Kép forrása: https://pin.it/zdfsvzfwynin6g
Mielőtt bármibe is belekezdenénk, engedjétek meg, hogy elmondjuk mennyire hálásak vagyunk Nektek, hogy figyelelemmel kíséritek a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldalunkat és bíztok bennünk, köszönjük!
Boldog Új Évet Kívánunk minden kedves Szerzőnknek, Olvasónknak!
Köszönjük, hogy vagytok nekünk!
Ahogy telik az idő, úgy alakulunk, úgy válunk egyre erősebbé, fontosabbá, szerethetőbbé és legyőzhetetlenné.
A MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal számára fontos minden szerző sikere tehetségük kibontakozása, más irodalmi oldalakon való megjelenésük.
Mint ahogy az korábban is lenni szokott, most is az első közléses írásoknak adtunk nagyobb teret.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
M. KARÁCSONYI BEA
Félhomályban
Írók asztalánál kávégőz
- apró puttók a lámpaburán,
mint a legyek zsongják körbe,
bármelyik lehetne a múzsám.
Félhomály van a sarokban,
Ady portrén a por ül meg,
csak kávézom és rímek vannak,
a fényfázisok rövidülnek.
Naponta feléd ingázom,
tévúton az ihlet visszamos,
ami Ádámhoz köti Évát,
az nekem tél. Vers. Villamos.
KISS-TELEKI RITA
Már nem
Volt az udvaron hinta, labda,
volt cirmos rózsabokor,
és én kipirulva
szaladtam körbe-körbe,
és a bánat sosem ért utol.
Volt a szobában egy fotel,
elfért rajta párna, dunyha,
szeretted, hogy ott alszom el,
mese közben, kuporogva.
Volt egy illat ha beléptem,
élet volt és sürgés-forgás…
most csak némaság az ürességben,
minden halott, már minden más.
Sem labda, sem rózsabokor,
és a fotel is elveszett,
csak a bánat, az ér utol,
pedig szaladok… mint egy kisgyerek.
KŐMŰVES KLÁRA
- köszönő -
Napunkat Földünk körbejárta,
vele sétáltam én is át az életen –
csendes, hálás zarándokává tett
az év, mi annyi jót adott nekem.
Ahány napján csak ébredeztem,
s hajtottam álomra fejem, sosem
gondoltam azt; elégtelen az életem.
Valahogy minden áldott napban
volt öröm, és kedvem is, a búság
mindig elkerült, ha vigaszként a
kételyek között magamhoz szóltam
cserfes gyermekül. A százszínű idő
szépségét adta inkább, súlya könnyű
volt, akár a lég, és minden érzés,
ami örömmel tölt el gyermeket –
felnőtt szívembe tért. Hát, itt ülök
most elégedetten, nem zötykölődik
pályáján a Föld, békésen utazom
tovább a fénylő csillagunk körül.
M. KOVÁCS MELINDA
Egyszer majd
Egyszer majd megérted,
miért akartalak...
Hogy létem része légy
oly mohón,
miért vágytalak.
Egyszer majd megérted,
hogy a szavak súlya
néha oly teher,
mi vállra fektet,
földre dönt.
Fél kézzel
nem bírhatom el.
Egyszer majd megérted,
hogy a lélek ha
magába fogad,
nem taszít el
egy pillanat alatt,
mert tisztulni
csak vérrel
és kínok közt lehet,
mintha levágnád
ujjad vagy kezed,
mintha darabjaira
tépnéd szét magad,
a magánynak
üzenve hadat.
Álmokba szökve,
sötétbe lépve...
ahol már
nem simít szeretve
szemednek fénylő tükre,
ott pusztul bele a lélek
a létezésbe.
Egyszer majd megérted,
hogy minden tetted üzen,
s ha engem kérsz,
adnod kell magad!
Nem állíthatsz
közénk falakat
félelemből,
tévedésből,
túlélésből,
gyengeségből,
váratlanul előtörő
szenvedésből.
Mert egy ponton túl,
minden szerelem
a végéhez van közel...
Karod mi visszahúz,
ellök, vagy átölel.
PELESZ ALEXANDRA
Ölelkezzen mind
Szerelmes vagyok!
Hát forogjanak dervisek az éjben
folyjon bor, és csurogjon a méz
dohányfüstös kocsmák közt a téren
ölelkezzen mind, aki merész!
Szüljön anyát, legyen szép az árva
gitárhúron érzés fakadjon
s legyen az az utcáknak királya
ki morzsát csak a földről kaphatott!
Alvadjon meg a szivárgó vér is
fakadjon ki minden gennyes seb
Mert nekem itt az emberség a fétis
… a nagyvilágba vagyok szerelmes!
TOTH ENIKŐ
Balgán
Meglehet, mikor végül
ránk bukkan a várt öröm
balgán űzzük el – közöny
hétfejű démonja ül
szívünk trónján,
csalódás koronázta
megannyi tett, szó gyalázta
életpalota folyosóján.
Hitünk már unottan-lustán
szemet huny mind fölött,
lófrál múlt emlékei között,
szakállt ereszt, rálegyint kurtán
a sors késett ajándékát
dacos gőggel tolja el,
megszokott kínt úgy ölel,
mint Krisztus a keresztfát.
MILLEI LAJOS
Mert maradnom kell
Csak maradjak meg neked,
mint virágnak a gyom,
csak kísérjem életed,
mint elvárt fájdalom.
Éltető, szép száradba
kapaszkodjon karom,
hol illatos vágyadba
akaratom marom.
Csak maradjak melletted,
szívjam el a fényed,
ez megerősít engem,
de téged is éltet.
Hisz gyomlétem erényét
szorításom adja,
míg szirmod vízigényét
lelkem felkutatja.
Ha megszűröm lelkednek
a kártékony létet,
virágozni engedlek,
s az éltet majd Téged.
Csak maradjak meg neked,
mint útnak a padka,
mely szerpentinmeneted
folyvást igazgatja.
KOVÁCS DANIELA
Ember vagyok
Fáradt színeiben ég az alkonyat,
villódzik, mint hattyúnyakú rozs,
aranya kúszik a vén liget alatt,
szemembe néz, nagyon bánatos.
Hozzám simul lágyan, majd karomba dől,
puha gyolccsal tisztítom sebét,
aggódón faggatom bánata felől
elnézve fakó öltözetét.
Mesélni kezd. Amíg az útját járta,
mezők fölött csöndben virrasztott,
minden lélekre szeretve, megáldva
éltető meleget bocsájtott.
Majd embert látott. A bűn avas szaga
lengett barna barázdák fölött.
Álmok gyúltak, majd lobbantak magasba,
de kapzsiság fészkelt mind mögött.
Baltaél mélyült az erdők húsába,
és nyomába megindult a vér,
a bütykös tölgyek eddigi dús ága
holttá vált a dorongok tövén.
A csonkká vált erdők bokrai között
fegyver feszült vadászmarokban.
Riadt őzanya csöppnyi gidát őrzött,
amikor a gyilkos tár robbant.
Bambusznádak aranyló kalászán túl,
hol születnek a nagy tengerek,
könnyezőn, fájón a víz is megmordult,
mert habjában emberszenny pezsgett.
Szemlesütve hallgatom. Annyira fáj!
Szava megfojt, mint egy vasmarok.
Fejem búbjától a lábujjamig váj
utat a szégyen. Ember vagyok.
SAPA BROWN
A jelenkor tükrében
Hátradőlnek, nélkülöznek,
kardfoga van az időnek.
(Dermedt arcú Hold a reggel,
fonnyadt barack kél felettem.)
Csúf a szépség, szép a csúfság,
gyöngyként gurul a hazugság.
Gond hull gondra, kitelt redő,
megbosszulni sarjad erő.
Visznek, csalnak csalfa árnyak,
arcot ne fogjon a bánat.
Hánykolódom, nélkülözlek,
kardfoga van az időnek.
(Lekonyult Nap a délután,
hervadt rózsa lóg homlokán.)
Eszembe jutsz, kiölnélek,
magamból úgy kilöknélek.
Lomb hull lombra, kitelt erő,
megbosszulni sarjad redő.
Megyek, megyek még utánad,
ne ismerjen meg a bánat.
ÖTVÖS NÉMETH EDIT
Csillagközi mese
Határtalan az univerzum
Hold patronálja a csillagokat
staniclibe csomagol némi uzsonnát
morzsáit széthintik a Fiastyúknak
Orion a sebzett vadász
hatalmas szíve sokszor lángra gyúlt
ez okozta néki a vesztét mikor
Artemisz skorpiója megvadult
ó Isteni égi képek mi vezeklünk
megszentségteleníthetetlenségességeskedéseitekért.
MUKLI ÁGNES
Könyörgés egy kacagásért
/Parafrázis Ady Endre versére./
Megint tajtékzik a nagy tenger.
Megfertőz rejtve a pokol,
átkozott, megátkozott bűne
csókot kacag vállaimon.
Várok és várok. Hallgatásba
rejtem el szenvedélyemet,
istenhitben a boldog énem,
mert bolond, bolond ki szeret.
De nevetnék! Szomjazó csöndem
egy románcnyi sejtelemben
nyílt, egyetlen lenge kis szirom,
könny nevelte gyermekem.
Adj jókedvet a boldogsághoz
száműzött mosolygós múltam,
éhezem a hangos kacagást
lángoló lelkemben, Uram.
Mert szerelemnek csendje végül,
víg szíveket csak ostoroz,
csak óvjon, óvjon, óvjon tüze,
legyek mosolyokkal rokon.
BERTA CSABA
Templomomnak rózsakertje
Korán reggel, virradóra
Ébredtem én kakasszóra.
Mint amikor gyermek voltam,
Készülődtem izgatottan.
Bár akkoriban másképp járta,
Édesanyám halk szavára,
Istenem, de sokat adtam,
Csupa jót és szépet kaptam.
Szorgos keze nem volt fáradt,
Bájos arcán mosoly áradt,
Frissen vasalt inget adott,
S homlokomon csókot hagyott.
A kiskapuig elkísérve
Már harangoztak szentmisére,
Odahajolt, súgta csendben,
Indulj, fiam, minden rendben!
S én, büszke gyermek, útra keltem.
Várt a kedvenc rózsakertem.
Kis falumnak templomába`
Mondtam hálát jó anyámra.
Bár nem értettem akkor tisztán,
Miért kísér el ilyen ritkán.
Gyertyafényű kis szobában
Miért mond imát egymagában.
Most felnőtt fejjel visszatérve,
Emlékeket felidézve,
Templomomnak kapujában
Felnézek a rózsafára.
Ahány tövis, annyi áldás,
Szeretet és megbocsájtás,
Ahány szirom, annyi hála
Szálljon édes jó anyámra.
PÁLOS-LÍRA DIÁNA
Szabad
Kinéz belőlem a belső tartás,
meglepődik, egyedül áll,
luxus már az ilyesmi,
pedig lényedből kikiabál.
Ha elnyomod, betegséged lesz
elektronikus lábnyomod.
Büntetlenül nem lehetsz elnyomva,
sejtjeid közt a víz kristályszerkezete ronda.
Szabadulj fel, oldd fel görcseid,
a közmegítélés elvakít.
Csak az él, aki szabad,
béklyók nélkül tud élni csak.
TORMA ÁGI
Lépned kell szonett
Elindulásod félelmed szülte,
rád szorult tompa léted ketrece,
életvirágod sziromlevei,
ájultan hullottak a semmibe.
Pálcánként építetted a rácsot.
résein vágyaid kisiklottak,
sikerült magadat jól bezárnod,
holt időd perceit magadtól loptad.
Álmaid mind rongyokká foszlottak,
saját lábad vetette a gáncsot,
repülés nélkül szárnyad elsorvadt,
lobogás helyett pislákol csak lángod,
figyelmeztet órád mutatója,
lépned kell, még mielőtt megbánod.
BUDAI ORSOLYA SHOYA
Az utazó
-Hé, Te ott! Elbújtál? Felém se üzennél?
Tán haragszol!?
- Ó, dehogy! Mi végre tenném?
Okom sincs erre se. Szeretlek!
Felebarátom, testvérem vagy,
Szívem és lelkem Tebenned!
-Miért nem szólsz hát, leveled késik.
Miért teszed? Tán nyelved elveszett?
Vagy tintád fogyatkozott, esetleg
eltetted írószereidet?
- E kérdést nem fejtetted még meg.
Találgass csak, Drága barátom, találgass,
de nem ígyen hangzik a válasz, a felelet.
Hosszan barlangomba húzódtam.
Csigaházamba, hol nem érhet senki el.
Mélyen járok önmagban, tekergek,
kanyargok, gondolataimba csavarodok.
De ne félj! Nálam a fényes fonál,
mi elvezet, ha, kell, kivezet innét, meglásd!
- Így hát megnyugodtam, Kedves!
Lám, rossz utakon nem jársz! Tedd hát dolgod!
Tedd, mi neked jó és kedves! Csak tedd,
mit szíved-lelked jónak ítél, s lát!
Addig rendületlen hittel, s baráti
mély szeretettel, hűségesen várakozok rád!
Menj utadon. Szerencse kísérjen, baj ne érjen,
nyitott szemmel haladsz, jól tudom.
A kevés is sok, a sok is kevés a szóból,
tovább nem is gyarapítgatom!
Csak jót kívánok! A legjobbakat neked!
Tudd, veled vagyok mindig, ha nem is lát szemed.
- Velem vagy! Mindig és örökké! Tudom!
Társam vagy, örök szerelmem, gyermekem,
atyám és anyám. Fiam, lányom, unokám.
Itt vagy bennem, nem feledem. De most megyek.
Másfelé visz sorsutam. Haladok.
Lépek, ballagok. S majdan futok is, ha kell.
Szaladok, rohanok. Nem, nem tévedek el.
Hisz itt van velem az örök fény, az útmutató,
csillagok fénye vezet a távoli földekre,
s maga a hatalmas Mindenható!
S ha jő zaj, baj, szörnyű kárhozat, félelem,
két marokra fogom fényes fonalam
s nem, soha nem kételkedem!
Csak megállok, s rendületlen hittel nézek,
nézek a távoli bolygókon, fényes csillagokon túl,
hogy újra visszataláljak ide, Önmagamba,
mert jól tudom, ide vezet végül a hosszú,
s oly' nagyon tekervényes út, a Sorsutam.
KERECSÉNYI ÉVA
Utolsó esély
Elnyűtt rongyait vedli az élet,
törött tükrön táncol a fény,
kopott valóság sikít a csendben,
gyűrött papírt kerget a szél,
fiók legmélyén lapuló álom
ráncos kezével kéreget,
ajkába harap, vére kiserken,
érezni akar még ízeket,
nyála kicsordul, forrni kezd vére,
szíve dörömböl, újra él,
üvegszilánk bár felsérti talpát,
nincs maradása, útra kél.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Nyílik a csend odabent
Gyere, ülj le mellém! Hunyd le most a szemed!
Add ide kezed,
s lélegezz, lélegezz mélyeket... Hagyd lelked,
hogy csendesedjen.
Csak figyelj, sehol sincs zaj már! Meghallhatod,
amint szirmot bont
a hallgatás szívedben és fakad virág
szótlan talaján.
Az esőcseppek, mint rügy pattanó nesze,
úgy hullnak vízre.
A szél bársony ujjával búgva birizgál
lágy fűszálakat.
Az égre nyújtózó hegyek göröngyei
halk lélegzéssel
gördülnek tova, s hallik csúcsokba akadt
felhők sóhaja.
Hallod, milyen szép a csend? Ugye jó most itt,
énvelem kicsit?
Látod, a hallgatásnak is rajzol hangja
színes álmokat.
Szúként perceg most az idő, és morajlik
benned tengernyi
gondolat, homlokod hullámain ülnek
s ringnak az évek.
Hajtsd fejed vállamra, öleld gondjaidat
most a nyakamba!
Érzed a fényt arcodon? Pedig nem süt Nap.
Itt szeretve vagy.
Lélegezz, lélegezz mélyeket… Hallod már,
mily csöndessé vált
benned a világ? S érezheted, hogy lelked
simul lelkemhez.
ANDRÁS ADÉL
Az őz, a farkas és a vadász
Már sötét köpenyt húzott a téli éjjel,
csillagok ezrét fény-mintaként viselte.
Odakint aranyszőrű őz új reménnyel
az éhes vadász figyelmét felkeltette.
Megragadta fegyverét, és útnak eredt,
hogy az állatból ismét erőre kapjon,
s a magányos, elvénült asztala felett
egy felszentelt ebédnek friss helyet adjon.
A vad nyomát órákig folyvást kutatta,
míg egy fej bukott ki a zöld bokor mögött,
a vadász puskáját azonnal lerakta,
mikor rápillantott két százszorszép között.
Az őz szőre arany volt, szeme zafírkék,
s körülötte tucatnyi szentjánosbogár,
ott táncolt mellette az örök békesség,
s színt kapott az összes fakultság és homály.
A vadász, mintha újjászületett volna,
s többé saját sorsára sem gondolhatott,
nem számított, az éhség hogyan kínozza,
az állat jólléte nagyobb teret kapott.
A távlatból rémisztő vonyítás tűnt fel,
s lassan a négy mancs üteme is hallatszott,
fekete farkas jött merész őrjöngéssel,
s szájában még félholt préda kapálózott.
A vadász, hogy gidáját védje, felugrott,
és hős-fegyverét két kezébe csavarta,
de a farkas sebet ejtve támadott,
mert az őzt mohón csak magának akarta.
Mindkét állat elfutott, végleg eltűntek,
míg a vadász vérző heggel földön maradt.
Elvarázsolt szemeiben könnyek gyűltek,
szíve már csupán az arany-őzért dagadt.
Álmában sokszor visszatértek, s figyelte,
hogy prédáját kergeti a fekete rém.
Minden éjjel, míg eljött a napfelkelte,
így éltek hárman: Az őz, a farkas meg én.
PRÓZA - ELSŐ KÖZLÉS
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Tükörképeink
Este volt már, egészen este.
A sötét úgy kúszott be az ablakon át, mintha átfolyhatott volna az üvegén,
tapadóan egészen.
Előbb a falakat majd padlót nyelte el, lassan közeledett hozzá,
de Ő maga alá húzva lábait figyelte, ahogy körülöleli és bekebelezi a széket.
Kintről a Hold az asztalra könyökölt - Jó vendég, maradj.
Jött a suttogó gondolat - kezével a fénybe nyúlt,
apró köröket rajzolt ujjaival a megvilágított felületre.
Kevés ez a csend, ahogy visszaverődik benne egy kis halk utcazaj.
Nem teljes, de nem is hiányos.
Szokásos...
Ma meg kellett néznem, hogy jössz-e.
Ki kellett lépnem az ajtón, újra és újra.
Már megmelegedett a kezem alatt a kilincs.
De este, már tudtam, újabb nap telt el és csoszogva sétált be hozzám az éjszaka.
Zajos magányomban a tévé az úr. Meleg takarót bugyolálok lábaim köré.
Míg valami vad párbeszéd zajlik, a háttér sem terel el,
a fehér éjjelin vár, mi vár - megint. Mozdulat, csak annyi kell.
Sercegnek a lapok, műanyag vékony fólia zizeg a képek felett.
Képtelenség anélkül lapozni, hogy ne hallanám.
Áthallom a tévén, a harcokon, a lélegzetvételemen,
a kezem reszketésén... végigsimítok a felületén.
Illatok, emlékek, odafagyott mosolyok érzésein.
Hogy minek is kell ez a sok fotó,
hogy még fájóbb legyen az elmúlás tudása.
Ó átok tudomány... ó Te mindent megőrző kor.
Mintha nem menne, nem múlna el akkor, ha megőrzöm.
Ha nyoma van, ha tudatosítom rögtön magamban:
"Csupán csak emlék leszel, ne ficánkolj, amíg meg nem őrizlek. Azután persze telhetsz."
Lapozok...
Gyerek vagyok.
Anyám göndör haján méltatlankodó énem nézem. Türelmét fejtegetem.
Ő Nem nézhet vissza régi önmagára, alig maradt nyoma a volt-nak.
Alig-alig használható éteri emlékezet.
Nem lenne jobb ha kezed fognék Veled?
Feledd azt a képet, igen, és a másikat is.
Nincs is szó mely ki nem hordaná, mi meg nem születetté tudná tenni,
azt ami el is múlt ma már.
Elrohantunk csak... s hálát mondani vajh megállni volt időnk?
Vagy csak egy rögtönzött fénykép született a halál előtt?
Maradunk maradhatatlanul is. Őrzök örökkön, emlékátadók.
Kicsorbult füstős ízek égett ízein merengve.
Hirtelen gondolat, utolérő, megragadó.
Fel kell kelni az ágyról, a pihenésből, kirántva kezét a merevségéből.
Album a földön, és a láb már a padlón.
Sietve lépked, míg halkul a benti zaj.
Odakint fény csicsereg, a folyóson friss levegő zizeg.
Apró szöszöket kergetőn megremeg.
Kert ajtó nyílik, kacagás szalad.
Apró és nagyobb lábak alatt a csend ím, hogy eltűnik.
Mosolyzajok, arc az archoz simul, miközben eltűnik a zord, a komor ránc mosollyá halványul, lángra gyúl.
Igazi könnyed szavak hullnak, mesél sok száj, és gyermekholnapok.
Majd valami hang a zsivajból kihallatszik végre:
"Ma ne fotózz kérlek, csak maradj legközelebbre."
TABI KAZU
Kép forrása: https://animefanon.fandom.com/wiki/Aaron_Jessin
Kép forrása: https://animefanon.fandom.com/wiki/Aaron_Jessin
A tó őrzője
Szerelmes fenyőrigó dala csendült a tavasz illatától mámoros tájon. Újabb és újabb hangok ébredtek és önfeledten kiáltották ki a maguk módján életörömüket. A hajnali pára áttetsző selyme apró gyöngyökkel hintette meg a fák, bokrok leveleit, a nyiladozó virágok kelyheit és a zsenge zöld fű szálait. Néhány őz legelt békésen az erdő mellett. Egyikük időnként fel-felemelte a fejét és a távolt kémlelte, de mivel semmi nyugtalanítót nem érzékelt, folytatta a lakomát.
A Nap ráérősen emelkedett égi útján, s magával húzta a tavaszi köd fátylát. A rét virágai lassan kibontották szirmaikat és illatuk bódító felhőként lebegett a táj felett, magukhoz csalogatva az erdő méheit. A levegő megtelt ujjongó zsongással.
Kis patak futott fáradhatatlanul vad íriszek sorától kísérve. A fenyvesből érkezett, a föld mélyéből, sziklák hideg gyomrából. Kristálytiszta vízében rákok találtak otthonra a lapos kövek alatt és néha pisztrángok háta villant a szürke kavicsok felett. Ahogy céljához közeledett, egyre hangosabbá vált ziháló locsogása, s végre! Vidám csobogással zúdult a kobaltkék színű tóba. A partot szegélyező fűzfák sűrű függönye mögül különös szempár figyelte a víz játékát. Lenyűgözve nézte a kavargó fehér habot, a napfényben fel-felcsillanó apró vízcseppeket és a fénylő hátú kövek között felsejlő szívárványt. Szürkészöld bőre belesimult a lombok árnyékába, karcsú teste a langyos sziklákon pihent. Szemeinek alakja megnyúlt mandulára hasonlított, s aranylóan fénylő írisze közepén lassan keskeny vonallá szűkültek a pupillái. Már látta a közeledőket, mielőtt hallani lehetett volna őket. Fiatal nő volt egy 4-5 év körüli lánykával, aki nagyokat kacagva kapkodott a tovalibbenő pillangók után. Egy részen homokos volt a tó partja és ők egyenesen oda tartottak. A kislány azonnal a vízhez szaladt és élvezettel kezdett fröcskölni.
- Csak óvatosan Nellikém! – figyelmeztette az anyja. – Még nagyon hideg, de nyáron majd eljövünk fürdeni. It a labdád, játssz inkább evvel! – és leült egy farönkre.
Váratlanul megszólalt a telefonja.
- Maradj a közelben Nelli! - szólt a gyereknek és beszélgetni kezdett valakivel.
A lányka ide-oda gurítgatta a labdáját, mígnem kicsit erősebben lökte meg, és a játék eltűnt a füzek melletti bokrok alatt. Ügyesen átbújt az ágak között és meglátta egy nagy fa tövében. Odaszaladt, hogy felvegye és ekkor vette észre a lényt. Az első pillanatban megszeppent, ám ekkor a lény úszóhártyás kezébe vette a labdáját és lassan feléje nyújtotta. A gyerek tétovázva lépett előre és tágra nyíltak a szemei, mikor véletlenül hozzáért a hűvös ujjakhoz, de a következő pillanatban felnevetett.
- Nelli! – hallotta anyja aggódó kiáltását. – Hol vagy? Azonnal gyere vissza!
- Jövök anya! - kapta félre a fejét, de mikor visszafordult új barátja felé, csak a szürke sziklákat látta.
A fénylő tekintet sokáig követte őket, míg el nem tűntek egy domb mögött.
Eltelt néhány év és a vidék lassan változni kezdett. A virágos rét helyén szántóföldek mértani pontossággal szerkesztett sávjai sorakoztak. A patakot betoncsőbe kényszerítették és betemették, fölötte széles földút vezetett az erdőtől a közeli falvakig. A tavacskánál látszólag nem történt semmi, ám a füzes melletti területen, amit sűrű bozótos takart, egy kis tisztás jelent meg, amit az éjszaka leple alatt érkező lábak és kerekek tapostak ki. Az otthagyott szemeteszsákokat eleinte gyorsan befedte a dúsan sarjadó csalán, ám idővel a mocsok aprócska heggyé nőtt az aljnövényzet fölött. A lény minden nap eljött, hogy meggyógyítsa az összetört növényeket. Eleinte sikerrel járt, ám egy napon hordók torlaszolták el a megszokott ösvényt. A nyári hőség, esőzések, jég és hó nyomán a festék felpattogzott és rozsda bújt elő, aztán egy nap fénylő csepp jelent meg az apró lyukon. Lepottyant a földre és hamarosan újabbak követték. A hordó alatt bűzös, sötét folt növekedett, ami megölte a növényeket, ahogy elérte a gyökereiket. A tó őrzője megérintette a lógó leveleket, tenyeréből zöldes fény áradt, de nem segített. Életenergiája nem törte meg a talajban láthatatlanul gomolygó fekete masszának az erejét, ami egyre mélyebbre ivódott a földbe, kiirtva belőle minden életet.
Visszament a tóhoz és belemerült tiszta vizébe. Az örömteli múltra gondolt, mikor még fajtársai népesítették be a bolygó vizeit. Akkoriban ők vigyázták az óceánokat, folyókat, tavakat, patakokat és a bennük tobzódó életet. Minen évben volt egy csodás éjszaka, amikor az összes vízben csillámlani kezdett az élet fénye és a kék bolygó zöldaranyban derengett a fekete világűrben… aztán a világ újra változni kezdett és új jövevények érkeztek – az emberek. Eleinte kevesen voltak, csodálták otthonuk varázslatos szépségét, ám számuk gyorsan növekedett és hamarosan eljutottak világuk minden szegletébe. Újabb és újabb dolgokra vágytak, közben szívük észrevétlenül bezárult a természet előtt, szemeik vakokká váltak az addig láthatóra, füleik süketté a hangok megértésére és egyre idegenebbnek és ijesztőbbnek érezték az őket körülvevő létezőt, aminek maguk is a részei voltak. Elkezdték saját kényükre megváltoztatni, és a világ lassan megbetegedett. Sokáig nem vették észre, aztán később nem akartak tudomást venni róla és az egyensúly billenni kezdett… A lény szomorúan meredt maga elé. Egyedül volt. Fajtársai már régen elmentek egy másik világba, de ő itt maradt a tóban, ahol született, ahol a gyerekei születtek és ahol az unokái. Látta őket elmenni a tó mélyén megbúvó barlangban. Mikor az utolsó is eltűnt, az átjáró végleg bezárult, csak a zöld energiaforrás maradt, ahova nap, mint nap eljött feltöltekezni. Amíg a fény lobog, addig él a tó és addig van itt ő is…
Egy szép tavaszi napon fiatal nő jött a tóhoz. Nem találta gyermekkora virágos mezőit, őzek óvatos léptei helyett nehéz traktorok dübörögtek a kizsigerelt földeken. Arca egy pillanatra felvidult, mikor a füzes széléhez ért, ám a reménykedő mosolyt döbbenet váltotta fel. A zsendülő falevelek többsége elsötétedett és összepödrődött, sok ágon ki sem bújtak a hajtások és a vízben zavaros foltok terjengtek. Ragyogó kékjét az egyre nagyobb teret nyerő halál mosta fakóra. Elpusztult hal teteme foszladozott egy bokor lehajló ágaiba akadva. A nő szemét elöntötték a könnyek.
- Hol vagy? – suttogta. – Itt vagy még?
Tétovázva lépett a fák közé. Félt, hogy talán gyermekkori álmát látja meg holtan, de nem volt ott senki, csak az ismerős szürke sziklák. Továbbment a görcsös törzsek között és eljutott a bozótosig. Orrát szúrós szag csapta meg. Itt már a pusztulás vert tanyát… és ekkor vette észre az aprócska cserjét. Makulátlan levelei t az ég felé nyújtogatta, hogy elérje a napsugarak éltető forrását, s egy bimbó fehérlett egyik ága végén. Ámulattal guggolt le hozzá.
- Nem hagyhatlak itt meghalni – simogatta meg a jázminbokrocskát. – Visszajövök érted! – azzal elsietett.
Talán fél óra sem telt, mikor újra megjelent egy kis egy ásóval, meg egy vödörrel. Mikor kiásta, akkor vette észre a növény törzsén a sötét foltokat. A méreg már elérte őt is.
- Istenem! – sóhajtott fel fájdalmasan, s ekkor meghallott valamit a víz felől.
Nagyot dobbant a szíve. Hát itt vagy! Valóban létezel, nem képzeltelek, mint ahogy a felnőttek gondolták. Itt volt a tavi tündére, akit soha nem felejtett el, akivel sokszor beszélgetett álmaiban és aki megmutatta neki azt a Földet, ami az emberek előtt létezett. A vízre lógó ágak rejtekéből figyelte őt és most megmozdult. Lassan kiemelkedett a vízből és láthatóvá lettek a testét borító felmaródások, sebek. A nő torka összeszorult. Annyira szeretett volna segíteni, de hogyan? Nem árulhatta senkinek a titkát, és az ő különös tündére, mintha hallotta volna a gondolatait. Közelebb jött, egészen közel. Kinyújtotta a kezét.
- Nelli… - hallotta a nő a fejében és megérintette a hűvös ujjakat.
A képek, amik belső szemei előtt feltűntek, szépek voltak, de áthatotta őket az elkerülhetetlen búcsú szomorúsága, aztán a szürkészöld tenyér a jázminbokrocska fölé borult. Az aranyló szemekben zöldes fény gyulladt, s lassan betöltötte a lény egész testét. Sziluettje feloldódott a csillogásban, ami átjárta a kis bokor ágait, leveleit, gyökerét. Mielőtt végleg eltűnt, a bimbó felpattant, édes illatát felkapta egy szellő és tovasuhant vele.
A tó mélyén koromsötét homály uralkodott. A zöld fény kialudt, megfojtotta a méreg mocska, ám utolsó lángját magával vitte a tó őrzője. A tavat nem tudta megmenteni, de talán új otthont talált neki, ahol a szeretet és a törődés erőt ad majd neki, hogy aztán élet őrzőjévé válhasson valamikor. Még egy utolsó sóhaj és az egykoron ragyogóan kék tó meghalt. Néhány hónap múlva emberek jöttek és betemették. A fákat és bokrokat kivágták,a szeméthegyet elszállították, végül nem maradt más, mint a csupasz föld. Eközben egy kertben virágba borult egy jázminbokor. Szép nagyra növekedett, méregzöld levelei büszkén fénylettek a napsütésben és szorgos méhek százai zümmögtek a szirmok között, aztán éjszaka, mikor az égen ragyogott a Hold, zöldes derengés ébredt a bokorban, s egy karcsú árny indult szokásos sétájára a kertben.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BARÁTH ZOLTÁN
Kapcsolat
A fiú születése óta vak volt. Tíz éves korára megtanulta a Braille-írást–olvasást. Ha fizikai szemekkel nem is volt képes látni, az olvasottakat el tudta képzelni örökre lezáródott szemei mögött. És akkor kapott egy macskát terápiás céllal. Igazából ő kérte, mivel olvasott róla, hogy kedves, szőrös kis állatka, és ilyen célokra is használják. A macskát Tamásnak nevezte el, és még azon az éjjelen, hogy hozzákerült, a lehető legbensőségesebb viszony alakult ki köztük. Először csak álomnak hitte, hogy lát Tamás szemein keresztül, de mikor felébredt, és még mindig a macska szemein keresztül látta a szobáját igen világosan, rájött, hogy ez valóságos. Gond nélkül kitalált a mosdóba, és ezúttal nem pisilt mellé. Tamás kikísérte a mosdóba is. Aztán a fiú visszafeküdt az ágyába, a macska pedig az ablakba, és onnan nézett kifelé. A fiú látta Tamás szemén keresztül az utcát, amit eddig sosem. És nem csak, hogy látta az utcát, érezte Tamás vágyódását is, hogy kimehessen oda. Ezért felkelt az ágyból, és kinyitotta Tamásnak az ablakot.
- Menj csak! De vigyázz magadra! Reggelre itt legyél! – mondta, és Tamás, mintha értené, ránézett, aztán kiszökkent az ablakon, le az utcára. A kapcsolat nem szűnt meg. A fiú követte Tamás útját ott kint. Látta, ahogy a macska vadászik. Elkapott egy pockot. Szerencsére csak a látás, és a hallás mentén alakult ki a kapcsolat. Így nem érezte az apró állat vérének, és húsának ízét, ám csontjuk roppanását hallva azonnal megszakította a kapcsolatot. De a fiú láthatta végre a környéket, ahol felnőtt. Aztán másnap láthatta a szülei arcát is, ahogy bejöttek a szobájába. Tamás visszatért reggelre, és ott kapart az ablakon, hogy engedje be. A fiúban feltámadt a kíváncsiság. Nem árulta el szüleinek, hogy mi történt éjszaka. Hogy lát Tamás szemein keresztül. Bár sokáig semmit sem látott, mivel a macska aludt. Így csak néhány kép villant elé. A múlt éjszakai vadászat képei. További pockok, és egerek. Aztán Tamás felébredt, elindult lefelé a lépcsőn, a konyhába, az ételes tálkája felé. A fiú pedig vele tartott. Vagy sokkal inkább benne.
- …a rohadt számlákat? – kiabált épp az apja. Tamás ráérősen a tálkájához sétált, hiszen számára első volt az evés. Evett, ám közben a fiú hallgatózott. Nem volt szép dolog, ezt érezte. De hetek óta érezte a feszültséget a szülei között, és szerette volna tudni, miért van mindez. Az anyja visszavágott:
- Mint, ha te nem vennél ezt-azt suttyomban! Ketten keresünk, nem? Nehogy már én fizessem a te Új, ÉS CSODÁS gyalugépednek a számláját is! Ha van kiadás, nem az én részemről! Szerinted, Ferike kezelése ingyen van? A macska ingyen van? Azzal a rohadt gyalugépeddel a fiad elől vetted el a pénzt!
Tamásnak ennyi elég volt a hangzavarból. Nem is ette ki a tálkáját rendesen. Visszaóvakodott az emeletre, a fiú szobájába. Érezte, hogy szomorúság, és fájdalom gyötri, így odafeküdt a mellkasára, és dorombolt neki, míg a fiú el nem aludt.
Azon az éjjelen a fiú ismét kinyitotta az ablakot, hogy Tamás kimehessen éjszakára. Reggel sikítozásra ébredt. El sem tudta képzelni, mi történhetett. Rémülten rohant le a lépcsőkön, jelenleg teljesen vakon a macska nélkül.
- Anya! Anya! Mi történt? Mi történik?
De már látta. Tamás a szülei nappalijában feküdt az éjjeli-szekrényen. Így a fiú láthatta apja holttestét az ágyon végig fekve, nyakán karomnyomokkal.
BRAUN KRISZTINA
Az új évi fogadalom
Az orrán keresztül fújta ki a füstöt majd a maradékot a száján engedte ki. A cigaretta felénél tartott, megforgatta ujjai közt, lepöccintette a mutatóujjával a hamut az ezüst hamutartóba. Azon tűnődött, ki fogja ezután használni a cirádás edénykét, amit az apjától kapott öt éve, karácsonyra.
“Tudom, leszokóban vagy, fiam, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg ezt a pompás darabot az antikvitásban!” Mentegetőzött, mikor karácsony másnapján átadta az ügyetlenül becsomagolt ajándékot. Ő meg csak hümmögött, hogy majd lesz vele valami. Akkor három napig bírta, majd az első munkanapján az ebédszünetben, mikor mindenki kiszállingózott az üzemi étkezőből, hogy rágyújtson, ő csak gyűrögette a félrenyomott fenyő mintás szalvétáját a zsebében, és hirtelen kiverte a víz, légszomja lett. Felhajtotta a pohár, tojás ízű vizet - hiába mondták, hogy a víztisztítós automatából tesznek az asztalukra, egyértelműen rohadt tojás íze volt a víznek - és az öltözőbe rohant. Remegő kézzel nyitotta ki a szekrényét, munkaruhája zsebéből kivett egy szál Munkást. Nem ment a többiek után. Szégyellte volna bevallani, hogy nem bírja tovább. Hiszen reggel mindenki vállon veregette, aki csodálkozva állapította meg, hogy a kávéjához nem gyújt rá, és ő elmondta újévi fogadalmát.
A hátsó udvarba ment. Ilyenkor nincs ott senki, csak a telepet őrző két németjuhász heverészett a porban, majd heves farkcsóválásba kezdtek, mikor meglátták őt közeledni. Leguggolt, úgy gyújtott rá. Az első slukkba beleszédült a háromnapos nikotinkoplalás után. A keserű íz a szájában gyorsan szétterjedt és kiköpte összegyűlt nyálát. A második már sokkal élvezetesebb volt. Érezte, ahogy a tüdejében szétterül a füst, a teli gyomrának jólesett a feszítő érzés. “Nincs jobb érzés, mint evés után egy cigaretta” Hallotta apja hangját. Másnap már kiment a többiekkel és vállrándítással fogadta a lesajnáló, viccelődő megjegyzéseket a kitartásáról. A következő évben meg sem próbált leszokni. Két kollégája letette a koporsószögeket, miután kiderült, hogy az egyiknek a vérnyomása rendetlenkedik, a másiknak pedig találtak a tüdejében valami foltot a szűrővizsgálaton - Neked is abba kéne hagynod! - mondták - de ő csak legyintett - Akkor hagyom abba, amikor akarom. De most nem akarom. Beteg az apám, sok a gondom, kell valami földelés, amikor a fejemben vihar van.
Azóta már eltemette apján. Gégerákja volt az öregnek. Nem csoda, hiszen ötven éve szívta a füstszűrő nélküli bűzrudat, sokszor napi két három dobozzal.
- Hagyd abba te is, fiam! - mondta neki a kórházban - Te is ide fogsz jutni, meglásd.
“Csalánba nem üt a mennykő, apa! “ viccelődött. Egy hét múlva már a temetést intézte. Aztán ment az anyja is utána. Hatvan évig jóban rosszban együtt, aztán maradt a molyrágta ünnepi zakó, és a hamutartó gyűjtemény a vitrinben.
Hirtelen megfájdult a feje. A cigaretta már majdnem a körmére égett, és két ujja közt összelapítva várta sorsát.
A következő évben, egyik reggel arra ébredt, hogy mellkasában előbb tompa majd egyre feszítőbb a fájdalom. Mélyeket lélegzett, nyújtózkodott, de csak nem akart elmúlni az érzés. Mikor beért az üzembe, már a karja is sajgott, majd egy óra múlva összeesett az esztergagép mellett. Szerencséje volt, épp kikapcsolta azt, így nem darálta be a kezét. Infarktus. Amíg a kórházban volt, nem gyújtott rá. Nem is igazán kívánta. De amikor otthon lábadozott, és jobban érezte magát, újra kiment az erkélyre és óvatosan elszívott egy fél szálat. Szédülős érzés volt akkor is, és keserű. Nem is esett jól. Mégsem tette le végleg. Aztán csődbe ment a cég ahol dolgozott. A munkások nyolcvan százalékát szélnek eresztették. Ő is köztük volt. Felesége fizetéséből éltek három hónapig, de a tisztítóüzem nem fizetett eleget ahhoz, hogy túléljék a számlákat, a jelzálogot, meg a személyi kölcsön részleteit, amit az új mosógépre vettek fel. Lassan elmaradtak minden számlával, felszólítások követtek felszólításokat. Aztán egy nap az egyik régi kollégájával futott össze a parkban, ahol kutyát szokott sétáltatni. Azzal, akinek egykor foltot találtak a tüdejében, és végleg leszokott a cigarettáról. Elmesélte, hogy egy kis cégnél dolgozik és úgy tudja, kell még oda jó kezű munkás. Az interjún szimpatikusnak találta a cégvezetőt, és úgy látta, ők is megfelelőnek tartják a bemutatott mintadarab elkészítése után. Január harmadikától léphet munkába, extra fizetéssel, étkezési jeggyel és nyugdíj megtakarítással. Az utolsó kérdés az volt, dohányzik e. “Tudja, a cég területén nem tűröm a dohányzást. Én is leszoktam húsz éve. Cégünk egyik jelszava, tiszta fejjel, tiszta tüdővel jobban megy a munka.” Ő csak hümmögött, bólogatott. Hazafelé már el is vetette, hogy ide jön. Őhelyette aztán senki ne döntse el, hogy akar e bagózni vagy sem! Felesége kisírt szemmel nyitott ajtót. Aznap látogatta meg őket a végrehajtó, elvitte az új mosógépet, és a tévét.
A cigaretta egy utolsót parázslott, majd az ezüst hamutartó közepén végleg kiszenvedett. A hamutartót gondosan elmosta, és a többi közé tette a dobozba, amit lezárt. Holnap viszi az antikvitásba az egész gyűjteményt. A maradék, fél doboz cigarettát apró darabokra vagdosta és lehúzta a vécén. Kiment az erkélyre, nagyot szívott a csípősen hideg levegőből, majd köhögni kezdett. Tudta, ezután minden nap kijön ide és teleszívja friss levegővel a tüdejét, és egy idő után majd sokkal könnyebb lesz minden. Még a levegővétel is.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése