VERS- NOVELLA ÉS HAIKUVÁLOGATÁS A MIR - MAGYAR IRODALMI ROVAT OLDAL ÁLLANDÓ SZERZŐITŐL

Immáron 21. hónapja , hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában. 

Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az első közléses írásoknak adtunk nagyobb teret.

Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó! 

VERS - ELSŐ KÖZLÉS 

M. KOVÁCS MELINDA 

Megőrizlek

Ágyam szélén hajnalt teremtettél,

s harmatcseppé vált az indulat,

hiszékenyen szédültem a mába,

megidézve tiszta arcodat.

Az ébredés valóját megértve,

képeinkről festve a jelent,

csodáltam a törékeny létezést,

új voltál, de mégsem idegen.

Kincseimmé formálódtak szavak,

s megsejtette önmagát az én,

sötétségbe burkolt félelemmel,

buzdított a léha szenvedély.

Visszatérni, lépni előre, vagy hátra…

kétség szülte lomha pillanat,

megőrizlek magamban a fénynek,

ha csillapodik majd a bódulat.

Ha tekinteted mélysötétje biztat,

lágyan perzsel, mégsem éget el,

nem kérek a kíméletes jóból,

mi ajkaidról engem énekel.

Kegyelemért térdeljen a bűnös,

én a mindenért egy életet adok!

Hitet, múltat, a késztetést az újra,

ha érted éltem, érted is halok.

HEGYINÉ HALPERT JUDIT 

egyszer

mint a pára a néma tájon

átlebeg a hajnal a hárson

s mint mikor kottafüzet nyílik

az a dallam úgy ér a szívig

mint a tónak bársonyos fodra

simul egy illat homlokomra

s mint mikor elméláz a nádas

kicsit reszket és kicsit lázas

mint a kristály mi oly áttetsző

egy szólam bennem oly merengő

s mintha fekete-fehér volna

olyan a lelkem hánykolódva

mert énbennem a bíboralkony

véremből bőszen fakadt akkor

s mint nagy hegyek ormán a gleccser

hömpölyögtem áradón egyre

hogyha lehetne maradásom

lebbenőn ahogy szürke fátyol

érted örökké földre hullnék

s tán' egyszer új világot lelnék

KISS-TELEKI RITA 

Utolsó levegő

Úgy képzelem, hogy majd

beszakadok valami sötétbe,

egyedül, ahol a fájdalom

már csak az enyém,

ahol annyiféle emlék bújik,

mégis minden márványkemény.

Oda már csak néhány titok jön velem,

és mit elmesélni nem volt erőm…

az tarthat a semmiben.

De ha kicsit megbújhatok bennetek,

ha a lélekről lehull a közöny,

talán olyan könnyű leszek,

hogy az utolsó levegőmmel

egy fényes kis csillagra költözöm.

ASBÓTH ANNA 

Augusztus 

Augusztus. Hanyatló hangtál felettünk a Nap.

Kongó bronzos máza már korábban cseppen, 

gyorsulva öregedik hangjain a hullám,

s lassú nyúlásként peremére fonódik a káprás sóhaj.

Estére aranytól ittasultak a házak bágyad tekintetű falai,

kopottas vakolatukról narancsos fényfolyondár csüng.

Szemeik, érett szilváknak ellágyult lila teste,

Súlyától rogyadozva omlik alá a lázszín ornamentika.

Színfészket szaval felhőfodrokból a szellő.

Kondenzcsíkú gesztus tudattalan tudatossággal ível.

Templom előtt árnyék- angyal térdepel, majd reppen,

horizont felé nő a macskakövek hematitfény hűvössége.

NOVÁK ZSUZSA 

Szerepcsere

Fénytelen 

szavakká lett a múlt,

mint hervadó virág

sápadt szirmai lehulltak,

s én értem miben élek;

nem keresem okát 

a miérteknek.

Szeretem a reggel hangjait,

madarak csicsergését

dús lombok zöldjében rezdülő képet;

rigó táncát  bokrok közt,

fekete foltját sárga csőrrel,

mely mélységekbe

és magasságokba röpít, 

füttyében duzzadó élet.

Éjjel elkerülnek az álmok

békémben ébreszt a hajnal,

bölcsebb lettem 

megint egy nappal,

nem érnek el hozzám 

ósdi  szavak:

hozzám szelídülnek 

fénylő tavak.

Anyám hosszú ideje

fekszik, öregedésében

napok múlnak… 

szerepcsere az élet,

elfogadásba csitultak 

a kérdések. 

Életvirágot festek 

vonalak futnak össze 

szimbólumban örök egység 

magból gyümölcs

körök a körökben…

élet pulzusa 

vég nélkül lüktet.

Halhatatlan szeretetben,

Isten érint meg csöndemben. 

DOKTOR VIRÁG 

Sorsjegyek

Hogy valós, mi éjjel rám köszönt

vagy csak lelkem félhomállyá szűrt álomképe:

nem tudom.

Bensőmben dúló tusakodások

sercegő kétely-szikrákat csiholnak:

szemügyre veszem bal kezem

vonal-térképezetét.

Vajon a megváltoztathatatlanság 

tenyerembe vésett 

lenyomatai ezek?

Vagy időről időre

újabb karcolatok tűnnek elő,

és én koptatom e dombokat,

kreálom e sorsvonásokat?

Perzselő augusztusi napokat enyhítő

eső illatát szívom magamba.

Belering minden porcikám,

mikor egy régmúlt dallam

hasítja át az elképzelhetetlent.

Lámpám égőjére hangolódom

és párnám huzatába szövöm

félelem-taktusaimat.

Talán ily hangzatok

alakítják sorsjegyeinket?

Moss el, eső, moss el

minden bizonytalanságot!

KOVÁCS DANIELA 

Egykor bölcsőm, majdan temetőm

Haza. Otthon. Ó, micsoda szentség

ül ajkaimon, ha kimondalak,

s öröm röpköd bennem, mint a fecskék,

ahogy köröznek vén tornyok alatt. 

Míg kimondalak, szűkül a világ,

mit könnyűimmel öntözék híven,

és egészen csontig, velőig hág,

hogy nevedet dobogja a szívem.

Áhítattal, lábujjhegyen járlak,

akár a medrét tisztelő patak, 

melynek alján kavicsélek várnak,

hogy feltörjék a gázló talpakat. 

De én itthon vagyok. Jaj, hiába

űzné el innen ádáz sorsörvény,

ősjogon vésem ércbe, sziklába,

magyarnak lenni rendelés, törvény. 

Haza. Otthon. Ó, fennkölt födelem,

önnön véremmé vallak lelkesen,

hisz Árpád-házhoz köt a gyökerem,

és Nimród fia az én Kedvesem.

VASKÓ ÁGI 

Bölcsőt ringó

Hogy mi voltam?

nem várt gyerek,

nem ringattak anyakezek,

üvöltésem szívig nem ért,

bár bömböltem anyatejért,

de a két kar eltolt végleg

nem számított vér a vérnek.

Úgy dobtál el, mint egy púpot,

lányságodon' esett csúfot,

megkönnyebbült sóhajodon

nem láttad, hogy kapaszkodom.

Hogy mi lettem?

talán ember,

tele gyógyult, vérző sebbel,

üvöltésem csak én hallom,

nap mint nap vívom a harcom,

agyam még is képpé formáz,

szépnek látom, Anyám orcád.

S’ ha néhanap verssé leszek,

megbújik a régi gyerek,

múltat idéz lám konokul,

bölcsőt ringó verssoromul.

KEMECSEI GYÖNGYI 

Választások

álltam ezer ágazásban

sokszor vakon

meg se láttam

máskor féltem és maradtam

s volt hogy csak úgy átszaladtam

vagy épp csak úgy odaestem

mint egy golyó

mit az Isten

farzsebéből a földre ejt

s arra gurul tehetetlen

amerre az utca lejt

voltam néha engedetlen

ha küldtek

én maradtam

ha öleltek

inkább mentem

kerestem arra is

hol nem volt mit keresnem

az út már körbefut rég

de most sem tudom még

választás

véletlen

vagy épp tévedés

hogy veled talál meg ma

minden ébredés

BOTOS ILDIKÓ LYDY 

Számadás 

Minden egyes emberből 

egyszer kifordulnak a hibák, 

szóra hajló ujjvégekről 

lecsúsznak az imák. 

Mint csőrszaggatta kalász magok

táplálékok lesznek,

a legrágósabb virág ifjak

liszté nemesednek.

Báj fecsegő aranyhajnak 

csókot dob az élet, 

kit szürke fátyol takar 

az királyi vért sérthet. 

Mint kavics darab csiszolódtam 

lám, ledobnak a mélybe, 

irgalmazz a hegynek Uram! 

Ha porként ér majd révbe. 

Minden leírt gondolaton 

átkopog az emlék, 

sápadt könnyek anyám arcán 

sose legyen vendég. 

Mint mosolygó gyermek ajkán 

kivetülő álmok, 

elmosódott emberöltők 

fényén hazajárok.

KONYÁRI MÓNIKA

Tabula rasa

itt az idő Uram

nyiss most új lapot

ezer feladatot mit kimértél

jó deákként végeztem el

okultam miből okulni kell

bizonyítványom akár ha jeles

ne add még kezembe 

légy kíméletes 

Istenem

az idő mit szántál nekem

oly kevés

egy perc csak

ha volna gondtalan

adj hát még egy makulátlant 

ítélet nélküli fehéret

Uram

ANDRÁS ADÉL 

IV. szonett

Hogy mi vagy nekem, világom csillaga,

talány marad, ha csak csended írod rám.

Ahogy ölelsz, itt száll tested illata

hűvös fohászom megvénült bánatán.

Mit számít, ha csupán meglesed ajkam?

Látom szemed azúrján pillád alatt,

ahogy vágysz utánam, s időzöl rajtam;

elhúzod szád, de minden szó ott maradt.

Az élet egy szívverésed keblemen,

más mámort ne is tölts arany-kupámba,

csak mi gyönyör mosolyodon megterem,

azt viszem örök "te és én" magányba.

Hiába bűn, érted botlok epedve,

s nem leszek máshogy, csak téged szeretve.

VIRÁG ESZMERALDA 

Finommá érlelve 

Kenyérré gyúrta 

álmait a leányka -

csöpög az eresz.

Ifjonti lélek

tanítója az élet -

görnyedt a háta.

Fekete múltját

őrangyal feledteti

fehérré festve.

Előkészület -

ősei anyagából

út a jövőbe.

Életre keltve

szemében lobogó tűz

Ő élni akar.

VÉGH ATTILA dr. ( dr. Vegha ) 

A művészet hosszú, az élet rövid

Hanyatt dőlök, oly hosszú az ágy,

elférek rajta holtomban is.

A keretben ócska pattogás,

nyűttként múlnak el kontúrjaim.

Az élet csupa számvetés,

olykor érzed ezt Te is.

Soknak látszott, mi túl kevés…

Ars longa, vita brevis.

SAPA BROWN 

Suttogó

Add a kezed a kezembe, 

Tégy gazdaggá, tégy kedvemre. 

Add a kezed a kezembe. 

Az éj oly néma és sötét, 

Csak bámuljuk a köntösét. 

Az éj oly néma és sötét. 

Repíts, emelj a magosba, 

Feküdjünk a csillagokra. 

Repíts, emelj a magosba. 

Hitünk szerint kéne élned:

Lehetnél a feleségem.

Hitünk szerint kéne élned.

Add a kezed a kezembe, 

Tégy gazdaggá, tégy kedvemre. 

Add a kezed a kezembe.

ZAJÁCZ EDINA 

Üvegpalota

Nagymama imára tanított és Jézusról mesélt,

nem a szomszéd gyerekről.

Összekulcsoltam az ujjaimat, hangosan ismételtem 

amit mondott, így biztosan eléri a célt.

Annyira akartam, hogy hallja Isten vagy a Fia, 

de legalább a szamár amin ült.

Hiszen én is csacsi voltam, s bennem annyi filozófia, 

minél jobban kiabál az ember, Isten annál inkább hallja.

Úgy tudtam, üvegpalotában laknak az angyalok,

elkéne jutni hozzájuk valahogy! -

de nagymama szerint a házuk olyan messze van, 

hogy hiába is mennék, nem érnék oda gyalog.

Semmit sem kaptam, amit kértem, 

apa haldoklott, anya sírt.

Én ott voltam térden,

az ő akarata sorban teljesült.

Amikor halkan suttogtam az imát, elvitte nagymamát.

Később a szomszéd gyerek elmesélte,

hogy ő esténként már sose mondott semmit,

mert rajtam röhögött, 

ahogy a nyitott ablakon át ordibáltam,

gyógyítsd meg nagypapát,

jó volna nekem is egy üvegpalota,

mama süssön nekem kalácsot holnap,

és Laci legyen szerelmes belém az utcából...

Legyen meg a te akaratod!

Emlékszem, mennyire vártam, megtörténjen a csoda.

Aprócska házadba ma újra visszamennék,

az esti sötétben melléd bújva

összekulcsolnám ujjaimat és sírva, súgva  bevallanám;

Nagymama, nem is kell nekem üvegpalota

NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 

BARÁTH ZOLTÁN 

Misa

- Ne! Kérem! Csak őt ne! Misát ne! – kiabálta torkaszakadtából Alekszej Szergejevics, a gondozó.
- Ne bántsák! Nem ártott soha senkinek egy manccsal sem! Kölyökkora óta velem van!
- Kérem! Alekszej Szergejevics! Nem kell ez a műsor! – csitítgatta a nagydarab férfit a cirkusz igazgatója, Pável Kosztjakov. Vékony létére erősen belekapaszkodott a dühtől és kétségbeeséstől megduplázódott erejűnek tűnő Alekszejbe, amíg a katonaruhás férfiak felsorakoztak a medve ketrece előtt.
- Lássa be végre! Maga már nem tud gondot viselni rá! Mást meg úgy sem fog elviselni! Ki kell lőni, nincs mese!
- Még egy hetet adjanak, kérem, Pável Kosztjakov! Csak egy hetet! Találok neki gondviselőt!
- Szó sem lehet róla, Alekszej Szergejevics! Maga is tudja, hogy ez lehetetlen!
- Kérem! Csak egy hetet! Nem is kell egy egész hét! Már van jelöltem is! Elég lenne három nap! Kérem! – Alekszej Szergejevics, levetkőzve minden emberi méltóságát, térdre vetette magát az igazgató előtt.
- Jól van! Legyen! Három napot kap! Többet semmiképp! Induljunk, elvtársak! – legyintett beletörődően Pável Kosztjakov. – Három nap múlva úgy is itt kell hagynia, tudja jól! Be kell vonulnia a…tudja, hova!
- Tudom! Persze, hogy tudom! – legyintett Alekszej Szergejevics szomorú ábrázattal

Persze, egy szó sem volt igaz abból, amit Alekszej Szergejevics az igazgatónak mondott. Nem volt kijelölt helyettese egy darab sem! Csak az időt próbálta húzni, hogy kitalálhasson valamit Misa megmentésére. Ezen az estén a szokásosnál két üveggel több vodkát ivott meg. És a szokásosnál kétszer jobban utálta magát ezért. Annyira berúgott, hogy kiment, és bevitte Misát magához a lakókocsijába. Misa nem bánta. Történt már máskor is így. Alekszej Szergejevics viszont annál inkább. Nem volt ez így azelőtt. Amíg Asztaszja Ivanovna élt, neki a kezébe nem került soha italos pohár. Sajnos már három éve itt hagyta őt, és ő azóta egyszerűen nem talál magára. Iszik, csak iszik, hogy felejtsen. Hogy ne kelljen esténként azzal foglalkoznia, hogy mennyire üres is a drága asszony nélkül a lakókocsi és az ágy. Haj, hjaj! Ám nemrég rájött Pável Kosztjakov, hogy ő, Alekszej Szergejevics, zugivó lett. Amolyan alkoholista-féle. Ennek köszönhető most ez az áldatlan állapot, ami kialakult. És még nagyon rendes is volt, hogy elküldte a kényszer-elvonóra és nem rúgta ki, hogy a lába se érje a földet! Hajjaj! Bizony! Nagyon is! Ám de most mi legyen Misával? Átölelte a medvét és belezokogta bánatát annak sűrű bundájába. Az csak brummogott egyet, és részéről le is volt tudva a dolog. Kicsit sem látszott aggodalmaskodónak a felől, hogy ezután mi is lesz az ő sorsa. Eddig is jó sora volt, ezután se lesz másként. Így érezte. Vagy legalábbis meg volt a bizodalma egyrészt ebben, másrészt a gazdájában. Alekszej Szergejevics halkan dúdolni kezdte kedvenc nótáját, amit ilyenkor rendre el szokott énekelni, amikor felöntött a garatra.
- Ha a vodkát nem fűrészporból főznék, négy – öt üveg nem is lenne elég! – dörmögte Viszockij dalát, aztán eldőlt, csakúgy, amint volt, mint egy krumplis-zsák. Misa pedig lekucorodott gondozója mellé és szintén elaludt.

Alekszej Szergejevics iszonyatos fejfájásra ébredt. Ám örömre is! Megálmodta, mi legyen Misával, míg ő a városban időz. Azt nem fogja hagyni semmiképp, hogy az ő Misáját lelőjék! Soha! Csak az ő kihűlt testén keresztül! Így fogott egy jó hosszú és erős kötelet, majd odakötözte magát a medvéhez. Misának nem tetszett a hirtelen, drasztikus szabadság-korlátozás egy cseppet sem. Ágált ellene erősen. Karmolt, harapott. bár nem rossz szándékkal, de mire Alekszej Szergejevics felfoghatta volna eme tettének következményét, már nem volt az élők sorában. Kintről hallatszott a medve morgása. Pável Kosztjakov cirkusz-igazgató halálra vált sápadtan rohant a lakókocsihoz. Misa ekkor tört ki és egy csapással leterítette. Szerencsétlen állat csak szabadulni próbált. Nem nézett se jobbra, se balra. Csak próbálta lerázni magáról holt gondozójának terhét. A cirkusz társulata mit sem értve a történésből, megdermedve bámulta a véres jelenetet. Leghamarabb az erőművész kapott észbe, és rohant el a puskájáért. Végül két lövésből ő terítette le Misát, a „megvadult medvét”, ahogy másnap az újságok címlapján a mac(h)isztori rém-története elhíresült. Azt csak Alekszej Szergejevics tudhatta volna, hogy a történet számára és Misa számára még mindig így érte a legjobb véget, mint sem úgy végződött volna, ahogy az eredetileg a megboldogult, néhai Pável Kosztjakov, cirkusz-igazgató elgondolása volt.

PELESZ ALEXANDRA 

Disznó-világ

A felkelő Nap narancsos-vöröses fénye megcsillant a disznók lábnyomaiban poshadó tócsákon. A fénysugár egyre közelebb kúszott az ólhoz, és ahogy finoman megcirógatta Malac kilógó farkincáját, az halkan röfögve mocorogni kezdett. A hangra felébredt Koca is, aki eddig szorosan hozzásimult Kan hatalmas, sáros hasához, és úgy aludta át a hűvös, kora őszi éjszakát.

Malac szokásához híven néhány másodperc alatt teljesen felébredt, fitt volt és üde, így mire Kan kinyitott apró szemét, ő már kint fetrengett az ól előtt elterülő sártengerben. Túrta az orrával, beleröfögött, élvezte, ahogy rotyog az orrlyukai alatt a barna dagonya. Meghempergett benne, gondosan ügyelve rá, hogy egyetlen szőrszála se maradjon ki a kényeztetésből.

– Ej, Malac, ma reggel igazán kihagyhattad volna a reggeli dagonyázást! – pirított rá Koca, miközben a vályú felé sétált. – Gyere inkább reggelizni, apád is jön már!

– És utána indulunk? – visított Malac, és már szedte is apró lábacskáit a vályú felé.

– Bizony, indulunk! – röfögött Kan, aki komótosan cammogott utánuk, lábai hatalmasakat cuppantak, ahogy újra és újra kiemelte őket a sárból, amibe a nagy súly miatt minden lépésnél egész mélyre merültek.

– Uiiii – örvendezett Malac, és korábban soha nem tapasztalt sebességgel falta be a moslékot. Mire szülei végeztek a reggelivel, ő már a huszonharmadik gégerezegtető böfögésen is túl volt. 

Alig várta az indulást. Életében először vitték el a Dagály Disznó Dagonyába. Hallani rengeteget hallott már a helyről, a szomszédos ólban lakó kismalacok közül többen is jártak már ott, és mindannyian csillogó szemmel és hihetetlen izgalommal a hangjukban meséltek róla.

– Van olyan dagonya, amelyik egészen a tokádig ér! Le sem kell feküdnöd, és ellep egészen!

– És olyan is van, amelyiknek az egyik oldala több méter magas, lejtős, és folyamatosan friss sárral locsolják, így hatalmasakat lehet csúszni rajta! Aztán ezerrel csapódsz bele a finom, cuppanós agyagba!

– A kaja meg fenséges! Nem ám csak moslék! Kukorica, árpa, zab… mennyei mannák!

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat hallott Malac a kis barátaitól, így amikor végre elindultak, ő egész úton hangosan röfögött és visongatott, ugrabugrált és hempergett. 

A helynek már a bejárata is csodálatos volt: egy óriási, fából faragott kapu várta, hogy belépjenek rajta a szórakozni vágyó disznócsaládok. A faragvány legfelső részén agyagból formázott betűk hirdették az élménydagonya nevét: Dagály Disznó Dagonya.

Libasorban átsétáltak a kapu alatt, és az eléjük táruló látványtól, hangoktól és illatoktól mindhárman hangos röfögésben törtek ki. 

Malac rohant a sárcsúszdához, Koca belesüppedt a tokáig érő, cuppogós, barna medencébe, Kan pedig a körülbelül húsz disznónyi hosszúságban húzódó, cirádás vályú mellett telepedett le. Csámcsogva, böfögve, röfögve falta be a finomabbnál finomabb falatokat, két pofára tömte a kukoricával kevert zabot, desszertnek pedig almahéjas répákat majszolt el. Közben Malac vagy százszor csúszott le a meredek lejtőn, hol hason, hol háton, hol a kurta farka jött előre, hol az orra. Az érkezést minden pózban élvezte, és örömének hangot is adott.

– Uiiiiii, de csodálatos! – visította, valahányszor száguldva közeledett a sártenger felé.

Koca a szeme sarkából ugyan figyelt rá, de egyébként teljesen mozdulatlanul tespedt a dagonyában. Gondolatban már a másnapi újabb, csodás eseményen járt az esze. Sorra vette magában, miket kell majd előkészítenie, ha hazaérnek, melyik szomszédoknak kell beröfögni, hogy el ne felejtsenek reggel megjelenni. 

Hamar elrepült a fantasztikus délután, a fáradtságtól korán berogytak az ólba, és mire a Nap utolsó sugarai elbújtak a tanyát övező fák mögött, már mindhárman hortyogva húzták a lóbőrt. 

Másnap reggel az első, narancsos-vöröses sugarak már az udvaron érték őket. Jóleső izgalommal beszélgettek, Vadkan Malaccal bohóckodott, a szomszéd Süldők Kant faggatták a közelgő feladatokról.

– Mit segíthetünk? – röfögte az egyik.

– Ugye mi is segíthetünk kihúzni a házból? – visította a másik.

– És kaphatunk majd a húsból? – horkantott a harmadik.

– Persze, hogy segíthettek! És természetes, hogy mindenki kap a húsból meg a vérből. Sőt, a belsőségeket is szétosztjuk! Kell a sok fehérje meg a vitamin a télre! Nem élhetünk csak zöldségeken!

Sürgött-forgott mindenki az ól körül, a röfögések egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek. Csak akkor hallgatott el mindenki, amikor Koca végre feltette a kérdést, amire már mindenki várt:

– Melyiket vágjuk le?

Kan komoly arcot vágott, peckesen kihúzta magát, hogy a sok fiatal lássa, milyen felelősségteljes döntést kellett meghoznia, aztán horkantva kimondta a választ.

– Bélát vágjuk le. Egész jó kondiban van, nem sovány, de nem is túl zsíros. Mostanában változatosan étkezett, biztos finom a húsa. És még csak a harmincas éveiben jár, így nem is lesz rágós. Nem iszik, a mája vitamindús és ízletes, nem dohányzik, tehát a tüdejét is egész nyugodtan megehetjük.

– Tökéletes választás – röffentett bele Vadkan hangosan, és már indult is a ház felé.

Mindenki követte, a sár hangosan cuppogott a lábuk alatt, ahogy megállíthatatlanul tódultak a legközelebbi, fehérre meszelt falú épület irányába.

Felszakították a ház ajtaját, és mit sem törődve a torkokból felszakadó sikolyokkal, kiráncigálták Bélát a házból, lelökték a sárba, kíméletlenül fogták le kezét, lábát. A házból kiszűrődő sikítást elnyomta a disznók egyre fokozódó, vad röfögésének és Béla halálhörgésének a hangja.

Zihálva ülök fel az ágyban, a pizsamám tiszta csatak rajtam, a szívem vadul dübörög.

– Mi a baj Béla? – simogatja meg Gizi a tarkómat. – Nem tudsz aludni a holnapi disznóvágás miatt?

Visszahanyatlok az ágyra, és életemben először rebegek őszinte hálaimát, amiért csak álmodtam az egészet.

Disznó egy világ lenne ez.

KOVÁCS MAGDOLNA 

Mire leesik az első hó....

Róza néni egy hajlott hátú, becsületben megöregedett 80 feletti asszony volt. A faluvégén lakott, takaros tornácos házban, kicsi fehér ablakokkal. Ő volt a bába a faluban, és azt beszélik róla, hogy még a doktornál is többet tudott. 

Ha valakivel vitába keveredett, általában úgy zárta rövidre, hogy elsütötte azt a varázsmondatot, ami az esetek 90%-ában igaznak is bizonyult: 

- Ne okoskodjon fiam, mert előbb láttam én magát, mint a tulajdon édesanyja. 

Általában nem volt kedves, és a kérdésekre is csak ritkán válaszolt. 

Azt is beszélték, hogy ő volt az, aki mindenkin segített, de úgy, hogy ne tudja meg a szükségben szenvedő, hogy ki volt a jótevője. Nem szerette az érzelmeit kimutatni, és ha valaki megköszönt neki valamit, azt se fogadta szívesen. Általában tagadta, hogy ő volt a segítő, csak akkor ismerte be, ha lebukott. 

Első találkozásunk meglehetősen emlékezetesre sikerült. A kapujában kaptam defektet. Amikor először kijött, csak köszönt és visszament. Körülbelül tíz perc után ismét kijött, és szemügyre vett, majd foghegyről közölte: 

- Kell is egy nőnek jogosítvány! Azért tart ott a világ ahol tart. 

Majd sarkon fordult és ott hagyott...

Hideg volt, és a szél az ember csontjáig hatolt. Én pedig jobb híján elkezdtem bepászítani az emelőt a kocsi alá, amikorra megérkezett az erősítés egy útépítő brigád képében. Akkorra már nyakig koszos voltam. Ekkorra ismét előkerült a néni. 

- No. Látom szépen bekente magát, jöjjön és mossa meg a kezét. 

Ajaj, gondoltam magamban, jobb lesz követni a szigorú néni instrukcióit. 

Bementem. A kályha szélén egy fazék gőzölgő víz volt, abból merített egy pléh meregetővel, majd egy mosdószekrényre helyezett tálba beleöntötte.

- Várjon mert forró, nehogy nekem belenyúljon…Ott talál szappant – és a mosdószekrény alá mutatott - …Házi…Az levisz mindent, még a bűnt is - szólalt meg a néni, ekkor már kedvesebben.

- Köszönöm, nagyon kedves tetszik lenni – válaszoltam kicsit bénán. 

- Tetszem, nem tetszem, most mossa meg a kezét, mert úgy néz ki mint kis Bence, a mesében. Az orrát is mossa meg, és a homlokát is, mert gondolom megtapogatta. – majd a tükör felé bökött.

Hozott egy meregető hideg vizet, majd ott hagyott. Mikorra kimosakodtam, akkorra visszatért és közölte, hogy ha már itt vagyok, akkor igyak meg egy bögre teát. 

Egy takaros kis konyhába léptünk, ahol minden csupa fehér és piros volt. Az asztalon piros, fehér pöttyős csészék várták, hogy elkészüljön a tea. 

- Üljön le! Mindjárt kész van. Gyógytea, most magára fér, biztosan megfázott, gondolom nem hiányozna az ünnepekre, ha ágynak esik - mondta ezt kicsit aggódó hangon.

Kitöltötte a gőzölgő teát és mézet hozott mellé egy csuporba.

- Kicsit várjon, még ne tegye bele, mert úgy nem lesz hatásos….

Aztán szó szót hozott, és azon kaptam magam, hogy több mint egy órája beszélgetünk. Akkor már nem volt mogorva, sőt, kedves volt és mosolyogva mesélt. 

Megtudtam, hogy egyedül él, és a szomszéd megyében született. 

- Férjhez jöttem Sándorhoz. – mondta és odament a vitrinhez, majd egy fényképpel a kezében tért vissza. 

Egy tábori fényképes levelezőlap volt. A képen egy mosolygós arcú, huncutkás szemű, hetyke bajuszos fiatal katona, és a hátulján gyönyörűen rajzolt betűkkel ez állt: 

"Szeretett Rózám! Hiányzol! Mire leesik az első hó, már otthon leszek én is! Tarts ki! Szeretettel Sándor! "

A néni kedvesen mosolygott, és halkan megszólalt:

- Ő az én Sándorom! … Azt ígérte, hogy jön!...

Még beszélgettünk egy kicsit, majd elköszöntem tőle. Megígértette, hogy eztán nem kerülöm el a kapuját. 

És ez így is történt. Aztán egy évben pár nappal Karácsony előtt érkeztem. Már az udvaron isteni illatok voltak. Ahogy a házba beléptem nem hittem a szememnek. Egy tenyérnyi hely sem volt, ahová bármit is le lehetett volna tenni. Mindenhol töltött káposzta volt.

Hosszú évek óta minden Karácsony előtt pár nappal egy hatalmas disznót vágatott. 

Amikor valaki megkérdezte, hogy minek neki akkora jószág, röviden csak annyit válaszolt:

- Hamar elfogy. Sokan vagyunk rá….

Majd napokra eltűnt. 

Ezalatt nem látta szinte senki… Töltött káposztát, és kocsonyát főzött. Tányérokba, tálkákba, dobozokba adagolta, majd hajnalban nyakába vette a falut, hogy amikorra az emberek felkelnek, akkorra már ott legyen az étel, az ajtó kilincsére akasztva. 

A kaput sehol nem zárták, így mindenhová bejutott ahová akart. 

Mindenkit ismert a faluban, és szinte mindenkiről tudta, hogy miben szenved hiányt. 

Azt beszélték róla: volt, amikor az egyetlen ünneplő ruháját ajándékozta oda valakinek, akinek nem volt mit felvennie a lánya esküvőjére. 

Aztán nemrégiben ismét arra jártam… 

Mindent belepett a friss hó. Az ember szinte sajnált belelépni olyan szép volt minden. Csillogott. 

Róza néni kapujában is…Nem voltak nyomok, és a kémény sem füstölt. 

Egy szomszéd éppen havat sepert. 

- Róza nénit keresem. – mondtam kicsit bizonytalanul. 

Erre a szomszéd leemelte kalapját, és csendesen azt mondta:

- Múlt héten temettük…

Majd elmagyarázta merre találom…

Nem volt nehéz... A kerítés mellett volt egy friss hant, és a fejfán a neve. 

A hó betakart mindent…

Ahogy ott álltam, és láttam magam előtt az írást egy fénykép hátlapján, amit legelső találkozásunkkor mutatott: 

„Mire leesik az első hó, már otthon leszek én is…”

HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS 

GYEBROVSZKI ILONA Csavargó- létnek célja az út porában, vándor kalandvágy. * Kóstolni való szürke vágynélküliség, életművészet. * Ifjú lángelme óvj meg növényt, állatot Istennek teszed. * Rémségeken túl gyötrelmek közt szeretni, embert próbáló. BODA-KALMÁR BRIGITTA Még hiányod is szeretem – mert Te vagy a várakozás is. * Utazunk – van ki csak útitárs, és van ki – a megérkezés. * Messze vagy tőlem.  Mégis egyre közelebb  – a távolságod. * Bekeretezlek. Már tudom – képtelenség nélküled élni.

M. KARÁCSONYI BEA  Emlékmécsesem árnyékok otthonában síri csendet gyújt. * Tejopál angyal kökénylányokkal szemez. Megcsípte a dér. * Pitypangpihe száll elhagyott fészer ormán. Ki szeret engem? * Teadélután csorba csészékkel pletykál, molyrágta idő. TOTH ENIKŐ  Azúrkéken szánt a Napnak fényekéje, felhőbarázdát. * Rőt-vörös ágyon csipkézett felhőfodrok - alkony szendereg. * Jó tett csendesen, gyalog jár - gőgnek viszont hintó és dob kell. * Szoktatom léptem, elsétálni onnan - hol már semmi dolgom.

( Szerk.: Sapa Brown )