KORTÁRS CSILLAGOK - ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK

 

MILLEI LAJOS

 

Lali költészetével évekkel ezelőtt találkoztam egy amatőr irodalmi portálon. Megfogott a verseiben a finomság, az a fajta szelídség és őszinteség, ahogy tálalja a mondanivalóját. Szép és ritmikus sorok, kiváló rímelés és tartalom mind-mind fellelhető a műveiben. 

Sajátos, egyedi hang. Ő az a Költő, aki több is, mint Poéta, mert egyszerre Festő-, Szobrász, Rímfaragó, Kovács és Építész mester is egyben. Ettől olyan erőteljes és stabil az a költészet, amit képvisel. 

Ahogy figyelemmel kezdtem követni munkásságát, úgy tapasztaltam meg, hogy a tehetség utat tör és szárnyal. 

Egyre több helyen, mi több egyre rangosabb irodalmi platformon jelentek meg művei, ezzel is kiszolgálva az olvasók igényeit. 

Egy közös ismerősünk, (aki szintén egy kiváló költő) hívta fel figyelmemet Lali novelláira. 

"Ha látnád micsoda novellákat ír, azt hiszem még jobban elismernéd, megkedvelnéd mindazt, amit Ő képvisel!" 

…és valóban.

Ahogy olvasni kezdtem írásait, még jobban megmutatkozott személyisége, lényege. 

Amióta a MIR-TUS Irodalmi folyóirat működik, állandó szerzője, meghatározó alakja a havi kiadványunknak. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy nélküle haladjunk tovább. 

Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónknak, szerzőnknek a figyelmébe Őt! 

VERS 

A fehér hollók fekete báránya

Senki vagyok. Mégis csapdának szült az élet,

hogy belém essenek a hazug szószegések,

s míg vermem fenekén fals, fonák dalt zenélnek,

szabdalják szét szívüket szorgos pengeélek,

akik igaz embertől igaz szót remélnek,

s tartós csomót málló masnira nem cserélnek.

Senki vagyok, ám a fények énekét vallom,

félrevert harangok hörgő sikolyát hallom,

ahogy rést ütnek a valót bongó harangon,

s míg elvéreznek egy-egy ostoba parancson,

százezer szabad fényt szülnek vajúdó hangon,

hogy a hajnal hozzon holnapot, s ne az alkony.

Senki vagyok. Nevem mégsem lepi gyalázat,

valakik telkén a szó nekem épít házat.

Nekem növeszt a fa levelet-bontó ágat,

és hiába kél harcra hitszegő imádat,

ha szívszeretet védi a becsületvárat,

a hit tisztára mos minden fekete vádat.

Altass el

Karodba bújva álmodnék újra:

ringass el!

Oltsd el a lámpát, fénynek hatalmát

kergesd el.

Hangod, a bársony, hozzám találjon:

énekelj.

Szórj most rám álmot, könnyűvilágot: 

altass el.

Tűzd fel a szárnyam, éji világban

szálljak én,

tengernek alján, felhőknek habján

járjak én.

Hegynek gerincén, folyópart mentén

ballagok,

bámulják léptem, fekete égen

csillagok.

Madarak szólnak, nekem dalolnak:

úgy csikál!

Megbecsült múlttal, tücsök a húrral

muzsikál.

Tarka, szép álom: boldogan állom

képeid,

magamba szívom, amíg csak bírom

fényeid.

Illan a csoda, elszállnak tova

vágyaim,

felsír az élet, élem, mert szépek

álmaim.

Egy új nap születése

Nézd! A fekete égbolton százezer apró fény,

tán közéjük tartozom: a szándékom, meg én.

E sötétlő óriás búsuló hasára

léket vág a hajnal,

s mint szétnyíló cipzár a földgolyó kabátján,

terjed szét a fény a horizont határán.

Lassan kap értelmet a látóhatár szélén

a fákkal benőtt táj, és rikoltozó jajjal

ébred a világ.

Az éjszaka lomha, magányos súlya

mozdulni készül, s a Nap felé fújja

megmaradt seregét.

Átadja a teret a látható dolgoknak,

szélben himbálózó virágszirmoknak,

s a napfényben fürdő verebek táncára,

csak rálegyint álmosan. Nem veszi hátára

a nyüzsgő világ terhét.

A hosszú szolgálat megtette hatását,

így örömmel üdvözli a váltótársát,

vigyázzon ő most már erre a bolygóra,

apró bogarakra, a madarak dalára.

A teremtő értelem alkotó szavára.

A később születendő millió életre,

az eltökélt szándékú, makacs végzetekre.

Fáradt, tűnődő arccal visszanéz még egyszer:

„e folytonos ébredés… káosz ez, vagy rendszer?”

Éjszaka, az éj szaga

Érzem, rám ül a csönd,

de nem bír maradni egyedül,

a fáradó idővel felváltva

versenyt hegedül.

Úgy fekszem az ágyon,

mint nemrég-jött, beteljesületlen álom,

melynek érkezését nem vártam,

és hittem, már nem is találom.

Most kemény az ágy,

az évek alatt  kialudt

lágy, göröngyös gödre,

formáját itt hagyta örökre,

s mi eddig úgy hatott rám,

mint természetes teknő,

most olyan, akár betegnek az elfekvő.

Körben a falon a Hold járja táncát,

az ablakon sétált be,

nem török felette pálcát,

hisz Ő, a kíváncsi, vén öreg,

bárhová bemehet, senki sem tiltja meg.

Egy festményt ölel éppen.

Ezüstös kezében

millió szikrázó porszem zenél,

s a madár a képen e porban repülve,

teljesen úgy fest, mint aki él.

Barnára hízott pók ül a sarokban,

unottan néha szövi a hálóját,

gyakorlott mester, nem is figyeli,

hogy rakja a körre, épp most az átlóját.

Virágok illata jár a sötétben,

a nyárból egy darab a szobában maradt,

s míg csitítom lelkemet az éledő éjben,

megnyugszom lassan a jó szagok alatt.

Megnyugszom, mert muszáj,

holnap is kell élni,

holnapra is akad bőven feladat,

hát elrakom lelkem majd máskor zenélni,

hogy aludni tudjon egy kicsit a tudat.

Ha leszáll az est

Már lépdel az est a város felett,

fekete felhők figyelik útját,

s a lengén lebegő fényár helyett

ránk teríti majd sötétlő búját.

Csillan a szikra az utcák kövén,

és még játszik az árny a világgal,

de zárul lassan az éji födém,

kormosra karmolt, kéjelgő vággyal.

Álmosan ásít egy parkbéli pad,

vén vadgerlepár gubbaszt a fáján,

sok-százezer sóhaj most elapad,

a szív-szerelmek gyalult Mekkáján.

Halálra gázolt aszfaltok hátán

autók viszik a gondjaikat,

s a párás szemű szélvédők kábán

könnyezik ki karcos álmaikat.

Siető léptek verik a járdát,

sok sürgető láb most hazavonul,

szobájuk fénye nyújtja a fáklyát,

addig, amíg végleg bealkonyul.

Majd leszáll az est a város felett,

hogy még akkor is féljük hatalmát,

de a rettegő rém-árnyak helyett

mi már járjuk a fény örök táncát.

Hagyjatok magamra!

Hagyjatok most magamra engem.

Lidérces gondolatok közt egyedül keressem

vélt, vagy valós értelmét a létnek.

Mit bánom, hogy mások mit mesélnek

madárfüttyös reggel, tücsökdalos este?

Aki megtalálta, sohasem kereste,

csak ölébe pottyant, kivált a homályból,

külső benyomásból, s némi lenge bájból

földöntúli élményt kreált magának,

s elnevezte tüstént átélt, szép csodának.

Nekem bántóak a fények, a sötét mélyen hallgat,

nem oszt amnesztiát, nem hirdet irgalmat

a gyorsan múló napok tehetetlensége,

fátyolosan dereng csak szikrázó, szép fénye.

A lehetőség, ami reggel még felvillan,

estére elfárad: várja őt a paplan.

S a gondolatok rácsa megint csak bezárja

tettre kész énemet, csitítja, dajkálja,

simítva öleli, és hazudik bölcsen,

hogy a megmaradt életvizet nehogy kiöntsem,

hogy spóroljak vele, hogy szükség lesz még rá,

mert egy varázsütéssel, nyúlból-oroszlánná

változik majd lelkem, elönt a tettvágy,

és akaratom fészke, a frissen vetett ágy

nem hívogat többé, nem lopja el testem,

és megismerem azt, amit eddig kerestem.

Az örökkévalóság alkotó, szép tüzét,

ahol piciny az ember, de az óriási lét

izzadtan hajtja, úgy küldi előre,

hogy fáradtságtól petyhüdt, semmit érő bőre,

mint tavasszal a növény, zápor hatására

feléled, ujjong, és bámuló virága

mosolyogva néz a születő életre.

Ő része az egésznek: ettől jó a kedve.

S ha nem jön ez az érzés?

Ha nem vagyok jó magnak?

Hallgatag módon maradok magamnak.

Szánakozó vággyal, majd áhítva várom,

hogy a nagybetűs ÉLET végleg felzabáljon.

Mennyit ér?

Mennyit ér a szó, mely, ha elhagyja az ajkat,

a betűk tengerében fodroz forradalmat,

s e magabiztos hangok védő érvelése

fáradni kész vénám megújult érverése.

Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér az ajak, melyből kibújik a szó,

hogy belepje tudatom, mint puha takaró,

és szétnyíló szirmai intenek csendesen,

oly jó ez így, élhetünk békésen, rendesen.

Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér a lepedőn a sértett gyűrődés,

mit álmodban elfordulva ér a feledés,

hogy hozzám bújj, átölelj, és új erőt adva

éji homályból, hajnalt hints a holnapokra.

Ki tudja mennyit ér?

Mennyit ér féltő kezed bársony érintése,

amely fuldokló vággyal csüng az ölelésbe,

és rásimítja hűen hitetlen bőrömre:

én itt vagyok melletted, most és mindörökre.

Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér óvó szemed biztató mosolya,

amely kékségét nem hagyja fakulni soha,

s ha rám nézel őszintén, tekintetünk dalol,

mint szerelmes szerenád az éjben, valahol.

Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér napjainknak békés simulása,

mely időt álló vággyal fut az elmúlásba,

számon tartva mindig a megmaradt perceket,

örömmel halmoz el, mint önfeledt gyermeket.

Én tudom, mennyit ér.

Vigyél a vizeden

Kis papírhajó vagyok az életvizeden.

Vergődő vágy-vitorlámmal

a foltos fedélzetemen

a nagy szelet áhítom. Merészen nézek

a szűz szikrák szabad, szép szemébe,

csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Repíts, hullámok hulláján hiányomat hívva,

a feneketlen mélybe, hogy tudatod beírja,

vésse bele vérrel vemhes, vak kezembe,

miként fogjam a tollat, s a nagy igyekezetbe

száradt szeplős gondolatom,

hogyan ne üssön engem,

minduntalan agyon.

Ne hagyj beleveszni az életed vizébe,

csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Rongáld csak ronggyá lett rabszolga hajómat,

papírfalát áztasd,

s üvöltsed elszántan a benne utazónak:

most jó az irány, erős ez a csónak,

s hitelt adhatsz bátran, bárgyú, bamba szónak,

ha ajkadat égeti, csak akkor érezd jónak.

Mondd el ezerszer, bőrömből faragd ki

betűit, ha kell,

és etesd meg velem, tömd a szájamba, kérlek,

mert ilyen élelemmel nem feledem el,

hány lángot gyújtottál, holt hitem szívébe,

csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Küldj reám orkánt, okádjon ordítva,

árbocomat darabokra törve,

hajts a végtelenbe, taszítsál előre,

s ha papírhajóm reszket, mert szétázott

szándékkal nem jut kikötőbe,

megvetően legyints, és üssél a hiteddel,

égess igazaddal, fojts meg a lelkeddel,

de soha ne hidd el,

hogy nem hiszek Neked,

hogy nem az életemet menti,

mindennapi, éltető kenyered.

Te csak zárj jó szorosan az életed vizébe,

és vigyél, vigyél mindig tovább,

soha ne tegyél le.

NOVELLA 

Vas- Varázs

Reggel hat óra. Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük álomszürke munkások. Elnyomott sóhaj, ásítás. Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem. 

Hetven gép motorja morog lustán, türelmesen. Hetven munkás keze kapcsol serényen, türelmetlenül. Sikoltó esztergakés, hasadó vas. Életre kel a vas- varázs. Kígyózó acélgyűrű- forgács, pattogó krómlapkák, bronzbarna bolhák. 

A fehér neonfény elissza a csillogást, magába szívja a szikrákat. A kések keményfémlapkái beleharapnak az anyagba. Tejfehér emulzióban fürödve, ezerötszázas fordulaton okádják a salakot, a fémforgácsot. 

A TOS- pad felnyög, megrázkódik, s a férfi kikapja a fogásból a kést. 

- Túl nagy a fogás – dünnyögi magában, s a felére állítja be a keresztszánt. 

- Pedig jó meló! Zsíros meló! Ötszázhetven perc, s egy műszak alatt ledarálom. A fogammal kirágom, ha kell!

Felpörgeti a tokmányt, s rákapcsolja az előtolást. Sír a kés, de engedelmeskedik. Apró kukacforgácsok repülnek az ágyra. 

A férfi beállítja a hosszütközőt, és hagyja, hogy a gép automatikusan kikapcsoljon. Visszaáll a tengely elejére és a méretező fogásnál, lenullázza a keresztszánt. 

Pár milliméter után leállítja a padot, megméri a munkadarabot. 

- Jó lesz – nyugtázza és rákapcsol. 

Apró fémkarikák röpülnek szerte- szét, amelyiket nem éri a hűtőfolyadék egészen lila, a többi acélfehér. A kés éléről röpködnek az acélpöttyök, s a férfi belenyúl a ládába a következő tengelyért. 

- Zsírci meló – morogja elégedetten – ötszáz darab! Két nagyoló, egy simító fogás és mind a két végére menet. Röhögve megcsinálom egy műszak alatt. 

A hosszütköző megállítja a szánt. A férfi lekapcsolja a tokmányt, kiveszi a munkadarabot s egy újabb tengelyt tesz be. Indít, és a pad nyögve bár, de engedelmeskedik. Szalvétába csomagolt szendvicset tesz a fogaskerékszekrényre. 

- Míg a kés a végére ér, megeszem a felét – mondja, és nagyot harap a kenyérből. Olajos folt marad a szalvétán, ahol megfogja. 

- Ki tudja mitől hízunk? – morogja, miközben visszatekeri a szánt a méretező fogáshoz. 

Fölpörög a gép. Jönnek megint az acélkarikák. Szikrázva, szemet szúrva, homlokot égetve: ez a simító fogás. 

Megjött az izzadtság is. Pedig még csak nyolc óra. Lassan bújik ki a haj közül, lecsordogál a homlokra. 

- Átkozott hajtás – mondja a férfi és letörli a gyöngycseppeket. 

Új tengelyt fog be. A nyolcvanadik. Kezdődik minden elölről. Kígyózó acélgyűrűk, pattogó fémpontocskák és egy kattanás, mely jelzi, hogy végére ért a kés. 

Fárad a munkás. Melegszik a gép. Lágyul a keményfémlapka a késen. Az emulzió a többszöri átszivattyúzástól meglangyosodik. Sercegve bújik ki alóla a forgács. 

Az esztergakés recsegve harap bele a következő munkadarabba, és egy idő után ledobja magáról a lapkát. 

- Az istenit! – káromkodik a férfi – legalább tíz perc, míg újat köszörülök.

Morogva megy a köszörűhöz és hányja a vörös szikrákat a fehér falra. 

Visszasiet a gépéhez, befogja a kést. Beállítja a hosszütközőt és lenullázza a keresztszánt. 

Még harminc darab. Utána jön a menet. Ezer menet! Még kimondani is sok. 

Tizenegy óra. Most kezdi a menetvágást. Nyolcvan hosszon, mindkét végére. 

- Gyerekjáték – mondja, törölgeti az arcát. 

A kabát már lekerült róla. A menetvágókés nem dobálja szét a forgácsot, csak óvatosan köpködi maga köré, mint öreglegény a tökmagot. Ám a figyelem ide kell a legjobban. Ezer menet. Egy menet négy fogás, az nyolcezer kapcsolás és késkivétel. 

- Akkor is megcsinálom – mondja, miközben átkozódik, és átkozódik, miközben kapcsol. 

Nyolcvan mili előre, nyolcvan mili hátra. Megint előre, megint hátra. Zsibbad a lába, fáj a keze. Nem gondol rá. Nem szabad. Hazagondol. Otthon jó meleg húsleves, aranysárga zsírpárnákkal. Nokedli, pörkölt, két üveg sör, és a meccs délután a tévében. Öblös fotel, puff a lába alatt. Gyöngyöző sör a kezében… 

Beleszédül és kirántja a kést. 

- Majdnem túlmentem – mondja, és újra kapcsol. Nyirkos kézzel, remegő lábbal, vad elszántsággal, tovatűnt lendülettel újrakapcsol. 

Az izzadtságtól csomóba áll a haja. Rá- rá lóg a munkadarabra, majd fölemeli a fejét. Elsüllyedt magabiztosság, kényszeredett „csakazértis”. A nyál felforr a szájában. Köp egyet, s újra kapcsol. Olajos lábrács, izzadó lábak, elcsúszó bakancs!

Fejjel esik rá a tokmányra. Nem kapcsol. Nem tud, messze a kar, rövid a keze. 

Felsír a gép, vonyít a férfi. Ömlik a vér! Szakad a test, gurul a fej a salak közé. 

Kígyózó acélgyűrű- forgácsok, pattogó krómlapkák, bronzbarna bolhák, parányi acélpöttyök, s köztük egy emberi fej. 

Rohanó munkások, ideges művezetők, és két árva gyerek. 

Piros olaj a lábrácson, fehér lepedő a testen. 

Döbbenet. Iszonyat. Szorongó félelem… 

Délután két óra Munkakezdet. Felbúgó sziréna, ólomszürke esztergapadok. Mögöttük… munkások. Elnyomott sóhaj. Utolsó útbaigazítás a rajzról. Beindul az üzem. 

Sikoltó esztergakés, hasadó vas és újra életre kel a vas- varázs. 

Virágot a sírjára

Az autó hangtalanul fékezett. Mintha kiterjesztette volna láthatatlan szárnyait, hogy beleütközzön a levegőbe, a gumik pedig olyan ragaszkodóan tapadtak az aszfalthoz, mint mágnes a fémhez. 

A letekert ablakból kiáramló jó illatokat szinte megerőszakolva törtetett a lány felé a kérdés:

- Mennyi egy menet, szépségem?

- Menet az nincs! 

- Akkor mi van? Nem hiszem, hogy a naplementében gyönyörködsz itt az út szélén.

- Ötszázért megnézheted, ezerért megfoghatod.

- Ez minden?

- Ötezerért veled töltöm a délutánt, – csillant fel a lány szeme – sétálhatunk, beszélgethetünk. Kellemes partner vagyok, nem fogod megbánni.

- Máris megbántam! – morgolódott a férfi, de azért kinyitotta az ajtót – Más se hiányzik, mint hogy egy jó testű szőke üres locsogását hallgassam. 

- Akkor miért mentél bele? – kérdezte a lány, miközben belelibbent az ülésbe.

- Érdekes a helyzet. Szeretem a szokatlan szituációkat.

A becsukódó ajtó közéjük zárta a tanácstalan feszültséget. A bent rekedt ismeretlenség, mint a falusi por apró szemcséi, finom réteggel borították be a műszerfalat. 

A lány ösztönösen törölgetni kezdte az ismeretlenség porát körülöttük:

- Egész délutánra kellek?

- Még nem tudom, de az biztos, hogy szívesen megnéznélek ruha nélkül. 

- Adj egy ötezrest, és néhány kellemes órát töltök veled, sőt, egyszer még le is vetkőzöm.

- Most vetkőzz! 

- Előbb a pénzt! 

A férfi hanyag nemtörődömséggel, mintha csak egy papírzsebkendőt adna, nyújtotta oda az ötezrest. 

- Szóval egész délutánra kellek?

- És sokat kell csacsognod, hogy elfeledjem, milyen balek vagyok.

- Nem fogsz csalódni! – szólt a lány, és rutinosan vetkőzni kezdett.

A pénzért vett erotika utat tört magának a kocsi belsejében. Céltudatos határozottsággal telepedett rá az ülésre, mindent eltakaró ködként függönyözte be az ablaküvegeket, és mámorító izgalomhálóba burkolta a férfit, akinek a keze már simogató útra indult a beteljesedés reményében.

A férfi a lány combjai között felejtve a kezét, izgatottan lihegte:

- Adok egy tízezrest, ha lefekszel velem!

- Nem! – csattant a válasz, és oszolni kezdett a köd, kijózanodni látszott a mámor – Csak simogatásról volt szó! 

Az alku törhetetlen üvegkalitkába zárta az öltözködő lányt. A vágyak jeges vízzel való oltása sikeresnek látszott, mert a férfi kiábrándult arcán már nyoma sem volt a szenvedélynek. 

- Mindig ezt csinálod? Megőrjíted a férfiakat, majd odaütsz, hogy fájjon?

- Megegyeztünk, nem? Az anyukám szerint semmi sem szentebb az adott szónál. 

- Bölcs anyád lehet. 

- Bölcs, és okos. Maradéktalanul felkészített erre a mocskos életre.

- Tudja, hogy mit művelsz?

- Nem, és nem is fogja megtudni. Az Ő tiszta életébe még ez sem férne bele.

Egy pár percig csak nézték egymást, mint a zsákmányáról lemondó vadász és a golyótól megmenekült vad. 

A lány törte meg a csendet:

- Mivel foglalkozol?

- Figyelem az embereket, és a tőlük induló cselekmények hatásait. 

- Valami újságíró vagy?

- Olyasféle. 

- Van családod?

- Van, de ne beszéljünk róla. Neked van fiúd?

- Volt egy-kettő. Hamar kiismertem őket, mind birtokolni akar. 

- Hát erre születtünk!

- Az anyám szerint az emberiség kilencven százaléka csak arra született, hogy meghaljon. 

- És a tíz százalék? Ők örökké élnek?

- Nem, de az életükkel a halhatatlanságukat készítik elő. Ha Ők nem lennének, nem sokban különböznénk az állatoktól. A fajfenntartásra, az élelem megszerzésére és a napi túlélésre az állatok is képesek. 

- De ők nem tudnak házat építeni, vagy tanítani, életeket menteni és tönkretenni.

- Az állatok is készítenek fészkeket, odúkat. Van hol lakniuk. Minden állat megtanítja a kicsinyét arra, hogy hogyan tudjon boldogulni. Hát nem ez a legfontosabb? Számtalanszor megmentik csemetéik életét, és ha kell, ölnek is azért, hogy ők életben maradhassanak. 

- Nézzenek oda! Egy filozófus prosti! 

- Én nem vagyok kurva! Az élet az, mert olyat kell csinálnom, amit utálok. Én nem fekszem le senkivel se pénzért, csak megmutatom, milyen meztelenül jövünk a világra. A simogatásokat pedig órákig sikálom utána. 

- Az erkölcsösség takarója alól kilátszik a bugyid! 

- Ne beszélj nekem erkölcsről, hiszen az olyan relatív. Mindig a nagyobb hatalom, a több pénz, a legtöbbet bíró befolyás dönti el, hogy mi erkölcsös, és mi nem. Más népeket évekig megszállni, tőlünk eltérő kultúrákat eltaposni, primitív, hiszékeny embereket kizsákmányolni a demokrácia nevében… az erkölcsös?! Csak azért, mert az erősebb társadalmak úgy gondolják?

- Mi vagy te? – kérdezte a férfi – valami jogi aktivista?

- Csak egy lány vagyok, akit értelemre tanított az anyja. Egy lány, aki megpróbál ebben a korlátok nélküli világban a legkevesebb szennyeződéssel élni, ugyanakkor elfogadja, hogy a mocsok a tisztaság előszobája lett. 

- A végén még igazad lesz, és nem bánom meg, hogy csak a beszélgetőpartnerem vagy. 

- Megdolgozom a pénzemért. 

A forró vágy utáni hidegzuhanyt már feledtette a férfival ez a kéz-meleg, bizsergető lelki pezsgőfürdő. Már-már élvezni kezdte a társalgással idecsempészett nagy igazságok ízét. Más körülmények között órákig csemegéztek volna e szellem termékei közül. Bekötözgették volna a világ igazságtalanságából fakadó sebeket, de eszébe jutott, hogy csak egy gyors együttlétre akart megállni.

- Sajnálom, kislány, de mennem kell.

- Anyám arra tanított, hogy a tényeket fogadjam el, ha nem akarom, hogy megerőszakoljanak vele. Remélem, kaptál azért valamit a pénzedért.

- Hát nem azt, amire készültem, de nem vagyok elégedetlen. Ahogy megismertelek, szinte biztosra veszem, hogy ezt a félig-meddig talált pénzt nem alkoholra, vagy kence-fincére költöd majd. 

- Nyugodt lehetsz, két-három hétig futja majd, hogy vegyek anyámnak virágot… a sírjára.

( Szerk.: R. Horváth Sándor )