Újra eltelt egy hónap és ismét itt vagyunk. Nem győzünk elég hálásak lenni nektek azért, hogy rendszeresen olvassátok a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal posztjait és reagáltok rá egy-egy kommenttel, köszönjük!
Ahogy az lenni szokott most is az oldal szerzőinek az alkotásaiból csemegézhettek, amelyek mind első közléses írások.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
M. KARÁCSONYI BEA
Merengő
A halottak közé mennék
megkeresni Dante poklát,
(láthatatlan apró vendég,)
nézném az ördögi pompát.
Nem viselnék másik kelmét,
csak önmagam ősvalóját,
a hét főbűn pont így lennék,
hét gyöngy anyám olvasóján.
KISS-TELEKI RITA
Enyém
A fájdalommal felismerés is hasít;
tiéd a mosoly - enyém ami mögötte van,
a fogcsikorgatás,
amíg valahogy összeszedem magam.
Tiéd a büszkeség, a szép feleség,
enyém a kórházszag, a tű szúrása,
és enyém az összes kétség
hogy a muszáj vajon átmegy-e az akarásba.
Tiéd az egész világ
és enyém a szobánk minden fala,
és tudom, hogy butaság,
de a világból…
egy kis szeletet hozz majd nekem haza.
HEGYINÉ HALPERT JUDIT
A vágy
(jambusokban)
Ha ringató öledbe hajt a vágy,
ha csorduló a kéjpatak ne várd
csitulni már a kínt mitől a szív
falán talán ezernyi seb hasít
beléd, s eléd valód robog, ha már
a láng hevét a véred érzi, bús
magányod elhagyott, de fénybe érsz,
elégsz, ha majd a láng lobogni kész.
ÖTVÖS NÉMETH EDIT
egy asszony a kórházban
újabb reggel
jól aludtam- mondhatnám
csak azok az emberek
hagytak volna békén
jöttek-mentek aztán megálltak
az ágyam végénél
mintha rólam beszéltek volna
de nem értettem mit
pedig annyira figyeltem mint mindig
szemed a pályán anyu-mondta tegnap
az egyik fiam
most minden annyira homályos
reggelire barna kenyeret adtak sajttal
eszegettem belőle
fáradt vagyok
rettenetesen fáradt
az a kék ruhás orvos
ő mondta hogy nem ereszthetnek haza
kétoldali tüdőgyulladás miatt
meg amíg tart a láz
nem kaphatok pacemakert
lehet kettőt kapok
vagy összekevertem
nem tudom nem tudom
majd ha kiengednek
azonnal kötni fogok
van is egy pulóver amit elfejtettem
szép szürke fonál
majd meglesz az is
az éjjel meghalt valaki
pont itt mellettem
jött nyolc -tíz férfi fekete ruhában
dobozban vitték el
B.TOMOS HAJNAL
Játékfilm
Úgy tünik néha, a napi valóság
pusztán formagyakorlatok tere,
csak opciói játszhatók el
a tervbe vett életműnek:
nem láthatod soha az egészet,
egyszemélyes szögedből csak sugara
villan a gömb-mindenségnek.
Olyan állás ez, melyből
a múlt sem átfogható,
hiszen mindent szétszórt
az emlékező reflexió:
nagyvonalúan kezel bűnöket,
újraszövi a képek lézerhálóját
s áttelepít innen-oda történéseket,
akárha egy Tarantino-rendezés
káprázatában lézengenél.
Itt minden klipp kezére játszik
az összhatásnak, magával sodor,
mint felbújtott tömeg,
mellébeszélések örvényébe szédít
és csörgősipkás kosztümökbe présel,
hogy láthatatlan közönség előtt játszd el
most fogamzó önmagad.
Úgy tünik néha, a napi valóság,
csak formagyakorlatok tere,
hol estére egy szegletben leülhetsz
s egyetlen rendezői intésre,
mint hátsó kiskapu megnyílhat hirtelen
a kilépés kegyes esélye.
ZAGYI G. ILONA
Csak úgy, ahogy volt...
Mosolyról írni könnyekkel küzdve,
napsütésről viharfelhők alatt.
A hét színről szakadó esőben,
gólyahírről holt terű mezőben,
csobogásról, hol meder elapadt.
Idillről, hol a hiány felszakadt.
Az épről, ami éppen széthasadt.
Lomb-árnyékról kiszáradt fák között.
Tiszta, kék égről misztikus ködben.
Nyíló virágról, hol sivár a föld.
Madár daláról, hol nem száll, nem költ.
Légzés zajáról a kihalt csöndben.
Csak úgy, ahogy volt... össze ne törjem...
életről írni, hogy megköszönjem.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Jöjj velem...
Sétálni szeretnék veled,
amikor felébred a nap.
Gyöngéden fognám a kezed,
s tűnődve nézném arcodat.
Mosolyodon elmerengne
ajkam, remegne sóváran,
és én csak vágynám csókodat.
Sétálni szeretnék veled,
kart karba öltve parkokban.
Úgy susognék a füledbe,
mint szellő zúg zöld lombokba,
mikor titkát hordja szerte.
Átölelném illatodat,
s hagynám, hogy elcsend csókomat.
Sétálni szeretnék veled,
és megpihenni a rétek
zsenge füvén hemperegve,
hallgatni mit dalol szíved
eggyé forrva ölelésben.
Hozzád bújnék csak oly közel,
hogy szók nélkül is értselek.
Sétálni szeretnék veled
és elkísérni bárhova.
Andalgásunk csenddé dermed,
s szertefoszlott álmainkat
az idő ölti sóhajtva.
Kezed lehetne kezemben
kulcsra zárt öröklét bennem.
MILLEI LAJOS
Ahogy én szeretek
Én nagyon szeretem azt, akit szeretek.
Lelkemből daloló hárfaleheletek
bukfenceznek a csodálkozó világra,
s úgy nyitják ölelő ajkukat imára,
hogy letérdel előtte minden érző szív.
Én túlontúl féltem azt, akit szeretek.
Sejtjeimben türelmetlen ígéretek
kelnek fegyveres, vad hadba a világgal,
hogy védjelek Téged, s karddal vagy imával
óvlak, míg szívdobbanás áldja tudatom.
Én halálig vágyom azt, akit szeretek.
Bensőmben örök, izzó tüzet égetek,
hadd égjenek máglyán a sanyarú álmok,
s ha majdan tűz-tiszta elmúlássá válok,
Te a pernyémben sírva kérj feloldozást.
Én bánattal bántom azt, akit szeretek.
Mérgezik fényem bölcsen bús elméletek,
maguk előtt hordva életnedves fáklyát,
hogy füstjétől fulladj, és ne lásd a lángját,
míg én ki nem nyitom hitetlen pilládat.
Jaj, megfojtom én azt, akit így szeretek.
Földhasadék nyeli, égi mennyezetek
omlása várja, hogy jajt jajgasson szája,
de kit szeretek, konok. Minden hiába.
-Érző szívvel nem cserél kincset bóvlira.-
KOVÁCS DANIELA
Halkuló zsolozsma
Uram, már úgy érzem, összerogyok,
pedig hajdan mily könnyedén jártam,
s most oldalamon lecsüng e konok
szabadság-mámor hajtotta szárnyam.
Zúdulnom kellene, mint a jégár,
de hangom is csak tompa hördülés,
kitörnék innen, szabadulnék már,
ám rabajtómon nincs egy ujjnyi rés.
Fáradt vagyok. Már rég nincsen erőm
az embervércsék közti csatákhoz,
légy újra Te a hitem, levegőm,
hajolj le a fészkehullt madárhoz.
Látod, Uram? Merész álmot szőttem,
és porontymódon nagyot akartam,
de belátom, akármeddig nőttem,
én emberként a porban maradtam.
SAPA BROWN
Ha felemel
Ház vagyok, épp roskatag,
egy női kéz majd összerak.
És ha nem, hát megfelel
a mocsok is, ha felemel.
Alku köt, míg mást a hit,
és gyilkolni jár mindegyik.
Törtet, gyűlöl, méreget,
és nyelve éle ejt sebet.
Szívd mellre, nem bújtatom:
- békét is várni jutalom.
S jólesik, mert jó nagyon
e szemlezárva mozgalom.
Ház vagyok, épp roskatag,
egy női kéz majd összerak.
Porlad, omlik, széthasad?
A gerenda, az megmarad.
LAJTAI GÁBOR
Repkénykarzat
Sorsom tűzfala repkénykarzat,
Gond szakadékán épül a híd,
Hajnalcsillag a fényről vallat;
Angyali szóval a jóra tanít.
Mélyről csillan a holnap kincse,
Hűs menedékén gyöngye nevet,
Átjár-ringat az áldás lelke –
Tárva a szívem: küldd a jelet!
SZEKERES NÓRA
Visszhang
Úgy harsog az üresség.
Faláról reszketve dobbant
a fojtó némaság.
Színét vaskos csönd feszíti szét,
mi künn mohón és józanul
tornyosul tovább.
Alján jóleső lármák emléke visszhangzik,
nyomában irgalomért könyörög a béke.
Morzsáin falánk vigasz ül hajnali tort, míg
a hit szótlanul lesi, mikor lesz vége.
Úgy harsog az üresség.
Egyre feszül és vár.
Elnyel minden gyönge próbát,
telítetlen pillanatot habzsol,
felfal minden kies, lomha órát.
Félénk perceket majszol –
feneketlen bendőjét velük
be nem temetheti.
„Csak a teli, csak a teli” –
benne minden visszhangfoszlány
félve-remegve ezt ismételgeti.
(E feneketlen ürességbe
önmagát az ember
– önmagától félve –
hogyan töltheti;
ha minden érzés
– bár mind erőtlen –,
játszva-zsibongva legyűri.
Telítetlen pillanatból
teljes éltet
hogy merít az ember.
Minden perc, mi nem teli,
emberét
élve, egészben elnyeli.)
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Ideiglenes lélegzet
Minden van és semmi sincs
alakzatok - furcsa kincs,
ideiglenes örömrügyek,
tavasz vagytok, míg engedett.
Megengedett ez az öröm,
ifjonti könny és gyöngyözön
kacagása, csupa láz,
gondtalanul nyár trilláz.
Cseperedik, alak, forma,
egymáshoz van idomulva,
összeér, nyitott tenyér,
összefonva borul - Él.
Tavaszt hoz, egy másikat,
akár többet, s kacagtat,
ismét hinni megtanít,
még ha őszt is bont a szív.
Emlékarany hívogat,
eltelik az idő, s fagy,
megrezegtet alig tél,
míg a hited tavaszt él.
Ideiglenes mozdulat,
reszket térde, Nem marad,
már beér, átmenteti,
lélegzetünk elnyeli.
Csupa csend, csak csupa vád,
meztelen szakadt ruhák,
üres vázak, tán Szabadok:
a Maradhatatlanok.
ANDRÁS ADÉL
Spirituálé
Legédesebb vírusként érted szívemet,
s mint lázas beteg, gyógyírért botladoztam.
Most már napi szükséglet tengerkék szemed,
s a te-roham minden éjszaka rám dobban.
Szivárványba borult az egész horizont,
a Nap ajka szüntelen mosolyod hívja.
Míg a Hold egy újabb csillag-bonbont kibont,
érted Éjjel s Nappal örök harcát vívja.
Egész életemben téged kerestelek,
kutattalak szürkület-falta utcákon.
Csupán várom, a holnapok mit rejtenek
az elszórtan mázolt élet-sínylett vásznon.
Számos járvány utolért, ám ez végleges,
már egyre mélyebben mérgezi vénámat.
Azt hiszem, mindenem, lelkem is áttétes,
színtelen bőröm csak arcodtól nem sápad.
Egyetlen menedékem álmaim völgye,
hol értem ragyogsz, s villansz mosolytengerben.
Most itt süvít hangod rózsa-mámor csöndje,
s az összes többi csak bántó zajként lebben.
MUKLI ÁGNES
Egyetlen
Vézna betűm,már
dagadt Hold az égen,
tintámból tó lett,fergeteg
vonalak csillagokká álltak,
én maradtam tékozló,
szertelen gyerek.
Rózsáim hajnalt hímeznek
lázas izgalmak sápadt arcokon,
lovak bokrosodnak,
kerekek feszülnek,
paták dobognak
teremtő dombokon.
Végtelenségében
gesztenyefánk árnya
szomorúsággal teli,
bokrokon feslett
orgonák illatoznak,
csorognak nektár könnyei.
Levetett ruhám gyűrött,
benne van összes jelmezem,
tündérruhám fodra feslik,
álmaim redőin fércelem.
Liliom oltáron
felszentelt hiányok,
megbékélt életem számadásai,
feloldozott oktalan átkok,
nincs mit megbocsátani.
A jegenyék rég kidőltek,
malom sem zümmög már
halhatatlan dalt,
szekerek is haza döcögtek,
mögöttük csak az út,
ez egyetlen,
járatlan út maradt.
DOKTOR VIRÁG
Szikrák
Mint húrokat pengető kéz,
mely új dallamot terít
a térben, így rakódik a szó
fényben, vaksötétben,
annyiféleképp formáljuk:
hangzatosan, csendben.
Aki kér belőle,
annak csurran-cseppen.
*
Mikor gyomortájékon
megbizseregtet valami,
melegségbe fordul
a dermedtség hirtelen.
Ha ijesztő,
se fojtsd el,
szítsd szüntelen.
A jogod ehhez: alanyi.
TORMA ÁGI
Játszom...
Csak szavakkal játszom,
gondolatok láncon,
jövőm markolászom,
szabadság pórázon,
hegycsúcson bóklászom,
szűz hóban két lábnyom,
előttem egy vászon,
rajta kinek látszom,
kinek lejtem táncom,
s fizetek a vámon,
ki van a bálványon,
engedd uram látnom.
de....
Játszhatok bárhogy is,
akár egy kis ovis,
Isten rajtam nevet,
hé! Te vagy az ecset!
MOLNÁR GÁL IRÉN
Égtájak keresztjén
Hátamon négy égtáj-kereszt
törvénye anyagban tart,
merülni sejtek ; csillagködök/
titkait szirmozó végtelenbe
vágy taszít............................
...............................................
A képzelet,elnyűtt háló,
álmom alatt szakad,de
míg mágnesburkom
rácsait tépő árnyék-magam
körmei vérzenek......
...............................................
Égtájak keresztjén
új fények csokra gyúl..........
STÁBEL REZSŐ
Engesztelhetetlen bűnök
Azok az engesztelhetetlen bűnök!
Nekem már többé hidd el nem fáj semmi.
Mindig a magam nyomorában fürdök,
pirospozsgásan, mint egykor a Jelcin.
Talán nem lóg ki kapa a pofámból,
nem loptam szegénytől, -gazdagtól néha-,
ellógtam előbb pár perccel munkámból,
dekkoltam eleget sínpáron, léha,
izzasztó katlanban döglött a paraszt,
embert, szart sem érdekelt mi van velem,
hidegben és fagyban nem zörgött haraszt,
vasúti kocsihoz fagyott a kezem.
Aztán mindig monoton napok, évek,
évtizedek kuka, erény, becsület
szikrája sincs egy talpalatnyi vérnek.
Nekem biztos van. Biztos lesz feszület.
Nem félek nézni utolsó tükrömbe,
mocskot látok de szeret az enyészet,
nem voltam hazug, nem lógtam fürtökben,
nem lettem buta, áruló, tenyésztett.
Azok az engesztelhetetlen bűnök...
Élni kell! A szépet akarni! Vágyni!
Aztán az hogy a végén miben fürdök?
Nem lesz már mire, senkire se várni.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
TABI KAZU
Kép forrása: https://animefanon.fandom.com/wiki/Aaron_Jessin
Illúzió
Ha látni akarsz, a "Most"-ra figyelj! A "volt" és a "lesz" nem létezik.
Egy sétám alkalmával bukkantam rá a helyre, és szó szerint. A jól ismert ösvényen bandukoltam a tó és erdő között, szokásomhoz híven eltelve magasröptű gondolatokkal. Néma szavakkal csodáltam a természetet, patetikus érzéseket küldve magamból kifelé, amikor egy ismeretlen madár trillázása félbeszakított. Kíváncsian fúrtam tekintetem az eget takaró sűrű lombok függönyébe, hátha meglátom, ám buzgó keresésem közben szégyenszemre hasra estem egy kiálló gyökérben, és ebben a pillanatban fájdalmasan tudatosult bennem megtépázott büszkeségem, amiről mindezidáig azt hittem, hogy szerényen meghúzódik lelkem rejtett zugában. Kemény volt a jelen talaja áhítatos lebegésem után, de még megalázóbb volt a porban heverni, aztán nyögdécselve feltápászkodni, és miközben sérüléseket keresgéltem magamon és sajgó horzsolásaimat fújogattam, diszkréten pislogtam körbe, abban reménykedve, hogy kínos balesetemnek nincs tanúja. Mialatt önérzetemet igyekeztem leporolni, felnéztem és megláttam odabenn a mélyzöld világban a sziklát. Világos volt, majdnem fehér. Apró üregek sötétlettek benne, néhol bársonyos moha takarta, teteje lapos, oldala lépcsős, mintha arra várna, hogy felmenjenek rajta. Méltóságteljes fenyő erős törzséhez támaszkodva nézett rám vissza... Ez volt akkor hirtelen az érzésem, és teljesen természetesnek vettem abban a pillanatban, amit a következőben már el is felejtettem, mikor felálltam és körbenéztem. Fák álltak szoros gyűrűt formázva, elszórt társaiktól kissé távolabb, itt az erdő szélében. Mint egy kis csoport a tömegben, vagy egy sátor egy hatalmas palotában. Bükkfák és kőrisek teljes békés egyetértésben a tekintélyes fenyő körül. Lassan beléptem a körbe és felnéztem a magasba. Rezgő levélsátor borult fölém illatosra szűrve a levegőt, áttetsző zöldbe öltöztetve az eget.
- Gyönyörű! – mondtam halkan, aztán körbenéztem a figyelőkön.Nem éreztem furcsának, hogy szólok hozzájuk. - Kérlek, engedjétek meg, hogy kicsit megpihenjek köztetek!
Suttogó, bólogató levelek válaszoltak. Felmásztam a sziklára és letelepedtem rá, hátamat a vén fenyő törzsének vetve. Mélyen beszívtam a gyantaillatú levegőt és visszatekintettem az ösvény felé. A tavat láttam a megnyíló ablakban, a játszadozó hullámokat, a levelekről lecsurgó fényeket, hallottam a suhogó levegőt. Mintha álmodnék egy szép álmot, amit fel nem foghatok az értelmemmel, csak az érzéseimmel. Apró hátak sora emelkedett ki a türkizből, aranyló fény csordult rájuk, majd széjjelfolyt, elhalványodott, feloldódott. Újabb és újabb dombok púposodtak a leáramló fény alá, felfogva azt..., megcsillantva..., felvillantva..., mielőtt újra elsüllyednek a mélyben. Ámulva bámultam a színjátékot puha trónusomról, elbűvölten éltem meg ezt a csodát, ami ott volt, ami mindig ott volt a pillanatokban, és amit eddig nem láttam meg, csak most a Most-ban. Lassan hallani kezdtem, vagy inkább érzékelni egyszerre minden érzékemmel a pillanatot, azt, amit nekem mond... egy aprócska megértés hatalmas ajándékát, a tökéletesség kis szilánkját. Bámulok és álmélkodom az időtlenségben…
Kép: a szerző saját készítésű fotója
álomfoszlányok
visszatükröződések
jelen felszínén
Aztán fakéreg nyomódott a hátamba és a fenekem sajogni kezdett a kemény sziklán. Nyögve fészkelődtem, és mikor újra a tóra néztem, a szél fodrozódását láttam a napfényben úszó vízen.
PELESZ ALEXANDRA
Kamureg
– Atyavilág! – hajol Panna olyan közel a laptopom képernyőjéhez, hogy az orra már majdnem súrolja a kijelzőt. – Ezt nem hiszem el!
– Hát, pedig elvileg igaz! – húzom mosolyfélére a számat. Még én magam is nehezen hiszem el, hogy ez a valóság.
– Lilla, ez a pasi egy Adonisz! – mered továbbra is a képernyőre. Gondoltam, hogy így fog reagálni, hiszen három éve tartó barátságunk alatt elég nyilvánvalóvá vált, hogy totál megegyezik az ízlésünk. Na, nem mintha adódott volna ebből valaha is konfliktus köztünk, de tudom, hogy mindig, mindenhol ugyanazokon a pasikon legeltetjük a szemünket.
Amikor nagy nehezen elfordítja a tekintetét a fotóról, oldalra biccentett fejjel néz rám.
– Mi az, hogy elvileg? – szegezi nekem a kérdést.
Szóval mégis meghallotta, hogy így fogalmaztam. Először azt hittem, elsiklott a füle mellett ez a kis töltelékszó, de ezek szerint mégsem. Nagyot sóhajtok, hangosan fújom ki a levegőt, kábé, mint egy felbőszült bika, csak aztán felelek.
– Egy ideje attól tartok, hogy ez egy kamuprofil – nyögöm ki egyszuszra.
Panna álla a padlón landol. Vagy inkább a pincében. Tátott szájjal bámul rám, látom a hófehér, tökéletesen ápolt fogsorát, és a piercingjét is, ami fényesen pihen a nyelve közepén. Már éppen újra megkérdezném, vagy harmincadjára, hogy bírta ki, amikor átbökték ezt a nagyon is érzékeny testrészét, amikor hangos röhögésben tör ki.
– Nem tudom, mi ebben a vicces – mormogom halkan.
– Az, hogy szerintem túl sok részt néztél meg a Kamuregből. Kinőhetnél már belőle!
Erre hirtelen nem tudok mit felelni, mivelhogy tényleg így van. Imádom azt a műsort. Megrántom a vállam, aztán a képernyőre pillantok. Most is, mint minden alkalommal, azonnal bizseregni kezd a gyomrom tájéka, és a szívem is hevesebben ver, ahogy a fotón kedvesen mosolygó fiú szemébe nézek. Annyira tökéletesek a vonásai, mintha csak egy művész alkotta volna meg őket. Pöttyökkel ékesített kék szemét egészen hosszú pillák keretezik, igazából hosszabbak, mint az enyémek. A bőre pont annyira barna, amennyire szeretem, és tökéletesen simára van borotválva az arca. A szája pedig… a szája izgató. Konkrétan minden egyes alkalommal, amikor ránézek az ajkára, felforrósodik a vérem. Matyi maga a tökély. Totál beleszerettem. Egy olyan emberbe, akivel még soha nem találkoztam, akivel telefonon is csak egyszer-kétszer beszéltem, és akiről fogalmam sincs, hogy valódi-e.
– Mióta is beszélgetsz vele pontosan? – kérdezi Panna, miközben ő is újra a képernyőt vizslatja.
– Ha egészen pontos akarok lenni, akkor három hónapja, egy hete és öt napja.
– Atyavilág! Miért nem találkoztatok még? És miért dugdostad előlem eddig?
Megrántom a vállam.
– Matyi nem nagykanizsai. Zalaegerszegen lakik.
– Azt ne mondd nekem, hogy az távolság! Van vagy ötven kilométer – forgatja a szemét. – Kocsival ott vagy körülbelül háromnegyed óra alatt. Anyukádék mindig odaadják az autójukat, ha szeretnél elmenni valahová. Biztosan most is így lenne. Vagy ő is idejöhetne. Ha nincs kocsija, van busz is a világon!
– Tudom, tudom – bólintok, közben a körmömről próbálom levakargatni a lakkot, amit néhány napja rákentem. Annyira belemerülök az elfoglaltságba, hogy összerezzenek, amikor Panna talán túlságosan is hangosan teszi fel még egyszer a kérdést.
– Szóval, mi a francért nem találkoztatok még?
Úgy döntök, elmondom neki az igazat. Akkor legalább megérti majd, miért gyanakszom a kamuprofilra.
– Körülbelül két hete már megbeszéltük, hogy találkozunk. Úgy volt, hogy ő jön el Kanizsára. Aztán az utolsó pillanatban közbejött neki valami. Írt egy üzenetet Messengeren, hogy ne haragudjak, de a húgával kell töltenie a napot.
– És mégis mi ebben a hihetetlen?
– Nem is tudom – rázom a fejem. – Szerintem elég fura, hogy előtte nap még nem tudta, hogy a testvérével lesz programja. Meg korábban nem is beszélt a húgáról. Rákerestem a facebookon, de nem találtam arra utaló jelet, hogy lenne testvére.
– Értem – bólint, aztán felkel mellőlem és a szekrényemhez lép. – Hol tartod a körömlakklemosódat? Már nem bírom nézni, amit művelsz.
Az ujjaimra meredek. Hát, igen. Erről is ugyanúgy le kellene szoknom, mint a kiskamaszoknak való műsorokról. Mint a Kamuregről. Elvégre nem vagyok már tizenhat. Egy hónap múlva érettségizek!
– Ott van, a legfelső fiókban – mondom, és ugyanebben a pillanatban a telefonom csipogni kezd.
Matyi az. Tudom. Ilyenkor, amikor végez a munkahelyén, mindig az az első dolga, hogy rám ír. Azonnal felforrósodik körülöttem a levegő, legalábbis én így érzem. A tenyerem izzadni kezd, ahogy a mobilomért nyúlok.
„Lilla… Egész nap rád gondoltam. Még akkor is, amikor a főnöknek fogalmaztam meg a havi beszámolót. Utólag háromszor átolvastam a levelet, mert attól tartottam, ábrándozásom lenyomatot hagyott a szövegben is, és a sorok közt megbújik egy-egy tudat alatt begépelt „Lilla”..."
Kuncognom kell.
„Matyiiiii… Nem szeretném ám, hogy az én lelkemen száradjon az elbocsájtásod!” – pötyögöm válaszként.
„Ha elbocsájtanak, legalább lesz rá okom, hogy változtassak az életemen! Az lenne az első dolgom, hogy Nagykanizsára költözzek.”
– Micsoda?! – sikít Panna a fülembe. – Ez az álompasi ideköltözne miattad?
Döbbenten pillantok fel a barátnőm arcába.
– Te meg mit leskelődsz? – kérem ki magamnak a dolgot. – Mióta illik belelesni a másik beszélgetésébe?
Erre megint hangos nevetés a válasz.
– Ne csináld már, Lilla! – mosolyog tovább. – Amióta barátok vagyunk, nem voltak titkain egymás előtt. Ebből is látszik, hogy ez a pasi elvette az eszedet.
Panna az ölébe húzza a kezem és elkezdi lemosni a körömlakkom. Én pedig a kijelzőmre meredek, és azon gondolkozom, mit válaszoljak. Mármint Matyinak. Pannának nem kell válaszolnom semmit, úgyis tudja, hogy igaza van. Ismer, mint a tenyerét.
– Szerinted erre mit feleljek? – bukik ki belőlem a kérdés, holott tisztában vagyok vele, hogy ez is elég gyerekes viselkedés. Jó lenne, ha egyedül is el tudnám dönteni, mit szeretnék.
– Nézd, Lilla! – szólal meg a barátnőm egészen komolyan, és hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, még a lakklemosást is felfüggeszti és egyenesen a szemembe néz. – Szerintem ez a férfi egy főnyeremény. Már ha valódi. Ha én a helyedben lennék, kierőszakolnék egy találkozót. És ha ott is minden rendben sül el, és utána is dobálózik ilyen „Kanizsára költözök” dumával… akkor miért ne? Tizennyolc éves vagy. Mindjárt leérettségizel. A főiskolát úgyis itt a városban fogod elkezdeni. Kezdődhet a nagybetűs élet. És, ha azt egy ilyen Adonisz oldalán kezdheted el… ki ne hagyd!
– Igazad van! – bólintok, és szabad kezemmel elkezdem bepötyögni a választ.
„Mielőtt ideköltözöl, azért jó lenne személyesen is megismerkedni! ;)”
„Én így is biztos vagyok benne, hogy szeretlek!”
A szívem kihagy egy ütemet, de nem hagyom magam.
„Gyere el hozzám holnap!” – pötyögöm be hirtelen ötlettől vezérelve. Elvégre szombat lesz, biztosan ráér.
„Rendben! Nagyon remélem, hogy most nem jön közbe semmi!”
Rendben? Rendbeeen???
– Holnap eljön! – pillantok Pannára, akinek azonnal széles mosoly kúszik az arcára.
– Akkor viszont – nyúl a másik kezemért is –, nem csak lemosni fogjuk ezt a körömlakkot! Holnapra tökéletesen kell kinézned! Na, nem mintha nem lennél szép egy átlagos hétköznapon is, de ez a nap más lesz! Érzem!
Nagyot sóhajtok, és azt kívánom, bár én is ilyen optimista lennék. Sajnos előttem egyre csak olyan képek villannak fel, hogy megérkezik az autó, nyílik az ajtó, és kiszáll belőle egy száz kilós, kopaszodó negyvenes, és közli, hogy ne haragudjak, amiért becsapott a külsejét illetően, de ő tényleg szeret engem, blabla… Kamureg. Idióta Kamureg! Néma fogadalmat teszek magamnak, hogy ma este nem nézek meg egyetlen részt sem online. Miközben elkészül a körmöm, Matyival megbeszéljük a találkozó pontos részleteit. Este nyolc, McDonald’s parkoló.
A szombati napom egy katasztrófa. A szemem már reggel hétkor felpattan, pedig ha valaki, hát én imádok sokáig aludni. Annyira ideges vagyok, hogy hiába próbálok visszamenekülni még egy kicsit Álomországba, nem sikerül. Az agyam ezerrel kattog, a szívem meg követi a tempót, vadul dübörög a mellkasomban. Veszek egy citromfüves sófürdőt, hogy lenyugodjak egy kicsit. Majdnem sikerül. A reggelim két szelet sonka üresen, más nem fér belém. Az ebédet kihagyom. Folyamatosan a telefonomat nézegetem, és egyre idegesebb leszek, ugyanis Matyi egész nap nem elérhető. Ez egy jel.
Délután megjelenik Panna, pörög ezerrel, és szerintem direkt tesz úgy, mintha nem venné észre rajtam a totális kétségbeesést. Segít ruhát választani, megcsinálja a hajam, felrak rám egy leheletnyi sminket, és két óra múlva már teljes harci díszben állok a tükör előtt. Még magam is meglepődöm, mert egészen jól festek, pedig alig változtattunk valamit a külsőmön. Az nem lenne fair, ha nem magamat adnám. A hétköznapokon csak egy pólót hordok farmerral, a hajam egyszerűen csak megszárítom, sminket nem használok, maximum egy szempillaspirált. Most egy testhezálló, fekete felső van rajtam, egy világoskék farmerrel. Hála Istennek az alakomra nem lehet panasz. Panna kivasalta a hajam, úgyhogy a szőke, amúgy rakoncátlan tincseim most szögegyenesen hullnak alá. A sminkem szolid, csak egy kis arcpír, szemceruza és spirál, és egy csillogó szájfény.
– Le fogod venni a lábáról! – mér végig elégedetten Panna, de én csak idegesen bólintok. A kövér, kopaszodó negyvenes képe kísért folyamatosan.
– Szeretném, ha elkísérnél! – nyögöm ki, majd kibukik belőlem az indoklás is. – Én tényleg félek, hogy valaki egészen más fog megjelenni! Vagy, hogy egyáltalán nem is fog megjelenni senki.
– Ugyan már! Miért gondolod ezt?
– Ma egész nap offline volt. Nem is beszéltünk. Biztosan a találkozó miatt szívódott fel.
Panna hozzám lép, megfogja a kezem.
– Nézd! Lehet, hogy igazad van! Lehet, hogy nem jön el. Lehet, hogy nem úgy néz ki, ahogy a profilképen. De épp itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság, mert látom rajtad, hogy kezdesz komolyan beleszeretni. Ha valami gebasz van a dologban, annak minél előbb ki kell derülnie, mert minél jobban belehabarodsz, annál nehezebb lesz utána kiheverned a csalódást.
Bólintok.
– Igazad van! Essünk túl rajta!
– Ott leszek melletted – szorítja meg bíztatón a kezem. – De ha az igazi Matyi jelenik meg, és ugyanúgy odalesztek egymásért, mint a világháló bugyraiban, akkor elhúzok, mint a vadludak!
Erre már mosolyognom kell.
– Megbeszéltük!
Még öt perc. Isten bizony mondom, mindjárt elhányom magam az idegességtől. Még jó, hogy Panna nem beszélt rá a magassarkúra, mert úgy remegnek a lábaim, hogy tutira az első lépésnél orra buktam volna. A telefonomat szorongatom, ami azóta sem csipogott egyetlen egyszer sem.
– Nem fog eljönni – mondom inkább magamnak, mint Pannának.
– De eljön. Érzem!
Nem felelek. Minden egyes autó hangjára összerezzenek.
A szívem majdnem kiugrik a helyéről, amikor megszólal a telefonom. A Messenger ismerős csipogása egymás után háromszor hangzik fel. Tutira most ír, hogy közbejött valami. A kezem remeg, mint a kocsonya, ahogy feloldom a képernyőzárat.
„Kések pár percet!”
„Sietek!”
„El ne mozdulj!”
Megfordul velem a világ, meg sem bírok szólalni, csak Panna felé fordítom a telefont.
– Na, látod! – mosolyog rám. – Én mondtam, hogy eljön!
A kövér negyvenes képe nem hagy nyugodni, de ezt megtartom magamnak.
Nem kamu, nem kamu, nem kamu!
Az utcai lámpák vibrálva kapcsolódnak fel, szépen sorban, egymás után. Észre sem vettem, hogy így besötétedett. Már ideje lenne kicsit hosszabbodnia a napoknak.
– Lilla, nyugodj már meg! – simogatja meg Panna a vállam. – Minden rendben lesz!
Bólintok.
Basszus, azt sem tudom, milyen kocsival jön! Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek, és könyörgök az Univerzumnak, hogy tényleg Matyi érkezzen. Az én Matyim. Az igazi Matyi!
„Érkezem!”
– Itt van! – mondom reszelős hangon. – Szerintem az az autó lesz, ami most kanyarodik be.
Egy régebbi BMW közelít, az ablakai – miért is ne? – le vannak sötétítve. Leparkol. Pár másodpercig nem történik semmi, aztán kinyílik az ajtó, és… és kiszáll egy alacsony, molett, rövid, fekete hajú LÁNY! Felém int…
Sarkon fordulok, és újra hálát adok az égnek, amiért sneakert húztam. Rohanni kezdek, mindegy, hogy hová, csak el innen! Minél messzebbre!
– Lilla! Lilla! Állj már meg, hová rohansz? – hallok egy férfihangot, de nem érdekel. Nem akarok foglalkozni vele! Nem akarok most beszélni senkivel! A szívem ezer darabra hullott! Nem! Nem is hullott! Szétrobbant! Én tényleg beleszerettem Matyiba! Aki egy lány! Egy molett, fekete hajú lány! Tudtam, hogy kamu! Tudtam, hogy velem nem történhet ilyen csoda!
A belváros irányába rohanok, egyáltalán nem érdekelnek a kíváncsi pillantások, nem érdekel, hogy megizzadok, nem érdekel semmi! Az sem, hogy a férfihang folyamatosan szólongat, mi több, egyre közelebbről.
– Lilla, basszus, állj már meg! – kiáltja, de a hangjában mintha nevetés bujkálna. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik, bárki is az.
Valaki belemarkol a könyökömbe, megállít, és maga felé fordít.
Matyi néz le rám. Mosolyog, kissé zihál a futástól, de ugyanolyan vonzó, mint a képeken, nem győzök betelni a látvánnyal. Gyönyörű! És a szája… Éppen felém közelít.
– Ugye nem bánod, ha már egyetlen másodpercet sem várok tovább? A magyarázat ráér utána is – súgja halkan, de választ nem vár. Ajka az enyémre simul, aztán nyelvével is végigsimít a számon. Magához ölel, mélyen, szenvedélyesen csókol, beleszédülök, felforrósodok. Amikor elhúzódik, mosolyogva néz le rám.
– Most már hazamehetek? – hallom meg Panna vidáman csengő hangját közvetlenül mellettünk.
Mindketten felé fordulunk, és rádöbbenek, hogy nem értem, mi történt. Hol a feketehajú, molett lánymatyi? És hogy kerül ide a szívdöglesztő és fantasztikusan csókoló igazi Matyi? Mi folyik itt?
– Ha jól sejtem, te vagy Panna – nyújt kezet az én Adoniszom a barátnőmnek, aki fülig érő szájjal ráz vele kezet.
– Te meg Matyi. Egy igazi, létező, hús-vér férfiember!
Matyi kérdőn néz hol rám, hol Pannára, de mivel én semmi másra nem vagyok képes, csak hogy őt bámuljam, Panna válaszol helyettem a fel nem tett kérdésre.
– Az a helyzet, hogy a barátnőm hatalmas Kamureg rajongó. És totál bebeszélte magának, hogy valójában te sem létezel, csak egy kamuprofillal beszélget folyamatosan. És amikor megérkeztél a parkolóba, de az autóból egy lány szállt ki… hát ő azonnal úgy gondolta, hogy igaza volt.
Matyi széles mosolyra húzza a száját, miközben felém fordul.
– Szépséges Lillám! – mondja nevetve. – Bedöglött az autóm. Éppen ma. Az egész napom azzal telt, hogy szerelőkhöz futkostam és telefonálgattam. Nem jártam sikerrel, de semmiképpen nem akartam lemondani az újabb találkozót, úgyhogy megkértem a szomszédomat, Beát, hogy fuvarozzon el hozzád.
– Beát? – kérdezem még mindig zavartan. – Bea a fekete, rövid hajú lány?
– Igen – nevet Matyi hangosan. – Atyavilág, azt hitted, én vagyok ő?! Mármint, hogy… te azt hitted, hogy vele beszélgettél?!
Bólintok.
– Ez nagyon aranyos – mosolyog rám, aztán arcomat a tenyere közé fogja, és újra megcsókol. Én pedig rögtön felgyulladok!
– Akkor én mentem! – súgja oda nekünk Panna, és még mielőtt bármit mondhatnék, elsétál a város irányába.
– Hát, ez elég érdekes első találkozás volt – vigyorog Matyi, aztán egy puszit nyom a homlokomra. Érzem, hogy forróság kúszik az arcomba, ahogy tudatosul bennem, milyen idiótán viselkedtem. Muszáj valami épkézláb magyarázatot adnom erre az egész szitura.
– Sajnálom! – nyögöm halkan. – Tudod, elég nehezen hittem el, hogy egy ilyen pasi, mint te, komolyan velem akar randizni. Aztán, amikor lemondtad a találkozót a nem létező húgodra hivatkozva, akkor már majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy ez csak valami átverés lehet.
– A nem létező húgomra hivatkozva? – szalad fel a szemöldöke egészen magasra. – Mégis miből gondoltad, hogy a húgom nem létezik?
– Rákerestem az ismerőseid között. Minden lehetséges módon. Vezetéknév… Családtag… Ilyesmi.
Matyi erre már hangosan elneveti magát, de közben szorosan magához ölel.
– Lillám, te totál kész vagy! – kuncog bele a nyakamba. – Tudod, egy háromévesnek nemigen szokott facebook profilja lenni.
– Háromévesnek? – mormogom bele a mellkasába, mert semmi kedvem nincs elhúzódni tőle.
– Gréti három éves lesz. Anyukám engem nagyon fiatalon szült, őt meg nagyon későn. De ez így tökéletes. Imádjuk a kiscsajt. Amikor ezelőtt megbeszéltük a randit, anyuéknak el kellett menni ügyeket intézni, Grétire meg én vigyáztam – magyarázza, aztán megint hangosan felnevet.
Most már elhúzódok, ő pedig folytatja.
– Megfordult a fejemben, hogy eljövök hozzád Grétivel együtt, de a mostani reakciódat látva azt hiszem, jobban tettem, hogy inkább lemondtam a randit.
Kérdőn nézek rá.
– Lillám, képzeld el, ha kiszálltam volna egy gyerekkel a karomon… valószínűleg ugyanígy elrohantál volna döbbenetedben, csak akkor esélyem sem lett volna Grétivel együtt utolérni – mosolyog.
Bólintok, és én is mosolyra húzom a számat.
– Egy paranoiás liba vagyok – vonom le a következtetést, mire Matyi újra magához ölel. Annyira tökéletesen illek a karjaiba.
– Nem, nem vagy az! Csak a három hónapon át tartó beszélgetéseink alatt valahogy soha nem jutottunk el odáig, hogy kivesézzük a családjainkat is. De rengeteg időnk van, hogy teljesen megismerjük egymást. Én legalábbis szeretnélek megismerni – súgja a fülembe. – Szóval, nem vagy paranoiás, viszont gyönyörű az annál inkább!
– Matyi… Annyira örülök, hogy itt vagy!
– Én is nagyon örülök neked – duruzsolja, a szája közben a nyakam érzékeny bőréhez ér.
Mély levegőt veszek, és megkérdezem azt, amit más helyzetben talán nem tartanék helyénvalónak. Ami egy kívülállónak, aki nem ismeri a történetünket, talán úgy tűnhetne, hogy könnyűvérű vagyok. De most, hogy Matyi itt áll velem szemben, és érzem, hogy ugyanolyan hatással vagyunk egymásra, mint amikor csak cseteltünk, most biztos vagyok abban, hogy semmi kivetnivaló nincs abban, amit kérdezni szeretnék tőle.
– Én igazi Matyim! – húzódok el, aztán megérintem az arcát közvetlenül az ajka mellett. – A szüleimnek házassági évfordulója van, és elmentek a hétvégére egy welness hotelbe. Esetleg van kedved feljönni hozzám?
A kérdés hallatán magához húz, és megcsókol. Egyszerűen fantasztikus! Miután nagy nehezen elszakadok tőle, megfogom a kezét, összekulcsoljuk az ujjainkat, és elindulunk hazafelé. Mintha mindig is együtt sétálgattunk volna.
Mintha ő mindig is az én igazi Matyim, én pedig az ő Lillája lettem volna.
Viszlát, kopaszodó negyvenes! Viszlát, feketehajú lány! Viszlát Kamureg!
Matyival magamra találtam.
KÉGL ILDIKÓ
Kalácsba gyúrt elfojtás
A feleség kalácsot sütött. Konstruktívan sütött. Azaz látszólag konstruktívan. Akkor még nem tudta, hogy sütni nemcsak pozitív érzelemmel, az alkotás szándékával lehet, nemcsak azért, hogy együnk. Nem tudta, hogy sütni nemcsak valamiért, de valami ellen, valami helyett is lehet.
A nő tehát sütött. Látszólag konstruktívan. És valóságos profi volt. Már ami a kalácssütést illeti. A tésztagyúrás tudományát még az anyjától leste el. 11 éves is alig volt, már tökéletes kalácsokat készített. Az anyja annyira megtanította neki a tésztagyúrás fortélyait, hogy minden mást elfelejtett megtanítani. De a tésztagyúrás praktikáit kétségtelenül igen becsületesen átörökítette a lányának. Igaz ugyan, hogy ezzel együtt átörökített valami mást is, valami rejtélyesebb tudományt, de – mert maga sem tudta, hogy azt a gyúrással együtt átörökíti – erről közöttük nemigen esett szó.
Amikor a feleség kislányként tésztát dagasztott, mindig arra gondolt, ha egyszer gyerekei lesznek, miket fog sütni nekik. Még maga is gyerek volt, de már az elképzelt gyermekeinek sütött. Mániákusan szeretett sütni és mániákusan vágyott gyerekre. Pontosan négy gyermekre vágyott, három lányra és egy fiúra. Hogy süthessen nekik.
Amikor kislányként a jövőről ábrándozott, lenyűgözően gazdag színpalettával ábrándozott. Elképzelte majdani gyermekei arcát, szemét, haj- és hangszínét, mosolyát és a jelenetet, amikor együtt sütnek. Órákig tudott álmodozni arról, családanyaként miket fog gyógyítani a süteményeivel; ha a kislánya eltörli a kezét kakaós csigát fog neki késziteni, ha kisfiát csúfolják az óvodában, akkor túrós táskát. Diós kalácsot akkor fog sütni, ha rossz jegyet kapnak az iskolában a gyerekek, fahéjasat, ha megfáznak. Szegény lány akkoriban még nem tudhatta, hogy vannak problémák, amelyekre a legfinomabb kalácsok sem hoznak gyógyírt.
Nem tudhatta, hogy nemcsak konstruktívan lehet sütni. Lehet sütni menekülésből is. Süthet egy nő kibeszéletlen problémák, kellemetlen érzések előli menekülésből. Beszélgetések, ölelések ellen. Lehet sütni öntudatlan védekezésből, elhárításból. Lehet a sütés egy kakaós csigába gyúrt elhárító mechanizmus. Az anyja is éppen így sütött: nem valamiért, hanem valami ellen, valami helyett. Szomorú sütés ez, majdnem gyógyíthatatlan. De ezt abban a családban nem tudták, nem akarták tudni a nők.
A feleség kislányként gondtalanul àbrándozott hát leendő gyermekeiről, kalácsairól, de leginkább a sütés misztikus mindenhatóságáról. Ábrándozott egy hatalmas házról is, ahol lakni fognak – ő és a négy gyermeke – egy konstruktív sütésre kiválóan alkalmas konyhával. A kislányból nagylány lett, de a sütésben megtestesült ábrándozás-illúziói hű társként kísérték útján. Volt ezekben az ábrándozás-illúziókban valami egészen furcsa: akármennyire is színesek és árnyalatgazdagok voltak, valahogy sohasem jelent meg bennük férfi. Ennek a kislány persze 11 évesen még nem tulajdonított jelentőséget. Miért is tulajdonított volna? Nem tulajdonított jelentőséget aztán 18 évesen sem, 25 évesen sem. Ezzel a furcsasággal, aprócska hiánnyal ábrándozott ő gyerekről, kalácsról. Egyébként részletgazdagon. Pedig nem volt neki semmiféle averziója a férfiakkal kapcsolatosan, csak hát nem érdekelték annyira mint a kalácsok. A férfivel kapcsolatosan mindössze egyetlen elvárása volt, de egyetlen elvárása azért volt: jó apa legyen. Jött is egy férfi, akiről úgy vélte, jó apa lesz belőle, ezért hozzáment. Az oltár előtt – az élet egyik legszebbnek becézett pillanatában – ők ketten nem tudhatták még, hogy nem egymást keresték. Nem tudták, hogy ők ketten olyan végzetesen másfélék.
Nem tudták, hogy az ilyen ellentétes igények kibékíthetetlen ellentéteket szülnek majd. Van az úgy, hogy élete legszebb napján ront el valamit az ember végérvényesen. Mert az ember időnként ösztönösen becsukja a szemét, nemcsak akkor, ha egy bogár akar belerepülni. Becsukhatja a szemét érdektelenségből, lustaságból, félelemből is. Vagy, mert így tanították.
Veszélyes érzékszerv a szem, mind közül a legveszélyesebb. Könnyen túljár az észen. Különösen akkor, ha nem akar kapcsolatot az aggyal, ha fél továbbítani a látottakat. De mert a szem mégiscsak érzékszerv, meglátja, be is gyűjti ugyan az információt, csak épp cinkosává teszi az idegszálakat, így azok nem hajlandóak továbbítani a látottakat az agynak. Ha a szem nem lenne ilyen csavaros eszű, vagy épp az idegszálak volnának becsületesebbek, az ember képes lenne meglátni egészen nyilvánvaló dolgokat.
Akár olyanokat, mint ennek a férfinek és ennek a nőnek az élettel, házassággal és családdal kapcsolatos merőben eltérő igényei. Azt, hogy a nő apát keresett leendő gyermekeinek, a férfi pedig nőt keresett magának. Hogy a nő apát keresett, akit leendő gyermekei majd szeretni fognak, míg a férfi párt keresett, akit szerethet, és aki majd viszontszereti. Hogy a nő annak reményével állt oltár elé, hogy sok gyerekkel majd boldoggá teheti a férfit. A férfi annak reményével, hogy önmagával boldoggá teheti a nőt. Ezzel a két merőben eltérő igénnyel indultak ők meg közös életük reménytelen útján. Emiatt aztán kétségbeesett bújócska lett a házasságuk: kerestek valamit a másikban, mindhiába. Valamit, ami sohasem volt benne a másikban. Persze az ilyesmit csak azok a kiváltságosok képesek észlelni, akiknek nem ilyen manipulatív a szemük, és kicsivel becsületesebb az idegszáluk. Ők ketten ilyen terén nem voltak kiváltságosak, így házasságuk sokadik évében hatalmas házban ülve, két gyerekkel körülvéve jöttek csak rá arra, hogy azt a valamit, amit olyan vágyakozva keresnek, nem egymástól fogják megkapni. Amikor ezt felismerték, megkeseredtek.
Megkeseredtek, de azért még próbálkoztak: a férfi próbálta szeretni a nőt, akinek a gyúrás lett a szubsztanciája, a nő pedig próbálta szeretni a férfit, mert aprólékosan elképzelt boldogságához hiányzott még két gyerek. Tíz hosszú év után azonban másfajtaságuk nem tudott tovább rejtőzködni. A férfi 3650 javarészt hiábavaló nap után határozta el, ráparancsol az idegszálaira, dolgozzanak rendesen. Azok megijedtek és attól kezdve becsületesen szállították a látott információkat az agynak. És abban a pillanatban, amint az érzékelés zavartalanul végbement, a férfi képessé vált megfogalmazni magának, hogy ezt ő nem akarja így tovább. Idegesítette ez a mindig és minden helyett sütő nő. Neki nem kellenek többé a nő kalácsai. Nem kell neki a nő sem.
„Nem bírom már a sütéseidet” – mondta akkor a férfi. Nem volt a hangjában támadás, csak félreérthetetlen melankólia és elhatározás. Explicit üzenet volt ez, házasságuk kudarcának legegyértelműbb összefoglalása. Ezzel a férfi mindent elmondott, ami elmondható. Vannak mondatok, amelyek hosszú évek alatt érnek meg. Az ilyen mondatok nem szavakból épülnek fel, hanem érzésekből; fájdalmakból, szenvedésekből és hiányokból. Olyan túlsúlyos érzésekből, amelyek miatt a mondat sem tud súlytalan lenni. A nő nem értette ugyan ezt a beszédet, de nem tudta nem észrevenni a férfi szemében azt a valamit. Hosszú évek után először nemcsak a gyerekei apját látta meg a férjében, de megpillantotta a férfit is. Fájdalmas szembenézés volt ez, mert amint meglátta a férfit, meglátta a férfi szemében az örömtelenséget is.
A nő érezte, hogy haladéktalanul tennie kell valamit, a gyermekkorában bevésett megoldási minta szerint cselekedett: ösztönösen a konyhaszekrényhez lépett, és a liszt után nyúlt, hogy gyúrni kezdjen. De most másképp sütött, mint eddig bármikor. Aznap nem úgy sütött, ahogyan az anyjától tanulta. Aznap felismeréssel sütött. Egy házasság zátonyra futásának felismerésével. Lelkifurdalással sütött, dühvel és félelemmel. Lelkifurdalással, mert a férje szemeit látta maga előtt. Dühvel és félelemmel, mert aprólékosan elképzelt életéből hiányzott még két gyerek. Miközben felfuttatta a tejben az élesztőt, arra gondolt, hogy ő nem akarta ezt. Ő nem tudta, nem merte tudatosítani magában, hogy baj van. Csak azt tudta, hogy a sütésbe menekülni lehet. Kapaszkodni lehet belé. Kenderből precízen sodort vastag, erős kötél a sütés, kapaszkodhat bele egy nő testsúlyának, gondolatainak és félelmeinek minden terhével.
Grafika: Kóra Judit munkája
Grafika: Kóra Judit munkája
A lisztet, a sót, a cukrot, a tojást meg a vajat keverte az élesztős tejjel, majd letakarva félretette a tésztát. Amíg a tészta kelt, a nő végignézett az életén. Ahogy a végignézés legvégére ért arra jutott, hogy alapvetően elégedett az életével, már majdnem boldog is. Mitől ne lett volna, hiszen meg volt majdnem mindene, amiről kislánykorában ábrándozott. A négy gyermekből kettő már ott volt a nagy házban és a sütésre kiválóan alkalmas konyhában. Csak egy egészen picike hiányzott a boldogságához. A férje elégedettsége. Ha erre gondolt, sütni kezdett.
Most is épp erre gondolt, miközben sodrófájával mániákusan nyújtotta a tésztát, mint egy megszállott. „Akkor is boldoggá teszem a férjemet” – mondogatta magában, de a lényeget még mindig nem értette. „Ha már a férjem nem boldog tőlem, legyen legalább boldog a süteményemtől. Ha nem boldog a süteményemtől se, legalább elterelhessem a figyelmemet a boldogtalanságáról” – gondolta. Így látta otthon, így csinálta ezt az anyja is. És nekilátott, hogy süssön a férjének pár falat boldogságot. Sütőpapírral szépen, gondosan kibélelte a tepsit, rátette a csiga formára tekert tésztákat, beállította az előírt hőfokot, majd bezárta a sütő ajtaját. A sütési idő leteltével a tűzhelyhez lépett és megdöbbenve észlelte, hogy valami baj van, mintha a boldogság odaégett volna. A nő csak bámult bambán, nem értette, ez hogyan történhetett meg. Hiszen ő mindent az útmutatás szerint csinált. Úgy, ahogyan az anyjától tanulta. És ekkor, harmincöt év óta először szembenézett önmagával. A kijózanodás kegyetlen pőreségével. Tudatalatt régóta készült már erre a szembenézésre, de mert a szembenézés kényelmetlen időtöltés sokáig halogatta ezt a programot. Most, hogy érezte a konyhából áradó penetráns bűzt és látta a sütőben szénné égett kalácsokat szegény nő nem halogathatta tovább a szembenézést. Állt a hatalmas konyha közepén a kalácsba és családba vetett minden téves hitével, illúziójával. Csak állt és a két gyerekére gondolt, akik sok kalácsot esznek, mégsem nevetnek sosem. A férjére gondolt, aki mostanában kezdett el megtanulni nevetni, pedig egy ideje nem is eszik a kalácsából. A valóság meglátásától összeomlott! Két kezével ütni kezdte a gáztűzhely ajtaját. Élete minden elfojtott szenvedélyével püfölte a sütő felforrósodott ajtaját, és élete minden elfojtott felismerésével üvöltött. A földre rogyva üvöltött. Harmincöt éve során először nem dugta fejét homokba. Azaz valami évtizedek alatt rögzült ösztönös mozdulatként beledugta ugyan, de egy furcsa felismerés arra késztette, hogy emelje ki mégis. Amint kiemelte fejét az aranyló homokszemek hamis biztonságából, csalódottságot és reménytelenséget érzett. Zokogva ült a felismerés romjain és nem látott mást csak gyászszínűbe öltözött hatalmas konyhát, benne gyászszínűbe öltözött tűzhelyet fekete kalácsokkal. Hirtelen túl nagy lett a konyha, túl sok odaégett boldogság fért el benne. Többé nem sütött kalácsot, többé nem kért az anyjától tanácsot. Többé nem kapta vissza a férjét. A vesztesége árán kapott felismerés olyan ajándék volt, amihez még túl friss volt a pillanat, hogy értékelni tudja. Még a sokk hatása alatt állt: még képtelen volt felfogni, hogy a sütés adta biztonság nem más, mint illúzió.
Azt pedig sosem tudta megemészteni, hogy a férje egy olyan nő mellett találta meg a boldogságát, aki még csak sütni sem tudott.
BARÁTH ZOLTÁN
Diszkrimináció
Tisztelt Utaztatási Vállalat!
Ez egy panasz-levél Önökhöz, az engem, az xy számú járaton ért atrocitás miatt! Kezdeném azzal, hogy részletesen elmesélném, mi is történt a szóban (illetve írásban) foglalt napon. Korán reggel ébredtem, mind minden reggel. Elvégeztem szokásos teendőimet, úgymint tisztálkodás, mint alapvető szükséglet iránti óhatatlan vágy kielégítése. Gyorsan körbeszaladgálva ellenőriztem, minden a helyén van-e, mert kérem, ez fontos! Szóval miután mindezzel végeztem, felébresztettem a felügyeletemre bízott ifjú hölgyet, majd készülődni kezdtünk a fentebb említett út megtételére. Pórázon húztam ki őt a megállóba, mivel igen fáradtnak tűnt. Felszálltunk az xp számú járatra a középső ajtón. Ezután elismerő pillantásokat kaptam több felől, és hát azért ő is kapott, a reám való tekintettel, persze! Épp, hogy elhelyezkedtünk, mikor megszólalt a mikrofonban a járat-vezető hangja, hogy hát ide nem lehet felszállni csak úgy, az engem tároló szállító eszköz nélkül! Hát milyen dolog ez, kérem? Én egy jó családból származó Úri Hölgy vagyok! Kék-vérű! Velem ilyen gorombán még sosem bánt senki! Az xy járat vezetője magából kikelve ordibált a felügyeletemre bízott ifjú hölggyel, aki igen ügyesen, és találékonyan védte a jogaimat. Többen az utasok közül szintén a védelmünkre keltek. Rokonszenves, két lábon járók voltak. Bár persze, akadt elenyésző kisebbség is, akik a járat-vezető mögött sorakoztak fel, őt támogatva. Na, kérem, volt is nagy banzadáj! Először csak szóbeli, majd fizikai tettnek minősülő haj, és szőr-tépéssel egybekötve, melyet a részemről, védekezésképpen meg is toroltam jó pár karmolással, és harapással! Hivatalos személyt is hívtak végül a helyszínre, aki sajnos, a sofőr oldalára állt, így a járatról, szégyenszemre, lekellett szállnunk! Kikérem magamnak! Én, I. Theofanisztész Ripidosz, az Angóra Család büszke sarja, nem tűrhetem az Önök által irányomban tanúsított fellépést! Még, ha négy lábon járok, sem! Az elkövetkezendőekben polgári perre bízván-bízvást, számíthatnak! Vagy ha a felügyeletemre bízott ifjú hölgy ezt nem is kezdeményezi, számtalan lesújtó pillantást azért még bezsebelhetnek részemről Onnan bentről! A Macska-hordozó doboz mélyéről! Amúgy meg szarok rátok, mivel IQ-ban jócskán fölöttetek állok!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése