KORTÁRS CSILLAGOK - ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK
PELESZ ALEXANDRA (1980. augusztus 11. Nagykanizsa)
Alexandra írásaival 2018. nyarán találkoztam először, amikor is egy kedves levéllel megkereste szerkesztőségünket, hogy szeretne nálunk novelláival megjelenni.
Természetesen szeretettel fogadtam és kértem kicsit meséljen magáról és az írásairól.
Amikor több novellát is elküldött nekem, hogy válasszam ki azt az egyet, ami a HÉT-KEZDET: NOVELLA rovatba közlésre kerül, csak annyit tudtam neki felelni:
-Nem tudok közülük választani, így apránként mind publikálva lesz az oldalon.
Bevallom, én sosem szerettem annyira a novellákat, mert az irodalom szeretete engem mindig is a versek felé húzott, de általa, illetve történetei hatására mára már megszerettem ezt a műfajt és bátran kijelenthetem: ma már Ő a kedvenc novellaíróm.
Ahogy jobban összeismerkedtünk felkértem egy munkára, mondhatni a kíváncsiság hajtott, hogy vajon mennyire is tehetséges, mennyire tud írni egy adott téma kapcsán.
Elküldtem neki az "Ablakok" című dalszövegemet és arra kértem, hogy az alapján írjon egy novellát. Megírta.
"Tarts meg" címmel. Annyira átszellemült és annyira lényeges lett a műve, hogy ma már ezzel az iskolapszichológus gyógyít... használja terápiás célra.
Később, amikor újra jelentkezett, arra kért hadd jöjjön most versekkel. -Versekkel? - kérdeztem csodálkozva.
-Igen, versekkel. - felelte finoman.
majd hozzátette, - persze, ha jónak ítéled meg őket.
Azóta állandó szerzője lett nem csak a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldalnak, de a MIR-TUS Irodalmi folyóiratnak is.
Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónknak, szerzőnknek a figyelmébe Őt!
Ő így vall magáról:
"Kiskanizsán élek, két csodálatos gyermek édesanyja vagyok. Pedagógusként dolgozom, és abban a szerencsében van részem, hogy a munkámat a hivatásomnak tekinthetem, nagyon szeretek tanítani és (emberré) nevelni.
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett gondolataimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Eddig napvilágot látott könyveim:
A fegyver neve: ember (novelláskötet, 2018)
Porhüvely (kisregény, 2019)
Gyászmunka (kisregény, 2020)
Tetőről talpra (életrajzi-motivációs könyv, 2020)
Az írás nekem szabadság, mentsvár és terápia. A versekben a legmélyebb érzéseimet próbálom szavak formájában papírra vetni. Novellák és regények írása közben pedig eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány óra erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik."
VERS
Reménytelen
Jó. Megyek egyedül.
Nem kell, hogy vezessen
a szó, sem a kéz,
minek a kapaszkodó,
majd a fakó ég alatt
bőrt cserélek,
magam előtt tolt évek
kátyújába lépve
leszek semmivé.
Rendben. Maradj!
Ki tudom várni egyedül,
hogy haláltusáját vívja
bennem a jó…
Nem kell, hogy
maradjon még bennem bármi,
ami Istentől való,
ami élet!
Rágja a sejtjeimet holmi féreg,
enyésszek el, legyek semmi!
Hisz nem érdemes!
Nem érdemes…
e világban nővé lenni,
emberként még
jól szeretni…
Térdre rogyva
Reccsenve reped szét felettem
az ég fekete szövete.
Róla a csillagok, mint meglazult gombok,
hullnak alá.
A repedésen átfolyik
valami egészen más.
Összefogom, fonallá sodrom,
s térdre rogyva kötöm belőle
az új Messiást.
Hullámsír
Talán lesz még, hogy érted…
Talán csak túl az Üveghegyen,
vagy az Óperencián,
de ez a csend,
ez a néma semmibe révedés
az ereimben keringő
cián… haldoklom.
Hát nem látod?
Az Üveghegy lábához
hantolom a szavakat,
talán egyszer kiásod
s mások igaza a semmibe vész
elenyész a hamis perc
és ott, az Óperencián
meghallom még,
ahogy kiáltod!
Hullámsíron ring most
a virágod.
Eszmélés
Fonnyadt bőr alatt
felnyög az élet
réved a szempár
félig még itt, félig már
odaát éled,
sajgó napok szabdalta
homlokon felelet ül
mindent-tudás
önvallomás
benne bűnbánat nincs
lehulló lélekbilincs csörren
ahogy felszabadul
a sóhaj:
nincs gyarló emberi vétek,
mit az Isten fel nem oldoz!
hisz minden barázda
megbánást hordoz…
Fonnyadt bőr alatt
felsír az élet,
eszmél, születik
önvalóra ébred.
Fagyott angyalok
Vigyázz,
mert megfagynak így az angyalok!
Márványtestük ezer szilánkra
törve hever,
jégcsappá dermedt holnapok
lehelete kever sajgást
a mába.
Vigyázz,
mert a szó kevés, hiába
hányod bele a világba,
hiába rázod az öklöd az égnek,
megfagynak így az angyalok…
s csak zuhannak,
zuhannak a mélybe…
Belélegezlek
Alattam siklik a
nyirkos avar.
Hajszolom magam,
űzöm, mert kell!
Most hagyjatok el!
Hagyjatok magamra,
csak azt halljam,
ahogy sípol a tüdő
és lüktet a vér,
körülöttem a tér
csak tágul
engem bámul, ahogy
magamból kirohanok…
téged pedig
kilélegezlek
hagyj el!
Párologj a
bőrömről fel,
hadd üresedjek
hadd legyek magam…
Alattam lassul a
nyirkos avar.
Zihál a tüdő
de lassul a vér
sajog az izom és
szűkül a tér.
Szívemet máris
a hiány fúrja…
inkább belélegezlek
magamba újra
meg újra.
Az én templomom
Kövezzetek csak meg
vagy hányjatok rám szitkokat
ezer meg ezer szájból szóljon
az indulat, de én nem félek!
Bennem a hit már
gyökeret vert rég
nincs selejtes gondolat
nincs elárvult, elhagyott alkonyat
az én templomomba
most is besüt a Nap!
Én nem félek!
Nem bújok
magamba nyílok, virágot bontok
zöldellő templomhajóm
hűsében csak hallgatom
a mindent…
mert beszél…
Itt van…
Aranyszobrok helyett
a szél nyelvén
súg belém igazat!
Egymásba karolunk.
Én nem félek!
Otthona vagyok
a reménynek!
A karzaton
madártollú angyalok
zenélnek.
A csillagok alatt
Fáj az élet. Elmém csak
réved, nincs kapaszkodó,
s ahogy vadat űz a kopó:
úgy suhanok én is a fák között…
Elköltözött belőlem az otthon.
Talán el kellene lopnom egy napot,
vagy egy éjjelt is akár?
A tolvajnak nincs határ,
hát leszek az! Elcsenem én
az éjszakát…
Sötétjét magamra húzom,
s akár az öreg, bús rom
heverek a csillagok alatt.
Szívdobbanásom
valahol másutt maradt.
NOVELLA
Csak annyit mondj
Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.
Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálkozom. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.
Nem megy.
Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Figyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.
Elég ebből!
Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.
Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!
– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!
Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.
Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.
Ott áll előttem.
Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.
– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.
Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.
– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.
Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemében felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.
– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.
Az „apa” ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen annyit felel:
– Nem tudom.
Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.
Nem tudom.
Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa. Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, talán nem.
Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.
Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.
– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.
Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.
Előhúzom a levelet.
Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésének nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.
Hiába.
A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.
Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.
Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell!
Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.
– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.
Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.
– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. Hosszan kapaszkodik a tekintetembe, mielőtt útnak ereszt. Alig észrevehetően bólintok csak, mielőtt tovább indulnék, a mellkasomban szétáradó remény pedig erőt ad, hogy kivárjam azt a pillanatot, amikor apámnak talán egyszer eszébe jutok.
Ragyogás
Anyám elé csúsztatom a fotót, ami tegnap készült rólunk a keszthelyi sétányon. Már hónapok óta gyűjtöm az erőt, hogy elmondjam neki, van valakim. Végre, nekem is van valakim! Azaz, dehogyis valakim, ő nem egyszerűen csak valaki, hanem a legtökéletesebb és legkedvesebb férfi a Földön. És még vonzó is.
– Ez meg mi? – néz rám anyám a szemüvege fölött, miután egyetlen gyors pillantást vet a képre.
– Ez egy fotó Alexről és rólam – felelem, és bármennyire is úgy terveztem, hogy a hangom majd határozottan fog csengeni, amikor kimondom ezt, mégis inkább csak suttogok.
– Zoé, kicsim, ez nem… ez nem fog működni, te is tudod! – mondja, miközben átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem.
– De miért ne működhetne, anya? – emelem fel most a hangom, de persze megremeg közben. A sírás küszöbén állok, már megint. Tudtam, hogy ez lesz. Amióta csak az eszemet tudom, anyám soha nem hitt bennem. Soha nem hitte el, hogy nekem is sikerülhet valami, talán azért, mert neki sem sikerült semmi. Se az érettségi, se a házassága, se a vállalkozás, amire még annak idején apa beszélte rá. Még amikor kicsi voltam. Pedig jó ötletnek tűnt az a kis varroda, a szomszédos falvakból tutira rengetegen jártak volna hozzá – ha hitt volna magában. De nem hitt. Mint ahogy bennem sem.
– Ugyan már, Zoé – rázza a fejét. – Ne kelljen már ezt elmagyaráznom. Csak egyetlen okot mondj, amiért ez a férfi kitartana melletted. Nem vagy egy jó parti. Nem végezted el a sulit, éppen munkád sincs, amióta pedig…
– Elég! – csattanok fel, és elengedem anyu kezét. Dühös vagyok. – Az egyetlen jó ok, amiért Alex ki fog tartani mellettem, az az, hogy szeret! Szeret engem! Miért olyan nehéz ezt elhinni?!
Anyám szánakozva néz rám, aztán újra a fotóra pillant. Nem hiszem el, hogy nem látja azon a képen, mennyire boldogok vagyunk!
De nem látja.
Feláll, a mosogatóhoz lép, és háttal nekem kezd beszélni.
– Zoé, kincsem. Ez a férfi nem hozzád való…
– Anya! – szakítom félbe, és már remeg a kezem a dühtől. A combomba vájom a körmeim, hogy csillapítsam a reszketést. – Miből gondolod, hogy nem hozzám való? Nem is ismered!
– Jó, akkor mesélj róla! – néz rám újra. Karját összefonja a mellkasa előtt, háttal a konyhaszekrénynek dől.
Mély levegőt veszek, próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de a combomat markolom tovább.
– Alex harmincnyolc éves. Informatikus, szuper állása van. Nem volt még felesége, nincs gyereke, és csak arra vágyik, hogy megoszthassa velem az életét. Imádja a kutyákat, ahogy én is. Kertes házban él. Nyugalomra vágyik és szerelemre. Szeretetre…
– Nincs gyereke? – akad meg anyám ennél a mondatnál, gondolom, a többi dolgot már nem is hallotta, amit mondtam.
– Nincs, de nem is szeretne. Azt mondja, nem vágyik rá.
– Még.
Összeszorítom a fogaimat, erősebben markolom a combom, de nem érzek belőle semmit. Csak a fájdalmat érzem, ami egyre erősebben szorítja a szívemet.
– Zoé, ez nem fog menni – jelenti ki, majd visszafordul a mosogató felé, és megengedi a vizet. Befejezettnek tekinti a beszélgetést.
Az asztalon heverő fotóra téved a tekintetem. Bámulom. Csak bámulom. Annyira boldog voltam még tegnap! Annyira hittem benne, hogy ez a csoda nekem is megadathat! De anyámnak igaza van. Ez a kapcsolat halálra van ítélve. És minél tovább húzom, annál fájdalmasabb lesz ez a halál. A fotó elmosódik, ahogy a könnyeim elhomályosítják a szemem.
Szó nélkül hagyom ott anyámat a konyhában. A szobámban elhelyezkedek az teraszajtóval szemben, és csak bámulok kifelé. Jobban mondva, befelé… tényleg nem tehetem ezt. Nem köthetem magamhoz Alexet. Én egy senki vagyok. Ő meg sikeres, gazdag, jóképű… nem ilyen nőt érdemel, mint én vagyok. El kell mennem! El kell innen tűnnöm, valahová jó messzire, ahol soha többé nem talál rám, és soha többé nem kell anyám szánakozó tekintetét sem látnom!
Elmegyek.
5 hónappal később
A férfi leparkol a ház előtt. Egy ideig csak szorítja a kormányt, néha oldalra pillant, aztán kigombolja ingjén a legfelső gombot. Mélyen beszívja a levegőt, hosszú másodpercekig bent tartja, majd hagyja, hogy egyszerre szakadjon ki belőle. Kiszáll, lassan lépdel a bejárati ajtó felé.
Csenget.
Az ajtó feltárul, és egy hatvanas, kissé molett nő áll vele szemben.
– Segíthetek? – kérdezi.
– Igen – szólal meg a férfi határozott hangon, majd kezet nyújt. – Varga Alex vagyok. És Zoét keresem, még mindig.
A nő elsápad.
– Sajnálom, nem tudom, hol van – mondja, majd hátralép, hogy becsukja az ajtót, de a férfi megragadja a kilincset, és megakadályozza a mozdulatot.
– Kérem! – néz mélyen a nő szemébe. – A telefonban könnyen lerázott, de most már nem hagyom magam. Csak annyit kérek, hogy adja meg az új lakcímét, a többi már az én dolgom.
– Nem tehetem! – emeli fel a nő a hangját.
– Miért nem? Zoé tiltotta meg?!
– Azt mondta, jobb lesz így mindkettőjüknek.
– Hát nekem rohadtul nem jobb így! – csattan fel a férfi, nyakán kidagadnak az erek, majd hirtelen kisimul az arca. Sokkal lágyabb hangon szólal meg.
– Könyörgöm, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy Zoénak sem jó így. Annyira boldog volt, éreztem! Ragyogott!
– Ennek semmi értelme, maga is tudja – mondja még mindig kemény hangon a nő. – Felejtse őt el!
– Nem, az képtelenség! És ha az egész hátralévő életemet azzal kell töltenem, hogy őt keresem, hát megteszem! A döntés a magáé: segít nekem, vagy nem?
A csend úgy feszül közöttük, mint valami durva szövet, valami, ami átszakíthatatlan. A nő pedig úgy pásztázza a férfi arcát, mint aki olvasni akar belőle. Mint aki olvas is belőle. Végül, hosszúra nyúló percek után a nő mégis átszakítja a csendet.
– Várjon egy percet! – szólal meg egészen kedvesen, azzal eltűnik a házban.
Egy fotóval a kezében tér vissza, maguk közé tartja, úgy, hogy mindketten jól lássák. Alex megérinti a képen Zoé arcát, majd ujjai lejjebb siklanak, és megpihennek a lány kerekesszékén.
– Miért hozta ki ezt a képet? – suttogja, de a szemét nem veszi le a ragyogó arcról, ami a fotóról nevet rá.
– Emiatt – mutat a nő a szék mellett álló férfi arcára. – Mert ezen a képen nem csak Zoé ragyog, hanem maga is. Most pedig szürke és fakó. Maga… maga tényleg szereti a lányomat… – suttogja, azzal megfordítja a képet, amin nagy, nyomtatott betűkkel egy lakcím olvasható.
Megváltás
A szokásosnál jóval hosszabb ideig hajszoltam ma magam. Mintha kirohanhatnék a világból, vagy magamból, mintha lenne értelme, hogy addig űzöm magam, amíg már semmi mást nem érzek, csak azt, hogy ég a tüdőm. Néhány perc múlva úgyis átveszi a lángok helyét az a kongó üresség a bordáim között…
Lassítok, a hátamat egy vaskos, hideg fatörzsnek döntöm, fejemet lehajtom az avar felé, és csak zihálok. Nem hallok mást, mint a saját fújtatásomat, a fülemben vadul dobogó szívemet… és még valamit. Ahogy csitul a testem zaja, egyre tisztábban és hangosabban kúszik felém a fák közül valami furcsa, földöntúli zaj. Zene? A dallam hol teljesen disszonáns, hol éppen ellenkezőleg, maga a gerincemig hatoló harmónia.
A hang irányába fordulok, próbálok a fák közé fókuszálni, de mivel már szürkül, nehezen látok bármit is. Úgy döntök, megnézem, honnan ered ez a nem mindennapi zene. Lassan haladok, átlépem a letört ágakat, a földből kiálló vaskos gyökereket, próbálok minél halkabban közelíteni. A ritmus hol lassan, hol felgyorsulva lüktet, a hangok néha elhalnak, majd dübörögve rázzák meg az erdő máskor oly békés csendjét.
Fiatalok szórakozhatnak ilyen messze a város határától? Lehet, hogy kábítószeresek? Vagy csak eljöttek egy kicsit a szürke betonrengetegből, hogy valami új élményben legyen részük?
Nem hallok egyetlen emberi hangot sem, pedig a zene már egészen közelről szól. A fák itt egyre sűrűbben nőttek, az aljnövényzet is olyan dús, hogy alig tudok haladni – de most már nem hátrálok meg. Hajt a kíváncsiság. Félrehúzok egy faágat, és meglátom Őt.
Egy kisebb tisztás közepén áll, testének minden porcikája együtt mozdul a zenével, lüktet, vonaglik, hosszú, fekete haja táncol körülötte. Fekete bakancsa ritmusra tapossa a földet, karjai hol az égbe felnyújtva, hol a teste körül élnek önálló életet. Megbabonáz a látvány. Megbabonáz, ahogy a ruháján lógó rojtok a lánnyal együtt mozdulnak, ahogy sugárzik a nő egész lénye, mintha a zene saját magából áradna. Mintha saját maga lenne a zene!
Hirtelen néma csend lesz, a lány úgy hajol hátra derékban, mint akinek nincsenek csontjai, haja az avarra hull, karjai, akár egy élettelen rongybaba karjai, úgy lógnak a teste mellett. És ekkor a semmiből egy hatalmas, fekete madár száll fölé, szárnyait kitárva lassan leereszkedik rá. Lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy hatalmas karmokban végződő lábával leszáll a lány csípőjére, majd szárnyait ráborítja, fejével a nyakához simul. Hihetetlen látvány, ahogy a törékeny nő és az óriási állat egymásba simulnak. Percek telnek el így. Aztán a zene felharsan, a madár a magasba száll, a lány pedig táncol tovább, önfeledten.
Nem látom az arcát, pedig annyira vágyom! De túl messze van, és már túlságosan be is sötétedett. Legszívesebben közelebb mennék, de nem akarom megzavarni ezt a csodát. És az a madár… valószínűleg egyetlen mozdulattal leszakítaná a fél arcomat a helyéről. Éppen újra feltűnik, szárnyai suhogása beleolvad a dallamba. Leereszkedik a lány elé, úgy egy méterrel a föld fölött, szárnyaival folyamatosan csapkodva egyensúlyoz a sötét erdei légben. Nézik egymást, aztán a lány a magasba lendíti a karjait, a madár pedig azonnal az égbolt felé veszi az irányt. Csak bámulok utána, nem tudok betelni a látvánnyal, és nem tudom felfogni sem, mi folyik itt. Ez a nő nem is ember talán? Boszorkány? Varázsló? Valami mágia birtokában van? Soha nem hittem az ilyesmiben, de erre, amit most látok, nem nagyon van racionális magyarázat. Egyáltalán honnan a zene? Miért táncol együtt egy hatalmas madár egy lánnyal? Miért az erdő közepén?
A szárnysuhogás elhalkul, a madár eltűnik, én pedig visszafordítom a tekintetemet a lány felé, és… a lélegzetem elakad. Ő ugyanis egyenesen a szemembe bámul. Az egész mellkasom felforrósodik a pillantásától, ugyanúgy, ahogy korábban a túl sok futástól lángolt a tüdőm. Elégek. Mi van, ha ő tényleg egy boszorkány, és pillanatokon belül lángra lobbant, amiért meglestem? Továbbra is egyenesen a szemembe néz, majd kinyitja a száját, és éles, fülsértő hangot ad ki. A madara azonnal alászáll az égből, szárnya hangosan csattog, ahogy ismét egyensúlyozni kezd föld és ég között, közvetlenül a lány előtt.
Nem tetszik ez nekem. Hátat fordítok, és futásnak eredek. Nehezen haladok, már majdnem korom sötét van, a lábam folyamatosan elakad valamiben, egy–egy kiálló gyökérben, cserjében, kidőlt fában. Botladozva futok. Érzem a hátamban a lány égető pillantását, és hallom a szárnysuhogást is, ahogy közelít. Rohanok. Egyre gyorsabban hajtom magam, a szívem már dörömböl, újra csak a dobogást hallom és a saját zihálásomat, de biztos vagyok benne: a madár még mindig követ. Amikor végre ismerősebb terepre érek, ahol nem kell folyamatosan a lábam elé figyelnem, felpillantok a fejem fölé. Jól gondoltam. A madár néhány méterrel fölöttem repül, de nem úgy tűnik, mintha támadni készülne. Egészen hazáig követ.
Berontok a lépcsőházba, kettesével szedem a fokokat, a kulcsot alig vagyok képes a zárba illeszteni. Remegő ujjakkal nyitom ki az ajtót, belépek a hűvös lakásba, hátamat az előszoba falának vetem. Mi a fene volt ez? Mi történt? Ki volt az a lány az erdőben? És leginkább: miért is menekültem? Hónapok óta ez volt az első olyan tapasztalás a nyomorult életemben, amitől élőnek éreztem magam. És ha bántott volna? Hát nem erre vágyom titkon, hogy én is utána mehessek? Csak túl gyáva vagyok. Túl gyáva vagyok, hogy Izabell után menjek.
Nincs megváltás.
Napok teltek el azóta, hogy a madarat és a táncoló nőt láttam a fák között. Vagy álmodtam az egészet, vagy a lánynak esze ágában sincs bántani azért, amiért kilestem a kis rituáléját. Lehet, nem kellett volna elmenekülnöm. Hagynom kellett volna, hogy történjen végre velem valami. De most már késő ezen siránkozni. Azóta is minden este futottam az erdőben, de a furcsa zenét nem hallottam többé. Talán elijesztettem. Vagy nem is volt valóság, csak kezdek már megőrülni Izabell hiányától. Talán…
Hangos csattanás riaszt fel mélázásomból. Az ablak irányába kapom a tekintetem, mert onnét hallottam a zajt, de nem látok semmit. Lassan felállok a kanapéról, odasétálok, egészen közel hajolok az üveghez, annyira, hogy az orrom hozzáér, és minden lélegzetvételem kis párafelhőt rajzol rá. Túl nagy a csend. Mint a filmekben, amikor mindenki tudja, hogy most, igen most, valami szörnyű fog történni. A levegőt is visszatartom, úgy várok.
Egész testemben összerándulok, amikor egy hatalmas fekete test a semmiből az ablaknak csapódik. Hátratántorodom, kezemmel a szívemhez kapok, ami vadul dübörög. Az ablak szárnyai kitárulnak, pár másodperc múlva besuhan az óriási madár, nyomában pedig megérkezik a lány is. De hogy? Honnan? A harmadik emeleten vagyunk!
A madár leszáll, szárnyait gondosan elrendezgeti a hátán, majd megmerevedik, és mozdulatlanul figyel minket. A lány megáll előttem. Végre látom a fekete hajjal keretezett arcot. Szeme akár a kék kvarc, egyszerűen gyönyörű, igéző, mindent tudó. A szája íve, az arccsontja, a bőre: mind maga a csoda! Mint egy angyal! Álmodom talán? Vagy meghaltam végre? Eredménye lett az önsanyargatásnak, és mehetek Izabell után? Eljött értem egy angyal…
– Boszorkány vagyok – közli érces hangon a lány. – Zinajdának hívnak. És nem vagy halott.
Bennem reked a szó, nem tudok mit felelni, de nem is szükséges, mert Ő tovább beszél, és abból, amit mond egyértelműen arra következtetek, hogy olvas a gondolataimban.
– Amióta ránk bukkantál az erdőben, figyelünk téged. Nem vagy jól. Elszállt belőled minden élet, amikor Izabell meghalt abban a balesetben. Gyűlölöd a napot és gyűlölöd magad, amiért te életben maradtál. Az elméd csak azt hajtogatja: nincs megváltás.
– Mert nincs is – nyögöm ki halkan.
A madár hangosat visít, mintha nem tetszene neki a válaszom.
– Szerintem meg egyszerűen onnan várod, ahonnét az már nem érkezhet meg. Izabelltől. De ő már máshol jár. Meg sem fordult a fejedben, hogy máshogy is lehetsz még boldog? Máshogy is élhetsz? Nem csak egy út van…
– Utána akarok menni! Nekem az az egyetlen út, így, hogy ő nincs többé! – felelem határozottan, mert tudom, ez az egyetlen lehetőség számomra. – Ölj meg! Végezz velem!
– Bebizonyítom, hogy igazat beszélek!
A madár összerezzen, majd kitárja a szárnyait. A lány hasonlóképpen tesz, széttárja a karjait, mire a szobában szél támad, jéghideg, dermesztő. Aztán elsötétedik minden…
A fák közül figyelem Őt. Táncol. Minden mozdulata belesimul a zenébe, haja fekete zuhatagként ring a ritmusra, fekete bakancsa a földet tapossa. Tudom, mennyire boldog. Tudom, semmire és senkire nincs szüksége ehhez a boldogsághoz, ő magában hordja a saját Napját. Mindig ragyog. Elég neki a dallam, a zene, a mozgás, az, ahogy lüktethet a fák sűrűjében. Derékban hátrahajol, Evron alászáll az égből, vele táncol. Én is erre vágyom.
Elrugaszkodom, kitárom a szárnyam, először a magasba emelkedem, fel, fel, egészen a lombok fölé, élvezem, ahogy a hűvös, tiszta, éjszakai levegő megborzolja a tollaimat, élvezem a csillagok fényét, a zenét, ami a földről felszáll az égig. Aztán zuhanórepülésben közelítem meg a tisztáson révületben táncoló párt. Csatlakozom én is. Zinajda éppen újra hátrahajol, éjfekete haja az avart súrolja, karjai lógnak a teste mellett, én pedig óvatosan rászállok, szárnyaimat köré borítom, fejemet a nyakára hajtom. Összeolvadunk, hallom őt. Bennem kelnek életre a gondolatai.
– Mindig van másik út! Mindig van, ami boldoggá tehet! Nem lehetünk elvakultak, nem hihetünk abban, hogy csak egyetlen dolog létezik a Földön, ami boldoggá tehet minket… Mindig van megváltás!
A takaró
Szeretek itt ücsörögni. Szeretem ezt a régimódi szobát. Az öreges bútorokat, a vastag, posztó-ágytakarót, a rojtokat a szélén. A csipkefüggönyt, amin át a napsugarak mindig mosolyt festenek Annus nénim arcára. Most is mosolyog, miközben a vaskos párnáknak dőlve ül az ágyon, és a tű táncot jár a bütykös ujjai között.
Az én nagymamáim meghaltak, mielőtt én megszülettem volna, egyikük sem tudta megvárni, hogy megérkezzek. Sajnálom ezt. Szerintem mindenkinek részesülnie kellene abban az evilági csodában, hogy egy nagymama énekli neki a „Körtéfát”, hogy az ölébe ültetve gyípaci paripáztatja, hogy ribizlit szed neki a kiskertben, hogy kakaót meg vajaskiflit ad neki reggelire. Mindenkinek tudnia kellene, milyen illata van egy mamának, és milyen érzés az, amikor az öreg, csontos kezek ölelik magukhoz. Hát, nekem nem volt nagymamám, de van helyette egy Annus nénim. Már kislány koromban is minden nap befutottam hozzá az iskolából hazafelé jövet, aztán valahogy annyira egymáshoz szoktunk, hogy az élet részévé váltak ezek a mindennapos kis beszélgetések, találkozások. Már harminc éve ő az én pótmamim.
– Mi ez, amin annyira dolgozik, Annus néni? – kérdezem tőle, miközben végigsimítom a puha anyagot, amit varrogat. – Gyönyörű!
Kedvesen mosolyog, aztán sóhajt egyet.
– Csak egy öreg takaró – feleli, közben tovább dolgozik. – Összefoltozgatom.
– Megnézhetem?
Rám emeli szürke tekintetét.
– Kíváncsi vagy rá, Julcsám?
Bólintok. Annus néni elkezdi kiteregetni a terebélyes anyagot.
– Nézd, most ezt a részét varrogatom vissza – mutatja. A négyzet alakú kis szöveten egy középkorú nő áll, kezében virágmintás ruhazsebkendő, és két távolodó alak után integet. Szomorúnak tűnik.
– Ha ezzel készen leszek, itt foltozom majd meg – mutat egy másik részletet. Ezen egy idős hölgy áll, egy sír előtt. Feje lehajtva, leeresztett vállán fekete kendő pihen. Fájdalma vibrál a szövet szálai közt. Ahogy végigfuttatom a szemem a takarón, látom, hogy mind ilyen képecskék alkotják. Vannak vidámak is, vannak nyugalmat sugárzók, de van sok olyan is, ami megrendítő. Ezek mentén húzódnak a repedések, tátonganak lyukak, és ezeket varrogatja Annus néni.
– Nézd, itt is be kell még foltoznom! – mutatja. Ujjai megsimogatják a csöppnyi gyermeket, aki egy nagy dunyha alatt fekszik, az ágya szélén egy fiatalasszony ül. – Olyan beteg volt – suttogja.
– Hogy tetszett mondani? Ki volt beteg?
Nagyot sóhajt, de nem felel, inkább a takaró egyik elszakadt csücskét húzza az ölébe. Ráfekteti a tenyerét, hangos sóhaj szakad ki a tüdejéből.
– Ej, Cirmi, Cirmi… mi lett volna velem nélküled!
Tekintetem Annus néni arcáról a kis képre vándorol. Egy nénike üldögél a padon, hátát a ház fehérre meszelt falának veti, ölében egy vörös macska pihen. Káprázik a szemem, úgy látom, mintha a néni cirógatná a cicát, aki elégedetten mocorog a tenyere alatt.
– Annus néni, micsoda egy takaró ez? – rázom a fejem, abban bízva, hogy így eltűnik a káprázat.
– Á, csak egy rongyos, ósdi… öreg már, mint a postaút – mosolyog rám, aztán elkezdi összehajtogatni az anyagot, majd az ágy szélére teszi. – Most lepihennék, ha nem bánod, nagyon elfáradtam ma.
Felállok az ágyáról, visszahajolva nyomok egy puszit a feje búbjára.
– Pihenjen csak! Majd holnap benézek. Hozok valami finom gyümölcsteát, jó?
– Az jó lesz! – mondja, de közben már hunja is le a szemét. Halkan kiosonok a szobából.
Egész este a takarón látott képek járnak a fejemben. Annyira élethűnek tűntek, nem is tudok rá visszaemlékezni, vajon hímezve voltak-e, vagy egyszerű nyomott minták? Csak az érzésekre emlékszem… meg a mocorgó cicára, az őt cirógató kézre. Emlékszem a fájdalomra, amit a sír mellett álló hölgy érzett, és látom, ahogy a zsebkendő szomorúan int viszlátot a fiatal párnak. Érzem a dunyha alatt alvó aprócska gyermek lázas álmait, a mellette ülő anya szívének fájdalma pedig most az én szívemben lüktet… emlékszem azokra a képekre is, amelyeken csak átsiklott a tekintetem: egy templomra, virágos rétre, gyümölcsfákra, boldog gyermekkacajra, pörgő szoknyára, kutyák csaholására… így merülök álomba.
Reggel fáradtan kelek ki az ágyból. Alig várom, hogy elteljen a nap, és én végre betérhessek Annus nénihez, és tüzetesen megvizsgálhassam ezt a régi takarót. Vánszorog az idő. Mintha minden lelassult volna ma, csak a képek pörögnek folyamatosan lelki szemeim előtt. Amikor végre mégiscsak letelik a munkaidő, szaporán szedem a lábamat, hogy mielőbb odaérhessek a fehér házikóhoz. Ahogy közeledek, rossz érzésem támad, a ház előtt ugyanis két autó is parkol. Az egyik Jánosé, Annus néni fiáé, a másik Erzsié, aki Annus néni testvérének a lánya. Nem szoktak valami sűrűn erre járni, pláne nem egyszerre. Már nem sietek annyira, valahogy nem akarom tudni, miért vannak most itt.
A kiskapu nyikorogva tárul ki előttem, hátul az udvaron ott beszélget Jani és Erzsi. Nem hallom őket, de azt látom, hogy törölgetik a szemüket. Összefacsarodik a szívem.
– Julcsa! – kiált fel Erzsi, amikor meglát. – Jaj, Julcsa!
Ennyi elég is, hogy tudjam: elveszítettem az én pótmamámat. Lassan odasétálok hozzájuk, már azt sem érzem, hogy összefacsarodott a szívem, csak egy nagy lyuk tátong a helyén. Bár ezt a lyukat is befoltozná az a drága, öreg kéz…
A takaró.
A takaró!
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, erőt gyűjtök.
– Erzsi, Jani! Annyira sajnálom… annyira…
– Tudjuk, Julcsa – teszi a vállamra Jani a kezét. – Tudjuk, mennyire szeretted. És köszönjük, hogy mellette voltál akkor is, amikor mi a családunk, meg a munka miatt nem értünk rá.
Bólintok, majd felteszem a kérdést, amit muszáj feltennem.
– Csak egyetlen dolgot megengednétek, hogy elvigyek magammal? Emlékbe?
– Ez természetes. Mondd csak, mit szeretnél?
– Azt a régi takarót, amit tegnap is foltozgatott. Ott van az ágya szélén, legalábbis tegnap oda hajtogatta.
– Én nem láttam ott semmiféle takarót, de menj be nyugodtan, keresd meg!
Földbe gyökerezik a lábam. Nem bírom a halottakat. Én nem bírom…
– Már nincs itt, menj be nyugodtan – suttogja Erzsi, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Már egy órája elvitték.
– Sajnálom – mondom újra, és ez a sajnálom mindenre vonatkozik. Arra, hogy Annus néni meghalt, arra, hogy már elvitték, arra, hogy ha még itt lenne, sem lennék képes megnézni őt így. Lehajtott fejjel lépek be a házba, majd a szobájába, ahol sarokig vannak tárva az ablakok. Az ágya olyan üres, mint az én mellkasom. A takaró tényleg nincs ott, ahová tegnap este raktuk. Megnézem az ágyneműtartóban, a szekrényekben, még a nagyobb fiókokban is. Semmi.
– Megtaláltad? – hallom meg Jani hangját a hátam mögül.
A fejemet rázom.
– Hát, én mondtam, hogy nem volt itt semmiféle takaró. Biztos, hogy jól láttad?
Már magam sem tudom, mit láttam. Olyan furcsa volt az a tegnap este. Olyan furcsa volt az a takaró…
– Mindegy – nyögöm halkan. – Most, ha nem bánjátok, hazamegyek. Részvétem, Janim!
– Részvétem, Julcsa! Majd értesítünk a továbbiakról.
Bólintok, elköszönök Erzsitől, és hazafelé tántorgok.
Drága Annus nénim! Drága mamácskám!
Valahogy hazajutok, a táskámat és a kabátomat ledobom az előszobában, majd azonnal a hálóba megyek, és az ágyra vetem magam. Újra pörögni kezdenek a fejemben a képek: a vörös cica, a zsebkendő, a templom, a dunyha alatt a kisgyermek, a fekete kendő a hölgy vállán… majd a sok-sok egymás után pörgő képet felváltja egyetlen egy, ugyanúgy a takaróba hímezve látom, mint az összes többit. Ezen a képen egy idős néni ül az ágyon, hátát a párnának veti, egy nagy takarót varrogat, az ágya szélén egy fiatalabb asszony ül.
Én vagyok az. Érzem. Tudom.
És már az igazságot is tudom. Nincs semmiféle varrogatás. Nincs semmiféle ósdi takaró. Nem is volt.
Annus néni utolsó földi estéjén a lelkét foltozgatta. A lelkén tátongó sebeket varrta össze, és abban a csodában részesített, hogy láthattam ezt.
Gondolatban egészen apróra összehajtogatom a gyönyörű lélek-takarót, és elrejtem az újra lüktető szívem egyik kis szegletében.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése