E hónap 22-én lesz két éve, hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában.
Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az első közléses írásoknak adtunk nagyobb teret.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KOVÁCS DANIELA
Elbúcsúztam
Ma a kövek alatt is meg-megnéztem,
kerestem a tovatűnt nyár melegét.
A szél meg se rezzent. Ájult békében
kémleltem az eget. A kék szeme élt.
Felpipiskedtem búcsúcsókot adni,
s ő visszacsókolt. Íze szinte szédít.
Míg hagyom a fényt ajkamra tapadni,
édes csókjában új reménymag érik.
SAPA BROWN
Mintha félnél
Úgy ölelj most, mintha félnél,
Mintha gyilkosod én volnék,
Mintha minden mindegy volna,
És a semmi megmozdulna.
S kapaszkodj, mintha zuhannál
A semmibe, ha nem volnál,
Két karomban síró árva,
Szívem nyitva, nincs bezárva.
CSIKI MELINDA
Minden délután
Az idő ma egy helyben áll
statikus minden, csak az ész,
tudja, hogy minden délután,
állandó alkonyatba vész.
Az élet egy örökös tánc:
egó és szív szemtől-szemben,
jó startból mégse lett románc
- valósága igazol engem.
Egy szó, egy csók, egy ölelés
- a jó is lehetett volna tán -
a túl sok volt, mi oly kevés
mind visszahullnak egyszer rám.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Hajnalom
Csend vagy, könnyed ébredések árnyai,
megtanítnak engem is majd játszani,
könnyű esés lázít fel, ma érkezem,
s holnap ismét indulni kezd a kezem.
Felfedez a mozdulatnyi gondolat,
létre tőr egy árnyalatnyit s már szalad,
örök éhség halkan kostól éveket,
maradhat ha akar, s ha nem elmehet.
Bárcsak, suttog bennem még a félelem,
bárcsak, s ízét ízlelgetem nyelvemen,
ködfal nyel el, lábam nyomán holt a hó,
ismeretlen lépés hangja elhaló.
Puha paplan, lélegzetnyi pillanat,
éhségőrző vágy ha hallgat is szabad,
összerezzen csupasz fényű képzelet,
szűrve, szórtan, óvatosan érkezett.
KISS-TELEKI RITA
Hová tűnt?
Furcsa rezdülések, éles szemvillanás,
hazugság szűrődik ki a réseken,
azt várja zokogj, kiálts…
de a viszony már üres, színtelen.
Egy gúnyba húzott mosoly,
egy hang - benne szokatlan árnyalat,
és szétárad a keserűség
mint az alkohol…
valami kábultan elszalad.
Kiüresedett szavak koppannak
a földön és hopp -
eliszkolnak velük az ösztönök,
most egy kis távolság kell,
de ha feleszmél a szeretet,
ígérem én is visszajövök.
PELESZ ALEXANDRA
Elhiszem
Én nem hiszem
Hogy megmaradhat
Ez az édes ízű
Pillanatnak Tűnő
Örökkévalóság.
Én nem hiszem
Hogy a pirkadatban
Lehetek még
E gondolat
Nélkül
Maradandóság.
Én nem hiszem
Hogy szépnek tűnök
Ez csak a te
Saját fényed
Köröttem.
Én nem hiszem
Hogy tudnom kéne
Mi zajlik a
Koponyádnak
Csendjében.
Én nem hiszem
Hogy belehalok.
De még az is
Meglehet.
Én nem hiszem
Hogy nem esek szét.
Majd összeraksz?
Azt elhiszem...
STÁBEL REZSŐ
A Szeretetért
Múlik, jegel, éled és eredet.
Törvényként az Egyetlen: Szeretet!
Évszakok halk szava,
életnek dallama,
univerzumi ritmus. Keresed.
Kérges vagy puha, mint a tenyered.
A négy évszak gyermeke kenyered.
Övé lehetsz! Akard! A Mindened!
Hazug vagy folyton! Mindig hirdeted...
Tested rejtegeti,
agyad mentegeti
az elképzelhetetlent. Kikelet!
Tisztaság a neved Te Önzetlen!
Mégis több itt... Tarol a förtelem.
TOTH ENIKŐ
Az utókornak
Vaskos akaratom szél tépi, dúlja
és bűvös reményem ismét hibázik
magamra maradtam, magamra újra
elmém ötlet-vetése, meddőn ázik,
Szilaj vágy dúl bent maradandót írni
elhívatottan, lélekemelőt ám
szívhúrjaival verssorokba hívni
a kincset, mit az Isten bízott reám.
Mint dalnok a rímet mélyről felhozni
csiszolt, igaz, ragyogó szógyöngyöket
míves keretbe, foglalatba zsongni
áhított gyönyörrel felfűzni őket.
És drága ékszer lesz a sok szógyöngyből
zafír, rubint, gyémánt, achát és opál
a sok szürke elfásult szó-göröngyből
mit az utókor - ámulattal csodál.
BERTA CSABA
Szeretteim emlékére
Sírokon most gyertyák égnek, félhomály és nyugalom.
Mesélnek a régi képek, a valóságot elhagyom.
Arcotokat újra látom mécseseknek fényében,
Krizantémok tengerében nyugodjatok békében.
Szemem könnyes, ajkam remeg, szóra nyílni nem akar,
nem is kell szó, úgysem hallja az, akit már hant takar.
Emléketek féltve őrzöm itt a szívem mélyében,
minden percét együtt éljük, nyugodjatok békében.
BARNA JÚLIA
az ősz színei
az önemésztő
ősz a színeket lobogva
falja
előbb a zöldet vöröset
végül a sárgát is
a fakó levelek spirál-
utakon hullanak
a föld kihagyó l
élegzetére –
békés átmenet egy
másfajta létezésbe –
az ősz hatásos
képeket komponál
az elmúlás elemeiből
a látvány fátylasodik
sötétedik
az álmokhoz képest a
valóság telik
a nyár színeit leveted
az ősz árnyait viseled:
együtt forogsz az
Egésszel
kérdez felel a csend
későn érted meg (a teljességet nem
ígérték nem is adatott
zilált fák sovány
karjukban
ringatják panaszod)
SZABÓ LAJOS
a te az én
az én világom a te világod
a te világod az én nagy balszerencsém
a te szerencséd a színes kontaklencséd
az én heveny megfázásom
nem nemibetegség
a betegséged az én fejfájásom
a te fájásod az én nagy kóros eszmém
a te szerelmed az én szerelmem
az én szerelmem nem kifejlett jelenség
a te virágod az én vázámban
a te vázádban alig van víz
a víztelenség sekélyesség
szerinted a feleselés nagyképűség
a közönyöd nagy tehetség
telhetetlen szívtelenség
te a szíved máshol hordod
a szívmasszázst sem gyakorlod
az én díványom a te díványod
a te díványod nem az enyém
az ékszereid féltve örzöd
az ékszereim neked adom
az én bőröndöm fullra tömött
a te rongyaid a sajátjaid
az én rongyaim nagyon gagyik
nem hordhatom néhány napig
a tieidet nekem adnád én azokat nem óhajtom
a szép szemeid mind megtartom
pír csapásod versbe fonom
ha feljössz hozzám megkaphatod
a szívemből egy nagy darabot
ha te hagynád én is hagyom
TÓTH GYULA
Az út pszichológiája
az utak egymáshoz
képest elágaznak
az alkony lehámoz
fáradtan találkoznak
szárnyak röppennek túl
a horizont határán
körforgalmon elhull
a frontalitás hajszálán
párhuzamos véges
végtelen keresztez
árkokat dúl s vérez
veti a keresztet
ma még bármi lehet
a holnap jegyzőkönyv
földútra tévedve
aszfalttalan jövőnk
a város sem sejti
francia kockás lap
gödény hol kiejti
csőréből az ágat
termő ágát porba
kőolajfa kidöntve
a tízcsapás kora
utak közeli csöndje
vadátjárón őzbak
iramlik az égig
természetességében
zuhanva érkezik
sasok és hollók tépik
frissen elhullt tetemét
üveges szemmel nézi
a csillagok kimért tengelyét
zúzmarás faágak
himbálják a Holdat
táncukban egymásra
éjjeli szelet fonnak
az utak egymáshoz
képest elágaznak
szívedben megágyaznak
csomópontos világok
RÁCZ BOGLÁRKA
Nem tudni
Nem tudni mi az..de
úgy feszít itt benn
talán a lét az mely
kitörni készül amiben hittél
amiben hittem
cseppfolyóssá válik..
s elfolyik csendben
ha ordítasz..rendben..
de az is ha hallgatsz
a tükör előtt álltam
s az lassan végigrepedt.
halálos rémületben
álltam mozdulatlan
akár szerelmes révületben
kiszakadt hajófenéken
láttam hogy áradni kezdett a víz..
oly feketén oly feketén
vajon ma kit visz ..vajon téged visz?
ha választ akartam az erdőre mentem
ott megnyugodtam ..tudtam az Isten
ujjai fésülik így meg a fákat
szerinted csak vihar volt...
s ablakod bezártad..
BOGDÁN MÁRIA
Pletyka
keresem a szavak helyét
megmondanám hova tegyék
elrendezném szépen sorban
még a szél se tudná jobban
fújná erre fújná arra
lecibálná betakarna
betakarna jól lerúgnám
csúf jelzőkből készült dunyhám
azt sem érti minek ide
merre tegye kire mire
tegye egyre tegye másra
hadd fütyüljek a világra
GALLAI GABRIELLA
Hóhatár felett
Jeges karmok vájják a lét bugyrait
lénytelen-végtelen hófehér mezőn,
magányos fagyban a kopár szirttetőn
orkánnal vívott örökös harcait.
Mélybe-vérbe mártja éles karmait,
sikoly tör az égbe konok-szenvedőn,
tovább visszhangzik robaja reszketőn -,
hóhatár temeti a múlt árnyait.
Kétségek között keresni egykoron
feledett-szeretett tűnő alkonyon
semmiből fakadó édes életet…
emléke vágyképe szívzörej csupán,
hiába kopogtat a lét kapuján -,
társtalan sikoly a hóhatár felett.
ANDRÁS ADÉL
Haikucsokor
lennék a friss víz
s nézném, érintésemtől
hogyan virágzol
lennék a tükör
ha reggeli kócodra
visszaleshetek
lennék a felhő
mely esténként titokban
feletted táncol
lennék a párnád
ha két karodba fonva
takarsz be éjjel
lennék napsugár
hogy hajnalban először
én láthassalak
s csend leszel te is
mikor a lármák közt már
egymást sem halljuk
BUDAI ORSOLYA ( Shoya )
Altatódal - Az utolsó napsugár
Lomha felhők vontatottan úsznak
az ég szürkülő tengerén,
ásító inas, ki a távolban
lustán nyújtózik fekhelyén.
Esőcseppek finom koppanása,
mint billentyűk a zongorán,
dallamot játszik fülembe,
miközben pacsirta szól a fán.
Oly békés e nyári este,
a napkorong nyugovóra tér,
s vele alszik a természet,
csupán a langyos szél zenél.
A színek megfakulnak,
sötétre vált a nappali táj;
álomra hajtja arany fejét
az utolsó napsugár.
KERECSÉNYI ÉVA
Porszem
Rémálmok huhogta éjjel,
a víz is vacog a pohárban,
kígyóméreg csepeg a csapból,
s sárkányod tüzet okádva
fújtat és arcodba köpköd,
nem nyughat egy pillanatra,
revansot szeretne venni,
hisz a VIP listádból kihagytad,
Karmolt és szívedet tépte,
nyakadhoz jéghideg kést szorított,
magának követelte lelked,
s ha éhezett, csúnyán ordított,
vámpírként véredet szívta,
durván letörte szárnyad,
s mikor sántítva faképnél hagytad,
dühében az öklét rázta.
Rémálmok huhogta éjjel
még ott kísért, de ereje fogytán,
s mire fényt csókol szádra a hajnal,
csak egy porszem lesz az emlékek polcán.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BUDAY ANIKÓ
168 éves történet
Anno: 1850
Nagymamám mesélte, hogy az ő nagymamája, Tercsi mama, az én ük- üknagyanyám,
mikor elérte a 9 éves kort, elszegődtették konyhalánynak a grófi kastélyba.
Pirkadat előtt kelt, szenet hordott a pincéből, fát, rőzsét az istálló mellől a konyhai sparheltbe. Bizony ezek a sparheltek nem olyanok voltak, mint az otthoni rakott és tapasztott tűzhely, hanem, vasból és szép fényesre csiszolt fémkeretből állt. A tetejét minden nap, mikor vége volt a főzésnek, kályhaporral kellett beszórnia, és vizes kefével szép feketére kennie. A tűztere is sokkal nagyobb volt, hordhatta bele a szenet és a fát napestig, bár ebben segített neki Berci az istállószolga, aki alig volt idősebb, mint Tercsike. Ezt azonban csak akkor tehette, ha senki nem látta. Szorgalmas munkával teltek a napjai, reggel ő volt az első, aki felkelt, begyújtott a két hatalmas sparheltbe, vizet hordott a konyhai kádakba, s mikor a szakácsné megérkezett, a keze alá kellett dolgoznia. Krumplit, hagymát, zöldséget pucolt, babot válogatott, mikor mit bíztak rá. A nap végén,a konyha takarítása is az ő feladata volt. Mire végzett, igen későre járt, az egyik faládába szalmát rakott, ráterítette a nagykendőjét, a kályha elé húzta, és az esti imádság után álomra hajtotta fejét. Boldog volt, mert ő mindig jó melegben aludt, míg a többi cseléd a cselédszálláson bizony hideg kamrában kellett, hogy aludjon.
Reggel fázósan bújtak be a konyhaajtón, és körbeállták a jó meleg sparheltet, míg Tercsike a kis konyhalány előkészítette az asztalt a reggelizéshez. Egy szelet kenyér, egy bögre tea, és mindenki indult a dolgára.
A grófék reggelije azonban sok finomságból állt. Meleg foszlós kalács, vaj, tej, méz, lekvár, hidegsült került az asztalukra, és még valami barna ital, amibe a szakácsnő cukrot is tett, az illata fenséges volt. Tercsike a közelébe sem mehetett, csak a finom illatok gyűrűztek pisze orra alá. Mikor a tálcák visszakerültek a konyhára, a szakácsnő, az inas, és a grófnő szobalánya mind fölfalták a maradékot. Tercsikét észre sem vették, tán még a nevét sem tudták. Bercivel beszélte meg a dolgot, jó barátok lettek. Néha elcsent egy két főtt krumplit, amivel rohant Bercihez, hogy nekiadja a sok segítségért. Bercinek mesélte el, van egy finom illatú barnaszínű ital, amit tejből, cukorból és sötétbarna porból kever ki a szakácsné, de nem meri megkérdezni, hogy mi az, mert a szakácsné igen irigy és goromba. Minden maradékot a spájzban, faládában gyűjt össze, este pedig, mikor senki nem látja, batyuba köti, a vastag kendőjét a batyura és magára terítve viszi ki a birtokról.
Egyik délelőtt a grófék unokája Paula kisasszony - „ micsoda név, nevettek ezen sokat a Bercivel”- lejött a konyhába, s a szakácsnétól valami kakaót kért a cicájának „ Poldikának „.
Na, nézett nagyot Tercsike, vajon mi lehet az a „kakaó” biztos valami cicaeledel, hisz ezek a gazdagok, még a cicájukat is előkelő étellel etetik, morfondírozott magában. Hát látja ám, a szakácsné nagy dirrel, durral jön elő a kamrából, kezében egy üveg, benne a csodálatos barna folyadék, és önt belőle egy tálkába Poldikának. Összefutott a nyál Tercsike szájában, az irigység is elkapta egy pillanatra, hisz ő már régen álmodozik arról, egyszer ő is ihat ebből a csodálatos finom illatú folyadékból. Poldika egy perc alatt kiitta a tálka tartalmát, majd jóízűen nyalogatta a szája szélét. Paula még odaszólt a szakácsnénak, nagymamának ne szóljon erről, mert nagymama szerint a cicák nem ihatnak kakaót, csak tejet, mert a kakaó árt az egészségüknek. No, a fene egye meg gondolta magában Tercsike, akkor minek itatod még is vele? Mintha Paula kisasszony meghallotta volna Tercsike gondolatát, hozzá tette, ennek ellenére én szívesen adok neki egy pár kortyot, hisz annyira szereti, nem tudom megtagadni tőle. Az esetet persze megint Bercivel tárgyalták meg, fahordás közben.
A történet aztán cifra fordulatot vett. Egyik este a szakácsné nagyon kapkodott, valamiért nagyon iparkodott haza. A kakaós üveg a spájzban maradt a láda tetején, és a spájzajtót is nyitva felejtette. Tercsike takarítás közben vette észre, hogy az ajtó nyitva van. Félve bekukucskált, és meglátta az üveget a láda tetején. Szegény kislány nagyokat nyelve nézte az üveget, majd a kíváncsisága, mely olyan régóta kísérte, felülkerekedett az óvatossága felett, remegő kézzel kihúzta a dugót az üvegből, és nagy áhítattal, becsukott szemmel belekóstolt az üvegben lévő folyadékba. Lassan nyelte le a semmihez sem hasonlítható illatos, édes, lágy, selymes csodát, ami pont olyan fenséges volt, ahogy azt mindig is képzelte. Mikor kijózanodott a bódulatból, mit ez a finom ital okozott, eszébe jutott Berci barátja. Kiosont az istállóba, megkereste Berci vackát, felrázta, ráncigálta, hogy menjen vele, mutat valami csodát. Beszaladtak a konyhába, be a spájzba, gyertyát nem mertek gyújtani, tapogatózva keresték az üveget, míg rá nem találtak. Kakaó suttogta Tercsike átszellemülten, igyál, kóstold meg Berci, ilyet még nem ittál, ha iszod, olyan, mintha, a mennyországban lennél!
Berci ivott az üvegből, s ő is valami mennyei csodát érzett a szájában, mely melegséggel, boldogsággal árasztotta el kicsi vékony testét. Ez nagyon jó, suttogta, aztán felváltva boldog kuncogással kortyolták az italt. Mikor már a jó harmadát kiitták, jutott eszébe Tercsikének, a szakácsné biztos keresni fogja az italt, de akkor neki vége. Rá jön, csak ő lehetett, aki megitta. Ha ez kiderül, bizony őt elbocsátják, hazazavarják, szégyenszemre a szülei elé kell állnia, be kell vallania, megitta a számára tiltott italt. Nem lesz munkája, pedig az otthoniaknak nagy segítség a kevéske pénz, amit negyedévenként haza visz, és egy szájjal kevesebb van otthon. Ijedten kapaszkodott Bercibe, most mit tegyünk? Kérdezte. Majd kitalálok valamit, mondta felnőttesen le föl járva a konyhában, pedig neki is összeszorult a gyomra a félelemtől. Félt, hogy a kis barátnőjét lopással fogják vádolni, akkor pedig sehol nem kap majd munkát.
A szükség sokszor jó ötlettel áldja meg az embert, ez esetben a két ijedt gyermeket, mert Berciben kezdett érlelődni egy gondolat. Lassan kiötlötte a megoldást. Várj itt, ne mozdulj, mindjárt jövök. Ezzel elszaladt a cselédfeljáró felé, ami a grófék hátsó folyosójára vezetett.
Lassan araszolva remegő lábakkal megkereste Paula kisasszony szobáját, halkan megnyitotta az ajtót és suttogva hívogatni kezdte Poldikát. Cííí cííícííí, cííí, cíícíí…. addig cicegett, még meg nem hallotta Poldika selymes puha járását. Óvatosan felemelte a cicát, és baj nélkül vissza jutott a konyhába Poldikával a kezében. Mit akarsz a cicával, hogy kerül ide, ha rájönnek mit tettél, téged is elbocsájtanak, jajgatott Tercsike. Ne félj semmit, csak tedd, amit mondok. Kend be jó alaposan Poldika szőrét kakaóval, a maradékot öntsd ki a spájz padlójára, az üveget meg leejtjük, mintha a cica lökte volna le. Így azt fogják hinni, hogy ő itta meg a kakaót. A gondolatot tett követte, a két gyermek lázas munkához látott, úgy tettek, ahogy Berci kigondolta. Miután végeztek, szegény Poldika tiszta ragacs lett a rá kent kakaótól, de nem nagyon bánta, boldogan nyalogatta magát ahol érte. Berci visszavitte a cselédlépcsőig, onnan már egyedül szaladt vissza Paula kisasszony szobájába. Igen ám, de most hogyan tovább, gondolkodtak, hisz Tercsike a konyhában alszik, mit szólnak, hogy nem hallott semmit. Megint Bercinek jött az ötlet, hordjanak be egy rakás tűzifát és szenet, s reggel, ha a szakácsné megkérdezi, mi történt, nyugodtan mondhatja, nem hallott semmit, bizonyára éppen fáért volt kint, mikor a baleset történt.
Valóban, reggel a szakácsné azonnal észre vette a romokat, hívta Tercsikét, hogy számon kérje tőle, mi történt a spájzban. Ő remegő térdekkel mondta, semmiről nem tud, nem halott semmit, a spájzba meg úgy sincs engedélye bemenni. De, ezt hallani kellett volna, erősködött a szakácsné. Biztos akkor történhetett, mikor fáért voltam, mutatott az odakészített farakásra Tercsike. A szakácsnét nem győzte meg igazán, egész reggel ezen morfondírozott, és utasította a gyermeket, hogy takarítson össze a kamrában.
Kora délelőtt Paula kisasszony jelent meg a konyhában, kérdőre vonta a szakácsnét, mikor adott Poldikának kakaót, tiszta kakaó volt reggel a gyönyörű bundája. Meg kellett fürdetni, hogy a sok ragacs lejöjjön róla. A szakácsnő döbbenten hallgatott, nem merte elmondani, hogy a hazakészített kakaós üveget itt felejtette, és azt sem merte bevallani, hogy a spájzajtót sem zárta be. Poldika biztos bejutott, leverte az üveget, és felitta az össze kakaót, ami az üvegben volt. Ez a lány még is csak igazat mondott gondolta. Így csak a vállát vonogatta, talán valamelyik bögrében maradt egy kis kakaó, azt ihatta meg másképp nem lehetett, mert én nem adtam neki az biztos. Nem volt mit tenni, Paula kisasszony és a szakácsné is belenyugodott a történtekbe, Poldika szép tiszta lett, a spájz feltakarítva, és a két kicsi cselédgyerek boldogan dugta össze a fejét, miközben Tercsike hálásan köszönetet mondott barátjának. Így esett, hogy az 1890-es évek elején egy nehézsorsú konyhai cseléd kislány megkóstolta a számára furcsa nevű, de mennyei ízű kakaót. Soha többé nem felejtette el az ízét. Már öreg mamóka volt, még mindig kakaót ivott reggelire Berci papóval hisz felnőtt korában már megtehette, és olykor, olykor huncut mosollyal mesélték az unokáknak a kakaó történetét.
Érdekes módon a család minden tagja imádja a kakaót, hogy miért? Nem is értem!!
ILIES RENÁTA
C.& G.
C. egy bevásárlóközpont legfelső emeletén dolgozik. Adminisztrációs feladatokat lát el. Telefonhívásokat bonyolít. Egy régi bérházban lakik a macskájával. Jógaórákra jár. Banki kölcsönt vesz fel, és már előre aggódik. Esténként citromfű-teát iszogat. Macskája előszeretettel piszkít az ágyába. C. már három és fél éve egyedülálló. C. nem tudja, hol rontotta el. Azt mondják rá csinos és tehetségesen rajzol.
Olykor eljár a közeli moziba. Romantikus filmeket néz. Közben nagyokat sóhajtozik. Sír.
G. egy repülőgép katasztrófa egyetlen túlélője. Jelenleg egy multinacionális vállalatnál dolgozik. Napi rendszerességgel fut. Szereti a macskákat. Bár előfordul, hogy különböző szórakozóhelyeken kétes erkölcsű hölgyekkel ismerkedik meg, valójában egy kedves lányról ábrándozik, aki jógaórákra jár, és kitűnően rajzol. G. el lenne mint a befőtt hosszabb ideig is női társaság nélkül,de dunsztja sincs, hogy azt hogy kell.
C. és G. két független ember.
C. és G. sosem találkoznak.
VERES ROLAND
TERMÉSZETES
A fák lombjait kémlelem, hogy kiutat találjak az erdőből. Néhány órával ezelőtt indultam el sétálni. Mostanra teljesen eltévedtem. A fák nem hajolnak meg előttem, hogy kiengedjenek, törzseik csak dacosan elállják az utat. Hiába van rajtam favágó ing, nem félnek tőlem. Pedig nem velem kellene keménykedniük. Fejsze még soha nem volt a kezemben.
Előveszem a telefonomat. Már vagy századjára. Nincs térerő. A másik zsebemből előveszem a laposüvegemet. Meghúzom. Ha most azt kérdezed, minek iszok, ha józanul is eltévedtem, hát éppen ezért. Részegen legalább leszarom. De jelen pillanatban tele a gatyám. Mondhatni a természet nem a természetes élőhelyem.
Részben azért jöttem el a városból ebbe a kis faluba itt az erdő szélén, hogy kiszakadjak a közegemből. Mert az élőhelyemen éppen haldokoltam. Távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Egyedül. De a problémákkal az a baj, a legtöbbjük a fejedben van, és azokat viszed magaddal.
Elindultam az erdőbe, hogy teljesen egymagamban legyek. Csak én meg a fák meg a bogarak, amikre ugyan nem vágytam. De a szép dolgokkal együtt járnak a fájó-, viszkető csípések is. Ezt el kell fogadni.
Kezdetben élveztem. Hallgattam a fák suhogó sóhajait, a madarak csicsergő csacsogását. Kicsit elfelejtettem ki is vagyok valójában. Tiszta zen volt az egész.
Aztán az jutott eszembe, amit egy tanulmányban olvastam. Hogy a növények a legagresszívabb élőlények a Földön, csak olyan lassú a terjeszkedésük, hogy nem vesszük észre. Ahogy a megnyugtató fákat néztem, az járt a fejemben nehéz ezt elhinni mondjuk egy vendégségben, ahol két rokon a békés bazsarózsák közt fetrengve verekszik. Pedig ők elvileg még szeretik is egymást.
Nagyjából ekkor jöttem rá, hogy kurvára eltévedtem.
Ösztönösen a telefonomért nyúltam. Ez mára már belénk ivódott. Ha baj van, a telefonunktól várjuk a segítséget. Vártam, hogy az majd kivezet a rengetegből, de térerő egy hangyafasznyi sem volt.
Még ki tudja meddig sétálgattam, mire elértem ehhez a patakhoz. Tudod, gyönyörűen csobog. Halak úszkálnak pajkosan. Biztos vagyok benne, valahol a közelben éppen Bambi lefetyel belőle. Azt hihetnéd, elájultam a gyönyörűségtől. De Bambi anyját kinyírták, én meg eddig nem találkoztam patakkal, ami azt jelenti, csak még jobban eltévedtem.
Rágyújtok egy cigire. Eddig nem mertem. Sok hidat felégettem már magam mögött, de az erdőt azért nem akarom magamra gyújtani. Bár akkor értem jönnének. Nem értem, de miattam. Érted.
Kezdek éhes lenni. Órák óta nem ettem. Ha most a faluban lennék, valószínűleg akkor sem ettem volna, csak ittam volna egymás után a söröket, de így egyedül jobban figyelek magamra.
Gombákat pillantok meg az egyik fa tövében. Tanakodni kezdek, talán meg kéne enni őket. Aztán rájövök, fingom sincs a gombákról. Talán megeszem, és elmúlik az éhségem. Talán egy olyan durva hallucinogént fogok ki, hogy helyben megalkotom a világ egyik legjobb rockballadáját. De ismerve a szerencsémet gyilkos galócát találok, hogy magamat összehányva, összefosva, holtan találjon meg egy arra járó holland turista. Ha már így kell meghalnom inkább egy kocsma vécéjét választom.
Dúdolás üti meg a fülemet. Nem ez így téves. Kúszik bele. Valahonnan ismerős a dallam, de nem tudom hová tenni. A bokrok udvariasan elhajolnak, miközben előlép mögülük egy nimfa. Talán egy tündér. Rőzse van a karjaiban. Grateful Dead pólót visel. Valamiért először az jut eszembe, a tündérek Grateful Deadet hallgatnak. Aztán az, a dallam tőlük a Brown eyed women. Még én mutattam egy lánynak, aki régen tetszett. Vagy ő nekem. Már nem emlékszem. Csak arra, mogyoróbarna szeme volt.
– Hello – mondja a lány.
– Hello – mondom.
– Eltévedtél? – kérdezi.
– Nem – mondom. – Csak szeretek patakok partján cigizni.
– Azért nem kell gonoszkodni.
– Ne haragudj – mondom. Szégyenpír ül ki az arcomra. Valószínűleg meglátja, mert kedvesen kacagni kezd. – Meg tudod mutatni, hogy jutok vissza a faluba?
– Nemsokára besötétedik, de gyere el a táborunkba. Reggel megmutatjuk, hogy jutsz haza.
– Tudod, minden rossz horrorfilm így kezdődik.
– Felőlem cigizgethetsz egész éjszaka a patak partján, ha úgyis annyira élvezed.
– Touché.
Felállok. Odasétálok hozzá.
– Rozi vagyok – mondja.
– Nimród.
– Mint a király, aki Bábel-tornyát építette?
– Végre valaki, aki tudja mit jelent a nevem – mondom.
– Hát az annyira nem király, hogy eltévedtél. Na, gyere velem.
Kacagva elindul. Követem.
Nálam csak a telefonom, a doboz cigim és a laposüvegem van, ráadásul mindegyik tartalma egyre fogy, mégis izzadva, lihegve követem, ő meg a rőzsével a karjaiban vidáman szökdécsel, akár egy őzike.
Egy tisztásra érünk. Középen tábortűz, előtte sátor. Egy idősebb nő ül mellettük.
– Nézd kit találtam. Ő itt Nimród. Eltévedt.
A nő feláll. Odasétál hozzám. Mosolya olyan amilyenre mindig is vágytam. Őszinte. Ilyet akartam én is mindig az arcomra. Helyette csak egy sminkre jutotta, ami a szomorúságomat leplezi mások előtt.
– Jó estét. Karolin vagyok – mondja.
– Nimród – mondom. – Ön Rozi édesanyja?
Mindketten nevetni kezdenek. Rozi odalép mellé. Megcsókolják egymást.
– Bocsánat – mondom.
– Semmi gond – mondja Karolin. – Tegeződjünk. Gyere, ülj le. Mindjárt meggyújtjuk a tüzet, aztán elkészítjük a vacsorát. Gombapörkölt lesz. Remélem, szereted.
Úgy tűnik ma mégis gombát eszek.
Már a tábortűznél készül a vacsora, mikor Karolin rágyújt. Én is követem a példáját.
– Kérsz? – kérdezi.
– Kösz, nekem is van.
– De ez nem az – mondja.
– Ó, értem. Kösz nem. Inkább maradok a vodkámnál.
– De ez természetes. Nem olyan, mint azok a löttyök.
– Nekem megfelel – mondom. Az tény, hogy itt a faluban csak a legkommerszebb piát találtam, nem mondjuk Finnlandiát. Hiába vagyunk rokonságban a finnekkel állítólag, az itteni falusiak csak távoli rokonaik.
– Városi srác vagy? – kérdezi Karolin.
– Az. Egy panelpatkány.
– És mit keresel itt az erdőben?
– El akartam szakadni otthonról. Eltűnni a problémáim elől.
– Nem azt kérdeztem, mitől menekültél el, hanem, hogy mit keresel itt?
– Ti mit kerestek itt? Hippik vagytok vagy valami ilyesmi?
– Nem, nem hippik. – Mindketten nevetni kezdenek. – Wiccák vagyunk. Minden évben eltöltünk néhány hetet itt a természetben. Mi már megtaláltuk, amit akartunk.
Szóval Rozi nem nimfa és nem is tündér. Boszorkány.
A wiccák a természethez imádkoznak. Földanyához és a Nagyistenhez. Az erdőket imádják. A fákat és a holdat. Nem nagyobb ostobaság, mintha valaki egy megfoghatatlan valamit követ. Vagy autókat, luxusvillákat, államférfiak fejével díszített papírdarabokat istenít, ahogy sokan teszik.
– Látod, Rozi. Ilyen egy végletekig szkeptikus tekintete – mondja Karolin. Kedvesen.
– Ez van. Ne haragudjatok. Mindenki abban, hisz amiben akar, amíg nem akar megtéríteni. Ti is teljesen okésak vagytok, amíg nem akartok rábeszélni, hogy fűvel-fával csináljam.
Újra kacagni kezdenek. Őszintén. Nekem ez gyerekkorom óta nem megy.
Valamiért egy kirándulás jut eszembe Erdélyben. Még gyerek voltam. Egy félpanziós szálláson laktunk. Fent olvastam a szobában, édesanyám aludt. Apám és nagybátyámék kirándulni mentek. Este a vacsoránál elmesélték a házigazdáknak, eltértek a turistaúttól, és hogy merre jártak. Az erdélyi fickó elhűlve azt mondta apámnak, arra többet ne menjenek. Mérgeskígyók élnek arrafelé.
A két boszorkány arcát nézem, ahogy a tűz fénybe borítja kedves arcukat. Rozi megint a Grateful Dead számot dúdolja. („Barna szemű nők és vörös grenadin/A palack poros volt, de az ital tiszta.”) Arra a mogyoróbarna szemű lányra gondolok, akire nem akarok gondolni.
– És ti folyton az erdőket járjátok meg ilyenek? – kérdezem. Hangom kásás a kimerültségtől és a kommersz piától.
– Dehogy is – mondja Rozi. – Karolin már mondta, hogy csak néhány hetet töltünk a természetben. Mindkettőnknek van munkája. Mi is városban élünk. Wiccák vagyunk, nem nomádok. Karolin könyvelő, én fitness edző vagyok.
– Azt hittem a wicca a legtávolabbi dolog köztünk, de ez a két világ még messzebb áll tőlem – mondom.
– Folyton kerülöd a választ, Nimród – mondja Karolin. – Miért jöttél az erdőbe? Mit keresel itt?
– Tudod, itt egyedül lehetek. Az ember a többi ember között csak egy porszem. Jelentéktelenek vagyunk. Ha egymagad vagy, te vagy a világ közepe. Csak te számítasz. Azt akartam, hogy végre számítsak valakinek. Még ha az csak én vagyok is – Rágyújtok egy cigire. Egy ág reccsenve törik el egy fán, talán egy mókus, talán a szél, talán a szívem súlya alatt. – De az igazság az, hogy magányomban még jobban meggyűlöltem magam.
– Miért érzem úgy, hogy az, hogy számíts valakinek, konkrétan valakiről szól?
Nevetni kezdek. Nem úgy, ahogy ők szoktak.
– Karolin, ne akard a számba adni a szavakat. Ez egy egzisztenciális válság, nem valami személyes érzelmi dráma.
Elnyomom a cigimet. Hamu hull a hamuba. Feltámad a szél. A fák nem reszketnek tőle. Ritmusára ringanak, mintha a természet tánca lenne. Úgy érzem magam, mint egy buliban, ahol mindenki táncol, jól érzi magát, vagy legalábbis úgy tesz, mintha jól érezné magát, de én erre sem veszem a fáradtságot, csak egy sarokban szívom a cigiket és iszom a piákat.
– Azt hiszem ideje lefeküdnöm. Fárasztó volt ez a nap. Az eltévedés meg minden. Hova dőlhetek le?
– Várj, Nimi – mondja Rozi. – Hozok neked egy hálózsákot.
Bemegy a sátorba. Egy összecsavart hálózsákkal és valami tollas biszbasszal tér vissza.
– Ez egy álomfogó. Hogy elfogja a rossz álmaidat.
– Köszi, de megvagyok a rémálmaimmal. Szeretek úgy gondolni rájuk, mint valami rehabra.
Látom rajta, elszomorodik. Lebiggyeszti mosolygós ajkát. Talán már sokat ittam, de elveszem tőle. Megköszönöm. Adok egy puszit a homlokára. Újra mosolyra áll a szája.
Bebújok a hálózsákba. Rozira és Karolinra tekintek. Összebújva ülnek a tűz mellett. Boldogok.
Boszorkányok társaságában Aleister Crowley szavai jutnak eszembe. „A szerelem a törvény, a mindennek alávetett szerelem.” De örök kívülállóként a törvények rám soha nem vonatkoztak.
Valami ismeretlen zajra ébredek. Madárcsicsergés. Felülök a hálózsákomban. Ösztönösen a telefonomért nyúlok, mint minden ébredéskor. Ez mára már belénk ivódott. Persze már lemerült. Egyébként sem tudom, mit vártam.
Rozi és Karolin már ébren vannak. Teáznak. Hívnak engem is, csatlakozzak.
– Készen állsz, hogy hazatérj, vándor? – kérdezi Rozi.
– Hát elfogyott a vodkám és lassan a cigim is, ideje lenne.
Karolin a fejét rázza mosolyogva, felém nyújt egy bögre teát.
Beleiszok a teába. Torkomban egy gombóc kerekedik. A sírás kerülget. De ez valahogy jó. Nyelek egyet.
– Szóval, látod ott a fa mellett azt az ösvényt? Ki van taposva, végig kék jelzések mutatják az utat. Körülbelül egy kilométer és a faluban vagy.
Kiesik a számból a cigi. – Szóval azt mondjátok, itt van a szánkban a falu, és már tegnap simán visszamehettem volna?
– Eltévedtél, Nimród – mondja Karolin. – Meg kellett várnod a reggelt, hogy hazatalálj. Tegnap még nem sikerült volna. Szeretném hinni, hogy most már látod az utat.
Rám kacsint. Felmutatom a hüvelykujjamat. Felállok.
– Akkor én most megyek – mondom. – Egy élmény volt veletek, boszik. Most már járhattok meztelenül táncot a tűz körül, vagy amit ilyenkor szoktatok csinálni.
– Javíthatatlan vagy, Nimród – mondja Karolin.
– De foltozható – mondom. Vigyorgok.
Intek nekik. Elindulok az ösvény irányába. Lépteim lassulnak. Megállok.
Visszasétálok hozzájuk. Szó nélkül, hosszan átölelem őket.
Nagyjából tíz perce sétálok az ösvényen. A Brown eyed woment dúdolom. Látom magam előtt, elágazás következik. Semmi gond. Csak követnem kell a kék turistajelzést. Megállok a többfelé induló utak előtt. Többféle szín is díszeleg a fákon, a különféle útvonalakat jelezve. Akkor látom, van egy világoskék és egy sötétkék jelzés is két külön irányba.
– Na baszd meg…
Előveszem a telefonomat. Már vagy századjára. Nincs térerő. A másik zsebemből előveszem a laposüvegemet. Meghúzom. Ha most azt kérdezed, minek iszok, ha józanul is eltévedtem, hát éppen ezért. Részegen legalább leszarom. De jelen pillanatban tele a gatyám. Mondhatni a természet nem a természetes élőhelyem.
Részben azért jöttem el a városból ebbe a kis faluba itt az erdő szélén, hogy kiszakadjak a közegemből. Mert az élőhelyemen éppen haldokoltam. Távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Egyedül. De a problémákkal az a baj, a legtöbbjük a fejedben van, és azokat viszed magaddal.
Elindultam az erdőbe, hogy teljesen egymagamban legyek. Csak én meg a fák meg a bogarak, amikre ugyan nem vágytam. De a szép dolgokkal együtt járnak a fájó-, viszkető csípések is. Ezt el kell fogadni.
Kezdetben élveztem. Hallgattam a fák suhogó sóhajait, a madarak csicsergő csacsogását. Kicsit elfelejtettem ki is vagyok valójában. Tiszta zen volt az egész.
Aztán az jutott eszembe, amit egy tanulmányban olvastam. Hogy a növények a legagresszívabb élőlények a Földön, csak olyan lassú a terjeszkedésük, hogy nem vesszük észre. Ahogy a megnyugtató fákat néztem, az járt a fejemben nehéz ezt elhinni mondjuk egy vendégségben, ahol két rokon a békés bazsarózsák közt fetrengve verekszik. Pedig ők elvileg még szeretik is egymást.
Nagyjából ekkor jöttem rá, hogy kurvára eltévedtem.
Ösztönösen a telefonomért nyúltam. Ez mára már belénk ivódott. Ha baj van, a telefonunktól várjuk a segítséget. Vártam, hogy az majd kivezet a rengetegből, de térerő egy hangyafasznyi sem volt.
Még ki tudja meddig sétálgattam, mire elértem ehhez a patakhoz. Tudod, gyönyörűen csobog. Halak úszkálnak pajkosan. Biztos vagyok benne, valahol a közelben éppen Bambi lefetyel belőle. Azt hihetnéd, elájultam a gyönyörűségtől. De Bambi anyját kinyírták, én meg eddig nem találkoztam patakkal, ami azt jelenti, csak még jobban eltévedtem.
Rágyújtok egy cigire. Eddig nem mertem. Sok hidat felégettem már magam mögött, de az erdőt azért nem akarom magamra gyújtani. Bár akkor értem jönnének. Nem értem, de miattam. Érted.
Kezdek éhes lenni. Órák óta nem ettem. Ha most a faluban lennék, valószínűleg akkor sem ettem volna, csak ittam volna egymás után a söröket, de így egyedül jobban figyelek magamra.
Gombákat pillantok meg az egyik fa tövében. Tanakodni kezdek, talán meg kéne enni őket. Aztán rájövök, fingom sincs a gombákról. Talán megeszem, és elmúlik az éhségem. Talán egy olyan durva hallucinogént fogok ki, hogy helyben megalkotom a világ egyik legjobb rockballadáját. De ismerve a szerencsémet gyilkos galócát találok, hogy magamat összehányva, összefosva, holtan találjon meg egy arra járó holland turista. Ha már így kell meghalnom inkább egy kocsma vécéjét választom.
Dúdolás üti meg a fülemet. Nem ez így téves. Kúszik bele. Valahonnan ismerős a dallam, de nem tudom hová tenni. A bokrok udvariasan elhajolnak, miközben előlép mögülük egy nimfa. Talán egy tündér. Rőzse van a karjaiban. Grateful Dead pólót visel. Valamiért először az jut eszembe, a tündérek Grateful Deadet hallgatnak. Aztán az, a dallam tőlük a Brown eyed women. Még én mutattam egy lánynak, aki régen tetszett. Vagy ő nekem. Már nem emlékszem. Csak arra, mogyoróbarna szeme volt.
– Hello – mondja a lány.
– Hello – mondom.
– Eltévedtél? – kérdezi.
– Nem – mondom. – Csak szeretek patakok partján cigizni.
– Azért nem kell gonoszkodni.
– Ne haragudj – mondom. Szégyenpír ül ki az arcomra. Valószínűleg meglátja, mert kedvesen kacagni kezd. – Meg tudod mutatni, hogy jutok vissza a faluba?
– Nemsokára besötétedik, de gyere el a táborunkba. Reggel megmutatjuk, hogy jutsz haza.
– Tudod, minden rossz horrorfilm így kezdődik.
– Felőlem cigizgethetsz egész éjszaka a patak partján, ha úgyis annyira élvezed.
– Touché.
Felállok. Odasétálok hozzá.
– Rozi vagyok – mondja.
– Nimród.
– Mint a király, aki Bábel-tornyát építette?
– Végre valaki, aki tudja mit jelent a nevem – mondom.
– Hát az annyira nem király, hogy eltévedtél. Na, gyere velem.
Kacagva elindul. Követem.
Nálam csak a telefonom, a doboz cigim és a laposüvegem van, ráadásul mindegyik tartalma egyre fogy, mégis izzadva, lihegve követem, ő meg a rőzsével a karjaiban vidáman szökdécsel, akár egy őzike.
Egy tisztásra érünk. Középen tábortűz, előtte sátor. Egy idősebb nő ül mellettük.
– Nézd kit találtam. Ő itt Nimród. Eltévedt.
A nő feláll. Odasétál hozzám. Mosolya olyan amilyenre mindig is vágytam. Őszinte. Ilyet akartam én is mindig az arcomra. Helyette csak egy sminkre jutotta, ami a szomorúságomat leplezi mások előtt.
– Jó estét. Karolin vagyok – mondja.
– Nimród – mondom. – Ön Rozi édesanyja?
Mindketten nevetni kezdenek. Rozi odalép mellé. Megcsókolják egymást.
– Bocsánat – mondom.
– Semmi gond – mondja Karolin. – Tegeződjünk. Gyere, ülj le. Mindjárt meggyújtjuk a tüzet, aztán elkészítjük a vacsorát. Gombapörkölt lesz. Remélem, szereted.
Úgy tűnik ma mégis gombát eszek.
Már a tábortűznél készül a vacsora, mikor Karolin rágyújt. Én is követem a példáját.
– Kérsz? – kérdezi.
– Kösz, nekem is van.
– De ez nem az – mondja.
– Ó, értem. Kösz nem. Inkább maradok a vodkámnál.
– De ez természetes. Nem olyan, mint azok a löttyök.
– Nekem megfelel – mondom. Az tény, hogy itt a faluban csak a legkommerszebb piát találtam, nem mondjuk Finnlandiát. Hiába vagyunk rokonságban a finnekkel állítólag, az itteni falusiak csak távoli rokonaik.
– Városi srác vagy? – kérdezi Karolin.
– Az. Egy panelpatkány.
– És mit keresel itt az erdőben?
– El akartam szakadni otthonról. Eltűnni a problémáim elől.
– Nem azt kérdeztem, mitől menekültél el, hanem, hogy mit keresel itt?
– Ti mit kerestek itt? Hippik vagytok vagy valami ilyesmi?
– Nem, nem hippik. – Mindketten nevetni kezdenek. – Wiccák vagyunk. Minden évben eltöltünk néhány hetet itt a természetben. Mi már megtaláltuk, amit akartunk.
Szóval Rozi nem nimfa és nem is tündér. Boszorkány.
A wiccák a természethez imádkoznak. Földanyához és a Nagyistenhez. Az erdőket imádják. A fákat és a holdat. Nem nagyobb ostobaság, mintha valaki egy megfoghatatlan valamit követ. Vagy autókat, luxusvillákat, államférfiak fejével díszített papírdarabokat istenít, ahogy sokan teszik.
– Látod, Rozi. Ilyen egy végletekig szkeptikus tekintete – mondja Karolin. Kedvesen.
– Ez van. Ne haragudjatok. Mindenki abban, hisz amiben akar, amíg nem akar megtéríteni. Ti is teljesen okésak vagytok, amíg nem akartok rábeszélni, hogy fűvel-fával csináljam.
Újra kacagni kezdenek. Őszintén. Nekem ez gyerekkorom óta nem megy.
Valamiért egy kirándulás jut eszembe Erdélyben. Még gyerek voltam. Egy félpanziós szálláson laktunk. Fent olvastam a szobában, édesanyám aludt. Apám és nagybátyámék kirándulni mentek. Este a vacsoránál elmesélték a házigazdáknak, eltértek a turistaúttól, és hogy merre jártak. Az erdélyi fickó elhűlve azt mondta apámnak, arra többet ne menjenek. Mérgeskígyók élnek arrafelé.
A két boszorkány arcát nézem, ahogy a tűz fénybe borítja kedves arcukat. Rozi megint a Grateful Dead számot dúdolja. („Barna szemű nők és vörös grenadin/A palack poros volt, de az ital tiszta.”) Arra a mogyoróbarna szemű lányra gondolok, akire nem akarok gondolni.
– És ti folyton az erdőket járjátok meg ilyenek? – kérdezem. Hangom kásás a kimerültségtől és a kommersz piától.
– Dehogy is – mondja Rozi. – Karolin már mondta, hogy csak néhány hetet töltünk a természetben. Mindkettőnknek van munkája. Mi is városban élünk. Wiccák vagyunk, nem nomádok. Karolin könyvelő, én fitness edző vagyok.
– Azt hittem a wicca a legtávolabbi dolog köztünk, de ez a két világ még messzebb áll tőlem – mondom.
– Folyton kerülöd a választ, Nimród – mondja Karolin. – Miért jöttél az erdőbe? Mit keresel itt?
– Tudod, itt egyedül lehetek. Az ember a többi ember között csak egy porszem. Jelentéktelenek vagyunk. Ha egymagad vagy, te vagy a világ közepe. Csak te számítasz. Azt akartam, hogy végre számítsak valakinek. Még ha az csak én vagyok is – Rágyújtok egy cigire. Egy ág reccsenve törik el egy fán, talán egy mókus, talán a szél, talán a szívem súlya alatt. – De az igazság az, hogy magányomban még jobban meggyűlöltem magam.
– Miért érzem úgy, hogy az, hogy számíts valakinek, konkrétan valakiről szól?
Nevetni kezdek. Nem úgy, ahogy ők szoktak.
– Karolin, ne akard a számba adni a szavakat. Ez egy egzisztenciális válság, nem valami személyes érzelmi dráma.
Elnyomom a cigimet. Hamu hull a hamuba. Feltámad a szél. A fák nem reszketnek tőle. Ritmusára ringanak, mintha a természet tánca lenne. Úgy érzem magam, mint egy buliban, ahol mindenki táncol, jól érzi magát, vagy legalábbis úgy tesz, mintha jól érezné magát, de én erre sem veszem a fáradtságot, csak egy sarokban szívom a cigiket és iszom a piákat.
– Azt hiszem ideje lefeküdnöm. Fárasztó volt ez a nap. Az eltévedés meg minden. Hova dőlhetek le?
– Várj, Nimi – mondja Rozi. – Hozok neked egy hálózsákot.
Bemegy a sátorba. Egy összecsavart hálózsákkal és valami tollas biszbasszal tér vissza.
– Ez egy álomfogó. Hogy elfogja a rossz álmaidat.
– Köszi, de megvagyok a rémálmaimmal. Szeretek úgy gondolni rájuk, mint valami rehabra.
Látom rajta, elszomorodik. Lebiggyeszti mosolygós ajkát. Talán már sokat ittam, de elveszem tőle. Megköszönöm. Adok egy puszit a homlokára. Újra mosolyra áll a szája.
Bebújok a hálózsákba. Rozira és Karolinra tekintek. Összebújva ülnek a tűz mellett. Boldogok.
Boszorkányok társaságában Aleister Crowley szavai jutnak eszembe. „A szerelem a törvény, a mindennek alávetett szerelem.” De örök kívülállóként a törvények rám soha nem vonatkoztak.
Valami ismeretlen zajra ébredek. Madárcsicsergés. Felülök a hálózsákomban. Ösztönösen a telefonomért nyúlok, mint minden ébredéskor. Ez mára már belénk ivódott. Persze már lemerült. Egyébként sem tudom, mit vártam.
Rozi és Karolin már ébren vannak. Teáznak. Hívnak engem is, csatlakozzak.
– Készen állsz, hogy hazatérj, vándor? – kérdezi Rozi.
– Hát elfogyott a vodkám és lassan a cigim is, ideje lenne.
Karolin a fejét rázza mosolyogva, felém nyújt egy bögre teát.
Beleiszok a teába. Torkomban egy gombóc kerekedik. A sírás kerülget. De ez valahogy jó. Nyelek egyet.
– Szóval, látod ott a fa mellett azt az ösvényt? Ki van taposva, végig kék jelzések mutatják az utat. Körülbelül egy kilométer és a faluban vagy.
Kiesik a számból a cigi. – Szóval azt mondjátok, itt van a szánkban a falu, és már tegnap simán visszamehettem volna?
– Eltévedtél, Nimród – mondja Karolin. – Meg kellett várnod a reggelt, hogy hazatalálj. Tegnap még nem sikerült volna. Szeretném hinni, hogy most már látod az utat.
Rám kacsint. Felmutatom a hüvelykujjamat. Felállok.
– Akkor én most megyek – mondom. – Egy élmény volt veletek, boszik. Most már járhattok meztelenül táncot a tűz körül, vagy amit ilyenkor szoktatok csinálni.
– Javíthatatlan vagy, Nimród – mondja Karolin.
– De foltozható – mondom. Vigyorgok.
Intek nekik. Elindulok az ösvény irányába. Lépteim lassulnak. Megállok.
Visszasétálok hozzájuk. Szó nélkül, hosszan átölelem őket.
Nagyjából tíz perce sétálok az ösvényen. A Brown eyed woment dúdolom. Látom magam előtt, elágazás következik. Semmi gond. Csak követnem kell a kék turistajelzést. Megállok a többfelé induló utak előtt. Többféle szín is díszeleg a fákon, a különféle útvonalakat jelezve. Akkor látom, van egy világoskék és egy sötétkék jelzés is két külön irányba.
– Na baszd meg…
BARÁTH ZOLTÁN
Zsíros-deszka
Gondtalan nyarak! Az utolsó tanítási nap utolsó órája, mikor már mindenki tűkön ülve lesi az órát, hogy koccanjon már végre a kismutató az egészet mutató nagyhoz, és felszabadult zsivajjal, bizonyítványainkat átvéve, kirohanhassunk az iskola kapuján, egyenest bele a nagybetűs NYÁRba. Végre koccant! És megszólalt az utolsó tanóra végét jelző utolsó csengő. Amilyen sietve csak tudtuk, és amennyire gyorsan lehetett, magunk mögött hagytuk az iskola épületét. Ezerkilencszáznyolvan-valahány június valahanyadikán. Nem volt kérdés, merre vegyem az irányt. Minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, gyakorlatilag kicsöngetéstől becsöngetésig. Nem is laktak nagyon messze a jászberényi Székely Mihály általános iskolától, ahová általános iskolás tanulóként jártam. Körülbelül két hosszabb, és egy rövidebb utcát kellett végigsétálni hozzájuk, a Szekér utcáig. Az egyik a Toborzó utca volt, ahol gyaloglás közben folyamatosan vidékiessé kezdett válni a táj. Mire odaértem nagyanyámék házához, akár egy faluban is sétálhattam volna. Csend volt pár utcával arrébb a forgalmasabb Hatvani úttól. A nyár ráült az álmos kis utcákra. Por. Forróság. Harang kongása a Barátok templomának tornyából. Az unalommal szinonim szavak. Számomra mégsem volt unalmas az élet itt. Mindig találtam magamnak elfoglaltságot, vagy talált nekem nagyanyám. Vásárolni nekem kellett elszaladni a boltba, amivel nem is volt semmi bajom. Vagy vizet hozni a két, piros és kék kannát megtöltve, az egy utcányira lévő kútról. Néhanapján a temetőbe is kikísértem mamát. Ott is a kannát cipeltem, meg a szemetet, amit összegyűjtögetett a sírok tisztogatása közben. Időm javarésze a padláson telt. Volt ott egy fotelem, melybe leülve, bármily forróság volt is, és nem kevés por szállongott csillogva a cserepek közt beszűrődő napsugárban, olvasgathattam akár egész álló nap. Ha valami kellett, mama felkiabált a padlásra a lépcső aljáról. Fel nem jött soha szerencsére! Azért volt ott más is, nem csak rendes könyv! Kamasz fiúk kamasz ábrándjainak kielégítésére szolgáló képes irományok (Tutty Frutty Party, és társai). Így teltek a nyári, csendes napok. És a napok betetőzése, a mindenekfelett álló legfantasztikusabb dolog, a vacsora volt. Persze az ebédek is finomak voltak. Mama nagyon jól főzött. Ám a vacsorát nem überelhette semmi! Szólt a hívó jel, s én lemásztam a padlásról, követve az illatot, mint egy vadászkopó. A zsír illatát, melyet nagyanyám egy piros fém bödönből kent közvetlenül a két karaj kenyérre. Rászelte a hagymát, bepaprikázta, sózta, mellé tette a tálcára az elmaradhatatlan pohár aludttejet, és odaülhettem mindezzel a csodával a tv elé. Műanyag fonatú, sárga színű hintaszékében már nagyapám is ott ült, ki nem sokkal előtte ért haza az Aprítógép gyárból, ahol már legalább harminc éve dolgozott. Ölében kedvence, Cirmi kandúr dorombolt. A nap csúcsa volt ez a vacsora az utánozhatatlanul finom zsíros deszkával, és a hozzávalókkal együtt, mint a felszeletelt paprika, és paradicsom, melyekre még egy csipetnyi sót szórhattam. Megköszöntem a vacsorát, elköszöntem, és indultam aludni. Álmom sűrű, és mély volt, mint a vacsorához elfogyasztott aludttej.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése