Ahogy telik az idő, úgy alakulunk, úgy válunk egyre erősebbé, fontosabbá, szerethetőbbé és legyőzhetetlenné.
A MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal számára fontos minden szerző sikere, tehetségük kibontakozása, más irodalmi oldalakon való megjelenésük.
Mint ahogy az korábban is lenni szokott most is az első közléses írásoknak adtunk nagyobb teret.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KŐMŰVES KLÁRA
- olyannak lenni -
Olyannak kellene lenni, mint ez a szőnyeg,
ami évek óta melegíti talpam – szolgálatban
felettem áll, mégis csak alattam…
A személynek fel sem kellene tűnni, csak
a tettnek, békével szolgálni jó cselekedetnek.
Észrevétlennek maradni volna jó, akár a hajnal,
ami úgy adja át a napokat az embereknek, hogy
azt sem tudja, mikor találkozott a virradattal.
Olyannak kellene lenni, mint azok, akik nem
irigykednek, mert ismerik a titkot, miszerint
az élet személyre szabott, s abból boldogulhat
mindenki, amit kapott. Mindig békésnek lenni
volna jó, és olyan csendesen szeretőnek, mint
a lassú folyású vizek feletti fűzfák tükörképei,
és minden a legnagyobb rendben történhetne,
ha megtanulnánk végre egymást igazán szeretni.
KISS-TELEKI RITA
Álomban
Ha lefekvéskor rámnyit a tegnap
és kórházszagok vernek fejbe,
néhány fájdalom is megcsap,
mert nem felejtek, hogy is lehetne.
Ilyenkor elindul a lélek,
hogy álmot keressen,
és reméli, hogy szembejön egy olyan
amiben minden rendben.
De ilyen álom nem jöhet még,
csak a szörnyeteggel parolázók,
azokban meg kopasz a tükörkép
és vacsorát hánynak a sárkányok
és magzatpózba húzzák a testet,
félszbe fojtják, verejtékbe,
és ez görnyedés - ez nem a kezdet,
hanem az utazás vége.
ANDRÁS ADÉL
XV. szonett
Már nem látom este sírni a Napot,
nem szállok a télben falevelekkel,
nem keresek többezernyi csillagot,
mert gazdagabb vagyok a meglévő eggyel.
Lelkemben rózsát sosem látott senki,
nem virágoztam, szirmomért letéptek,
vázába zártak, s bár csodált mindenki,
egyikük sem gondolt igazán szépnek.
Éternyi üresség ragadt szívemben,
majd egy apró fény pislákolni kezdett,
mióta itt vagy, úszom a színekben,
mint akit a világ idillinek festett.
Falak közt táncoltam, de otthonra leltem,
patak voltam és most tengerré lettem.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Ki vagyok?
Rajz vagyok üveglap alatt,
akit feszít kemény ráma.
Néma kiáltásom elhal,
szénporomba sorvad a hang.
Kávéfolt vagyok abroszon,
mert renitens cseppem csorgott
inkább mellé s hagyott nyomot,
mint feloldódjon a kortyban.
Hanyagul az ágyra dobott
sál kötött szálain vagyok
megbújva a pillanatban
egy kedves illat, elkopok.
Vita közben a lenyelt szó
amit már sosem mondanak,
elfojtanak, de maradok
rabul ejtett igaz gondolat.
Novemberi rügy az ágon
kinek gyenge kis szirmai
nem láthatnak napvilágot,
egy elkésett élet vagyok.
Hóbucka vagyok árnyékban
konokul a sár páncélban,
de akkor sem olvadok el,
mert ragyogok reményekkel.
Lebbenő csend a percben
'ki óra mutatóján reszket,
s nyíló ajak sóhajában
szertefoszlok, odaveszek.
GALLAI GABRIELLA
Kétarcú Karácsony
Karácsony készül
zajos Adventben,
trendi üzletek,
csillogó díszek,
púderszín varázs,
műhavon műszán,
tökéletes giccs,
hirdetett kényszer.
Minden meglegyen,
minden passzoljon,
ajándék-özön -
ha szükség, ha nem,
ájfon és ikszbox,
egy újabb guccsi
úgy jó, ha trendi -
itt elfér minden…
Karácsony készül
csendes Adventben,
gondok és könnyek
ma shopping helyett,
kukából szerzett,
elhasznált díszek,
koldusok fáján
törött szeretet.
Félkarú baba,
néma kisvonat,
elnyűtt kardigán -
mégis oly meleg,
trendi nyomorban,
üres gyomorral
már nem válogat -
itt szükség minden…
És
eljő Szenteste
kétarcú éjben,
harang hírdeti:
Ma szeretni kell!
Mű és valódi
(mint a mesében)
áhitat feszül
templomi térben…
Közönyös arcok,
tündöklő ékek,
divat diktálta
rideg kirakat,
értéktelen éj,
tömeges magány,
trendi asztalon
sok finom falat…
Maszatos arcok,
csillogó szemek,
fakó öltözet,
hófehér szívek,
kopott asztalon
gőzölgő étel,
minden nincstelen
ma ingyen vihet…
Álmatlan álom
a vetett ágyon,
hideg a selyem,
már nem melegít,
díszített hittel
zajos Karácsony
szeretet-üres
szívet nem hevít…
Álmukra talál
titokzatos éj,
hópaplan fedi
gondos-szelíden,
krisztusi órán
maszatos arcok
egymásban hisznek
szelíd-melegen….
NOVÁK ZSUZSA
szilánkok …
süt a nap
anyám betegen
fekszik ágyában
szeme bágyadtan
néz rám, s oly’ békés.
….
látom magam másokban
egy vagyok
mindenkivel:
sorsommal,
sorsukkal
….
Karácsony jön,
s várakozunk
rohanunk
venni valamit
csillogót színeset.
....
a lélek szeretetre
éhes,
fázik,
érintésért
fohászkodik.
…
közhelyes gondolat.
díszeket szorongatsz,
tenyeredbe törnek
hétköznapok szokásai.
….
ünnep közeleg
megállok, emlékezem
azokra akiket szerettem,
s szerettek…
nincsenek itt velem.
….
bennem él Karácsony
szeretteim hangjában
szemükben fény,
szívemben élet.
…
nem kérek,
gazdag vagyok
mezítelenségben születtem,
pőrén is halok.
….
Mária vajúdott
könnyes szemében
Isten örök szeretete
minden emberre
ráragyogott.
MAJOR PETRA
…és én
Élcelődve akartalak felhívni egyszer,
még azokban a napokban,
mikor a ’te és én’-ben az és-t
tudtam végre úgy ejteni,
hogy az ne összekössön,
csupán felsoroljon minket
- gondoltam, jó lenne, ha hallanád,
hogyan zsúfoltam bele egyetlen
hanglejtésbe egy komplett temetést.
Temetés.
Számonkérve akarlak felhívni néha,
mióta a ’te és én’-ben az és
kötni is, sorolni is képtelen,
ám mert a hanglejtéssel nem boldogulok,
közös emlékeink előtt még titkolom,
hogy félárvák lettek.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
A szótlanságon túl
Holnap már újra látlak, és szépeket fest az est,
egy versbe bele kell férni, mondják - nem ereszt,
nem hagy nyugodni a kétely: kevés a szavakkal játszani,
Élni jobb mint e séta, és a mondatok között látszani.
Kell, kellene néha, de léha lélekkel élne már,
s hallgatni könnyebb céda, mi elszabaduló - talán,
jámbor vagy vad, vagy vétlen, vétkes - ki szerint? tört viasz,
rajzol a kéz az Élet, csak láthatatlan, kis kamasz.
Festéket öntök rá ma, reá húzom az ingemet,
cipőt kap - tudjon járni, s hogy hallani lehessen, mint nevet,
hagyom a száját szólni, de keze mögé búj, ott remeg.
Nem fél, csak magát védi, majd búcsút int egyszerűn, messze ment.
SZÉKELY-MÁTÉ LÁSZLÓ
Szitál, esik, szakad
Csatornafedélen parkoló jelen
Foszladó pókhálót szaggató bűn
Szunnyadó artisták lógnak a szeren
Két bohóc fűrészel egy hegedűn
Száradó almafán billegő levél
Huzatos színpadon néma szerep
Kiégett reflektor árnyéka legyél
Táncolj, mint olvadó hóemberek
Őszülő szakállat tépkedő szavak
Rejtőző mosolyok ráncok mögött
Átlátszó tömbökből jégszobrot farag
Vénülő mestered átöltözött
Bolondos viharban lobogó eszme
Úszik egy csónak, de áll a hajó
Lángoló szalmákat teszünk keresztbe
Szitál, csak esik, csak szakad a hó
TORMA ÁGI
Búcsúzik az ősz
Bágyadt késő őszi napsütésben
narancsos homoktövis didereg,
elgémberedünk a padon ülésben,
öreg ízület megérzi a hideget.
Talaj menti virágok szirmába
hajnalban a dér már belemar,
nevünk belevéstük egy sziklába,
öröklétnek nem árthat a zivatar.
Elbúcsúznak ágaktól a levelek,
a szélben színes ruhájuk lebeg,
belesúgják a légbe: én most megyek,
köszönöm, hogy tartottál, isten veled.
Párától puha még a lombszőnyeg,
két foltos kutya benne hempereg,
kopasz fán előbukkan a fészek,
és bokor alján tétován baktat egy süngyerek.
LAJTAI GÁBOR
Szerencsénk volt
Eljött közénk, mert
kérlelve hívtuk.
Önmaga farkába
harapó gondolataink
tekintete tisztítótüzére
meghunyászkodtak,
szűkölve esedeztek
bocsánatunkért.
Elhibázott tetteink
agyonjavulva hullottak
ölünkbe, mégis
jótevőnk látásához
felnyitott szemeink
vakok maradtak.
Felívelődő sorsunkon
vigadva hálánkkal
örökre adósa maradtunk.
Kiszívott véréből
áldomást ittunk,
kifacsart testén
megtisztult lelkünk
törtetve gázolt keresztül,
hogy mind ott lehessünk
ravatalánál.
B. TOMOS HAJNAL
Nem volt
Nekem soha nem volt
hangom a jelszavakhoz,
soha karom
a felkapaszkodáshoz,
vagy ajkam a negédes
mosolygáshoz.
Hozzám le kellett
hajolniuk az isteneknek,
hogy meghallják
szégyenlős könyörgésem,
bár nekik ez játék volt:
rendszerint hagyták,
hogy magamra rántsam
a környék ürülékét
s a szereplők nemtetszését-
én pedig soha nem firtattam
mit és mennyit tartalmaz
a mindennapi falat:
csak megköszöntem szépen.
Nekem soha nem volt
amolyan igazi
versbeszélő modorom,
de a bogok nőnek egyre
két középső ujjamon,
mellyekkel jobbára
a ceruzát szorítom.
KERECSÉNYI ÉVA
Fotó: Bögi Tamás
Aranyhal
Adj erőt, Istenem,
hogy elbírjak minden terhet,
mit nyakamba akasztottál,
amikor jól kitervelted,
kavicsot dobsz az alvó folyóba,
húzzon az örvény pörögve, forogva,
rántson magával félelmetes mélybe,
beleláthassak az ördög veséjébe,
ki rég eljátszotta minden ócska trükkjét,
fájdalmas emlékét a holdra száműzném,
onnan tán nem árthat se nekem, se másnak…
aranyhalamtól már tudom, mit kívánjak,
kócosan bolondos, összebújós reggelt,
elégedett sóhajt: így van ez jól - rendben,
édes-bájos létet, együtt kuncogósat,
s boldogan élni, mint vízcsepp a folyóban.
MILLEI LAJOS
Összekovácsolva
Az idő is megvénült
már, mióta mellénk
szegődött. Gyakorta ólomlábon
jár, s míg régen
mentegetőzött,
hogy biztosan nem ér
oda,
most el-elbóbiskol
velünk,
s az igyekvés bősz
ostora
már nem hajszolja
életünk.
Őszre fordult nyarunk
fénye,
már nem vakít, mint
réges-rég.
Alkonyt terít
estebédre,
halk homályt szül a
békesség,
s oly belenyugvón
simogat,
hogy szívünk szinte
kolompol,
s míg megéljük az
álmokat,
az életcicánk
dorombol.
Még ma is ünnepel a
nap,
ha puhán összeér
kezünk.
Az egymást féltő
akarat
nem vádol, hogyha
vétkezünk,
csak könnyezik, mert
sírja azt ,
ha lélekkertünk
lombja hull,
de tél után még vár
tavaszt,
s a reményt hívja
támaszul.
KOVÁCS DANIELA
A fényfüzér árnyékában
Ma még minden embert kapzsiság mérgez,
holnap oltárra dől elmaratni térdét,
s amíg szent igéket szorít szívéhez,
öt sebből engedi kicsurogni mérgét.
Ám szívós a méreg, bár peregve hull,
később molyként újra lélekbőrét rágja,
vad közönybe gázol, még mélyebbre fúr,
s harsányon lobban fel győzedelmi lángja.
De hiszem, hogy e véres rongyvilágon
egyszer majd szent béke szövi be lelkünket,
egyszerre lehet mindenütt Karácsony,
és minden emberszívben Szeretetünnep.
SAPA BROWN
Ma még szeress
Mosoly görbül, szemtükrén sebek,
Most éljünk kedves, ma még szeress.
A holnap titok, még idegen,
Ma még magam vagyok idebent.
Kacér lehetsz, az éjnél is szebb,
A lágyságomtól mind részegebb.
Ma még szeress, ne fájjon belül
A hiányod, mikor felcsendül.
VIRÁG ESZMI
Őrláng
Harmatcsepp utas
csók ízű száj fintora
szomjas kis vakfolt.
Magház, héj, kukac
titkon harapott alma
hív a teremtés.
Vágyak lágy lángja
sivatagban délibáb
beharangoztak.
Zsenge virágszál
szirmot bont, ha nádszált is
aztán felébred.
Viharban szellő
tüzijáték záporoz
gyomorpillangó.
SZÖLLŐSI BERNADETT
Óév
Életem egén te vagy a Göncölszekér,
nappal meg ugyanott, ügető bárányfelhő,
ha látlak – ki tudja, köszönsz-e még?
Vagy csak elhagysz, ha óra üti a tizenkettőt?
Kézen fogva tűnsz el a január eggyel,
az Ó helyett egy Új magadat hagyod itt.
- Nem párszáz napig, hanem örökké leszek –
mondja az év, de az idén is csak hazudik.
SZILÁGYI ENIKŐ
E l e n g e d é s
Vége van. Elfogyott, nem vibrál tovább a Hold.
Mint minden eltáncolt pillanatot, levetlek.
Lejárt lemez, kisiklott, túlfutott a pályán,
a pályánkon, mely most már nem körbe megy.
Nincs "még", nincs "együtt", csak "nélküled".
Fakó gondolat, árnyéka önmagának,
annak, mikor szerettelek.
Nem etettél, nem hordoztál,
nem szívleltél, nem éreztél.
És most már én sem éllek.
Téli szivárvány, mi voltunk,
Isten veled...
DOKTOR VIRÁG
Édes szörnyetegek
Nem ártatlanok a gondolatok,
melyek a burokban
körbe-körbe járnak.
A tegnapok megkísértett
csemetéi ők.
Csírájában elfojtott
magjai a vágynak,
a holnapok fogyatékkal
élő bűnrészesei.
Nyugalom, gyermekek!
Freud jól látta,
hogy nyomorotokból
úgyis kiránt egyszer
valamiféle dühödt
polgárháború, s akkor
eszement mutánsként
törtök a felszínre,
lekerül rólatok
a töviskoszorú.
De addig még van idő.
Még nem vagytok
erejetek teljében.
Nekifeszültök ugyan néha
a rácsnak, de
szolgamód eresztitek el,
amint lehurrog benneteket
a lelkiismeret.
Szégyenkezve húzódtok
árnyékába a vágynak.
Tudom, nem lesz ez
így könnyű menet.
Nem baj. Még tart a böjt.
Ti csak készülődjetek!
Gyarapodó erőtökkel
fertőzzétek meg
a gazdatestet
minden este,
nem lehet az a veszte,
hogy bent pusztultok.
Kell út, kell mód,
hogy kitörjetek,
édes, születendő
szörnyetegek!
PÁLOS-LÍRA DIÁNA
Jézusunk
Karácsony éjjelén gyűlik a család,
megannyi szép emlék éledezik,
a szeretet átível, megállapodik.
Bejgli, káposzta, sok finom étek
termeli a boldogságot, csak fogyjon…, érted.
Nem számít a kiló, dalol a lélek,
csillog a karácsonyfa, amíg csak éltek.
Jézusunk okán is tárjuk ki szívünk,
Megszületett, a Földre jött, drága kis lélek.
Havas táj ringat minket, fa alatt ajándék,
Kívánom néked, hasznodra váljék.
RADICS VIRÁG
Csoda
Annyira csodálkoztam,
hogy nem nyikkant szét
sóhajban a túlfeszült világ
-késpengén egyensúlyozva?-
amikor megharaptam
a meleg szájad.
A hó meg csak esett tovább rezignáltan.
BUDAI ORSOLYA SHOYA
A Főnix csendje
Lassan cammog az idő, ólmosan vánszorog,
s e hűvös, megfáradt, álmos pillanatban
keresem, keresem elveszett önmagam.
Széthullott lélekcserepeket seper a szél,
ide-oda húzza-vonja, hangos a csend.
Nyugalmat, Ó, mondd, Drága Istenem,
békességet, simogató áldást hol kaphatok?
Jöhet még mosoly, és gazdag nevetés?
Önfeledt, víg kacaj? Hosszú, boldog évek?
Lehetnek szebbek, ragyogóak a mindennapok?
Elszunnyadnak vajon a síró, zokogó szavak,
a tegnapot felkavaró érzelemhullámok?
Igen! Kell, hogy legyen tiszta, fényes jövő,
kell a lelket derítő aranyló napsugár!
Kell, hogy zöldelljen, csiripeljen, illatozzon,
újra éljen e meggyötört szív, e félhalott lélek.
Mint a levegő, úgy kell, úgy kell a szárnyalás.
Hamuvá omlott Főnix, Te erős, szabad madár!
Emelkedj! Nyisd szíved! Emeld szárnyad!
Alkosd újra porrá perzselt önnönmagad!
Ezredévek ősi ereje szunnyad nemes véredben.
Teremtsd újjá elhamvadt szárnyaidat!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Az öreg
A férfi befordult a sarkon, és majdnem átesett a földön ülő hajléktalanon, aki az esti szürkületben úgy látszott, szinte eggyé válik a piszkosszürke beton járdával. Az öreg egy papírdobozon ült, térdét átkulcsolva, unottan bámulta a szemközti ház tetejéről ütemesen csepegő hólét. A férfi bosszankodva lépte át az ülőalkalmatosságot, s bár hozzá sem ért, mégis leporolta nadrágjáról az oda gondolt szennyet. A még mindig a vízcseppeket figyelő öreg szája mosolyra húzódott, kinyújtotta a kezét, hogy csupazseb és folt, nadrágjáról ő is leseperje a láthatatlan porszemeket. A férfi hirtelen megállt, mert az apró, de annál kihívóbb mozdulatot személyes sértésnek vette. Még, hogy őutána egy koszos csöves leporolja a nadrágját! Csípőre tette kezét, de hirtelen nem tudta, mivel is tudna visszavágni az öregnek, aki lehetett ötven, de akár száz éves is. Csupabozont haja ősz volt, akár a szakálla, mely fölött viszont világító kék szemei kajánul megvillantak egy pillanatra a felette álló férfi felé, majd újra visszavándoroltak a csepegő ereszre.
A férfi úgy érezte, valamit mondania kell, amivel rendre inti ezt a koszos vénembert, legalábbis, hogy tudja, hol a helye. Ugyan már késésben volt az üzletfeleivel tartott karácsonyi partiról, nem tűrhette ezt a magatartást.
- Mégis mit gondol, hogy itt akadályozza a dolgozó embereket a sarkon?
Az öreg elmosolyodott, és nagyot sóhajtva folytatta a bámészkodást.
- Válaszoljon, hallja! Miért nem megy valahova, ahol senkit nem zavar? Mindennap itt bűzlik a sarkon, rontja az utcaképet!
Az öreg felhúzta szemöldökét, vállát felvonva egyértelmű mozdulatot tett. A férfi ettől még jobban sértve érezte magát, körülnézett, hátha akad segítsége, aki mellé állna, de senki nem figyelt erre a közjátékra.
- Szégyellhetné magát, hogy itt lopja a napot, ahelyett, hogy elmenne dolgozni - lebiggyesztette a száját - inkább kéreget, mert csak azt tud, ugye?
Közelebb lépett, de azért vigyázott, ne érjen hozzá.
A kék szemek egyenesen a férfi szemébe néztek.
- Ugye te sem gondolod komolyan, amit kérdeztél? Mégis mit gondolsz? Önszántamból ültem ide, a mocsokba? Egyszer én is olyan robot voltam akár te, vagy a körülötted rohanó öltönyösök. Az életem mégis kettébetört, és ide jutottam. Te sem tudhatod mi vár rád a következő sarkon. Még te is ide kerülhetsz, mellém.
A férfi újra körülnézett, más is hallotta e a hozzá intézett szavakat, majd remegő szájjal sziszegte.
- Én soha nem fogok idekerülni, érti!? Tisztességes ember soha nem kerülhet ide!
Az öreg lemondóan pislogott egyet.
- Tisztesség, becsület. Ez belőlem soha nem hiányzott. Ezért vagyok most itt, és azok akik miatt itt vagyok, most a markukba röhögnek. Nézz körül! Kiket látsz? Rohanó, szürke tömeget. Ha most itt összeesnél, a szívedhez kapnál, senki nem állna meg segíteni rajtad. Azt mondanák: részeg disznó! Minek ivott annyit?
- Ez nem igaz! - lihegte a férfi. Kétségbeesetten kapkodta a tekintetét arcról arcra, de az emberek közönyösen elnéztek fölötte.
- Nem is ismernek, miért gondolnának ilyesmire?
Az öreg bólintott, és a világító szemek újra a férfira szegeződtek.
- Hiszen olyanok mind, mint te. Ítélkezel, holott azt sem tudod, milyen sors vetett ide. Azt gondolod, alkoholista, tolvaj, koldus vagyok. Nem szabad ítélkezni senki felett, amíg nem ismerted meg a múltját. Jól vésd ezt az eszedbe, Tamás!
- Honnan… honnan tudja a nevem? - lépett meglepetten hátra a férfi, mintha áramütés érte volna.
Az öreg felvonta szemöldökét, majd elnézett a férfi mellett.
- El fogsz késni, várnak az üzletfeleid - motyogta alig hallhatóan. Láthatólag nem akart több figyelmet szentelni a felpaprikázott üzletemberre.
A férfi fejét rázva megfordult, és besietett az étterembe. A tulajdonos mosolyogva üdvözölte.
- Látom nehezen tudta kikerülni az öreget! Hiába kergettük el, mindig visszajött. Nem tudunk mit kezdeni vele. De mivel senkinek sem árt, hát hagyjuk néha, hogy melegedjen a kapu alatt, vagy a konyhai elszívó kivezető nyílásánál.
- Még, hogy nem árt senkinek! Még neki állt feljebb! - mondta a férfi bosszankodva.
- Képes volt kioktatni emberségből! - sepert le zakójáról néhány hópihét.
A tulajdonos furcsa tekintetet vetett a férfira.
- Az hogy lehet, hiszen teljesen néma, és tök süket az öreg.
A férfi enyhe szúrást érzett, valahol a szíve táján.
PÁL TÜNDE
Karácsony
A falu akkoriban, ha megjött a december, fehérbe öltözött. Nagy havazások voltak, és egészséges hideg – ahogy mondták. Hajnalban a misére igyekvők talpa alatt csikorgott a hó. A patak befagyott, suhant a korcsolya, és csak az este terelte haza a gyermekeket.
A várakozás édes izgalma észrevétlenül költözött be az emberek közé, és napról napra egyre nőtt. Esténként halk énekszó hangja szállt a havas utca fölött és a nagy fehér kutyák, melyek egész nyáron a jószágot vigyázták valahol fent a hegyen, álmosan emelgették fejüket a hangra. Ők is érezték, hogy készül valami.
Az öregek, ha eljött az este, régmúlt idők Karácsonyairól beszéltek el megtörtént dolgokat, s míg almástészta vagy kalács sült, a nagymamák reszkető kezei alatt simává újult a tavalyi szaloncukor fényes papírja, hogy aztán újra ott csüngjön a fán édes tartalmával, árgus gyermekszemek kereszttüzében mindaddig, míg le nem jár a házszentelés. Gondos kezek fényesre törölték az ablaküvegeket, felsöpörték a pitvart, kirázták a szőnyegeket. Városra költözött rokonok érkeztek cifrább ruhákban, és a távoli iskolákból hazatértek a diákok.
Aztán eljött a nap. Reggelre friss hó esett, délelőttre mintha megbolydult volna a falu. Az asszonyok futkostak, kapun be, kapun ki, volt aki csak úgy, kabát nélkül, szvetterben, friss kenyér illata töltötte be a levegőt, a kémények jobban füstöltek mint máskor bármikor, és a gyermekek megilletődve énekelték a „Mennyből az angyalt”.
Karácsony ideje volt. Szenteste – a templomba egy családként vonult be a falu népe, és az ima őszinte volt. Egyszerű emberek, egymás között, tiszta szívvel, levetkőzve a hétköznapok bajait, félretéve haragot és bántást, csak megélték a csodát. Mindenki érezte – gazdagok voltak, és nem számított, hogy kinek mi került a Karácsonyfa alá, az se hogy díszes üveggömbön, vagy ezüstdión csillan meg a gyertya fénye.
Régi idők meghitt Ünnepéről vajon mit tud már a ma embere? Megéljük, vagy csak megérjük, ki-ki magában hordozza a választ. Mert nem az a fontos, hogy meddig ér a Karácsonyfa a szobában, és az se, hogy hány ünnepi díszdoboz lapul alatta, az Ünnep igazi értéke ott ül meg a tűlevelek közt a fényben, az illatban, a hangulatban, és a szándék őszinteségében. Egy mosolyban, egy mozdulatban, abban, amiről annyiszor megfeledkezünk, mert rohan, örvénylik körülöttünk az élet, és napról napra változik a világ. A pillanatok emlékekké vénülnek az Idő szorítása alatt, és ha emlékezni kell, számít az, hogy milyen érzéssel emlékezünk.
Karácsony van. Égnek a gyertyák, az emberek közelebb húzódnak egymáshoz a padokban, hogy mindenki elférjen, valahogy melegebb van a templomban is. Béke van, és szeretet. Meghitt csendben, halk imában vagy zengő énekben szárnyal, él a lélek. Ez az ajándék, s hogy örökké tartson az már az ember dolga.
PELESZ ALEXANDRA
Szabadesés
Szorítom a hegedű nyakát, annyira, hogy már elfehéredtek az ujjbegyeim. Keresem a hangokat. Jobb kezem a vonón merev, tudom, sokkal kecsesebben kellene tartanom a csuklómat, hogy a kifeszített lószőrt tökéletesen tudjam a húrokon mozdítani. Így hamisan cseng a dal.
– Újra! – csattan a tanárnő hangja, mint az ostor.
Fogaimat összeszorítom, érzem, ahogy az állkapcsom mellett remeg az ideg. Próbálom ellazítani a vonót markoló ujjaimat, de azok nem engedelmeskednek. Többé már nem. Görcsösen markolják az ébenfa kápát, és hiába rajta a báránybőrborítás, bántja a bőröm. Égeti.
– Elég! – kiáltok most én, de csak némán. Csak a koponyacsontjaim közt harsan a szó.
Felugrok, a lendülettől székem hangos csattanással esik hátra. A túlságosan nagy könyvtár falai közt visszhangzik a fülsértő hang. Mindig is üres volt ez a hely, nincs benne érzés, nincs benne élet. Kiviharzok az ajtón, még hallom, ahogy a tanárnő éles hangján utánam kiabál.
– Karol! Karol! Jöjjön vissza!
Soha többé. Inkább meghalok.
Kirontok az ajtón, szoknyám most vadul táncol a térdem alatt, ahogy szedem a lépcsőfokokat. Máris könnyebben tágul a tüdőm, máris szebb a világ! A kertkapuig már csak néhány lépés! Beütöm a kódot, és a világ feltárul előttem. Egyetlen másodpercig vacillálok csak, aztán jobbra indulok – hiszen teljesen mindegy az irány. Nincs cél, nincs hova mennem. Tizenhét évem minden napját ennek a háznak a falai közt töltöttem. Úgy rohanok, mint akit űznek, meztelen talpamat felsérti egy-egy kavics, hegedűm nyakát még mindig markolom, jobb kezemben pedig a vonó kapálózik mellettem vadul. Néhány percnyi vágta után a nyugodt, túlságosan csendes környékünkről kiérek a nyüzsgő utcákra. Még mindig nem lassítok, az emberek furcsa pillantásokat vetnek rám. Elfordítom kissé a fejem, így az egyik kirakat üvegében én is meglátom saját suhanó alakomat, bézsszínű ruhám úszik utánam, szőke hajam egészen ziláltnak tűnik. Úgy festek, mint aki megtébolyult.
Lehet, hogy így is van.
Hatalmas lendülettel csapódok bele egy testbe, ő mégsem tántorodik hátra. Helyette körém fonja a karjait, és halkan búg a fülembe.
– Hé, hát te meg hová rohansz? Nyugi, csak nyugi! Állj le, semmi gond…
Hangja balzsam a lelkemre. A ruhájából áradó tömény dohányszag sem zavar.
Pár másodperc múlva eltol magától, pedig nem akarom.
– Mi a franc történt veled? – kérdezi, de én csak bámulok fel az arcába, hisz’ fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hisz’ fogalmam sincs, ki ez a fiú, de nem is érdekel. Csak azt szeretném, hogy újra öleljen magához, hogy vigyen el innen, bárhová…
Ujjaival hátrasimítja a homlokomból a hajszálakat, érintése kissé tovább időz a bőrömön a kelleténél. Tekintete a szememről a számra vándorol, majd újra vissza.
– Hahó! Itt vagy? Mi történt veled? – kérdezi újra.
Hátrébb lépek, és végre – kicsit sem burkoltan – végigmérem az előttem álló fiút. A haja hosszú, kuszán hull alá, a válláig ér. Fekete-fehér kockás ingje nincs begombolva, alatta pedig csak egy egyszerű, fehér trikót visel. Sovány, de izmos – ezt éreztem, amikor magához ölelt. Szakadt farmerja egészen világoskék, fekete tornacipője nincs bekötve.
Muszáj lesz mondanom valamit.
– Elszöktem otthonról – nyögöm ki halkan.
– Jesszusom! – emeli az égnek a tekintetét. – Nem tetszett a milliomos-élet?
Fújok egyet.
– Miből gondolod, hogy milliomos vagyok?
Erre felnevet. Olyan igazi, szívből jövő nevetéssel, amilyet talán még soha nem hallottam, és ami most mégsem esik jól. Egyáltalán.
– Ugyan már, ez totál egyértelmű. Nézz magadra! – azzal ő is végigmér, tetőtől talpig. – Egy olyan ruhát viselsz, ami kábé annyiba került, mint amiből mi apámmal fél éven át élünk, és egy méregdrága hegedűt szorongatsz a kezedben. A bőröd, az ujjaid, a körmöd makulátlan, valószínűleg semmit nem kellett még a két kezeddel megcsinálnod. Illatos vagy, finom, puha… akár egy baba…
– Elég! – csattanok fel, a sírás már fojtogatja a torkom. – Gyűlölöm ezt!
Résnyire szűkült szemmel pásztázza az arcom.
– Miért szöktél el? – kérdezi komolyan.
– Teljesen mindegy! Te ezt úgysem érted! Ezt senki sem érti! Mindenki azt hiszi, az én életem tökéletes! – mondom a sírástól elvékonyodott hangon.
Nagyot sóhajt, zsebre dugja a kezét, és csak áll mellettem, nézi, ahogy sírok. Pocsékul érzem magam. Legszívesebben sikítanék!
– Tudod, mit? – kérdezi végül.
A fejemet rázom.
– Gyere! Elmegyünk hozzánk, amig megnyugszol. Így nem maradhatsz az utcán. Beszélgetünk egy jót, elmondod a bánatod, aztán szépen hazakísérlek.
– Soha többet nem megyek haza – felelem halkan.
– Ezt majd meglátjuk. De most gyere!
Azzal elindul, én pedig követem. Kissé szaporáznom kell a lépteimet, hogy beérjem, aztán már egymás mellett sétálunk. Mindenki megbámul minket. Nem nagyon figyelek, merre tartunk pontosan, de az biztos, hogy nem a legbizalomgerjesztőbb környéken járunk. Egy régi, dohos lépcsőházba megyünk be, a koszos, szürke járólap jéghidegnek tűnik a talpam alatt, pedig kint egész kellemes tavaszi idő van. Libabőrös leszek, most bánom, hogy legalább egy papucsba nem léptem bele… még szerencse, hogy csak a második emeletig kell menni.
– Apámmal ne törődj! – szólal meg a fiú, aztán belöki a bejárati ajtót. Tömény dohány és alkoholszag csapja meg az orrom, a tévé hangosan szól.
– Gyere! – fogja meg a kezem és húz a szűk folyosón maga után. Elhaladunk egy ajtó előtt, csak egy pillanatra tudok belesni. Rendetlenség van a szóbában, a cigarettafüstöt vágni lehetne, és egy férfi bóbiskol az egyik ósdi fotelban.
A következő szobába bemegyünk.
– Csukd be, légyszi! – bök az ajtó felé, aztán lerúgja a cipőjét és leül az ágyra. Hátát a falnak veti, majd megpaskolja maga mellett a régi, mintás ágytakarót. – Ülj le!
Lassan leereszkedek mellé, én is hátracsúszok annyira, hogy neki tudjak támaszkodni a falnak. Jéghideg, megborzongok, megint libabőr fut végig rajtam. Ebben a lakásban tutira egész télen nem fűtöttek. Óvatosan körbenézek, a ruhák szanaszét hevernek a földön, még az alsógatyák is, a szekrényajtó tárva-nyitva, de alig van benne valami, az íróasztalon pedig könyvek, vagy laptop helyett egy hamutartó árválkodik meg egy két üres sörösüveg.
– Amúgy Kristóf vagyok – szólal meg, én pedig most először gondolok bele abba, hogy egy fogalmam sincs, kinek a lakásán vagyok, fogalmam sincs, hol, és azt sem tudom, megbízhatok-e ebben a fiúban, akinek most már legalább neve lett. Ha ezt apámék tudnák. Úristen, apámék, valószínűleg már a rendőrséget is kihívták, ha a hegedűtanárnőm elmondta nekik, milyen állapotban rohantam el otthonról. Mindegy. Itt biztosan nem találnak rám, úgyhogy jó helyen vagyok.
– Hahó, kérdeztem valamit – paskolja meg Kristóf a combomat, mire összerezzenek. Ő meg felnevet.
– Jesszusom, tutira soha senki nem nyúlt még hozzád, mi?
Elvörösödök.
– Ne haragudj, mit kérdeztél? Kicsit elgondolkoztam… – terelem el a szót a kényelmetlen témáról. Én, meg a szex… ha egyszer totál véletlenül nem bukkantam volna rá anyám könyvei közt egy erotikus tartalmú regényre, azt sem tudnám, eszik vagy isszák…
– Azt kérdeztem, most már sokadszor, hogy miért szöktél el?
– Tényleg érdekel? – nézek rá, és tekintetem elidőzik az arcán. Ő is engem bámul, a tenyere meg azóta is a combomon nyugszik, de én nem is akarom, hogy elvegye. Tökéletesen oda illik.
– Tényleg érdekel – szólal meg aztán halkan. – Minden érdekel, ami veled kapcsolatos.
Hatalmasat dobban a szívem. Nekem még soha, senki nem mondott ilyet. Tudnom kell az okát, hogy ő most miért?
– Miért érdekel? – súgom.
Sóhajt egyet, aztán halványan elmosolyodik.
– Mert ahogy ott rohantál az utcán… mezítláb… a hegedűddel… én annál gyönyörűbbet és vadabbat még soha nem láttam. Olyan voltál, mint egy Istennő! És olyan elszántság ült a szemedben, ami nagy ritkaság manapság… mert mindenki csak úgy van. Csak úgy éldegél a maga posványában. De te mást akarsz!
Kell pár másodperc, hogy felfogjam a szavakat, hogy felfogjam, ez a fiú értett engem abban a pillanatban, hogy meglátott.
– Köszönöm! – felelem csendesen.
– Magadnak köszönd! Te mertél elrohanni otthonról, pedig valószínűleg kemény büntetés vár majd ezért.
A fejemet rázom.
– Nem fognak megbüntetni, mert soha többé nem megyek haza.
Most ő csóválja a fejét.
– És elmondod végre, hogy pontosan miért?
Fejemet a falnak döntöm, veszek egy mély levegőt, aztán beszélni kezdek.
– Mindenki azt hiszi, az én életem maga a tökély. Hisz’ mindenem megvan, gazdagok vagyunk, gyönyörű helyen élünk… csakhogy nekem ez egy börtön. Magántanuló vagyok, mert apám szerint nincs egész Pesten olyan iskola, ami méltó lenne hozzám. Még a zeneiskolába se járhatok el, a hegedűtanár jön hozzám heti háromszor. Saját könyvtárunk van, tele könyvvel, mégis kong az ürességtől. A szüleim… tudom, hogy szeretnek, hogy jót akarnak nekem, de nem értik meg, hogy nekem ez nem jó! Nincsenek barátaim, nem látok a világból mást, csak amit ők érdemesnek találnak rá. Megfulladok! Agyonnyomnak a falak… elég volt!
Csend telepszik közénk, aztán pár perc után Kristóf megpaskolja a combomat.
– Megértelek.
Bepárásodik a szemem.
– Tényleg?
Bólint.
– Tudod, én egészen máshogy élek, mint te – mutat maga köré. – Egészen mások a problémáim. De az biztos, hogy ha bárki is megpróbálna beszabályozni, bármilyen téren, abba belehalnék. Az emberek szabadnak születnek, és ezt senki nem veheti el tőlük.
Annyira jól esik, hogy ezt mondja. Tenyeremet a combomon nyugvó kézfejére fektetem, mire rám pillant. Meglepettnek tűnik, én pedig megszorítom a kezét, hogy jelezzem neki valahogy: most, ebben a pillanatban boldoggá tesz. Boldoggá tesz azzal, hogy itt lehetek mellette.
– Mesélsz te is magadról? – kérdezem egy halvány mosoly kíséretében.
Felnevet, de ez most nem az az igazi nevetés, inkább fájdalommal teli.
– Azt hiszem, a körülmények mesélnek rólam – int állával a szomszéd szoba felé.
– Hallani szeretném – makacskodom.
Megrántja a vállát.
– Anyám meghalt, apám alkoholista, nem hajlandó dolgozni, engem kicsaptak a suliból. Kábé ennyi.
– Sajnálom – súgom őszintén.
– Ugyan már. Az én hibám, hogy nem jártam be a suliba, magamnak köszönhetem.
– De azt nem, hogy anyukád meghalt és hogy apukád így viselkedik.
– Erre viszont nincs ráhatásom. El kell fogadnom. Próbálok kicsit segíteni a helyzeten, hónapok óta munkát keresek, mert apám segélyéből még a kajára sem futja. Sajnos az első helyen átvertek, egy építkezésen dolgoztam két hetet, de pénzt nem láttam érte…
– Sajnálom – nyögöm most már másodszor.
Ujjait az enyémek köré kulcsolja.
– Na, gyere, hazakísérlek! – állna fel az ágyról, de én visszahúzom.
– Nem megyek haza!
Komolyan néz rám, a szemembe bámul, mint aki olvasni akar belőlem. Egy ideig csak állom a tekintetét, aztán azt érzem, hogy valami húz felé, valami, amit korábban soha nem éreztem még. Szabad tenyeremet az arcára simítom, hozzá hajolok, és már majdnem összeér az ajkunk, amikor megszólal.
– Mit csinálsz?
Nem húzódom el.
– Azt hiszem, megcsókollak – súgom halkan, mire tenyerét a tarkóma tapasztja, és a pillanat törtrésze alatt megszünteti a köztünk lévő távolságot. Megcsókol… megcsókol! Úgy igazán, mélyen, úgy, hogy beleszédülök! Vagy belehalok… kell, még, magamhoz ölelem, hozzá simulok, csókolom, simogatom, közben érzem a könnyeim sós ízét is a nyelvünkön.
Amikor nagy nehezen elszakítom magam tőle, kimondja az egyetlen szót, amire most szükségem van.
– Maradj!
Már nem is furcsa itt ébredni. Négy napja vagyok Kristófnál. Tudom, hogy az egésznek semmi értelme, tudom, hogy nincs jövőnk… a lakást el sem merem hagyni, mert akkor biztosan rám találnak. Kristóf tegnap este mondta, hogy az egész város ki van plakátozva a fotómmal, az apja pedig éjszaka rontott ránk, magából kikelve ordított, mert a híradóban is engem mutogattak. Üvöltött velem, hogy börtönbe fogom őket juttatni azzal, hogy itt bujkálok.
Hiába kutakodok a gondolataim közt, nem találok semmit, amibe kapaszkodhatnék, ami reményt adna. Halálra vagyok ítélve.
– Jó reggelt! – csókol bele Kristóf a nyakamba, aztán felül az ágyon és a cigijéért nyúl. Rágyújt, nézem, ahogy a füst lassan szétterjed a szobában, nézem a cigaretta parázsló végét, nézem Kristóf száját, ahogy beleszív a dohányba… szeretem őt.
– Hozok valami kaját, jó? Egész éjjel korgott a gyomrod – mosolyog rám.
Tényleg éhes vagyok. Napok óta alig ettünk, és mivel nálam egy forint sincs, így kénytelenek vagyunk beérni azzal, ami kijön a segélyből. Kristóf a tegnapi napot munkakereséssel töltötte, és elvileg az egyik nagy építkezésen jövő héten már kezdhet is. Az nagy segítség lenne. De hogy velem mi lesz… nem tölthetem itt a hátralevő életem ennek a szobának a falai között.
– Veled megyek – kelek ki az ágyból.
– Rossz ötlet. Fel fognak ismerni.
– Kizárt – nézek végig magamon. Kristóf halott anyukájának a nadrágja és egy kopott, kék póló van rajtam, amit szintén a másik szoba szekrényében találtam. Furcsa volt rádöbbennem, hogy nem tudok mit felvenni, egyszerűen nem is tudom, mit gondolok, hogy fogok így élni. – Veled megyek.
– Hát jó – bólint Kristóf, kimegy a folyosóra, majd egy fehér sportcipővel a kezében jön vissza. – Ez is anyámé volt, szerintem kábé jó rád.
Felveszem, kicsit nagy, de erőből meghúzom a fűzőt, így nem fog leesni a lábamról.
Fura érzés kilépni az utcára. Mintha egy másik életben lett volna, amikor utoljára kint voltam, mintha nem is én lennék, aki szoknyában, mezítláb rohant a járdán. Egymás kezét fogva sétálunk el a legközelebbi boltig, veszünk kenyeret, párizsit, meg Kristóf apjának egy üveggel a legolcsóbb borból. A pénztárosnő zavartan méreget, a szívem a torkomban dobog, amig fizetünk, mert attól tartok, rákérdez, én vagyok-e a lány a hírekből. Hála Istennek nem teszi. Valószínűleg Kristóf is észrevette a furcsa pillantásokat, mert sokkal gyorsabb tempót diktál most, mint amikor idefelé sétáltunk. Már csak három sarok… csak érjünk haza. Már bánom, hogy eljöttem, mert a gondolattól, hogy esetleg elszakítanak Kristóftól, és vissza kell mennem abba a siralomházba, halálra rémít. Már csak két sarok. Szirénákat hallok, felsejlik előttem anyámék arca, akik biztosan halálra aggódták már magukat miattam, és akik most reménykednek, hogy végre megleszek! Anya, apa, bocsássatok meg nekem, de én így nem tudok élni! Megfulladok! Már csak egy sarok. Kristóf úgy szorítja a kezem, hogy fáj, a szirénák pedig már közvetlenül a hátunk mögött hasítják a levegőt.
– Kristóf, én nem megyek haza! Inkább meghalok! – mondom eltökélten, mire rám néz. Látom a szemében, hogy szeret engem.
– Akkor gyere! Nincs más kiút…
Behúz a legközelebbi lépcsőházba, kettesével szedi a fokokat, a negyediken felfeszíti a tetőre vezető ajtót, és már ott is állunk, a város felett… megcsókolom… beleszédülök…
És ugrunk.
GYURKOVICS MARGIT
Vonal-játék
A telefon ébresztőjére ébredtem. Kinyomtam a halk pittyogást, és felcsuktam a kislámpát. A fénnyel, mintha az én elmémben is világosság gyúlt volna. Visszahanyatlottam a vánkosomra, és behunytam a szemem. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végig fut az arcomon. Istenem, mint egy film, lepergett előttem, újra meg újra. Lassan kimásztam az ágyból, vetettem egy pillantást alvó feleségemre. Az évek során eltávolodtunk egymástól. Szerettem, de már nem volt meg az a tűz, ami kezdetben. Egy törölközőt csavartam a csípőm köré, úgy indultam a fürdőszobába, hátha szembetalálkozom lányaim valamelyikével. Bár ez hajnali háromkor nem volt valószínű. Buszsofőrként dolgoztam, ma én indultam az első járaton. Sokan mondták a történtek után, hogy menjek el pár hét szabadságra, de én egy napot sem akartam kihagyni. Nem kötöttem az orrukra, de attól féltem soha nem leszek képes a volán mögé ülni, ha most abbahagyom. Gyorsan megborotválkoztam, letusoltam. Bebújtam a tökéletesre vasalt ruháimba, egy pillantást vetettem a tükörbe. Megfogytam az utóbbi hetekben, az arcom is beesett. Vagy tíz évvel néztem ki, és harminccal éreztem magam öregebbnek a koromnál. Legszívesebben elmentem volna egy lakatlan szigetre, hogy ne kelljen senkit látnom, ne kelljen senkivel beszélnem. Undorodtam a kíváncsi pillantásoktól, gyűlöltem, hogy minden nap megkérdezik az utasok, hogy én vezettem-e akkor a buszt. Mintha nem tudnák! Naponta vagy százszor érzem, hogy nem fogom kibírni, hogy ezt nem lehet ép ésszel túlélni. Néha úgy érzem, nem is akarom. Aztán a lányaimra gondolok, szükségük van az apjukra. Éva egyre türelmetlenebb velem, azt szajkózza, szedjem már össze magam. Hová lett az életvidám pasi, meg hogy nem tehetek róla és az élet megy tovább. Gyűlölöm, ahogy kimondja: " Drágám, nem ismerek rád! " Én sem ismerek magamra, én is olyan akarok lenni, mint előtte - de hogy lehetnék? Úgy döntök, gyalog megyek a buszpályaudvarig, csípős novemberi hajnal van. Jólesik a séta, miközben átfut a fejemen a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha megtámadna és leszúrna valaki. Nem kellene többé gondolkodnom, nem kellene összeszedni magam, nem kellene megjátszani, hogy jól vagyok. A szemetes mögül kiugrik egy fekete macska, és átfut előttem az úton. Még ez is! Pedig nem vagyok babonás. A pályaudvar épületéhez közelítve látom, Dênes bácsi, az éjjeliőr, már vár rám. Évek óta bevett szokásunk, hogy indulás előtt még elszívunk egy cigit, megbeszéljük az aktuális híreket. Azóta nem mentem be hozzá az épületbe, inkább egyenesen a buszhoz somfordáltam. Most viszont nem bízta a véletlenre a találkozást. Lassan közelítettem, nem volt kedvem beszélgetni. Arról, meg végképp nem.
- Jó reggelt, Dénes bá' ! Milyen hideg reggelünk van ma! - próbáltam kedélyeskedni.
- Jó reggelt neked is fiam! Gyere be, főzök egy jó erős kávét.
- Inkább mennék, ha nem bánja – mondtam.
- De igen, bánom! Úgy hogy gyere, ne keress kifogásokat! Bemegyünk, kávézunk, aztán mehetsz. Nem kell beszélnünk sem, ha nem akarod, csak gyere be minden reggel, várni foglak.
Éreztem, hogy szemem elönti a könny, hát mégis van valaki, aki megért. Dénes bácsi ismert. Tudta, hogy bár állandóan ontom magamból a vicces sztorikat, és örökké ugratom a kollégákat, azért van nekem egy komolyabb énem is. Tudta, hogy szenvedek. Tapintata többet ért minden szónál, és nekem megint végig folyt az arcomon egy könnycsepp. Gyorsan letöröltem és hálás voltam, hogy Dénes bácsi nem látta. Pedig igen, és majd megszakadt a szíve ezért az örökké vidám emberért, akit úgy szeretett' mintha a saját fia lett volna. Tudtomon kívül átsegítettem őt élete legnehezebb szakaszán, mikor elveszítette a feleségét. Persze tudták, mindenki tudta, hogy halálos beteg és a temetésére is sokan eljöttek a cégtől. Azt nem tudta senki, hogy Ő is meg akart halni, Nem látta értelmét az asszony nélkül élni. A gyerekek felnőttek, kirepültek, fia külföldön élt, és a lányának is megvolt a saját élete. A temetés után mindenki élte tovább az életét, csak ő nem találta a sajátját. Akkor kerültem a céghez és minden reggel beköszöntem hozzá, sokat beszélgettünk. Rájöttünk, hogy közös hobbink van - a horgászat. Tiszteltem őt, a tanácsát kértem, aztán beszámolót tartottam, miként váltak be az ötletei. Újra fontosnak érezte magát, lassan kilábalt a gyászból és elvetette az öngyilkos gondolatokat.
- Mennem kell, Dénes bácsi, legyen szép napja! - köszöntem el.
- Neked is fiam! - köszönt el Ő is, és csak miután kiléptem a szabadba, akkor engedett szabad folyást a könnyeinek. Felugrottam a buszra, rástartoltam és elindítottam a fűtést. Rend volt, és tisztaság, szerencsém volt a kollégával, akivel váltottuk egymást, mert ő is rendmániás volt, mint én. A korai járaton mindenkit ismertem. Munkások, akik napi szinten utaztak a jobb kereset reményében Bécsig. Javarészt nők, akik konyhai kisegítőként, vagy takarítóként helyezkedtek el. Kerültem a pillantásukat, épp csak köszöntem. Alig volt a forgalom, így hamar elhagytuk a várost és az országot. Az utasok aludtak én pedig bámultam ki a sötétbe, gyorsan vezettem, mint mindig. Az út két oldalán villogtak a szélerőművek vörös jelzőlámpái. Rádiót sem csuktam, csak vezettem, és rá gondoltam. Amikor először megpillantottam, a pillantása szinte perzselt. Figyeltem őt a tükörben, könyvet olvasott. Volt benne valami különleges. Vártam, hogy összeakad a tekintetünk, de ő nem foglakozott velem, csak olvasott. Utána hetekig nem láttam, míg végül egy reggelen fellépett a buszomra. Jegyet váltott, leült és olvasott - megint. A következő alkalmak is ugyanígy zajlottak, már épp eldöntöttem magamban hogy egy besavanyodott könyvmoly, amikor a tükörbe pillantva rám mosolygott. A mosolya teljesen megváltoztatta az arcát, sötét szemei ragyogtak, nekem meg megrogytak volna a lábaim, ha épp nem ülök. Egyre többször gondoltam rá. Kellemes napot kívántam minden utasomnak, és beálltam járművemmel a pihenő buszok közé. Elmentem a mosdóba, ahol két ismerős kollégával futottam össze. Kávézni hívtak, de nem vágytam társaságra, két órám volt a visszaindulásig. Felmentem a buszra, levettem az ingem és végig heveredtem a hátsó üléseken. Nem akartam gondolkodni, csak pihenni kicsit, de a történtek állandóan visszakúsztak a fejembe. Mikor múlik már el? Soha nem lesz már egy normális gondolatom, csak ez?? Újra rá gondoltam, beugrott a pillanat, amikor felfedeztem a közösségi oldalon. Napokig nézegettem a fotót, most már tudtam a nevét - Abigél - de ismerősnek nem mertem jelölni. A következő alkalommal viszont a nevén szólítottam, amikor a jegyet kérte. Ő meglepődve nézett rám, én meg sután magyarázkodtam. Aznap ismerősnek jelöltem, Ő visszaigazolt, és írogatni kezdtünk. Utána persze lelkiismeret furdalásom lett Éva miatt, nem mintha máskor nem írtam volna más nőnek. Előfordult, hogy csaptam a szelet egyik-másik utasnak, de ez most más volt - mert éreztem valamit, és nem csak a gatyámban. Meg akartam ismerni, mindent tudni akartam róla, de összeszedtem magam és nem írtam neki többször, féltem, hogy beleszeretek. Napokig nem találkoztunk, végül ő írt rám: "Eltűntél, mint Petőfi a ködben!" Hevesebben kezdett verni a szívem, felhívtam. Ott és akkor nem gondoltam Évára. A visszaút is csendes telt, hiszen az utasaim éjjeli műszakból tartottak hazafelé. Elvétve akadt pár turista, de télen, csak a karácsonyi vásárkor jöttek a fővárosba. Az út gyorsan telt, nekem nem volt kihez szólnom. Na, nem mintha akartam volna, de álmosodtam, ezért felcsuktam a rádiót. Kilenc óra volt, épp a híreket kezdték mondani:
- A rendőrség lezárta a szeptember kilencedikén történt túszejtés ügyét, amelyben a halálos áldozatok száma...- Azonnal lenémítottam, izmaim megfeszültek, hirtelen lefékeztem, a busz megállt, az emberek meg morogtak a hátam mögött. Az autók tülkölve húztak el mellettem. Egy pillanatra behunytam a szemem, arcomon végig folyt egy újabb könnycsepp. Lopva letöröltem és visszasoroltam a forgalomba. Belepillantottam a tükörbe és elkaptam egy férfi szánakozó pillantását. Megérkezésünk után, úgy dôntöttem, haza megyek, mert hoszabb szünetem volt, és nem akartam beülni a kollégák közé. A lakás csendes volt, patikatisztaságú. Sehol egy félredobott papucs, sehol egy morzsaszem. A dísz-vánkos, mintha vonalzóval lett volna kimérve, pont a pamlag közepén. Éva kínosan ügyelt a rendre, soha nem ment el otthonról úgy, hogy ne lett volna minden a helyén. Úgy néztem körül a lakásban, mintha idegen helyre pottyantottak volna. A komódon egy bekeretezett fotó a lányokról, és ennyi. Semmi szín, semmi melegség. Jó volt egyedül lenni. A gyerekeim egyébként sem tudtak velem mit kezdeni, nem voltam most nekik jó társaság. Beállítottam az ébresztőt és ledőltem a kanapéra. Felkapcsoltam a tévét, a hangerőt a minimumra tettem, és behunytam a szemem. Pillanatokon belül elaludtam. Verejtékben fürödve a saját kiabálásomra ébredtem. Az Ő arcát láttam, és hallottam a hangját, ahogy súgja : - Menj már.! - Rápillantottam az órára, csak húsz perc telt el. Letusoltam, hosszan folyattam magamra a forró vizet, behunytam a szemem, újra hallottam a pisztolylövéseket, a sírást, a sikolyokat. Nem bírom, nem! Miért, miért, miért? Öklömmel a csempét ütöttem és ordítottam - nem, nem, nem!!! Lassan lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Semmi erőt nem éreztem magamban, hogy visszamenjek dolgozni. Gyűlöltem mindent, gyűlöltem azt is, hogy élek. December közepe volt, és mindenki a karácsonyra készült. Az emberek nagy csomagokkal utaztak. Éva is egyre többször kérdezte, mikor ejtjük meg a karácsonyi ajándékok vásárlását. A lányoknak én szoktam könyvet választani. Megígértem, hogy ebben most is számíthat rám. Az előző évekkel ellentétben, nem a könyvesboltokat jártam végig, hanem az interneten keresgéltem. Nem bírtam a bezártságot és a tömeget. A napok rohantak a szupermarketok előtt, már november végétől árusították a fenyőfákat. Mivel a fenyő vásárlása mindenképp az én feladatom, úgy döntöttem nem várok tovább. Felkaptam a kabátom, siralmasan festettem benne. Minden ruhám lógott rajtam a nadrágokat már kisebbre cseréltem, mert az öv sem segített rajtuk. Az autóból kidobáltam a horgász felszerelésem, rengeteg autó mindenhol, kétszer is körbementem, miire találtam parkolóhelyet. Mi a fene! Mindenkinek most jutott eszébe a favásárlás? Szinte tömeg verődött össze a stand körül. Nem volt kedvem odamenni, de végül összeszedtem magam. Gyorsan túl akartam esni rajta, gondoltam elkapom az első normandi-t, ami a kezem ügyébe esik, és megyek. Aztán elszégyelltem magam, megérdemli a családom, hogy szép karácsonyfa álljon a nappaliban. Elképzelni sem tudtam a karácsony estét. Pedig szerettem az ünnepi hangulatot, ilyenkor még az anyósomékat is elviseltem pár órára. Már egy ideje válogattam az illatos fenyők között, mikor a stand túloldalán megpillantottam egy fiatal nőt. Elakadt a lélegzetem és nem tudtam róla levenni a szemem. Olyan volt, mint ő, csak fiatalabb kiadásban. Mintha megérezte volna, hogy figyeli valaki, hirtelen megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Menekülőre fogtam, a fa ráér, majd visszajövök máskor. Gyorsan beültem a kocsimba és beindítottam a motort. Megdöbbenésemre a túloldalon kinyílt az ajtó, és a lány behajolt az autómba.
- Péter! Várjon kérem! Ne menjen el, szeretnék önnel beszélni.
- Elnézést! iIsmerjük egymást?- kérdeztem, pedig a hasonlóság nyilvánvaló volt.
- Személyesen nem, de tudom ki maga. Válthatnánk pár szót? - a hangja határozott volt.
- Elnézést, sietek! - hazudtam. - Becsukná kérem az ajtót?
- Nem is kérdezi ki vagyok, nem is érdekli mit szeretnék?- kérdezte szemrehányóan. Feladtam, kikapcsoltam a motort, kezeim erőtlenül estek az ölembe. Nem kérdezte, beülhet-e mellém, egyszerűen megtette. Bámultam magam elé, nem tudtam szólni. Éreztem, hogy engem néz és vár. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, mintha az autó kezdene összemenni.
- Sejtem hogy kicsoda - préseltem ki magamból a szavakat, nagy nehezen - Ön a lánya. Ránéztem, jó ég, Abigél szemei! Behunytam a szemem és félre fordítottam a fejem. - Mit szeretne tőlem, essünk túl rajta, sietek! - bunkósággal próbáltam palástolni az érzéseim és azt, hogy nem vagyok jól. Éreztem, ahogy elönt a hideg verejték.
- Maga mindig ilyen mogorva, mert ha igen, nem tudom mit szeretett magában az anyám! - csattant fel. Szavai tőrdöfésként értek. Éreztem, ahogy a gombóc növekszik a torkomban, visszatartottam a lélegzetem, testem szinte belesüppedt az ülésbe, rosszul voltam, úgy éreztem elhányom magam, elsötétedett előttem a világ.
- Uram, hahó, hallja amit mondok? Szerintem már lassan magához tér, á, igen, már rendben lesz! - hallottam az idegen hangokat magam körül. Valaki belevilágított a szemembe. - Meg tudja, kérem mondani a nevét? Emlékszik, mi történt?- hallottam a kérdéseket. Lassan kinyitottam a szemem. .Abigél, Istenem. Abigél. Visszacsuktam a szemem. Hogy emlékszem-e, mi történt? Tudom, hogy nem arra gondolnak. Emlékszem, minden pillanatra, hogy az Isten verje meg! Minden mozdulatra, hangra, sóhajra, sikolyra, a szagokra, de nem akarok emlékezni. Visszaléptem a sűrű sötétbe, ahol nem hallottam senkit, és semmit. Egy kórházi szobában tértem magamhoz. Éva hangját hallottam, az orvossal beszélt az ajtóban állva. Vajon honnét tudta meg hogy itt vagyok?
- Igen, ez érthető, egy ilyen trauma után. - mondta az orvos. - Nem képes feldolgozni egyedül a történteket, szakember segítségét kellett volna kérni.
- Nem beszél róla, és egy napot sem hagyott ki a munkában. - hallottam újra Évát.
- Bent tartjuk. Eredetileg csak egy éjszakára gondoltam, de a mentőben újra elveszítette az eszméletét. Aztán meg félrebeszélt, enyhe nyugtatót kapott.
- Köszönöm doktor úr! Én még mit tehetek érte? Mit javasol? Eddig nem erőltettem, hogy beszéljen a történtekről, úgy magába fordult, és a helyzet napról napra rosszabb lett. Rettentően lefogyott, már csak árnyéka önmagának.
- Ha eddig nem beszélt Önnel erről, akkor nem is fog. Minél több idő telik el, annál nehezebb megnyílni. Mindenkit megviseltek a történtek, még azt is, aki csak a rádióban hallott róla. Most már meg fogja kapni a megfelelő ellátást. Bemehet a férjéhez, nekem mennem kell tovább a következő beteghez.
Éva belépett a szobába, én meg úgy tettem mintha aludnék. Egy ideig álldogált az ágyam mellett, aztán megfordult, és elment. Nem beszéltem senkihez, csak aludtam, vagy bámultam a plafont. Ha bejött valaki, úgy tettem mintha aludnék. Aztán megint a plafont bámultam. A festék már kezdett lemállani, és érdekes alakzatokat öltött. Az egyik foltban Abigél arcát láttam kirajzolódni. A következő napon sorban jöttek a látogatók, a húgom, anyósom Évával, közben befutott anyám, és sírt az ágyam végében. Körbeálltak, mint egy cirkuszi majmot. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Nem szóltam senkihez. Becsuktam a szemem, egy idő után bejött a doki, és félre hívta Évát. Nem tudom mit mondott neki, de nem sokkal később mindenki elment. Anyám sírva, mintha legalábbis a halálomon lennék. Egyedül Éva maradt a szobában, leült mellém, és ült szótlanul, én meg eljátszottam, hogy alszom. Mikor elment végre, kinyitottam a szemem és kerestem a plafonon a Abigélt. Addig néztem, míg mosolyra húzódott a szája, rákacsintottam.
- De jó, hogy itt vagy drágám, már nagyon hiányoztál. Gyönyörű a frizurád, fodrásznál voltál? Látom kicsit rövidebb lett, de így még jobban tetszik.
Az hogy nem beszéltem senkihez, az Abigél- folton kívül, azt eredményezte, hogy áttoltak a pszichiátriára. Sajnáltam, mert itt frissen volt festve a plafon. Egyik nap betoppant Dénes bácsi. Leült mellém az ágyra, nem szólt csak a kezemre tette a kezét, én meg sírni kezdtem. Zokogtam, mint egy gyerek, ő meg átkarolt és ringatott, mint egy csecsemőt. Sokáig volt nálam.
- Tudom fiam mit ígértem, hogy nem kérdezlek, nem faggatlak, de már eltelt három hónap. Én meg nem bírom nézni, ahogy kiköltözik belőled a lélek. Beszélned kell valakivel. Talán én már kevés is vagyok, de elkezdhetnéd nekem a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott bánat, fél bánat. Hadd segítsek cipelni a terhedet!
Bámultam a fehér kórházi falat, és beszélni kezdtem. A hangom még a saját fülemnek is idegenül csengett.
- Hideg, esős szeptemberi reggel volt, emlékszik? A reggeli cigit is bent szívtuk el a konyhában. Nem volt kedvünk kint ázni!- kezdtem.
- Így volt fiam, hát hogyne emlékeznék, de azért te csempésztél egy kis jókedvet a zord reggelekbe is.
Olyan mintha egy évtized telt volna el azóta. Láttam magam, ahogy a kollégákat szívatom, minden őrültségbe, nem hogy belehúztak, de én húztam bele a többieket. Az állandó mókamester, aki mindig mesterkedik valamiben.
- Kicsit be is fűtöttem a buszba, próbáltam kedvezni az utasoknak, bár én nem fáztam. Már a pályaudvaron sokan felszálltak, a hétfő mindig ilyen. Nem is vettem észre, hogy ő is ott van az emberek között. Új kabátot viselt és utolsónak szállt fel. Mögém ült le, pontosan oda, arra az egy helyre, amit nem láttam a tükörből. - elcsuklott a hangom, és újra sírni kezdtem. Dénes bá’ pedig ringatott. Ennyi tellett tőlem az első napon - amikor végre beszélni kezdtem. Éjjel megint a saját sikolyaimra keltem. Kaptam egy injekciót, amitől átaludtam a következő napot is. Mióta átkerültem a pszichiátriára, Éva nem hozta be a lányokat, nem bántam. Nem volt már erőm, hogy leplezzem, nem vagyok jól. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Éva, ha bejött látogatóba, elmondta, hogy otthon minden rendben, én meg hallgattam. Napok óta most éreztem jobban magam kissé, a vacsorából is ettem pár falatot. Aztán csak feküdtem és Abigélre gondoltam. Vissza a kezdetekre, a lopott pillantásokra a visszapillantó tükörben, a mosolyára, beszédes szemeire. Nem bírom elviselni, hogy nem látom többé.
- Jó estét - lépett be a szobába az orvos. Vörös haja és vörös szakálla volt, úgy nézett ki, mint az egyik ír manó, amit Abigél rajzolt. Mesekönyv illusztrátorként dolgozott és imádta. - Hogy érzi magát, kérdezte?
Nem válaszoltam.
- Dénes úr kérte, hogy látogatási időn kívül is bejöhessen önhöz. Ha nincs ellenére, beleegyeztünk.
Bólintottam, inkább Dénes bácsi, mint az agyturkászok. A vízit után a mosdóba mentem, először néztem meg igazán magam a tükörben. Szemeim fénytelenül bámultak vissza rám, arcom beesett, bőröm fakó. Visszamásztam az ágyba, és Abigél lányára gondoltam. Az értetlenkedésre, hogy mit szeretett bennem az anyja..hát nem ezt az embert szerette, akivé váltam. Ő az erős, életvidám férfit szerette. Biztosan haragudna, ha így látna, de nem azt kérdezné, hogy mikor szedem végre össze magam, hanem tettekkel segítene. Kihúzna a természetbe, ki a tóhoz, újra horgászbotot adna a kezembe, Ő pedig egy pléden ülve olvasna, vagy skicceket készítene a következő könyvhöz. Élveznénk a csendet, aztán odaosonna halkan és átkarolna, ahogy számtalanszor elképzeltük. Hónapokat töltöttünk ábrándozással- időpazarlás volt! Ó ha tudtam volna, hogy milyen kevés időt szán nekünk a sors, nem pazaroltam volna el egy percet sem! Hetekig szerveztük az első találkát. Úgy vágytam rá, hogy végre megérinthessem és szörnyen féltem is tőle. Úgy tervezgettünk, mint a kamaszok, édes üzeneteket küldtünk egymásnak. Húztam az időt, mert bár minden gondolatom ő volt, ám, ha családomra gondoltam, mindig megtorpantam. Tulajdonképpen hitegettem. Nem bírta lépni. Nem követelőzött, nem nyafogott, nem kért. Csak szeretett. Azt mondta, először a humoromba szeretett belé, aztán a mosolyomba. Azután a kezem következett. Egyszer dugóba kerültünk, nyújtózkodtam, megfogtam a fejtámlát, Ő mögöttem ült, és elképzelte, ahogy a kezem végigsiklik a nyakán, végig a testén. Szégyenkezés nélkül tárta fel az érzéseit. Az egyedülállók nyugodt életét élte. Nem volt az a típusú szingli, aki hajtotta, kereste volna a kapcsolatot. Sikeres volt, kiegyensúlyozott, biztos anyagi háttérrel. Három évvel volt idősebb nálam, a lánya felnőtt, külön élt. Neki a városban volt egy kis galériás lakása, amihez egy csodás kis terasz is tartozott. Imádta, büszke volt rá, olyan kis kuckósan volt berendezve. Otthonosan, tele párnákkal, olvasósarokkal, gyertyákkal, virágokkal. Olyan volt, mint ő maga. Élénk, színes, izgalmas, de békés. Már nem csak a gondolataimba, de az álmaimba is befészkelte magát. Feladtam, nem bírtam tovább ellenállni. Bejelentés nélkül csengettem be hozzá. Meglepetten nyitott ajtót, egy szál törülközőben. Haja vizes volt, meglepetten nézett rám. Smink nélkül, talán még szebbnek is láttam.
- Péter! - meglepve súgta a nevem. Beljebb léptem, kezembe fogtam arcát, úgy csókoltam meg, nem engedtem el. Lábammal berúgtam az ajtót. Átkarolta a nyakam, és én egyre közelebb húztam, a törölköző a földre esett Végig simítottam a hátán, belemarkoltam a fenekébe. Olyan vágy fogott el, úgy éreztem, egy pillanatot sem bírok várni. Érezni akartam, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. Türelmetlenül kezdtem gombolni az ingem, Ő meg kinevetett, mert remegtek az ujjaim.
- Várj, ne kapkodj, ne siess!
Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett. Kigombolta az ingem és lesimogatta a vállamról, apró csókokkal borította a mellkasom. Mohón utána kaptam, de megfogta a kezeim - Ne siess! - súgta újra. Őrjítő lassúsággal kicsatolta az övem és kigombolta a farmerom. Közben folyamatosan a szemembe nézett, szőrös mellkasom súrolta a mellbimbóját. Gyönyörű, kerek mellei voltak, kezem felfedező útra indult volna, de újra megállított. A farmer lekerült rólam, és ő finoman kényeztetni kezdett.
- Ez nem ér! - nyögtem fel, de azért belemarkoltam sűrű hajába, és közelebb húztam a fejét, ellentmondva a tiltakozásomnak. Magam sem tudom, hogy keveredtünk fel a galériára, ahol nem volt más, csak egy hatalmas baldachinos ágy, mellette két, méretes gyertyatartó. Az egész délelőttöt az ágyban töltöttük. Nem bírtunk betelni egymással, újra és újra a magamévá tettem. Odaadó szerető volt. Összebújva feküdtünk, simogattam a haját és hallgattunk. Mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Éva jutott eszembe, bár nem akartam rá gondolni.
- Mi lesz most? - kérdeztem.
- Szeretlek! - mondta egyszerűen, én pedig megrémültem a választól. Én is szerettem, mégis féltem kimondani, az érzéseimet. Egészen a délután kezdődő műszakomig nála maradtam. Nagyon szép volt a lakása, pici, de teljesen visszatükrözte az egyéniségét. Áradt belőle a melegség. A műszakomat átábrándoztam. Éjjel, amikor hazaértem, letusoltam és bebújtam Éva mellé az ágyba. Hidegzuhanyként ért a valóság.- megcsaltam a nejem! Reggel üzenet várt Abigéltól : - Ma érkezik a lányom Hollandiából, a napot vele töltöm. Holnap várlak. Hiányzol, veled álmodtam, de a valóság sokkal szebb. Szeretlek. A.
Néztem az üzenetet a telefonomon, miközben a fürdőszobából kihallatszott a lányok csipkelődése, Éva csörömpölt a konyhában, reggelit készített. Hallgattam az itthoni megszokott zörejeket. A lányok épp a háló ajtaja lőtt haladtak el. Egyszer csak Vicus beszúrta a fejét az ajtón - Apa! Jaj de jó, hogy fent vagy, kérek egy cuppanóst - és már nyomta oda az arcát. Megcsiklandoztam, megpuszilgattam.
- Nyomás reggelizni! - szóltam mosolyogva. Elfutott a konyhába én meg néztem a plafont. Mi lesz most? Abigélnek, küldtem egy okét és egy smile-t. Nem mondtam neki, hogy szeretem. Még egyszer sem mondtam. Gyorsan elrepült a nap, és a következőn kimentettem magam azzal, hogy más beosztásba helyeztek. Nem tudok menni. Utána jött a hétvége, amikor egyébként is ritkábban írtunk, de érezte, hogy más vagyok. Én meg tagadtam. Napok teltek el, és én mindig találtam kifogást. Fáradt vagyok, álmos, helyettesítenem kell, sok a munka. Annyira vágytam rá, és közben féltettem a kényelmes életem. Most itt fekszem a kórházi szobában, és undorodom magamtól. Egy emberi roncs vagyok. Bejött a nővér, megkaptam az esti szurimat. Hálás voltam érte. Ilyenkor pár perc után kidőltem, mint a homokzsák. Nem kínoztak tovább a gondolatok. Másnap bejött hozzám Dénes bácsi, már esteledett, de Ő bármikor jöhetett. Szilveszter napja volt.
- Nem akarlak sürgetni, de most hogy elkezdtél beszélni a történtekről, szeretném, ha folytatnád! Kimehetnénk kicsit a levegőre, elég sok hó esett.
Kinéztem az ablakon, valóban, észre sem vettem. Rápillantottam Dénes bácsira, mintha ő is megöregedett volna, vagy csak régen néztem meg alaposan? Haja teljesen megőszült, a szemei kissé beesettek, le is fogyott.
- Nem szeretnék kimenni- mondtam.
- Megborotválkozhatnál-szólt halkan. Csendben voltam.
- Ott tartottunk, hogy mögéd ült le, ahol nem láthattad. Ki ült le mögéd?
Behunytam a szemem.
- Abigél! Mögöttem ült le, tudta, hogy ott nem látom őt. Ahogy fellépett a buszra, arcára volt írva a megbántottság, a fájdalom. Elindultam a pályaudvarról, lassabban mentem a szokásosnál, csúszott az út, és egyébként is nehezemre esett az útra figyelni. Megálltam a következő megállónál, felvettem egy utast, és kifelé mentem a városból. Ha nem lettem volna elfoglalva a saját problémáimmal, ha ugyanúgy figyelek, mint máskor, akkor biztosan feltűnt volna, hogy az utassal nincs valami rendben. Elhanyagolt volt, büdös. Normál körülmények között, lehet, hogy az ajtóban megtérítettem volna. De én nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Abigél ott ül mögöttem. Gyűlöltem magam, amiért fájdalmat okozok neki. Vacilláltam, hogy megkérem, üljön át a másik oldalra, hogy tudjunk beszélni, hogy legalább láthassam, de hatalmas önzőség lett volna a részemről. Hiszen az utóbbi napokban én bujkáltam előle, mindenféle mondvacsinált kifogásokat találtam, csak hogy időt nyerjek. Vagy kiutat? Nehezemre esett a beszéd, a torkom összeszorult, de erőt vettem magamon és folytattam. Elhagytuk a várost, gyér volt a forgalom, az eső vadul verte az ablakot. Össze kellett szednem magam, hogy az útra tudjak figyelni. A tükörbe láttam, hogy az utolsó felszálló utas jön előre, megállt mellettem, és halkan rám szól.
- Az első letérőnél befordulsz jobbra, ott, látod, az erdő mellett. Orromba csapott a mosdatlanság savanyú bűze, és ebben a pillanatban megéreztem a hideg pisztoly csövét a halántékomon.
- Add oda a mobilod! - jött a következő utasítás. - Ne csinálj hülyeséget, haver!
- Mit szeretnél, beszéljük meg! - kértem. - Pénz kell?
Nem akartam betérni az útra, amire mutatott. Tudtam, hogy az egy meglehetősen elhagyatott erdőrészhez vezet.
- Azt mondtam, add oda a mobilod!
Az agyamban cikáztak a gondolatok. Mit tegyek, hogy tudnám elvenni a pisztolyt úgy, hogy senki se sérüljön meg. Közben egyre jobban esett az eső, így a kormányt sem mertem félrerántani. Átadtam a mobilom, és abban a pillanatban a levegőbe lőtt, majd újra rám szegezte a pisztolyt.
- Mindenki tegye föl a kezét, most! - üvöltötte. A tükörbe pillantottam, kitettem az irányjelzőt és letértem. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy a pasi őrült és bármire képes. Arra gondoltam, ha hirtelen lefékeznék, kibillenne az egyensúlyából. Talán letudnám fegyverezni, de mi van, ha előrelendíti a kezét, és lő? Tizenhat utasom volt, köztük Abigél, és én nem mertem kockáztatni. Elhallgattam, zihálva szedtem a levegőt, kezeim ökölbeszorultak. Dénes bácsi a szemét törölgette, kifújta az orrát egy nagy kockás zsebkendőbe. A kezében szorongatta.
- Jól döntöttél Péter, akkor abban a pillanatban ez volt a helyes döntés. Ne hibáztasd magadat! Ezerszer is végig gondoltam, hogy mit tehettem volna másképp, vagy melyik volt az a pillanat, amikor meg kellett volna próbálnom elvenni a fegyvert, és azt hiszem mindig ide, erre a pillanatra gondolok. Itt lehetett volna esélyem. Ha tudom, mi következik, biztosan próbálkoztam volna. De nem tettem semmit.
Nehezemre esett elmondani. Néha csak bámultam az ablakot, és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz.
- Az út az erdő szélénél ért véget, megállítottam a buszt. Miközben a fejemhez szegezte a fegyvert, felszólította az embereket, hogy üljenek előbbre. Ők jöttek egyesével, Ő meg rászólt Abigélra, hogy motozza meg őket. Felállt és végre megpillantottam az arcát. Szinte szuggeráltam, hogy nézzen rám, de nem tette. Félelmetesen nyugodtnak tűnt, csupán keze remegett árulkodón. Elvette a mobilokat, és hátradobta a busz hátsó részébe. Néztem az arcokat a tükörben. Tizenegy középkorú nő, két húsz év körüli srác, sosem láttam őket még azelőtt, két férfi és Abigél. Mindenki arcán rémület. Abigél megint mögém ült, így nem láthattam. - Mit akarsz tőlünk? - kérdeztem a pasast, miközben óvatosan felé pillantottam. Negyven körülinek tippeltem. Szakadt farmert és terepmintás kabátot viselt. A haja csapzott, zsíros egészen az álláig ért, erősen borostás beesett arca és nikotin-sárga fogai voltak.
- Játszani fogunk - jelentette be.
Meghökkentem. –
Játszani?
Láttam az arcokon a megdöbbenést. Mindenféle perverz gondolat átfutott a fejemen. Ki fog kivel játszani?
- Ismeritek a Block puzzle játékot? - kérdezte. Az arcán valamiféle gyerekes öröm látszott. Az emberek hallgattak. Ő meg elkezdett hadonászni a pisztollyal. - Azt kérdeztem, ismeritek-e a Block puzzle játékot? - üvöltötte. A két srác szólt, hogy ők igen, az asszonyok a fejüket rázták, hogy nem ismerik. Abigél válaszát nem hallottam, tőlem meg nem kérdezte külön, úgy hogy hallgattam.
- Most Te! - bökött rám a pisztollyal - Átülsz a második sorba. Fel a kezedet faszfej! - nyomta a bordám közé a fegyver csövét. - Menjél már! Ti meg - intett a fiúknak, gyertek előrébb! Kezek maradnak a fej fölött! Lopva Abigélre pillantottam, az arca visszatükröződött az üvegfalon. Végre felém pillantott. A tekintetében félelem és szerelem.
- Na, akkor játszunk! Azt mondtad ismered a játékot, akkor nesze, kezdesz! - nyomta a szőke srác kezébe a konzolt. - Te meg - szólt a másiknak -, idejössz! Lépj le a lépcsőn! Hogy hívnak?
- Isti- jött a halk válasz.
- Hangosabban, hogy mindenki hallja! - megint a pisztollyal hadonászott.
- Isti! - kiáltotta a fiú, és elsírta magát.
- Na akkor - vett egy mély levegőt - kezdjük is. Isti élete a tét! Ha eljutsz 1000 pontig, Isti leszállhat a buszról.
- Micsoda?- szaladt ki a számon. Sátáni kacajba kezdett, egyik kezével, amiben a pisztoly volt hadonászott, a másikkal a hasát csapkodta, és röhögött.
- Már ezért megérte, ha látnátok, milyen pofát vágtok! Na, gyerünk, kezdjed!
Előttem a szőke, elindította a játékot, hallottam a pittyogást, feszülten figyeltem a hangokra, de alig telt el fél perc és meghallottam a játék végét jelző kacajt. Még arra sem volt idő, hogy megijedjek, vagy átfusson a fejemben a következő lépése, és eldurrant a lövés. A fiatal test nekipottyant az ajtónak. Bámultam őt, a fülem csengett a pisztolylövéstől, mögöttem sikoltoztak, de az is olyan volt, mintha valamilyen mély kútból jönne a hang. Néztem, ahogy merev szemekkel kezd összecsuklani az élettelen test. A játékos srác ordítva felugrott és nekirontott a túszejtőnek. Közben a másik nevét ordította
- Istiii! - A pisztoly újra eldördült. Láttam, ahogy a srác dőlni kezd, ez a mocsok meg félrelöki a másik testre, aztán megnyomja az ajtó gombját. A testek lefordultak a buszról az ajtó, meg újra becsukódott. – Ahh! - sóhajtott fel kéjesen - Ki lesz a következő? - a szemei az őrülettől csillogtak, szinte fröcsögte a szavakat. Kiválasztotta az egyik férfit, és egy nőt. Harmincig sem jutott el. A férfinak nem volt esélye. Fejlövést kapott a szemei közé. A buszban eluralkodott a pánik, Ő meg csak röhögött, aztán a semmiből ordítozni kezdett. - Látod mit tettél, ez a Te hibád - üvöltötte a nő arcába. Kicibálta az ülések között és lelökte a halállépcsőre.
- Állj fel!- hajon fogva húzta felfelé, amíg a pisztoly csöve a szája magasságába nem ért. - Hát megérdemli az ilyen az életet? - A pisztoly csövét a szájába dugta és lőtt. A nő agya szétloccsant a busz ajtaján, egyúttal az ajtó üvege is darabokra tört. A nő előrebukott, ő pedig fejbe rúgta. A test összecsuklott a a lépcső aljában. Mereven néztem magam elé, itt már tudtam, hogy mind meghalunk.
- Te jössz! - hallottam.- Azt mondtam Te jössz! - üvöltötte bele a képembe, és a kezembe adta a konzolt. Az üvegfalba összeért a pillantásom Abigéllel. A szájáról olvastam „Meg tudod csinálni!” Meg tudom csinálni, igen, összehozom az 1000 pontot! Kiválasztotta Magdát, Ő állandó utasom volt. Tudtam, hogy három kamasz fia van, és özvegy. Nem sírt, már megedzette az élet.
- Ügyes legyen, Péter!- a szája megremegett, én meg eldöntöttem, hogy nem hagyok még egy embert meghalni. Játszani kezdtem, a pontok gyűltek, és a kilencszázkilencvenötnél, felhangzott a gúnyos kacaj.
- Ne csináld már! Nem volt még elég! - ugrottam fel a székemből.
- Vissza!- üvöltött a pofámba! Ahogy leültem, erős ütést éreztem a fejemen, és minden elsötétült. Amikor magamhoz tértem, már csak két nő, én és Abigél voltunk a buszon. Vér, húgy, és izzadságszag keveredett.
- Hál’isten', azt hittem meghaltál! - ugrott oda hozzám Abigél. Az arcán elmaszatolódott a szemfesték, szemei kisírva. A mocsok állt, és hagyta, hogy megöleljen. Abigél hozzám bújt és megcsókolt.
- Szeretlek! - súgta. - Soha ne felejtsd el!
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdeztem. - Már csak négyen vagyunk?
- Ezek a vén tyúkok nem tudnak játszani! Fúj, undorítóak. Mégis csak egy iskolásokat szállító buszra kellett volna felszállnom - röhögött, ide- oda dülöngélt közben. Csurgott az orra, nagyot szipogva, visszaszívta a kilógó taknyát. Undorodva néztünk félre. Abigél teljesen hozzám bújt, belecsókolt a nyakamba.
- Piha! Micsoda párocska vagytok ti! Erre nem számítottam, de így még izgalmasabb! Ránéztem, szorosan öleltem Abigélt. A mocsok megmarkolta a farkát. - Igazán segíthetnél rajtam! - megindult Abigél felé, aztán meggondolta magát.
- Amilyen tüzes szemű szuka vagy, még a végén megharapnál! Vagy erre ment ki a játék? Újra üvölteni kezdett. - El akarjátok terelni a figyelmem? Ülj vissza, szuka! Játssz! A szerelmed feje a tét!
Abigél előre ült, az ajtó mellé, mielőtt elindította volna a játékot megkérdezte. - Nem változtatsz a szabályokon?
-Ezer, Bébi, és eggyel se kevesebb!- a pisztoly csövével feljebb tolta a szoknyáját a combján. Abigél elindította a játékot. Ez egy logikai játék, nincs időhöz kötve, ha odafigyel, elérheti az ezret. Egyszer csak bevillant egy beszélgetésünk, még a kezdetekből. Valami olyat mondott, hogy imád játszani, ezért semmiképp nem áll oda a játék-automatához, mert nem tudná abbahagyni. Feszülten hallgattam a játék hangját, gyűltek a pontok. Tudtam, hogy megcsinálja.
- Gyorsabban játssz, ne totojázz annyit!- szólt rá a mocsok. De ő nyugodtan felemelte a fejét és a szemébe nézett. - Azt mondtad nem változnak a szabályok. Akkor ne sürgess! Mikor elérte az ezret, letette a konzolt.
- Engedd el a sofőrt! - szólt keményen a mocsoknak. Az meg bámult rá.
- Új szabály! Összeszedsz még 500 pontot és leszállhattok- mindketten.
- Vagy nem! Engedd el! Légy férfi! - Abigél határozott volt.
- Meg tudod csinálni, Abby, és elmegyünk mindketten! Kérlek! - rimánkodtam neki!
- Én nem hazardírozom az életeddel, Péter! Én szeretlek! Menj, kérlek, menj!
- Nem hagylak itt! - kiáltottam.
- Naná, hogy itt hagyod! Gyere állj fel.
- Nem megyek nélküle sehova! - felálltam, de úgy álltam ott, mint akit odabetonoztak. A mocsok arcán szétterült a kaján vigyor, a pisztolyt Abigél fejéhez tartotta.
- Menj, kérlek, menj!- súgta Abigél. Én pedig lehátráltam a buszról. Hanyatt pottyantam a halottakra, és még láttam, ahogy fejbe lövi Abigélt!
Az utolsó mondatoknál már Dénes bácsiba kapaszkodva zokogtam. Ő pedig velem zokogott. - - Abigél nagyon szeretett téged, és én egy percig sem hibáztatlak. Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél. Össze kell szedned magad, meg kell gyógyulnod, és tovább kell élned az életed! Abigél is ezt szeretné! - megfogta a kezem és a szemembe nézett. - Abigél a lányom volt!
Abban a pillanatban legszívesebben meghaltam volna, azt kívántam nyíljon meg alattam a föld, tűnjek el, pottyanjak le egyenest a pokol legforróbb tüzére, csak ne kelljen látnom a meggyötört apai szempárt. Szégyelltem magam. Dénes bácsi folytatta:
- Egyedül Abigéltől felejtette elvenni a telefont, így ő tudott segítséget hívni, de elkéstek, mert ez a vérszomjas vadállat gyors volt. Téged és még két nőt sikerült megmenteni. A túszejtőt lelőtték. Ha két perccel előbb érkeznek, Abigél még élne. Szedd össze magad fiam, én melletted állok. A lányom soha nem volt olyan boldog, mint ezen a nyáron.
- Úgy fáj, hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem! A temetésre nem bírtam elmenni. Végig tudta, Dénes bácsi? - szipogtam.
- Nem, nem mondta el nekem. De a lakásában van rólad egy rajz bekeretezve, az ágya mellett. Szeretném neked adni. Legyen tőle emléked. Ez az év utolsó napja. Tudom, hogy soha nem felejted el azt a napot, de idővel elhalványulnak a rossz emlékek. A jókat pedig megőrzöd a szívedben. Bocsáss meg magadnak, és holnaptól kezdj egy új életet. Tudom, hogy nehéz. Eltemettem a feleségem, és most a lányom, de erőt vettem magamon, miattad. Te pedig légy erős a lányaid miatt. Abigél érted játszott, és nyert. Hogy élj!
A közeli templom elütötte az éjfélt. Felálltam, kitártam az ablakot. A közeli parkból elkezdték fellőni az első rakétákat, és mi Dénes bácsival együtt néztük a tűzijátékot.
- Boldog Új Évet, fiam! - átöleltük egymást. - Boldog Új évet!
BARÁTH ZOLTÁN
Közérdek
„Emlékszel még ugye, fiam, mit mondtam neked a kártékony vadakról?”
„Nem szabad hagyni, hogy elszaporodjanak! Megkeserítik a gazdálkodók életét! Paraziták a fejlődő államszervezet testén! Irtásuk közérdek!”
„Épp ezért most mit kell tennünk?”
„Megyünk, és kilőjük őket!”
Hosszú órák óta várakozott a lesen. Hozzászokott már. Időnként megmozgatta egyes testrészeit. Várta a kártékony fenevadat, mely mindig az adott nap adott órájának adott percében jelent meg a szokásaihoz hűen rögzülve. Neki semmi más dolga nem volt, mint kivárni azt a pillanatot, mikor ez a felettébb kártékony jószág az ő puskájának célkeresztjébe lép. Feküdt hát ott, hallgatta a madarak csicsergését, élvezte a Természet ölelő, óvó karját maga körül. Meleg volt. Bogarak zümmögtek a feje körül. Nem zavarta. Persze, készített magának terep-fedezéket. Senki! Még ember sem szúrta volna ki, hol van. Felszabadultan lélegezte be a környező fák levelein átszűrt oxigént. Időnként belepislantott fegyvere távcsövébe, majd leengedte. Tudta, még nincs ott az idő. Megéhezett. Előszedte szendvicsét iszákjából, kibontotta, és evett. Nagyon lassan mozgatta állkapcsát, hogy ne lehessen érzékelni legalább tíz méteres környezetben sem, hogy ő épp eszik. Az idő telt. Róla lekerült a kabátja. A meleg levetkeztette. Bágyadni kezdett, ezért frissítő gyakorlatokba kezdett. Fekvőtámasz, felülés, bármi, ami a vérnek az agyba kergetését előidézi. Az idő közeledett. Enyhe feszültség-növekedést érzett a gyomrában. Ismét belenézett a távcsőbe. Többé nem merte levenni a szeméről. Túlságosan képlékennyé vált, hogy az adott pillanatban is a szemén lesz-e, hiszen csak pár perc, majd másodperc volt hátra a célpont beméréséig, és a likvidálásig. Minden izma megfeszült, ahogy összpontosított. És a mikor a kártékony vad a megszokott pillanatban feltűnt, célkeresztbe vette, és lőtt.
A férfi kilépett a teraszra. Tág orr-lyukain keresztül, élvezettel szívta magába a Budai Vár épületének keleti oldaláról érkező friss levegőt. Aztán egy hirtelen mozdulattal hátratántorodott, és hanyatt dőlt elkésett testőreinek karjaiba, homlokán egy vörös folttal, melyből még mindig szivárgott némi vér.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése