NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Katicabogár
A pázsit puhán surrant cipőink talpa alatt, a langyos szellő gyöngéden játszott kabátom gallérjával, és a réten nyíló ibolyák lilán imbolygó illata a nyakunkba bújt. A fűszálak ruganyosan elhevertek, majd újra kinyújtóztak lépteink nyomán, a mohák pedig kíváncsian kukucskáltak utánunk. Szokásos délutáni sétánkat töltöttük a park még lombtalan, ám rügyektől roskadozó ágai alatt. Emma vidám kacaja csengett-bongott a légben, ahogy szaladgált az aprócska dombok között. Éppen megpillantott egy magányosan bóbiskoló százszorszépet és mellé guggolva birizgálni kezdte fehér szirmait. Pár lépésre tőle megálltam és ugyanolyan őszinte rácsodálkozással figyeltem lassacskán két éves kislányomat, mint ő a tavaszhozó füvet. Észrevehette bámész moccanatlanságomat, mert felnézett rám, majd piciny száját csücsörítve, rézszín szemöldökét ráncba szalajtva, határozottan megszólított:
- Anya, gyere!
Mindenki azt mondja, amikor meglátja, hogy: "tiszta apja". Én meg erre azt, hogy: "Csak a férjem meg ne tudja." Általában ezzel rövidre zárjuk a családfakutatást. De e pillanatban Emma pont olyan volt, mint én. Megmosolyogtató érzés volt látványa, ugyanakkor kellemes melegség járta át a szívem táját.
Miután alaposan áttanulmányoztuk a kis virágot, s legalább ötféle néven is megszólítottuk, csalfamód másfelé csábultunk, s faképnél hagytuk őpityerfűségét. A habkönnyű és bársonyos tapintású mohák égre nyújtózó parány szálain egy hétpettyes katicabogár bukdácsolt. Emma éppen egy fenyőtobozon tanulmányozta a gravitáció evilági alapjait, miszerint, ha eldobom, leesik-e? Le. Biztos? Igen. Nnna, még egyszer. Tuti? Az. Tuti. Elmélyülten ismételgette a folyamatot. Ezalatt a katicának felajánlottam az ujjaimon való bóklászást, hogy megmutathassam őt Emmának teljes, fürgén szaladgáló valójában.
- Idenézz! Na, ki van itt? - szólítottam meg a kis toboz-hajigáló fizikust. Kíváncsian futott mellém, és fürkészve kereste a látnivalót. Megpillantotta a piros hátú kispettyest. S bár a csupasz ágak közt a Nap luminózus patakként csörgedezett ránk, mégsem attól ragyogott fel tekintete. Zöldes szemeiben szikrázva hunyorgott az öröm, s olyan mosolyt rajzolt a boldogság arcára, amitől nekem dobbant máshogy a szívem. Hiszen akaratlanul is eszembe jutott, hogy tizenöt hónappal ezelőtt ő falfehéren feküdt, mozdulatlanul egy kórházi ágyban mind az öt kiló hatvan dekájával, s a lélegeztető-gép monoton pumpálása, és a szívhangot mutató monitor ugráló fényei jelezték az agyamnak, hogy életben van.
És most itt guggolok vele a fűben, a világ legmázlistább, hétpettyes katicabogarával, s könnyekkel a szememben csodálom a lányomat. A bogárka elunva ujjaim redőit, kitárta szárnyait és elröppent. Emma előbb tátott szájjal nézett utána, majd felnevetett. Hangosan.
Ez volt az a pillanat, amit lelassítva láttam, mintha az idő megállt volna azon a két négyzetméteren. A kikerekedett szemekben csillagként tündökölt az őszinte meglepődés, az aprócska tenyerek tapsikoltak, a kerek arcocskán piros szirmát bontotta a jókedv, és kacajának szerteguruló gyöngyeit a tavaszi szél felkapta, s harmatként görgette tovább a fűszálak bókoló hátán.
A következő percben már mindketten nevettünk. S ott a puha pázsit hajladozó zsenge szálai közt, ahol az ibolyák illatával átölelt a tavasz minket, néhány feledhetetlen másodperc hatalmas élménnyé nőtte ki magát. Mint a rügyek a fákon. Nem fogok emlékezni arra, hogy e napon milyen jeles dolgok történtek, mert legtöbbjük egyáltalán nem fontos, csak úgy hisszük néha. Minden emlékünk csak egyetlen értékes pillanatból áll. Nem napokból vagy hetekből. Csupán kis perc-szeletekből, amikor az idő lelassul, kicsit talán meg is áll úgy, mint amikor mi Emmával a kis örökkévalóságunkban együtt néztük a kis hétpettyes szabad röptét. S rácsodálkoztunk a világra, hogy milyen apró, s milyen szép.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése