MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023.július2.

NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 

PELESZ ALEXANDRA 

Pápaszem

Annyira remeg a kezem, hogy az evőeszközök csilingelnek a tálcámon, ahogy az asztalunk felé közelítek. Látom, milyen tekintettel pillantgatnak felém, legszívesebben hagynám az egész ebédet a fenébe, hátat fordítanék mindenkinek és kirobognék innét. De éhes vagyok. 

– Megjöttem – erőltetek mosolyt az arcomra, mikor Petráékhoz érek.

– Foglaltuk neked a helyet, Margó! Azt hittük, már nem is jössz! – húzza ki nekem a mellette lévő széket Zsófi, de érzem, hogy annak örültek volna a legjobban, ha az a szék üresen marad.

Lassan leereszkedem, és minden perccel rosszabbul érzem magam. A menzasorban állva végig figyeltem a lányokat. Megállás nélkül beszélgettek, nevetgéltek, összedugták a fejüket, most viszont néma csendben turkálják a kajájukat, néha össze-össze pillantanak a tálcájuk felett, én pedig kívülállónak érzem magam. Már megint.

Tavaly, amikor elkezdtük a gimit, az maga volt a Mennyország. A kis falusi általános iskolában ugyanis a nyolc év alatt egyetlen barátnőre sem sikerült szert tennem. Tizenhárman jártunk az osztályba – miért is ne a legszerencsétlenebb szám lett volna az osztálylétszámunk –, ebből hárman voltunk lányok. A fiúk eleve nem rajongtak értem, mivel a 90/60/90-től elég messze állok, Tina és Patrícia, a két lány pedig már bölcsi óta egymáshoz voltak nőve, így közéjük esélytelen volt befurakodni. Az egyetlen kislány, aki szívesen játszott velem az oviban, Brigi volt, de a költözködésük miatt ő egy másik iskolában kezdte az elsőt, így őt is elveszítettem. A gimi viszont maga volt a barátság-kánaán. Huszonnyolc fős osztálylétszám, tizenhat lány. Már az első héten kezdett körvonalazódni, ki-kivel lesz jóban. Mi öten – Petra, Zsófi, Lilla, Gabi és én –, ennél az ebédlőasztalnál ismertük meg egymást. Emlékszem, az első napon úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy végül a tanárok zavartak ki minket, mondván: elfoglaljuk a helyet a többi diák elől. Vihogva vonultunk ki az iskolaudvarra, ahol a röplabdapálya melletti padon folytattuk tovább a beszélgetést. 

Ennek már több mint egy éve. Viszont az elmúlt napokban a gimi száznyolcvan fokos fordulatot vett a számomra: Pokollá változott. A lányok folyamatosan összesúgtak a hátam mögött, négyesben jártak vécére és a közös délutáni programokból is kihagytak. 

– Ne haragudj, Nelli, de mennünk kell! Holnap találkozunk, jó? – mosolyog rám Petra, majd teljesen egyszerre felállnak az asztaltól. 

A gyomrom felfordul, a torkom szorít, és úgy érzem, egy másodpercen belül úgy fogok bőgni, mint egy ovis, de kitartok.

– Persze, menjetek csak – súgom erőtlenül, aztán bámulok a négy lány után, és immár vagy századszor teszem fel magamnak a kérdést: mi történt? Hol rontottam el? Miért pont én? Miért pont én lógok ki a sorból?

Ritka pillanatok egyike ez, de elment az étvágyam. Egy ideig még turkálom a rizses húst, de hiába bámulom, úgy érzem, egyetlen falatot sem tudnék lenyelni. Visszaviszem a tálcát és hazafelé indulok. A májusi napsugár megsimogatja az arcomat, de még ennek sem tudok örülni, pedig alapban imádom a tavaszt, meg a nyarat. Megtorpanok. Nyár. Június. Június elsején lesz a szülinapom! A remény bekúszik a bőröm alá, ahogy megfogalmazódik bennem az elmúlt napok eseményeinek egy lehetséges magyarázata. A lányok talán egy meglepetésbulit szerveznek! Talán azért nem akarnak velem lenni, mert úgy nem tudnák megbeszélni a részleteket. Mosoly kúszik az arcomra, amit most odafordítok a nap felé. Mély levegő. Minden rendben van. Gyorsan előhalászom a telefonomat, megnyitom a naptárat, és számolni kezdek. Öt. Már csak öt nap van hátra a szülinapomig, tehát csak addig kell kibírnom a lányok nélkül. Legalábbis remélem. 

A napok nagyon lassan akarnak így eltelni, hogy egyedül kell lennem a suliban is, és a délutánokon is. Egyetlen társaságom iskola után Jenő, a kis mopszom, akivel hatalmasakat sétálunk a parkban. Ezennel megfogadom magamnak is és Jenőnek is, hogy ha helyreáll a rend, és újra a csajokkal tölthetem a délutánokat, akkor is időt fogok szakítani a kutyasétáltatásra. Esténként persze van kihez szólnom, hiszen anyukámék otthon vannak, és faggatnak is mindig az iskolai eseményekről, de hát az azért nem tudja helyettesíteni a barátokat. Most, hogy visszagondolok, nem is tudom, hogy bírtam ki azt a nyolc évet az általánosban, ha most már egy hét után ki vagyok borulva. Nem volt könnyű. Emlékszem, volt olyan pillanat, amikor kutakodtam otthon a gyógyszeres fiókban, és abban bíztam, hogy találok altatót. Mert azt már sokszor hallottam, hogy ha az emberlánya abból elég sokat vesz be, akkor úgy elalszik, hogy nem kel fel többet. Sajnos nem találtam ilyet. Vagyis, szerencsére! Hiszen most már minden rendben van!

A születésnapom reggelén vidáman lépdelek az iskola felé. Végre véget ér ez a rémálom. Már egy csomó különféle forgatókönyv szerint lejátszottam magamban a mai napot, kíváncsian várom, melyik fog valóra válni. Belépek az osztályterembe, ahol a megszokott zsivaj fogad, mindenki mindenkivel beszélget, a fiúk ökörködnek, Lili szokás szerint visítva röhög valamin. Petra, Zsófi, Lilla és Gabi pedig a pad tetején ücsörögve beszélgetnek. Észre sem veszik, hogy megérkeztem. Muszáj odamennem hozzájuk, hiszen az előttük lévő padban ülök, de egy gyors sziával lerendeznek. 

Forog velem a világ. Nincs felírva a táblára, hogy boldog szülinapot, nincsenek lufik, konfettik, nincsenek a pad mögül előugró, Isten éltessent kiabáló osztálytársak. Semmi nincs. Csak a végtelen üresség. Hallom, ahogy pusmognak a hátam mögött. Érzem, hogy forróság önti el az arcomat, hirtelen még saját magam előtt is szégyellem, hogy ilyenben reménykedtem. Hát ki is vagyok én, hogy meglepetést érdemelnék? Hogy egyáltalán barátokat érdemelnék?  

Az életemet megmenti a csengőszó, ami után néhány másodperccel be is lép Gyuszi bácsi a terembe, és mintha az atomok lennének a világ legfontosabb dolgai, úgy beszéli végig róluk a negyvenöt percet. Pedig nem az atomok a legfontosabbak. Hanem az emberek. A barátok. Az érzések.

Kicsengetéskor Zsófi megáll a padom mellett.

– Kijössz velünk az udvarra? Tök jó idő van! – mosolyog rám, de a mosoly mögött szánakozást látok. Azért szól hozzám, mert sajnál, nem azért, mert tényleg velem akar lenni. Köszönöm, de ebből nem kérek. A fejemet rázom.

– Biztos nem jössz? 

– Biztos – felelem halkan, mire hátat fordít és a többiekkel együtt kislisszol az ajtón. Azt még látom, ahogy összesúgnak, és tuti, hogy rólam beszélnek. Még jó, hogy péntek van, és csak négy órát kell kibírnom. Utána elmegyek a rajztanfolyamra, amit eddig minden héten úgy vártam, mint a Messiást. Most nincs kedvem hozzá, de egyrészt tudom, hogy anyáék egy vagyont fizettek ki ezért a kurzusért, másrészt abban bízom, hogy a rajzolás majd elterelni a figyelmemet.

Sajnos tévedek. A pocsék délelőtt után a kurzus is pocsék. Vagyis, én érzem magam pocsékul. Pedig a feladat annyira vidám, és annyira illene hozzám, hiszen a tavaszt kell megfesteni – elég snassz témának tűnhet, de nem az! Hiszen annyi szín, annyi csoda, annyi érzés éled a tavaszban! És mindezt megfesteni… egész lelkesen állok neki, aztán valahogy elmegy a kedvem az egésztől, mert irigylem a zöldet, amiért annyira nyugodt, idegesít a piros, mert olyan élettel teli, a rózsaszínnek meg egyszerűen nem érzem létjogosultságát ebben a világban, annyira vidám! Rosszullétre hivatkozva fél órával előbb indulok haza, minthogy véget érne az óra. Direkt kerülővel megyek, nem akarom, hogy anyu rájöjjön, leléptem a kurzusról. Biztosan addig faggatózna, amíg el nem mondanám neki az igazat, mert tudja, hogy annyira imádok alkotni, hogy ahhoz hatalmas problémának kell a háttérben lenni, ha arról lemondok. Úgyhogy sétálgatok. 

Aztán bevillan egy gondolat: mi van, ha a meglepetésbulit nem a suliba szervezték, hanem otthonra? Azonnal felvillanyozódok. Ez az, tutira ez a magyarázata ennek az egésznek! Mire hazaérek, a barátnőim anyuékkal együtt ott fognak várni a nappaliban, és énekelni fogják a boldog szülinapot! Még inkább lassítok a lépteimen, nehogy elrontsam a készülődést. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Egy kis vészharang meg akar kondulni az agyamban, de nem engedem. Nem fogja elnyomni az utolsó reményem. Pontban negyed ötkor lépek be a lakásba. Az üres lakásba. Olyan üres, amilyen talán még soha nem volt, a csend fáj a fülemnek, a magányom tapintható a falak között. 

Mély levegő, gombóc lenyel, könny visszafojt. 

A gyógyszeres fiók felé pillantok.

Mély levegő. Beszív, benntart, kifúj.

A mobilom megcsörren a zsebemben. A nagyi az.

– Csillagom, ugye eljössz holnap délelőtt? Sütöttem neked pápaszemet a születésnapodra! A Jóisten éltessen sokáig! Ugye eljössz érte?

Újra a gyógyszeres fiókra pillantok, valahogy vonzza a tekintetemet az a barna fogantyú, de inkább lehunyom a szemem és válaszolok.

– Persze nagyi, köszönöm! Amint felkelek, elsétálok hozzád. 

– Jól van, Csillagom, csak gyere! Olyan finom lett ez a süti, jó porhanyós a tésztája, meg a lekvár is igen finom benne, házilekvár, a Juci néni főzte be az ősszel!

– Okés, nagyi! Megyek majd! Puszi!

Azzal bontom a vonalat és bevánszorgok a szobámba. Sajnos most semmi kedvem nincs végighallgatni a Juci néni lekvárfőzési technikáját. Máskor bármit szívesen hallgatok, amit a nagyi mesél, de most csak csendre vágyom, hogy át tudjam gondolni, hogyan tovább. Én így nem bírom ki ezt a három évet. Elég volt már a nyolc elcseszett év az általánosban. Vajon lehet valahogy kérvényezni, hogy magántanulónak legyek? Vagy kicsapassam magam, hogy ne kelljen bejárnom? Lelki szemeim előtt bevillan a gyógyszeres fiók is, de gyorsan elhessegetem. Talán van más megoldás. És anyáékkal meg a nagyival nem tehetem ezt. Majdcsak kitalálok valamit.

Az éjszakát az elejétől a végéig átvirrasztom, de semmiféle megoldást nem sikerül kitalálnom erre a reménytelen helyzetre. Ez van, el kell fogadnom, hogy engem senki nem tud igazán szeretni. 

Reggeli után azonnal elindulok a nagyihoz, bár anyu alig akar elengedni, egyfolytában a homlokomat tapogatja, hogy nem vagyok-e lázas. Ezek szerint annyira szarul is nézek ki, mint ahogy érzem magam. A júniusi napsugár sem tud mosolyt csalni az arcomra, pedig nagyon erőlködik. Ez már olyan igazi, nyári napsütés! Bárcsak megoldaná a gondjaimat. Bárcsak.

Kopogtatok a nagyi ajtaján, már várom, hogy a karjaiba zárjon, hogy érezzem, valakinek igenis fontos vagyok. Nem hallotta meg, úgyhogy most hangosabban dörömbölök. Talán szól a tévé, szokás szerint olyan hangosan, hogy az ember megsüketül tőle. Persze, amikor mondom nagyinak, hogy szerintem nagyot hall, akkor vérig sértődik. 

Semmi válasz. Megint dörömbölök, még kiabálok is hozzá, de hiába. Csak csend a válasz. Hát elfelejtette, hogy jövök. Hát már ő sem figyel rám. Most már hiába a mély levegő, hiába minden, a gombócot nem tudom lenyelni a torkomból, és hangos zokogásban török ki. Lehet vajon nálam magányosabb valaki? Él még ilyen ember a Földön, akit a szülein kívül senki nem szeret? 

Sírva rohanok hazáig. Mindenki megbámul, de nem érdekel, csak nézzenek, nézzék, milyen úgy élni, ha a világ kirekeszt magából. 

Berontok a lakásba.

– Isten éltessen, Margó! – kiáltja egyszerre vagy tíz torok, ha nem több. A döbbenettől szó szerint tátva marad a szám, úgyhogy a sós könnyeim egyenesen belefolynak. Öklömmel újra és újra megdörzsölöm a szememet, hogy tisztán lássak. Mindenki hangosan nevet rajtam, anyu meggyújtja a tortán a tűzijátékot, apu rázendít a boldog szülinapotra, a csajok pedig elkezdik a kezembe pakolni az ajándékokat, közben pedig hatalmas, cuppanós puszikat nyomnak az arcomra. Végre összeszedem magamat annyira, hogy végignézzek az arcokon. Anyu, apu, a nagyi, a papi, Petra, Zsófi, Lilla, Gabi és a sor folytatódik, vele együtt a meghatottságom is: itt áll még Brigi, akit alig ismerek meg, hiszen ovi óta nem láttam, és itt van még az osztályból Robi és Misi, akikkel tényleg egészen sokat szoktam beszélgetni. És most puszil meg Rita, az unokatesóm, akivel minden nyarat együtt töltünk, és a barátja, Henrik. És egy nagy masnival a nyakán körülöttem ugrabugrál Jenő is.

A nagyi az orrom alá dugja a nagy tálca pápaszemet, én pedig nevetve tátom ki a számat, ezzel jelezve, hogy azonnal kérek egy harapást. A tésztája omlós, a lekvár pedig, amit Juci néni főzött be az ősszel, olyan ízű, mint az életem: édes, mint a méz, néha kissé savanykás, de isteni finom, el nem cserélném senki máséval.

( Szerk.: Sapa Brown )