NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Elhalasztott holnapok
A faliórára pillantott, valójában csak megszokásból, hiszen tudta jól, mennyi az idő. Négy lesz 5 perc múlva. Bár már háromkor is hazamehetne, egyes napokon akár délben, mégsem siet. Komótosan felveszi a fekete kabátját, hanyagul nyakába kanyarítja a kockás sálat, majd a patinától sötétbarna, kissé kopott bőrtáskát széles vállára veti. Még belenéz a kézmosó feletti kis tükörbe. Ősz hajának tincsei dúsan lebbennek a helyükre, amikor beletúr ujjaival. Apró barna szemei izgatottan csillannak hosszú, vaskos orra felett. Mosolyogni próbál, ám keskeny ajkai nem engedelmeskednek, s ijesztő, felemás vicsorgássá fajul végül az egész. Homloka redői bosszúsan mélyülnek, majd kisimulva újabb próbára készül. Lehunyja szemét, Juditra gondol.
Judit mindig ragyogó, nyílt tekintetére, félszeg mosolyára, gondosan feltűzött barna hajának illatára, légies mozdulataira, hangjának harmatos gyengédségére.
Mikor kinyitja a szemét, beletörődötten nyugtázza frissen borotvált arcán a groteszk mosolyt. Azt, amelyben ott van fél évszázad minden keserűsége, s be nem teljesült vágya mellett a négy éve tartó múlhatatlan és viszonzatlan szerelem is Judit iránt. Csalódottan csóválja meg fejét. Megkapaszkodik a kézmosó hideg porcelán testében, mert megszédül. Hiába, ötven felett már a felrázást is csak óvatosan kell végezni. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt a rosszullét. Talán az éhség. Vagy a sok kávé teszi.
Miután bezárta irodájának ajtaját, elindul az egyetem üresen kongó folyosóján. A fekete-bordó kövezeten reménykedve koppannak léptei. A könyvtár felé kanyarodik. Judit ilyentájt zár minden nap. Ha szerencséje van, legalább köszönhet neki és együtt sétálhatnak azon a tíz méteren a kijáratig, majd onnan még pár lépést a közelben lévő zebráig. Ha még nagyobb mázlija van, akkor pirosan világít a lámpa és további pár percet nyerve nézheti lopva, vagy akár beszélgethetnek is. Az út túloldalán azonban elválnak útjaik. S akkor újra várnia kell másnap reggelig. Habár vannak olyan napok, amikor tíz órára is mehetne, mégis mindig pontban háromnegyed nyolckor ott van. Mert Judit akkor érkezik a busszal az út másik oldalára.
Lévai Ernő - a diákjainak Lévai professzor - négy évvel ezelőtt pillantotta meg az egyetem új könyvtárosát, Örsiné Takács Juditot. Egy lexikont keresett éppen irodája könyvespolcán, de mivel nem találta meg, elsietett a folyosó másik végére, a könyvtárba. És ott volt Ő. Törékeny, apró termete, lényének csendes ragyogása azonnal magával ragadta Ernőt, szíve megremegett tőle.
Amikor Judit megkérdezte, hogy melyik könyvet keresi, meg sem tudott szólalni. Elvörösödött, inkább kevélyen dohogott valamit és feldúltan távozott. Nem volt gyakorlott a szerelemben. Ismerkedés helyett is mindig tanult, könyveket írt, lektorált, a munkájának élt. Meg az anyjának, míg az meg nem halt.
Ám a szívében attól a naptól termelődő különleges érzés belekeveredett minden dobbanással a vérébe és nem hagyta nyugodni. Gyakran ment a könyvtárba kölcsönözni. Ugyan hűvös volt viselkedése, néha talán dölyfös is, de fogalma sem volt arról, hogyan legyen kedves anélkül, hogy elárulná heves érzéseit. A visszautasítástól jobban félt, mint attól, hogy elszalasztja élete szerelmét.
Innen-onnan megtudta azért, hogy honnan érkezett Judit, s nála néhány évvel fiatalabb. Ezen meglepődött, mert sokkal ifjabbnak látta. De az is tudomására jutott, hogy Örsi Gábor - Judit férje - nagyon beteg és miatta dolgozik az egyetem könyvtárában, mert ez közel van a kórházhoz.
Ernő egy éven át figyelte messziről, ahogy Judit fénye napról napra halványodik, fakul, végül kihuny ragyogása. Eltűnt belőle a derű. Olyan volt, mint egy légiesen rebbenő lepke, akinek csodás színű, törékeny szárnyairól lesimítják a hímport, s lassú, erőtlen vergődéssel földre hullva elernyed.
Egy nap aztán megpillantotta Juditot, tetőtől talpig feketében volt. Valahogy egész lénye megváltozott. Gömbölyű arccsontjáról eltűnt a halvány pír, a szépen fénylő szemekből fájdalom hasadt, ahogy mozdulatai is meglassúhodtak s vállai elnehezültek a gyász terhétől.
Ernő ekkor értette meg, hogy a halál láthatóvá válik az életben maradottak által. A néma fájdalom kiül az arcra, legyen bármilyen erő és tartás is a gyászolóban, akkor is megrogy a szívére nehezedő visszavonhatatlan veszteségtől.
Ernő tehetetlennek érezte magát. Bár néha gyűlölte a számára ismeretlen férfit, mert Judit szerelmét magáénak tudhatta, aznap mégis azt kívánta, bárcsak élne még. Élne és boldoggá tenné Juditot. Rettenetesen fájt neki így látni ezt a magával ragadó, gyönyörű nőt. Amikor részvétet nyilvánított, Judit kis híján elsírta magát előtte. Hogy valóban úgy volt vagy Ernő látta csak, már nem tudni, de akkor bátran ölelésre tárta karjait, s az összetört szívű nő hálásan borult keblére. Gyöngéden tartotta a puha tollú kis madárként pihegő fiatal özvegyasszonyt. Közben próbálta belélegezni fájdalmát, magába zárni, csak hogy könnyítsen rajta.
Ernő napokig azzal az öltönnyel feküdt és kelt, amiben magához vonta a szeretett nőt. Addig, amíg érezni vélte rajta Judit tavaszi rétekhez hasonlatos üde, napsütötte illatát, s a felszáradt könnycseppjeinek helyét simította sóvárogva.
Másnaptól bátrabban szólította meg ölelésük pár percén felbátorodva. Egy évvel később már egy kávét is megittak együtt az egyetem étkezőjében. Amikor elköszöntek, Judit gondos szeretettel tekintetében megigazította Ernő nyakkendőjét, ami komiszul kibomolhatott. Meg is volt illetődve tőle. Egyrészt, mert alaposan szokta megkötni, másrészt pedig igen bizalmas pillanat volt. Annyira bizalmas, hogy ha egy másodperccel tovább tartott volna, akkor bizony megcsókolja Judit sötét tónusú, szép ívű ajkát.
De Ernő így is boldog volt. Sokkal többet mosolygott, és most már az sem zavarta, ha a nyakkendője nem állt mindig tökéletesen. Előfordult néha, hogy szándékosan összekócolta, amikor a könyvtárba ment. Ilyenkor Judit csillogó szemmel, félszeg mosollyal, mindig gondosan megigazította a ruhadarabot. Ernő pedig lágy hangon búgva kezet csókolva érte, megköszönte. Rutinjukat egyszer csak megszakította Judit azzal, hogy egy rakoncátlan gubancelhárítás után gyöngéd csókot lehelt Ernő arcára. Mindketten zavarba jöttek, pironkodtak, mint két kamasz. Ernő érezte, hogy talán most kellene magához vonnia ezt a kipirulva még ellenállhatatlanabb asszonyt, és csókolni bársonyos ajkait másnap reggelig. De csak egy zavart mosollyal kísért motyogásra futotta, amiben hálásan megköszönte a segítséget. Ám este eldöntötte hosszas önostorozás után, hogy randevúra hívja.
Másnap azonban arra toppant be a könyvtár ajtaján, hogy Lőkös adjunktus legyeskedik Judit körül. Úgy tűnt neki, hogy szíve hölgye ezt cseppet sem bánja. Gőgös sértettséggel elvonult, köszönés helyett csak biccentve feléjük. Pedig vacsorára akarta meghívni aznap.
Csalódottsága hatalmas volt, napokig nem ment Judithoz. Aztán a folyosón látta őket sétálni a kijárathoz a zebrán túlig, s onnan is tovább. Aztán elnyelte őket a távol. Elkeseredve vette tudomásul, hogy bizony valaki merészebb volt nála. Egy hétig dolgozni sem járt be, szinte belebetegedett. Azután sem ment hónapokig a könyvtárba. Olykor összefutott Judittal a folyosón, mindig kedves volt vele, amit ő arrogánsan fogadott. Holott majd kiugrott a bőréből, annyira ujjongott belül. Aztán amikor csitult haragja, néha mégis meglátogatta a könyvek között, hogy legalább lássa.
Egyik nap Judit egy könyvet ajándékozott neki. Éppen aznap, amikor a születésnapja volt. Senkitől nem szokott kapni semmit, így hát még különlegesebb lett számára ez az ajándék. Ernő úgy gondolta, hogy jó barátként gondol rá Judit, s azért e figyelmesség. Vagy kárpótlás, mert hitegette, becsapta azzal a csókkal. Másként nem is lehet, ha Lőkös adjunktus kísérgeti haza. Kitörő örömét visszafogott ridegséggel leplezte, s kézfogással köszönte meg az ajándékot. Judit szeme könnyes lett, de nem árulta el neki miért, hiába kérdezte az okát, valami allergiát emlegetett. Tavasszal ez végül is igen gyakori.
Attól a naptól fogva Judit nagyon hűvös lett vele. Sokszor látta, hogy elfordítja tekintetét róla, csak röviden, és szemét lesütve felelgetett neki. Ha netalán a munka végeztével összetalálkoztak a folyosón, akkor lépteit is megszaporázta, vagy csak némán haladt mellette. Ernő úgy gondolta mindez Lőkös adjunktus miatt van. Gyűlölte a férfit, amiért ilyen szomorún is szép asszonyt kaparintott meg érdemtelenül.
Aztán egy nap meghallotta, ahogyan Lőkös adjunktus azzal henceg, hogy micsoda csodás asszonyt hódított meg, még a téli síelése idején. Kiderült, hogy Judit sosem volt a szeretője, elhordta mindenféle válogatós, prűd némbernek, aki csak kellette magát. A professzor kis híján nekiesett Lőkösnek, hogy ilyen szavakkal illette a szívének oly becses asszonyt. Végül csak verbális csata kerekedett, melyből ő került ki győztesen, az adjunktus megszégyenülten eloldalgott.
Másnap Ernő egy csokor lila virágot vitt Juditnak. Remélte, hogy majd kellemes beszélgetés kerekedik a meglepetésből.
A kívánt hatás azonban elmaradt. Visszafogottan, távolságot tartva fogadta el a szép csokrot. Mindig sápadt özvegyi orcáján azonban halvány pír rózsája nyílott. A professzor szíve megremegett a látványtól. Torkát köszörülve zavartan elsietett.
Másnap Ernő észrevette, hogy Judit lila színű kosztümöt visel. Pedig a férje halála óta feketében járt. És most itt ez a mesés lila. Kíváncsi volt a változás okára.
- Ne haragudjon meg kedves Judit, de szabadna megkérdeznem, hogy van valami különleges alkalom ma? - kérdezte minden bátorságát összeszedve. S amikor látta kérdőn felvont szemöldökeit, hozzátette: - Nem fekete ruhát visel.
- Ó, már értem! - harsant fel mosolyogva. - Kifejezett alkalom nincsen, így döntöttem ma reggel. Esetleg nem tetszik Önnek? Miben látna szívesen? - kérdezte incselkedve.
Ernő végtelenül zavarba jött, el is vörösödött újfent. De hát magának csinálta, ő volt kíváncsi. Erőt vett magán és igyekezett egy bókot kipréselni magából: - Mindegy mit visel, hiszen ön mindenhogy nagyon szép.
Látta, hogy meglepte Juditot, és pironkodásra késztette szavaival. Ez már olyan nagy teljesítmény volt részéről, hogy csak motyogva köszönt el ismét és menekülőre fogta.
De megrészegülve szerelme szépségétől, s önnön bátorságától, dudorászva sétált haza aznap. Várta a másnapot, újabb bókokon törte a fejét, s gyűjtötte a bátorságot kimondásukhoz.
Ernő miután jobban érezte magát, eleresztette a kézmosó hideg porcelán testét, szokásához híven indult Judit elé. Izgatott léptei visszhangot keltettek a folyosó délutáni csendjében. Lendülete felkavarta a port, s a szemcsék a napfényben ringva olybá tűntek, mint valami zabolázatlanul megiramodó arany folyam. Percre pontosan akkor zárta az ajtót Judit is.
Ernő két lépéssel utolérte, köszöntötték egymást, aztán némán, lassú léptekkel elhagyták az épületet, ahogy máskor is.
Lépéseik zaja volt szavak nélküli beszélgetésük, csendes egyetértésben sétáltak. Ernő minden pillanatban arra törekedett, hogy mondjon valami szépet Juditnak, s általában addig vacakolt, míg már késő lett.
A zebránál piros lámpa várta őket. Judit az ő balja felől állt. Nem tudta nem őt nézni. Ahogy a délutáni napfény megvilágította, épp úgy tündökölt, mintha egy angyal szállt volna le az égből. Nem a fekete kabátkája volt rajta, hanem egy bézs ballon, amit a könnyű tavaszi szellő lengetve nyitogatott. Kikandikált alóla a tört fehér blúz selyme, ami fáradtan bóbiskolva lobogott a lágyan trillázó szélben. Ernő pihés angyalszárnyaknak látta a lengedező kabátot, a blúz kacskaringó masnijának szárait pedig irigyelte, ahogyan Judit nyakán játszva cirógattak. Megbabonázva bámulta, még az sem tántorította el most, hogy a szép könyvtáros asszony rá- rátekint.
Még 57 másodpercig piros a lámpa. Ernő lehunyta szemét és elképzelte, ahogyan odasétál Judithoz, megfogja apró kezét, csókot lehel rá, tekintetét ráemeli, és csak annyit mond: "Szeretem magát, Judit! Szeretem!" Aki erre boldogan kacagva a nyakába kapaszkodik és csókokkal halmozza el őt.
Merengéséből autók hangos dudálása zökkentette ki és egy kéz, mely megragadta karját. Erősen megrántotta őt valaki vagy valami. Hallotta talán Judit hangját, ahogy kiáltja felé: - Professzor! Álljon meg!
A következő pillanatban már a zuhanást látta, amint egyre közelebb ér hozzá a macskaköves járda. Érezte, hogy nincs egyedül, mert ujjai erősen kapaszkodtak valakibe, akit magával rántott. Amint tompa puffanással földet ért, kinyitotta szemét és meglátta Judit vérző homlokát.
- Jól van? Mi történt? - kérdezte zavarodottan a férfi.
- Hogyhogy mi történt!? - csattant fel riadtan az asszony. - Maga behunyt szemmel képes volt kisétálni piros lámpánál a forgalmas útra! Megőrült? Meg akar halni? - folytatta szemrehányón mondandóját még mindig a kövezeten ülve.
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém - felelte szemét lesütve szégyenében. - Ön megsérült! - kiáltotta aggodalmasan.
- Nem fontos, a lényeg, hogy nem gázolta halálra valaki - legyintett és igyekezett felkelni a földről.
- Hadd segítsek! - pattant fel Ernő kezét nyújtva.
Judit végül elfogadta az előzékeny mozdulatot, s felállt. Homlokán vér szivárgott és kezét is felhorzsolta. Szépen rendezett haja kibomlott és lágyan omlott keskeny vállára. Ruházata is poros lett, igyekezett leseperni amennyire lehetett. A lámpa közben zöldre váltott, majd újra pirosra. Tanácstalanul álltak egymással szemben. Judit feldúltnak tűnt, Ernő toporgott kínjában. Nem értette, hogy csinálhatott ilyen bődületes marhaságot. Eszét vette a szerelem.
- Az irodámban van kötszer és minden, ami kellhet. Megengedi, hogy segítsek, ha már vissza nem tudom csinálni? - mondta bátortalanul. Meglepetésére Judit bólintott. Ő udvariasan karját nyújtotta, az asszony pedig újabb döbbenetet okozva elfogadta azt.
Az épület felé indultak kart karba öltve. Ernő úgy érezte, hogy menten szárnyai nőnek a boldogságtól.
Hellyel kínálta, míg előkereste a kis dobozt fiókja mélyéről. Volt ott egy üveg ízletes konyak, merészen előszedte azt is és kérdés nélkül töltött mindkettejüknek.
- Az ijedtségre... - kínálta mosolyogva.
- Köszönöm, elfogadom! - felelte Judit és nagyot kortyolt ő is.
- Én köszönöm, hogy megmentett - suttogta.
Izgalomtól remegő kézzel készítette elő a fertőtlenítőt és a gézlapokat. Precízen letörölgette a sérülést Judit kezén és homlokán. Nem sietett. Sosem voltak még így, ennyire csak kettesben.
- Miért csinálta ezt Lévai professzor? - kíváncsiskodott az asszony.
- Nem tudom. Én csak gondolkodtam valamin, nagyon belefeledkeztem, talán túlságosan is - felelte fejét csóválva és közelebb hajolt, hogy beragassza a horzsolást Judit homlokán.
- Mindig gondolkodik, elmélyülten. Néha az az érzésem, amikor mellettem sétál, hogy észre sem vesz engem - szólalt meg csendes szemrehányással hangjában és tétova mozdulattal megsimította a fölé hajló férfi arcát. Ernő keze megtorpant egy pillanatra. "Mégis miért csinálta ezt az előbb? Bizonyára a konyak!" De szíve hevesen vert a lelkét is cirógató érintéstől, attól félt, hogy még Judit is meghallhatja.
- Most is messze jár, nem is figyel rám... - suttogta csalódottan az asszony.
- Szó sincs róla! Mindig örülök, ha látom! - szaladt ki a száján ösztönösen a mondat. Mindjárt zavarba jött és gyorsan másik tapaszt vett elő.
- Valóban? Pedig volt, amikor határozottan került engem professzor. Arra gondoltam, megbánthattam valamivel. De nem tudom, hogy mégis mivel.
- Csak Ernő, kérem! Hívjon Ernőnek! - szólalt meg hűvösen, s válasz helyett reszkető kézzel ragasztotta fel a másik tapaszt, ezúttal Judit kezére.
- Nos, Ernő, hát megbántottam? - kérdezte ismét és elhúzta kezét.
- Nem. De nem is értem, miért fontos ez? - felelte a sarokba szorított vad feldúltságával. Mégsem mondhatja el Lőkös adjunktussal kapcsolatos tévedését.
Judit láthatóan bosszússá vált az elmaradt válasz miatt, s lassabb lendülettel ugyan, de felállt a fotelból. A kabátjáért nyúlt.
- Már menni akar? - kérdezte kétségbeesetten, hiszen még nem áll készen a vallomásra. Talán még pár perc és egy újabb konyak jót tenne.
- Miért maradnék, Ernő? Mire várjak? - kérdezett vissza jól hallható éllel a hangjában. Mivel a férfi nem szólalt meg, sóhajtott és folytatta: - Éveket adtam önnek, míg vártam. Cserébe kaptam sok elutasítást, szeszélyes viselkedést. Tudom, nem vagyok elég szép és rangon aluli a munkám az önéhez képest. De azt hittem, hogy mindezek ellenére képes lesz szeretni.
Könny futott Judit szép zöldes barna szemébe, hangja elcsuklott, de nem sírt. Félelmetes volt az a dac, ami kiült gyönyörű arcára.
Ernő lélegzetét visszafojtva ült a fotelben, kővé dermedve hallgatta az asszonyt. "Még hogy nem elég szép?! Rangon aluli?! Azt akarja, hogy szeressem! Hát mi sem egyszerűbb!" - gondolta magában.
Judit a kabátját igyekezett felvenni, de nehézkesen hajlott karja az eséstől. Ernő odalépett és gyengéden felsegítette rá. Át akarta ölelni. Nagyon erősen akarta, de valami nem engedte, hogy megtegye. Karjaira mintha ólom nehezedett volna. Nyelve sem engedelmeskedett neki, nem bírta a szavakat formálni. Visszaült helyére, elfogyott az erő lábaiból is. Rosszul volt megint, azt hitte, hogy csak a hirtelen vallomás miatt.
- Ég önnel Ernő! - mondta szomorúan fölé hajolva Judit és búcsúzóul megcsókolta keskeny száját. Ajka puha, mézízű, gyöngéd simítás volt ajkán.
Ernő olyan boldog volt, mégis képtelen a mozdulatra, lehunyt szeme mögül potyogtak a könnyei. Viszonozni akarta a csókot, átölelni ezt a törékenynek tűnő, ám erős asszonyt, ordítani, hogy szereti. Ehelyett halként tátogva végignézte, ahogy Judit kisétál az ajtón. Lehunyta szemét.
Képzeletben rohant utána. Mit rohant? Hisz amikor belekarolt a zebránál, neki akkor szárnyai nőttek! Repült utána! Utolérte a lámpánál. Átölelte derekát, magához vonta, Judit boldogan mosolygott rá, úgy kérdezte: - Hát mégis itt van, Ernő? Én drága professzorom!
Ő pedig vággyal telt hangon felelte: - Szeretem magát! Szeretem forró szenvedéllyel, mindörökké! - és végre megcsókolta, amit Judit mohón viszonzott. Háromszor is piros volt a lámpa, mire felocsúdtak, s kézen fogva átsétáltak immár egy irányban. Képzeletben…
Ernő még mindig az irodájában, a barna fotelban ült, ahol magára hagyta Judit. Boldogan mosolyogva, az asszony csókjával az ajkán és egy vérrög miatt elzáródott érrel az agyában. Egészen másnap reggelig, amikor rátalált a takarítónő immár 21 grammal könnyebb testére.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése