Vers- Novella, Haiku, Apevaválogatás a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal állandó szerzőitől

Immáron másfél éve, hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában.

Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az ott megjelent írásokból válogattunk.

Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó! 

VERS

KOVÁCS DANIELA

A Szépség Koldusának

Hány kusza álom sompolygott melletted,

de sose jutottál messzebb a vágynál,

s bár harminckét nyár szépsége megejtett,

ugyanannyi telet keresztülfáztál.

Mily parányi csöpp volt, amire vágytál,

mégse váltotta valóra azt senki,

míg te egymillió lelket tápláltál,

tiédet nem tudták viszontszeretni. 

De úgy hordtad bölcs türelmedet végig,

mint Krisztus hordta a töviskoronát,

s hiába gázoltál bánatban térdig,

szívedre húztad a világ nyomorát.

Hamvas tenyered nem szorult ökölbe,

míg fogukat fenték rád a nagy urak,

ha be is fogtak álnok, buta pörbe,

csak nemes lelkedet vitted tanúnak.

Jaj, ma hogy óvnának, hogy védenének,

most, hogy mindörökké fogva tart a rög,

habár jól tudom, ma se értenének,

hisz nem te kiáltasz, a föld dübörög.

MILLEI LAJOS 

Óhatatlan

Kapaszkodom, nézek fel a szirtre,

lábamat a múlt indája marja,

kötelednek telik még a hitre,

de csak megtart, húzni nem akarja.

Kúszni kéne foggal és körömmel,

megfogódzni, hisz a kötél várja,

felmászni, és élvezni örömmel,

ahogy harsog az élet fanfárja.

Mosolyodtól reményem megszédül,

százszor halt el már a biztatása.

Minek álom, ha úgyis megvénül?

Minden életnek halál a társa.

M. KOVÁCS MELINDA

Asztalához hív a csend

Asztalához hív a csend:

legyen ma az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Szétfolyt a bor, a pohár üres,

s hajnalban szürke, fakó a fény.

Szorongva ébred bennem a másnap,

hitétől fosztva koldul a vér.

A remény voltál, az ébredés,

a múlandóságtól szabadító szó,

buja mozdulatomra a késztetés,

a lázadást áhító béklyó.

De legyen az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Arctalan álom űz…

Rongytakaróm vagy.

BAKKNÉ SZENTESI CSILLA

fagyos, forró

két hasonlat között hozzád bújok élni 

megfagyott a világ jobb lenne nem félni 

cserépszívembe már beleégtél rendre 

hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre 

gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal 

a híd alatt alszom betakarsz papírral 

karton az ég s a menny sztaniolos álom 

csillagokként fogy el rajta minden lábnyom

ALBERT ZSOLT 

                                            A fotót készítette: Weber Kristof 

Verseny utca

Lassan és szürkén folyt haza az út 

fáradt autók lassú tükrében.

Párhuzamos cédrusok 

íratlan ágai levelekre várva,

halkan és tompán fújt bele a szél.

A Verseny utca sajgó térdízület, 

ponyvaszárnyú ménesek

hazafelé dobogó vágtatása.

VÉGH ATTILA dr. (dr.vegha)

Körforgás

Utca vagyok, rajtam kocsit toltak,

felsepertek, pedig tiszta voltam.

Felbontottak, mert eltörött a szív,

Te vagy, ki ismét dobogni tanít.

Hegylánc vagyok, míg átölellek én,

megvédelek, mert itt leszek, ne félj.

Rajtam indáim örökké élnek,

karjaimmal épp az égig érek.

Szellő vagyok, mint gyengéd simítás,

hosszú ölelés, kacér kacsintás,

labirintus. A végén menedék.

Együtt megtaláljuk. Csak Te meg én. 

Forrás vagyok, mi folyammá szédül.

Tenger leszek, így eltűnök végül.

Testem harmatként arcodra cseppen,

Életre kelek a közeledben.

   

LAJTAI GÁBOR 

célKereszt

Tiéd a világ,

Vedd minden kincsét –

Benne mi fénylik:

Fényed az;

Tépd le az anyag

Csalfa bilincsét –

Hited legyen rá

Sebtapasz.

Hidd, ami éltet

Szívedbe zárván;

Keresd az úton

Célodat,

Fürödj a fényben –

Léted oltárán

Te magad légy az

Áldozat.

MÉSZÁROS LÁSZLÓ 

Elhagyatnak

Lám, elhagyattak végül mindenek,

csillagmorzsára gyűlnek a legyek.

Puszta irgalom? Az is önjelölt,

apám gallérján reng az anyaföld.

Láttam az Istent, szeme almazöld,

ajkain viasz, velem sem pörölt.

Vakvágányra dőlt, teli állomás,

élethű, mint egy baljós látomás.

Fohászokból gyűlt szeméttelepen

rozsdás szögekbe mártom a sebem.

Szemem sarkában kibomlik az ég,

bábeli fénye olcsó menedék.

Keresztülömlik repedt házfalon,

szívből buggyanhat így a fájdalom.

Mikor már minden kétséggel teli,

szabad az embert megfeszíteni?

Apám csuklója vállamra kövült,

mandzsettagombja három fele tört.

Egy a földbe hullt, kő lett belőle,

másik virágként hasadt a kőbe.

Mégis azt félem, amit rám hagyott

szememből vájom vele a napot.

Innentől talán semmi sem muszáj,

meztelen csöndnek pokróca a táj.

Tündérrózsákat szomjazó tavak

fojtják a hínárt, horgot nyelt halat.

Sírva hajlanak meggyfa ágai,

keresztet vetnek rajtam árnyai.

Gerleszárny ívén hasad a homály,

jószággal teli lángol a hodály.

Minden mozdulás kegyelemdöfés,

kardvirág szirma tiszta élű kés.

Világ virága sárból nőtt vadon,

isten lábnyomát kézzel takarom.

S belepusztulni akkor sem lehet,

ha elhagyatnak akkor mindenek.

SZÉKELY-MÁTÉ LÁSZLÓ 

Az angyal

Sorompók merednek elborult égnek

Játékos villámok rebbennek szét

Illatod mákony, vagy néha beléndek

Ládánkban űr van és némi szemét

Faragott ceruzát lóbál a jelen

Visszhangos műhelye sovány vagyon

Arcokat rajzolgat, gyümölcsöt terem

Torz képet satíroz papírlapon

Jegenyék merednek áradó vízre

Félember horgászik, hullámot lát

Halászlé rotyoghat, csípős az íze

Estére elkél az esőkabát

Túloldalt váratlan kacagás támad

Szerelmes párokat csábít egy kéj

Csukd be a szemed és nyisd ki a szádat

Hallgatlak, hallgatlak, kérlek, beszélj

Kémények merednek erőmű szélén

Lapuló füstöket tükröz a tó

Sámliján pihenve álmosan két vén

harisnyát stoppol az Örökvaló

Villamos kocsikon döcögő napok

Kicsorbult tányéron édes falat

Látod-e glóriám, örökké ragyog

Lázadó börtönben mindent szabad

Mennyből az angyalka eljött a földre

Légies küldetés, ördögi kör

Közmunkás szerszámát kapta örökbe

Mélabús mosollyal utcát söpör

KAPOCSI ANNAMÁRIA 

A semmi tornya

Másképp jár a hit, a tett 

kifordultan megfelelt, 

nekem, neked, bárki másnak 

akárkinek jó kabátnak, 

felöltöttem, de lehámlott, 

kezem között széjjelmállott, 

felfeslett - de hol a cérna 

megvarratlan volta - holta: 

összerogy, ropog, kopog, 

megszáradtan imbolyog, 

esőtlenül ki nem hajthat, 

kóbor iga, otthont bontat 

velem, veled bárki mással, 

értetlen vak fejrázással, 

most leülj, ne menekülj, 

megállt imát hegedülj, 

ábrándimát kitalálva, 

űrből kovácsolt az álma, 

neki is, meg neked is, 

lehetne tán nekem is...

ZAJÁCZ EDINA 

Marasztaló

Mondd, hova sietsz mellőlem göndör fürtjeiddel,

rügysirató nyarat sose látott tavasz,

mintha éppen a sárga csontú Napot kergetnéd,

ahogy felhői mögül a halálra klikkel,

már megint elvitt valakit.

Mondd, hova sietsz mellőlem karcsú derekú lány,

ugyanúgy félhold ívű melledre omlik a hajad, 

mint amikor először láttam meg a tükörben

vadgesztenye-virággá szelidűlt szemed országútján

elbotlani az Isteneket.

Mondd, hova sietsz mellőlem gerleszárnyú szerelem,

tegnap úgy aludtál térdemen akár a háborús hősök,

hazavágyó homlokod és tenyerem között béke volt,

és megnyertél minden harc nélküli csatát nekem.

Egy lobbanásnyit maradhatnál még.

ERNST FERENC

Nincstelen

Középúton, a semmin át,

kettőjüknek jut egy kabát,

apró lábakon, nagy cipő,

amit az öccsének majd kinő,

szemükben parázsló tűz ragyog,

sovánnyá testesült angyalok,

elosztják az utolsó szendvicset, 

mesélnének, de nincs kinek, 

játékuk pajkos, szer-telen,

a szomszéd kertjében fű terem,

cannabis illatot hord a szél,

a bajokról senki nem beszél,

kényszeres vigyor, a kényszer úr,

arcodba nevet, majd hátba szúr,

párokban rúgják az út porát,

észre sem veszik : nincs tovább...

ÖTVÖSNÉ NÉMETH EDIT 

Gondolatok

(írás kontra kritika)

egy hangom van

vagy több

szitaszövetből

szőtt köd

netán páncéltalan

testem hagyom

hogy faragja bárki

szabadon

betűk kanyarognak

tollamból kényesen

vagy történetem

mesélem

kicsit véresen

ki tudja

ki érti

mindenki 

a saját versét érzi

könnyedén 

borít bárki leplet

tör ízekre

kedvet

néhány jól 

irányzott lövés

és betalál

a döfés

de akkor minek

szántom az ívet

kacatot firkálok

naponta halomba

lomtalanításkor elviszi

egy iskolai csorda

nem tartalomra

súlyra

ANDRÁS ADÉL 

VII. szonett

Ánizs-illat jár szunnyadó szobámban,

Lámpásom is csak egy szikrányit villan,

Odakint két kabóca zenél párban,

Míg a Hold tánca arcomról elillan.

Botladozik még párat lusta szemem,

Alig néhány perc, s éjfélt üt az óra,

Ringat minden, mi nappal történt velem

Idill-hajnalom hűvös csókja óta.

Nektáríz ajkamon, még nem alhatok,

Gyerekes kéjjel bámulom az estét.

A pillámon, érzem, csillagfény ragyog,

Téged sem várlak, pusztán napfelkeltét.

Vállamon itt már te-hiány sem delel,

Apró mosolyomra csend dala felel.

KISS-TELEKI RITA 

Alszanak

Csak ásít egyet a pillanat,

és elalszanak rajta a gondolatok,

majd álmukban aláhullnak

és én velük zuhanhatok.

Ott lent a sötét -

vak társa lesz a csendnek,

a tegnap és a holnap,

bennük sírva elpihennek.

ASBÓTH ANNA 

Kalitka

Te szóltál hozzám, és az én ajkam mozzant.

Sóhajtottál, és a keblem nekem lobbant.

Megindultál, megindult a világ velem,

Éreztél, s én voltam benne az érzelem.

Karok tárultak, oltalmuk közé fogtál.

Édes kalitkámnak Te ura - a fogdár-,

Én madara lettem, s léthelyem e fogda,

Verdeső lélek, én vagyok lelked foglya.

DOKTOR VIRÁG 

Örök-várakozók (2014)

Örök-várakozók világa ez.

Törökülésben virraszt a tudat

kukák lehajtott tetején.

Árkok mélyére söpört vágyak,

megalkuvások görcsében

hajnalhasadást remél.

Nap nap után némán kutat:

vegetál, fülel, időt múlat.

A pirkadat mindig elmarad.

SAPA BROWN 

Nekem, ha leszel 

Virág vagyok, tégy vázádba, 

illathozó hűs szobádba. 

Selymed bontsd ki, szirmod leszek:

ne bántsanak kérges kezek. 

                        

Földed vagyok, tégy cserépbe, 

magom Te légy majd cserébe. 

Ketten növünk egyhajtásra:

Te egy szép fa, én az árnya.

NOVELLA 

BRAUN KRISZTINA 

HARMADIK EMELET NÉGY

Homlokom a kaputelefon hideg, műanyag táblájához szorítottam, és csukott szemmel nyomtam rá az ujjam a fehér gombra. Az éles hang betöltötte a késő délután kihalt csendjébe burkolózó utcát, majd egy hirtelen kattanás után egy idősebb női hang váltotta fel a kellemetlen sípolást.

- Igen, tessék?

Egy pillanat tört része volt csupán, hogy elengedtem a gombot, és úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet a francba. Mielőtt azonban végiggondoltam volna, az ujjam szinte önkéntelenül visszatért az egyetlen kapocsra, ami jelenleg az anyámmal összekötött. A torkomban ezerrel dobogó szívem alatt a gyomrom úgy összeszorult, hogy hirtelen émelyegni kezdtem, de erőt vettem magamon.  

- Jó estét! - remegő hangom én is alig hallottam, így nem csoda, hogy a női hang, kissé türelmetlenül újra megszólalt:

- Igen? Ki az? 

Nagy levegőt véve határozottabbra váltottam. 

- Jó estét! Az önkormányzattól jöttem. Egy felmérést végzünk a lakások energiafogyasztásának csökkentése érdekében, és szükségünk van minden egyes lakó véleményére, hogy ebben a körzetben is felmérjük az energiatakarékos lehetőségeket.

Ezt nemrég találtam ki, amikor megláttam egy erről szóló szórólapot a postaládámban. Csak ott arra buzdítottak, hogy keressük fel az önkormányzat online felületét, és ott töltsük ki a kérdőívet. Tudtam, hogy erre mindenki fogékony, és ezzel könnyen bejuthatok hozzá.

- Oh, szóval… nem is tudom… - motyogta a nő. Hangja bizonytalanságot tükrözött. 

- Épp itt van nálam valaki. Itt akar kérdezősködni, vagy fel akar jönni?  

- Ha megengedi, akkor felmennék - válaszoltam - Úgy mégis könnyebb lenne. De ha zavarok, majd inkább máskor.

Néhány másodperc csend után válaszolt:

- Nem zavar. Jöjjön fel nyugodtan. Harmadik emelet, négy. 

Újabb kattanás jelezte, hogy a kapcsolat megszűnt, majd berregni kezdett a kapunyitó szerkezet. Betoltam a nehéz üvegajtót, és beléptem a százéves ház belső udvarába. 

Dehogy akartam én idejönni! Egy hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy az anyám nem a szülőanyám. Mindaddig, amíg egy reggel, munkába menet beleszaladt a robogójába egy személyautó, ő pedig tehetetlenül bucskázott le a járgányról, hogy aztán a forgalmas út közepére essen. Koponyaalapi törés, nyílt combcsonttörés, és sok egyéb, kevésbé halálos sérüléssel került kórházba, és azonnal a műtőbe vitték. Sok vért vesztett, így kézenfekvő volt, hogy a hozzá berohanó családtagok legyenek az elsők, akiknek felteszik a kérdést, hogy adnának-e vért. Apának RH negatív a vércsoportja, ezt tudta is, ezért azonnal közölte a dokikkal, hogy tudja, a feleségének pozitív a vércsoportja. Az orvos ekkor hozzám fordult, mire az apám, akit huszonhárom évig az édesapámnak tekintettem, rémülten terelte el őt a közelemből, és elkezdett összevissza hebegni-habogni arról, hogy nincs értelme engem is bevonni a dologba. Ekkor odaléptem, és erősködni kezdtem, hogy de, igenis van értelme, hiszen nagyon valószínű, hogy ugyanaz a vércsoportunk anyával, talán nincs is szükség külön vizsgálatra. Ekkor falfehéren közölte, hogy kevés a valószínűsége az azonosságnak, mivel nem a vérszerinti gyermekük vagyok. Úgy bukott ki belőle, mintha nem is ő mondta volna, mert azonnal a szájához kapott, és hitetlenkedve nézett rám. Aztán milliószor bocsánatot kért, hogy ezt így és most kell, de nem akarja, hogy felesleges vizsgálatokkal elnyújtsák a segítségre szánt időt, inkább keressenek valakit, akivel azonos a vércsoportja anyámnak. A döbbenettől megszólalni sem tudtam, de akkor fontosabb volt az, hogy anya túl legyen az életveszélyen. 

Apa azóta szomorú spániel szemekkel néz rám ahányszor csak meglát, és hiába mondom, hogy nem kell bocsánatot kérnie, ő csak egyre hajtogatja, hogy igenis el kellett volna mondani már előbb, de valahogy mindig lebeszélték magukat a dologról, hiszen olyan érzékeny gyerek voltam, és nem akarták, hogy még ez a súly is rám nehezedjen. Anyának persze nem említettem, hiszen most a legfontosabb, hogy felépüljön.

Néhány napig megpróbáltam elbagatellizálni a dolgot, hiszen már úgyis mindegy. Felnőttem,  mindent megkaptam a szüleimtől ami csak tőlük tellett. De valahol mégis ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon milyen lehet az anyám? Mi lehet a története születésemnek? Apám annyit mesélt el csupán, hogy hat hónaposan fogadtak örökbe - nem kis protekciónak köszönhetően -, és azonnal egy nagyobb városba költöztek velem, hogy még véletlenül se derüljön ki, nem a saját gyerekük vagyok. Hogy ez miért volt olyan fontos, nem firtattam. 

Eszembe jutott az anyakönyvi hivatalban dolgozó barátnőm, akitől végül segítséget kértem. Egy kis nyomozás után két nap se kellett, kezemben volt a pontos név és cím. Egy hétbe tellett, hogy eldöntsem elmenjek hozzá, vagy hagyjam a fenébe az egészet. A fészbukon próbáltam rákeresni a nevére, de a százhuszonötödik ötven éves Kovács Ilonánál feladtam, mert hiába néztem a profilképeket, egyik sem hasonlított rám. Pedig először azt gondoltam, biztos kiköpött anyám vagyok, és azonnal rá fogok ismerni, ha meglátom.

Egy percig sem gondoltam, hogy odamegyek, és bejelentem, én vagyok a lányod, akit eldobtál. Egyetlen vágyam volt csupán, hogy megismerjem ezt a részét is az életemnek, kik a vérszerinti felmenőim, vagy legalábbis nagyjából tisztában legyek vele, hogy honnan származom. Senkinek az életét nem akartam felbolygatni ezzel, sem felelősségre vonni, vagy magyarázatot kérni azzal kapcsolatban, miért történt úgy, ahogy. Pusztán a kíváncsiság vezérelt.

Aztán ma látogatás után elköszöntem tőlük, majd hirtelen ötlettől vezérelve az autópálya felé vettem az irányt. A telefonom navigációjába bepötyögtem a hetven kilométerre lévő címet. Reméltem, végre találkozom ezzel a titokzatos nővel, akinek a méhében növekedtem. Pontosan kiterveltem, hogy jutok be hozzá, mit fogok mondani. Számára én úgyis csak egy idegen leszek. Viszont rengeteg dolgot megtudhatok róla. Talán még képek is lesznek a falon, vagy a polcokon. Lehet, a másik családjáról, gyerekekről, unokákról, ha vannak.

Harmadik emelet, négy. A fehérre festett ajtó közepén, a díszrácsos üvegen keresztül egy alak bontakozott ki lassan, mikor becsöngettem. 

- Hagyd anya, majd én nyitom! - kiabált, miközben szélesre tárta az ajtót. 

A köszönés elakadt valahol félúton nála is, nálam is, amikor a körfolyosón állva, az esti szürkületben egymásra tekintettünk. A lakásból kiszűrődő gyér fény még kísértetiesebbé tette a dolgot.

Ott állt velem szemben a tükörképem, csak rövid, vörös hajú változatban, szemben az én hosszú, barna hajammal. De ezen kívül minden pontosan úgy nézett ki a lányon, mint rajtam. Még az a fránya anyajegy is, az álla jobb szegletében, ahogy nekem.

Nem tudom mennyi ideig néztük egymást döbbent némaságban, mikor egy tolószék gördült ki a szobából a széles előszoba folyosóra.

- Engedd be a hölgyet Ági, az önkormányzattól jött! - gurult közelebb az ajtóhoz, én pedig hátrálni kezdtem. 

Nem akartam, hogy meglásson. Miért? Nem tudom. Féltem attól, hogy sikoltozni kezd, vagy esetleg elájul. De már késő volt. 

- Szentséges isten… - kapta döbbenten szájához a kezét.

- Elnézést - motyogtam, majd sarkonfordulva lerohantam a lépcsőn, magam mögött hagyva ezt a furcsa, zavarodott de mégis kézzelfoghatóan valóságos álmot. 

Kirobbantam a kapun és az utca végéig futottam. Fülemben dobolt a vérem, úgy éreztem körhintában ülök, és nem tudok kiszállni. Eszembe jutott hirtelen, hogy a háztól nem messze parkolok, és visszafordultam. 

“Mi ez? Miért történik ez velem? Ki vagyok én egyáltalán?” cikáztak a kérdések, és egyikre sem tudtam a választ. Azt az egyet viszont biztosan tudtam, hogy van egy ikertestvérem. 

Az autóhoz érve idegesen kotorásztam a táskámban, kulcsomat keresve, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem fordultam meg. Tudtam, éreztem, hogy az a lány áll ott, aki pontosan úgy néz ki, mint én. A körhinta lelassult, kitisztult körülöttem az elmosódott világ. Csak akkor fordultam meg, mikor megérintette a vállam. Arca falfehér volt, de a szeme fénylett. Az én szemem… a mi szemünk. Néhány pillanatig egymás arcát fürkésztük, majd magához húzott, úgy karolta át a nyakam, hogy szinte alig kaptam levegőt. Tétován fogtam át én is a derekát, és magamhoz szorítottam.

Forró könnyek gurultak végig az arcomon, le a nyakáig. Tudtam, egyszer ugyanígy egymáshoz simultunk egy szűk és meleg helyen, összeölelkezve.

KOVÁCS MAGDOLNA

VIKI 

…Nem volt nehéz felismerni. Amikor bejött az ajtón tudtam, ő az… Arca bájos, tekintete tiszta, a szeme mosolyog… és kopasz… Ő is azonnal kiszúrt. Mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig addig soha nem találkoztunk, csak beszéltünk párszor telefonon. Árad belőle a szeretet…

Beszéltünk mindenről… Közben észrevétlenül elkezdte mesélni az életét…

- Öt éves voltam, amikor megszületett a testvérem. Minden rendben volt. Gyönyörű volt és elven. Szüleink szerettek és egymást is szerették. Amikor már akkora lett a húgom jött velem bandázni. Aztán egy éjszak anyut és aput sírva találtam a konyhában… Nem vették észre, hogy felkeltem. Csak azt hallottam, hogy apu azt mondja anyunak: 

- Erősnek kell lennünk. Holnap talán többet fogunk tudni.

Erre anyu felzokogott és azt mondta: 

- Nem akarom! Nem akarooom!

Megálltam az ajtóban és figyeltem. Apu egyik karjával átölelte anyut és a másikkal fogta a kezét. Anyu pedig mindkét kezével szinte kétségbeesetten kapaszkodott apuba. Hirtelen arra gondoltam: Ugy-e nem válnak el? Egyik barátom és osztálytársam szülei akkoriban váltak el. Láttam, hogy mekkora fájdalommal jár ez. Aztán rájöttem, hogy nem egymásról, hanem valakiről beszélnek…

Nem vették észre, hogy ott állok. Apu megszólalt: 

- Azt mondták ő a legjobb orvos…- és megpuszilgatta édesanyám fejét. Anyu nem mondott semmit, csak bólogatott.

Igen. Jól sejtettem, – gondoltam magamban – beteg a nagymama… Ő már nem volt fiatal és mindig panaszkodott, hogy már nagyon fáj a lába és a dereka is hasogat… Jól van… nem válnak el – nyugtáztam magamban és elindultam a fürdőszobába, aztán pedig lefeküdtem. Ők még mindig ott ültek a konyhában. 

Másnap, ahogy hazamentem az iskolából, csak édesapám volt otthon. A szeme vörös volt, sírt. Megijedtem. Kérte, hogy üljek le, mert mondani szeretne valamit. Leültünk a kanapéra.

- Mi a baj apu? Mi történt? Mi van a mamával? – kérdeztem.

- Mama jól van. Viki beteg. – mondta és elcsuklott a hangja.

- Vikiii? – kérdeztem én is szinte sírva, mert akkor már éreztem, hogy nagyon nagy a baj. 

- Leukémia. – válaszolta apu halkan és megtörülte a szemét. A kórházban maradtak anyuval. – folytatta. – holnap bemegyünk hozzájuk. 

Aznap éjszaka nem sokat aludtam. Gondolkodtam, hogy milyen betegség lehet az a leukémia. A kémia szó ismerős volt, de semmit nem tudtam összerakni belőle. Édesapámat nem akartam kérdezgetni, mert láttam, nagyon fáj neki. 

Előtte nap Viki kérte az egyik ceruzámat, hogy adjam oda neki, de én nem adtam, mert mindig kitörte a hegyét, olyan erősen odanyomta. Felkeltem és a ceruzát betettem a kabátom zsebébe. 

Másnap apuval bementünk. Nagyon furcsa hely volt. A gyerekek közül sokan kopaszok voltak. Sokuknak maszk volt az arcán. Anyu örült, de látszott, hogy nagyon szomorú. Viki boldog volt, játszott a gyerekekkel, karján fásli volt körül tekerve, anyu azt mondta infúziót kap. Amikor meglátott a nyakamba ugrott én pedig kezébe nyomtam a ceruzát. Ő mosolygott és elszaladt, megmutatta a pajtásainak, majd kipróbálta és kitörte a hegyét…

A következő napokban sokszor jártunk be hozzájuk. Anyu egyre szomorúbb lett és apunak is mindig rossz volt a kedve.

Aztán azt mondták, hogy én nem mehetek be egy ideig hozzá. Édesapám sokszor könnyezett, de azt mondta Viki jól van.

Már nagyon hiányzott. Aztán egy napon anya telefonált: hazajönnek. 

Boldog voltam és alig vártam, hogy újra együtt lehessünk. Aznap nem beszélgettem suli után a barátaimmal, hanem iszkoltam hazafelé. 

Amikor beléptem az ajtón azt láttam, hogy egy ugyan olyan kopasz kisgyerek ül a széken, háttal az ajtónak, mint akiket a kórházban is láttam…

- Biztosan elhívták az egyik olyan kisgyereket. – gondoltam, de csak pár pillanatig, mert hátrafordult, lepattant a székről és elkezdett rohanni felém. Viki volt.

Arca szinte szürke volt, szeme alatt sötét karikák, de úgy nevetett, ahogyan szokott. Örültünk egymásnak. Attól a pillanattól kezdve soha többet nem veszekedtünk.

Állapota elég változékony volt. Hol jobban, hol rosszabbul érezte magát. Kezelések után pár napig nem sokat játszottunk. Így lett lassan vége az évnek.

Valamikor december elején, egy nap, amikor hazamentem az iskolából azzal fogadott, hogy szeretné, ha írnék egy levelet a nevében a Jézuskának. 

Mondtam, hogy rendben, megírom. Odahozta imádott ceruzáját, hogy azzal írjam. Elővettem pár füzetlapot és a korábbi évek gyakorlatának megfelelően hosszú levélírásra készülve leültem az íróasztalom mellé. Odahúztam magam mellé a kis székét, hogy ő is üljön le. Lassan, nyugodtan leült.

- Nagyon szép betűkkel írd, hogy a Jézuska el tudja olvasni – mondta kicsit kételkedően. 

- Nyomtatott betűvel írom, úgy biztos sikerül – válaszoltam – mondhatod, írom.

Bólintott, majd határozott hangon elkezdett diktálni.

- Kedves Jézuska! Kérlek szépen, ha tudsz, hozzál nekem hajat. – mondta meglehetősen bizonytalan hangon, majd felállt, mosolyogva rám nézett és közölte:

- Ennyi! - Ahogy ezt mesélte megtelt a szeme könnyel és a hangja is elcsuklott. Mélylevegőt vett és folytatta.

- Amikor Viki lefeküdt megmutattam szüleimnek a levelet. Mindketten könnyeztek. Majd éjszaka azon gondolkodtam, hogy lehetne megoldani, hogy hajat kapjon a testvérem. Aztán lett egy ötletem.

Másnap magamhoz vettem a megspórolt zsebpénzemet és iskola után bementem a központon egy fodrászüzletbe. Hátközépig ért a hajam, különösebben nem volt szép.

Amikor a fodrásznő meglátott kérdezte, hogy mikor jön az anyukám. Mondtam, hogy anyukám nem tud jönni, azt kérte egyedül jöjjek. Megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, megkérdezte mekkorát vágjon ki? 

- Tetszik tudni, az iskolában tetű járvány van. Teljesen tessék levágni. Kopaszra – válaszoltam elcsukló hangon. 

- Kopaszraaaa? – kérdezte szinte kétségbeesetten.

- Igen. Kopaszra kérem.- mondtam most már sokkal határozottabban. 

- Nem drágám, azt nem tehetem meg. Te kislány vagy - válaszolta aggodalmas hangon.

- Anyukám megengedte, ha tetves leszek nem lesz ideje kiszedni – hazudtam tovább.

- Akkor sem vágom le drágám. Majd eljössz és kiszedem én – válaszolta határozottan. Most menj szépen haza – Ahogy ezt mesélte, látszott most is újraéli az akkor érzett fájdalmat. Pillanatokig hallgatott és a könnyeit nyelte, de aztán erőt vett magán és folytatta.

- Csalódottan felálltam és könnyezve elindultam hazafelé. Ahogy a sarokhoz értem észrevettem, hogy ott is van egy fodrászat. Kopott betűkkel az ablakra volt festve egy olló és egy borotvapamacs és egy felirat: Férfifodrász.

Végső elkeseredésemben gondoltam bemegyek és megpróbálom.

Régi, kopott berendezés, és egy fehér köpenyes bácsi fogadott. Megkérdezte mit szeretnék? Előadtam neki is, ugyanazt, és közben remegtem, hogy mi lesz, ha ő sem fogja levágni. Szemüvege lent volt az orra hegyén. Felette lesett és egyetértően bólogatott. Pillanatra elhallgatott és kortyolt egyet a vizéből.

- Az én időmben is divat volt. Bizony gonosz egy fajta. Na, üljön le kisasszony – mondta és egy hatalmas, kopott barna bőr fotel felé intett. 

- Kopaszra tessék – nyomatékosítottam kérésem.

- Visszaragasztani nem tudom, de ha így gondolja ifjú hölgy, akkor…- és már hozta is a gépet. 

- Szeretném hazavinni a hajamat – kértem, mielőtt hozzáfogott volna.

- Rendben – mondta és bólintott.

Valami régi, kopott masina volt az is, mint minden, ami körülvett, de akkor csak az érdekelt, hogy vágja le a hajam.

Nemsokat tétovázott. Összefogta a hajam és pár ollóvágással átvágta, majd a kezembe adta.

- Elég cepák. Ezt nem sok értelme lett volna megtartani…- mondta és beleakasztotta a masinát a hajamba.

Olyan boldogan ültem ott, mintha aranytincseket tennének a hajamba.

A végén a maradék hajat is elkértem tőle, majd kifizettem és elindultam haza. 

Életemben nem éreztem olyan boldogságot, mint akkor. Hideg volt és hiába volt sapka a fejemen, mégis fáztam, de az is jó érzés volt. Szorongattam a kezemben a zacskót és boldogan siettem hazafelé. 

A kapuban kicsit megtorpantam, hogy most vajon mit fognak szólni, de valahogy éreztem, nem lesz gond. 

Amikor bementem nem szóltam semmit, csak megálltam édesanyám előtt és kezébe nyomtam a zacskót.

- Mi ez drágám – kérdezte mosolyogva, de már azzal a lendülettel nyitotta is ki a zacskó száját. Kerekre nyitott szemekkel állt velem szembe – soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet, amiben volt kérdés, kétségbeesés, értetlenség és rengeteg szeretet.

Ezzel egyidőben megfogtam a sapkámat és levettem.

- A hajam, édesanyám – válaszoltam – Ahogy ezt mondtam ismét könnyes lett a szeme és egy pillanatig elhallgatott, majd folytatta. 

- Ott álltunk egymással szemben. Édesanyám kezében a kinyitott zacskó a hajammal, az én kezemben pedig a sapka. Talán pillanatokig állhattunk egymás szemébe nézve, amikor édesanyámnak eleredtek a könnyei. Összezárta a zacskót és szorosan, nagyon szorosan átölelt. Csak ölelt és éreztem, remeg…zokogott. Majd éreztem a kopasz fejemen a könnyet, ahogy megpuszilgatott. 

Senkinek nem kellett megmagyaráznom, hogy miért tettem…

Az volt a legszebb Karácsonyunk…

Akkor megfogadtam, ha Viki meggyógyul, örökre kopasz maradok - ahogy ezt mondta felnevetett.

- Örökre – kérdeztem vissza. Igaz, hogy nem volt erőm megszólalni sem.

- Igen. Örökre. Addig ameddig élek – válaszolta mosolyogva. Vikinek gyönyörű haja van. Nézd – és elém tartotta a telefonját. A képernyőn egy gyönyörű, mosolygós fiatal lány volt, gesztenyés fürtökkel. Ő az, Viki.

PELESZ ALEXANDRA 

KOKTÉLCSERESZNYE 

Tetszik a látvány. Lehet, hogy furcsán hangzik, ha az ember a saját lábujjkörmeire ezt mondja, de én most így érzem: gusztusosak. A cseresznyepiros körömlakk úgy veri vissza a délutáni napfényt, hogy összefut tőle a nyál a számban. Megkívánok valami jó roppanós, piros húsú gyümölcsöt, ahogy bámulom őket. 

A napozóágyam melletti asztalkára pillantok, hatalmas, Dolce & Gabbana napszemüvegemet feltolom a fejem tetejére és végigpásztázom az ezüsttálcán pihenő gyümölcshalmot. Igen! Van Isten! Van cseresznye! Kiválasztom a legmélyebb pirosban tündöklő, hatalmas darabot és lehunyt szemmel a számba helyezem. Mmmm. Mámorító, ahogy szétroppan a fogaim közt a mézédes gyümölcs. A magot hamar kiköpöm, hogy aztán zavartalanul élvezhessem a lédús falatot. Bekapok még néhányat az érettebbek közül, aztán intek a pincérfiúnak, aki a medence melletti pálmafák hűvöséből lesi minden óhajom.

- Parancsol, hölgyem?

- Igen, megszomjaztam. Innék egy hűsítő koktélt.

- Azonnal hozom. Milyet óhajt?

- Egy Rob Roy tökéletes lesz. De ne citrommal. Koktélcseresznyével.

- Ahogy parancsolja – hajol meg a fiatal fiú, aztán már siet is a hotel felé. 

Egy ideig követem a tekintetemmel, elvégre egy ilyen formás férfihátsót a világért sem veszítenék szem elől, aztán visszafordulok a tenger felé. Csodálatos, ahogy a világoskék hullámok nyaldossák a szinte hófehér homokot. Nem hiszem, hogy létezik ennél szebb látvány a világon. 

Áldom az eszem, amiért befizettem erre az útra. Ez a hely maga a földi paradicsom. Ezer éve vágytam már a Seychelles-szigetekre, nem is tudom, miért halogattam eddig, hogy elrepüljek ide. A kristálytiszta tenger, a pálmafák, a Nap, a csodálatosan kék égbolt… az már csak a hab a tortán, hogy Mr. Martinez is éppen most utazott ide. Micsoda véletlen. Amikor a cégnél megmondtam neki, hogy szükségem van két hét szabadságra, mert befizettem ezt a nyaralást, először morgolódott, olyanokat mondott, mint például: pont most, amikor ennyi munka van, meg nyakunkon a határidő, de aztán másnap hirtelen kiderült, hogy neki is pont ide kell utaznia, ellenőrizni az egyik szállodaláncolat könyvelését. Mintha azt nem lehetne a mai világban online megtenni. Mindegy. Én nem bánom, hogy itt van. 

Visszacsúsztatom a napszemüvegem az orromra és óvatosan felé sandítok. Alig pár méterre ül tőlem, három hatalmas pálmafa alatt, egy rattan fotelban, ölében az elmaradhatatlan laptopjával. Csak annyiban különbözik most a megszokott kinézetétől, hogy öltöny és nyakkendő helyett egy piros úszónadrágot és egy fehér lenvászon inget visel, ami nagy örömömre nincs begombolva, így láttatni engedi izmos, barnára sült mellkasát. Bele sem merek gondolni, mi lesz ebből este…

- Hölgyem, a Rob Roy, cseresznyével – lép mellém a pincérfiú.

Egy mosoly kíséretében elveszem tőle a pohárkát és intek neki, hogy elmehet. 

A whiskeynek már az illata is megrészegít. Kicsit kínzom magam, mielőtt megkóstolnám a mennyei nedűt, először kihalászom és a számba pottyantom az apró cseresznyét, ami a pohár alján lubickolt. Isteni íze van! Szétnyomom a nyelvemmel, a magot különválasztom, kiköpöm, aztán ízlelgetem a koktélban megmártózott csöppnyi gyümölcsöt. 

Újra Mr. Martinezre pillantok, aki ezúttal engem bámul. Leplezetlenül.

Megemelem felé a koktélomat, igyekszem a lehető legkacérabb mosolyomat rávillantani és végre belekortyolok az italba. Az íze felülmúlhatatlan. Lehet, hogy csak a Whiskey teszi, de szerintem ez a világ legistenibb koktélja. Bárki is találta fel, imába kellene foglalni a nevét.

A pohár aljáról egy jéghideg vízcsepp a hasamra cseppen. Követem az útját, ahogy bronzbarnára sült bőrömön elindul a köldököm felé, hogy aztán megkerülve a piercingem, belefolyjon a mélyedésbe. Elképzelem, ahogy este Mr. Martinez nyelve fogja bejárni ugyanezt az utat…

- Anyaaaa, Leila bekakilt! Nagyon büdös! – ordít Thomas torka szakadtából.

Felpillantok, az éjjeliszekrényen lévő digitális óra 15:20-at mutat.

Alig tíz percet pihentem. Felkelek az egyszerű, pöttyös ágyneműről, a hajamat egyetlen gyors mozdulattal felgumizom, aztán a gyerekszoba felé veszem az irányt. Tényleg kakaszag van. Büdös. De klasszisokkal jobb, mint a Whiskey illata a sós tengeri levegővel keveredve. 

- Gyere, kincsem! – nyúlok a játszószőnyegen boldogan rúgkapáló kislányom felé. 

Seychelles-szigetek, bronzbarna bőr, cseresznyepiros lábujjkörmök. Jó volt veletek.

Mosolyogva nyugtázom magamban, micsoda fantáziával áldott meg a Jóisten, és boldogan túrok bele a kicsi Thomas fekete hajába a nem létező Mr. Martinezé helyett.

BARÁTH ZOLTÁN 

EGY ANGYAL SZÁRNYAI ALATT 

   Sötét, viharos volt az éjszaka. A sikátoron erős szél söpört végig. Fehér fény villant és ott volt Ő. A szemetes tároló fedezékébe bújt hajléktalan férfi látta egyedül az érkezését. De tudta, hogy nem fogja elmondani senkinek. Minek? Neki úgy se hinné el senki! 

- Már megint berúgtál és álmodtál valami szépet, ugye? - mondanák. Pedig ő látta, ott volt az orra előtt! Egy igazi angyal, gyönyörűségesen, szinte vakítóan fehér, kiterjesztett szárnyakkal! Majd összecsukta szárnyait, elrejtette valahogy a háta mögött. Női angyal volt. Arca fényesen ragyogott még egy darabig, majd fokozatosan elhalványodott. Meztelen, fenséges alakját hirtelen közönséges ruha vette körbe. Szétnézett és elindult a sikátor vége felé. A csavargó visszadőlt kopott matracára, elméjében és szívében örökre elraktározva az elmondhatatlant. Ilyen élmény még egyszer biztos soha nem fogja érni ebben az életben. Elhatározta, hogy másnap reggel felkeresi az Üdv Hadsereg helyi irodáját. 

   - Menjünk innen! Ez akkora hülyeség! – mondta a srác. Alig volt még tizenhét éves. Nála fél évvel fiatalabb barátnőjével jött a parkba. A Látó Asszony kezében tartotta a lány kezét, hogy a tenyeréből jósolhasson. Felkapta a fejét a fiú szövegére és tejfehér, vak szemeivel rámeredt. 

- Ismerlek! – mondta. Elengedte a lány kezét és hirtelen elkapta a fiúét. Az ki akarta rántani, de az asszony erősen tartotta. Beleköpött a fiú tenyerébe és hosszú körmével vonalakat és formákat húzott a nyálba. 

- Jobb, ha vigyázol! Veszélyben az életed! Sötét erőket látok gyülekezni! 

- Süket duma! Hagyjon! – felelt a fiú és kirántotta a kezét, majd az asszony ruhájába dörgölte.

- Fúúúj! De gusztustalannak tetszik lenni! Remélem, nem kapok el semmilyen fertőzést! 

- Mondhatsz, amit akarsz! Én mégis azt mondom, jobb, ha vigyázol! – rikácsolta a Látó. Volt a hangjában valami, amitől a fiúnak végigborsózott a háta. Aztán csak röhögött egyet és kézen fogva a lányt, otthagyták a vak asszonyt a sátorban. 

   Lassan ment le a nap. Arany fénye beborította a park fáinak tetejét. A fiú a lány kezét fogva sétált a bejárat felé. Már rég el is felejtették a vén banya sátrát és szavait. A hátuk mögül füttyszó harsant és rohanó léptek zaja hallatszott. Négy idősebb srác volt. Pillanatok alatt körbe kapták őket. Szórakozni kezdtek. Puszikat dobáltak a lánynak. itt – ott belecsíptek, a fiút kigúnyolták. 

- Mit akartok? Pénzt? Tessék! Ennyi maradt! – mondta a fiú és elővette az aprót a zsebéből. 

- Nem a pénzed kell! Kopj csak le szépen! Mi elszórakozunk a lánykával! Milyen finom friss falat! Fincsi pipi-husi!

- Hagyjátok! – mondta a fiú és meglökte az előtte álló bőrdzsekis vagányt. Egyúttal elengedte a lány kezét és lökött rajta egyet.

- Fuss! Hívd a parkőrt! 

  A lány futni szeretett volna, de gyorsan elkapták, a fiút meg a földre lökték és a bőrdzsekis emelte a lábát, hogy belerúgjon, ám erre nem kerülhetett sor. Fogalmuk sem volt, honnan termett ott az a gyönyörű, fiatal nő, de egy másodperc tört része alatt a bőrdzsekis azt vette észre, hogy meg tanult repülni. Vagy mégsem. Pár méterrel arrébb landolt fájdalmasan. A többiek se jártak jobban. Pillanatok alatt ki voltak fektetve. Csak nyögdécseltek, mit sem értve az egész történésből. A nő a kezét nyújtva felsegítette a fiút, és ránézett kedves mosollyal az arcán.

- Kö…köszönöm! – mondta a fiú. – Ki vagy te? A lehető legjobbkor érkeztél!

- Mondjuk, hogy az őr-angyalod! - felelte a nő, és amilyen gyorsan ott termett, úgy el is tűnt. 

   Telt – múlt az idő. A fiúból férfi lett. a lány már nem volt mellette. Jelenleg egyedül élt, és biciklis futárként dolgozott a belvárosban, hogy fizetni tudja a főiskolát. Ekkor találkozott újra a nővel, aki kinézetre nem változott semmit. Ezúttal a nő fellökte a biciklijét, így akadályozva meg, hogy a hirtelen szembe bekanyarodó busz alá kerülve lelje halálát. 

- Megint csak köszönöm! Megint csak te! Ez már nem lehet véletlen! Még a végén elhiszem, hogy angyal vagy! - mondta, a nő pedig beleegyezően bólintott gyönyörű mosolyával gyönyörű arcán. A fiú, illetve most már férfi, meg szerette volna kérdezni, meghívhatja-e hálából kávéra, vagy üdítőre. De a nő addigra megint csak eltűnt.  

   Nem sokkal ez után elkezdődtek a rémálmok. A sötét város utcáin futott. Üldözték. Nem emberek. Démonszerű lények, vagyis amilyennek az ember a démonokat elképzeli. A házak falain, a tetőkön futottak utána. A férfi befordult egy szűk utcába, mely zsákutcának és így halálos csapdának bizonyult. Egyre közeledtek felé sziszegve, hörögve, vihogva. Már nem rejtegették árnyékban fertelmes kinézetüket. A férfi hátrált egészen a sikátort lezáró falig. Hirtelen fényesség támadt és…

…a férfi felébredt az ágyában, melyet ismét csak rendesen csatakosra izzadt. Felkelt, lezuhanyozott, lefőzte a kávét és megreggelizett. Csöngettek. A nő állt az ajtóban. Talpig fel volt fegyverkezve. Meg sem várva az invitálást beviharzott a lakásba. Becsukta az ajtót, és az összes zárat. A férfi csak állt ott lefagyva. Úgy meghökkent, hogy nem tudott reagálni sehogy. 

- Meddig állsz még ott? Jobb, ha eljössz az ajtótól! Van tűzlétra? 

- Ööö…izé…van! Megint veszélyben vagyok?

- Azt te nem is sejted mekkorában! Ám ezúttal nem csak te. Valaki kinyitotta a kaput. Ostoba, ostoba emberek! Folyton olyasmikbe ártják magukat, amibe nem kellene! Ha, amúgy halhatatlanok lennétek, akkor is kipusztulnátok! A kíváncsiság végezne veletek! Mennünk kell! Mindjárt itt vannak!

- Kik? Kik vannak itt? A démonok?

- Igen. Ezek szerint megkaptad az üzeneteim. Mozogj! – mondta a nő, és az ablakhoz lépett. felrántotta, és kilépett a tűzlétrára. A fiú ekkor hallotta meg azokat a zajokat, amelyek egészen eddig elkerülték a figyelmét. Kaparászás, majd fájdalmas sikolyok, hörgés, üvöltés, földöntúli hangok. Nem gondolkozott többet. Kilépett a nő után, és elkezdett lefelé mászni a nyomában, igyekezett nem szem elől téveszteni, mert a nő igencsak gyorsan haladt. 

   Rohanás közben sok szörnyűséget láttak. Embereket, akik áldozatul estek az őket üldöző démoni lényeknek. A férfiben sok kérdés felmerült, de egyelőre nem volt lehetőség, hogy feltegye ezeket. Menekülniük kellett tovább. Kis idő múlva egy eléggé lepusztult kerületbe értek és egy ledeszkázott ablakú házba behatolva nyertek egy kis időt, hogy kifújják magukat egy kicsit. Itt végre kibukott belőle. Kérdésekkel árasztotta el a nőt.

- Te tényleg angyal vagy? Miért én? A többieket ki menti meg? Mi ez az egész egyáltalán? 

- Állj! Egyszerre csak egy kérdést és még így sem biztos, hogy tudok válaszolni! - mondta a nő, és megtörölte izzadó homlokát. 

- Szóval te egy igazi angyal vagy?

- Igen. 

- Mi ez az egész? A világ vége?

- Igen. Hamarabb jött el a ti.. bocsánat! Te nem tehetsz róla! Néhány embertársad, aki varázslással foglalkozott, megnyitott egy dimenzió kaput egyenesen a pokolba. Ezáltal előbbre hozták földi létetek végét. 

- Miért én? Kétszer is megmentettél! 

- Erre nem tudok válaszolni. Ez volt a parancs. Azért küldtek, hogy védjelek meg, hogy felnőhess. Valamiért fontos vagy. Az Úrnak terve van veled. Többet nem tudok. 

- És a többiek?

- Ők nincsenek a tervben. 

- Ennyi? Nincsenek a tervben? Nem lesznek megmentve?

- Nem lehet mindenkit megmenteni. Főleg saját magától nem. Azért ne izgulj annyira! Nem csak engem küldtek ide. Vannak mások is, akiket védeni kell. 

- Értem. – mondta a férfi, pedig még sok mindent nem értett. de egyelőre megelégedett a válaszokkal, amelyeket a nőtől kapott. A nő hirtelen felkapta a fejét. Betört az egyik bedeszkázott ablak. Faforgácsok záporoztak szerteszét. Beugrott egy nagy testű lény, amely leginkább egy megnyúzott kutyához volt hasonlítható, hatalmas agyarakkal. A nő elővett az egyik hátára kötözött tokból egy fényes kardot. A férfit a háta mögé terelte. A démon büdös lehelete beterítette az egész szobát. Lelapult, hogy lendületet vegyen az ugráshoz. Ugrott. A nő kilépett az ugró test útjából, kezében villant egyet a kard és a démon fejetlenül csapódott a nappali falának. Üveg csörrent ismét, majd hasadó fa hangja hallatszott. Az ajtó bedőlt és nem egy, de további két iszonyatos kinézetű teremtmény termett a lakásban. 

- Amikor jelt adok, szaladj ki az ajtón! Fuss, ahogy csak bírsz! Ne félj! 

- Mi lenne, ha adnál inkább nekem is egy fegyvert?

- Nem kockáztathatom, hogy bajod legyen! Csak csináld, amire kérlek! Nem lesz baj. 

   A két kreatúra támadásba lendült. A nő előrántott a zsebéből egy gránátot és közéjük vágta. Sűrű füst terjedt szét a szobában. 

- Most! - kiáltott a nő. És a férfi kiszaladt az ajtón. De nem futott sokáig. Nem vitte tovább a lelkiismerete. Mi lesz az ő angyalával? Hogy hagyhatta cserben? Felragadott egy nagyobb vasdarabot és visszaindult a ház felé. Bement. A füst már eloszlott és senki sem volt a falakon belül. Még a legelsőnek elintézett démon-kutya hullája is eltűnt. Viszont meghallotta, hogy többen közelednek. Innentől pedig ismerős volt. A rémálma életre kelt. 

   A sötét város utcáin futott. Üldözték. A házak falain, a tetőkön futottak utána. A férfi befordult egy szűk utcába, mely zsákutcának és így halálos csapdának bizonyult. Egyre közeledtek felé sziszegve, hörögve, vihogva. Már nem rejtegették árnyékban fertelmes kinézetüket. A férfi hátrált egészen a sikátort lezáró falig. Hirtelen vakító fényesség támadt, és az ő angyala jelent meg kivont kardokkal. Fehér szárnyai szétterjeszkedtek mögötte. A démonok visítva próbáltak megállni, de már későn. Ahogy elérte őket a fény, apró foszlányokká szakadtak szét. Pillanatok alatt kiürült a sikátor. Csak ketten álltak ott. A férfi, és az angyal. 

- Gyönyörű vagy! – mondta a férfi. – Megérinthetem a szárnyad?

   A nő mosolyogva bólintott. A férfi kinyúlt, hozzáért az angyal egyik szárnyához. Soha nem érzett még ehhez foghatót! 

- Olyan szép! Olyan puha! 

   Simogatta még egy kicsit. Aztán az angyal összecsukta a szárnyait, a fény is kihunyt, mely körbevette. 

- És most mi lesz? – kérdezte a férfi. 

- Mi lenne? Hazaviszlek. – felelt az angyal.

- Oda? Azok még mindig ott vannak!

- Nem. Oda! – mutatott az angyal felfelé a csillagos égre. 

- De miért?

- Mert elbuktam a küldetést. Sajnos nem sikerült megmentenem. – mondta az angyal. A férfi látta a szemében a szomorúságot. Egyszerre csapott belé a felismerés.

- Szóval meghaltam. 

- Legalábbis a tested. Sajnálom.

- Sose sajnáld! Mással is megtörtént már! - mondta a férfi. Aztán végignézett még egyszer a sikátoron, és meglátta a saját holttestét, melyet a démoni lények az imént szaggattak szét.

- Érdekes! Nem is fájt.

   Az angyal ekkor gyöngéden a karjaiba vette és felrepült vele, valahová messze túl a fényesen sziporkázó csillagokon.

HAIKU

KIRKÓSA ANDREA Védőháló  Ha kizuhansz majd látókörömből, lelkem védőhálót von. * Simító Ujjbegyén szép szó domborodik, fehéren holnapot simít. * Szavakon túl Szavakon túl ott hol gondolat ragyog még oda rejtelek. * Bíbor éj Párás ablakra télárnyék rajzol bíbor éjt - parázsvarázs. SOMOGYI KLÁRA  Kimonó lebben  hűs fényében él ezer  pillangóálom.  * Bimbójába gyűrt  vörös selyemruháját  majd szél vasalja.  * mit borba fojtunk arról másnap látszatot szüretelhetünk * Anyám az élet tüzét gyújtotta apám  érte a gyertyát. HEGYINÉ HALPERT JUDIT  várandós az est - világra hozza az éj  összes csillagát * jó volna lenni hol menny és föld összeért - csillaghullásban * fénybe öleltél  bennünk volt akarásunk  újra rajzollak  * maradtam volna  mint pára zápor után -  nyáresti alkony  SZILÁGYI ENIKŐ  Tépjük szavaink: Szeret, vagy nem szeret? - Ne hibázz virág! * Nincs mitől félned Ha kanyarog az élet Dőlj bele, s figyelj! * Vonzóvá tesznek Titkaid, majd épp ezek Távolítanak * Nem férek bele Perceidből kiestem Nadrágzsebedbe

SZ. PÁL- KUTAS ORSOLYA  Valóság?  Magam csodálom  táguló pupilládban.  Torz tükröt tartasz.  * Ihlet  fejemben zsong még  a sokszínű nyersanyag  újabb versadag  * Demencia  rég elfeledett  ölelések közt csenddé  bomlik az elme  * Emlékezés  gyöngyhálót szőttem  kihullott könnyeimből  fogva tartalak  SZÓRÁD ANITA  itt szálltam ki, mert nem indult több szerelvény: "Föld! Végállomás!" * telhetetlenül beérjük kevéssel is csak az sok legyen! * fent az égbolton évezredek sétálnak - csillagjárdákon - * kopott asztalra ráncos kézből ima hull friss kenyér mellé. RUDER JANA  Ma megfejteném:  ki vagyok valójában  létem bogozom  * Minden ráncomban  emlékek gyűrődése -  múltban lapozok...  * kalács illatát  érzem, kint az udvaron  diót ráz a szél...  *  Zokogó fákat  temetnek a kémények  könnyező füst száll...  BÖRZSÖNYI  ERIKA  Kék lótusz szirmán  áttűnő lágy napsugár  a hajnali fény  * Hatvanhárom év  tüzem, parazsam elég,  csillagok gyúlnak  * Itt már hűs a lég  lelkem húrjain zengnek  a tücsökzenék  * Egy mora híján  írtam ma egy haikut:  csonka versem lett

APEVA

GYEBROVSZKI ILONA Az illem jó dolog. Megőriztem,  s visszamosolyog.  * Kész tészta kovásza, tűztől tiszta  lélek fohásza.  * Dúl kéjnek vöröse, tűzgyönyörnek rubin köntöse. * Rakj rendet fejedben! Egy új kezdet, az életedben.  GMEINDL MARGIT  Ég  bennem lángolva a szeretet, most tovább adom. * Hol kövér, hol sovány talányos Ő –  éji fénytitok. * Kis csíkos gombolyag, mint egy tigris, mutatja karmát! * A Párkák fonják már és kimérik életfonalam! ( Szerk.: Sapa Brown )

DUFEK MÁRIA  Sás  terem  tó partján,  jó szív mentén  nemes tett virul.  * Bérc  sasok  lakása,  igaz ember  csúcson sem inog.  * Mag  marad  a Szent szó,  jót munkál ki  a tanítottban.  * Kert  lelked,  virágot  ültess belé  ne gazt, elvadul. BARNA JÚLIA a virág éjjeli arca sápadt  mint fent a holdé * az eszed az érzés erejétől megfutamodik * a  házak fényt isznak az ablakok ragyogásából * a hajnal fákat fest a sötétből kibomló tájra