VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ANDRÁS ADÉL
XVIII. szonett
Azt mondtad, tavasszal én is kinyílok,
és bárányfelhőket fonnak karjaim,
és a Hold, amit szerelemnek hívok
álomba ringat az égbolt habjain.
Azt mondtad, megállhatok majd egy percre,
mert egyszer mindenki otthonra talál,
nem lesz semmim, csak kezemen keze,
mit nem fejthet le, csak maga a halál.
Azt mondtad, por és törmelék vett körül,
akár a Szaturnuszt gyűrűrendszere,
de szabad voltam, mint madár, ha röpül
s elétárul a csillagok szekere.
Hideg az éjszaka, egyedül fázom,
lassan véget ér minden édes álom.
TOTH ENIKŐ
Követelőző vágy
Napnak terhe pöffed - Göncölszekéren,
és lelkesednek pulzáló csillagok
a mély-fekete csöndben, érzéstelen
hold rejti arcát, fényei illanók,
sötét felhő mögé bújnak hirtelen.
Érzéseim nyugtalanok, éjt rabló
gondolatok fáradt hadát temetem,
hogy így nap végére, nyugalmam legyen.
Ám egy vad vágy kinyúl eszeveszetten
és a már halódó társai közül,
erősen kapaszkodik - bősz emberül -
végül felszínre jut, pánikot keltve,
tapos galádul riadt álmom halmán
tajtékzik, harsányan követelőzve:
Örömet akarok, békét, fényt, derűt,
mi undorba nem kerget, arcul nem üt,
igazságtalanságot nem akarok,
sem mohóság-ízt, pompát, érdek-szagot,
szeretet-morzsát, meg jó szót adjatok
érezzek, élet-lehelő-illatot.
Kérdezem, ki tudja, hol rejtőzik
a jó, bujdokol sínylődve, megvetve?
Míg a sötétség fénnyel kergetőzik,
egy újabb sorslap lett beteljesedve.
ZÁBRÁCZKI DÓRA
Érzékfeletti vallomás
Átszíneztem az Élet dallamát..
a Föld színeibe mártogatva
ízleltem,
s éreztem minden szólamát.
Miként keser íze bársonnyá változott,
ragyogtak színei, oly hangosan
zengő,
fakó lüktetése halkan távozott..
B.TOMOS HAJNAL
Mondatmorzsák
(maszk alól)
Állok a fukar fénybe’.
Jó lenne igazi
tavaszt érezni benne.
Járnám a határt,
és kesztyű nélkül markolnék
harsány csalánt.
De nem az, mi
tavaly: békés-ünnepi,
semmire hajaz a semmi.
Mert itt van egy rendesen
induló reggel, s maszkon
át alig ha sejtem.
Hozzám senki nem léphet
lépésnél közelebb
s akkor még mi jöhet?
Ülök asztalomnál este.
Jó lenne, mint régen
családot látni körötte.
KISS-TELEKI RITA
Pohár bor
Vagyok én, meg ez a pohár bor.
Te is itt ülsz mellettem,
de szót terelsz, valahányszor
félelem csillan a szememben.
Egyszer már mondtam,
hogy bizonyos értelemben egyedül vagyok,
társam most a tagadás, meg az alkoholban
táncoló vérvörös árnyalatok.
Mert vagyon én -
meg ez a pohár bor,
és olyan sűrű tőle a világ…
hogy te már alig-alig látszol.
PELESZ ALEXANDRA
Félholt
Ma félholtra vertem magamban azt,
aki még hinni mert.
Most fekszik.
Felkelne, de nem hagyom!
Karom azonnal lendül
lesújt újra meg újra,
mert már elég!
Elég, hogy elhitte
a ne félj-t,
hogy nincs veszteség!
Ma félholtra vertem bennem
azt… csak azt a részt…
aki még hinni merte a jót.
Felkelni csak akkor hagyom,
ha már nem keres
újabb hinnivalót…
ZAJÁCZ EDINA
Apám
Apám kezében fáklyák a margaréták,
s csak éppen annyira ég rajtuk a magány,
hogy fájjanak még a túlvilági séták,
melyek ott csüngenek gyermekkorom szaván.
Homályos holdudvar kialvatlan szemem,
vajon merre vannak szelíd tenyeréből...
- és a turbékoló galambokat lesem,
míg leszakítok egy darabot az éjből.
Apám nem hív magához, csak néz szótlanul,
virrad, de mintha valamire még várna,
két kapu között a megbocsátás lapul,
s megérinti arcomat nagy, égi szárnya.
KOVÁCS DANIELA
Az ékes szó ravatalánál
Látod, Barátom, rabszíjra fűzték,
s már átmarkolja nyakát rút szögesdrót,
vergődik még, mint szívben a hűség,
de sárba döngölik a szép magyar szót.
Hiába küzdöttünk, győz a zsargon,
"percemberkék" lepik el a dobogót,
mi elhulltunk ez iszonyú harcon,
s nincs, ki továbbvinné a szent lobogót.
SAPA BROWN
M á s k é p p
Annyira Isten,
Annyira ördög,
Ameddig hiszed,
Ameddig őrzöd.
Annyira másképp,
Annyira pont úgy,
Hazád e tájék,
Hazád, ha mondjuk!
Mintha csak élnél,
Mintha meghalnál,
Amitől féltél,
Amire vártál.
Felemás térfél,
Azonos pálya,
Világból néznél
Otthonra látva.
Egyet ma léphetsz,
Egyet megállhatsz,
Ennyi a képlet,
Ennyi a zárlat.
Annyi az öröm,
Annyi a bánat,
Maradsz a Földön,
Marad utánad.
Játszik az Isten,
Játszik az ördög,
Ameddig hiszed,
Ameddig őrzöd.
MOLNÁR GÁL IRÉN
A tanító
A tanítót körülveszi
kiváncsi tömeg:
Péter,János,Jakab,
hitetlen Tamások,
("kinek füle van..")
Judások mérlegelik
a "jó üzletet"............
..................................
Te elárulsz, te megtagadsz,
kiadtok keresztre,
halhatatlanságra,
gyarlóságtok éltem
golgotája; de áldozatom
létetek Fénye lesz...
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Az éjjel
Párát lehel az ablakra az éjszaka
hűvös ajka és ébenfekete bársony
takaróján tündökölnek a csillagok,
lesik, ahogy csak a csend jár az utcákon,
s lépte felveri az álmodó köveket,
'kik morcosan domborítják talpa alá
a néma neszt s hunyorogják a fényeket.
Ledér lombok árnyai ringnak falakon,
susorog a fűszálak közt a nyugalom,
lámpák fénye csorog a kerítésekre,
a háztetők gerincén a hold ácsorog,
sötétlő házak szemébe fényt csepegtet,
kócos szellő zörget redőnyt és elszalad,
tenyerébe kapva csalogány énekét,
szétszórja trillánként a madár-vágyakat,
s ajtók mögött színes álmok sóhajtanak,
és magukba szívják az éji violák
mámoros tavaszát óhajok dunnái,
és hallgatják, ahogy rezzenve bezárják
ében szirmaikat a fénylő éjszakák.
ÉLES ANETT
Árva madár dala
Kertek alatt most szisszen a szél,
fáradt sóhaja messze kísér,
hajlik a fűzfa, vesszeje száll,
ágán billeg egy árva madár.
Feje fölött a tengernyi kék,
lágy takarója végtelen ég,
hűvös a szellő, gyűl a vihar,
apró torkából száll csak a dal.
Nem menekül, hová is menne,
hiszen még hazája se lenne
távoli földön; izzik a fény...
sűrű esővel hull a remény.
Nincs fészke néki, semmije sincs,
két szárnya, léte végtelen kincs,
hiába űzi zord zivatar,
torkából egyre száll csak a dal...
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Hétköznapi köszönöm
Nincs türelmem már a rendhez
légyen minden úgy, ahogy,
akar lenni, én meg tűröm,
mint ahogy a csillagok
csak úgy hagyják, azt a Holdat
had ragyogjon ha akar,
több helyről majd megkacagják,
jó is ez az űrzavar.
Zavar mi hord, hordaléka
lettem testnek - ruha nyom,
lábam súlyát látom lépni,
úgy ahogy van, ott hagyom.
Nyomom hóban, nyomom s torzan,
átrajzolom, elszököm,
rendetlenül összegyűrve
hétköznapi köszönöm.
Áldja minden, háljon hála
véle, ha már én ma nem,
néhanapján lennék Hold is
egyszerűen csendesen.
Csöndben lenni, benne élni,
levegőt se venni már,
ez pillanat tova röppen
megkacag ezernyi báj.
Nincs türelmem, már a csendhez,
nem ismerem, milyen az,
minden susog, zümmög, hangos,
egy, de mégsem ugyanaz.
Folyton forgó, morgó s korgó,
olykor-olykor rohan is,
megállok még, megállok még?
ki tudja már, csupa rizs.
Rizsszemes a lépés, csúszik,
rögös, botló, elborul,
jól jönne egy karcsú kancsó
az talán koccinthat is.
Nem keresem azt a rendet,
ami nem lesz sohasem,
kifordult már ami kellett
vagy ha mégsem, van ilyen.
TÓTH OLIVÉR
Karátnyi ember
Közel negyven éve virraszt felettem az Isten,
emberségemben se irgalma, se büntetése,
fekszem ravatalára minden éjjel,
feltámaszt a reggel, intelme végtelen,
harmadnapos mindennapi létem.
Közel negyven éve ünnepel az Isten,
állított sorába szertelen a minden,
kitiltott paradicsomából az anyaság,
sziszegő pajzsom a lélek, emelem felétek,
tenyérnyi ég zsugorodik ököllé verésnek.
Közel negyven éve sirat az Isten,
öröklött betegsége gyötri, meghalni kénytelen,
rabságban senyvedő szabadság bibliáját,
testem megnyitom, örvend, pityeregni többé képtelen,
fuvallatától lúdbőrödzik egynyájú sereg.
Közel negyven éve siratom, ünneplem az Istent,
istenségére se irgalmam, se büntetésem,
karátnyi ember maga is vizslatja cinkosságom,
fekszik ravatalomra minden reggel,
feltámasztja az éjjel, intelmem véges,
mindennapi létem, harmadnapom.
GALLAI GABRIELLA
Kattogó idő
Kattog az idő,
sötétlik elme és tér.
Palackba zárt
métely borzolgat...
Nyomasztó miértek között
megint Te vagy. Itt vagy...
Fáj? Hát igen.
Kattant kérdésekbe
fulladó sikoly.
Értelem?
Dúdolom, minek?
Az önzésem majd válaszol,
ha hallgatom.
Miért ne?
Pőre képzeletben
olyan szimplán
kattog az idő.
Gúnykacaj sistereg,
s a parázs izzik még
vágyaink mögött.
Tébolyba dilatált,
ki érted dilettáns,
képzett képzelet
mezsgyéjén imbolyog.
Szédület kavar.
Tolvaj vagy?
Tolvaj vagyok.
Víziók szögeznek
és kitépni őket
még most sincs erőm.
Mámorba tekercselt
emlékeim mosdatom,
s a józan valóság
újra felröhög.
BUDAI ORSOLYA ~SHOYA
Elillant álom
holdfény játszik hajadon
ajkadon tűnő szendergés
ezüst fonál siklik a tavon
éjjeli bársony merengés
álomszerű hajnal lebben
szirmait nyitja szóvirág
pirkad, kél a Nap Keleten
elillan selymes álomvilág
csöndes még az új reggel
alusznak a fakó tegnapok
mosollyal ébred az ég is
derűje arcomon ragyog
GYENGE ILDIKÓ
Magányos Est
Üres Nélküled az est,
az égi ecset mindent feketére fest.
Eltűnik árnyában a rend,
az ablakon át szökik be a csend,
mélyen a szívembe döfi némaságát,
érzem a bőrömön a sötétség harapását.
Megáll, rám telepszik.
Gyertyát gyújtok,
nem melegszik.
Minden fekete, minden korom.
Savanyú apadó mézédes borom.
Hol vagytok csillagok,
Szívembe gyúljatok.
Bölcsesség türelmével
utat mutassatok.
VIRÁG ESZMI
Ihlet nélkül
Ihlet nélkül írom a versem
leteszem kedvem,
a tollam elment.
Nem érzem az értelmet,
üresen cseng,
szavakat kergetek.
Még voltam,
ki vagyok,
s hogy leszek,
tán éltem, míg haltam,
most meg megyek.
A papír sem marad,
a világ is szalad
koszosan
fáj a rendetlenség,
marad.
Hiába vágyik
megtisztulni a lélek,
születünk,
rettegve keres,
halad, majd féreg.
S ha eszmél,
kerge lesz vagy
serte-perte birka
nem tudni mi lesz a jövővel,
úgy, mint a múlttal.
Gyere, babám, kibontasz,
édes csillag,
házatlan
felhődön folyton átkarollak.
Inkább menj, ne
szeress,
az álom is kinevet
taszít a tudat,
remeg a lélek,
szenved, mert szeret.
Álmod legyen könnyű,
csak Te ízű,
málló ihlet
nélkül írott csalfa
tollvonásból.
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
FISCHER LÁSZLÓ
Baleset
Hangya koma
lassan lépdel,
patak partján
lépeget,
fűszálak közt
bujkál éppen,
körbe-körbe
nézeget,
zöld levelet
visz magával,
mert új helyre
költözött,
de, míg jött-ment
nagy baj történt,
harmatcseppbe
ütközött.
FRANCSOVICS JUDIT
Elveszett dolgok
Volt egy barna mackóm,
senkitől se félt.
Mindig jól elraktam,
mégis lába kélt.
És a csíkos zoknim
párja elveszett.
A helyén nem kerestem,
ott úgyse lenne meg.
Hol lehet a szappan
és a fogkefe?
A fürdőben láttam,
de már hűlt helye.
A papírt és a tollat
mind keresni kell…
A fejem még a nyakamon?
Csak ne veszítsem el…
PÉTER TÍMEA
Madárlárma
Ma hajnalban arra keltem,
Nagy lárma van kint a kertben.
Madárkáim beszélgetnek.
Napraforgón veszekednek.
Veréb kezdi kackiásan:
„Most én jövök! Sorban álltam!”
Rákontráz a cinege:
„Nem igaz a fele se!”
Hozzászól a zöldike,
Ő is magért jár ide!
Pártját fogja a vén rigó:
„Hisz van itt mag, tán egy kiló!”
„Úgy-úgy!”- búgja rá a gerle,
Mintha tőle több nem telne.
„Elég most már!” - így a csúszka,
Ki a vitát épp elunta.
Félre löki a kis pintyet,
Az duzzogva odébb illeg.
„Nekem is jár!”- szól a szajkó,
Szárnya vége kékbe hajló!
„Kit érdekel?” – lép a harkály.
Húst kereső szárnyas barbár.
„Engem!” – mondja vörösbegy-
„Megillet a fölösleg!”
Hajnal óta így vitáznak,
Kiskertemre ők vigyáznak.
Közben persze csipegetnek,
Ha kimegyek, felröppennek.
PAPP RÓBERT
Béka a jelmezbálban
Jelmezbálba ment a béka,
Gólya úrnak öltözött.
Úgy illegett, úgy billegett
A sok gólyahölgy között.
Keringőzött, csacsacsázott,
Gólyalábon táncikált.
Minden élő gólyalányt a
Táncparkettre ráncigált.
Kicsúszott a gólyalába,
Földre huppant feneke.
Éktelen nagy fájdalmában
Annyit mondott: brekeke!
Gólya Gerzsonunk a bálból
Teli hassal távozott.
Szegény béka először és
Utoljára bálozott.
BUJÁKI LÍVIA
Elillant a vakáció
Elillant a vakáció,
hív a könyv, a táska,
szeptembertől új tanév vár
minden iskolásra.
Ottmaradt a tér, a csúszda,
és a tó is árván,
én királylány nem vagyok, s a
Boldizsár se sárkány.
Elillant a vakáció,
vár a pad, a lecke,
társaimmal indulok a
Betűrengetegbe.
Figyelek és segítek majd
annak, aki kéri,
számtanórán büszke lesz rám
a tanító néni!
H. GÁBOR ERZSÉBET
Bolond világ
Almát szed a körtefáról
Kovács Mari néni,
miközben a vaksi Böske,
csukott szemmel nézi.
Cirmi cica nagyot ugat,
bodri kutya nyávog,
Jóska bácsi enni szedi
le ma a virágot.
Petikének a tizedik
szülinapja van ma,
suli helyett, az oviba
viszi el az anyja.
Szabó Pisti elefántot
présel át egy résen,
mellettük egy csiga szalad
csak, hogy el ne késsen!
Megőrült az egész világ!
Kuruttyol a kecske,
malackának elől, hátul,
tetovált a teste.
Leülök egy puha kőre,
anyukámat várom,
átölel, és halkan súgja;
- kicsim, ez csak álom!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
MILLEI LAJOS
Egyedül
Két apró fénypont, messze az éjszakában. Két fényforrás, mely növekszik, mint rák a testben. Két tűzgolyó, mely megállíthatatlan, mint a halál.
Két elárvult láb, szembe vele az úton. Két ökölbe szorított kéz, mely erős akar lenni. Két megfáradt szem, mely szembenéz a fénnyel…
A fájdalom gyorsan jött, úgy tizenegy tájban. Sírni akart, vagy üvölteni, de nem tudott. Ő nem! Kimászott az ágyból.
- Járok egyet – mondta a nejének, és felöltözött.
Visszanézett az ajtóból. Mit is hagy itt?
Pár gyűrött gyönyört a párnán. Az óra siralmas ketyegését. Száz felejthetetlen képet, s az ezerszer kimondott „Jó éjszakát”-ot. Egy lakást, amit sohasem szeretett, s egy otthont, melyért meghalt volna mindig…
Kinn az utcán még zúgott az élet. Villogó szemű autók rótták a kilométereket. A bárokból kihallatszott a zene, a lárma, és eleredt a májusi eső. Csendesen – mint kislány, ha sír – potyogtak az égből a szikrázó vízcseppek. És ami fent még szép, lent tócsában gyűlik össze, és az ember utálattal kerüli ki.
- El innen! – gondolta magában – Valami nyugalmas helyre, ahol én vagyok csak, és az országút…
A fény már vakította a szemét.
- Mindjárt, mindjárt. – nyugtatgatta magát.
Vakító világosság, felbőgő motorhang, s egy kiáltás, mely beleharap az éjszakába…
A kocsi távolodik, s neki a fülében dobog a szíve.
Letörli a vizet az arcáról, s megindul tovább.
- Majd a következő – mondja, és erre megnyugszik egy kicsit…
És jön két apró fénypont messze az éjszakában. Két fényforrás, mely növekszik, mint rák a testben. Két tűzgolyó, mely megállíthatatlan, mint a halál.
Két elárvult láb, szembe vele az úton. Két ökölbe szorított kéz, mely erős akar lenni. Két megfáradt szem, mely szembenéz a fénnyel…
- Majd a következő – suttogja reszketve.
Mindig lesz következő.
BUCSI MARIANN
Úgyse érti…
A tágas lakás szépen van berendezve – látszik, nagyon sokat költöttek rá. Minden csupa hófehér, szürke és krómacél, a legmodernebb dizájn, bármerre néz az ember. Ugyanakkor a rend, láthatóan nem erőssége a benne lakóknak. A csodaszép kanapén egy felborult tányérból szomorúan csordogál valami pépes étel, a karfán odahajigált ruhák, a háttámlán üres banánhéj. A drága szőnyegen játékok hevernek szanaszét. Színes építőkockák, műanyag figurák, plüss állatok, kisautók, egy puzzle darabjai százfelé, labdák, egy elárvult tollas ütő, színes ceruzák, kártyalapok, egy mesekönyv-széttépett lapjai, szomorúan kandikálnak ki a vidám borító alól. A játékok közt négyéves forma kisfiú hasal, fejét könyökére támasztja, így nézi a tévéképernyőt, amin épp halomra lövik egymást a szereplők valami animációs filmben. A konyha, egybe nyílik a nappalival, ott is piszok és rendetlenség. Az asztalon ott van még a reggeli maradék, a méregdrága keményfapadlón morzsák, elhasznált papírszalvéták. A konyhapultot régről ottmaradt poharak alján lévő ragacsos folyadék csúfítja el. A mosogatóban halomban áll a mosatlan edény, magas kupacban, amitől már a csapot sem lehet megnyitni. A pult mellett egy szemetesvödör – rég feladta a küzdelmet, hogy magába fogadja a hulladékot – teteje eltört, körötte szemét. Az egyik szék lába mellett gombóccá gyűrt papírzsebkendők, a másik mellett kiömlött, színes cukorkák. A konyhaasztal sarkán fiatal nő ül, a körmét lakozza épp. A lakásban üvölt a zene – valami új sláger szól épp. Nyílik a bejárati ajtó.
- Megjöttem – szól egy mély, öblös férfihang.
- Helló – nézegeti unottan festett körmeit a nő.
A gyerek nem szól, úgy elmerül a filmben, mintha megszűnt volna körülötte a világ.
- Mi ez a rohadt kupleráj? – lép be az ajtón egy középmagas, sötétszőke, rövid hajú, borostás férfi. Konditeremben edzett izmai duzzadnak a szűk póló alatt. Mellkasát kidülleszti, járása kissé billegő – mintha labdákat szorítana a karja és a teste közé. Rálép egy kisautóra, elveszti egyensúlyát, káromkodik.
A nő újabb réteg lakkot fest a körmeire. Maga elé tartja a kezét, nézegeti.
- Te nem hallasz? – lép hozzá a férfi – Mi ez a rohadt nagy rendetlenség? Mi a faszt csináltál egész nap?
- Ezzel jár, ha gyerek van a háznál – vonja meg unottan a vállát a nő – Kupit csinál. Pakolhatnék egész nap, úgyis újra kezdi.
- Nem lehet ilyen rendetlenségben létezni! – fortyan föl a férfi, közben a hűtőhöz lép. – Mi a kaja?
- Nem volt időm vásárolni – mondja a nő.
- Hogyhogy nem volt időd? Egész nap itthon mereszted a segged! Ez a dolgod!
- Nekem? – néz rá dühösen a nő – Mi vagyok én, cseléd?
- Te vagy itthon. Én dolgozom!
- Pfü! – fújtat a nő – Munka mi? Ki az a Niki?
- Milyen Niki? – néz rá zavartan a férfi
- Aki üzeneteket írogat neked – azzal odafordítja a laptopot a férfi elé. A közösségi oldalánál van nyitva.
- Mégis, hogy merészeled? – támad neki a férfi – Hogy mertél belépni a fiókomba?
- Nem ez itt a kérdés, kisbarátom – pattan fel a nő – hanem az, hogy KI AZ A NIKI? – kérdi üvöltve
- Semmi közöd hozzá! – csapja le a laptop fedelét a férfi – Egy haver. Kolléganő. Senki!
- Á, szóval már senkikkel is lefekszel!
- Nem feküdtem le vele!
- Aha! – villannak a nő szemei – Akkor nyilván a „csodás éjszaka” kifejezés alatt azt érti, hogy ügyesen megszerelted a bojlerét múlt éjjel és nagyszerű, hogy végre van meleg víz? Esetleg azt, hogy csodás volt, hogy együtt néztétek a csillagokat, vagy tán az éjszaka hőmérsékletére céloz?! Hm?!
- Fogalmam sincs, mire céloz – fordul el a férfi.
- Egy rohadt utolsó szemétláda vagy! – ordítja a nő – Megkefélsz mindenkit, aki csak eléd kerül! Ó, bárcsak soha ne mentem volna hozzád! Ne szültem volna neked gyereket!
- Te meg mi a picsáról beszélsz? – perdül vissza a férfi – Arra se vagy képes, hogy rendesen elláss egy háztartást! Mindent. Mindent – ordítja, miközben körbemutat a lakásban – előteremtek neked, amit csak akarsz! A legdrágább berendezés, a legmárkásabb háztartási gépek, a legújabb divat szerinti ruhák, autó, puccos nyaralások! Mindent! – üvölti magából kikelve. – Te meg! Te mégis mit csinálsz egész nap? Hazajövök. Fáradtan a melóból. A kurva mocskos és rendetlen lakásba. Kaja sincs! Mert őnagyságának nem volt ideje bevásárolni?!
- Miről beszélsz?! Azt hiszed, megvásárolható vagyok? Amúgy meg ne tereld a dolgot. Megcsaltál! Ki az a ribanc? Elegem van félrelépéseidből!
- Nekem meg ebből! Ha nem tetszik, el lehet húzni!
- Most komolyan?! – ordít vissza a nő – El lehet húzni? És a gyerek? – mutat a nappali részbe, a kisfiú felé, aki már nem a tévé előtt hasal. Kockákat pakol egymásra, láthatóan nagyon koncentrál a feladatra. Mellette egy plüss kutya ül, mintha neki magyarázna – Nem kellett volna felcsinálnod! Ó, bárcsak vetettem volna el, ahogy terveztem! De nem! Te ragaszkodtál hozzá! Megszültem neked, aztán azóta csak folyton megalázol!
- Hogy én ragaszkodtam hozzá? Neked elment az eszed! Három hónapos terhes voltál, amikor közölted, hogy úgy maradtál! Már el se lehetett vetetni! Egyébként is! Honnan tudjam, hogy tőlem van a gyerek? Na, erre felelj!
A nő ekkor arcul csapja, a férfi meg elkapja a csuklóját.
- Te engem ne ütlegelj, baszki!
Megrázza a nőt, a karjánál fogva a konyhaszékre nyomja.
- Na, halljam! Kitől van a gyerek?! – az arcát olyan közel tartja a nőéhez, hogy szinte összeér az orruk.
- Ne a gyerek előtt – mondja a nő, miközben a csuklóját dörzsöli.
- Négy éves! Úgyse ért belőle semmit!
Ekkor ledőlnek a gondosan egymásra épített színes kockák, a kisfiú rájuk tapos, majd fogja a plüss kutyát, a kanapéra vetődik. Elmerülten bámulja a tévét. A konyharészből ordibálás, csörömpölés hallatszik. Nem néz arra. Keze a puha játékon matat. Egyszer csak fogja, kiszakítja a plüss állat lábát és a konyha felé dobja. Aztán csak nézi-nézi a tévét.
BRAUN KRISZTINA
Annuska
Bekopogott. Nyakába hólé csöpögött a felső emeleti folyosóról. Csoszogó léptek közeledtek a konyha ajtóhoz. A körfolyosós ház ablakain meglibbentek a függönyök, innen onnan kíváncsi szemek tűntek fel.
Annuska, te vagy az? - szólt ki egy hang.
Nem, én az unokája kollégája vagyok - kiáltotta a csukott ajtónak.
Hol van az Annuska? - türelmetlenkedett a hang a másik oldalon.
- Nem jöhet…. Csak nem fogja átkiabálni az ajtón, hogy Annuska...
Tessék kinyitni, Honti bácsi! Néhány perc csönd következett. Már azt hitte, elment az öreg, de az újra megszólalt.
- Te vagy az, Annuska?
- Mondtam, hogy nem én vagyok! Tessék kinyitni, szeretném elmondani, hogy… - gyorsan körülnézett a folyosón, de nem folytatta.
- Megvárom inkább őt. Mondta az öreg, s a csoszogás elhalt.
Újra kopogott. A csengőt is nyomta, de az nem szólt. A drótok alul el voltak vágva.
- Honti bácsi! - kopogott egyre türelmetlenebbül.
- Nem fog kijönni - szólt ki egy cigaretta füstös hang az egyik ablakból. - Jöjjön vissza ha itthon lesz az unokája.
De hát épp ezért vagyok itt, mert… Nem akarta a hatvanas éveiben járó asszonynak elmondani miért jött.
Maga tudja, fordult meg a nő, de nem csukta be az ablakot, csak behajtotta, hátha valamit még elcsíphet a beszélgetésből.
Honti bácsi, kérem nyissa ki, nagyon fontos.
Annuska, te vagy az? - kiabált újra az öreg.
Szemét forgatva, nagyot sóhajtott és bekiabált.
Nem, Annuska nem jöhet. Engem küldött maga helyett. Engedjen be.
Megvárom Annuskát, nem engedek be idegeneket.
- Nem vagyok idegen. Annuska barátja vagyok.
Idegesen toporogni kezdett, fázott és elege volt a mai napból. Miért pont őt kérték meg erre a hálátlan feladatra? Alig ismerte Annát. Tíz éve egy helyen dolgoztak és mégse ismerte. Jött, hozta a postát. Vékony fehér arcát nagy fekete keretes szemüveg mögé rejtette. Alig látszott a szeme a millió dioptriától, csak idegesen rebegett jobbra balra mint egy ijedt kisegér ha valaki megszólította. Szinte láthatatlan járt, kelt az irodák közt. Egyszer majdnem bezárták karácsony előtt, mert elfelejtették, hogy még bent van az iktatóban. A hangját alig lehetett hallani, ki a fene gondolta volna, hogy...
Ágitól hallotta, hogy a nagyapjával él kettesben. Ő tartja el az öreget, aki a nyolcvanas évei végén jár. Valaha portás volt a belügyminisztériumban, szóval ő volt a legnagyobb ember. Demens volt, nagyot is hallott és bizalmatlan volt mindenkivel. Nem is igen járt el sehová. Anna vitte neki a gyógyszereket, főzött, mosott, takarított rá. Ez volt Anna élete. De kit érdekelt ez azelőtt? Tíz éve dolgozott a cégnél és még soha a kutya nem kérdezte meg tőle, hogy van, hogy él, kell e segítség valamiben. Dávid Jocó, a cég bonvivánja viccesen udvarolgatott neki, de hát Jocó mindenkivel flörtöl, aztán a többiek meg röhögnek a jó poénokon. Anna elpirult, ha az valami bókot mondott neki és sietve próbált kijutni a legrövidebb úton az irodából. Mondták, Jocó többször volt az iktatóban és próbált értelmes beszédbe elegyedni vele, a nagyapjáról is ő hallott először, aztán elmesélte Áginak, a könyvelőnek, az meg nekünk adta tovább. De sok mindent nem tudott kihúzni belőle, csak rövid tőmondatokra futotta. Egyszer aztán valaki látta őket a mozi előtt, de nem volt benne biztos, hogy együtt vannak,mert jó két méteres távolságra álltak egymástól. Akkor gyanakodni kezdtek, hogy van valami köztük, pedig Jocóról senki nem feltételezte volna, hogy pont ezzel a kis egérkével állna össze. Teljesen különbözött a természetük. Aztán néhány hét után elfelejtődött a pletyka. Jocó kilépett, Anna pedig ha lehet még jelentéktelenebb még szürkébb lett mint annak előtte. Bő ruhákat kezdett hordani, mintha az anyja három számmal nagyobb ruháit vette volna magára. Elfelejtett dolgokat, nem adta fel a leveleket, vagy beteget jelentett és nem jött dolgozni. Teljesen megbízhatatlanná vált. Tegnap aztán a marketinges mentőt hívott, mert miután ötödször próbálta felhívni egy fontos levél miatt az iktatót és senki nem reagált, lement az irodába és Annát a földön fekve találta, eszméletlenül. A mentő gyorsan kijött. Kérdéseket tettek fel, hogy ki tudja, hányadik hónapban van a kismama és szólt e valakinek, hogy elment a magzatvize, ők pedig hüledezve álltak mintha nem is Annáról beszélne a mentő orvos. Az bosszankodva csóválta meg a fejét. “ Hát ennyire figyelnek itt egymásra a tisztelt kollégák?” Kérdezte, és akaratlanul is elszégyellték magunkat. Néhány óra múlva betelefonáltak a kórházba, hogy Anna rendben van e. Nem adtak ki információt. Aztán a főnök személyesen is bement, úgy érdeklődött. Akkor derült ki, hogy belehalt a vérveszteségbe, a magzatot sem lehetett megmenteni, mert mikor a mentősök kijöttek, már órák óta be volt szorulva a szülőcsatornába. Döbbenten álltak a hír hallatán. Az elmúlt tíz évben még soha ennyien nem foglalkoztak Anna sorsával mint abban a néhány órában. A főnök Ágit és őt küldte, hogy értesítsék a nagyapját, a rossz hírről. Borítékot adott át, amiben Anna fizetése volt és megtoldotta még néhány ezressel. Körbevitték az irodában és mindenki adott bele még ki, amennyit tudott. A főnök persze azonnal mondta,hogy természetesen, a körülményekre való tekintettel Annát a cég saját halottjának tekinti és a temetési költségeket is állja.
Ági félúton mentegetőzve visszafordult, hogy ő erre nem képes, Elza bocsásson meg neki. Megértette. Áginak néhány hónapja halt meg az édesapja.
Újra kopogott. Bentről csendes motyogás hallatszott.
Lemondóan rázta meg a fejét, mit lehetett tenni.
- Te vagy az, Annuska? - hallatszott egész közel az ajtóhoz.
Lehajolt és a levélbedobó nyílást betolta. Piros kockás flanell inget látott, ami félre volt gombolva. Az öreg és ő hunyorogva néztek össze az apró résen keresztül.
- Beenged, Honti bácsi?
Végre fordult a kulcs a zárban.
- Gyere Annuska, megfázol!
Hátranézett, mielőtt belépett volna az ajtón. A szomszéd ablakán a függöny összezárult.
BARÁTH ZOLTÁN
Másképp
A legtöbb baráti beszélgetésnél előkerülő szokásos kérdés, mely rendszeresen felvetődik: „– Mit csinálnál másképp az életedben, ha esélyed lenne változtatni?” Megvonom a vállam.
„- Szerintem semmit! Minden úgy jó, ahogy alakult. Ha visszautazhatnék az időben, és lenne esélyem javítani valamit az életemben, kihagynám ezt a lehetőséget, mert nézd csak meg! Azt a munkát végzem, amit szeretek. Ha nem születtem volna csökkent pajzsmirigy-működéssel, talán nem is itt kötöttem volna ki. Valahol mindig is úgy gondoltam, kárpótlásként kaptam az írói vénát. Nem hiszem, hogy bármin is változtatnék. A vége más lenne. És korántsem biztos, hogy tetszene! Lehet, hogy sportoló lennék. Széthajtanám magam a rangos eredmények eléréséért. Az meg mire jó? Öregen fájna minden tagom a sport-sérülések maradandó károsodásaitól! Hiába vigyorognának rám a beszerzett trófeák a polcról. Azért még piszkosul fájnának az ízületeim. Vagy, ha rendőr lettem volna, ahogy gyermekkoromban álmodoztam róla, annak is lehet ezernyi buktatója. Simán lelőhetnek akció közben. És akkor fiatalon halok meg. A hívatásom így is megvan. imádok a gyerkőceimet az óvodában. Fiatalon tartanak. Majdhogynem belekonzerválnak a létbe! Plusz az írás, ami a szenvedélyem, és szintén fiatalságom forrásának érzem. Már csak egy olyan társ kellene, aki a mozaik-darabkám, és teljes lenne az életem! Igazából ez is eljön majd, amikor itt az ideje. Nem aggódom semmi miatt. A haláltól sem félek, mióta a buddhizmus ösvényét követem. Ezért azt gondolom, nincs semmi olyan, ami miatt belepiszkálnék a dolgokba! És te?”
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése