ELSŐ KÖZLÉSES VERS, NOVELLA, HAIKU A MIR - MAGYAR IRODALMI ROVAT OLDAL ÁLLANDÓ SZERZŐITŐL





Immáron 22. hónapja , hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában. 

Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az első közléses írásoknak adtunk nagyobb teret. 

Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó! 




VERS - ELSŐ KÖZLÉS 


MILLEI LAJOS 





Elillant meséken túl


Jó ideje már, hogy mellékhatásként
kezelnek ott fönt az égiek.
Önfejű daccal, tíz éves koromtól,
kicsorbult mesékben nem hiszek.


"Majd virul az élet, eljön a jóság."
Hallottam mindig e szép mesét,
de amerre néztem, akikkel éltem,
csak ették a kínok kenyerét.


Csorbult életben a mese is csorba,
a bizakodás már mit sem ér,
hófehér paripán nem jön a herceg,
e belátás néha kincset ér.


Temetni kellene mindent, mi csorba,
lelkünk sírgödrébe hulljon hát.
Temetni ábrándot, gúnyrúzsos csókot,
és leereszkedő parolát.


Temetni képzelgést, merengő mámort,
tévhitet, víziót, babonát,
hogy születhessenek valódi célok,
a tettvágy nem tűr több zabolát.


Misézni nem kell, csak hantolni bátran,
hamis fényt fedjen csak gyászlepel,
csorba, csúf életnek lehet még éle,
ha mesékben többé nem hiszel.


Napjaid értelmét adja a küzdés, 
felelj meg naponta magadnak,
oroszlán hitedet ne marják mesék,
azok a gyengékre maradnak.



KOVÁCS DANIELA 





Lélekablakodból


Már hűs szél rázza künn a rózsaberket,
és elbú minden, ami fény,
egy gyászrongyokba pólyált kósza felleg
dagad pokollá fölibém.


Lehet, a napsugár reggelre megfagy,
s egy jégkorong kél Keleten.
De látod-é, Kedves? Ha Te velem vagy,
én már az őszt is szeretem.



SAPA BROWN 





Kettőnk nyara


Mint két kamasz hullunk a tavaszból a mába
Két kamasz, dacból, haragból új ruhát váltva. 
Futunk, szaladunk, megyünk sietve a nyárba. 


Mint két szerelmes eleven, lángvágyú mátka
Bújdosva, szökve, ölelve, szem-szemre zárva
Futunk, szaladunk, megyünk sietve a nyárba. 



GULYÁS KATALIN





Ítélet


Életre szült a kozmosz engem,
s anyám felsikoltott.
Csillagkórus fény-sípot fújt,
új hörgőkbe botlott.
Isten tudta, friss sarj vagyok,
a rendeltetés meglett.
Okkal szórt a Földre engem, 
egy hámsejt róla vedlett.
S azóta is sikolt anyám, 
ha a világ vakon vet meg.
----------------------------------
Hisz életre szánt a Teremtő, 
ahogyan a férget.
Ő alkotta a piócát is, 
s a végtelent a térnek.
Átoknak, vagy gyönyörnek 
szánt, rábízom az Úrra.
Ő volt, aki magként hintett
le a Földi útra.
S én azóta is botorkálok,
szél, csapadék sodor,
gyökeret még nem eresztek
szívem élő szobor.
Éj bökdösi szemeimet,
csak a valóság jön velem, 
s ég varrta a szemhéjaim, 
hogy legyen pajzs-fedelem.
Rögös úton sötét erdő 
emészti a lelkem.
Ám hitem érzi kiköpi majd, 
ha porrá hamvadt testem, 
s a tudást, ami sárként ölel,
még az égre festem.
---------------------------------
Végül pedig utókor dönt 
rólam kripta-csendben.
Virág voltam, vagy folyondár?
Ítél éltem, s tettem.



TOTH ENIKŐ 





Ábrándos éjjel


Virraszt a sötétje az álmatlan éjnek
hamvas taván, réveteg csalnoka himbál
deres hajamból a fátum szőtte párnán
képzeletem tesped…elnyúlva kalimpál.


Parthoz ér a ringó pille álomcsónak
kiszállok a lelkem méz-gyönyörtől derül
ritka hitet és csalóka reményt szedek
édeni a tájék... rajta éj varázs ül.


Oly furcsa jelenség ... hozzá nem is értek
arannyá nem válik, ám nyomba, dalba fog
zsong, dúdol az éj, oly halkan citerázik
levetkőzik róla az árnyuszályos szmog.


Ércharangot kongat messziről a szellő
vagy talán a Hajnal húzta meg szabadon
a Nap mindjárt a fényt is elindítja már
s lemaradt az éjjel, botorkálva vakon.


Eldobja vén-húros hangszerét az éjjel
ősellensége elől ma is meghátrál
Pirkadat már jövöget, újra derűt hoz
józanító fényt bársonyos, lenge szárnyán.


Ábrándom báránylelkűn visszasomfordál
szerteűzve merész vágyaimat nyomban
homályossá válik  merengésnek tükre
s a Reggel csínytevőn álmot vet a tóba.



SZABÓ LAJOS 





A hártyád


már szeretnék elájulni,
elcsitulni, elheverni,
egyensúlyozva lenni.
a padló hívón felém tátog,
Halfejű,
Halfejű hangulat.


,,lájkolom” a magzatpózt!
péksütemény formák, 
kis és nagy kifli,
kispolgári normák,
Teljes kiőrlés,
Teljes kiörlésű iszonyat.


halfejed 
alantas pikkely románc,
víztelen vergődés,
lebegő sovány kor-tánc,
Kiapadt,
Kiapadó sekélyes alkonyat.


alkonyban csak térdig 
mártom zörgő halfejed,
nesztelen szerelmed,
térköves placcaid felett.
Kaviár,
Kaviárszerű kéj patak.


aranyhal, ha volnának lábaid
köze lenne a kéj patak,
beléd kígyók siklanának
hátamba vájnád szálkás úszóidat. 
Hártyád,
A hártyád, lenne csak múló gondolat.



SZÉKELY-MÁTÉ LÁSZLÓ 





A szarka


Faágakon énekel a reggel
Éhes gyomrú reményünk korog
Csukott szemmel ébredező ember
Feláll lassan, néha tántorog


Hová lett a levélről a bélyeg
Hová tűnt a váratlan rokon
Lépcsőházban kopognak a tények
Kíváncsiság vár az arcokon


Változáshoz nem kell nagynak lenni
Üvegfalon áthatol a fény
Csupasz égről néz a léha semmi
Legyél büszke, ártatlan, szerény


Faágunkról felszállott egy szarka
Távol repül, többé nem rabol
Csacsogása vegyül könnyű dalba
Felébredünk egy nap valahol



ÖTVÖS NÉMETH EDIT 





Szalonnás


Zsírpapírba csomagolom
vágyaim szalonnáját
jó lesz még szűkösebb napokra
a zsírosából tüzet rakok
serceg majd a lángja
sárgáslilán míg
el nem fonnyad
a sovány húsból 
apró falatokat szaggatok
léhántom a hártyát
foggyöngyöm mellé huppan
hirtelen gurulva
ízes falat 
nyálgolyóim pattogva
szaladnak a földön 
elűnnek
a föld repedéseiben
szétterül a fekete csönd.



KAPOCSI ANNAMÁRIA 





Súlytalan vádak


Nem látok, nem hallok, nem szólok - ha mégis,
háttal a szavaknak, zajonganak - én is
nem gyűjtök őrzök, marad mi akar,
seper az éjjel söpör a hajnal.


Furcsa kis hangok vízhullám fodra,
mégis csak dalol lábamhoz bújva,
fellök és ringat, egyszerre karcol,
s egyszerre ámít, megfordít korhol.


Akarja, mégsem, kidob az égre,
azon is túlra, szakítva szépre,
magában lánca nem enged távol,
bárhogy is vágyja, vigyen a máshol.


Köveket törne fent messze messze,
túl hol a földnek nincsen keresztje.
Súlytalan vádak vállakra hullva
Nem húznak vissza, Nem húznak újra.


Háttal a szónak, mindegyik vadnak,
melyek az útról belekaphatnak,
úgy töri fogát egyetlen lépés,
égbe ugrana minden kísértés.



BARNA JÚLIA 





ettől eddig


nem érzékeled az idő meghitt folyamatosságát
sem az egymáshoz tartozó dolgok összefüggéseit
csak azt amikor valami megszakad
ahogy a háború elvág minden folyamatot
és teljesen máshol folytatja az időt
ahogy az éjszaka kifordít minden gondolatmenetet
azt látod ami magához hív amit hallani és hinni akarsz
nem akarod különválasztani a szálakat
nappali józanságra és álmos fantáziálásra
az éj Istennel telítetten áll
a sötétség szövetében
felvillanó fényeket tart és emberszerű lényeket
akik időnként egymás nyakára tekeredő szörnyek
és azt hiszik hogy győztesek
pedig a fény túloldalán nincsenek csak vesztesek
élnek a sötét oldalon
ahol mindenki egyforma
nem az aki lenni akart 
nem az aki volt




RIGÓ JÓZSEF 





Időtlen ablak


- Repkényes remény
  kegyeletes napfény
  ma ablakod pucolod
  a csorgó őszi fénnyel
  zártságát megnyitod
  és zártságában
  nyitva hagyod


  ha valami rossz-hírű szórólap
  oda tapad
  kezed kilincséhez
  ősz van
  nyitva van
  repkénnyel
  fénnyel
  írd át
  azzal úgy érj el


  vázolni mást
  nem lehet...
  minek...
  hogyha zárod
  nyílik
  csak szeretet
  részvét
  csak hunyorgatom
  szememet


  és hagyok
  annyit
  átíratlan versnek
  némi leleményt
  minden időmben hagyom
  túl ha épp
  semmit nem gondolok
  éjszakádban ragyog
  csak majd nézd
  szégyenletes nappalom... -



NOVÁK ZSUZSA





Felkészülnék…


Felkészülnék 
a felkészülhetetlenre
bár tudom nem lehet 
elszáradt szirmokat 
nem frissít esőcsepp,
elfogadás az élet 
- suttogom magamnak -
hitem oltalmaz.


Béke él lelkemben 
mégis felzaklat mikor látom
ujjad, hogy motoz hálóinged gombján
szemed messzibe réved
látásod  feszített kép,
ekkor nem rezdül benne élet. 


Ecsetem színekbe mártanám
festenék vöröset,
s kitárom ablakod, 
lásd a muskátli pirosló 
szirma neked integet. 


Fárasztó mindennap
s  apró repedésekbe 
bújik a mosoly,  reszket kezünkben
a teás pohár, 
az anyáknapi orchidea 
lehullatta fehér szirmait, 
oly’ gyorsan elmúlt 
megint  a nyár. 


Felkészülnék 
a felkészülhetetlenre… 
és hálás szívvel
bámulom a mozdulatlan
gyertyalángot.



BERTA CSABA





Anyai szív


Volt egyszer egy szerelem, volt egyszer egy élet.
Volt egy óvó szempár, mely boldogságra ébredt.
Minden ébredésnek volt egy varázsfénye,
E fényözönben dobbant édes, pici szíve.
Persze, volt még más is. A fénylő szemben könnyek,
Könnyek mögött mosoly, kopott mesekönyvek.
Gyűrött lapjai közt meg-megsárgult képek,
Kiszakított oldal, mit az élet már kitépett.
Látni véltem azt is, ki lakik a szívben,
Mennyi rejtelem van az anyai lényben.
Szeretettől zsúfolt, mégis nyitott szobák,
Falán képek lógnak, rajta kócos babák.
Amott aggodalom. Jó szóból egy tucat,
Lázrózsa a kertben, könnyből eredt kutak.
Lakatra zárt helyiség, emlékeket őrző,
Kiterített pólya, lassan ringó bölcső.
Látni véltem mást is, amit senki meg nem látott,
A gyermekből lett anyát s az örök ifjúságot.




STÁBEL REZSŐ





Nincs bocsánat


Megviseltek és lyukacsosak a napok.
A fényt trombitáló angyalok fáradnak.
Az égből egyre csak ömlenek a tanok,
vad esők hadai áradnak, ártanak.


Valaha barát volt az áldott őserő!
Magjait áldottuk! Áldásként tiszteltük!
Nincs már tisztaság és esendő pőre Nő...
A férfit mint hőst, a jelenből kivettük.


Törlődik a múlt, a valót tűz pusztítja.
Naiv álmok tűnnek, lassan kihal minden.
Ő önzetlen! Nem a természet kurtítja!
Mi vagyunk az ártók! Már nem lelünk kincset...


Megviseltek és lyukacsosak a napok.
A fényt trombitáló angyalok fáradnak.
Kánaán csúcsain! Ti büszkén andalgók!
A sarjaink itt csak pusztulást várhatnak…



KISS-TELEKI RITA





Világok


Egyszer csak kiléptem innen,
aprócska lépés volt tollal a kezemben…
és ott néha tényleg minden olyan,
mintha értelme lenne,
és te is noszogatsz „csak pozitívan,
semmi sincs még elrendelve”.
De tudod, leírva minden
olyan másfélén hangzik…
ami itt belül van
én oda nem adhatom,
és ez a világ csak nézni fog mindaddig,
míg én magam egészen
látszani nem hagyom.



M. KARÁCSONYI BEA





Tűz, víz, avar 


A boltozat gázrózsa,
bronzosra érleli az ősz,
és az anorákos szél -
a csatlósa, égi vihart
kavar. Kibugyog az özönvíz,
és lángol az avar.


Ilyenkor melankólia
a szívverés, és hogy
ne fázzak versbe burkolózom,
míg költők lábnyomát
mossa szemem a lapon,
az ősz metaforát érlel.



ANDRÁS ADÉL 





Nap


Csak lopott parázs a testem kozmosza,
pár évtizedre kölcsön kapott otthon.
Ha világát a Nap vénámba fonja,
egy percre a valóságot leoltom
bőrömről, mely messzi füstöt lélegzik
abból a lángból, mit most én is látok.
Sugarán egy vénült emlékem feslik,
hol gyermekként tarka lepkékkel játszok.
Tudtam, mindörökké nem maradhatok
gazdátlan lélek a galaxis nyakán,
s a hűs anyagban körül már nem ragyog
a Fény e zord ismeretlenség taván.
Láncra verve, de soha szabadabban,
az igaz börtön itt rejlik, magamban.




PELESZ ALEXANDRA 





A saját háborúd


Szítsd a saját háborúd!
Aknádra lépve robbanjon
a béke!
Tankod legyen az öröm,
puskád mosolyod!
Ejts túszokat,
kikbe a jót beoltod!
Székedhez kötözve ordítson
a rabság, kínlódva haljon,
méreginjekciót csak a
gyűlölet kapjon!
Atombombád füstjében
gombaformát a szeretet öltsön!
Szórd szanaszét az empátiát,
mert odaát
csendben ringatózva az Isten 
már könnyet ejt
látva káoszát…





NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 



BRAUN KRISZTINA 







A fogadalom



Átölelem a fa törzsét, és a levelek közt átcsurranó napsugarakba nézek. Direkt kinyitom a szemem, hátha megvakulok. Nagyapa mindig azt mondja, hogy ne nézzek a napba mert az fog történni. Körmeim a fa puha kérgébe mélyednek, könnybe lábad a szemem, nem tudom nyitva tartani többé. Megpróbálom újra kinyitni, hogy kipróbáljam, de csak fekete foltokat látok, amerre csak nézek. Megrémülve lököm el magam a fától, nem gondoltam, hogy tényleg megvakulok. Leroskadok a fa tövébe, és zokogni kezdek. Nem érdekel, hogy Lajos bácsi is hallja a szomszédban, vagy a néni, aki a kutyáját sétáltatja a kerítésen túl. Arcom a két kezembe temetem, szinte mosakszom a könnyeimben. Aztán elapad, de nem kapok rendesen levegőt, csak szaggatottan tudok lélegezni. Kinyitom a szemem, és csodák csodája, eltűntek a fekete foltok. Csak nagyon álmos lettem. 
Hirtelen úgy érzem, kitisztult a fejem. A könnyek tisztára mosták gondolataim. Élesen látom, mit kellett volna tennem. A Vörös Ági arcába kellett volna vágnom azt a szelet zsíros kenyeret, ami az uzsonnás tálcán árválkodott, hogy soha többé eszébe se jusson kigúnyolni azért, mert kövér vagyok. Szét kellett volna maszatolnom a pirospaprikás zsírt azon a hófehér bőrén, amit mindig úgy irigyeltem. Nekem vacak bőröm van, folyton kipirosodik mindentől. És nagyon gyorsan le is szoktam égni. Ő viszont, attól függetlenül, hogy fehér a bőre, nyáron olyan mint a karamell, mert ők a görög tengerparton nyaralnak, nem úgy, mint én, a Kunsági csatornán, nagyapámmal. Meg ő modellnek készül, és az anyukája beiratta modell iskolába, ahol fényképeket készítenek róla, az az ő portfóliója, hogy ha valami reklámba olyan gyereket keresnek mint ő, akkor elküldhessék a képeket. Már szerepelt is egy reklámban, amikor egy kislány kézen fogja az osztálytársát, akivel senki nem akar játszani az iskolában, és odaadja neki a csokija felét. Hát a Vörös Ági pont nem ilyen! Pont ennek az ellenkezője az igazi életben! Ő ott van azokkal, akik kinevetnek másokat, mert nem modern a ruhájuk vagy túl kövérek, vagy csak úgy, mert félénkek, és nem bandáznak, mint a ő és a többiek. 
Én meg csak letettem a zsíros kenyeret, vissza a tálcára, amikor bejött az osztályba, és azt mondta a barátnőinek, hogy szegény Luca, olyan sovány, hagyjuk, hagy egye meg a maradék kenyeret, mert otthon biztos nem adnak neki eleget enni. Erre a lányok elkezdtek nevetni, és elém tolták a tálcát, a Vörös Ági meg levett egy paprikát a kenyérről és az orrom alá tolta, na, egyél legalább egy kis zöldséget is! Akkor én kimentem az osztályból és a cuccaimat is otthagytam, aztán csak szaladtam haza, és azt reméltem, senki nincs itthon, hogy kibőghessem magam, és futás közben csak az dobolt a fülemben, hogy meg akarok halni, meg akarok halni, és úgy futottam át az úttesten, hogy hátha elüt egy autó, de épp nem jött akkor semmi. Majdnem feldöntöttem a nénit, aki a kutyát sétáltatja, az meg utánam kiáltott, hogy hova ilyen sietősen, de én csak belöktem a kertkaput, és iderohantam a fámhoz, hogy megöleljem, mert csak itt tudok lenyugodni. A fánál, amit apa ültetett, amikor anyu meghalt, és akkor azt mondta, hogy bármikor fáj valami, itt elmondhatom, mert anyu hallja, mint a hamupipőkében, de nekem nem jön a tündér keresztanyám, hogy átváltoztasson szép hercegnővé, de nem is akarom, mert a szép hercegnők gonoszak, mint a Vörös Ági, mert ő nagyon szép, de gonosz mint egy boszorkány. 
Most úgy érzem teljesen lehiggadtam és megfogadom, soha többé nem eszek semmit, hogy csontsoványra lefogyjak, és ne csúfolódjon többé velem.





PÁL TÜNDE 





Jenna és az élet 


    Paganini úgy vonult végig a szobán egyenesen az ablak melletti sarokig, mint egy győztes hadvezér. Lassú, körülményes és elfontoskodott mozdulatokkal csomagolta ki a kis fekete hegedűt, elegánsan lefújta róla a pár száz évnyi port, majd miután még kedélyesen meglengette a vonót, belekezdett.
Jenna az ágyról figyelte. Nem mozdult, csak a szeme követte a mester mozdulatait. Az ágyhoz szegezte a fájdalom, mely mintha egy ördögi sinusgörbét követne, egyszerre csak előjött a semmiből, isteni magasságokba csapott, majd szép csendben elült megint, hogy még több erővel támadjon. Mintha tűzből nyíltak volna virágok a bensőjében három perces közökkel, tévedhetetlenül, és mikor a másodpercmutató rohanva közeledett a harmadik perc végéhez, Jenna beharapta az alsó ajkát, megszorította az ágy fémcsövét és elveszett. Így ment ez már reggel óta, csak annyi változott, hogy közben karcsúsodott az a bizonyos görbe. Először csak egy hullám volt, mint a tengeré, mondhatni szelíd, tízpercenként megbirizgálta a derekát, talán még jól is esett, aztán a hullámhegyek magasabbra csaptak, a hullámvölgyek pedig rövidülni kezdtek.
–Soha többé, az egyszer biztos, én aztán nem, nincs az az Isten… – fogadkozott magában többször is, de valahogy sosem ért a fogadalma végéhez. Fájdalomdémon könyörtelenül a képébe nevetett, és ő olyan makacsul ragaszkodott a fémcsőhöz, hogy nem maradt szabad keze, amivel a démon torkához kapjon.
A zene betöltötte a szobát. Jenna kétségbeesetten markolta a csövet, s ha az átvette a keze melegét, odébb keresett fogást a hideg fémen, a művész úr pedig versenyt hegedült a fájdalommal, szinte láthatóvá téve azt. Azt mondják olyan ez, mintha húsz csont törne össze egyidőben.
–Hagyja már abba, bassza meg, húzzon el innen – morogta, de válaszként csak meghajolt a zenész és olyan hangokat csalt elő a kis fekete hegedűből, hogy Jennának visítania kellett tőle. Torkaszakadtából.
A nővér ráérősen sétált be, megállt az ágy mellett és egykedvűen szemlélte a fémcsövön a nedves kéznyomokat.
–Ez benne van a pakliban, anyuka, nem ártott volna gondolni vele korábban, de ne aggódjon hamarosan vége lesz.
–Adjon valami fájdalomcsillapítót és zavarja ki ezt az őrültet innen a kurva hegedűjével együtt. – morogta a lány miközben lopva a másodpercmutató felé pillantott. Paganini a sarokban az állához illesztette a hegedűt és meglengette a vonót.
–Jenna! – a nővér helyet keresett terjedelmes hátsójának az ágy szélén miközben megfogta a kezét. Kedves akart lenni, de nem sikerült együttérző arcot vágnia. Elege volt az ilyen Jennákból, akik tucatszám fordultak meg a kezei alatt műszakonként. Jön egy lány, a nagyváros lüktető leheletéből, remekbe szabott kismamaruhában, a drága parfüm illata ott vonul mögötte métereken át, haján még jól látni a mesterfodrász kéznyomát, magabiztos, a tűsarkú cipő pont annyit emel rajta, hogy kényelmesen lenézhessen a magafajta hyposzagú nővérekre, aztán szépen lassan levedlik, barlanglakó saját őse lesz, már nem is ember néha, csak az emlős, mi éppen bevégzi a szaporodás szent misztikumának utolsó mozzanatát, a fájdalmas, mégis örömteli végkifejletet. Az ilyen lányokat általában a folyósón egy jóvágású öltönyös apuka várja a leendő bébiszitter társaságában és valahogy megvan benne az a fajtájára oly jellemző pótcselekvés, hogy félpercenként pislog a karórájára, és a nagy faliórára, felváltva. Mintha késne el valahonnan, és mindeközben alkalmat ad a bébiszitternek némi erotikus fantáziálásra, mert nem veszi észre, hogy a jövendő bébicsősz, az ügynökség gyöngyszeme, zavartalanul bámulja a seggét, ahogy ide-oda gyalogol a luxusklinika babakék folyosóján.
Jenna felordít, a hangszigetelt falak harsogva rágják a hangot, Paganini homloka fénylik az izzadságtól, a nővér kibámul az ablakon, és arra gondol, hogy majd hazafelé menet nem kellene elfelejteni kávét venni, az utolsó adagot ma reggel főzte meg.
–Segítsen – pihegi a lány, tengerkék szemei elvesznek a smink romjaiban. – Nem bírom tovább.
–Türelem, már nem tart soká. Akarja, hogy behívjam a férjét, foghatná a kezét?
–Na, azt már nem – Jenna az órára les, pontosan két perce van arra, hogy a pokolba kívánja azt, aki ezt tette vele, nem mintha ő nem akarta volna – Látni se akarom többé, se őt se egyetlen hozzá hasonlót se, soha többé olyat, aki állva pisil, hogy a pokol tüze eméssze fel még a fajtájukat is. Kapok valami fájdalomcsillapítót végre? És ezt a hegedűst mért nem vágja már ki, … ó jaj, kezdődik.
–Hegedűs? – a nővér tűnődve vonja össze a szemöldökét – Fura, hogy miket hordanak itt össze ilyenkor – folytatja magában, majd türelmesen kivárja fájdalomdémon ügyködését. Csak ezután szól. Kedvesen, türelmesen, ahogy az ilyen hiper-szuper helyeken illik. – Nem kaphat több gyógyszert, Jenna.
–Van fogalma magának arról, hogy mennyire fáj, vannak gyerekei, mondja? – a lány hangja nyikorog, félszemmel sóvárog az asztalon álló pohár víz után.
–Van – először csillan fel a nővér szeme, és Jenna hirtelen elszégyelli magát attól, amit lát benne – Öt fiam van, már nagyok mind – szól szelíden.
Istenem, íme, a királynő – elképzeli a nővért öt tagbaszakadt ifjú társaságában, és valami tisztelet kezd felkúszni benne, egészen a torkáig. Az ébredező anyaság, a mellkast szétfeszítő féltő büszkeség, a kialakulni készülő életre szóló kötődés odaszögezi az ágyhoz, belepasszírozza a sterilizált lepedő izzadt ráncai közé. Paganini értetlenül kapja fel a fejét, és mintha tétovázna, amikor a vonóért nyúl, a fájdalomdémon teljes pompájában, kecsesen tornyosul az ágy fölé. A nővér a falhoz lépik, megnyom egy fekete kis gombot, mintha telefon csörögne valahol, majd kesztyűt húz és maszkot illeszt az arca elé. Csak a szeme látszik, a meleg barna tekintet, hogy visszatükrözhesse a csodát. Hirtelen nagy lesz a jövés-menés, Jenna összeszorított szemei alatt látja önmagát, mint középkori várúrnőt, harci díszben, szemtől szembe a fájdalomdémon hatalmasra nőtt seregével. Paganini is ott van, alkalomhoz illően öltözve, arcán földöntúli mosollyal, kezeiben él a hegedű, lélegzik, izzik a vonó.
A fájdalom ura végső rohamra vezényli sötét seregét, tép, hasít, szétszakít, harap, karmol, és úgy feloldja Jennát mint a cukrot a forró tea. Megsemmisíti.
Néma csend. Valami kellemesen hűvös érinti az arcát, és lassan, félve nyitja ki a szemét. Nem érez semmit, minden hófehér. Ilyen lehet a halál. – Meghaltam, baszki – fut át az agyán, de mielőtt még végignézhetné a képzelete kreálta pompás temetés képeit, rózsákkal, pappal, igazi könnyekkel, eltűnik a nagy fehérség a szeme elől, és közönséges nedves kendővé lényegül át a nővér kezében.
–Ezt nagyon ügyesen csinálta, Jenna – a meleg tekintet valahogy a mogyorókrémet juttatja az eszébe. Való világ, légy üdvözölve, a halál csak átmenet úgyis. Az a kis idő, mialatt a láb a levegőt szakítja, két lépcsőfok között, felfelé. – Tündéri kisfiú, olyan állva pisilős fajta. Nézze! 
Jenna vigyázva, óvatosan öleli magához a babát, és fogalma sincs, hogy honnan tanulta az ölelésnek ezt a fajtáját. Béke van, büszkeség és aggódóan féltő szeretet, az ösztön szava. Paganini valamikor felszívódott a sarokból, és fájdalomdémon rettentő serege emlékké kopott. Minden haragjával együtt. 
Jenna elképedten veszi tudomásul, hogy már nem bánja azt a plusz tíz kilót, amit az elmúlt hónapok gyúrtak rá, és azt sem, hogy szétfolyt a smink, a haja akár a viharvert régi seprű, arra gondol, hogy előkereshetné az önfeledt, régi nyárról megmaradt szürke tornacipőit a tűsarkú helyett egy időre, mert az mégiscsak jobban illik a sportbabakocsihoz. És semmi szűkség bébiszitterre. – Majd, majd idővel szebb leszek, mint valaha, és sokkal jobb is, hogy büszke lehess rám, és ott leszek minden pillanatodban, olyan leszek neked, mint a háló a légtornásznak, láthatatlan, ha kell, de tudni fogod ott legbelül mindig, érezni fogod, hogy lelkemmel fogom a kezed.
  



HADNAGY FERÓ





Kiterjedés


Ütemesen dübörgő zene rezgette a tánctér lestrapált falait. Bár sok ember vegyült a lüktetésbe, jelenlétük nem volt elég, hogy letompítsa a zajt. Túl intenzíven, túl vadul szólt. Zavarta Laura fülét. Azért ült a bárpult legtávolabbi pontjához, hogy belássa a tömeget, de ne legyen túl közel a nyüzsgéshez. Így is túl közel van – állapította meg egy nehéz sóhaj kíséretében.
    Már hónapok óta nem járt ki egyetlen éjszaka sem, ma valamiért mégis beállt a tükör elé, és elkezdett sminket festeni az arcára. Mire végzett, megszületett az elhatározás: ad még egy esélyt az éjszakának. Tizenéves korában az éjszaka jelentette számára a legmisztikusabb időszakot, amit ember megélhet. Pazarlásnak tartotta átaludni, inkább ha tehette, kiment a kedvenc szórakozóhelyére és belevegyült a pezsgő éjszakai életbe.
    Akkor még sokkal naivabban hitte, hogy megtalálja azt a valamit, ami majd betölti a lelkében levő, kíváncsi űrt. Nem tudta pontosan mit keresett. Lehetett ember, esemény, vagy csak válasz egy kérdésre, amit szíve mélyen elrejtett. Sokat élt azóta és sokat tapasztalt. Jöttek emberek, események és válaszok is, de ahelyett, hogy betöltötték volna, elvittek belőle magukkal, az űr pedig csak nőtt. Az egyedüli, amivel megajándékozták, az emberismeret.
    Elég volt ránéznie egy emberre és látta, hogy hazudik. Túl szembetűnővé vált számára az álarc, amit az emberek egymással szemben viselnek. Elszomorította Laurát, hogy minden emberi megnyilvánulás, amit látott, hazugság volt, egy neki, vagy valaki másnak szánt színjáték egy hamis kép erősítésére. És mindeközben érezte ugyanazt a tátongó űrt az emberek lelkében, amit kétségbeesetten próbáltak betölteni figyelemmel, elismeréssel, vagy mások mocskolásával. Már egy ideje émelygést érzett, ha emberek közé kellett mennie. A saját üressége is elég volt neki a folyamatos búskomorsághoz, de amikor megtapasztalta az emberi világot, felfordult a gyomra.
    Most is figyelte az alkoholmámorban úszó, elkábult tömeget, amint átadják testük irányítását a zsibbasztó lüktetésnek. Boldogságot mutattak, de tudta, hogy ez hamis, a pillanat öröme. Olyannyira bódult állapotban vannak, hogy elfelejtik lelkük ürességét, és ez pillanatnyi felszabadulást ad számukra. Laurának már nem adott ilyesmit. Már hosszú ideje nem hatott rá ez a hamis állapot. Azt is kész csodának tartotta, hogy ma kijött otthonról. Talán még élt egy szikrányi gyermeki naivság benne, hogy mégis létezik válasz, és egyszer megtalálja, hisz az ember a végsőkig képes reménykedni.
    Az elmélkedésből egy mellé leülő alak zökkentette ki. Egy fiatal férfi ült a pulthoz elég közel hozzá, túl közel. Fiatalabbnak tűnt Lauránál, csak egy rövid pillantást vetett rá a szeme sarkából, de megállapította, hogy még nem lépett a 30-as éveibe. Bár ezt nem tudhatta biztosan, hisz ő is megtévesztő külsőt viselt, ha a koráról volt szó. Rendszerint nem adtak el neki alkoholos italt a személyigazolványa felmutatása nélkül.
    – Te is észrevetted, ugye? – szólalt meg az idegen. Laura meghökkent, de nem tudta, hogy azért-e, mert egy idegen férfi megszólította, vagy attól, amit kérdezett. Azon gondolkodott, hogy köszönjön-e, vagy esetleg megpróbáljon valami értelmes választ kisajtolni magából erre az értelmetlen kérdésre. Végül zavartan csak annyit nyögött ki:
    – Tessék?
    – Beláttál a díszletek mögé. Látom az arcodon. A legtöbb ember nem veszi észre, de te másképp figyelsz. – Volt valami nagyon fura, nem evilági a hangjában. Túl nyugodtan csengett, túl kedvesen, túl őszintén. Ez csak fokozta Laura zavarát, aki nagy levegővétel után kicsit megköszörülte a torkát, és bátortalanul megszólalt.
    – Nem tudom eldönteni, hogy jó-e, ha az ember meglátja a valóságot, mert ha egyszer meglátta, többé sosem tudja elfelejteni. – A hangja magasan, kislányosan szólt.
    – Vakon nem tudsz szabad lenni – hangzott a magabiztos válasz. Volt valami nagyon gyanúsan meggyőző ebben a férfiban. Laurának egy pillanatig átvillant az elméjén, hogy valami szekta tagja lehet és épp meg akarja téríteni. Ellenálló magabiztosságot erőltetett magára, amitől a hangja is keményebben szólt.
    – Ezek szerint te is látod. Szabad vagy?
    – Szabad vagyok, mert látok mindent. Amit te megláttál a valóságból, csak egy szelet. Az igazi valóság sokkal nagyobb. Akkor leszel teljesen szabad, amikor egyben látod az egészet. – Túl őszintén beszélt. Laura tudta, hogy nem hazudik, tényleg hisz abban, amit mond. Kíváncsi lett, mit tartogat még számára a fiatalember. Úgy döntött belemegy a témába.
    – Mi történik akkor? – Ezt őszinte érdeklődéssel, de gyanakvón kérdezte.
    – Megismered, hogy ki is vagy valójában. – Épp hogy befejezte a mondatot, Laura elnevette magát. Kész, ez egyike azoknak a butító szektáknak, akik rájátszanak az emberek naivitására és kiválasztottság-érzésére. Ideje rendbe tenni a fiatalembert a világ dolgaival kapcsolatban, gondolta.
    – Ez marhaság. Hogy kik vagyunk, a személyiségünk csupán a neveltetésünk és a környezeti behatások eredménye. Nem igazán van mit megismerni róla, mert nem egyéb, mint az élet által gyártott szemét. – A férfi csak egy szelíd mosollyal reagált a támadásra. 
    – Szóval azt mondod, azok, akik vagyunk, nem más, mint az életünk mellékterméke? – A férfi arcán még mindig túl nyugodt volt az a mosoly.
    – Így van – hangzott a tömör, hideg válasz.
    – Pont ez a tisztánlátás látszik meg az arcodon. Azok, akik elkezdenek tisztán látni, szomorúvá, lehangolttá válnak, mert már nem tudja elvakítani őket a világ hamis csillogása. Ha az ember lelke nem érzi jól magát ebben a világban, búskomorrá válik, s ekkor már karnyújtásnyira van az igazság. – Erő volt a szavaiban, olyan mélyről jövő tisztaság, amit Laura még nem tapasztalt. Mostmár tényleg tudni akarta, mi ez az egész.
    – Te mégsem vagy szomorú – állapította meg.
    – Nem, nem vagyok. – Még mindig mosolygott a férfi, mintha öröm áradt volna a lelkéből.
    – Miért?
    – Mert feltettem azt a kérdést, hogyha mindaz, amit eddig magamnak gondoltam nem igaz, csak a világ hamis hozadéka, akkor ki is vagyok valójában?
    – És ki vagy valójában? – A kérdésre a férfi elkomolyodott.
    – Isten. – Erőteljes és őszinte válasz volt. Amint Laura felfogta a hallottakat, felnyerített. Nem tudta eldönteni, hogy ez most egy előre kitalált csajozós szöveg, vagy komoly önismereti probléma, de cseppet sem fogta vissza magát, gyermeki nevetés tört fel belőle. Valahogy jól esett neki hogy vannak ilyen bolondok a világban.
    – Megbuggyantál, tudod? – Még mindig nevetett.
    – Ez nem vicc. – A férfi továbbra is teljesen komoly maradt. – Mind ugyanazon felsőbbrendű tudat megnyilvánulásai vagyunk. Minden élő egyetlen forrásból fakad. – Laura abbahagyta a nevetést. Ez a srác tényleg komolyan gondolja, amit mond.
    – Ugye tudod, hogy ezt nem hiszem el – mondta komolyságot erőltetve az arcára.
    – Felejts el mindent, amit eddig magadról gondoltál. Emlékezz! Nézz a szemembe! – Határozott, de érzékeny utasítások voltak. Laurának csak most tűnt fel, hogy eddig kerülte a szemkontaktust. Tudat alatt érezhette, hogy van valami a szemében, amiért nem akar belenézni. Valami, amitől fél, valami, ami örökre megváltoztathatja. Felgyorsult a szívverése, nagy levegőt vett és elmerült a mélykék szempárban.
    Egy alig leírható érzés töltötte be Laura egész lényét. Egyszerre volt hideg és meleg, futkározott fel-le a testében és mégis mindenütt ott volt. A mellkasában szinte fájdalmat okozott a hatalmas, végtelennek tűnő szeretet. Már nem tudott és nem is akart félrenézni. Mintha fénylett volna a férfi és a szemében benne volt az univerzum összes titka, minden, ami valaha létezett és létezni fog. Egyetlen pillantásban mintha több ezer évet utazott volna időn és téren át, bejárva sosem látott világokat. Ismerőst fedezett fel a mindenségben: önmagát. Mosolyával egyidőben könnyek peregtek le arcán. Hazatért.
    – Én te vagyok, és te én. – mondta szinte suttogva. – Érzem, érezlek.
    – Nem csak velem vagy egy. Mindennel és mindenkivel egy vagy, aki valaha létezett.
    Laura végignézett a helyiségben levőkön. Mindenkit érzett. Érezte a szomorúságot, az elveszettséget, de mindezek felszíne alatt érezte az igazi énjüket, azt a mérhetetlen csodát, ami mindenkiben benne lakozik, a lelket. Mindent megértett.
    – Isten nem valaki. Isten mindenki. – Törtek fel a szavak Laura szívéből. Hangja mélyebb, nyugodtabb, lassabb folyású.
    – És így terjed a fény… – tette hozzá a férfi. Ősi természetesség volt abban, amit mondott.
    – Ez az univerzum tágulása… – Nem kellett gondolkodjon. Egyek voltak a gondolataik.
    – Isten felismeri önmagát. – Ezt már egyszerre mondták, egyazon hangtónusban.

    Az ütemesen dübörgő zene rázta a tánctér falait. Az emberek a kábulat táncát járták. Egy félreeső asztalnál magányosan üldögélt egy fiú. Ha valaki ránézett, elveszettséget láthatott arcán. A biztonsági őr először nem akarta beengedni, mert kiskorúnak nézte, pedig már betöltötte a 24 évet. Nem is érezte jól magát emberek között, csak azért jött ki, hogy történjen valami, mert megunta a szobája monotonitását. Nem akart bevonódni a történésekbe, csak megfigyelte az embereket.
    Észrevett egy szép, barnahajú nőt is, aki egész ittléte alatt a bárpult végében ült egyedül. Elképzelte, hogy odamegy és megszólítja, de tudta magáról, hogy ezt nem tenné meg, úgyhogy csak távolról figyelte, mindaddig, míg egy férfi, feltehetően a párja, le nem ült a nő mellé. Nem akart bajt, ezért nem bámulta a nőt, helyette nézte a táncoló embereket.
    Elborzasztotta a látvány, mert tudta, hogy nem örömből táncolnak, hanem egy színjátékot szemlélhet, aminek a célja a hamis én fényesítése. Mélázásából egy alak zökkentette ki, aki leül mellé. A fiú meghökkenésére a nő volt az, aki a pult végén ült. Fura, békés, szeretettel teli arca volt, nagy barna szemei derűt és valami mély bölcsességet árasztottak. Amikor megszólalt, a hangjában nem evilági nyugodtság, kedvesség zengett.
    – Te is észrevetted. Látom az arcodon.




BOTOS ILDIKÓ LYDY 






A karma


   Megint itt a reggel.
Álmos bódulatában kissé meginogva állt bele az ágy elé milliméterre egymáshoz illesztett piros papucsába Larry. Nyújtózott egyet, és akkora szájat tátott, mint aki szeretné ajkaival benyelni, beszippantani a falon meglapuló összes pókot, még a porszívót is megszégyenítő erővel. 
Nem a vérszívó, portáncos pókokat, mert a tisztaságra, a portalanításra mindig is ügyelt, megelőzve, az esetleges, bevándorló potrohos ízeltlábúak kéretlen letelepedését. Valójában a nap sugarait látta, melyek a redőny apró nyílásai között beszűrődve, fényhálókat rajzoltak a nem éppen hófehér mennyezetre.

  A konyha felé indult, kutatva szemeivel a tegnapi este morzsáit az előszoba padlózatán. Kesze-kusza gondolatait próbálta kibogozni, s aztán átélni újra a tegnap észbontó eseményeit. De a gondolatok makacsul egyre csak csúcsosodtak, nem rendeződtek, miközben, minden egyes sejtje koffeinért kiáltott. Határozott mozdulattal a kávé őrleményért nyúlt, amely a konyhaszekrény legfelső polcán, a sótartó mögött bújt meg, nyitott fedéllel.  
De hát hogy lehet ez? - nézett maga elé értetlenül.
Larry, maximalista volt, mindig lezárja a fűszeres dobozokat, szinte szőrszálhasogató aprólékossággal rendezi maga körül a dolgait. Kicsit morgott magában, aztán neki kezdett az édesanyától karácsonyra kapott kotyogóst megtölteni. 
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szélső vendégszoba irányából szuszogás szerű nesz szivárog ki, megtalálva a fülei közép zónáját. Szabályos, ütemes hangkompozíció volt, kissé rekedtes beütéssel. Larry gondolatai villámgyors sebességgel kattogtak, keresve a lehetséges magyarázatot a számára meglepő, és érthetetlen jelenségről, hiszen a lakásban rajta kívül más élőlény nem lakik, csupán az akvárium apró díszhalai, amelyek ugye köztudottan a némák csoportjába tartozó állatkák, hangok azoknak bizony nem hagyja el a szájukat, legfeljebb ha mikrofonba beszélnének, de ugye ez nem lehetséges.

LARRY GONDOLATIBA MERÜL..

A tegnap este nem indult valami fényesen, mert Liza már a legelején elszúrta az egészet, amikor belépett az ajtón, a cipőjét nem vetette le azonnal, és volt némi száraz falevél maradvány rátapadva a jobblábas tűsarkújára baloldalon, a talajtól számítva körülbelül 2 cm magasságban. Bár meglehet, tévedek, csak 1cm 85mm a kiindulóponttól számított távolság, hogy pontosítsak.
Lizával eltöltöttem pár órácskát, de visszagondolva nem igazán volt kedvemre való a nő társasága. Először kedves volt, komoly, visszafogott, de amikor kezdett megnyílni gyermeki őszinteséggel, már untatott.
Egy ideális férfi-nő között folytatott eszmecserében a humor, a szenvedély nélkülözhetetlen, és legyen a nő várakozóállásban, míg kedvem lesz és lépek.
Indokolt a kávé, így hajnali öt óra magasságában?
Apropó, az elnyomott, kimondatlan mondatok, elégedetlenkedés felszínre törései okozhatnak hallucinációt? Bonyolult, mégis talán magyarázat lehet a hallani vélt hangokra.

  Larry próbálta elterelni abszolút gondolatait, majd a cselekvés mozdulatai vették át az irányítást. Elindult hát, kíváncsian, kissé félve a hang irányába. Vissza fogott, apró léptekkel, a szíve meg kétszeres erővel pumpált, pedig még a kávéból egy kortyot sem ivott. Mikor a szobához ért, óvatosan megmarkolta a kilincset, hezitált, aztán erőt vett magán és egy óvatos mozdulattal résnyire nyitva az ajtót, bekukucskált. Közben a bal kezével az útközben magához vett sodrófát megemelte fejmagasságig, hogy szükség esetén majd jól fejbe kólintja a szuszogó betolakodót. Larry szája az ámulattól tátva maradt, a lábai legyökereztek, szíve ritmusos dobbanásai a torkáig üzentek, alig fért bele a bőrébe, lelke a látvány hatása alá került. Kiesett a sodrófa a kezéből. 
- Ezt nem hiszem el! Hát ez, meg hogy lehet? De édes, ahogy alszik a kis kócos! És milyen gyönyörű!
Egy levelet is talált a takaró tetején, melyen ez állt: 

                   Kedves Larry!

A tegnapi beszélgetésünk számomra nagyon érdekes, és egyben tanulságos is volt. Amiket mondtál, és ahogy mondtad. Sajnos, én nem tudom teljesíteni, de arra gondoltam, hogy talán ő igen. Hűséges, keveset eszik, figyel rád, meg vár, míg egy hosszú nap után hazatérsz, bármilyen késő legyen. Igazi társ! Én elköltözöm a városból.
Üdvözlettel: 
Nemmaradi Liza
                 

Larry miután a levelet elolvasta, felemelte a takaró alatt már ébredező kis kutyát, ölbe vette, és így szólt: - Azt hiszem, újra kell gondolnom az életem. 
Gyere kutyus, meghívlak egy finom reggelire, akarom mondani kávéra. 

  Megint itt a reggel. 
Álmos bódulatban, kissé meginogva állt bele az ágy elé milliméterre egymáshoz illesztett piros papucsába Larry. Nyújtózott egyet, csillogó veríték cseppek gördültek végig az arcán, még midig az álom hatása alatt volt. A plafonra nézett, ahol két apócska háló nélküli, összebújt pókocskát vélt látni. Abban a pillanatban, már tudta mit kell tennie, hogy megtörje a karmáját.
Így aztán elő is vette a porszívóját.







HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS


SOMOGYI KLÁRA





Kerestelek mint
erdőtűzben kiégett
kabócaének.

*

Őszi napsugár
arcomon kergetőzik
kedvem keresve.

*

Hátamon fekszem
maga alá gyűrt nagy, kék
szemével az Ég.

*

Esőcseppeket
ringat el a szél őszi
levélágyakon.

*

Titkos lázamnak
tisztítótűz lesz elmém
fagyos gleccsere.
BODA-KALMÁR BRIGITTA





Elvisellek: a
szívemre vettelek, s' a
– lelkemen száradsz.

*

pára a tükrön
ujjaddal rajzolt nevem
szívedben van már

*

ha közeledben
lehetek nem bánom ha
távol a világ

*

Néha hangosabb 
a szavaknál – fájóbb a
csend ordítása.

*

Eddig adósom
volt a boldogság: végre
kezd törleszteni.





KÁLLÓ ZSUZSANNA





Szomjas szeptember,
idd le kétségünk, nekünk 
már bokáig ér.

*

Piroslik az ősz,
bűnben ha sebet talál:
halálban opál.

*

Sápadt falevél
lehull, megmártózik sárban, 
mint bűnben a szó.

*

Bereked a rím, 
alszik a dórémifá,
setteng a halál. 

*

Gyertyafényben pók
szövi hálóját ringó
ezüstfonálból.
BUDAY ANIKÓ 





Bíbor színekbe
öltözött fákra napfény
glóriát rajzol

*

Patak medrében
sárguló levél hírét
viszi az ősznek

*

Telihold fénye
lámpák körül pillangók
éji csendélet

*

Hegedű hangja
töri meg a csendet egy
szép álmot sirat

*

Hitem vezetett
elvetted hitemet így 
hitetlen lettem





( Szerk.: Sapa Brown ) 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések