VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KŐMŰVES KLÁRA
- suttogós -
Megtöri a szó a csendet,
szilánkjain az értelem figyel.
Millió világomból csak egy
ha sejti, e Földön élem épp
az életem.
A többi…
A többit bentről érzem, s hogy
máshol is honol a létezésem
nem titok, de az a sok világ,
mit rejt a lelkem, egytől-egyig
tudja; Istené vagyok.
KISS-TELEKI RITA
Szemetek se rebben
Egy tudatlan sodrásban
a dolgok csak úgy megtörténtek,
valami nem vett jó irányt
és áldozata lett egy körülménynek.
Amíg bírtam én tartottam!
Segíthettél volna…
de te elbújtál egy kényelmes sarokban.
Mert megfelelni - másnak akartál,
így ami nekem annyira fontos volt,
(fontosabb magamnál)
azt reszketve szorítottam,
el nem eresztettem,
és ha fájt is, csak mosolyogtam
amíg fel nem adta a testem.
Akkor velem merült a bánat, a harag,
lent voltam… egészen lent…
onnan bámultalak.
Te meg lehajoltál hozzám
és megláttad hogy mi az, amit markolok…
azóta sok év telt el
és végül megváltoztak a viszonyok.
És már nem is vagyok
egyedül ebben az egészben,
de az fáj… hogy ha visszanéztek;
szemetek se rebben!
Talán én tehetek az egészről,
talán ha mégsem úszom az árral,
vagy hangosan, büszkeségtől
dagadva azt kiáltom:
nézzetek szembe már a valósággal…
nézzétek… Ők vannak velem...
ez az én utam, kövessetek!
De akkor még az sem lett volna baj,
ha nem…
és az sem, ha egyedül maradok ebben…
akkor legalább nem fájna ennyire;
hogy most a szemetek se rebben!
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Cseppnyi csodák
Ablakon csordul, hervad a szirma
téli virágnak, cseppben egy trilla
hull a párkányra, gördül a dallam,
mint víg csalogány, száll a szabadba.
Lágymeleg szellő lombokat ringat,
bólint az illat, csendül az ajka
kelyhe kitárul és szórja porát
szét a világba a hársfavirág.
Billeg a pázsit, hamvas a zöldje,
ráül a harmat, bársonyos zsöllye
most a mező és száll fel az ének,
s gyöngykacaj lányok szűzi szívében.
És odakinn, ha cserreg a szarka
és surrog a szárny, lásd ő is tarka,
mint a világ, hát lelkedet tárd ki,
éld át a mában cseppnyi csodát is.
MILLEI LAJOS
A rémület tavaszán
Fázós tavaszunk rideg és szomorú,
nem jön a derű, csak ború, csak ború.
Penge élű szél szabdalja a hitet,
árvuló lelkünk egy lakatlan sziget.
A madarak füttye elcsukló dallam,
csak tétova remény hallik a dalban.
Dacos hó hull a barackfavirágra,
porcukor színű most szirmának szárnya.
A kelő természet riadva bámul,
fekete szemfödő az, ami ránk hull.
Az aggály lassan bejárja a Földet,
pánik nevű lován egyre csak csörtet.
Búj ide mellém, tedd kezembe kezed,
s óvja tán Isten életem s életed.
Majd múlik a félsz, hisz mulandó minden,
csak maradjon e kéz, az minden kincsem.
PELESZ ALEXANDRA
Lábnyomunkban
Összerogyok
térdem a betonon
s nézek fel
mindig csak fel
emel a gondolat
hogy nem sírni kell
térdem a betonon
én meg az égben
mosolyom éppen
felszáll, mindig csak fel
kell állni
nevetve csókolni
a Földet,
a szájat
mert még várat
magára a Nirvána
de jön!
Porzik utána az út
nevet s örül a rút, a szép
az egész nép lesz
boldog
mikor a por
elül s belül
elhal a búskomor
elhal a félek
kibomlik a lélek
… lábnyomunkban
EMBER éled.
ANDRÁS ADÉL
Búcsú
Búcsúzik a tél. Elhagyom a hitvesi
ágyat, mit a magány vetett keményre nekem,
ébredésem az egész éter meglesi,
oly sokáig aludtak rémálmot velem.
Elhagyom ezt a néma zsongást fejemben,
mitől olykor teljes szívem megsiketült,
egy magasabb erő fúrt utat szememben,
s testemen túli hang egyet súg: sikerült!
Hogy bánom-e? Csak a múló időt szánom,
mely túl nagy darabot szelt porszem létemből,
de ha ez volt a sors, mit be kellett járnom,
felemelkedek most e földi édenből.
Elhagyom a morajló csendet, dúdolva
köszönök el a mélybe ringató daltól.
Napot, Holdat, felhőt, csillagot csókolva
távozom egy tízéves varázslat alól.
Elhagyom az iszonyt, a mérgező viszonyt,
fényt kívánok csak lelked titkolt sarkába,
s mint pillangót bábjából, téged is kibont
a Fény, ha átengeded magad karjába.
Elhagyom a bűnöktől bűzlő utcákat,
és ősi normáktól fulldokló falvakat,
hol mindenki csak belül, szívében lázad,
s álmain túl sosem volt igazán szabad.
Elhagyom a múltamat, mely nem volt valós,
kinyílva lelem meg rózsáskertem magját.
Olyan a lét, mint egy hatalmas kirakós,
meg kell találnod mind az ezer darabját.
Elhagyom az Árnyvilágot, s a szobámat,
a sötétség ma a hitem mögé feszül.
Lelkemet már elérte a bűnbocsánat:
Mi ez a világ, mely épp beteljesül?
BUDAI ORSOLYA - SHOYA
Szelídítő
Évezredes kövek szívében
komor, néma csönd ül,
selymes hegyi patak ölében
halvány sóhajjá szelídül.
Kettejük románca lassan,
csobogó dallamot játszik,
s a kő a kedves cirógatásban
finom porszemcsékké ázik.
Eggyé olvad tér és az idő,
a formák ím egyek lesznek,
folyékony, szilárd, levegő,
Te belőlem, én benned születek.
OROSZ MARGIT
Álomkép
Hallom hangod zenéjét,
Csupa szín és illat.
Lágyan omlik bennem szét,
A szív mélye hallgat.
Szól, s én felelek rá,
Búgó érce pendül,
Messzeségből, ködön tán
Édes hangja csendül.
Árnyak avagy fények?
Hallható zuhanás?
Tudom, hogy csak játék,
Képzelet, semmi más.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Megfeszített szótlanságunk
(Apámnak)
Nem sok idő van a szóra
oly sok már mit nem lehet,
amit mégis azt meg fosztják
kívülálló fellegek.
Nem sok, kevés, de ha mégis
elég lesz-e s ami fáj,
elmossa majd ez az idő
áthidalja ami jár.
Nem sok szó volt, évek óta,
tőmondatok: jól vagyunk,
oda-vissza mondogatjuk
bólogatunk - túl vagyunk.
Túl a léten, emlékeken,
nem hitetünk már, Ma nem,
megfeszít a szótlanságunk,
kést nyeltünk le, azt hiszem.
TÓTH OLIVÉR
Szíveleség
Anyám jó férfi, volt jó feleség,
apám jó asszony, volt jó férj,
test-vérem fű, fa és bokor,
árok és világszélen bandukol,
anyám szült fiút, lettem leány,
apám lányt nemzett, fiú vagyok,
testem, vérem nevez édesnek, félnek,
vagyok, megnevezett tagja egy nemzedéknek,
lettem férj, sokszor feleség,
apa vagyok, lettem anya még,
nemtelen szeretem fiú és lány,
kiigazodni a világ zűrzavarán,
vagyok édes, vagyok keserű, fél, egész,
gyermek-em szája-d és tette-d megítél,
ki- tagadott apa, anya, testvér, férj, feleség,
névtelen semmi, és minden szíveleség.
KERECSÉNYI ÉVA
Romantikus mese
Langyos volt a kávé, jéghideg a reggel,
zsibbadt gondolat pöckölt bús perceket,
a kijelző szélén felvillant az arcod,
s a félkómás állapot egyből elszelelt.
Életre kelt minden, táncoltak a fények,
szaladgált az ujjam, hogy simítsa szádat,
tenyerembe csapott a jóleső érzés,
mosolygott az ég is, mikor rád találtam.
Lábujjhegyen jöttél, nem ígértél semmit,
ám bombaként robbantál a sivár napokba,
megmozdult a föld, a vizek megremegtek,
s „van az a hely”, mi a miénk lett titokban.
Érzem, hogy simogat a gondolat karja,
mikor agyam filmvásznán feltűnik lényed,
tetszik ez a film, ezerszer visszanézném,
romantikus mese, egy igaz történet.
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
ÉLES ANETT
Gesztenye árus
Ősz anyóka tipeg-topog, gesztenyét süt, árul,
nem bánja, hogy sok hópihe ősz fejére ráhull.
Barna szeme mosolygósan néz egy kisgyerekre,
melegséget álmodik a didergő kezekbe.
Sült gesztenyét készít össze, színes, szép papírba,
ősz hajtincse szélben lebben, kisfiúcskát hívja.
Megörül az apróság, szorítja a gesztenyét,
öreganyó jóságosan simogatja a kezét.
Szemében úgy ragyog a könny, összegyűlt a hála:
Pont olyan ez a kisgyerek, mint az unokája!
PÉTER TÍMEA
A mákos csuszához
Úgy szeretlek, drága csusza!
Meg nem unnám ízed soha!
Szeretem a színed, szagod,
Legjobban, hogy magad adod!
Nem hasonlít ízed másra,
Sem tortára, sem kolbászra.
Nem szeretnél sült hús lenni,
Csak friss mákban hemperegni.
Jobb vagy, mint egy nagy tál leves,
Miben zöldség, tészta evez.
Főzelékhez semmi közöd,
Tudod jól, hogy lekörözöd…
Krumplipüré? Fújj, de pépes!
Méltatlan is ellenfélnek!
Kacsamáj és kaviár,
Dobos torta, libaháj!
Szeretne csak csusza lenni,
Kéklő mákban tekeregni!
Álmodja csak sóska, spenót,
Hogy ebédre ő pont csusza volt!
Forró tészta kusza halma,
Mákrengeteg betakarja.
Tetejére cukor pereg:
Óh, hogy enné felnőtt, gyerek!
Ne változz meg csusza! Kérlek!
Pont így rajongok érted!
Bizonyítsam, hogy szeretlek!?
Hát idesüss! Most megeszlek!
FRANCSOVICS JUDIT
Furcsa szomszéd
Lehet, hogy a szomszédunk,
egy elvarázsolt boszorkány.
Mindenféle furcsa hangot
ki tud csalni a torkán.
Egyik éjjel hallottam,
hogy énekelve nevetett.
Ha meglátják szaladnak is
előle a gyerekek.
Én már régebb óta sejtem:
a szomszédunk érdekes!
Az anya nevetve mondja:
- Csak operaénekes!
PAPP RÓBERT
Furcsa tavasz
Bár a szomszéd kertje alól
Kelepelést hallani,
Úgy érzem, e furcsa tavasz
Más lesz, mint a hajdani.
Pedig nemrég mily vidáman
Búcsúztattuk a telet,
S úgy gondoltuk, ezek után
Semmi baj már nem lehet.
S mire vártunk télvíz óta,
Mára mégsem élvezzük.
Nem tudjuk, hogy mi történik,
De a baj nagy, érezzük.
Pedig a som úgy virágzik,
Tán szebb is, mint valaha.
Mit ér, hogyha elkerüli
Gyermekek víg kacaja?
Lila ibolyát az erdőn
Ki szed szépen csokorba?
Ki hajt apró, pajkos nyuszit
Önfeledten bokorba?
Minek nyílik apró virág,
Minek száll a kis lepke,
Hogyha téren, utcán, mezőn
Pajkos gyerek nincs egy se?
Barka ring a lenge szélben,
Rügyet bont az orgona,
Bukfencet vetni a réten
Istenem, de jó volna!
De mi tudjuk, ez a tavasz
Bár szórja ránk színeit,
Önfeledten ünnepelnünk
Ideje még nincsen itt.
Ám jövőre, hogyha újra
Szirmot bont a száz virág,
Kedves tavasz! Hisszük, tudjuk,
Érdemes lesz várni rád.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BUCSI MARIANN
Nyaralás
Tegnap késő este érkeztek meg a kis hotelbe. Az utazás egy rémálom volt. Otthon feledték az útleveleket – vissza kellett menni értük, éppen hogy kiértek a repülőtérre időben. A becsekkolásnál kiderült, az egyik bőrönd két kilóval nehezebb, mint a megengedett. A férj kiabált, ki volt akadva, ő megmondta, ne pakolják úgy tele! Amúgy mégis mi szükség van egy hét nyaraláshoz ennyi cuccra? Nekiláttak a nagyobb bőröndből átpakolni a kisebbe. A férj, akkor még jobban kiakadt - Mégis mi a fenének széldzseki a negyvenfokos tengerpartra?!
- Sose lehet tudni, nem romlik-e el az idő - felelte az asszony.
A férj csak égnek emelte a kezeit. Nem telt bele egy perc, meglátta a négy magas sarkú elegáns női cipőt és újfent kiborulni látszott:
- Nem bálba megyünk! Minek négy alkalmi cipő?
- Gondoltam, vacsorázni csak elmegyünk esténként… - felelete az asszony miközben a bőröndök mellett térdelt és próbálta átcsoportosítani a tartalmukat.
Végül a férj nagy méltatlankodásai közepette átrendezte a bőröndöket, újra sorba álltak, lemérették, rendben voltak. Futottak a kapuhoz. A gépre nem engedték felvinni a kézipoggyászt, mondván nem fér bele a szabvány méretbe. Hosszas huzavona után felárat kellett fizetniük és végül felvihették a kistáskát. A repülőút nem volt hosszú, csak kényelmetlen. A reptéri transzfer a hotelig több, mint másfél órát vett igénybe. A kisbuszt borzasztóan lehűtötték, majd megfagytak mire kiszálltak a szálloda bejárata előtt. A stúdió, amit béreltek kicsit kopottabb volt, mint a képeken és nem a tengerre nézett, ahogy ígérték, hanem az úszómedencére. Már nem volt sem kedvük, sem erejük reklamálni, beköltöztek hát, aztán kimerülten ágynak dőltek.
Reggel megkezdődött a nyaralás első napja. A feleség izgatottan bújik ki az ágyból, széthúzza a függönyöket:
- Ébredj hétalvó! – rázza meg finoman a férje vállát – Nyolc óra van. Menjünk, fedezzük fel a környéket.
- Mhmmm – jön a morgás a takaró alól – még olyan álmos vagyok.
- Nem azért jöttünk, hogy aludjunk, gyere már! Nézzük meg a tengert!
A férj álmosan felkászálódik, elvégzi a dolgát a fürdőszobában, majd mindketten felöltöznek és elindulnak.
- Vegyünk előbb valahol egy kávét – mondja a férfi.
- Szuper. Nézd, ott van egy kis kávézó! Milyen aranyos! A teraszáról látni a tengert! Menjünk oda!
Odasétálnak, leülnek, kávét rendelnek, majd hosszas tanakodás után két szendvicset is. Gyönyörködnek a látványban, elégedetten iszogatják a kávét, reggeliznek. Majdnem egy órát ücsörögnek a kávézóban, aztán kérik a számlát. Mikor a pincérnő eléjük teszi, a férfi felszisszen:
- Úristen! Húsz euró két kávéért meg két szendvicsért?! Ez rablás!
- Valóban nem kevés… - nézegeti a kis papírt a feleség is – Biztos, mivel tengerparti hely, ezért ilyen drága.
A férj bosszúsan fizet – nem ad borravalót. Méltatlankodik még egy sort, aztán elindulnak.
- Először is – mondja a férfi – keressünk egy boltot. Vegyünk néhány dolgot, mert én aztán nem vagyok hajlandó ennyit költeni kávéra, meg szendvicsre! Megvesszük a hozzávalókat, eszünk otthon! Ezért vettünk ki stúdiót! Tudunk magunknak kávét készíteni, meg ételt!
Elérnek a boltig, közben a feleség megállás nélkül csacsog. Először egy kedves kis boltra hívja fel a férj figyelmét, aztán egy fekete-fehér tarka kismacskára, egy balkonon pompázó virágkompozícióra, gyönyörű kövekre. A férj fáradtnak tűnik, gondolataiba merülve hümmög néha „Igen, igen” meg, „Aranyos” és talán az is elhangzik egyszer-egyszer, „Nahát”. Elérik a boltot, bemennek.
- Mit vegyünk, mit akarsz ma főzni? – kérdi a férfi.
- Főzni? – néz rá döbbenten az asszony.
- Hát valamit csak kell enni!
- Minden áldott nap főzök. Nem akarok a nyaralás alatt is főzőcskézni!
- Akkor ma együnk hideget - mondja a férj – holnap meg főzz olyat, ami eláll két napig. Így nem kell minden nap főznöd.
- Én egy nap sem akarok főzni! – fakad ki az asszony – Az év minden napján munka mellett ott a háztartás, mosás, vasalás, takarítás, főzés. A nyaralás alatt nem fogok főzni! Majd ma eszünk hideget, holnap meg elmegyünk étterembe. Elvégre nyaralunk.
- Elment az eszed? – néz rá döbbenten a férfi – Ilyen árak mellett nem fogunk étterembe menni!
- Akkor hideget eszünk egész héten! Végy, amit akarsz! Nekem mindegy! – azzal a nő kisétál a boltból. Leül egy kis padra, a tengert nézi, közben dohog magában. „Még, hogy a nyaralás alatt is főzzek?!”
Nem sokkal később megjelenik a férfi egy kis szatyorral. Visszaviszik a hotelbe, kipakolnak.
- Menjünk, derítsük fel a környéket! – mondja az asszony – Itt azt írják - lapozgat egy színes kiadványt -, hogy körülbelül húsz perc sétára van egy ókori amfiteátrum. Egész szép állapotban megmaradt. Utána meg…
- Magdi! – mordul rá a férj – Pihenni jöttünk! Nem órákat gyalogolni, meg több ezer éves köveket nézegetni a negyven fokban! Kimegyünk a tengerpartra, lefekszünk a homokon, megmártózunk, pihenünk. Ezért jöttünk. Pihenni!
- Azért, hogy a fövenyen heverjünk kimehettünk volna a parkba is! Én elhiszem, hogy te a munkád miatt állandóan jössz-mész, de én be vagyok zárva egy irodába, a többi időt meg otthon töltöm a négy fal közé zárva. Ha már ennyit utaztunk, szeretném megnézni a környéket, a nevezetességeket. Az is pihenés! Aktív pihenés.
- Hát akkor én passzívan akarok pihenni! Rendesen pihenni! Mint a mérgezett egér, rohangálok egész évben. A nyaralásom alatt csak heverni akarok!
Az asszony pityeregni kezd:
- Itt vagyunk ezen a gyönyörű helyen és csak veszekszünk. Bár el se jöttünk volna!
- Jaj, ne sírj már – karolja át a férje – Akkor legyen úgy, hogy ma pihenünk, holnap meg csámborgunk valamerre? Nos?
- Hát jó – mondja megenyhülve az asszony – összepakolom, amit viszünk a partra. Strandtáskát vesz elő, egy darabig el van foglalva az összekészítésével. Néhány perc múlva kijelenti – Indulhatunk.
- Te jó ég! – néz rá a férfi – mi van ebben a táskában? Mi a fenének ennyi cucc a tengerpartra? – megemeli – Ez baromi nehéz! Mit raktál bele? – nyitja szét a táska fülei.
- Csak a legszükségesebb holmikat – von vállat az asszony – strandtörölköző, sima törölköző, naptej, napernyő, papucs, víz…
- Ebben két naptej van!
- Az egyik az napozás utáni krém.
- Mi ez a cipőféle?
- Tengeri cipő, mi más lenne? – néz rá értetlenül az asszony – Most leltározunk, vagy indulunk végre?
A férfi felkapja a táskát, morog a súlya miatt és hogy neki kell cipelni, de elindulnak.
Jó húsz perccel később érnek le a partra.
- Foglaljunk le egy napágyat! – néz körül az asszony
- Ki van írva, hogy 20 euró egy napra! Szóba sem jöhet! Nem fogjuk ilyesmire elpazarolni a pénzt! – mondja ingerülten a férj – Kifekszünk a homokra a rengeteg törölköző valamelyikére, amit egészen idáig cipeltettél velem!
A part részben homokos, ám apró kavicsok pettyezik. Leterítik a törölközőt, de gyorsan rájönnek, hogy borzasztó kényelmetlen és még annál is forróbb. Eldöntik, bemennek előbb a vízbe, lehűlnek, utána biztosan sokkal kellemesebb lesz. Jó darabig tanakodnak, mi legyen addig a holmijukkal, végül összecsomagolják, ráterítik az egyik törölközőt, otthagyják. A parton rengetegen vannak. Sétálnak egymás mellett, haladnak a víz felé.
- Béla! – csattan fel az asszony – Miért kell neked minden nőt stírölni? Komolyan! Majd kiguvad a szemed!
- Nem stírölök senkit! Megyek, közben nézek a szememmel.
- Ez nem igaz! Konkrétan bámulod őket! Az előbb, a bögyös kis barna láttán, épp csak el nem cseppent a nyálad. Gusztustalan!
- Mit szeretnél?! – emeli fel a hangját a férfi – Járjak tán csukott szemmel?!
- Nem, csak azt szeretném, ha normális ember módjára viselkednél, és nem bámulnád ilyen feltűnően a nőket!
Odaérnek a vízhez. Az asszony épp csak beledugja a lábát, majd azonnal hátrálni kezd, mondván neki a víz jéghideg, ő inkább visszamegy napozni. A férfi úgy dönt, úszik egyet.
Egy órával később mindketten a napon fekszenek.
- Kend be légy szíves a hátam – nyújtja át a naptejet az asszony a férjének.
A férfi ímmel-ámmal tapicskolja rá a krémet.
- Egy kicsit alaposabban, mert foltosra fogok barnulni – mondja a nő, miközben egyik kezével megemeli félhosszú haját.
- Nem kicsi rád ez a bikini? – kérdi a férj.
- Most ezzel meg mit akarsz mondani?! – néz rá a válla felett az asszony
- Semmit, csak itt teljesen bevág a bőrödbe. Olyan, mintha kicsi lenne!
- Na, nekem ebből elegem van! – szökken talpra a nő – Egészen eddig a nőket bámultad szájtátva, ami már önmagában is megalázó! Most meg lekövérezel?! Nézz magadra! Akkora hasad van, hogy megállna rajta a sörös korsó!
- Jaj Magdikám! – néz rá a férfi – dehogy úgy értettem én! Csak aggódtam, mert tényleg belevág ott és kipirosodott a bőröd. Nem volt mögötte semmi hátsó szándék, esküszöm! Na, gyere ide! Adj egy csókot! Elvégre nyaralunk. Ne veszekedjünk itt.
A nő kicsit duzzog még, de azért megcsókolja, aztán lehever a férfi mellé.
- Béla! Olyan meleg van. Együnk egy fagyit!
A férfi belegyezik, elindulnak a fagylaltos pult felé.
- Már megint kezded? – néz rá dühösen a felesége – Ne is tagadd! Kocsányon lóg a szemed! A kis szőke baba után még meg is fordultál!
- Ó nem, dehogy – mondja zavartan a férfi – csak hátranéztem, van-e máshol is büfé.
- Ah! – legyint a nő.
Odaérnek a pulthoz, ahol hosszú sor áll. Míg az asszony beáll a várakozók mögé a férfi előremegy megnézni a kínálatot. Dühösen fújtatva jön vissza:
- Állj ki a hülye sorból! – mordul rá a feleségére. – Másfél euró egy gombóc fagyi! Kizárt, hogy annyiért megvegyük! Ez pofátlan rablás!
- Béla, egyszer nyaralunk egy évben. Nehogy már két gombóc fagyit ne engedhessünk meg magunknak!
- Ez nem annak a kérdése, hogy megengedhetjük-e magunknak, hanem elvi kérdés! Az ember nem ad másfél eurót egy kurva gombóc fagyiért!
- Na, nekem most van elegem! – kiabál rá az asszony – Jobb lett volna, ha el se jövünk! Ez volt az utolsó, hogy én valaha is eljöttem veled nyaralni! Ezentúl otthon maradunk! Most pedig visszamegyek a szállásra, elosztom ketté a nyaralásra szánt pénzt és mindenki arra költi a saját részét, amire akarja!
Azzal nagy léptekkel elindul. A férj döbbenten nézi, aztán utána siet.
- Magdikám! Ne csináld már! Egyszer nyaralunk egy évben! Ne veszekedjünk már – éri utol lihegve.
A nő megpördül a tengelye körül, farkasszemet néz vele:
- Nekem Te itt ne Magdikámozz! Menj vissza a partra, csorgasd a nyálad a nők után, jelzem, az ingyen van! Én meg elmegyek, megnézem a hülye romokat, beülök egy vendéglőbe, megebédelek, utána eszem három gombóc fagyit és lehet, hogy még egy pohár bort is megiszom valahol! Na, Szia!
Azzal magára hagyja a férfit. A szállás felé menet folynak a könnyei. „Ó, mennyire tudtam! Sejtettem előre! Minden nyaralás ilyen. Az elmúlt tizenkét év minden egyes nyaralása pont ugyanilyen volt, csak más-más helyszíneken. Hát sosem tanulok belőle? Csak tudnám, mi üt minden egyes nyaraláskor Bélába?”
A férfi áll egy darabig a parton, aztán elindul a törölközők felé. „A francba! Minden áldott napot végiggürizek, annyit, hogy fussa a nyaralásra is, de az elmúlt tizenkét évben még sose volt egyetlen nyugodt nyaralásunk se! Én ezt egyáltalán nem értem. Mi baja lesz ilyenkor mindig az asszonynak?
BARÁTH ZOLTÁN
Bűnhődés
Sok ideje volt átgondolni, mit is tett. Hosszú- hosszú évek során, nap, mint nap kellett keservesen megbűnhődnie érte. Pedig jó szándékból tette, hogy segítsen. Ámde a feljebbvalói elítélték ezért. Utolsó szavaik ezek voltak, miközben belökték hideg, nyirkos, sötét cellájába:
- Mégis, mit képzeltél? Megszerzed az ellenszert, és szétosztogatod a Néped közt? Keresztülhúzva a számításainkat? A Néped jó részének elkellett volna pusztulnia ebben a járványban! Ezért fejlesztettük ki a vírus-törzset! Bűnhődni fogsz! Meglakolsz tettedért! Megfertőztünk a vírussal! Itt szépen legyengül az immunrendszered, és hétről-hétre belehalsz majd! De visszahozunk, és kezdjük elölről!
Azzal rácsapták az ajtót. Ő pedig a sok, hideg éjszaka alatt megfázott, legyengült, és a vírus perzselni kezdte vénáit. Láza magasba szökött. Levegőt egyre kevesebbet kapott. Lidérces lázálmai támadtak. Vizionált, aztán egy hétre rá meghalt végre.
Másnap reggel magához tért a cellájában, és kezdődött minden elölről, ahogy feljebbvalói meg is mondták előre. Eleinte rettenetesen szenvedett. És aztán meghalt, visszatért, és aztán ismét szenvedett tovább. De ahogy múlt az idő, szervezete mintha önmagától kezdett volna kifejleszteni ellenszert. Egyre több volt a tiszta gondolata, mikor a láz csökkent időről - időre. És egy gondolat csirája még tovább erősítette:
- Hiszen, végül is, sikerrel jártam, nem? Megmenekültek! Megmentettem Népemet! – és ekkor egy kínzott vigyor terült szét arcán. Onnantól már csak egyre erősödött. Míg végül a Halál nem bírt már vele. Halottnak tettette magát, mikor meghallotta a közeledő lépéseket a folyosón. Vitték volna újraéleszteni. Ám ő készen állt tovább élni!
A Feljebbvalók, miután megfertőződtek, nem sokáig bírták. Hullani kezdtek, mint a legyek. Ő pedig lesétált a hegyről melynek tetején a labor állt, és a Nép, az ő Népe Hősként fogadta, ahogy az ki is járt neki. Elnevezték II. Az Új Prométeusznak!
GYURKOVICS MARGIT
Szerelem és halál a COVID-19 idején
2019.december 12-én egy új- korábban emberben nem azonosított, rendkívül patogén vírus jelent meg Közép- Kína legnépesebb városában, Vuhanban - hallatszott a televízióból. Dóra a távirányító után nyúlt és lenémította a készüléket. Verőfényes júniusi reggel volt. Kitárta a teraszra nyíló ajtót. Sorházban élt, aminek az előnye egy apró kis udvar a ház mögött. Most volt csak igazán hálás, hogy ezeket a nehéz, hosszú karanténban töltött hónapokat nem egy panellakásban kell átvészelnie. Lefőzte reggeli fekete kávéját, a fagyasztóból kivett agy szelet kenyeret, bedobta a mikróba és egy perc múlva illatozó vajas- mézes reggelijével az udvar felé vette az irányt. Elnyúlt a napozóágyon és a nap felé fordította arcát. Magában elmormolt egy imát és hálát adott Istennek, hogy a legközelebbi rokonai, hozzátartozói, nem fertőződtek meg. Óvatos simítást érzett a talpán.
- Jó reggelt, Tobikám! Merre csavarogtál?- köszöntötte a szürke, brit rövid szőrű kandúrt. - Megérezted a reggelid illatát? Milyen jó, hogy vagy nekem! A reggelid tálalva van a szokott helyen.
Tekintete végigsiklott a takaros kis udvaron. Ápolt pázsit, kétoldalt tarka- barka virágágyásokkal. A kert végében fiatal, de már árnyékot adó diófa. A teraszon szépen elrendezett kerti bútor, sarokban kétszemélyes beépített jacuzzi. Színes, kézzel festett cserepekben, virágok. A madarak vidáman csiviteltek. A környéken még csend volt, korán kelő lévén nyugalomban kiélvezhette a napfelkeltét. A lassan egymás után vonatozó felhőket figyelte. Gondolatban hónapokat repült vissza,, szemét elhomályosította az emlékezés. A nap, amikor utoljára találkoztak. A vírus addigra világméretű járvánnyá fejlődött. A cégek, üzletek sorban zártak be. Köztük az övé is. Nem lehetett előre megjósolni meddig tart, de bíztak benne, hogy pár hét elég lesz a járvány megfékezésére! Milyen naivak voltak! Mikor elköszöntek egymástól a kollégákkal, senki sem gondolta hogy hosszú hónapokig nem látják egymást. Alig egy hét eltelte után rémisztővé vált a helyzet. Egyes országokban az emberek százasával pusztultak, elpotyogtak, mint a legyek rovarirtás után. Az idős embereket a kórház folyosóin hagyták meghalni, mert nem volt elég lélegeztető-gép. Végül már szükséges mennyiségű koporsó sem volt és a halottakat a hozzátartozóik nélkül is eltemették. Sok orvos karanténba került, mert nem volt kellő mennyiségű védőfelszerelés. Aki tudta otthon maradt, így próbálva elkerülni a fertőzést, végül kijárási tilalmat rendeltek el. A városokat ellepték a jobb esetben, védőruhában felszerelt katonák..
- Tobikám, cicuskám! Milyen jó, hogy vagy nekem. - a kandúr okos szemeit az övébe fúrva nézett rá, mintha csak értené. Mintha fontossága teljes tudatában lenne. Belekucorodott a nő ölébe, Ő meg simogatta selymes puha bundáját. Szemét behunyta és Rá gondolt, az utolsó találkozásukra.
Akkor, ott- először fogta meg a kezét. Talán nem is gondolta végig mikor a keze után nyúlt és összekulcsolta az övével. Nem gondoltak a vírusra, a járványra. Csak élvezték egymás kezének érintését.
- Pont így képzeltem - mondta a férfi. Pontosan beleillik a kezed a kezembe, majd játékosan beletúrt a hajába, aztán felnevetett. Vidáman búcsúztak, mint akik másnap újra látják egymást, pedig tudták hogy nem így lesz. A következő hét pihenéssel sétával, várakozással telt. A média öntötte magából az egyre kétségbeejtőbb híreket. Dóra míg előbb percenként, aztán fokozatosan , egyre ritkábban leste a mobilját. Szeretett volna üzenetet kapni. Egy jelet, egy utalást arról, hogy ami történt, nem csak álmodta, nem csak képzelgés volt. Hogy az érintés ugyanolyan forró nyomot égetett a férfi bőrébe , mint neki a lelkébe. Hiányzott neki a hangja, a nevetése, az érintése. Végül már bármilyen hírnek örült volna. Aggódott, mert a férfi orvosként nem vonulhatott karanténba. Őrlődött Írjon Ő elsőként? De, nem! Nem zavarhatja meg, hiszen biztosan nehéz most a helyzet a munkahelyén is, és ki tudja a családját, rokonságát, mennyire sújtja a járvány. Valószínűleg nincs ideje, ereje írni. Egy idő után aztán beismerte önmagának a nagy közhelyet, hogy aki hiányzik, azt keresik. Nyilvánvalóvá vált, hogy Ő nem hiányzik. A büszkesége nem engedte hogy írjon neki, pedig de szerette volna tudni, hogy jól van e? Hogy mi újság úgy általában, kint az utcán, a városban, az emberek között? Mert közben elrendelték a kijárási tilalmat. Nehéz volt megszokni a semmittevést a bezártságot. A rokonokkal, ismerősökkel napi szinten írtak, keresték egymást - csak róla nem tudott semmit.
A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Egy idő után sikerült valamiféle rendszert kialakítani az életében. A hajnali ébredés, megszokásává vált. A kertbe áthallatszó, közeli erdő madarainak hajnali trillázása, átsegítette a reggeleken. Letekerte a szokásos kilométereket a szobabiciklin, miközben Leona Lewist hallgatott. Napközben irodalmat és történelmet tanult. Könnyű ételeket főzött. A lemenő nap fényében Andrea Balan számokra táncolt a kertben..Mikor rájött, hogy közvetlen szomszédja nem a házban vészeli át a karantént, esténként rászokott a karaokéra. Előfordult, hogy napokig nem nézett tévét, és az online újságoknak is csupán a szalagcímét futotta át. Este körbetelefonálta a rokonait, és imádkozott. Hálát adott, hogy mindenki egészséges, és imát mondott a betegekért és a halottakért. Néha elborította a kétségbeesés hulláma. Egy májusi éjszakán kiállt a viharos éjszakába és a fiatal diófát átkarolva azt kívánta zokogva, bár a fába csapna egy villám - de azok csak az égen cikáztak szakadatlan. Végül a sírástól kifáradva a sáros földre csúszva imádkozott. Hiszen ki Ő, hogy eldöntse, mikor jön el a végzete. Magasabb erő kezében az élete, ahogy a világ sorsa is.
Éjszaka bemászott a kétszemélyes jacuziba egy pohár bor kíséretében és magyar nótát hallgatott. Szerelemről és halálról. Máskor fülbemászó olasz slágereket. Az ágyban verseket olvasott. A régmúlt nagy költők verseit, aztán fokozatosan rátért a kortárs írók, költők műveire, felfedezte szépségüket. Mindenre volt idő.
Végül eljött a várva várt nap. A sajtó bejelentette hogy megszűntetik a kijárási tilalmat. Megkérték az embereket, hogy csak fokozatosan hagyják el otthonaikat. Ugyanúgy védőmaszkban és kesztyűben, mint a karantén előtt. Fő az óvatosság.
Ezen a reggelen Dóra az ablakban állva hallgatta a híreket, karján Tobi. Puszit nyomott a macska nedves orrára és a fürdőbe sietett. Lezuhanyozott, hajat mosott, az eltelt hónapok alatt megnőtt fürtjeit megszárította, kisminkelte magát és belebújt az új ruhájába, amit a járvány előtt vett. Felhúzta nyári lábbelijét. Mikor rá jött hogy védőálarcot kell tennie, elnevette magát. Ennyit a sminkelésről! Elfelejtkezett, de már nem számít. Ennyi hónap után senki nem tarthatja vissza!
Még a saját büszkesége sem. Látnia kell Őt!! Ha csak egy pillanatra is, hacsak messziről is!!
Össze kell hogy fonódjon szemük pillantása! Ha csak egy foszlányát hallhatná nevetésének!
Végiglejtett a városon. Emberek haladtak el mellette. Szemükben megtörtség, másokéban a viszontlátás öröme. Ő csak sietett tovább, ruhája hullámzott utána. Lépteit, ha lehet, még jobban megszaporázta' szinte már futott. A következő sarkon túl már megpillantja a kórház épületét. Sietségében nekirohant a sarkon bekanyarodó férfinak. Gyors elnézést mormolt a védőálarcba, és sietett volna tovább, ha egy erőteljes hang meg nem állítja.
- Dóra!
Lába földbegyökerezett, körmeit a tenyerébe mélyesztette, szemét lehunyva súgta: - Köszönöm Istenem, köszönöm.
Lassan a hang felé fordult. - Tamás! - szája csak formálta a szavakat. A férfi megindult felé. Sokkal vékonyabb volt, mint amikor utoljára látta. Arcát védőmaszk takarta, de kék szemeit bárhol felismerte volna.
- Épp hozzád indultam, most hogy végre megtehetem. Annyira aggódtam érted!
- Nem jelentkeztél, és én nem tudtam mire gondoljak. Rettegtem, az életedért, de az is megfordult a fejemben, hogy nem számítok. Hogy neked nem jelentett semmit...- nem tudta folytatni. A férfi megfogta mindkét kezét és a mellkasára húzta. Szemeik egymásba fúródtak.
- Megfertőződtem, mindjárt a kezdetekkor, az állapotom súlyos volt, de a Te emléked - segített - túlélni. Állandóan visszaidéztem a kezed érintését és az ígéretet a szemedben.
A nő megborzongott. - Amikor felépültem újra csatasorba álltam. Fertőzötteket ápoltam és nem tudhattam nem kapom e vissza újra, és akkor túlélem- e. Nem akartam benned hamis reményeket kelteni. Most lett meg az újabb teszt eredménye. Papírom van róla, hogy egészséges vagyok.
- És én ennek felettébb örülök! - mosolyodott el a nő.
- Dóra!? - a férfi szemei, huncutul csillogtak, mint régen.
- Hm? Látom valami turpisságon jár az eszed!- mosolyodott el a nő.
- Megcsókolhatlak?
Mindkettőjükből kitört a nevetés. A védőálarcok a földre hulltak és hosszú hónapok várakozása után összeért az ajkuk. Szorosan összefonódva álltak utcán, miközben az újra benépesedett.
- Még kérdezhetek? - kérdezte Tamás.
- Na ki vele...- mosolygott a nő.
- Hozzád, vagy hozzám?
- Szerintem én közelebb lakom - kacsintott rá a nő.
- Siessünk , egy pillanatot sem akarok elvesztegetni - mondta, miközben kézen fogva elindultak a nő lakása és egy közös jövő felé. A sarkon túl Tamás megtorpant és felnevetett. - Úristen, Dóra! Te sminkeltél a védőmaszk alá!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
FEKETE AUGUSZTA
oly tiszta a lég
akár a víg madárfütty
mely násztáncot jár
*
tépett gyöngyvirág
édes illatot sóhajt
rétről álmodik
*
hajnali csöndben
tavasz fénye üldögél
pacsirta mellett
*
egy kecses intés
jelnek hinnéd pedig csak
szárnyrebegtetés
*
egy ágról szakadt
madárfütty kergetőzik
csavargó széllel
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
SZOHNER GABRIELLA
Húsvét
nincs
benne
bűn, értünk
visz keresztet -
megfeszíttetett
menny
dörren,
éjsötét
van Golgotán,
vér, könny hull porba
sír
tátong,
test sehol,
lepel és gyolcs
patyolatfehér
fény
csillan
már romos
templom mélyén,
feltámadt Krisztus
víg
tavasz
ünnepel,
nem halsz már meg,
új világ ölel
Megjegyzések
Megjegyzés küldése