VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KISS-TELEKI RITA
Szeged
Talán nem ezt az emléket viszem haza
ebből a festői szegedi szállodából,
ahogy meztelen alakom a fürdőszoba
tükrében a lelkembe gázol.
Azért is szembenézek.
Utálom ezt a megvilágítást,
és nem tudom, hogy végül is az évek
vagy a rák tett benne ekkora kárt.
Azért valahonnan ismerős ez a test,
(mégiscsak anyámra ütöttem)
és jól jött a dokinak hogy ilyen eres
a kezem, a kanül bevezetésben.
Lehet mégiscsak szeretem.
Nem mindig, hanem úgy általában,
hiszen nem hagyott cserben
semmilyen állapotában.
Talán mégis hazaviszem ezt a képet,
(és ha meglesz még akkor a szálloda)
mondjuk tíz év múlva visszalépek,
a tükörben vár majd anyukám mosolya.
PELESZ ALEXANDRA
Valóságaim
A puszta közepén áll
csupasz a test
lehántolt burkára
szivárványt fest
a Nap
s a szabad ég alatt
remegve vár
a hiába-valóság …
A mellkas közepén
csupasz a szív
belőle suttogva
szeretni hív
a szó
s a szabad ég alól
hasítva száll
a holnapi valóság.
A puszta közepén áll
csupasz az "Én"
leroskad, zuhan
a tér peremén
a hit
s a Földön, itt
reszketve zár
be a hamis valóság.
TOTH ENIKŐ
Elmentél
Sugarával csókol a hajnal,
szempillámon álmos az élet,
- tükör előtt - kibontott hajjal -
s a valóság messze visz téged.
És a Nap elfoglalja helyét
a kifeszült azúrkék vásznon,
emlék tépi fel szívnek hegét
hasogat egy gyönyörű álom.
Virágos réteken te meg én
kóboroltunk vígan, céltalan
dús áldását adta ránk az ég -
hittük az élet árnyéktalan.
Ám ahol megterem az öröm,
bú magja hamar talajba kap,
boldogság elbotlik egy rögön,
és az átok mennykőként lecsap.
Már elnyíltak mind az orgonák,
az illatot elfújta a szél,
bánatosan suttognak a fák,
felébredtem és te elmentél.
KOVÁCS DANIELA
Vigyétek csak!
Istenemre mondom, összegyűjtenék
mindent, amit drágán kínált az élet:
lekacagott erény, dölyfös büszkeség,
igéző ívbe hajló lélek-ének,
(mélyemben féltőn őrzött tekercs-írás),
csökönyös bízás és égnek lendülés,
elmúlt szerelmekért kiszakadt sírás,
gyászolatlanul elhullt szívrezdülés,
összegyűjteném, csak időmet lopták,
vásárra vinném, s kínálnám hencegve:
„Eme portékát mindig vinni szokták!”
Mindent elcserélnék szabad percekre.
SAPA BROWN
Sosem enyém
Fut a szekér, fut a szekér,
terebélyes hűs éjszaka,
ragyog a szép, mindig fehér
csillagszántás vad évszaka.
Ide űzött, ide rántott
gyermekségem és kikacag.
Tenger az ég, puha bársony,
alant az ember: sivatag.
Áll a szekér, göncölszekér,
távolodom, én sorstalan.
Sosem tiéd, sosem enyém,
ami marad és kortalan.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Élet
hová futsz, mint tünékeny szél
táncod ringat, meglök, elér,
eltér minden mozdulattól,
ritmustalan ritmus rabol,
eltol majd húz, vissza-vissza,
elejt feldob, fektet újra,
súlytalanná ellebegtet
hulló levélringás rebeg,
szavak nélkül, mesél, mesél,
zenévé tesz - remél, nem él?
kiforgat mint port a földből,
Isten tudja merre ment föl,
meddig, meddig, mily magasra,
honnét zuhant, perget sója,
milyen ízé ért míg kész lett,
mennyit tettek bele évek,
hány színt kevert hozzá vajon,
megállt-e már, vagy még hallom,
azt hallom még, lett már hangja,
zizeg, sóhajt, dobog, búja,
hozzám bújik vágya ágya,
rajtam játszik létet bája,
belém kap, és már már mordul,
majd elhalkul hozzám simul,
szemembe néz, el-elenged,
meghajolva köddé reszket,
Élet
TORMA ÁGI
Szamszára
Kinek éled életed napszámra,
mit magad körül látsz, csak szamszára,
földgolyónk csupán egy tanpálya,
és minden pillanat a vizsgája.
Kinek, minek, s leginkább miért robogsz,
úgy érzed létezik külön jó, és rossz,
vaknak hiszed az igazi látót,
világ közepe pedig Vácrátót.
Magad köré halmozod fényes kincseid,
bástyaként használod kényes elveid,
kéretlenül ítélkezel mindenki felett,
pedig isten nélkül semmi nem lehet.
Mikor itt hagyod e "koszos sártekét",
szíved akkor darabokra szakad szét,
rájössz a sok díszleted csak szemét,
s vad harag lángoló tüze elemészt.
Minden kincsedet magadban hordozod,
gazdagságod, hogy másoknak van mit adnod,
mert nem csak a kézzel fogható számít,
hanem mi szemmel nem, csak szívvel látszik.
MAJOR PETRA
Asszociáció
Szapora pulzus - az ér/intése.
*
/
Mindnyájunkat
más/okból
gyúrtak össze.
*
Önéletrajz
(sz)ívvel-(l)élekkel
*
Paradoxon
Az igazság tükrében
a meztelenség öltöztet.
*
Kitekeredve
Előttem áll mindaz,
mi még hátra van.
*
Keresztkérdés
Mivel töltöd el az időt?
És az idő mivel tölt el téged?
*
Trükk
Láttam egy matematikust bűvészkedni:
számból vette ki a szót!
*
Állomások
Hozzád ér/kezem.
*
Arányok
Vajon minden kár-tevőre
jut egy kárt-evő?
*
Teszt
Mihez kezdesz a(z) (sz)árnyaiddal?
BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA
KORLÁT ÉS SZABADSÁG
- Haiku vers -
korlátok között
kaput nyit az értelem
a szellem szabad
tágul a világ
szellemi szabadságban
új utak nyílnak
határtalan tér
negyedik dimenzió
időutazás
halhatatlan lény
Tiéd az Univerzum
végtelen tudás
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Volnék
Volnék holdfény ablakodban
várnék terád hajnalig,
édes álom két karodban
ölelnélek holtomig.
Volnék madár lombok között
neked szólna halk dalom,
rózsaillat kertek fölött
nektár csókja ajkadon.
Volnék fonal napjaidnak
szőttesében boldogan,
enyhet adó tölgyfa árnya
vigaszt nyújtó gondolat.
Volnék kulcsa a lakatnak
ami feszül szárnyadon
és örökig ha szabadna
csendes sóhaj válladon.
STÁBEL REZSŐ
Napsütötte kábulatból
Éjjel, kitombolta magát a Nap,
ma reggel megbújik még a felhői közé,
mint éhes kis koala úgy majszolja a színes csodákat,
eukaliptusz mámora rám ragad a munkám után.
Éjszaka aratott a víz, viháncolt a villámok serege,
vakító csodáikat bömbölő ordítással tetézték,
kuckójába menekült mindenki, mindenki aki fél.
Picit megtisztult a remény, levegőt kapott a fény.
ANDRÁS ADÉL
A kozmosz álma
Ágyazz meg szemedben,
álomba ringatlak,
ebben a világban
magadra nem hagylak.
Beborult az égbolt,
íriszedben látom,
sohasem másokkal,
csak magammal játszom.
Ha elszáll a vihar,
beragyoglak téged,
kozmoszi pirkadat
számomra a léted.
Csillagként születtünk
megfakult fényekben,
egyesül majd utunk
egy másik életben.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Csak óhaj
Nemes, humánus érzelem,
ha emberé a tisztelet!
A kapcsolat mily jót terem,
mit ad, ha ezt nem ismered?!
Bár meglehet, van több hibám,
s a tévedésem módszeres,
ha szól a szám, egyet kíván,
ne tisztelj, egy kicsit szeress!
Csak óhaj ez, dehogy parancs,
a szívem titkon erre vár,
tiszteljen más, az úri brancs,
a naplopó, a link betyár!
Te, tiszta lelkű jó barát,
kezem, ha ad, ha vét, szeress,
s kegyét az Ég kiosztja rád –
öröm fakad, de kétszeres!
TÓTH OLIVÉR
Lelenc-ódát
Két karod szárny,
elsímult tenyered terítőm,
ernyedt hátamon vállaid,
kulcscsontjaimban ujjaid tollak, vacsorám.
Szigonyokként szegültek ellened a sugarak,
gerincedre dőlt a kiírtott erdő csendőr dombja,
bordáid közé bújt félelmében a remény,
zümmögött, síratódalt duruzsolt utolsó horkanása,
mielőtt felkeltették a katonák idegen rabságra szánt híveit.
Gallérfehér havazás ágfekete reverendáit gyújtogatták zászlóhajadat,
megszégyenült emberrajok kaptárai kivérezték édességedet,
csak a halál vágyott magáénak,
melleden szívedig ásott kút,
vedret vetett beléd a kimerültség.
Mint halálrarángatott vonón a hangok,
forgácsalakban sikítottak az emigrált völgyek,
a lányok sem lehettek hölgyek,
a fiúk nem lehettek urfiak,
sirattatok, mint kényszerűségét a leölt jak
a szabadság emirátusainak kétkes oltárán kötözve,
füstölögtél, átkos öröm acsargott ellened,
szakadatlan orcáján hörgésem áldott, téged!
Hegedűnyakadra hurkolt violinokról sustorog,
menetelésben, menekülésben rapszódiám, zuhog.
Alattad, feletted, benned kiélt tüdőkbe rúgdosott vagonok futnak glóriáidon,
vashiányos szempárok sorompóid, fürkészik távozásod,
de semmi, senki nem marasztal vacsorára.
Utolsó tanitvanyait mindenható, az ördög sem zabolázza.
Koponyáidból lisztet őrölnek a feledés virághagymái,
meztelen ágyásokba vadásznak csillagporok,
nincs aki a túlélésnél merne többet kívánni,
a lélek hegei fölött egyedüli békaként kuruttyol az Isten,
vágyik rá, tavaiból valaki vegye nyelvére,
szájában az asztronómikus kegyelem reccsent,
zúzmarássá didergett szavad eltapossa sorstalansága,
emlékműveidet feledékenysége gyalázza,
kitagadnak minden ároktemetőből,
gyásznéped vérengző nászra készül,
sárcsűrjeidbe csődíttet halál az élet, szépül,-
altatódalt akarok mielőtt elaltat hiányod
s rajtunk átleselkednek az utolsó napok.
Lábjegyezetei közé vésett nevem sebzi ajkad.
A kimondhatatlanok között
földkönnyű rózsáskendőd pólyám,
át rajtam hajlik szomorú szíved,
mint a sínek, melyeken fehér port zuhogó
robogásba őszült fiatalságom
méregeti hordható ruháid vonaljait,
cellatestre szabott lábbelijeidbe botlom, gyászos mulatság,
lám, koporsós sátraidban szobáim vakított lámpafényei,
mellvértedre tűzött csillámsarkos homorú égtájaim,
hullás előtt könyörögni megállít kivégzőm,
akit én síratok el, örökké él,
akit én átkozok meg, sírjában sem fér,
pókszemű hajnal harmatjait kötélre veti egy párás bábapirkadat, elhallgat minden sírás,
gyolcstested tépték értem,
ispotályáidban lelenc-ódát rebegek őseimnek, hazátlan himnuszoknak.
SZELE ANNA
Online drámáim
Rámírt X.
Visszaírtam.
Egész nap izzik az üvegszálas optika az üzeneteinktől.
Már hat hónapja, hogy virtuálisan járunk.
Brutálisan égetjük a tűzfalainkat. Már majdnem beszéltünk a messengeren.
Féltékeny lett, törölt az ismerősei közül.
Öngyilkos lettem miatta mind a hét életemmel egy mobil appos játék-alkalmazásban.
Bővítettem az iCloud tárhelyemet, így a tudatomat fellövethettem a Felhőbe. A halhatatlanságba dimenzionáltam magam.
Keményen dolgozom a Föld bolygón, kutatom, meddig fáj(l) az agy nélküli testben a szív.
Azt hiszem, a felfedezés küszöbén állok. Milliárd évem van rá.
Rámírt Y...
Törölt.
Fáj(l)ok.
Rámírt Z...
Törölt.
Elegem van.
Én is töröltem magam.
KERECSÉNYI ÉVA
Ölelj át
ölelj át
mikor a moccanó csendben
aranyhaját fésüli a reggel
ölelj át
mikor az ébredő vízpart
párát sóhajt a kék végtelenbe
ölelj át
és ne kérdezd mikor
hogyan, hová és mi lesz a vége
ajkad legyen pecsét a számon
mosolyod lelkem legszebb nyakéke
LEE BRADLEY
Emlék
Jó érezni bőrömön, hogy itt vagy,
akkor is ha nem vagy már enyém,
eljövök, de megmarad az illat,
mint a hó a rózsafák hegyén.
Minden perc egy újabb nap felé visz,
ám az emlék makacs egy dolog,
elillan a pillanat, de mégis,
kik visszanéznek újra boldogok.
Ezért aztán emlékezni jó lesz,
rágondolni zsémbes teleken,
akkor is, ha szerelemről szól ez,
akkor is, ha mégsem szerelem.
FISCHER LÁSZLÓ
Időmúlás
Ha rám omolnak is a falak,
múltamból letörik több darab,
szétmállik, s már nem emlékezem,
miképp forrott össze két elem,
mi az, ami bennem elvegyült.
Nem érzem már, széppé csendesül
testemben az idő; megbotol…,
vagy csak játszik rejtett húrokon,
pizzicatót rebbent remegve,
könnycseppeket lopva szemembe.
Karjaidba bújok: ne lássa
senki, vénült szívem hogy vágyja
szelíd szavaid, csókod. Hagyom,
szoríts magadhoz. Szeress nagyon!
JUHÁSZ MAGDA
Apám
1904 - 1958
A szomorúságot nem szeretem,
ezért, ha eszembe jut Apám,
legtöbbször úgy látom őt,
ahogy játszik a régi harmonikán.
Szeme huncut, s mikor nevet,
táncolnak a fákon a falevelek,
és perdül a határ.
A szomorúságot nem szeretem,
de szívem mégis gyászol,
mert korán hagyott itt,
és oly keveset játszott!
Oly keveset élt,
pedig hogy szeretett élni!
Nyári délután vidáman zenélni…
- és most nincs sehol.
Perdül a határ, rebben a fecske…
Amikor Apám jut eszembe,
elönt a keserű, bús magány,
megáll a táncoló határ,
nem dalol, egy percig vár,
és néma áhítattal,
leveszi kalapját a Nyár.
Budapest,1979.
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
PÉTER TÍMEA
Vattacukor
De szép álmom volt ma éjjel:
Vattacukrot ettem.
Cukorból szőtt édes bolyhát,
Csukott szemmel nyeltem.
Pamacsából bajuszom lett,
Szálából szakálam.
Édes, hosszú fonalával
Tele lett a szájam.
Körülöttem döngicséltek
A kíváncsi méhek.
Ezt zümmögték: "Hű, de finom.
Hasonlít a mézhez!"
Eleinte hatalmas volt,
Elrejtett felhője,
Ahogy faltam, fülem, hajam
Kilátszott mellőle.
Később, már csak akkora volt,
Mint egy sapka bojtja.
Legvégül oly kicsi lett,
Mintha ott sem volna.
Megvirradt mire felfaltam,
Felkeltett a reggel...
Azt kívántam álmodhassam
Ugyanezt ezerszer!
ÉLES ANETT
Csillagrózsa altató
Csillagrózsa, csillagrózsa,
aludj, édes gyermekem!
Csillagrózsás álmod fonja
simogató két kezem.
Holdsugáron Hold sugárút
fénylik csillag dombokon,
pillekönnyű tested tartom
csillagrózsa szirmokon.
Hogyha egyszer felnőtté válsz,
csillagfelhő kísér majd,
csillagrózsás álmok csokra
csillagfényes szirmot hajt.
Égből hulló ezüst szárnyon
aludj, édes angyalom,
ha nem leszek, rád vigyázok,
minden áldott, szép napon!
Csillagrózsa, csillagrózsa,
aludj, édes gyermekem!
Csillagrózsás fényből legyen
álmod: Csodás végtelen!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
MILLEI LAJOS
Már a harang se kondul…
Az idős asszony szélesre tárta a falatnyi ablakot. A májusi fény úgy hömpölygött be a csöppnyi helyiségbe, mintha fel akarná dönteni azt a pár megkopott bútort, ami a berendezést képviselte. A roskatag lábú sparhelt feketére vikszolt platniján táncolt egy kicsit, majd jóleső ernyedtséggel végigheveredett a hatvan éves konyhaasztalon. Kellemes, meleg levegő iparkodott a fény nyomában. Az ötven centi vastag vályogfalak eddig remekül ellenálltak neki, de a nyitott ablak új, hódításra váró területekkel kecsegtette.
Odalibbent Ilonka néni fejkendője alá, és az asszony megadóan dobta rá a rojtos pamut holmit a komód tetejére. Megigazította inkább ősz, mint fekete haját, csak úgy tessék-lássék módon elgereblyézte az ujjaival, majd kihúzta az asztalfiókot. Levélpapírt vett elő, kettőt is. A konyhakredenc polcáról leemelte megviselt szemüvegét, és az ”örökké író” tollát, majd közelebb húzta a hokedlit az asztalhoz, elhelyezkedett, hogy levelet írjon.
Sovány, panaszos betűket kezdett rajzolni a kissé sárga papírra:
„Drága, egyetlen kisfiam!”
„Ez mán a második levél, amit írok az idén, de legközelebb csak akkor várjál postát tűlem, ha az Úr-jézusnak születése napja leszen. Tudod, a szemem mán nem akar igazodni az okulárémhoz, az egyik jobban öregszik, mint a másik, és én csak homályosan látom a betűk rendjit.
Anyák napja lészen a hétvégén, ezért gondútam, hogy csevegjünk egy kissé.
Remélem pirospozsgásan egészséges vagy abban a messzi Amerikában, és nem környékez semmiféle kórság. A te szerető szülőanyád is jól van, bár a mút héten gyötört egy kis köhögő nyavalya. Be is kenytem a mellyemet jóféle körömvirág kenőccsel, talán még emlékszel reá, neked is szoktam volt csinálni.
A Bodri az egyik iccaka elhagyta a két fölső oroszlánfogát, úgyhogy mán ű is csak nyámnyog az elemózsián, mint én is. Szegény, öreg négylábúm, amikor tíz éve mán, hogy elmentél, még olyan süldő kutya volt, biztosan emlékszöl még reá, hát megöregedett ű is.
Apádat, jövő hónapban lesz húsz esztendeje, hogy megboldogult, látogatom ám gyakorta, kék nefelejcsek virágoznak a sírján. Igaz, februárban nem mentem ki hozzá, mert az Úr akkora havat küldött, hogy a gumicsizmám is elveszett vóna benne. A Tanácstúl gyüttek emberek, hogy kiássanak a nagy fehérségbűl.
Aztán meg az egyik tyúkommal vesződtem igen sokat. Nem akart a szerencsétlen az ülőre fölröpülni. Két este is felraktam, de olyan hideg volt, hogy mérgemben reá ripakodtam, hogy az ördög bújjon a bőrébe, miért nem megy fel a helyére. Na, köllött nekem az ördögöt szólongatnom, másnapra megtaláltam a tyúkól sarkában, megfagyott a vére. Sajnáltam szegény teremtményt, de mit lehetett tenni? Ez mán nem tojik többet nekem, úgyhogy megfőztem a Bodrinak, akkor még megvót neki a foga. Meg is ette emberesül, úgy csóválta a farkát, hogy szédűtem tűle.
A Boris néni, tudod, a szembe szomszéd, akinél párszor olyan jó ízzel etted a bablevest metélttésztával, hát fogta magát, és meghót. Alig vót idősebb nálam, talán csak öt esztendővel, de hát mindenkiért elgyün egyszer a kaszás.
Nem várjuk, nem futunk elejbe, de reánk talál az akkor is. Szép temetése vót, sokan ríttak, amikor a fődbe rakták. A gyerekei hazagyüttek a városból, és olyan tort tartottak, hogy még ma is beszélik.
De neked nem kell emiatt aggodalmaskodnod, én mán régóta gyűjtögetem a pénzecském, hogy neked ne legyen ez majd teher. Minden hónapban rakok félre egy kicsinykét.
Apád öreg tarisznyájába teszegetem bele, és nagy gondosan a vánkosom alá rejtem. Mikor reá fekszem, nyomja is a fejemet, de legalább tudom, hogy ott van.
Apád öreg tarisznyájába teszegetem bele, és nagy gondosan a vánkosom alá rejtem. Mikor reá fekszem, nyomja is a fejemet, de legalább tudom, hogy ott van.
A szomszéd faluból átgyütt a Jóska a hírrel, az is hogy megöregedett, pedig fiatalabb nálam. Szóval panaszolta a papunknak, akkor még vót papunk, most mán nincsen, elvitték máshová, ahol bőségesebb a nyáj, mert mi mán csak kevesen éldegélünk itt. Azóta a városból gyün a pap temetni meg misézni, de nem ám az Úr napján, hanem előtte, mert vasárnap a városiakat várja a jó Isten. Na de a Jóskát akartam beszélni. Szóval átgyütt a papunkhoz újságolni, hogy hanyatt feküdt a templomtornyuk. Rádűt a templomra, harangostul, mindenestül. Sírtak-ríttak, de megcsinálni nincsen pénz, csupa öreg lakik ottan is, hát hunnan lenne nekik?
Láttam én mán vagy két éve, mikor egyszer búcsúra átmentem, hogy ott nyeljem le a szentelt ostyát. Láttam én, hogy nagyon dülőre fogta a torony magát, de gondútam a jó Isten majd vigyáz reá. Hát eddig tudta óvni, most mán rom az egész. Azóta a szomszéd faluban mán a harang se kondul. Misére se járnak, öregek mán, alig tudnak totyogni. Azért az úr biztos velük van, csak nagyon-nagyon csöndes lehet az életük, hogy még harangszó se hallatik.
Így van ez drága kisfiam, kiürültek az utcák a falukban. Aki fiatal, mind-mind a városba megyen, hogy jól tartsák a családjukat. Az öregek meg itt maradnak magnak. Nem panaszkodom, hisz oda kell menni, ahol kevesebbet bánt az élet. A boldogulás mán nem a földben rejtezik. Ahol sok ember van, ott könnyebb az élhetés. Csak azt nem tudom, hogy ismerik meg mind egymást? Mikor gyerek vótam, nekem lesült volna a bőr a képemrűl, ha nem köszönök reá egy szembejövőre. Ők pedig biztosan nem köszönnek, mert látom a tévében, ókor-ókor, amikor bekapcsolom, hogy azokban a városokban csak minduntalan rohannak az emberek. Nem is szeretem nézni, mert bántja a szemem az a sok ugráló fény. Inkább a rádiót kapcsolom be, de abban is egyre többet tudálékoskodnak. Olyan cifrán beszélnek, hogy az öreg papunk, aki mán nem lakik itten, az is megirigyelhetné prédikáláskor. De azért néhanapján, amikor felcsendül egy kedves magyar nóta, úgy ellágyul a szívem, hogy mán majdnem fáj.
Bizony így vagyunk, megöregedtünk a vén házainkba, de azért féltjük még a szépet.
Emlékszel-e a diófánkra a kert végiben? Jó nagyra nőtt ám, amióta elmentél, de tavaly ősszel a legszebb ágát elkapta a tűzhalál. Hiába gyütt a tavasz, nem bújt belőle zöld levelecske, örökre megbarnult a bőre. Most ilyen fél-csámpásan virul a fa, az egyik fele él, leveledzik, a másik része meg barna a haláltúl.
Jaj, mán megint hosszú lére erisztettem a beszédemet. Karikádzik is a szemem, meg zsibbadásnak indult a kezem is, de annyi mindent el szerettem vóna mondani.
Bizonyosan te is sokat gondolsz reám abban a nagy Amerikában. Én minden este imádkozom érted, és arra kérem a jó Istent, vigyázza az utadat, segéjjen neked mindenben, hogy könnyebb boldogulásod legyen, mint nekem.
De most azért csak abba köll hagynom, mert nemsokára gyün visszafelé a postás, vele küldöm el a levelet, hogy ne fárasszam a lábamat.
Drága kisfiam! Vigyázz magadra nagyon ott a messzi földön, és adja meg a Szűzanya, hogy azt halljam egyszer mán felűled, hogy asszonyt vittél a házba. Család nélkül csak félember az ember. Sokszor csókollak, és őrizlek szívemben.
Szerető anyád.”
A postás fáradtan nyitotta ki a hivatali ajtót. Gyöngyöző homloka elárulta a gondolatait a hirtelen jött melegről. Betessékelte a kis két keréken guruló kocsiját, amiből nap-mint nap becsülettel adja át a küldeményeket a címzetteknek.
- Megjöttél, Angikám? – hallatszott bentről a postamester-né férfiasra öregedett hangja.
- Meg! De ez a meleg kivette a szuszt belőlem. Olyan, mintha kétszer jártam volna körbe a falut.
- Gyere, pihenj meg egy kicsit, aztán segíthetsz leveleket osztályozni.
- Ja, képzeld, Margitka, az Ilonka néni már megint levelet küldött velem. A fiának írta ezt is, odaadta a pénzt is a feladásra.
- Szegény Ilonka néni – motyogta a postamester-né, miközben elvette a levelet, kihúzta az íróasztala legalsó fiókját, és rárakta a már ott porosodó vagy negyven borítékra ezt is.
- Jól van, Angikám! – fordult a kollégája felé – Majd a jövő héten visszaviszed neki a pénzt, és megint azt mondod, hogy a fia kifizette a postai szolgáltatást. Legalább a pénz ne vesszen el. Jó nyolc éve már, hogy meghalt a fia az Egyesült Államokban, egy autóbalesetben. Senkije sincs szegénynek, csak a kutyája, meg az emlék a fiáról.
BRAUN KRISZTINA
Ébredés
A végtelen búzamező közepén állt és nézte, hogy hullámzik körülötte a búza a szél ritmusára, akár a tenger. Szinte elszédült ahogy belefeledkezett a látványba, karjait kitárva, mélyeket szippantott a friss, vidéki levegőből. Reggel hat óra volt, s mögötte a nap sötét sárgára festette a hajladozó kalászokat, árnyaikat hosszúra nyújtotta, s az itt ott megbújó lila és sárga virágokon megült harmat tükrében visszatükröződtek sugarai.
Még soha nem volt része hasonló csodában. Mikor elindult a városból még késő éjszaka volt, csak a fehér sávok mutatták az utat, bár azt sem tudta hová tart. Mikor kifogyott az üzemanyag a vadonatúj Volvóból, egyszerűen otthagyta az út szélén és gyalog indult tovább. Akkor már három felé járhatott az idő. Az úton alig volt forgalom, s közömbösen kerülték ki az út szélén gyalogló, jól öltözött férfit, aki zakóját a válla fölött lógatva, zsebretett kézzel, ráérősen ment a semmi közepén. Senki nem lassított, és kérdezte meg, hogy szüksége van e segítségre, vagy egy fuvarra a legközelebbi benzinkútig vagy egy telefonhívásra, bármire.
A telefonját, tárcáját az autóban hagyta, a kulcsot pedig gondosan a zárban hagyta, hogy kétsége se legyen az arra járónak, hogy a tulajdonos valaha visszatérni szándékozna. Esze ágában sem volt. Mindent, mindent maga mögött akart tudni. Semmit nem akart az új életébe magával hozni. Ha tehette volna, még a ruháit is ledobta volna, hogy úgy kezdje a másikat, mint ahogy az elsőt is; pucéran. Attól tartott azonban, hamarosan a rendőrörsön találná magát és mint közveszélyes, lakat alá tennék, vagy pszihiáterhez küldenék.
Azon tűnődött, mi legyen az új neve? Mint minden régit, a nevét is el akarta dobni, hiszen semmi köze ezután ahhoz az arrogáns, törtető, karrierista, önző hímhez, aki még a tegnapi nap azon röhögött a kollégáival, hogy a riválisát kirúgták és végre ő kerül a helyére. Mit számított, hogy annak az embernek három gyereket, és egy jelzálloggal terhelt családi házat kellett fenntartania! Ő volt az, aki bogarat ültetett a főnöke fülébe, elhintve, hogy a belső információkat a konkurens cégnek a kolléga szivárogtatja már hónapok óta. Persze, ez nem volt igaz. Onnan tudta, hogy ő volt az aki a konkurens cégnek kedveskedett néhány hasznos infóval, de ez is a stratégiája része volt. Gondosan kidolgozott haditerv volt, hogy a kiszemelt pozíciót betölthesse. És eljött a nap. Pezsgővel ünnepelt és kurvákat hozott a céges bulira, s minden seggnyaló vele nevetett, még azok is akik előzőleg a másik kolléga pártján álltak. Fogadta az "én tudtam,hogy egyszer te leszel..." kezdetű gratulációkat és a "majd te megmutatod nekik!" kezdetű buzdító szavakat. Éjjel tizenegykor hazament a luxus penthouse lakásába, belesüppedt a kanapéba és bekapcsolta a híreket a 4K-s, egész falat betöltő tévén. Már majdnem elnyomta az álom, amikor meghallotta a hírt amit a BBC egyik jégszőke bemondónője prezentált.
"Felgyújtotta az alvó családjára családi házát egy állását vesztett hivatalnok. A férfi ellen fegyelmi eljárás indult, mivel bizalmas információkat szolgáltatott egy konkurens cégnek, ezáltal piaci előnyhöz juttatva őket. Ezek után ma éjjel - feltehetőleg elkeseredettségében-rágyújtotta alvó családjára a házat, majd önkezével vetett életének véget. A felesége és a három kiskorú gyermek szerencsére még időben megmenekült, mivel a szomszédjuk értesítette a tűzoltókat, az illetőt azonban, aki garázsában benzinnel gyújtotta fel magát, már nem tudták megmenteni."
Kikapcsolta a tévét és csak ült, döbbenten, kijózanodva hosszú, hosszú percekig. Majd úgy nézett körül a lakásában, mintha először látná. Minden makulátlan tiszta volt, a legmodernebb bútorok és elektronikai berendezések. Megtehette, hiszen már most sem keresett rosszul és mindenből a legjobbat akarta. Nem, neki nem volt felesége és gyerekei sem. Már lehetett volna, de nem akarta magát elkötelezni, hogy aztán jöjjön néhány gyerek és vége legyen a felhőtlen agglegény életnek. A családját megpróbálta távol tartani, mert folyton csak a jótanácsokkal jöttek vagy pénzt kértek, szóval gyorsan leépítette azt a néhány hozzátartozót így megszabadult a koloncoktól. Persze voltak női, egy-egy meg is maradt néhány hétig de semmiképp sem engedte, hogy egy éjszakánál többet töltsenek a lakásában. A barátai? Vannak olyanok? Hiszen akik voltak még az egyetemen, már rég családot alapítottak, messze kerültek és soha nem ment el az osztálybulikra és a régi baráti társaságot is szépen maga mögött hagyta az évek során, hiszen soha nem válaszolt az email-ekre és a neki hagyott üzenetekre.
Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy ő a kollégája gyilkosa és majdnem annak egész családjáé. Az ő pozíciójának elérése a kollégája életébe került. Honnan tudta volna, hogy ilyen labilis idegrendszerű? Hogy ennyire érzékenyen érinti az állása elvesztése? Soha nem is gondolt bele, hogy más mit érezhetett, amikor ő átgyalogolt rajta, mert valami fontosabb és számára értékesebb lebegett a szeme előtt. Egyre hidegebb fejjel, kívülálló szemmel nézte magát és tetteit mérlegelte, majd elővette a laptopot és hivatalos levelet írt az ügyvédnek, aki néha elsimított neki egy-egy gyorshajtást vagy ittasan vezetést. Nem felejtette el a végén az elektronikus aláírását is rögzíteni.
Aztán vállára dobta zakóját és anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett a lakása ajtaján és a kulcsot egy borítékban odaadta az éjszakai portásnak azzal, hogy hamarosan valaki jelentkezni fog, és annak adják majd oda. Beült a Volvóba és végighajtott az alvó városon. Néhány óra vezetés után kifogyott az üzemanyag és gyalog folytatta tovább, így került ezen a reggeli órán a búzamező közepére.
El sem akart mozdulni, csak hallgatta a csendet. Hátát melengette a nap és kiáltani támadt kedve.
- Szabad vagyoooook! - üvöltötte a távolba, s valahol messze felbőgött egy tehén válaszul.
Elnevette magát. Felgyűrte inge ujját, nyakkendőjét kioldotta és a zakójával együtt a földön hagyta. Sokáig gyalogolt, mire elérte a legelőkkel övezett tanyát. Azt sem tudta, mi lehet a település neve ahová a szél sodorta. A tanya közepén egyszerű parasztház húzódott hosszan, előtte a fedett verandán virágok és kukorica csövek száradtak. Egy jól megtermett öregember, szerszámokkal a kezében épp a kerítés felé indult mikor beérte.
- Jó reggelt! - köszönt hangosan.
Az öreg hátrafordult és jól megnézte magának, majd millió ránca szétszaladt a szája körül.
- Jó reggelt magának is! Mi szél hozta?
- Munkát keresek! Van valami erre?
- Munka, az van mindig! - válaszolt az öreg - de a fizetség nem valami fényes.
- Nem baj! Bármi jó! - derült fel az arca.
- Mihez ért?
- Bármihez amit megmutat!
- No, ez nem túl sok, de kezdetnek jó lesz! - bólogatott az öreg - Jöjjön, ha ráér, meg kell javítanom néhány helyen a legelők közt a kerítést, talán abban segíthet.
- Rendben, szívesen! - elindultak egymás mellett.
Komótosan baktattak egy ideig, majd az öreg megszólalt.
- Messziről jött?
- Igen - jött a válasz.
- Sokáig marad?
- Ameddig lehet - nézett az öreg égszínkék szemébe, és nagyapja jutott eszébe, aki ugyanolyan gazdálkodó volt egykor mint ez a férfi. Aztán megöregedett és nem volt aki átvegye a gazdaságot, amit eladtak, őt meg berakták egy otthonba, ahol nagyon gyors leépülésnek indult és néhány hónapon belül meghalt. Még a temetésére sem ment el...
- Mi a neve?
Eddig ezen törte a fejét de most szinte magától bukott ki a száján:
- Adam... Adam Newman.
Néhány héten belül Mr Milton özvegye és három gyermeke - akik most a nő szüleinél laktak - egy ügyvéd által kézbesített, hivatalos levelet kapott, amelyben férjét tisztázza volt kollégája, valamint aki minden ingó és ingatlan vagyonát az árváknak és az özvegynek adományozza, mivel neki többé nincs rá szüksége.
BARÁTH ZOLTÁN
Kigombolva
Az enyhén spicces férfi az étteremben ült szótlanul. Az asztalon előtte egy pohárban vörösbor. Már órák óta ott volt, és nézett maga elé láthatóan búslakodva. Időnként aprót kortyolt a borból. Amikor kiürült a pohár, rendelt egy újabb két decit. Az étterem lassan kiürült. Zárni készültek, és az egyik pincér volt olyan merész, hogy odalépjen emberünkhöz, és közölje vele a rossz hírt, miszerint mára ennyi volt, legyen szíves távozni, mert zárnak. A férfi biccentett egy aprót, majd megkérdezte:
- A mosdóba még kiszaladhatnék?
- Természetesen! – felelte a pincér. A férfi szálegyenesen állt fel, pedig a tekintetén látszott már, hogy már erősen ittas. Olyan üvegesen csillogott, mint előtte a pohár fala. Felkereste a mosdót, majd miután végzett, bőséges borravalót adott a pincérnek, felvette a kabátját, és elhagyta az éttermet. A másik pincér ekkor szólalt meg csak:
- Józsikám! Ez azért bunkóság volt a részedről! Ha már elfogadtad a borravalót, igazán szólhattál volna neki, hogy kigombolva maradt a nadrágja!
- Ugyan minek? Nem úgy tűnt, mint akit bármi is érdekelne! – felelte unott arccal a megszólított, és készülődni kezdett az induláshoz.
A nő egész nap, reggeltől fogva úgy érezte, figyelik. Mintha mindenki őt nézné. Középkorú volt, már nem annyira mai darab, de nem is kellett még aggódnia a kinézete miatt. Dekoratívan öltözködött, alakja még megőrizte formáját. Joggal gondolhatta, nőiességét veszik szemügyre az éhes, sóvár férfitekintetek. Ez még jól is esett neki. Csak akkor kezdte némiképp zavarni a dolog, mikor már nőket is rajtakapott, hogy vetnek rá egy-egy fura pillantást. A munkahelyén kimondottan zavarta, hogy mind a munkatársai, férfiak-nők vegyesen, mind pedig az ügyfelek nyíltan bámulják. Ekkor döntött úgy, hogy bemegy a mosdóba, és megnézi magát a tükörben. Az inge elől végig kigombolva, és alatta a bőre is szét volt nyílva. Kilátszódtak a belső szervei. Sikoltva omlott össze, mikor eszébe jutott, hogy előző este a merev részegen hazatérő párja egy nagy késsel megölte őt.
TABI KAZU
A tó őrzője
Szerelmes fenyőrigó dala csendült a tavasz illatától mámoros tájon. Újabb és újabb hangok ébredtek és önfeledten kiáltották ki a maguk módján életörömüket. A hajnali pára áttetsző selyme apró gyöngyökkel hintette meg a fák, bokrok leveleit, a nyiladozó virágok kelyheit és a zsenge zöld fű szálait. Néhány őz legelt békésen az erdő mellett. Egyikük időnként fel-felemelte a fejét és a távolt kémlelte, de mivel semmi nyugtalanítót nem érzékelt, folytatta a lakomát.
A Nap ráérősen emelkedett égi útján, s magával húzta a tavaszi köd fátylát. A rét virágai lassan kibontották szirmaikat és illatuk bódító felhőként lebegett a táj felett, magukhoz csalogatva az erdő méheit. A levegő megtelt ujjongó zsongással.
Kis patak futott fáradhatatlanul vad íriszek sorától kísérve. A fenyvesből érkezett, a föld mélyéből, sziklák hideg gyomrából. Kristálytiszta vízében rákok találtak otthonra a lapos kövek alatt és néha pisztrángok háta villant a szürke kavicsok felett. Ahogy céljához közeledett, egyre hangosabbá vált ziháló locsogása, s végre! Vidám csobogással zúdult a kobaltkék színű tóba. A partot szegélyező fűzfák sűrű függönye mögül különös szempár figyelte a víz játékát. Lenyűgözve nézte a kavargó fehér habot, a napfényben fel-felcsillanó apró vízcseppeket és a fénylő hátú kövek között felsejlő szivárványt. Szürkészöld bőre belesimult a lombok árnyékába, karcsú teste a langyos sziklákon pihent. Szemeinek alakja megnyúlt mandulára hasonlított, s aranylóan fénylő írisze közepén lassan keskeny vonallá szűkültek a pupillái. Már látta a közeledőket, mielőtt hallani lehetett volna őket. Fiatal nő volt egy 4-5 év körüli lánykával, aki nagyokat kacagva kapkodott a tovalibbenő pillangók után. Egy részen homokos volt a tó partja és ők egyenesen oda tartottak. A kislány azonnal a vízhez szaladt és élvezettel kezdett fröcskölni.
- Csak óvatosan Nellikém! – figyelmeztette az anyja. – Még nagyon hideg, de nyáron majd eljövünk fürdeni. Itt a labdád, játssz inkább evvel! – és leült egy farönkre.
Váratlanul megszólalt a telefonja.
- Maradj a közelben Nelli! - szólt a gyereknek és beszélgetni kezdett valakivel.
A lányka ide-oda gurítgatta a labdáját, mígnem kicsit erősebben lökte meg, és a játék eltűnt a füzek melletti bokrok alatt. Ügyesen átbújt az ágak között és meglátta egy nagy fa tövében. Odaszaladt, hogy felvegye és ekkor vette észre a lényt. Az első pillanatban megszeppent, ám ekkor a lény úszóhártyás kezébe vette a labdáját és lassan feléje nyújtotta. A gyerek tétovázva lépett előre és tágra nyíltak a szemei, mikor véletlenül hozzáért a hűvös ujjakhoz, de a következő pillanatban felnevetett.
- Nelli! – hallotta anyja aggódó kiáltását. – Hol vagy? Azonnal gyere vissza!
- Jövök anya! - kapta félre a fejét, de mikor visszafordult új barátja felé, csak a szürke sziklákat látta.
A fénylő tekintet sokáig követte őket, míg el nem tűntek egy domb mögött.
Eltelt néhány év és a vidék lassan változni kezdett. A virágos rét helyén szántóföldek mértani pontossággal szerkesztett sávjai sorakoztak. A patakot betoncsőbe kényszerítették és betemették, fölötte széles földút vezetett az erdőtől a közeli falvakig. A tavacskánál látszólag nem történt semmi, ám a füzes melletti területen, amit sűrű bozótos takart, egy kis tisztás jelent meg, amit az éjszaka leple alatt érkező lábak és kerekek tapostak ki. Az otthagyott szemeteszsákokat eleinte gyorsan befedte a dúsan sarjadó csalán, ám idővel a mocsok aprócska heggyé nőtt az aljnövényzet fölött. A lény minden nap eljött, hogy meggyógyítsa az összetört növényeket. Eleinte sikerrel járt, ám egy napon hordók torlaszolták el a megszokott ösvényt. A nyári hőség, esőzések, jég és hó nyomán a festék felpattogzott és rozsda bújt elő, aztán egy nap fénylő csepp jelent meg az apró lyukon. Lepottyant a földre és hamarosan újabbak követték. A hordó alatt bűzös, sötét folt növekedett, ami megölte a növényeket, ahogy elérte a gyökereiket. A tó őrzője megérintette a lógó leveleket, tenyeréből zöldes fény áradt, de nem segített. Életenergiája nem törte meg a talajban láthatatlanul gomolygó fekete masszának az erejét, ami egyre mélyebbre ivódott a földbe, kiirtva belőle minden életet.
Visszament a tóhoz és belemerült tiszta vizébe. Az örömteli múltra gondolt, mikor még fajtársai népesítették be a bolygó vizeit. Akkoriban ők vigyázták az óceánokat, folyókat, tavakat, patakokat és a bennük tobzódó életet. Minden évben volt egy csodás éjszaka, amikor az összes vízben csillámlani kezdett az élet fénye és a kék bolygó zöldaranyban derengett a fekete világűrben… aztán a világ újra változni kezdett és új jövevények érkeztek – az emberek. Eleinte kevesen voltak, csodálták otthonuk varázslatos szépségét, ám számuk gyorsan növekedett és hamarosan eljutottak világuk minden szegletébe. Egyre újabb dolgokra vágytak, s közben szívük észrevétlenül bezárult a természet előtt, szemeik vakokká váltak az addig láthatóra, füleik süketté a hangok megértésére és egyre idegenebbnek és ijesztőbbnek érezték az őket körülvevő létezőt, aminek maguk is a részei voltak. Elkezdték saját kényükre megváltoztatni, és a világ lassan megbetegedett. Sokáig nem vették észre, aztán később nem akartak tudomást venni róla és az egyensúly billenni kezdett…
A lény szomorúan meredt maga elé. Egyedül volt. Fajtársai már régesrég elhagyták ezt a világot, de ő itt maradt a tóban, ahol született, ahol a gyerekei születtek és ahol az unokái. Látta őket elmenni a tó mélyén megbúvó barlangban. Mikor az utolsó is eltűnt, az átjáró végleg bezárult, csak a zöld energiaforrás maradt, ahova nap, mint nap eljött feltöltekezni. Amíg a fény lobog, addig él a tó és addig van itt ő is…
Egy szép tavaszi napon fiatal nő jött a tóhoz. Nem találta gyermekkora virágos mezőit, őzek óvatos léptei helyett nehéz traktorok dübörögtek a kizsigerelt földeken. Arca egy pillanatra felvidult, mikor a füzes széléhez ért, ám a reménykedő mosolyt döbbenet váltotta fel. A zsendülő falevelek, mielőtt kitárulkozhattak volna, száradni kezdtek, aztán fájdalmasan öszepöndörödve haltak meg. Sok ágon ki sem bújtak a rügyek és a vízben zavaros foltok terjengtek. A tó ragyogó kékjét az egyre nagyobb teret nyerő halál mosta fakóra. Elpusztult hal teteme foszladozott egy bokor lehajló ágaiba akadva. A nő szemét elöntötték a könnyek.
- Hol vagy? – suttogta. – Itt vagy még?
Tétovázva lépett a fák közé. Félt, hogy talán gyermekkori álmát látja meg holtan, de nem volt ott senki, csak az ismerős szürke sziklák. Továbbment a görcsös törzsek között és eljutott a bozótosig. Orrát szúrós szag csapta meg. Itt már a pusztulás vert tanyát… és ekkor vette észre az aprócska cserjét. Makulátlan leveleit az ég felé nyújtogatta, hogy elérje a napsugarak éltető forrását, s egy bimbó fehérlett egyik ága végén. Ámulattal guggolt le hozzá.
- Nem hagyhatlak itt meghalni – simogatta meg a kis bokrocskát. – Visszajövök érted! – azzal elsietett.
Talán fél óra sem telt, mikor újra megjelent egy kis egy ásóval, meg egy vödörrel. Mikor kiásta, akkor vette észre a növény törzsén a sötét foltokat. A méreg már elérte őt is.
- Istenem! – sóhajtott fel fájdalmasan, s ekkor meghallott valamit a víz felől.
Nagyot dobbant a szíve. Hát itt vagy! Valóban létezel, nem képzeltelek, mint ahogy a felnőttek gondolták. Itt volt a tavi tündére, akit soha nem felejtett el, akivel sokszor beszélgetett álmaiban, és aki megmutatta neki azt a Földet, ami az emberek előtt létezett. A vízre lógó ágak rejtekéből figyelte őt és most megmozdult. Lassan kiemelkedett a vízből és láthatóvá lettek a testét borító felmaródások, sebek. A nő torka összeszorult. Annyira szeretett volna segíteni, de hogyan? Nem árulhatta senkinek a titkát, és az ő különös tündére, mintha hallotta volna a gondolatait. Közelebb jött, egészen közel. Kinyújtotta a kezét.
- Nelli… - hallotta a nő a fejében és megérintette a hűvös ujjakat.
A képek, amik belső szemei előtt feltűntek, szépek voltak, de áthatotta őket az elkerülhetetlen búcsú szomorúsága, aztán a szürkészöld tenyér a jázminbokor fölé borult. Az aranyló szemekben zöldes fény gyulladt, s lassan betöltötte a lény egész testét. Sziluettje feloldódott a csillogásban, ami átjárta a kis bokor ágait, leveleit, gyökerét. Mielőtt végleg eltűnt, a bimbó felpattant, édes illatát felkapta egy szellő és tovasuhant vele.
A tó mélyén koromsötét homály uralkodott. A zöld fény kialudt, megfojtotta a méreg mocska, ám utolsó lángját magával vitte a tó őrzője. A tavat nem tudta megmenteni, de talán új otthont talált neki, ahol a szeretet és a törődés erőt ad majd neki, hogy aztán élet őrzőjévé válhasson valamikor. Még egy utolsó sóhaj és az egykoron ragyogóan kék tó meghalt. Néhány hónap múlva emberek jöttek és betemették. A fákat és bokrokat kivágták, a szeméthegyet elszállították, végül nem maradt más, mint a csupasz föld. Eközben egy kertben virágba borult egy jázminbokor. Szép nagyra növekedett, méregzöld levelei büszkén fénylettek a napsütésben és szorgos méhek százai zümmögtek a szirmok között, aztán éjszaka, mikor az égen ragyogott a Hold, zöldes derengés ébredt a bokorban, s egy karcsú árny indult szokásos sétájára a kertben.
Kép forrás: https://br.freepik.com/vetores-gratis/abstrata-fundo-verde-bokeh_596699.htm
BUCSI MARIANN
Eső
Túl nagy a csend az autóban. Valahogy olyan baljóslatú. Kifelé tekintek az ablakon és az elsuhanó tájat nézem. Nemsokára megérkezünk a vidéki kastélyba. Nem éreztem túl jól magam délelőtt, István mégis ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk. Nyolc fogásos gourmet ebéd egy michelin csillagos étteremben. A férjem alapvetően kedves ember, mindig is jól bánt velem, néha azonban nagyon meg tudja makacsolni magát. Én olyankor inkább engedek. Jobb a békesség. Huszonegy éve vagyunk házasok és nagyon jól kiismerem magam a hangulatain. A mai azonban kissé elüt az eddigiektől, nem igazán tudom, hova tenni. Ugyanolyan kedves, figyelmes úriember, mint mindig, de valami nem stimmel. Egy kis falun haladunk át. A házak olyan fehérek, mintha tegnap meszelték volna át mindegyiket, az ablakokban muskátlik, az utca tökéletesen tiszta, a villanypóznák frissen festve ragyognak. Megállunk egy kereszteződésben. A sarkon egy fekete macska ül, bundája ragyog a napsütésben. Mögötte kis park, a fű már-már gyepnek tűnik, a virágok katonás rendben sorakoznak. Olyan az egész, mint egy szépen megkomponált művészi alkotás. Ekkor villan be egy gondolat. István is túl kedves, túl figyelmes, túl úriember. Éppen csak egy hajszállal üt el a megszokottól, mégis érzem, más és most jövök rá, hogy miben. Ugyanakkor a miértjét továbbra sem értem. Ránézek, az arcát fürkészem, de semmi sem tudok leolvasni belőle. Felém fordítja a fejét, rám mosolyog, májfoltos kezével megpaskolja az enyémet.
- Mindjárt odaérünk, Kedvesem – mondja és a hangja is picit mézes-mázasabb, mint lenni szokott – Minden rendben? Jól érzed magad? Jó így a légkondicionálás, vagy megkérjem a sofőrt, hogy állítson rajta?
- Köszönöm, igazán figyelmes vagy – mosolygok vissza rá és ügyelek a hangom hálás, udvarias színére, pont, ahogy tanították nekem sok-sok évvel ezelőtt – minden a legnagyobb rendben.
- Örülök neki – szorítja meg vékony kezemet, majd ujjával végigsimít a platina karikagyűrűmön.
A sofőr indexel, az autó elindul és jobbra kanyarodunk. A férjem megpaskolja a kezemet amolyan atyáskodóan, majd újra csendbe burkolózunk és én a gondolataimba mélyedek.
Tizenhat éves voltam, amikor megpillantott egy eldugott kis tanyán. Szépíthetném, de az az igazság, tulajdonképpen megvásárolt a szüleimtől. Tényleg lehetne szebben is megfogalmazni, mégis ez a dolog lényege. Nekem, a testvéreimnek és a szüleimnek egyaránt jobb életet ígért és tartotta is a szavát. A szüleim ma szép házban laknak, beteg édesapámról bentlakó ápolónő gondoskodik és mind három testvérem jó iskolát végzett, nagyszerű állást kapott és tőkét az életben való elinduláshoz.
Miután az üzlet megköttetett én a házába kerültem és két évig napi tíz, tizenkét órában csak arra készítettek fel, hogy megfelelő és jó felesége legyek. Megtanultam szépen, kifinomultan beszélni, a különböző evőeszközök használatát, divatmárkákat, festőket, zenészeket, építészetet, két idegen nyelvet. Még táncolni is megtanítottak. Elsajátítottam, hogyan illik viselkedni társaságban, mit mondhatok és mit nem. Még azt is, milyen szavakkal és milyen hangsúllyal illik beszélni a férjemmel. A két év alatt Istvánt alig-alig láttam. A második év lejárta után, alighogy betöltöttem a tizennyolcat megesküdtünk. Gyönyörű esküvő volt és igazán mindenből a legjobbat kaptam, ahogy kapom ma is. István figyelmes férj. Hálás vagyok neki a szép életemért és amiért bőkezűen gondoskodik a családomról. Egészen kilenc hónappal és öt nappal – még pontosabban kettőszázhetvennyolc nappal - ezelőttig, ha megkérdeztek volna, milyen az életem, azt feleltem volna: tökéletes. Kiegyensúlyozott voltam, ha nem is boldog, de elégedett.
Aztán minden megváltozott.
Miután az üzlet megköttetett én a házába kerültem és két évig napi tíz, tizenkét órában csak arra készítettek fel, hogy megfelelő és jó felesége legyek. Megtanultam szépen, kifinomultan beszélni, a különböző evőeszközök használatát, divatmárkákat, festőket, zenészeket, építészetet, két idegen nyelvet. Még táncolni is megtanítottak. Elsajátítottam, hogyan illik viselkedni társaságban, mit mondhatok és mit nem. Még azt is, milyen szavakkal és milyen hangsúllyal illik beszélni a férjemmel. A két év alatt Istvánt alig-alig láttam. A második év lejárta után, alighogy betöltöttem a tizennyolcat megesküdtünk. Gyönyörű esküvő volt és igazán mindenből a legjobbat kaptam, ahogy kapom ma is. István figyelmes férj. Hálás vagyok neki a szép életemért és amiért bőkezűen gondoskodik a családomról. Egészen kilenc hónappal és öt nappal – még pontosabban kettőszázhetvennyolc nappal - ezelőttig, ha megkérdeztek volna, milyen az életem, azt feleltem volna: tökéletes. Kiegyensúlyozott voltam, ha nem is boldog, de elégedett.
Aztán minden megváltozott.
Hallom, ahogy a kerekek murvás részre érnek és konstatálom, megérkeztünk. A sofőr kiszáll és kinyitja nekem az ajtót, majd kisegít a kocsiból. Néhány másodperccel később István megáll mellettem és a karját nyújtja, én pedig belékarolok.
- Nagyon csinos vagy, Kedvesem – mondja.
- Köszönöm szépen - nézek fel rá udvariasan mosolyogva.
Ő választotta ki a ruhámat. Ritkán szól bele, mit veszek fel, persze néha ellát tanácsokkal, vagy kérésekkel, de ma kissé erőteljesebben kérte, mibe jöjjek. Nem szerettem volna ezt a ruhát felvenni – utoljára Rodoszon viseltem egy vacsorán és túl sok emlék kapcsolódott hozzá -, de ő nem tágított. Nem akartam feszültséget és megtanultam, hogy szót fogadjak, így aztán mindannak ellenére, amit belül éreztem, engedelmesen ebben jöttem. Belépünk a kastély nagy, kétszárnyú ajtaján, ahol a fehér kesztyűs alkalmazott meghajlással üdvözöl bennünket. Míg arra várunk, hogy az asztalunkhoz kísérjen minket valaki, meglátom magunkat a hatalmas tükörben.
Félhosszú barna hajam sűrű loknikban omlik a vállamra. Alig viselek sminket, arcom az enyhe pirosító ellenére is sápadt. Kiálló járomcsontomon megcsillan a kristálycsillár fénye. Fehér Zuhair Murad térdig érő csipkeruhám ezüst öve kiemeli karcsú derekamat – sosem lehetek több, mint ötvennégy kiló. Lábamon egy ezüst Stuart Weitzman magassarkú szandál, melynek strasszos pántja körülöleli vékony bokámat. István egyedi szabású sötétkék öltönye picit megfeszül a hasán. Hatvanhét éves és bár a korához képest nagyon jól tartja magát, az elmúlt egy-két évben felszedett néhány kilót. Sűrű, ősz, hullámos haja kissé hosszabb a megszokottnál. Cipője úgy fénylik, hogy meglátom benne a bútorok sziluettjét. Az elmúlt egy évben nekem magamnak is elkezdett feltűnni a kettőnk közti huszonnyolc évnyi korkülönbség.
Hirtelen dörgést hallok kintről. Vihar közeleg. Ahogy az elmúlt hosszú hetekben mindig, ha eső vagy vihar van, azonnal hallom magamban: „Jó lenne veled, kinn az esőben. Csak nézni Téged. Látni, ahogy az eső lemossa finom sminked, kimossa hajadból a mesterséges hullámokat, ahogy leolvad rólad minden külső máz. Nézni, ahogy azzá alakulsz, aki valójában vagy. Csak Téged nézlek. Végre Veled vagyok. Megérintem a vizes hajad, beletúrok a dús tincsekbe és közben az én fejemről minden esőcsepp rád hullik. Az orrom az arcodhoz ér - próbállak felfedezni vele -, de csak a szép szádig jutok. Csók-csókot követ. Minden vízcsepp, amit én összegyűjtök, az a te ajkadon köt ki. Alig kapunk levegőt, annyira esik, és azért is, mert elborítanak az érzések. Levegő hiányában is, de folytatjuk – mert egyszerűen muszáj. Forró ajkak, nyelv, víz… Összeolvadunk. Közben teljesen bőrig ázunk és előtűnnek a melleid a ruhád alatt. Tökéletes, két kerek halom, éppen méret - jól illik a tenyerembe. Érzem, látom a szemedben, mennyire vágysz rám. Tovább esik, villámok, dörgés, hangzavar, de mi ezt mar fel sem fogjuk. Felkaplak, a lábad átkulcsolja derekam - erős vagyok, simán megtartalak így -, csak ne engedj el… Kérlek, ne engedj el! Ha a felhők elmennek és majd újra kisüt a nap, akkor is… Maradjunk örökre így együtt! A viharban, amit mi hoztunk létre…”
Érzem, ahogy elfacsarodik a szívem, ahogy újra meghalok kicsit belül. Tudom, kívül semmi sem látszik rajtam.
A személyzet egyik tagja siet elénk, majd miután üdvözölt minket az asztalunkhoz kísér. Helyet foglalunk és nem egész egy perccel később uniformisba öltözött fehér kesztyűs pincér áll meg az asztalunk mellett. Bemutatkozik, elmondja, amit tudnunk kell a menüről és az alapanyagokról, melyekből az egyes fogások készülnek. Jelzi, mindjárt hozza az italokat és az előételt, majd halkan távozik.
Sorban érkeznek az egyes fogások, egyik pazarabb, mint a másik.
Istvánnal könnyed csevegést folytatunk a hosszú ebéd alatt. Szóba hozza az apámat, hogy mintha kis javulást mutatna az állapota az új gyógymód mellett. Majd elmondja, talált Angliában egy professzort, aki a legjobb az ilyen betegek kezelésében, már konzultált is vele. Úgy véli, ezzel apám visszakaphatná legalább részben a mozgás lehetőségét. Csüngök minden szaván és nagyon mély hálát érzek iránta. Átnyúlok az asztal felett és megszorítom a kezét.
Istvánnal könnyed csevegést folytatunk a hosszú ebéd alatt. Szóba hozza az apámat, hogy mintha kis javulást mutatna az állapota az új gyógymód mellett. Majd elmondja, talált Angliában egy professzort, aki a legjobb az ilyen betegek kezelésében, már konzultált is vele. Úgy véli, ezzel apám visszakaphatná legalább részben a mozgás lehetőségét. Csüngök minden szaván és nagyon mély hálát érzek iránta. Átnyúlok az asztal felett és megszorítom a kezét.
- Köszönöm! – mondom mosolyogva.
- Szóra sem érdemes, Kedvesem – mondja -, az én feleségem családja az én családom is.
A másodperc tört részéig átfut rajtam, hogy furcsán, nyomatékosan ejtette ki a „feleségem” szót, de közben már tovább-beszél és az érzés, ahogy jött, úgy el is illan.
Szóba hozza a testvéreimet, külön megemlíti a bátyámat, aki újfent a segítségére szorult az elmúlt napokban.
- Jogi ügy – mondja – elintézem, nincs miért aggódnod.
Majd arról értekezik hosszan, úgy tapasztalja, édesanyám egyre feledékenyebb és szerinte érdemes lenne egy kivizsgálást kérnünk. Megkérdezi, mi a véleményem?
- Én nem vettem észre – felelem – de valószínű, nem figyeltem eléggé. Majd figyelni fogom, ha legközelebb találkozunk.
- Rendben – mondja, miközben a boros pohara pereme felett néz rám -, tudod, csak jelezned kell és én intézkedem.
Az első öt fogásig egyszerű családi témák forognak az asztal körül, mégis úgy érzem, valami célja van ezekkel Istvánnak. Aztán másra tereli a szót és felengedek. Az előbbi gyanakvásom tovatűnik. A múlt heti kiállításról beszél, ahol megtetszett neki egy festmény és szerinte jól mutatna a nyaralóban, majd barátokról mesél egy-egy vicces történetet és én udvariasan nevetek.
Kint közben elered az eső. Kettéhasadok. Ülök az asztalnál és udvariasan, kedvesen csacsogok a férjemmel, miközben a szívem mérföldekkel messzebbre jár.
Kint közben elered az eső. Kettéhasadok. Ülök az asztalnál és udvariasan, kedvesen csacsogok a férjemmel, miközben a szívem mérföldekkel messzebbre jár.
A szöveg, az esőről, mint egy mantra, folyton a fülemben cseng. Annyiszor olvastam, kívülről tudom minden szavát.
Emlékképek villannak az elmém vetítővásznán.
Rodosz. Tavaly októberben István Afrikába ment vadászni a barátaival és a feleségek eldöntötték, mi nők pedig eltöltünk egy hetet Rodoszon egy luxus szállodában. István nem könnyen, de végül beleegyezett, hogy én is velük mehetek – gondolom, rosszul vette volna ki magát, hogy rajtam kívül minden feleség elutazik. Így aztán október tizedikén négy másik nő társaságában megérkeztem Rodoszra. Már első nap elbűvölt a sziget. Nagyokat sétáltam a tengerparton, úsztam a mélykék, kristálytiszta tengerben, könnyű koktélt kortyoltam a napágyban, miközben a nap a testemet simogatta. Az első három nap maga volt a tökéletes kikapcsolódás és nyugalom. Aztán a negyedik napon egyik idősebb barátnőm olyan elégedett volt az étellel, hogy kérte, hívják ki a szakácsot, gratulálni akar neki. Pár perccel később, fehér uniformisba öltözött magas férfi állt meg az asztalunk mellett. Felnéztem és összekapcsolódott a tekintetünk. A mai napig nem tudom mi történt. Mintha villám csapott volna belém. Mind lelki, mind testi értelemben olyan erős vonzódást, vágyat éreztem, amit még soha életemben. A férfi nefelejcskék szemében pedig ugyanezt láttam. Nem tudom mi történt, meddig állt ott és mennyi idő telt el, eközben beszélt-e egyáltalán valaki, egyszer csak már nem volt ott. Fejfájásra hivatkozva kábán botorkáltam a szobámba és ruhástól elnyúltan az ágyon. Csak feküdtem, bámultam a plafont, a szívem majd kiugrott a helyéről és azt éreztem, mintha valaki marcangolná a bensőmet. Már órák óta feküdtem így, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Azt hittem, egyik barátnőm, mert aggódnak a hogylétem felöl. Nagy nehezen felkeltem és kinyitottam az ajtót. Farmer és póló volt rajta. Szőke haja hullámokban keretezte az arcát, tengerkék szeme az enyémbe fúródott.
Emlékképek villannak az elmém vetítővásznán.
Rodosz. Tavaly októberben István Afrikába ment vadászni a barátaival és a feleségek eldöntötték, mi nők pedig eltöltünk egy hetet Rodoszon egy luxus szállodában. István nem könnyen, de végül beleegyezett, hogy én is velük mehetek – gondolom, rosszul vette volna ki magát, hogy rajtam kívül minden feleség elutazik. Így aztán október tizedikén négy másik nő társaságában megérkeztem Rodoszra. Már első nap elbűvölt a sziget. Nagyokat sétáltam a tengerparton, úsztam a mélykék, kristálytiszta tengerben, könnyű koktélt kortyoltam a napágyban, miközben a nap a testemet simogatta. Az első három nap maga volt a tökéletes kikapcsolódás és nyugalom. Aztán a negyedik napon egyik idősebb barátnőm olyan elégedett volt az étellel, hogy kérte, hívják ki a szakácsot, gratulálni akar neki. Pár perccel később, fehér uniformisba öltözött magas férfi állt meg az asztalunk mellett. Felnéztem és összekapcsolódott a tekintetünk. A mai napig nem tudom mi történt. Mintha villám csapott volna belém. Mind lelki, mind testi értelemben olyan erős vonzódást, vágyat éreztem, amit még soha életemben. A férfi nefelejcskék szemében pedig ugyanezt láttam. Nem tudom mi történt, meddig állt ott és mennyi idő telt el, eközben beszélt-e egyáltalán valaki, egyszer csak már nem volt ott. Fejfájásra hivatkozva kábán botorkáltam a szobámba és ruhástól elnyúltan az ágyon. Csak feküdtem, bámultam a plafont, a szívem majd kiugrott a helyéről és azt éreztem, mintha valaki marcangolná a bensőmet. Már órák óta feküdtem így, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Azt hittem, egyik barátnőm, mert aggódnak a hogylétem felöl. Nagy nehezen felkeltem és kinyitottam az ajtót. Farmer és póló volt rajta. Szőke haja hullámokban keretezte az arcát, tengerkék szeme az enyémbe fúródott.
- Gyere – nyúlt a kezem felé, majd megfogta.
Némán mentünk végig a folyosón, le a lépcsőn, ki az épületből, a homokos partra.
- Fogadjunk, még sosem csináltál ilyet – nézett rám pajkosan, majd ledobálta a ruháit.
Csak álltam ott megbabonázva, mezítláb, hófehér csipke ruhámban.
- Jaj, Te lány – mondta nevetve – emeld fel a kezed.
Engedelmesen az égbe nyújtottam a kezeimet. Közben kioldotta ruhám övét és a homokra dobta, majd áthúzta fejem felett a ruhámat. Kikapcsolta a melltartóm pántját, aztán kézen fogott és a tenger felé indultunk.
- Szabadság! Olyan érzés lesz! – mondta nevetve, miközben elértük a partot és megéreztem bokám körül a hűs víz érintését – Szaladjunk! – nézett rám, és már futottunk is be a lágy hullámokba.
Felettünk csillagok szikráztak, mi a hűs tengerben, meztelen és az egyik irányba nézve csak a végtelen vizet láttam. Fröcskölni kezdett, mint egy gyerek, elnevettem magam és visszafröcsköltem. Viháncoltunk, játszottunk, mint két kamasz. Egészen elfáradtam, kapkodnom kellett a levegőt. Akkor megfogta a kezem a vízben, ölbe vett, felfektetett a víz tetejére. Mellém feküdt és fogta a kezem. Lábammal könnyedén tempóztam, a víz ringatott, felettünk szikráztak a csillagok. Jól érezte magát a kezem a kezében.
- Tényleg szabadság íze van – suttogtam.
- Érezlek – felelte.
A következő napokat együtt töltöttük. Szinte érzem a csókja ízét, a bőre illatát, az ölelését, a kezem a tenyerében. Soha életemben nem éltem át hasonlót. Egyszerre lebegtem a boldogságtól és szenvedtem, mert tudtam, véget fog érni. Vissza kell mennem a férjem mellé. Nem magam miatt. A családom érdekében.
Három nap. Ennyi jutott nekünk. Nekem az a három nap volt az igazi élet. Megtudtam ki vagyok. Megtudtam, miről maradtam le eddig. Megtudtam, milyen érzés igazi Nőnek lenni. Megtudtam, milyen, ha igazán megcsókolnak. Megtudtam, milyen, ha úgy dörömböl a szívem, hogy nem hallok tőle semmi mást. Megtudtam, milyen a szerelem.
Hiába könyörgött, próbálta megértetni velem, valami csoda folytán össze vagyunk kapcsolódva, annyira érez – igen, tudtam, tudom, érzem én is. Ugyanakkor azt is tudtam, több, mint egy tucat emberért vagyok felelős. Nem tehetem azt, amit én szeretnék. A szívemet otthagyva elhagytam a szállodát. És Ádámot is.
Már a haza úton belázasodtam, aztán két hétig nyomtam az ágyat. Kicsit reménykedtem benne, hátha meghalok. Egy részem meg is halt. Egy részem egyszerűen ott maradt nála.
Már a haza úton belázasodtam, aztán két hétig nyomtam az ágyat. Kicsit reménykedtem benne, hátha meghalok. Egy részem meg is halt. Egy részem egyszerűen ott maradt nála.
És aztán jöttek a levelek. Egyikre sem válaszoltam. Mit felelhettem volna? Úgy éreztem, képtelen vagyok, minden héten többször a sorait olvasni, de abbahagyni sem tudtam. Minden levelének minden sorát, minden szavát fejből tudom.
Ma már csak ritkán jön levél. Az esőről írt legutóbb.
Ma már csak ritkán jön levél. Az esőről írt legutóbb.
Mennydörgésre riadok. Elkalandoztam.
A pincér leteszi elénk a desszertet. Csendben kanalazzuk a már-már művészi alkotást. Mikor befejezzük, nézem a férjem és valóban hálát érzek iránta. Mély hálát. Közben pedig érzem, ahogy annak a valaminek a hiánya szinte szaggatja a testem és a lelkem. Azt hiszem, ez már örökre így marad.
- Jó nekem, hogy te vagy a feleségem – mondja István – Remélem, boldog vagy! – néz rám összehúzott szemekkel.
Hirtelen nem tudok felelni. Néhány másodpercig a helyes válaszon gondolkodom, közben a szalvétával babrálok.
- Tudod, hogy tőlem minden megkaphatsz, ahogy eddig is. Emellett nincsenek nagy elvárásaim – folytatja István – amíg te jó feleségem vagy, minden a tied, amit csak szeretnél – folytatja.
Nagyon furcsa a hangja. A pincér ment meg a felelettől, leszedi az asztalt, közben érdeklődik, mennyire voltunk elégedettek?
István akkurátusan összehajtogatja a szalvétáját, majd hátradől a széken.
István akkurátusan összehajtogatja a szalvétáját, majd hátradől a széken.
- Fantasztikus volt! Olyannyira, hogy kérem, hívja ide a szakácsot, hadd fejezzük ki köszönetünket neki is.
- Nos, Kedvesem? – néz rám kérdőn István
- Tudod, hogy nagyon hálás is vagyok mindenért neked – felelem csendesen.
- Jó lenne, ha minden így is maradna – mondja sokat sejtetőn.
Össze vagyok zavarodva. Mire megy ki ez az egész?
Ekkor érzékelem, hogy valaki megjelenik az asztalunknál. Felnézek.
Ekkor érzékelem, hogy valaki megjelenik az asztalunknál. Felnézek.
Megfordul velem a világ, teljesen elgyengülök, a látásom elhomályosul, úgy érzem, el fogok ájulni. Minden elmosódott. Olyan, mintha egy kaleidoszkóp lenne a szemem előtt. Ő áll az asztalunk mellett. Szakácsruhában. Mint Rodoszon. Engem néz. Mint aki nem hisz a szemének. És szerelmesen. Közben érzékelem, hogy István kutató tekintettel engem figyel, mintha egy érdekes állatot tanulmányozna. Fejét kissé megemeli, szemöldöke felhúzva, az arca merev. Mintha azt kérdezné: „Nos?”
Ádám döbbenten áll az asztalunk mellet. Kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek. Összekapcsolódik a tekintetünk. A szívem úgy kalimpál, mintha össze akarná törni belülről a bordáimat. Remegni kezdek.
- Lora – suttogja a nevem és kinyújtja a kezét felém.
- No – hallom meg István hangját –, látom, akkor ti már ismeritek egymást. A hangja vészjósló.
Ádám leveszi magas szakács sapkáját.
- Gyere velem! – mondja nekem.
És én vele akarok menni. Megmozdulok. Olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok felállni. A kezét nyújtja felém.
- Ha felkelsz innen és kimész azon az ajtón, soha többé nem jöhetsz vissza. Az lehet a tied, ami rajtad van. Semmid sincs, ugye tudod? Természetesen, ha nem vagy a feleségem, a te családod a te gondod lesz – mondja István. A hangja teljesen tárgyilagos. Mint egy ügyvédé.
- Gyere – mondja Ádám és megfogja a kezem, majd felsegít.
- Nem tréfálok, Lora! – néz rám István – Elmehetsz. De soha többé, hallani sem akarok rólad, sem a családodról! Vagy maradhatsz. Ezt a kis rodoszi közjátékot meg elfelejtjük és minden marad a régiben.
- Menjünk – mondja Ádám.
- A döntés a tied, Kedvesem – folytatja István magabiztos hangon.
A gondolatok úgy kavarognak a fejemben, hogy szinte elkapni, felfogni is nehéz őket. Néhány megragad a tudatom peremén. Huszonhárom éve mindent a családomért teszek. Mindig mindenki más fontosabb volt saját magamnál. Hálás vagyok Istvánnak. Szeretem a szüleimet és a testvéreimet. Eladtak. Kihasználtak. Idősek, betegek. Nem tehetem ezt velük. Szerelmes vagyok. Boldog akarok lenni. A sajt életemet akarom élni. Megölöm a szüleimet. Felnőtt emberek, álljanak a saját lábukra. Önző vagyok. Egy szerelmes nő vagyok. NŐ vagyok! Jogom van boldognak lenni.
Megrázom a fejem. Úgy érzem, nem bírom tovább.
Megrázom a fejem. Úgy érzem, nem bírom tovább.
Érzem, ahogy Ádám gyengéden megszorítja a kezem. Érzem meleg tenyerében az enyémet. Hirtelen meghallom a kopogó esőt az ablakon. „… erős vagyok, simán megtartalak így -, csak ne engedj el… Kérlek, ne engedj el!” Visszaszorítom a kezét, majd felállok.
- Sajnálom – mondom Istvánnak – És hálásan köszönök mindent, amit eddig tettél értem.
Megfordulok, kezem a kezében. Úgy remegek, alig tartanak meg a lábaim. Közelebb húz magához. Székláb csikordul.
- Nem mehetsz el! – ordít István.
Nem fordulok meg. Nem akarok. Megyek Ádám mellett.
- Ha kilépsz az ajtón, számomra nem létezel! Megértetted? A szememben meghalsz!
Elérjük az ajtót. Érzékelem a személyzet döbbent csendjét. Ádám a kilincsért nyúl, lenyomja.
- Gondoskodj a családodról, ahogy akarsz! Számomra megszűnsz létezni, meg ők is! Bármi történik, hozzám ne gyere! – István úgy üvölt, hogy remeg a hangja. Érzek némi lelkifurdalást, de nem engedek neki.
Ádám oldalán kilépek az ajtón, lemegyünk a lépcsőn, ki a kapun.
Mire a mező szélére érünk, teljesen elázunk. Egyre könnyebbek a lábaim. A szívem repes, legszívesebben táncra perdülnék.
Ádám magához von. Állunk a mezőn, a szakadó esőben. Megérinti a vizes hajam, beletúr, orrát az arcomhoz nyomja, elindul lefelé, az ajkamnál megáll és megcsókol.
Alig kapunk levegőt, annyira esik. Teljesen elborítanak az érzések. Levegő hiányában is, de folytatjuk – mert egyszerűen muszáj. Forró ajkak, nyelv, víz… Összeolvadunk. Közben teljesen bőrig ázunk. Tovább esik, villámok, dörgés, hangzavar, de mi ezt már fel sem fogjuk. Felkap az ölébe, a lábaimmal átkulcsolom a derekát. Megpörget, kacagok.
- Szabadság! – kiabálom, mint egy gyermek.
- Szeretlek! – mondja
- Szeretlek! – felelem
- Ha a felhők elmennek és majd újra kisüt a nap, akkor is, maradjunk örökre így együtt!
- A viharban, amit mi hoztunk létre – fejezem be és számat az ajkaira tapasztom.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése