Kép forrása: https://pin.it/vwf57enh2b2bie
Újra eltelt egy hónap és ismét itt vagyunk. Nem győzünk elég hálásak lenni nektek azért, hogy rendszeresen olvassátok a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal posztjait és reagáltok rá egy-egy kommenttel, köszönjük!
Ahogy az lenni szokott most is az oldal szerzőinek az alkotásaiból csemegézhettek, amelyek mind első közléses írások.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
DORNER STEFANI
Eper és jég
Az eper rég leérett már,
de még érzem édes ízét,
a nyarakon túljutottunk,
tél emeli a boltívét.
Hó rebben a szempillámon,
deres hajam már nem lobog,
elfutott a tavasz-kanca,
lám az idő gyorsan robog.
Dércsipkézett habra fekszünk –
jégvitorlák végső násza,
lelkünket papírként viszi,
fénybe gyűrődik románca.
KŐMŰVES KLÁRA
- elnézéseink -
Felettem nem egyszer törték már a pálcát,
reccsenését nem feledve ébredtem riadtan
annyi éjszakán, de aztán inkább fogtam
parkettára, gerendákra azt a hangot, hogy
ne kelljen visszaszidni mást, mert azt már
korábban megtanultam, jó érzés a lelkemnek,
ha megbocsáthatok, de napjaimat szilánkjaira
törni képes bűntudat, ha én vagyok ki más
ellen teszek, s különben is; akiben a méreg,
az a mérgezett.
MILLEI LAJOS
Álszent napok farkasa
A mindennapok úgy szaladnak el,
mint farkas elől a megriadt birkák,
csak a pillanat, mi néha ünnepel,
de azt is halvány tintával írták.
A szeretet, mint megnyilvánulás,
fogyó érzés egy nagy, közömbös tálban,
látszatmosolygás, irigység, árulás
jár táncot már rég az Életbálban.
E zenekarban zenélni szégyen,
s a táncparkettre a lábam nem visz rá,
hogy nézzem őket, az sem túl nagy érdem,
a reménytelenség tesz farkassá.
Szaladjatok hát ti álszent napok,
nekem az Élet a szívemben virul,
hitem fényétől én inkább jóllakok,
minthogy rátok nevessek álnokul.
Az ég ívén napozik a lelkem,
hiába ürül és feketül a tál,
s ha a lírafény mind kihuny e telken,
az érzület úgy is hazatalál.
KOVÁCS DANIELA
Üzenem a farizeusoknak
Ó, mit meg nem adnék azért, hogy lássam,
hogy az, aki hazugságmérget csorgat,
hogy az, aki haraglángot szít másban,
egy napon a saját hamvába roskad.
S mit meg nem adnék azért, hogy ne lássam
az összhangra vágyó lelkek közt a rést,
a galádot, midőn kéjes, vad lázban
önnön ősi vérére feni a kést.
Ó, nem is kell, hogy lássam, vagy ne lássam,
hogy mocskolnak, csepülnek, vétlent szidnak,
hiszem, hogy ebben a szennyáramlásban
a behunyt szemek nagyvégre kinyílnak.
SAPA BROWN
VETÍTŐ
( nyolcsor a kedvesnek)
Ujjbegyemnek hiányzó bőrdarab lettél,
időnként jajdulva mélyen felhasadsz,
mégis mintha nekem az örököm lennél,
úgy vetít elém sok megélt pillanat.
De jaj, nem bírok én tőled elszakadni,
erős zsinegen hord egyre az ideg,
magamban próbállak untalan tagadni:
új szirmot nem bont majd másnak a szíved.
ANDRÁS ADÉL
Csend ölén
Csend honol. Csak egy tücsök-altató zsong,
a hegy csúcsát már nem öleli felhő,
és vatta-bőröm mégis beleborzong,
hogy gyermeki lelkem mily gyorsan felnő.
Macska-egér játékkal űzött a lét,
és én örökké túl lassan futottam,
majd megálltam, mint aki sohasem félt,
s talán macska is mindvégig én voltam.
Azóta csüngök magaslat ölében,
nem szorít semmi a talaj karjába,
látod, itt ülök egy csillag tövében
a jövő fenséges szavára várva.
Néma már a hang bennem, új dalt zengek,
eljött a kezdete valami szebbnek.
SZÖLLŐSI BERNADETT
Február
Még van ereje a télnek,
de már olvad a jég a világról,
a holnapok már a tavaszról beszélnek
s odújában medve álmodik a máról.
Még van ereje a télnek,
de már ide kacsint pár napsugár -
hitet adva egy fakó reménynek,
hogy a március a kertek alatt jár.
B.TOMOS HAJNAL
Helyzetelemzés
Épülő társasház,
harangláb, pláza,
nyiló-csukódó bankajtó,
villamos, gyalogátjáró,
szatyrokat cipelő asszonyok,
fékcsikorgás,szitkozódás,
tócsában ugláló kisgyerek,
virágüzlet, csencselő cigányasszony,
motorosok, szirénázó rendőrautó,
benzingőz, gépzene,
ölelkező tinédzserek,
valahonnan ide szivárgó harangszó,
zöld pad egy járdán :
azon ülök és nézem magam
a legközelebb parkoló kocsi ablakában -
hatvankét éves vagyok
és nem sietek sehova.
KISS-TELEKI RITA
Most ez van
Ő magába szívta a másikat
és tudott ok nélkül nevetni,
most meg ez van;
néhány telebőgött papírzsepi’.
Ő kinézett az ablakon
és a hóna alá kapta magát,
nem csak ült itt,
mint egy székre vetett kabát.
Ő maga elé terített egy szőnyeget,
nem csak belefeküdt a meleg sárba,
mert most ez van;
minden elherdálva.
Mert ő világot ölelt,
az meg visszakarolta,
most meg ez van…
mintha minden elhajolna.
TORMA ÁGI
Tükörrel szemben
Nézed magaddal szemben tükörképedet,
fintorgó pofáidat hiába vágod,
mögéje másvalaki arcát képzeled,
akivé szerinted most kellene válnod.
Zajos életed hagy benned gyűrött árkot,
lelkedből kihallik a néma sikoltás,
bátorságoddal együtt veszett el lángod,
merev jéggé fagyva várod a rianást.
Ránk öregszik testünk, elkopik bőrruhánk,
ráncos szemeink mögül nézünk zavartan,
minden kanyar mögül a halál les reánk,
hazudjuk magunknak, itt minden rendben van.
Irigyeljük azt, ki fiatal és ropogós,
kiben magasra törve lobog még a tűz,
kinek lépte pillekönnyű, nem csoszogós,
viharban ruganyosan hajlik, mint a fűz.
Addig nézzük tükörképünk míg átdereng,
valami a homályossá olvadt kép mögül,
illúzióink máza tócsába csepeg,
a valóság szandálba bújt lába körül.
TOTH ENIKŐ
Téli estén
Ma angyalszitát ráz a tél, derűsen
havaz, a kandallóban pattogó tűzet
nézem, s hallgatom a lángok dalát,
mint játszva a szikra, szikrát űzet.
Pici láng-dzsinnek ropják serényen
táncuk, s bennem ábránd varázsa kél
hallom a nyugalom zajtalan neszét,
mint sercegve zsong, mesél, mesél.
Izzó zsarátból vörös lángolással
cirádát formál, szerével gomolygat
majd hamuba remeg, emléket idéz
tán, hisz zöldlombú ágain daloltak
a madarak nyáron, sok bősz vihar
próbálta létét, tépte büszke ágát,
hogy ma kandallóm gyomrában
dúdolja égve, a sors írta bús elégiát.
Egyszer én is így égek el, csendben
lángom kialszik, nem világítok már,
örök lesz álmom, tél pihen a testben,
vajon rímeim fognak emlékezni rám?
RADICS VIRÁG
Megbocsátás
Vékony jégen táncol a Tegnap
sáros bocskorában a Reggel.
Megsimogatjuk-e ma egymást
piszkos körmû, kis
ember-kezeinkkel?
CSIKI MELINDA
Tanoncok
Megtanítottál félretenni
Önző és önteltségemet.
A jót látod, mikor a rosszam
Sztrájkot indít ellened.
Tükröt mutatsz, nekem mikor
Meginog minden sanszunk,
S mintha angyal vigyázna ránk,
mi együtt fordítva zuhanunk.
Jó tanárom vagy, s én neked
Lelkes, éber tanítványod,
Talpam alatt roppan az idő,
Veled súlytalanná válok.
Egy helyben állok, te mozdulsz,
Próbálsz önmagadhoz tenni,
S míg én életórát veszek tőled,
Te lassan megtanulsz szeretni.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Minduntalan ragyog
Mintha volna bennem vétlen gondolat,
bent a fényben, minden csend csak szétszakad,
mintha volna mersz, mely nem bánt senkit sem
s úgy becsül csak, simán tisztán félszegen.
Ennyi csak és nem több, nem sok, igazán,
keveseknek dallamában ring lazán.
Intés, mosoly, Minden rendben pillanat,
úgy köszön, hogy nem is hallik de marad.
Egy kis széle, illanója, átszalad,
mint az első tavaszelő könnyed hab,
felhő csücskén, szélén ülve lába lóg
jobbra-balra hintáztatva halihó-t.
Integetve, szárnyat lelve semmi több,
szem sarkába mosolyt hozó némi köd,
szót sem szólva szétomolva mindig él,
mindennél más, mindörökkön csak mesél.
Mintha fénye, fényem volna - Holdmaszat
mikor könnyem nevetése elragad,
mintha minden egyszer volna - Egyszerre
összedőlve és kinyílva örökre.
Mintha, pedig nem is számít már az év
mennyi szaladt hasztalanul szerte szét.
Mintha nem is könnye volna - Holdarany
Fény a fényben felragyog ma - Minduntalan.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Háládat
Ereszkedik mélyfeketén az est,
puhán susog a szatén, csendeleg
seregnyi gondolat, és fészket rak
verőereim ágán a hála.
Szerte ered bennem lüktetése,
együvé kulcsolja kezeimet
a temérdek, s köszönettel pereg
ajkamról a fohász fehér gyöngye.
Látom, belőlem mint emelkedik
fényesedve egy érzés az égig,
épp ahogy előtűnik virágok
kelyhéből az illat, s szíven csókol.
Betakar a mélyfekete este,
hálával gondolok életemre,
megpihen bennem a lélek szava,
s hallgatom, mit üzen az éjszaka.
BUDAI ORSOLYA - SHOYA
Lélekdallam
Röpke szárnyon, mint hófehér,
könnyű álom, szívemből elindul,
s feléd száll egy lágy lélekdallam.
Kecsesen keringőzve, andalogva,
mint hópihe táncol a napfényben,
lelkedhez ér, s kedvesen hívogat.
- Jöjj, Kedves, szállj velem, repülj,
álmodjunk együtt csillag álmokat!
Ússzunk a végtelen, mámoros éjben,
s higgyük ez valóság, nem illúzió.
Kezem kezedben, szíved szívemben,
együtt a képzelet színes tengerén
fessünk szép, új jövőt, új életet,
hol minden nappal egy friss ígéret.
Érzed, hogy élsz? Érzed a szelet?
Érzed, hogy vitorlát bont hajód,
s távoli világokba, messzi vizekre evez?
Hol megszűnik a múlt, véget ér a jövő,
s e különös jelenben mégis élsz?
Elhagyva bánatot és szenvedést
szikrázóan köszön Rád a fény!
Engedd, engedd, hogy szárnyalj!
Engedd, engedd, hogy igazán élj!
Szívből-lélekből élj! Szabadon!
Ne nézz hátra, csak lebegj!
Hagyd, hogy elárassza lényed,
minden sejtedben zsongjon a dallam,
e különös pezsgés, finom ragyogás.
Jutalmul Tiéd a végtelen, az örök,
a tiszta, boldog mosoly, a varázs.
S röpke szárnyon, mint hófehér,
könnyű álom, szívedből elindul,
s felém száll egy lágy lélekdallam.
Kecsesen, keringőzve szívembe talál.
Lelkemmel lelked végre eggyé vál'.
ZAGYI G. ILONA
Lecke
Lassan anyám szemével látom a világot,
pedig, hogy nevettem a bizalmatlanságot,
a hirtelen kimondott őszinteséget.
Ő nem csinált semmiből tarka szóvirágot,
játszi könnyedséggel a hamis mögé látott.
Újragondolva más a tarka meséje,
felismerem mind, ráncokkal a homlokomon,
tanulságok voltak, megélem, tapasztalom.
Visszhangot üt bennem elhalt szívverés.
VIRÁG ESZMI
Nem szól száj ...
Félszavak mögé bújva semmisül meg a beszéd.
Amit mondtál felesleges szájkoptatás.
Kiéheztetett jellemével szűkölködik a kontaktus.
*
Lélekrágó kisosztag
Kibészélnek szélnek, eszmélnek rólad.
Hátukon csúszómászók,
gerinctelen létforma,
lehengerlésben príma.
Nyikorog a fogaskerék.
Szemtől szembe nem kenyérjog.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
KÉGL ILDIKÓ
Jelige: K-Tyúk
Hangtalan üvöltés
A nő február 22-én hajnali négyre állította az ébresztőórát, hogy legyen elegendő ideje a várakozásra. Ezen a reggelen is majdnem úgy készülődött, mint annyi éven át mindig, munkába indulás előtt. Csak ezúttal egyedül készülődött. Egyedül főzött magának egy erős kávét, lezuhanyozott, majd kinyitotta hatalmas gardróbját, hogy válasszon valami hangulatához illő ruhát. A régi reggeleknek ez az öltözködési jelenet a fénypontja volt. Szertartás volt. Kettejük misztikus, pajkos szertartása, tele tűzzel. Míg mindenki más munkába rohant a férje és ő korán keltek, hogy ilyesfajta játékokkal fűszerezzék meg a hétköznapokat.
A nő most kifejezéstelen arccal bámulta a gardróbjában sorakozó ruhákat, de egyiknek sem volt olyan árnyalata, ami passzolt volna a hangulatához, így hát unottan zárta vissza a szekrényajtót. Egy hete valahogy nem volt ereje csinosnak lenni. Nem volt ereje lenni. Zuhant! És mert nem tudta, milyen színű ruha illik a zuhanáshoz, hát visszavette magára a kifakult, nagyméretű, emlékszagú férfi pólót, amibe sokadik napja bújt menedéket keresve.
Az emlékszagú férfipólóban, megkávézva, lezuhanyozva, fésületlenül, de leginkább zuhanva indult munkahelyére, a dolgozószobájába.
Nem késett. Pontban 7 órakor már az íróasztalánál ült és belevetette magát a munkába. Elhatározta, hogy napi nyolc órában fog várakozni. Jól átgondoltan, példás precizitással látott feladatához, a várakozáshoz. Figyelmesen, analítikusan, munkája legjavát adva várakozott, mint amikor igazi tétje van a dolognak. A munkaidő végeztével aztán felállt az íróasztala mellől, mintha haza indulna. A hazautat persze megspórolta magának, hiszen otthon végezte a várakozás nevű munkát. Az utazgatással megspórolt időt is a várakozásra fordította. Bár otthonról dolgozott egyetlen percet sem lógott el a munkaidőből, példamutató becsületességgel végezte a várakozás tevékenységét.
Február 23-án ugyancsak kora hajnalban ébredt. Éppen úgy telt a napja, ahogyan az előző; jól megtervezett várakozással. Várakozott február 24-én is. Eleinte csak afféle rendes, nyolcórás munkaidő erejéig várakozott, idővel aztán már egyáltalán nem evett, és nem is aludt, mert attól tartott, ezek a haszontalan dolgok még a várakozás rovására mennének. A nő ekkor már megszállottan, minden életerejével, napi huszonnégy órában várt. Meggyőződése volt, hogy a várakozást nem lehet félvállról venni, azt vagy teljes gőzzel csinálja az ember beleadva apait, anyait, vagy sehogy. Így is tett. A nő úgy várakozott, ahogy Tolsztoj írt, ahogyan Beethoven komponált. Tudta, hogy igazán nagy dolgokat csak akkor képes véghezvinni az ember, ha céljába belefacsar mindent magából. Agyafúrt, életmentő célkitűzésébe belefacsarta hát egész lényét, minden tudását, tehetségét, kreativitását, elfojtott fájdalmát, dühét, hiányát és veszteségérzését. Így várakozott. Zuhanva, de kapaszkodót keresve. A várakozásba kapaszkodva. A várakozásba, ami elsődlegesen terv volt, fedőterv, s csak másodlagosan volt várakozás. Az volt a nő határozott terve, hogy várakozik egészen május 14-ig, aznap pedig becsapja a sorsot! Végigvárakozta hát tervszerűen és konstruktívan a februárt, a márciust, az áprilist és a május első felét.
Elmosódtak eleinte a napszakok, nem volt már hajnal, reggel, délelőtt, dél, délután, este, éjszaka csak valami kontúrok nélküli, elmosódott létezés. Elmosódtak később a napok is, már csak a várakozás időtlensége volt állandó. Ebben az elmosódott létezésben nem voltak szükségletei az embernek, nem evett, nem aludt ezért a nő.
Amikor végre elérkezett május 14-e, felvette a legszebb ruháját, a férfitől kapott gyöngysort a nyakába tette, majd belépett a nappaliba, és megindult a hatalmas, sötétbarna diófa komód felé. Már nem voltak elmosódva a kontúrok, mintha kitisztult volna a létezés. Már nem zuhant, már ő maga irányította a lépteit. Határozott szándékkal, de lassan, ráérősen lépkedett, a lehető leghosszabban elnyújtva a pillanatot. A komódhoz érve kihúzta annak legfelső fiókját, és elővett onnan egy repülőjegyet. A jegy a nevére szólt, egy május 14-én induló járatra, amit ő maga vásárolta február 21-én. A temetés napján. A férfi temetésének napján. A férfi temetésének napján, akinek volt mersze meghalni. Aki itthagyta őt! Búcsúzás nélkül. Akit szeretett, aki viszontszerette, mégis magára hagyta. A férfi temetésének napján, aki autóbaleset szenvedett, és a helyszínen meghalt. Meghalt a nő is, de ő nem a szó hagyományos értelmében. A nő szerencsétlenebbül járt, rosszabbul halt meg! Ő élve maradva halt meg.
A temetés napján bezárkózott a házba, ahol éltek, ők ketten. Azon a napon, amikor elfordította a kulcsot a közös otthonuk bejárati ajtajának zárában, nemcsak a házba zárkózott be, de önmagába is. Ám a temetés utáni és a bezárkózás előtti pár órában még minden spórolt pénzét összeszedve bement a legközelebbi utazási irodába. Bement, hogy vásároljon magának egy adag önvédelmi mechanizmust. Attól a pillanattól kezdve, hogy volt neki pénzért vásárolt önvédelmi mechanizmusa, senkitől nem fogadott el segítséget, támaszt. Családtagtól, rokontól, baráttól nem kért mást, csak egyedüllétet. Így próbált ő túlélni a házban, amely épp akkora volt, hogy elfért benne a nő egyedüllétével, fájdalmával, különös gyászreakciójával és egy túlélési tervnek álcázott repülőjeggyel együtt.
Most, hogy elérkezett az utazás napja, csak szorongatta a kezében levő repülőjegyet és kiüresedett tekintettel bámult rá. Bámulta hosszasan, majd a legmegfelelőbbnek itélt pillanatban, sztoikus nyugalommal darabokra tépte. Erre a pillanatra várt. A pillanatra, amikor – pusztán saját túlélése érdekében –, becsapja a sorsot. A nő délután 3 órakor semmisítette meg a repülőjegyet, épp amikor a gép felszállt. Miszlikre aprította a papírt, ami nem csekély pénzösszegért cserébe arra tett volna kísérletet, hogy négy hét alatt életerőt pumpáljon a reményvesztett, gyászoló nőbe. Amint tudatosodott benne, hogy ezt a lehetőséget ő hagyta elveszni, ez csakis az ő döntése, mintha újra élet költözött volna törékeny lényébe. Ekkor, három hónap hangtalan üvöltés, elfojtott zokogás, meg nem élt gyász után végre kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Aztán még egy és még egy...mígnem patakokban ömleni kezdtek a könnyei. Megkönnyebbült! Kilencven elviselhetetlen nap után először érezte, hogy nem zuhan. Nem áll tehetetlenül a sors fájdalmas csapásai előtt. Hogy talán kezébe veheti az irányítást. Hogy végre érez magában egy morzsányi erőt a túlélésre. Nagyot sóhajtott, miközben megelégedve bámulta a földön apró darabokban pihenő repülőjegycafatokat. „Anyagi veszteség” – mondta reménykedve és megkönnyebbülve felsóhajtott. Ez csak anyagi veszteség! Az anyagi veszteség túlélhető. Csak a pénztárcában okoz hiányt, nem a lélekben. A pénztárcában okozott veszteség pedig sosem halálos seb. Gyógyítható! Túlélhető!
„Ha pedig túlélhető, akkor én megpróbálom..., megpróbálom valahogy túlélni.”
PELESZ ALEXANDRA
Hűség
Rohanok. Egyre szaporábban szedem a lábaimat, pedig már érzem: fáradok. Túl hosszú ez az út. Nem számít, bírom még, mert mindennél jobban vágyom rá, hogy végre újra veled lehessek. Tűzi a Nap a fejem, a szomjúságtól és a megfeszített tempótól már zihálva lélegzem, kiszáradt a szám, sajognak a talpaim, ahogy a tűzforró betont érintik újra és újra.
Talán meg kellene állnom egy kicsit. Csak lepihenni, esetleg inni egyet valahol. Átrágom a gondolatot, a másodperc törtrészéig még tetszik is a lehetőség, de aztán felsejlik előttem az arcod, és azonnal elvetem az ötletet. Látnom kell téged! Éreznem az illatodat, ami semmihez sem fogható. Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor a fejem a mellkasodhoz simítottam, emlékszem, milyen illat áradt a pulóveredből. Hallanom kell a hangodat, ahogy a nevemen szólítasz, ahogy magadhoz hívsz. Élvezni a testemen végigsimító érintésedet…
Nem állhatok meg!
Már közeledek. Már csak percek kérdése, hogy újra találkozzunk.
Biztosan te is várod, hogy megint velem legyél. Biztosan belehaltál egy kicsit te is, hogy elveszítettél. De ne aggódj, én a világ végéről is visszatérnék hozzád, mert annyira szeretlek! Te vagy nekem a világ közepe. Nem, nem is a világ közepe. Te vagy maga a világ, s én csak benned létezhetek!
Befordulok a sarkon, és a szívem már nem csak a fáradtságtól ver olyan hevesen, hanem az izgalomtól is. Reszkető lábaim alig bírják az utcaajtóig. Megállok egy pillanatra a barna kapu előtt, aztán finoman nekidőlök, az pedig készségesen tárul ki előttem.
Hazaértem.
Lassan lépdelve közeledek a bejárati ajtóhoz, a kilincsre pillantok, izgatottan mocorogva várom, hogy kinyisd az ajtót.
Várok.
Óvatosan megérintem középen az üveget, többször is, hogy észre vedd: itt vagyok!
És akkor végre megtörténik, amit azóta várok, hogy elveszítettél: kinyílik az ajtó, és te ott állsz előttem, az illatod azonnal az orromba kúszik, a hangod bebalzsamozza fáradt testem minden porcikáját.
– Ej, Buksi, te meg hogy jöttél haza?
Lehajolsz hozzám, megpaskolod a hátam, én pedig egyszerűen boldog vagyok! Csak úgy, egyszerűen, békésen, tökéletesen boldog!
Aztán tovább beszélsz.
– Mégiscsak messzebb kellett volna kidobnom! – dörmögöd az orrod alatt.
Bár érteném, amit mondasz!
Biztosan azt mondod, mennyire szeretsz!
Biztosan azt mondod!
Nem lehet másképp!
Ugye, nem?!
BARÁTH ZOLTÁN
Laikus Szemlélet
- Bocs, hogy közbe szólok, de én úgy emlékszem, ezt úgy beszéltük meg, hogy diagonálba megy, nem?
A mester épp térdelt, vágta a csempét, és rakta szépen kifelé, jól kikenve ragasztóval, mikor a tulajdonos megszólalt, szinte közvetlenül a háta mögött. Ijedtében kis híján felugrott. „Na, még ez is!” – bosszankodott magában. – „Nincs ennek máshol dolga? De a francba is! A legbosszantóbb, hogy még igaza is van!”
- Elnézést kérek, kiment a fejemből! Annyi minden volt megbeszélve! Szerencsére sok a munkám, csak néha előfordul, hogy összekeverem a dolgokat! Önnel még nem fordult elő?
- Szépen is néznék ki! Azaz pontosabban szépen kiterítve a ravatalon! – felelt a gazda, és ránézve kihízott farmeralsójára, ujjatlan pólójára, melyből kidomborodott nagy, puhos hasa, valamint vastag aranyláncára a nyakában, ez a kijelentés a mester számára nem volt egy kicsit sem megnyugtató.
- Uh! Borzasztó meleg van! Inna egy jó, hideg sört?
- Hát azt megköszönném! – válaszolt a mester.
- Mindjárt hozom, csak akkor ezt itt mind szépen szedje vissza, és rakja diagonálba, ahogy kértem, okicsek?
- Persze! Máris! – és a mester visszaszedte a lerakott lapokat, lekapargatta róluk a ragasztót, amennyire tudta, és kezdte átrendezni a fejében, mit is, hogy is kell neki itt akkor csinálni.
- Tudja, nem vagyok szakmabeli, az enyém csak laikus szemlélet, de ahogy látom, maga sem áll a helyzet magaslatán! – szólalt meg a gazda. – Elpazarolt itt hírtelen vagy öt, elég drága lapot, és még csak nem is dolgozik gyorsan!
- Jó munkához sok idő kell!
- Ja! A rosszhoz meg még több, mert ki kell javítani! – tüzelt csípőből a gazda, és a mester találva érezve magát, belül forrongott, feszültté vált. „Itt szopok ezzel a melóval már egy hete, de folyton csak a variálás megy! Pénzt még nem láttam belőle, ez meg folyton oltogat! A köcsög, újgazdag senkiházija!”
- Látom ám, mit gondol! Úgy olvasok magában, mint egy könyvben! Az én szakmámban ismerni kell ám az embereket, töviről - hegyire! Különben vége! Esetlegesen az életemnek is! Én a maga szakmájához nem értek, maga meg az enyémhez, ezért megbocsájtom a gondolatait! De tudja, mit, Mester? – kérdezte a gazda enyhén gúnyos éllel a hangjában. – Cseréljünk csak egy napra! Én lerakom a maga részét, maga pedig megy, és begyűjti a lóvét a megszokott helyekről! Mit szól? Na, hozom a sört! Jó, hideg! Most vettem ki a fagyiból! – mondta a gazda, és arrébb állt.
A szerencsétlen mester mukkanni se mert, de égni kezdett a keze alatt a munka. Érezte, sőt, mi több, tudta, ha nem végez ezen a helyen mihamarébb, nem lesz jó vége! Pedig amit gondolt magában a gazda „szakmájáról”, az csak csupán laikus szemlélet lehetett arról, ami az valójában volt. Magában megfogadta: soha többé nem vállal be egyéni vállalkozókat, akiknek ilyen vastag fuksz csüng a nyakában!
GYURKOVICS MARGIT
Anyám
Anyám gyerekkoromban soha nem mondta, hogy szép vagyok. Nem táplált belém női hiúságot. A világ egyik legegyszerűbb asszonya, rúzst sosem láttam rajta. Haja ezüst- szürke korona . Anyám komoly nő, nem pacsizik, nem tegeződik bárkivel, szürkéskék szemei morózusan néznek a világba. Senkinek sem jutna eszébe élcelődni rajta - nem is adott rá okot soha. Ha iskolából hazamenet panaszkodtam a tanárra, nem pártolt meg. Arra biztatott, teljesítsek jobban. Ha tinédzserként azt mondtam valakire utálom, azt a választ kaptam, hogy valószínűleg én sem vagyok mindenkinek a szíve csücske. Ha hibáztam, nem húzott ki a slamasztikából. Nem pártolta meg minden döntésem, de hagyta, hogy döntsek. Hagyta, hogy rosszul döntsek! Hagyott felnőni. Anyám bízott bennem. Tizenhét évesen elköltöztem a fővárosba. Az első munkahelyemet egyedül találtam, és a lakást is ahol éltem. Nem intézett helyettem semmit. Hitt bennem, hogy meg tudom csinálni! Anyám nem szólt, ha nem tetszett egy udvarlóm, csak utólag mondta: „- Tudtam, hogy így lesz. Nem illett hozzád.” Hogy miért nem mondta előre? Minek? Hagyta, hogy csalódjak. Anyám, mikor meghoztam életem legrosszabb döntését, nem állt mellém, imádkozott. Imádkozott, hogy észhez térjek, és imái meghallgatásra leltek. A gyereknevelésben azt tartotta, ha költöttél, kotyogjál! Nem akarta kivenni kezemből az anyai szerepet. Nagymamaként nem kényeztette egészségtelen módon az unokákat. Anyám csendes asszony, akkor beszél, ha van mondandója. Nem pletykálkodik, nem sepreget a más háza táján. Anyám erős asszony! A legerősebb mindenki közül, akit ismerek! Mikor negyvenöt év házasság után váratlanul eltemettük apámat, erősebbnek bizonyult bárkinél. Anyám soha nem volt nagyravágyó, karrierista. Ő csak annyit kért, ami feltétlen kellett, soha nem volt irigy senkire. Anyám előítélet-mentes. Megkapja mindenki az esélyt, legyen az fehér vagy fekete, különböző vallású vagy nyelvű. Anyám soha nem vitte túlzásba a dicséretet, mégis tudom, hogy büszke rám. Önállóságra nevelt, de ha visszapillantok az időben, minden apró sikerem az Ő érdeme is. Ahogy múlnak az évek, egyre többször nézek a múltba és egyre több dologban veszem észre az ő segítségét. Mennyi mindent tudtam és tudok megtenni, csak azért mert Ő jelen van a mindennapjainkban. Anyám hetvenöt éves. Valamit nagyon tud, amit én még nem. Anyám komoly asszony. Szeme nem mosolyog, pillantása komor, pont, mint az enyém. De este, ha hazaérek a munkából, és beköszönök hozzá, arca felragyog, szemei csillogóbbak a gyémántnál. Köszönöm neki, hogy felnevelt. Köszönöm a hétköznapokat és ünnepeket. Köszönöm az életet. Köszönöm, amíg még lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése