Nagy öröm számunkra, hogy itt lehetünk veletek és igényt tart ránk mind a sok olvasó, mind a sok szerző is, köszönjük!
A MIR-TUS Irodalmi folyóirat június 6-án egy éves lett.
Számtalan ötlet, terv van készülőben és igyekszünk megszolgálni a bizalmat is, amit szavaztatok nekünk.
Az elmúlt egy évben tagadhatatlanul megkíséreltük fokozni a minőséget és a posztoknak értéket is adni.
Volt Haikuválogatás képreszerkesztve ( Haiga ) videó, majd ezt követve, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz témában is pályázatot hirdettünk.
Tavaly nyár végén útnak indult a NAPINDÍTÓ - HAIGA rovatunk, illetve még az év Őszén a NAPZÁRÓ - APEVA Apevaképzetek rovat is.
Volt kortárs Hangosvers és jelenleg is fut még a "Klasszikus kedvenceink" rovatunk is.
Ahogy az lenni szokott most is a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal szerzőinek az alkotásaiból csemegézhettek, amelyeket csakis itt olvashattok legelőször.
Kellemes időtöltést kívánunk mindenkinek!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
M. KARÁCSONYI BEA
Hiányos
Lazán hullámozó az ég - türkiz csónak,
és szélbe mártott lent a pipacstenger,
e két víz között evickél az ember,
mint folytonosan párját kereső kócsag.
Most nem találja nyugalmát se fönt, se lent,
nyár lenne épp, de elszivárgott szentség,
mint ecsetről lehullott olajfesték,
csak vázlatként festi meg a nyári jelent.
ÉLES ANETT
Milyen volt, kincsem?
Harmat könnycseppeket ringat el a rét,
rügyeket bont ki a májusi szellő,
dús mező neveli pipacs gyermekét
aranyat izzad odafent a felhő.
Milyen is volt nélküled, drága kincsem?
Mikor lelkemben a vágy fészket rakott,
és kíváncsian nyújtózott el bennem
a világra tárva minden ablakot.
Milyen is volt, mikor már szíved dobbant
hangosan benned - együtt az enyémmel,
és szárnyalva, bársonyos dalra lobbant?
Maga az élet lüktetett a vérrel.
Milyen volt, mikor apró gallyakként gyűlt,
és szikrákat gyújtott bennem a féltés?
A fény színekre bomlott, és felhevült
lelkemben zakatolt ezernyi kérdés.
A várakozás hosszú, lágy selymet szőtt,
aggódás törölte fáradt homlokát,
és tisztelgett a lenyugvó nap előtt
a kényesen nyújtózó bársony brokát.
Milyen volt kincsem, az első pillanat?
Milyen volt először kezembe venni?
Tudtam, ahogy szívemen tartottalak:
örökkön foglak félteni, szeretni!
ZAJÁCZ EDINA
Őszünk
Bekukucskál az ablakon,
egymásra dőlnek a lombok,
levelek zaját hallgatom,
már dideregnek a dombok.
Fázik a fény a fák között,
szirmok táncolnak a szélben,
hűvösödik a tűz mögött,
szemed csillogását féltem.
Ha eljön majd a pillanat,
mikor holdcsipkéken égünk,
leejtem lepke-szárnyamat,
s gyermekünk őrzi a létünk.
MAJOR PETRA
Balansz
Tudtam kezdettől,
hogy csapda
szerelemnek keresztelni
egy csimpaszkodó,
ezerkarú,
torzszülött akarást,
de mire bűbájjal kínáltál,
én már annyi mindent megelőztem:
vadkárt,
mélyvénás trombózist,
a tej kifutását
- a hétköznapok váltott-súlyú tragédiáit -
hogy veled szükséges volt elbuknom,
az egyensúly okán.
B.TOMOS HAJNAL
Posztkarantén trükkösen
Jó korán tedd ki száradni
az átnedvesedett párnákat,
tíz perc kemény bringa
a nyitott ablak előtt,
majd kendd szét egyenletesen
szemed alatt a pirosítót.
Emlékszel-e még a trükkre,
mellyel jobb orcádon
lyukacskát lehetett varázsolni?
Na látod, így tudod elhitetni
mindenkivel, hogy a pókok
óránkénti megfigyelése,
no meg a Mysterium Cosmographicum*
továbbgondolása mai ismeretlenekkel,
még jót is tehet az egészségnek.
/*Johannes Kepler főműve/
OROSZ MARGIT
Keserű szó
lágyan sírjatok esti szelek
most magányos dombok hajlatán
sápadtan mint a fogyó hold
állunk a jövő kapujánál
ezer ideggel él a lélek
szól a szó keserű riadtan
szétszóródtunk mint mag a szélben
kik összetartozunk valahányan
PELESZ ALEXANDRA
Szárnyak
Amikor két angyal találkozik...
abba beleremegnek a falak!
És a szárnyak
alig férnek meg a bőrök alatt.
Menekülőre fogja a gonosz,
s átkot hiába szór.
Csak a jóság marad.
Amikor két angyal találkozik,
akkor helyére billen a világ!
És a szívek
azt dobbanják: nincsenek hibák.
Erejét veszti a rossz,
s átkot hiába szór.
Az élet Jót kiált!
Amikor két angyal találkozik,
Abba minden beleremeg!
A test… a lélek…
hálaimát rebeg.
Táptalajt, új otthont
nem lel gonosz.
Maradjanak itt a Földön
az angyalok!
KISS-TELEKI RITA
Kirabolva
Könnyű szárnyalni melletted,
megbocsájtva legyinteni a régi rosszra,
de ha elkerülsz tőlem,
magaddal húzod a lényeget,
és én itt állok, kirabolva.
Messze vagy. Mi maradt nekem?
Nem tudom, a magány jóra tanít-e.
Hisz csak rágódom az emlékszeleteken,
amiknek nincs is boldogságíze.
TOTH ENIKŐ
Vízióm
Kedvesem, te délceg, gyönyörű csodás!
Álmomban, árny-alakod felém hajolt
mézillatod, mint virágok kis szirma,
remegő lázban citeraként dalolt.
Szellő hajadonok csábítottak játszva,
de te rajongva egyre csak néztél rám,
mély varázzsal telt óceánszemeddel,
s leheletkönnyűn csókoltad az orcám.
Lásd, olyan szerény vagyok, mégis, mégis…
tán lelkem szelídsége bűvölt el hát,
ám ártatlanabb nálam az ibolya,
értékesebb, s rejti finom illatát.
Harsány utcákat, én untalan rovom
messziről láthatják törékeny lényem,
bár nem vonzok vihart és jöttment szellőt,
az idő mégis lejárat végképpen.
Hálatelten hát említem figyelmed,
mely zengőrímes rám pazarolt özön,
boldog vízióban látogattál meg,
éjszakám édes mosolyát… köszönöm!
ANDRÁS ADÉL
Vándor
Mint Kolumbusz Amerikát, felfedezném
ajkad partjait, ujjam hegyével járnám
körbe apró dombjaid arcod peremén
a csillagos ég hatvanegyedik álmán.
Virágos kert lesz bölcsőnk, ha lehull az éj,
tücskök keringőznek mosolyod színpadán.
A tenger ma este zafír regét mesél,
elaludnék lelked ringató gyöngy-habján.
Vár ránk a Louvre, a vintage Párizs szíve,
hajamba virágot, kezembe verset tégy.
Árnyékod rajzolja a piramis színe,
szivárványom, szerelmem, mindig értem légy.
Bújjunk vászonba, Mona Lisa szemében
lesz hazánk, míg együtt hallgatjuk a csendet.
Néma énekünk, mint Da Vinci-kód, éljen
elhallgatott, szent igazságként benned.
Ennyi időn túl már nehéz megvallanom,
hogy én ad infinitum szeretlek téged.
Kezed szilaj fénysugárrá lett ajkamon,
mohón szívom magamba teljes egészed.
Számkivetett voltam, mint Plútó éterben,
valami mégis a tág kozmoszba vetett,
körülöttem keringtél egész létemben
s látod, szerelmünk végre beteljesedett.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Felhőbokrok
Vihar vagy te, dörgő, szeles,
elillanó, könnyű Kedves,
vállig érő virág hamva,
elmúlásom kinőtt magja.
Virág ha vagy éppen nyíló,
lassan érő hajnalajtó,
színek szála, szivárványa,
elfolyt festék mosolygása.
Mosolyom vagy, te is, ők is,
mint a viharfelhők mégis,
kisimulunk, újjá válunk
esőt bontunk, bőrig ázunk.
Úgy vagyunk csak, mint a felhők,
kibomlásunk éltet erdőt,
összebújunk, villám szakad,
szertefoszlunk, szétszaladnak.
Mind a hibák, mind a terhek,
Ölelésünk - könnyű gyermek,
s míg megbékél bent a világ,
szétfújhat szél, mégse, ne bánd.
Összesodornak az idők,
felnövésük, gyönge jövőnk,
hazahozza újra-újra,
felhő, család, bújva, bújva.
TÓTH OLIVÉR
Magyarország
Göncöleim valaha vonatok voltak,
kisiklott vágányain istenek gyalogoltak,
az egek mellünkre reteszelt csillagukkal
porban, szélben, vízben oldódó országot gyalultak,
folyóim, hadaim, kincseim, európa szajhái
terhelt zsebekből magánszámlákra vonultak,
nyomomban száműzött ikertestvéreim
csordákban vérző kutyákként csaholtak,
nem tudták nem hitték szeretsz engem,
nem hitted nem tudtad remegsz bennem,
a törődést amit adtál sohasem ismertem,
a törődést amit kaptam sosem ismerted, el,
a vágóhidak közös kábasága húzta fejünket pallos alá,
nyelvescsóktól kivérzett nyakunkon az idő gallérja szenny
jobb ünnep, gyülekezés nélkül tilostemetőbe halni,
Európa siratóasszonyai egyedül, teherbe esve várnak,
szülnének, félnek gyermeküket adni egy meghasonulásnak,
bal sors, Jehova utolsó zsoltárait mormolják a Bibliának
KOVÁCS DANIELA
ÉBRESZTŐ
A toll megindul. Süt alá a kétség,
nem bírok uralkodni rajta,
míg fullánkját elvesztett csalánként ég,
epét ont szólni vágyó ajka.
Csak siklik, siklik az aszalt papíron,
mint télen a szél a tó jegén,
belőle tüzel a fájdalmam, kínom,
s abba rí a vasravert remény.
Féltelek népem! Odafönn a „kovács”
már parazsa felett hajolgat,
az üllőkön már dübörög a kopács,
készül a nyakló s a szájlakat.
Saját megítélés, elv nem divat már,
rongyként csüng az országház szögén,
s a jog, mely elbírál, mint széltépett nyár,
avarként ül szégyenfánk tövén.
Alszunk még? Apránként elnyel a tenger,
ha csuklónk nem vedli láncait,
nemrég még ölre ment a végtelennel
elkapva az ég villámait.
Rázlak Titeket, égzengés a lelkem,
mert ma még... még lendülhet a kar,
ma még ez áldott, süppedt ősi telken
minden porszem, vízcsepp még magyar.
És rajtunk áll, még rajtunk áll a holnap,
ne nyűgözzön le az önösség.
Mienk. Őrizzük, míg vérünkké olvad
a már '48-ban visszanyert örökség.
SAPA BROWN
R i n g a t ó
Szív- hang, láng, dal, kép.
Zúg tó, part, föld, ég.
Ég arc, vágy, tűz, kéz.
Old kéj, láz, hit, cél.
Csönd hull, száll, zeng, él.
Száj szól, tűr, vár, véd.
Öl ring, tart, áld, félt.
Forr hús, csók, íz, vér.
FISCHER LÁSZLÓ
Talán
talán a friss salsa hangja
testem álomba ringatja
talán ha e becses játék
kreoloknak dal-ajándék
négereknek ősi rigmus
fehéreknek labirintus
ők nem értik mi az oka
hogy ring csípő rezzen boka
sikkan vígan ahogy perdül
derék hintáz kebel rezdül
egyként izzik nő és férfi
kezek becézését érti
ahogy féltőn odasimul
ahogy megperzselőn virul
ágyék lüktetése vágya
szerelem dús melegágya
olvad máris konga hangra
gitártól zeng fakad dalra
szoknya ránca neccharisnya
ritmusra leng órainga
tenger felől buja szellő
lángol perzsel amint eljő
táncolók közt éji varázs
csók ízében égő parázs
reszkető ajk hullámzó váll
évődők közt titkon kószál
hullámfodor szalad partra
tapad leány fiú karra
salsa varázs álom talán
tűnő árnyék szobám falán
LAJTAI GÁBOR
Vigyázz rám!
Ha kerget az ördög
Ha csábít az angyal
Ha rámtör az éjjel
Ha üldöz a hajnal
– vigyázz rám!
Ha álom az öröm
Ha félem a bántást
Ha úszom az árral
Ha kérem az áldást
– vigyázz rám!
Ha válasz a kérdés
Ha derű a bánat
Ha célom a célod
Ha törzse a fának
– vigyázz rám!
Ha járok az úton
Ha kínoz az élet
Ha ölne a magány
Ha szeretlek téged
– vigyázz rám!
KERECSÉNYI ÉVA
Ítéletidő
Ítélsz és elítélsz,
címkéket ragasztasz,
sok kis tüske benned
lelked szétszaggatja,
bajban vagy barátom,
bár farkasnak látszol,
rémült bárány béget
belül a karámon,
mért fáj úgy a másé,
mért szurkálsz és támadsz,
s csorgatsz cseppként mérget
létünk koktéljába,
kínálgatsz belőle,
mily nagylelkű gesztus,
de inkább pohár víz,
nem kell kétes luxus,
s küzdhetsz tíz körömmel,
jobb ha tisztán látod,
bármit gondolsz rólam ,
nem a valóságom.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Lennék érted
Levél lennék ágadon
csak hogy hozzád tartozzak,
hajnal pírja párnádon
és ébredő gondolat
mely nyújtózik melletted,
nyíló szembogaradban
lennék fürdőző fénycsepp,
és ajkadon a sóhaj,
vagy a függönyt lebbentő
kósza szellő szobádban,
hozzád bújva szerető
csókom hagynám nyakadban.
Lennék én érted bármi,
csak hadd legyek teneked.
Leszek - ha kellek - semmi
s minden, csak lehessek neked...
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
BUJÁKI LÍVIA
A csillagló
Este, ha látom
futni az égen,
véle a szívem is
égbe szalad ,
és milliószor
visszaidézem,
míg csak a dombokon
ébred a nap.
Szép deli hátát
lenge sörényét
büszke fejét mit az
égbe emel,
és oda vágyom
én is az égbe,
és sose, én sose
érhetem el?
Ámde ha egyszer
jő a sötétség
s távol az estike
illatozik,
megragadom csak
lenge sörényét
s feljutok én is a
csillagokig.
F. NAGY GÁBOR
A vakond
Vakond jött a kertünkbe,
alagutat ásott.
Vakondtúrás itt is, ott is…
mért pont hozzánk vágyott?
Kitúrta a veteményt,
de sohase láttam,
akárhogy is keresgéltem,
sohasem találtam.
Egyik nap elköltözött,
váratlanul, gyorsan,
hagyott vagy öt vakondtúrást
emlékképpen, sorban.
PAPP RÓBERT
Mi, gyerekek
Mitől vagyunk mások, mi gyerekek?
Nekünk tiszta szó még a szeretet.
Nekünk kiül arcunkra az öröm,
Nekünk nemcsak frázis a köszönöm.
Nekünk folyik a könnyünk, ha nevetünk,
Nekünk izzad a markunk, ha szeretünk.
Nekünk fáj, ha elszökik a kutyánk,
Nekünk klassz, ha simogat anyukánk.
Nekünk rossz, ha elmegy, kit szeretünk,
Nekünk jó, míg gyermekek lehetünk.
PÉTER TÍMEA
Nyári kincsek
Van egy kincses dobozom,
Itt van épp, az asztalon!
Ha akarom, kinyitom,
Benne minden vagyonom.
Mi van benne? Nézzük sorba…
Egy szürke kő, kicsit csorba!
Tudom jól, hogy hol találtam,
Eső után kint a sárban!
Három kagyló van még benne,
Mintha mind kis hajó lenne.
Kívül barna, belül fényes,
Gyöngyházfényű, lilás, kékes.
Búgó galamb bársony tolla,
Mohos faág rajta gomba…
Éti csigák üres háza,
Barack magja, hervadt mályva…
Kiürült a kicsi láda,
Nyárillat leng a szobába.
Víz illata, szél illata,
Szénaboglya édes szaga.
Por illata, sár illata,
Muzsikáló tücsök dala…
Borzas hajam napfény szőtte,
Gyomrom jó dinnye töltötte,
Barna voltam, sosem álmos,
Úgy futottam, mint egy táltos…
Éjjel ébren lestem záport.
Teringettét! De szép nyár volt!
FRANCSOVICS JUDIT
Csoda Utca
A Csoda utca 33 – ban
laknak a törpék álmomban.
Ott laknak és élnek
vicceket mesélnek…
a Csoda utca 33 –ban.
A Csoda utca 32 – ben
a hangulat mindig felhőtlen.
Kacagnak a békák
értik ők a tréfát…
a Csoda utca 32 –ben.
A Csoda utca 43 ban
ott lakik a pék az álmomban
cipót süt meg zsemlét
fűti a kemencét…
a Csoda utca 43 – ban.
A Csoda utca 42 - ben
ott lakom majd én, ha felnőttem.
A péknél majd cipót veszek,
s a békákkal jót nevetek,
a Csoda utca 42 ben.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
MILLEI LAJOS
Mondd barátom, milyen a tenger?
Egy csattanást hallottam, s már össze is rogyott.
Amire a puska döreje is eljutott az agyamig, ő már ott feküdt véres mellkassal.
Rozsdabarna szemében meglepetés ült. Kérdőn nézett rám, mint aki nem hiszi az egészet.
- Ja, barátom, az életben maradáshoz szerencse is kell.
Neki nem volt szerencséje.
Aznap minket vezényeltek ki felderítő útra, és a golyó, amely bebizonyította neki, hogy az élet csak viszonylagos, és olykor nagyon rövid, engem is eltalálhatott volna.
De nem! Mert a golyó válogatós, akárkibe nem fúródik bele.
Úgy van ez, mint a vadásztaton. Ott is csak a szebb, az értékesebb vadakat lövik ki.
A szemében még mindig az értetlenség fénylett, de a szája – melyből élénkpirosan buggyant ki a vér – már lebiggyedt.
A belenyugvás első jele volt ez. Halkan, fájdalmasan mondta:
- Mindig meg akartam nézni a tengert… Azt hittem, addig nem halhatok meg… Mondd, milyen lehet a tenger? Én gyönyörűnek képzelem… A zöldeskék víz egyetlen tükörsima felület, melyen aranysugárként korcsolyázik a lebukó nap fénye. A távolban fehér vitorlások siklanak, és a vitorlák fölött egybeolvad a zöld víz az ég kékjével… Nézd majd meg egyszer… Biztos, hogy ilyen…
Sok év telt el azóta, és békére vigyáznak már a fegyverek. Sok országban jártam. Sok tengert megnéztem, és mindegyik olyan… Milyen is?
A zöldeskék víz egyetlen tükörsima felület, melyen aranysugárként korcsolyázik a lebukó nap fénye. A távolban fehér vitorlások siklanak, és a vitorlák fölött egybeolvad a zöld víz az ég kékjével…
Igazad volt, barátom.
BUCSI MARIANN
A sekrestyés
Az őszi napsugarak átszűrődtek a templomkert fáinak gyérülő koronáján. Kora délután volt. Nem érezte jól magát, így előbb jött. Gondolta, ha elfoglalja magát, jobb lesz. Benyitott a templomba. Átjárta a béke érzése, mint mindig, ahogy belépett a szent falak közé. Hajlott hátát kissé kihúzta, nehézkesen féltérdre ereszkedett, keresztet vetett. Felnézett a freskókra. Hiába látta már ezerszer nem tudott betelni vele, olyan gyönyörű volt! Öreg szeme szeretettel simogatta meg a pufók angyalkákat, az ismert alakokat a festményeken. Lassú léptekkel az oltárhoz sétált. Fellépett az emelvényre és jobbra fordult. Belépett egy ajtón, gyér fényű folyosóra jutott. Ennek a végében volt az ő helyisége, ahol a takarítószerek és egyéb eszközök voltak. Lassan sétált a folyosón. Mintha valami zajt hallott volna. Megállt. Fülelt. Az egyik csukott ajtó mögül jött. Mintha valaki nyüszítene. Vagy sírna. Halkan közelebb lépett az ajtóhoz. Nem hallott semmit. Fülét az ajtóra tapasztotta. És akkor megint hallotta. Elfojtott sírás. „Talán a tisztelendő úr”, gondolta. „Valami nagy bánat érhette.” Tanakodott, mit tegyen? Fülét még jobban az ajtóra szorította. Halk hangok. „A tisztelendő úr nincs egyedül? Talán bajban van?” Nem tudta mitévő legyen. Lehajolt. Szemét a régimódi nagy kulcslyukra helyezte. Öreg szemei lassan fókuszáltak. Aztán a kép kiélesedett és ő hirtelen megmerevedett. Mintha jéghideg vizet zúdítottak volna rá, teste megfeszült, aztán remegni kezdett. Ájulás kerülgette. Odabent a tisztelendő úr egy széken ült, reverendája felhúzva a csípőjére. Előtte az alig nyolcéves ministráns fiú térdelt. Szájában a tisztelendő úr pénisze. Még innen is jól látta a kisfiú könnyáztatta arcát, a remegését. A tisztelendő úr kezét a kisfiú fején nyugtatta és valamit motyogott. Izmai remegtek, érezte, ahogy a pánik eluralkodik az egész testén. Lecsúszott az ajtó mellé. Öklét a szájába tette, hogy visszafojtsa a feltörni készülő üvöltést. Elméjében képek kergették egymást. Fájdalom, szégyen, megalázottság kerítette hatalmába. Újra átélte, ahogy a nagybátyja bemegy a szobájába és mindenféle szörnyűségre készteti. Annyi idős lehetett akkor, mint ez a kisfiú itt. A borzalom a szívét szaggatta. Úgy érezte megbénul. Hogy már sohasem tud felkelni innen. Nem tudta meddig szűkölhetett ott az ajtó előtt. De egyszer csak megjelent a szeme előtt Jézus. „Nem hagyhatod, hogy vele is ez történjen! Tenned kell valamit!” Igen, tennie kell valamit. És már tudta. Tudta mit kell tennie. Tettre késznek érezte magát. Felkelt és az oltárhoz ment. Felvette a hatalmas bronzból készült keresztet és visszament a szobához. Belépett. Látta a pap szemében a döbbenetet. Szólni készült. Ő közelebb ment. A kisfiú a sarok felé kúszott: - Menj el - szólt a fiúnak. A kisfiú nem mozdult. Öreg, reszketeg hangja most határozottabban szólt - Menj már! Szaladj! - Látta, ahogy a fiú az ajtó felé oldalog, majd kívül kerül rajta. A pap ránézett. Bele a szemébe. - Félreérti… én… - A tisztelendő úr mellé lépett, aztán mögé került kissé. Felemelte a nehéz keresztet. A súlya megfeszítette öreg izmait. Lesújtott vele. Minden erejét beleadta. Hallotta a csont reccsenését, vér fröccsent. Újra felemelte, újra lesújtott. És még és még. Hirtelen ráébredt, hogy a felismerhetetlenségig zúzta a tisztelendő úr fejét. A padlóra rogyott. Zihált. - Soha többé nem bánthatsz senkit - motyogta. Ült ott egy darabig. Elégedettséget érzett. Felkelt. Meglepetten tapasztalta, hogy mennyire fáradt. Lassú léptekkel az asztalhoz ment. Felemelte a régimódi telefon kagylóját és tárcsázott. Kicsengett. Mikor felvették, megköszörülte a torkát és úgy szólt bele. - Kérem, küldjön valakit a templomba. Megöltem a tisztelendő urat. Itt megvárom magukat - azzal letette a kagylót, leült egy fotelbe és nézte a pap holttestét. Hátradőlt. Elmosolyodott. Elégedettség és boldogság járta át az egész bensőjét. Öreg szíve hangosan zakatolt. Ujjongott. Hosszú életében először érzett ilyet.
- Köszönöm, édes Jézus - motyogta.
BARÁTH ZOLTÁN
Tegnap után
Utazgattam ide-oda az időben, mert megvolt rá a lehetőségem. Láttam sok mindent, ami rég elmúlt, és ami eljövendő. Egyet nem láthattam sosem. Ami tegnap után következik. Az idő-gépet magam építettem, de ezt valahogy elfelejtettem belekailbrálni. Hogy mi lesz ma? Ez valahogy kimaradt. Ma pedig minden másképp történt, mint, ahogy elképzeltem. Már a reggel sem indult jól. Odaégett a pirítósom, a kávém kifutott. Csupa két ballábas szerencsétlenséggé váltam. A munkahelyemről elbocsájtottak. Szóval csupa rossz dolog történt aznap. Ekkor gondoltam rá, hogy visszamegyek, és rendbe hozom a dolgokat. Próbáltam beállítani a tárcsán a tegnapot, de valamiért csúszott. Nem akart összejönni sehogy. Totálisan elcsesztem mindent. Felébredtem. Ránéztem az ébresztőórára. A reggeli dátum, amikor még minden ok volt..07:00. Felkeltem, minden úgy zajlott, ahogy tegnap, pedig elvileg már ma volt. Pirítós odaégetve. Kávé kifut. Munka-helyről kirúg. Ismét belemásztam a gépbe. Tekertem a tárcsát, de másnap ismét ugyanez. Mindennap próbáltam helyrehozni. A vége az lett, hogy a tárcsa eltört. És kialakult az idő-zár. Az idő-hurok. A Mában rekedtem. Ki tudja, meddig. Nem kellett hozzá több nap, mint öt, hogy szinte megbolonduljak. Elmei szinten gyilkolt ez a visszatérő ismétlődés. Reggeli, odaégett pirítós, kifolyt kávé, kirúgás. Reggeli, odaégett pirítós, kifolyt kávé. Reggeli...Véget kellett vetnem ennek. Agy-zabáló volt ez az egész. Nem tudom, hányszor vizsgáltam át az időgép mechanikáját, hogy rájöjjek, mi lehet a baj. A Ma foglya lettem. Vagy a Tegnap utáné. Ami ugyanaz, bizonyos szempontból. Szabadulásra nem volt semmi esélyem. Ekkor eszembe jutott valami elképesztő dolog. Mi van, ha az idő-gép miatt van ez az egész? Mi lenne, ha megsemmisíteném? Vajon véget érne a tegnap utáni dátum? Megtettem. Másnap reggel első pillantásom a telefonos ébresztőórára esett. 07: 01-et mutatott. Fellélegeztem. Az idő továbbzökkent.
Aztán jött az odaégett pirítós, a kifolyt kávé, és a kirúgás. Egy perces csúszásban.
SZOHNER GABRIELLA
Gyurika
Télen terveztük meg a levendulást. Elmeséltem neked hogyan gondoltam. Örültél, mint minden más dolognak, ami tőlem érkezett. Lerajzoltad a kiskertet, a virágok nevét is beírtad a kis kockákba. Mire tökéletesre terveztük, megérkezett a tavasz. Felszáradt a föld, ideje volt, hogy megvalósítsuk az álmunkat. Először is kövekre volt szükség, szegőnek. Az építők boltja túl drága volt nekünk, úgy gondoltuk, elmegyünk a hegyekbe, bányászunk mi magunknak a nagy közösből. Ember tervez, Isten végez, amerre mi jártunk, minden kő mélyen a földben volt, egy-egy csücske mutatkozott csak. Csákány kellett volna, meg sok idő.
-Ez nem fog menni. Menjünk a kőfejtőbe – mondtam. - Út közben is találhatunk autóról leesett, szétgurult köveket, ahogy ősszel cukorrépát szoktunk.
Engem egészen felvillanyozott a gondolat, s te nem szóltál, nem okosítottál. Autóba ültünk, de az úton hiába nézelődtünk, egy árva kő nem sok, annyit sem találtunk. A bányánál begurultunk egészen az irodáig. Markáns, idős férfi fogadott. Egy kicsit feszengtél, hagytad, hadd beszéljek én.
- Követ szeretnénk venni – mondtam.
- Rendben- mondta az öreg. - Mennyit?
- Körülbelül húsz darabot.
Atyavilág! Hogy az az ember hogy nézett rám! Aztán meg rád. Te a hátam mögött kuncogtál, aztán krákogtál, hátat fordítottál, ne is lássa senki a mosolyod.
-Asszonyom! Itt tonnában mérjük a követ – oktatott ki az irodás.
A tekintetében minden gondolata benne volt. Tetőtől talpig végignézett, valamilyen jelet kereshetett, hogy hívhassa a mentőket.
- Én hiszek magának! – kötöttem az ebet a karóhoz. - Ez itt egy kőfejtő ugye. Itt lehet követ venni, és nekünk kő kell! Miért csodálkozik? Nem azt kértem, hogy robbantassa fel a hegyet! A virágos kertünkbe kell húsz darab kő.
Az irodás nagyot sóhajtott.
- Mekkorák?
- Hát, olyan, olyan focilabda nagyságúak. Körülbelül – válaszoltam tétován. Kezeimmel köröket rajzolgattam a levegőbe.
Segítséget vártam tőled, de csak a cipőd orrát nézegetted, láttam, hogy viaskodsz magaddal. Nem szólaltál meg. Úgy álltál mellém, hogy kukának tettetted magad.
-Basszus! – mondta az irodás. – Ma már csak maga hiányzott nekem!
Láttam, ahogy toporogtál. Akkor teszel így, ha nevethetnéked támad, de nem teheted. Magadban pukkadoztál. Szegény irodás! Látta, hogy nem bír velem, ha kénes eső hullik is, követ kell adnia. Rád nézett, ő is segítséget várt. Komoly képet vágtál, a szádat összefogtad, kisujjaddal a bajuszodat igazgattad, majd széttártad a kezed.
-Kő kell neki! – mondtad. – Ha kell, hát kell! Rántottál egyet a vállaidon.
Csend lett a helyiségben. Én az irodást néztem, ő téged, te meg az ablakon mászkáló legyet.
-Ha kell, hát kell! – sóhajtotta szegény. – Jöjjön uram!
Egy távolabbi helyre mentetek, az autó aztán gyorsan megtelt focilabda nagyságú kövekkel.
-Mennyivel tartozunk? – kérdeztem végül.
Az irodás homlokán izzadtságcseppek csillogtak.
-Semmivel, csak menjenek! Ne is lássam magukat! – terelgetett bennünket a kijárat felé.- Na! Igyekezzenek már!
Hazafelé egyfolytában nevettünk. Azon, ahogy az autó fara szinte súrolta a földet, azon, hogy kiakadt az irodás az eltökélt szándékomon, és azon, ahogy színészkedtél. Milyen készséges voltál! Hagytad, hogy három műszaki diplomával a zsebedben sültbolondnak nézzenek. Pár darab kőért. A levendulásért. Vagyis inkább értem. Az én örömömért.
Megépítettük a kertet. Cipelted a köveket, megforgattad százszor, hogy elégedett legyek. Aztán ástunk, téglákat pakoltunk, növényeket ültettük. Szépre sikeredett, büszkék voltunk. Te különösen büszke voltál, leginkább rám. Mindenkinek azt mondtad, hogy enyém a dicsőség, én terveztem. Boldog voltál, mert én is az voltam. Több fotót készítettél róla, mint az egész családról együttvéve. Locsoltunk, kapáltunk, tápláltunk és a kiskert egyszerre élni kezdett. Szirmot bontott a tatárvirág, kalászkáit növelte a levendula. Majd az is kivirágzott, és vendégeink lettek a méhek, a rovarok, a pillangók, a tücskök. Az udvarunkba beköltözött a gyermekkorunk. Néztük, ahogy él és lélegzik a kert, s míg ott ücsörögtünk, képesek voltunk mindent, de mindent szeretni. Egyszer csak, honnan, honnan nem, megjelent egy picurka gyík. A régi sziklakertben élt már egy, ő volt Gyuri. A levendulásban felbukkanó példány kisebb volt, és valamivel színesebb. Napozott a köveken, az ülőkék rácsán, apró lábaival szédületes gyorsasággal cikázott a virágok között. Gyurikának neveztük el, percekig tudtuk figyelni, mit csinál éppen. Hányszor cibáltalak el a munkád mellől, hogy nézd velem Gyurikát! Te pedig jöttél, mellém ültél, az én lelkesedésem a te szíved melengette. Nem is Gyurikának örültél annyira, az én mosolyom ért mindennél többet neked.
Így telt el a következő nyár. Megérkezett az ősz, majd a tél, és még egy tavasz. Azon a nyárelőn már egyedül nézegettem Gyurikát. Gyengélkedtél. Az ágyad mellett ülve meséltem neked a pillangókról, a virágokról, és Gyurikáról, akit mindketten olyan nagyon szerettünk. Mosolyogtál velem.
A nyár közepén mentél el, és akkor nekem meghasadt a föld. Hosszú hetekig nem volt értelme semminek. Tettem a dolgom, de nem voltam önmagam. Már búcsúztak a fecskék, nagy köröket repültek az udvarunk felett. Egy reggelen korán indultam locsolni. A levendulásban láttam meg hosszú idő után először Gyurikát, kettőnk kicsi gyíkját. Ott feküdt az ártatlan, félig a földön, félig a földben. Nem menekült, nem is tudott volna, a teste fehér, nyúlós masszába ragadt. Nem volt ereje, már egészen kimerült. Gyurikának hiányzott a farka, a bal hátsó lába megsebesült, abból is kitéptek egy darabot a harcban, amit az éjjel, vagy kora hajnalban folytatott.
Akkor mondtam először, hogy nincs Isten, mert mindent elvesz tőlem. Téged néhány hete, most meg a kedvesünket. Ezt az egyetlen kis atomot, ami egészen a miénk volt, itt hagyhatta volna nekem! Elpusztul majd, és én újra temethetek egy darabkát a kincseinkből. Őt is elsirattam. Mindkettőtökért sírtam. Lassan csitult a fájdalom. Egy botocskával kipiszkáltam Gyurikát a ragacsból. Nem tudott menni, óvatosan beemeltem hát a levendulabokrok alá, ahol nem érhette más baj, s ha elpusztul, a teste jó helyen lesz.
Hosszú, szép őszünk volt. Meleg sugaraival a nap hamar langyosította a levegőt. Hulltak a levelek, ázott avar illata lengedezett. Azon a délelőttön is a virágoskertben szöszmötöltem, és egyszerre csak ott termett a szemem előtt egy gyík. Ott volt a Gyurikánk helyén, a farácson napozott. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy a mi kedvesünk is lehet. Jobban megfigyeltem. A bal lábujjaiból hiányzott egy picinyke darab, a farkánál pedig új szövetet növesztett. Gyurika volt! Nem menekült, hiszen ismert engem. Rám várt, hogy megmutassa magát. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéből, akkorát dobbant örömömben. Mégiscsak van Isten! Visszaadott belőled, egy picinykét. Kettőnk Gyurikája mellettem van, vidáman szaladgál a kertben, és pont úgy napozik a rácson, mint akkor, régen.
Olykor azt gondolom, hogy nem is az Isten tette. Azt gondolom, hogy te voltál! S mert nem ülhetsz már mellém, őt gyógyítod. Nekem gyógyítod, hogy mosolyogjak, hogy örüljek. Azt gondolom, hogy küldtél egy parányit a közös életünkből, magadból, az örömömért.
Azt gondolom, mert tudom mennyire szerettél…
PÁL TÜNDE
Csak ennyi…
Belépett a fák közé. Súlyos, fekete bársonyuszálya úgy követte, mint egy árnyék,
csipkézett szélei helyükre simították a moha kis zöld csillagocskáit a lábnyomai alatt. Mert
súlyosak voltak a lábnyomok, mélyen süppedtek az avarba. A csend mellbe vágta, az erdő
illata felkúszott az orrlyukaiba és béke simogatta meg kibomló éjhaját. A fák nem
fordultak el, sőt szinte készségesen simultak bele kérgükkel a tenyerébe, amikor hozzájuk
ért. És bólogattak. Igen, úgy, ahogy csak ők tudnak, a hallgatag bölcsek.
–Sajnálnának? – tűnődött magában – vagy csak értenek? Ők értik a meg nem értett
üzeneteket is. Mert fák.
Sűrű, tövises bokrok közt kaptatott felfelé a hegyen, csak egyszer nézett vissza. A fák
ott voltak és szeretetük zölden hullámzott a tavasz fényében. Jó volt ezt látni. Végre ezt,
minden mást látott már korábban, és nem lett boldogabb. A bokrok átnéztek rajta,
tobzódtak a rügyfakadásban, de nem állták útját. Egyikük, nyurga tavalyi suhanc
észrevehette, mert játékosan nyúlt felé. Csak annyira, hogy leverje fejéről a fekete
kövekkel kirakott diadémot.
Nem vette fel, még csak nem is nézett utána. Pedig fontos éke volt nem is olyan régen a
közeli múltban. Büszkén viselte, belehelyezve minden erejét, a védjegyét, és félték is ezért
jó sokan. Valaha erős volt. Lehetett volna sokkal erősebb is, de nem akart. Nem így,
legalábbis.
A bokrok után újra fák következtek. Mélyebb, sűrűbb erdő, ahova elvétve téved
napsugár, s a hegyi patak szája szélére keserű ráncokat festett a küzdelem, míg áthaladt
rajta. Nagy mohalepte kövek közt araszolt felfelé, néha hozzájuk ért, de érintésére jéghideg
válasz érkezett. A sivatag jutott az eszébe. A kő, halála után melegszik fel, miután szinte
porrá őrölte az idő és az örök harc. Ismerte a sivatagot is, a homok zenéjét a szélben, és
ismerte az óceánt is, a haragos vizek hangját, de nem azért jött, hogy megértse. Csak
áthaladt, s most célja felé közeledve hálás volt hogy látott és tanult. Mert mindenhol tanult
valamit.
A barlang hirtelen tűnt fel, ásító szájánál ott ült az Öreg. Nem rezzent össze jöttére, nem
lepődött meg, mintha várta volna őt. És menekülni se akart, mint tették azt utazása során
százezrek.
– Hát itt vagy – ennyit mondott csak, és napsütés fakadt ráncai között amint
elmosolyodott. – Beszélj hát.
A bársonyköpeny susogva rogyott össze, ahogy térdre ereszkedett. A ritkás fű fekete
lepel alá bújt a helyen ahová leült.
– Nem értettek meg – sóhajtotta. – Nem értették meg, hogy nem az ellenségük vagyok,
nem azért mentem közéjük, hogy ártsak, de annak hittek, és merthogy nem láttak engem,
olyannak kellett mutatnom magam, amilyennek elképzeltek. Az emberek képzelete nem
fest szép képeket, főleg olyankor nem, amikor félnek. Nem értették meg az üzenetet.
Fejüket vesztve menekültek, átgázolva mindenen és egymáson. Mert féltek tőlem. Mert
gyilkos vagyok. Megöltem sokukat, rettegésben tartottam őket, azt hittem ezzel ébredésre
bírhatom, de ők csak rohangáltak össze-vissza és tetézték a bajt. Aztán rájuk zártam az
ajtóikat a csontig hatoló félelem lakatjával, hogy jobban lássanak, hogy észrevegyék
értékeiket, de nem figyeltek erre. Egyre csak öldösték tovább egymást felelőtlenül az én
fegyveremmel. Mert azt hitték én vagyok a fegyver. Végül megmutattam nekik a kék eget,
a Napot, a lassuló időt, a vizek alján a kavicsokat, a tavasz illatát. Kevesen vették észre.
Nagyon kevesen. S csak ezek fogták meg egymás kezét. Elvettem tőlük egymás ölelésének
örömét, hogy szomjazhassák majd. De kevesek vágytak rá, inkább gyanú és távolság
született. Kudarcot vallottam Öreg, már kezdettől fogva. Mert vakok mind, csak ellenséget
látnak. Magukban is, nemcsak egymásban, de legalább eszükbe jutott az Isten. Láttam
esdeklőket és átkozódókat. Mind az ég felé emelték kezeiket, csak nem egyformán. Nem
közelebb hoztam egymáshoz őket, hanem még távolabbra sodortam, mert nem tudnak
helyesen érteni. Nem értették meg, hogy nem vagyok az ellenségük. Nem hitték el, hogy
csak utat mutatni mentem közéjük, utat egymás felé. És arra se gondoltak, hogy lehetnék
sokkal rosszabb is. Kudarcot vallottam hát, mi lesz most Öreg, mondd meg te.
– Így lenne szóval? – kérdezte az Öreg elgondolkodva – Ilyen nagy a baj, úgy látod? –
hümmögött és napsugáráztatta szakállát simogatta.
– Hááát… – a fekete köpeny lassan lassan feloldódott a fényben.
– Nézz magad mögé. A Nap süt, tavasz van, és néhányan fogják egymás kezét. Ez is
győzelem. Emlékezni fognak rád és olyankor szorosabban ölelik majd egymást, mint
bármikor, mert az emléked hozza el a gyógyulást. Semmi nem születik se véletlenül, se
hiába. Te legyél az emlékeztető erre mindig, higgyük el, hogy elég leszel ehhez.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
GALLAI GABRIELLA
rigó-szó
hajnal hasadtán
vidám rigó kelteget
szívemen trilláz
*
szerelmes est
szivárvány szalad
tengerem horizontján
ránk terül az est
*
aha
kifogások közt
csengő szó az akarat
hangzatos fáma
*
(k)éjben
ölembe zárlak
csók csiklandja korpuszom
tomboló gyönyör
*
ocsúd(ás)
beléd gondoltam
Alízt Csodaországban
beléd sokaltam
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
BUDAY ANIKÓ
Oly
árva
a magány,
könnyes szeme
néma bú és vád.
*
Az
idő
pillérjén
végső útra
kelt lélek pihen.
*
Szűk
utca,
romos ház,
kapujában
reménytelenség.
*
Már
rég nem
csalódom
senkiben, jég
szívem nem olvad.
*
Ha
szólsz, szólj
a hited
szerint, ne más
szavait szajkózd.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése