VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KŐMŰVES KLÁRA
- vízcseppbogár -
Morzsolódik épp a felhő,
esődarás a völgy, s amerre
lépek, cipőmet habzsolja
a cuppogástól hangos
barna anyaföld.
Peremét kacagva bucka
huncut vakondnyelvet ölt,
amíg a távolból szűrődő
vonatzakatolással incselkedik
a fül, s a fák lombjára könnyedén
szitáló fátyolpára ül.
Aztán hirtelen az árnyak előbújnak
mind a rejtekükből, a tisztást fény
pásztázza át, s egyfolytában ujjong
a lelkem, amíg leszalad a levelekről
az összes vízcseppbogár.
ZAJÁCZ EDINA
Úgy kéne
Tisztán kéne ragyogni, ahogy a Nap,
amikor fasorok árnyán lángra kap,
és a felhők habjában úgy merül el,
miként Istent hisszük néma esküvel.
Úgy kéne szeretve egymásnak lenni,
hogy sose kérdezzük időnk még mennyi,
és a percet utolsónak hinni el,
amit nem cserélnénk már el senkivel.
Többet kéne osztani, mint a szárnyak,
mikor végtelent adnak a határnak,
sóvárogni még egy ölelés után,
s engedni, hogy levedd rólam a ruhám.
Ha lehetnék, mint a lélek, meztelen,
akkor sírnék, s te fénylenél könnyemen.
PELESZ ALEXANDRA
Suttogó
Tücsökhangos este
vágytól terhes leple
borul rám
borul a bőrre
reszketeg pőre váll
hiába vár
hiába vár
Holdfényből szőtt paplan
rámsimul ha zaj van
borul rám
borul a bőrre
nyílik is előre már
suttog a száj
suttog a száj
soha többé
nem lesz köddé
nem hiába vár...
SAPA BROWN
Az Amazonas mentén
Föld. Fák. Rom.
Dísz. Csend. Lom.
Bűz. Szenny. Lomb.
Hant. Sár. Domb.
Zöld. Nyár. Füst.
Víz. Nap. Üst.
Lét. Fojt. Lég.
Fény. Árny. Vég.
ANDRÁS ADÉL
XVII. szonett
Az ásító Hold a Nap mögé hasad,
s hajnali szememnek csak te maradsz már,
ahogy gerinced kifliként enyémhez tapad,
s lélegzetünk ritmusra keringőt jár.
Ébredezel. Érzem, amint lerúgod
lábunkról a paplant, ajkad megrezzen,
s aranyba borult arcod belefúrod
párnámba, míg pillád titkon fellebben.
Tekintetem keresed, hátha alszom,
s mikor szemeim lehunyva találod,
felém hajolsz, át a napsugarakon,
majd ajkad szelíden enyémbe mártod.
Felpillantok rá, Világ közepére,
szilaj szellőből tenger lettem érte.
KISS-TELEKI RITA
Kár volt
furcsa dolgok ötlenek fel a magányban
például mikor A. azt hitte hogy a felesége leszek
aztán csak bámult utánam
kár hogy nem voltunk szerelmesek
én belé soha ez biztos legalábbis
bár a nyíltságom nem volt méltányolt
csak tévedésnek eléggé banális
arra gondolok van ami kár volt
van aki színvak van aki másra
kamaszkor hülyeségei
az istennek nem látta
hogy én nem bírtam szeretni
nem jóleső ez az emlékcsepp
ragacsosan nyúlik és pont a torkomig ér
mindig rossz íze volt az egésznek
és A. még ma sem tudja hogy miér’
BÖRZSÖNYI ERIKA
Olyan fiatalok vagyunk
Órák óta keresek egy régi fotót, közben szembejön
velem képeken az egész életem, de hiába tudom,
kik voltak azon a hajdani képen, mikor készült,
és ki volt a rég megholt fotós, képeim kaotikus
rendetlenségében valamiképpen elkeveredett.
Olyan, mintha elveszítettem volna életem
ezernyi darabkáját, nem kerül a helyére többé már
semmi sem. Addig halogattuk a találkozást, hogy majd
kiülünk a kertbe, míg sikerült kiválasztani egy napot,
amikor az ég egészen beborult, esőt ígér, és szél kergeti az
égen a sötét esőfelhőket. Fejemet, mint satu, szorítja a
fájdalom, a szívem szúr. Pedig vittem volna magammal
azt a képet, amit, hogy nem találtam meg, csak az emléket:
állunk a vakolatlan ház előtt, karomban a még csecsemő fiam,
előttünk a töredezett járdán nagy komolyan a néhány éves Péter,
mellettem áll Ani, kihez ma nem sikerült mégsem elmenni,
és olyan fiatalok vagyunk, amilyen csak emlékeiben lehet
az ember. Papa persze nem hagyta ki a lehetőséget, finoman
udvarolt, és fényképezett. Talán még a kis lapos üveget, és
néhány bókot is bevetett. Minden ott van azon a kissé már
megsárgult képen, amelyet ma nem leltem meg, hiába
túrtam fel a cipősdobozba rejtett képeken emlékeimet.
H.GÁBOR ERZSÉBET
Ringnak a rondók
Erdő anyónak karja kitárva,
fák sűrűjében nem vagyok árva,
annyi a kincs itt, annyi a szépség,
nem rág a bánat, nem kínoz kétség,
száz kicsi társam várja a jöttöm.
Lábam előtt egy sün van a földön,
gyöngyszeme villan, és az avarban
zizzenő hangú alt ma a dallam.
Gesztenye bomlik, s víg fakopáncsok
dolgoznak, közben járják a táncot.
Sárgarigónak füttye az ének,
dús lombú fák közt boldog az élet.
Zöld tücsök nyúzza vén hegedűjét,
szívem szerint a lágy gyepre dűlnék,
s hallgatnám estig, mert ez a béke -
jó lenne, hogyha nem lenne vége!
Ringat az érzés méla varázsa,
reppenő szárnyak lágy suhogása,
s elvisz az emlék messzire engem;
gyermekként épp a friss fűben fekszem,
s míg nagyanyám a gallyakat hordja,
szomjamat mélykék áfonya oltja.
Feltör az érzés, könnyeket perget,
annyira vágyom vissza a percet!
Szélzene hallik, húrokat penget,
csordultig tölti hangja a lelket.
Így születik a szívben a líra,
fájó sebemre dallama ír ma.
Ringnak a rondók kottái bennem,
hallgatja Isten, mennyei csendben,
hálát rebegve nyitja a száját,
s áldja az erdő szép muzsikáját.
VIRÁG ESZMI
Hazug Való
Nyugalmat pillám alatt
többé nem találhatsz,
nincs cinkos vigasz,
mosoly sehol!
Marad a nemlegesség,
koholtak a vádak,
születik a válasz
önmagunk felé.
Miért fáj?
Nem jutott több
mennyország közeli állapot,
nyújtottad s nyújtottam
a mindenkorit, az átlagot
pedig juthatott volna.
Ha te is...
de, de te nem. ...
Már nem!
Már én sem!
Mosatlanul maradt a poharad,
még őrzöm ajkaid nyomát!
Mélyen lelkemben,
hallgatok, a magány
szólamként önti rám honát.
Álmomban mint egymást
soha nem is szerető emberek
haladunk el az utcán,
közben lelkünk megremeg.
GYENGE ILDIKÓ
Ha itt lennél
Ha itt lennél, megfognám a kezed,
markolnálak, mint gyökér a földet,
S te úgy adnád át magad nekem,
hogy lelkedről is lehull a lepel.
Porként tapadnék nedves bőrödre,
nem mosna engem onnét eső le!
Elvetett magként bennem kikelnél,
leheleteddel lélegeztetnél.
Ha itt lennél, rajtam megpihennél,
mint madár a bokorban fészkelnél.
Én úgy adnám át neked magamat,
mint falról hulló fáradt vakolat.
OROSZ MARGIT
Szárny nélkül
Réges-régen áll a ház,
de repedés még tartja,
tenyeremben érintés,
lenyelt szavak sora
torkomat szorítja,
fogy a nap, és fogy az év,
elkopnak a célok,
foghíjas a délután,
a délelőtt meg kullog,
nyitva már az ablakom,
az ajtó is mind tárva,
de csak áll a kismadár,
mert széttörött a szárnya.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Az elveszett napfény
Kifolyt belőlem a napfény
és szétterült a szőnyegen,
magába itta a mohó rés
a parketta lécei között.
Próbáltam utána nyúlni,
menteni, ami menthető,
de ujjaim közt megszökni
láttam, mint a pergő időt.
És ott álltam a rés felett
kopott szürkén és csak vártam
hátha kimászik, s fénytelen
szemembe költözik megint.
Nem jött. Csak lapult, s hallgatott.
Megbántam árva kuporgását
és szánakozva magamon
lehajoltam hozzá elnyűtten,
és ajkamon igaz hittel
kértem ragyogását vissza.
S akkor rám nézett az Isten,
felemelt és új fényt adott.
TÓTH OLIVÉR
Predesztinált vádírata a sorsnak
A szeretet nevében fogantattam
értem, ellenem háborús cselszövések,
a szeretet nevében szült anyám,
kiterveltek a napok, testemért ölnek,
a szeretet nevében formált szót
megtágítottak az első léptek,
a szeretet nevében fogadott
a szegénység szövetségesének,
a szeretet nevében, a szeretet szemetében
ellenem mondtak a szűkölködések,
a szeretet nevében dombmagas hellyel kínállak,
fogadlak, kivetlek, mint magja a jó földet,
a szeretet nevében érett feketeszőlők a könnyek,
termő csendben leledző harmat a rög, követnek,
a szeretet nevében csalódottságom borsszem,
karctól salakos tányérablakod dobálom,
a szeretet nevében ujjaidközén kanállá hajlom,
cserepesedett hazugság présel rongyajkamon,
a szeretet nevében borostaságodra zsiletté változom,
elnyelsz, metszett gégád engem köhög
a szeretet nevében oldalad, csukjád,
derekad sajog, artériás gondolattól, tőlem nyög,
a szeretet nevében saját szennyének
párzástól termő virágágyat felkínállak vérző dög,
a szeretet nevében öleléseim gyalulnak
turulszárnyas kopjafának,
a szeretet nevében tőlem esel:
lázba, teherbe, fából faragott fiolába,
a szeretet nevében tőlem feslel
alá s fel, korcolt nadrágaljának szárbaszökni,
a szeretet nevében cérnát, tűt kutatsz,
ebédre, a bögrényi tejedet grízzel kifuttatsz,
a szeretet nevében spórolsz, rajtam,
magadon konyharuhává a nyúlott pulóverujjakat,
a szeretet nevében képzeled bolyhaid tollak,
magaddal rántanál, hogy oda-vissza, menekülhess
a szeretet nevében rám mért posztód,
utolsó számadás, a pont előtt, felkészülhess,-
a szeretet nevében gyámságom bolydult esőlombjait
terítem rád, fel ne égj, mielőtt eltüntetsz.
ÖTVÖS NÉMETH EDIT
Ferenc világa
Ferenc levendulát szedett
vedett ruhája csupa folt
összekaristolt lábszára
sebes rémület
mert folyton vakarja
róla az alig beszövődött réteget
Ferenc megjött a boltból
szatyra teli
sör és cigaretta
nem magának megbízásra hozta
az aprót pontosan kiszámolva
teszi az asztalra
sapkája sildje alatt bújik tekintete
néha a füle is csukva
mert folyton visszakérdez
Ferenc ablakdíszt készít
keze mozgása folyamatábra
azt mondják rá furcsa
van aki ki is neveti
szégyellni való a hahota
előítélet a bizonyítványba
elégtelen súlyos megrovással
Ferencet egyszer elvittem autóval
valami boltba kutyatápot pakolni
szinte szószátyár lett belőle
MUKLI ÁGNES
Levendulamező
Lankák lankákra gömbölyödtek, már
Erőtlen dombbá dagadt virító hajlat.
Virágba borult mezőin, fürtökben
Esteli bíbor csorog, bodorítva
Nevető fényt a rejtőzködő tájra,
Derűje a délután kedvét keresi,
Utolsó sugallat látomása.
Levendulák virulnak viola alkonyban,
Amerre nézek, hagyom, hogy
Magával ragadja zarándok lényem,
Elbódít az illat. Benne rejtőzik a
Zümmögő röpke nyár, s az
Őszt érlelő ezüstös örökzöld.
Akrosztichon
KERECSÉNYI ÉVA
A föld magába zárja
kicsorbult érzések,
szilánkosra tört percek,
szétszakadt sóhajok,
olcsón vett szerelmek,
seszínű hangulat,
földbe döngölt lélek,
hontalan holnapok,
pecsétes emlékek,
ágy alá besöpört
ki nem köhögött sértés,
tűhegyes fájdalom
s ördögi kísértés,
jéghideg lepedőn
elhazudott élet,
szótlanul tűrt magány,
csontsovány remények
gyűljetek kupacba,
gyufa táncra pattan,
feni fogát a tűz,
étvágya olthatatlan,
ti lesztek ma este
lángok lakomája,
s múlt marék hamuját
a föld magába zárja
összeforrt érzések,
életre kelt percek,
megkönnyebbült sóhaj,
színtiszta szerelmek,
szivárvány hangulat,
szárnyra kapó lélek,
hófehér holnapok,
csillogó emlékek,
őszinte valóság
nem kér egérutat,
mosolygó angyalok
ujja felénk mutat,
tűzforró lepedőn
felizzanak a vágyak,
s kerekded remények
csatasorba állnak
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Csosszan a Csend és Hold pöröl
Csendes vagy, mint a déli alkony,
árnyékruhádat varrom csak varrom,
fáradt vagyok, rám ömlött az éjszaka,
üres fazékból mint folyt rám a szó,
nézd, csak nézd, a láng sohasem halandó.
Gyönge vagyok, úgy látszik az égbolt,
teli tányérba fojtott vadak tava,
az vagyunk, mi soha nem is látszik oda,
mosolykötések árva ebe, hajnala be éber,
azok vagyunk mi soha sehol sem fér el.
Felismerés sem kell, nem kel fel talán,
de felébredünk Mi, üszkös szavak oltárán,
felébredünk, ha merünk, és miért is ne? ha már,
el sem veszíthetünk semmi megélt időt,
mondd, mért ne hihetnénk a jövőt?
Nézd, hogy alszom, tenger vagyok, fénytükör,
megtört hullám, csendes fodrán a hold pöröl,
Vándor ha vagy, fel-le, fel le, ring a föld,
elsimulok, feltámadok szél ha költ, majd összeölt,
Tenyérbe veszel, elfolyni hagysz az ujjadon.
Csosszan a csend, ködös szobák a múltjaink,
látod már, hogy úgy alszunk el, mint az álmaink,
gondolat esik, látod már vagy érezed?
Csendesek vagyunk, mint a viharos egek,
az utolsó pillanat előtti Mindenségek
Elolvadása.
JÉCKEL ILDIKÓ
Haikucsokor
partira készül,
dekoráció már kész -
léggömbvirágok
híre messze száll
trombitavirág segít -
varjúháj károg
sötétlő éjben
virága világosít -
fáklyaliliom
kék ívet húznak
emlékezet falára -
kis nefelejcsek
fehéret öltött
kálák és margaréták -
lángvirág fényben
menyecskeszemek
féltékenyen figyelik -
a ligetszépét
lógó gólyaorrt
füzérajak vigasztal -
virágcsókokkal
kertje őrei
daliás fegyveresek -
kardvirágai
hajtókájába
kokárdavirágot tűz -
parti kertésze
TOTH ENIKŐ
Bánatos elégia
Legtöbbször kegyetlen volt hozzám az élet
ígért, követelt, kért, adott, majd becsapott
csaló kufárként, s mint ronda kalmár lélek
arcátlanul megtizedelt, derűt rabolt.
Könnyel, bánattal áldott minden esztendőm
egyik a másiknak testálta gazságát
emlékeim mind sok Veronika kendő
tükrözik vértől izzadt lelkem bús mását.
Sajgó borúnak sötét árnyalatai
víg napjaimat ecsetelték szüntelen,
mint rémmeséknek amorf, szörnyalakjai
és nem került hős, ki megóvjon ellene.
Drámai felvonásnak egyszer vége lesz,
sehol lélek-derűm, s békém síri-csendjét
- elmúlás ujja ér majd a csontos testhez -
s a töprengés fonalát halál tépi szét.
B.TOMOS HAJNAL
Citrom húsában fogak
Be akartam fejezni azt a vitát
elegánsan és diszkéten,
mint ahogy jobb családok hölgyei
távoznak túl hangos koktélokról,
de csak elnyomtam szenvtelen
az utolsó szót – csikket a hamuzóban,
ha már körmömig égett –
Vetkőzés közben,
aprókat reccsenve szikrázott
a lykra harisnyám
s mint ötágú villámhárító,
ujjaim felfogták a hideg áramot :
régen éreztem ilyen jegesen
a citrom húsába mélyülő fogakat.
Aztán a szúnyogok monoton keringése
ezüst párát vont szememre
s reggel már nem emlékeztem,
hogy álmodtam, vagy meghaltam
kicsit azon a katatón éjjelen.
BARÁTH ZOLTÁN
Suttogás
/Allen Ginsberg emlékének ajánlva/
Már csak suttogásra futja
szétüvöltött torkomból.
Az is csak rekedt-halk, szavam alig érteni.
De minek is - mit is kéne, hogy megértsenek abból,
mit magam elé suttogok, mint valami hold-kóros, utcákon csavargó hobó,
ki józan pillanatait oly könnyedén hagyta maga mögött,
mint kígyó levedlett bőrét.
Halkan továbbcsúszva a gazzal felvert
telkek üvegekkel teleszórt gyepén, a levitézlett,
elfeledett, húgytól bűzlő, kartonpapírral borított sikátorok mellett.
Látod, Testvérem, itt semmi nem változott.
Talán annyit csak, hogy a korhadás folyamata felgyorsult némiképp...
Mióta itt hagytál minket, sötét vízióid képét éji lepelként borítva szívünkre.
Üvöltöttél. Üvöltöttél, míg üvöltésed crescendója megtörte a világ hamis káprázatát.
Üvöltöttél, és mi veled üvöltöttünk. Én veled üvöltöttem
egész mostanáig.
Sőt! Még most, suttogásommal is üvöltök.
Üvöltve világgá suttogom szavaid megduzzadt; házat, gazdaságot, testet, lelket,
mindent, MINDENT magával sodró folyó erejével üvöltött igazságaid letaglózó súlyát!
Szakállam ősz szálait neked ajánlom.
Bölcsességem nem sajátom. Javarészt tőled szerzett.
Te zsidó - buddhista - beatnik, az időben sodródó lázas eszméivel.
Látlak.
Látlak, ahogy templomi padban ülve madrigál - kórusi keresztény zenét hallgatsz
lehorgasztva bús, szürke fejed, melyen kipa billeg.
Elmélyedve, teljesen belemerülve hallgatod azt,
amelyben nem is hiszel, mégis, mélyen megérint.
Az idő foglya lettél köztünk.
Bezártunk egy pillanatba, hangoddal, arcképeddel, szavaiddal, hiteddel, hitetlenségeddel,
költészeted hamujával és lávájával együtt.
Bezártunk a szívünkbe, gondolatainkba, s te ott rostokolsz szabadságra vágyva,
melyet már sosem tudhatsz magadénak!
Örökre foglya lettél e NEMZETSÉGNEK.
Látlak, ahogy megpróbálsz átlépni a napsütötte romokon, hogy eltakarítsd az idő
mocskos folyama után maradt tegnap-törmelékeket.
Látlak, ahogy Carl Solomon-t vígasztalva együtt vagy vele ama Sárgaházban.
Látlak.
Látunk.
Látunk és nem feledünk.
Így lettél te fogoly.
Emlékeink foglya.
AZ IDŐK VÉGEZETÉIG.
Képzeletünkben te lettél az a Filozófus, aki mellett sétálva,
a világ végéig, és onnan visszafelé megtett távot, eszmecserénk
közben nem is érzékelve tettük, és tesszük meg.
Az órák még mindig potyognak a fejünkre, hogy figyelmeztessenek
az idő konok múlására.
És még mindig ugyanúgy nem veszünk tudomást róla, mint amikor
felhívtad rá a figyelmünket.
Csak rohanunk vakon előre, hátra, ki tudja merre?
A végzetünk felé? Vagy attól el de mégis hozzá,
hiába küzdve annak elkerüléséért.
Még mindig itt vannak az angyalfejű
hipsterek, kik ugyanúgy eltolják maguktól a valóság segítő kezét,
messzire menekülve a tudatmódosító szerek okozta földtől való elszakadásba.
Lebegnek a semmi fölött. feledve egykoron emberi mivoltukat.
Látod?
Ahogy mondtam.
Semmi sem változott.
Vagy szinte semmi.
Az Üresség lopja be magát az emberi szívekbe, a vidékbe, a városok nyomorgó,
siváran hideg utcáira.
A marha-vagonok már üresen robognak.
lemaradtak róluk a hobók,
kik egykor jelzésekkel segítették egymás továbbhaladását.
A nagyapa-éjszaka csillagai üres tájakra meresztik fénylő tekintetüket.
Nem égő tábortüzek fölött nem sütnek rühes, kóbor ebekből készült kolbászt
a már nem létező, kihalt nincstelenek.
A változás a romlás virágait tovább bontogatja.
Baudelaire sem tudna már ihletet meríteni!
A Valóság is csak legyint egyet, és továbbáll e helyről.
Itt nincs már keresnivalója.
Nem maradt senki, akit érdekelne.
Az emberi birkákat, és marhákat már rég a szellemi mészárszékre terelték
kordonjaikkal, és mézes-mázos szavaikkal a "Vezetők"-nek csúfolt manipulatív,
minden hájjal megkent politikusok.
Bégetnek. Bólogatnak. És lépkednek boldogan, hagyva, hogy eszükből, pénzükből
és mindenükből kiforgatva otthagyják szellemi dögjeiket a szellemi varjaknak,
akik szintén boldogan csipegetik le róluk azt a kevés szellemi tulajdonukat,
ami még maradt ezután.
Ha maradt.
Oh, Allen!
Örülhetsz, hogy már csak emlékeinkben élsz e földön!
A változás korróziója zabálja ezt az elrozsdásodott,
elgyengült, a fáradtságtól magáról mit sem tudó világot.
Ahogy akkor, mikor éltél.
Csak most gyorsabban, és nyersebben, mint akkor,
amikor éltél.
Szellemi pusztaság, és a testi - lelki nyomor
elképesztő táj-rajza.
Teljesen elzüllesztettük a hagyatékot,
melyet Gaia, föld-anyánk ránk bízott.
Moloch bűzölgő szemét -,
és kohó hegyei emelkednek
civilizációnk fölé.
Műanyag-folyók, és tengerek áradnak,
Aluljáróinkban még most is visszhangzanak
megerőszakolt fiaink és lányaink sikolyai!
Az Enyészet vonata robog velünk tovább
pokoli mélységek veszejtő lejtőin!
Itt mind, ki viszonlyag még normális,
önként vonulna be egy elmegyógyintézetbe,
de már azok rácsait is lehúzták az orrunk előtt!
Nincs menekvés.
Csak sprirituális út vezethet el innen,
melyet te már kitapostál előttünk.
Hála néked ezért!
Te zsidó - buddhista - beatnik,
ki most végre feloldódhatsz az időben.
Szabadon engedlek!
E változásokkal úgysem tudnál mit kezdeni!
Ne is figyelj rám!
Ne figyelj egyikünkre sem!
Csak menj! Oldódj!
Fordíts hátat, és szívódj fel!
Oh, Allen!
Nem ilyen megemlékezést érdemelnél!-
suttogom üvöltve, halkan.
De csak ez maradt,
amit e kor szellemi örökségeként neked mutathatok.
Sajnálom!
Az emberiség nevében!
És örülök!
Hogy már nem láttad!
Nem láthattad, ami utánad jött.
SZELE ANNA
Azok emlékére, akik sohasem lehettek gyermekek
Én egyéves kislány voltam
bársonypuha, mosolygós álmokkal.
Én kisfiú és öt.
Én sem lehettem tizennégynél több.
Nekem heroint adtak.
Engem anélkül kínoztak.
Az én testemet széjjelszakították.
Az enyémet kéjek közt elpusztították.
Én test vagyok, eldobott kacat.
Én magamon kívül vagyok csak szabad.
Én nem sírok, én nem beszélek.
Én mindig remegek, mert mindig félek.
Én azt kívánom, hogy legyen már vége!
Én azt, hogy ki bántott, hulljon annak vére!
Én azt, hogy radírozzák ki itt ezt az egészet!
Én azt, hogy hinni tudjak megint a tündérmesékben!
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
BUJÁKI LÍVIA
Szél szól
Szél szól,
ide-oda
jár,
szárnyán
puha pihe
száll,
lengő
kukorica-
szár,
sárgán
ragyog ez a
Nyár.
PÉTER TÍMEA
Körtefa
Roskadozik a körtefa,
Potyog a sárgája.
Bele is hull, most az egyik
Egy kisfiú markába.
Megörül a gyerekecske,
Kóstolná is gyorsan,
Eszébe jut anyja szava,
’Hiszen meg sem mostam!’
Szaladna is már a kútra,
A kócos kis kölke,
Ha nem esne lába elé,
Újabb három körte…
’Na ezt mostmár,
Fel kell szednem!’-gondolja magába.
Így aztán már négy szép körte,
Virít a markában!
Menne máris, hogy a körtét
Megfürdesse s falja.
Háta mögött koppanást hall,
El is fordul arra…
Két szép körte ül a fűben,
Mintha arra várna,
Ez a borzas, mezítlábas
Legyen majd gazdája!
Hat körtéje lett ezzel
Az éhes kis betyárnak.
Nincsen nála boldogabbja,
Az egész világnak.
Kapuban áll, öt testvére
Mind csak arra vágyna:
Foghatna –e, ő is ilyen,
Kincset a markába?
Tessék Hanna, fogjad Emma
Dani, Zsófi, Sára…
Mindegyik egy szép körtének lett
Boldog gazdája!
FRANCSOVICS JUDIT
Sajtból van…
Megírták a sajtóban:
a hold az égen sajtból van!...
Mint egy sárga egér álom
úgy dereng a láthatáron.
Egérsóhaj száll az égre,
a sajtholdnak közepébe:
"Megennélek, finom falat!
Nem is hagynék, csak egy lyukat."
PAPP RÓBERT
Az én bizim
Az én bizim most nyáron sem
Kerül fel a fészbukra.
Ötösből lám nem túl sokat
Tett bele a Jézuska.
De azt tudom anélkül is,
Mit jelent a becsület,
S annyi biztos, semmi pénzért
Meg nem szegném eskümet.
Az én bizim most nyáron sem
Kerül fel a fészbukra.
Nem adom fel, talán bizony
Sikerül egy év múlva.
De azt tudom anélkül is,
Mit jelent a tisztelet,
S bárki, aki jó szándékú,
Én mindenkit tisztelek.
Az én bizim tán sohasem
Kerül fel a fészbukra.
Talán sose mondják majd rá,
No, ez fiam szép munka!
De azt tudom anélkül is,
Mit jelent a szeretet,
S általa mind beforrasztom
A legfájóbb sebeket.
ÉLES ANETT
Csillagrózsa altató
Csillagrózsa, csillagrózsa,
aludj, édes gyermekem!
Csillagrózsás álmod fonja
simogató két kezem.
Holdsugáron Hold sugárút
fénylik csillag dombokon,
pillekönnyű tested tartom
csillagrózsa szirmokon.
Hogyha egyszer felnőtté válsz,
csillagfelhő kísér majd,
csillagrózsás álmok csokra
csillagfényes szirmot hajt.
Csillagrózsa, csillagrózsa,
aludj, édes angyalom,
ha nem leszek, rád vigyázok,
minden áldott, szép napon!
Csillagrózsa, csillagrózsa,
aludj, édes gyermekem!
Csillagrózsás fényből legyen
álmod: Csodás végtelen!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Másodállás
- Helló! Mennyi?
- Tizenötezer - fordulok meg a bárszéken, szőke parókám tincseit csavargatva ujjaim közt. A félhomályban - szemüveg híján - alig tudom kivenni a fiú vonásait. A franc egye meg, gondolom. Jövő héten veszek egy kontaktlencsét. De mégse. Talán így jobb is. Nem látni az arcokat, nem ismerni fel másnap esetleg a metrón. Engem sem ismernek majd fel. Rövid, vörös hajam, hosszú, szőke paróka takarja. Műszempilla, egy kiló festék, testre feszülő, bőrutánzatú nadrág, és egy apró, csipkés top, ami alig takar valamit a dupla pushup-os melltartóból, ami duplájára emeli nem épp dús kebleim.
- Na? Mehetünk? - kérdezek rá, mivel a srác nem válaszol, csak áll, mint aki szellemeket lát.
- Á… Ági néni? - kérdi rekedten, és térdeim megrogynának, ha nem ülnék épp. A hang alapján Gáborra, Csaba fiam osztálytársára ismerek. Sokat jár hozzánk. Csaba korrepetálja latinból. Együtt járnak az orvosira. Mindössze huszonkét éves, akár az én fiam. Egy pillanatra kiesek a szerepemből, és a táskámba nyúlok, hogy a szemüvegem feltegyem, de erőt veszek magamon, majd nagyot nyelve megszólalok.
- Idefigyelj apukám, én nem vagyok a te Ági nénid, csak szeretnéd! - nevetek fel rekedten, direkt elváltoztatva kissé a hangom. Egyébként soha nem szoktam így röhögni. Körbenézek, a csapos velem nevet. Szemében meglátom a döbbenetet, mert tudja ő is, lehet, lebuktam.
- Bocsánat - rebegi Gábor - annyira hasonlít rá, bocsánat - mondja még egyszer.
- Oda se neki! - fordítok neki hátat, nemtörődömséget színlelve. Közben a jeges veríték fut végig a hátamon. Odafordulok a Samathának nevezett kolléganőmhöz. - Most mit szólsz! Ez a kis taknyos leáginénizett!
Samantha, egy nagydarab, igazi vörös hajzuhataggal rendelkező, negyvenes prosti, végigméri a hátam mögött még mindig ugyanazon testhelyzetben álló Gábort és odakap a srác öléhez.
- A tanárnődet hívják Áginak, mucikám?
Vannak ilyen anyakomplexusos aberráltak. Súgja oda, hogy a fiú ne hallja, majd visszafordul hozzá.
- Ha akarod én eljátszom neked a tanító nénidet, rendben? Tizet fizetsz, és még el is náspángollak a nádpálcámmal, édesem! - nevet fel, végignyalva hosszú nyelvével az ajkát.
Nem látom a fiú reakcióját, mert nem akarok újra megfordulni, csak hevesen dobogó szívvel várom, hogy eltűnjön végre. Segélykérően nézek Dávidra, a csaposra, aki a szememben olvas, és - mint mindig - felismeri a segélykérő jeleket.
- Na, tűnj el innen, kisfiam! Nem látod, hogy a nénik nem érnek rá? - csapkod a fehér konyharuhával, mintha egy legyet akarna elhajtani.
- Nem hiszem, hogy bármi sértőt mondtam volna. És elnézést is kértem. - mondja az - Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint másoknak - hallom a hangján, felbátorodott, és mellém telepszik egy üres székre.
- Egy vodkát kérek tonikkal! - utasítja a csapost. Az meg vállat vonva néz felém, szememmel intek, hogy hagyja. Úgy döntök, inkább én hagyom el a terepet, mielőtt valóban leleplez.
- Mit is mondott, húszezer? - veti oda hanyagul, miközben a szájához emeli a poharát.
Ma még egy vendégem se volt. Igazság szerint ez a hét nagyon gyenge volt. Nem azért mert kétszer tudtam csak lejönni, mert a beázás miatt a festés után végig kellett takarítanom a lakást, és estére hulla fáradt lettem. Aztán jött Csaba születésnapja, anyámék, vendégek, barátok. A könyvtárban leltár volt. Mindennap estig ott voltam, hogy végezzek.
A törzsvendégeim közül egy sem jött le hetek óta. Csabának meg be kéne fizetni a következő szemeszter tandíját, de az összes megtakarításom elment a festésre. Ezek a szakemberek iszonyú sokat elkérnek, és csak húzzák az időt, hogy úgy tűnjön, baromi sokat dolgoznak. Ezért elgondolkozom az ajánlaton, aztán megrázom a fejem. Hát, tiszta hülye vagyok, hogy egyáltalán ilyesmi megfordul a fejemben.
- Nem érek rá, foglalt vagyok - fordulok meg a széken és az apró táskám a vállamra dobva elvonszolom magam, a biztonságos tömeg felé, a bár másik oldalához. Valami céges buli, és tele van részeg pasasokkal. Az egyiket csak sikerül horogra akasztanom. Mikor már azt hiszem, leráztam a fiút, mert az egyik öltönyös derékon ragad, és magával sodor a másik helyiségbe, újra meglátom Gábort, ahogy ott áll az egyik oszlopnál, az italát kortyolgatva engem bámul.
Elfordítom a fejem, kiszakítom magam az öltönyös szorításából, a kijárat felé veszem az irányt.
Tudom, hogy felismert. Tudom, soha többé nem tudok majd a szemébe nézni, tudom, hogy ide sem jöhetek többé, tudom, hogy nem fogja elmondani Csabának, hogy az anyja így egészíti ki a könyvtárosi keresetét.
MILLEI LAJOS
A sírás majd megszűnik ugye?
Fájdalmas mozdulatokkal keverte a tejeskávét. A félliteres, zománcos bögre még otthonról van. Behozhatott magával egy pár személyes dolgot, hogy ne tűnjön annyira idegennek az itteni világ. A jó öreg vekker, a papucs, a pipája. Ezek mind vele öregedtek meg, a hiányuk jobban fájna, mint az éhezés. Bár a vekker dolgavégezetlenül gubbaszt a leltári éjjeliszekrényen. Nem kell már ébresztőt fújjon hajnali négykor. Miért is kelne fel? Nem várják már Őt az éhes állatok. A Talpas sem dörgölődzik a trágyától megszáradt gumicsizmájához, miközben két farkcsóválás között jókedvű nyüszítéssel üdvözli. A pipa is hasznavehetetlen az itteni világban, akár csak Ő. Már az elején megmondták, az új törvények értelmében itt mindenfajta dohányzás tilos.
Honnan is tudnák ők, hogy a kis rózsafapipa a szája tartozéka volt. Akkor is ott lógott, ha éppen nem füstölt.
Csak a papucs bújt a lábára türelmesen, foltjaival, szakadásaival. Értetlenül nézte az új világot, amelybe belekényszerültek.
- Hej, pedig de jó is volt – gondolta – a pirkadattal kelni! Végigjárni az állatokat, megnézni, hogy éjszakáztak. Megsimogatni Sárát, a reggel-este friss tejet adó, öreg tehenet. Odabújni egy kicsit Szellő okos fejéhez. Rátenni a kezét a csillagos homlokára. A szelíd kancának olyankor az orrlyukai kétszeresre tágultak, és látható örömmel szippantotta be a jól ismert kéz illatát.
Aztán a disznókat ellenőrizte. Jól aludtak-e? Megették mind a moslékot a vályúból?
Kiengedte a tyúkokat, hadd kapirgáljanak a tanya zöld fűjében.
És ahogy a felkelő, sárgás nap fényében kárálva szaladgáltak egy-egy új giliszta után, Őt mindig valami kellemes meleg megelégedés legyintette arcon.
De sokáig nem lehetett bámészkodni. Ahogy felébredt a tanya, már követelőzött is.
Kiszedte a trágyát a ló meg a tehén alól. Összesöpörte a disznók éjjeli mocskát. A tegnap esti zölddel keveredett disznó ganét talicskába rakta, s miközben a trágyadombra tolta, azon gondolkodott, hogy ezek a mafla röfik sosem tanulják meg, hogy ne oda piszkítsanak, ahol esznek. Ahogy kiborította a talicska tartalmát, a trágyadombon a kakas vezetésével már meg is kezdték a tyúkok a guberálást. A természetes újrahasznosítás legősibb követői nagy szakértelemmel válogatták ki a még táplálkozásra alkalmas dolgokat.
Elkezdte az etetést. Először a ló meg a tehén kapott friss szénát, s egy-egy marék abrakot. Zöldet majd találnak eleget, ha kicsapja őket a legelőre. Friss vízzel kedveskedett nekik, és már ment is, hogy bekeverje a moslékot. A forró vizet óvatosan töltötte a darára. Kétszer-háromszor jól elkeverte, és amikor már kezdett dagadni, a disznók vályújába öntötte, miközben arra vigyázott, hogy ezek az ”éhes ördögök” nehogy fellökjék. Ezek mindig veszekedve ettek! Egymást arrébb lökve igyekeztek a vályú több pontján is lakmározni. Miközben visítva habzsoltak, Ő mosolyogva nézte a tülekedést: ezek a buta süldők sosem értik meg, hogy ugyanaz van az etetőben mindenhol.
Mire végzett a disznókkal Sára már várta a fejéssel. Valamikor régen csak úgy hajolva, vagy guggolva préselte ki a tehén tőgyéből a tejet, de az utóbbi években bizony már le kellett ülni hozzá. A kis háromlábú szék az istálló sarkában árválkodott. Nem sok dolga volt: naponta kétszer használták egy-egy negyed órára. A többi időt az istállószag társaságában töltötte csendes belenyugvással.
A friss tejből öntött egy keveset az addigra fennhangon doromboló kandúrnak. Hogy milyen veleszületett, tehetséges érzékkel került elő addigra mindig Berci, azt sosem tudta megfejteni, de az biztos, hogy a fejés végére ott hízelgett a lábánál.
Talpasnak is löttyintett két-három decit a fehéren habzó italból. Hűséges pajtása megelégedve lefetyelte a meleg tejet. Előleg volt ez neki a napi segítségért. Egy jól befektetett előleg, melyet estére mindig megszolgált.
Csak ezután ült le reggelizni. Megforralta a tejet, háromnegyedig töltötte a zománcos bögréjét, öntött rá egy kevés cikóriakávét, és miközben fájdalmas mozdulatokkal kevergetni kezdte, kenyeret tördelt bele…
Most is kenyeret tördelt a tejeskávéba. Ösztönös, létfenntartó mozdulatokkal kanalazta a szájába, de nem ízlett neki. Olyan kényszer-ízű volt.
- Ez a tej meg sem közelíti az én Sárámét. – motyogta szomorúan – Itt minden mű, vagy utánzat. Az élet is.
Pedig Ő választotta ezt. Amikor elhatározta, hogy eladja a tanyát, és beköltözik az öregotthonba, nem gondolta, hogy ilyen semmit érő élete lesz itt. Olyan egyértelműnek látszott az egész: a fia házát árveréssel fenyegette a bank. A felgyülemlett tartozást képtelenség volt kifizetni. A kilakoltatás rémes lehetősége már nem mint odatévedt vendég, hanem követelőző, számító lakótársként élt együtt a gyerekekkel.
Látta Ő rajtuk, amikor hétvégeken eljöttek hozzá. Amíg az unokák, mint a szabad teret érző kiscsikók, vidáman szaladgáltak a nyárfák között, meg a patakparton, addig Ő a szülőket próbálta kifaggatni.
A fia csak félszavakat mondott. Próbálta tartani magát, bízni akart a bizonytalanban. Ám a menye mindent elárult: a mozdulatai segítségért kiabáltak, az ölelése könyörgés volt, a pillantása rémület. A tanácstalanság úgy borította rá nehéz köpenyét, hogy neki a szíve szakadt meg, ha ránézett.
- A jó Isten nem hagyja el az övéit.
- Azt hiszem, apuka, a bankok kivették a jó Isten kezéből az irányítást.
... Másnap magára hagyta egy kicsit a tanyát, és bement a bankba hogy maga győződjön meg erről.
A kezdeti idegen udvariasságot nyomban felváltotta a nyájas segíteni akarás, mihelyt meghallották, hogy miről is van szó.
Nem is tűnt olyan bonyolultnak az egész: a tanyáért és a földekért cserébe a bank elengedi a fia összes tartozását, csak az állatokkal nem tud mit kezdeni.
Úgyhogy másnapra kihívta az egyik kupecet.
Egyenként állapította meg az állatok értékét, és Ő mindegyikre rábólintott.
Hogy is alkudhatna az ember azokról, akiket a családjának tekint.
Az összegyűjtött pénzecskéjéből kifizetett az öregotthonba egy éves tartózkodást, a többit majd a kevés nyugdíjából emelik le.
A fiához már a kész tényekkel és a papírokkal állított be.
A menye sírva fakadt. A fia veszekedő szavait a hihetetlen megdöbbenés festette véresre.
- Apuka! Hát eldobtad az egész eddigi életed?
- Az életem egyik felét elvitte anyád, amikor meghalt. A másik felét mindig is neked tartogattam. Jól van ez így. Békélj meg vele, fiam.
Egy hét múlva már idegen ágyban mormolta az esti imádságot.
Mindig, minden változást összeszorított fogakkal tűrt el. Volt már része bőven nehéz élethelyzetekben, és makacs elszántsággal mindig túlélte valahogy, de ez most más volt. Ezt maga választotta. Talán azért is tűnt nehezebbnek. A fájdalom úgy járt a testén ki-be, mint egy eleven cica a macskaajtón.
Ám a fájdalmat is meg lehet szokni, ha elég időnk van rá…
Most is ezen gondolkodott, ahogy kényszerrel kanalazta magába a reggelijét.
A döntése felől nem voltak kétségei, csak a döntésének a következményeit nehéz, nagyon nehéz most még elviselni.
Észre sem vette, hogy a fia áll mellette. A bűnbánat-színű zakó, melyet pár napja magán hordott, sárgásra festette a szeme körül a ráncokat.
- Mióta állsz itt? – kérdezte, és szeretettel emelte fel a tekintetét.
- Ahhoz elég ideje, hogy lássam, nem ízlik a tejeskávéba aprított kenyér.
- Csak nincs étvágyam. A semmittevés nem a legjobb étvágygerjesztő, meg aztán az új ízek megszokásához idő kell.
- Apuka, látom, hogy szenvedsz! Én nem akartam ezt. Én…
- Tudom, fiam! Nincs semmi baj… Csak a sírást ne hallanám…
- Miféle sírást?
- Amióta itt vagyok, sír a fejemben a tanya. Sírnak a nyárfák a patak partján, ha fújja őket a déli szél. Halk pityergéssel csordogál a patak, miközben tétován keresi a helyét a két part között. Sára és Szellő olyan fájdalmasan jajgat bennem, mint ahogy anyádat hallottam, amikor itt hagyott. De lecsitítottam Őt is… Elbírok majd ezekkel is… Az ember mindent kibír… Talpas nyüszítése is halkul majd, tudom, csak teljen, múljon az idő.
Ne rágd magad miatta. A gyerekeiddel foglalkozz! Nekünk, szülőknek az a mindenünk… Meglátod, egy fél év, és a sírás is megszűnik majd…
BUCSI MARIANN
Szegény gyerekek
Két nő áll az utcán a társasházat övező kapu előtt. Egyikük negyvenes, barna rövid hajú, arcán vastag smink. Királykék és zöld szemhéja, fekete tussal van kihúzva, járomcsontján kör alakban feltett, túl sok pirosító, vörös rúzsa rákenődött a fogára. Nadrágja, blézere láthatóan igen drága darab, feltűnő színeket visel, de nem összeillőket. Rózsaszín blúza fölött, királykék alapon vörösrózsa-mintás a zakó, nadrágja fekete, nyakában piros gyöngysor, ujjain aranygyűrűk. Magas sarkú cipőjének színe az okkersárga és a barna közt helyezkedik el valahol. Kétségkívül divatos holmi, de valahogy nincs összhangban az öltözékével. Jobb kezébe barna hajú apró kislány kapaszkodik – hatéves forma – fejét lehajtja, bokapántos cipőjével egy kavicsot piszkálgat, barna frufrujára ráférne egy vágás, mélyen a szemébe hull. Bal oldalán nyolc éves forma fiú áll hetykén, kihívón. A másik asszony már elmúlt hatvan, vastag tweed szoknyát visel, hozzáillő zakóval, lábán strapabíró cipő. Ősz haját fodrász bodorította, kezén, nyakán antik ékszerek.
- Hogy van, kedves Vera? – kérdezi az idős hölgy.
- Ne is kérdezze Bori néni!
- Ne értse félre, kedveském – teszi bizalmasan a kezét a fiatalabb nő karjára – hova lett a férje? Már vagy egy hete nem láttam és… Nem akartam én leselkedni, de hát az udvarra néz az ablakom. Láttam, hogy nagy bőröndökkel ment el.
A Verának szólított nő megfeszül, száját összepréseli, szemöldöke közt két függőleges vastag vonal jelenik meg. Szinte úgy köpi szavakat:
- Elhagyott az a szemétláda!
- Jaj, istenem! – hőköl hátra az idősebb nő.
- Igen! A rohadék! Összeállt egy másik nővel! Egy kis cica babával! Itt hagyott a két gyerekkel egyedül! Megcsalt, becsapott, kisemmizett! Tizenöt év házasság után! Egy utolsó aljas gazember! Nincs tekintettel a saját gyerekeire se! Nézzen rájuk Bori néni! Hordhatom őket majd pszichológushoz, mert az apjuk ilyen kárt tett a lelkükben! Elhagyni a családját egy semmi kis nőcskéért!
- Nehéz helyzet lehet ez, kedvesem – mondja csendesen az idősebb nő. – Mi lenne, ha átjönne kávéra? Ne itt beszéljük ezt meg – néz jelentőségteljesen a két gyermekre, de a másik nő figyelmen kívül hagyja.
- Egy hete minden estét átsírok! Szegény gyerekek nem győznek vigasztalni. Ők se értik, de hát hogy is érthetnék! Az apjuk elhagyta őket! Arra kárhoztatja mindkettőt, hogy csonka családban nőjenek fel! Tudja milyen trauma ez egy gyereknek? Biztos vagyok benne, hogy évekig hordhatom őket a pszichológushoz! Az a szemétláda apjuk meg éli világát egy kis kurvával! Micsoda példát mutat így a gyerekinek? Hát ember az ilyen? Itt maradtam, egy keresettel, hitellel a nyakamban! Mert hitelt kell felvennem, hogy ki tudjam fizetni a házból a részét! Mert ragaszkodik ám hozzá! Kisemmiz engem teljesen! Nem elég a szégyen, hogy elhagy, egy utolsó kis nőért! Még ki is forgat mindenből! Rájöttem, hogy már évek óta csal! Még a kisfiamnak is megmutattam a közösségi oldalon a nőket, akikkel az a szemétláda félrekefélt! Lássa csak, milyen egy utolsó gazember az apja! Meg kell tudniuk, milyen hazug, csaló, hogy mit művelt!
- Én szeretem az apát – hallatszik egy halk hangocska, ahogy a kislány maga elé suttogja a szavakat.
Az anya hirtelen megrántja a kislányt a kezénél fogva:
- Ne beszélj butaságokat! Az apád elhagyott minket! Itt hagyott téged is! Megcsalt, becsapott, hazudozott! Tönkretett engem! - Látja Bori néni! – fordul az idős asszony felé – Ilyen zavart okoz a gyerekben! Esténként sír, hol az apja, nem érti, hogy elhagyta, nem fogja fel, milyen szemét utolsó gazember az és közben ragaszkodik, sír utána. Ennek meg aztán még keservesebb vége lesz!
- Kislány még Verám, neki az édesapja… - kezdi az idős hölgy, de nem tudja befejezni a mondatot, mert a másik nő élesen közbevág:
- Édesapa?! Hogy lehetne egyáltalán édesapának nevezni egy ilyet? Még ember se! Nemhogy apa, pláne nem édesapa! Húsz évet áldoztam rá az életemből, tizenötöt házasságban! Két gyereket szültem neki! Erre megcsal, becsap, kisemmiz, elhagy! Elhagy! Úgy, hogy itt a két gyereke! – a nő sírni kezd, elmázolódik a smink a szeme alatt. A kislány még lejjebb hajtja a fejét, elmélyülten görgeti a kavicsot kis lába alatt. A fiú az anyjába kapaszkodik:
- Ne sírj anya, majd én megbüntetem, ha nagy leszek!
- Jó kisfiú vagy – simogatja meg az anyja a feje búbját.
- Apa szeret minket – suttogja a kislány.
A fiú ekkor nagyot taszít rajta, elesik, sírni kezd.
- Látja, Bori néni! Ezt tette az a rohadék velünk! A gyerekeim is teljesen odavannak!
Az idős nő láthatóan megrendül, nem tudja, mit mondhatna, hogy szabaduljon a kényelmetlen helyzetből. Ekkor szerencsére megszólal a fiatalabb nő telefonja. Ránéz a kijelzőre.
- Ezt most muszáj felvennem.
Elköszön, kézen fogja a kislányt, aki vonakodni látszik. Nagyot ránt rajta, rápirít, ne hisztizzen, aztán belépnek a kapun.
Az idős nő áll a bejárat előtt, arcán szomorúság, fejét csóválja „Szegény gyerekek” – gondolja, majd nagyot sóhajtva ő is belép a kapun.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
SZAKÁLYNÉ NAGY IRÉN
Távolba veszve
lét horizontján - látom
még gyerekkorom
*
Ablakban pillék
levéllépcsőkön elült
Orchidea csend
*
Fekete halál
Fehér mennyország: Földön
szivárvány ragyog
*
Vers - cím nélküli
három sor: mondandóját
bíztam lelkedre
*
Holdfényes éjbe
illanó - álomidő
Veled végtelen
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
DUFEK MÁRIA
Hit,
rövid
szó, ha van,
hegyet mozgat,
tartalommal bír.
*
Cél,
lehet
bármi szép,
gonosz eszközt
nem szentesíthet.
*
Jó
ember
reménye
cselekedet
mások javára.
*
Hű
asszony
nagy érték,
színarannyal
vethető latba.
*
Zárt
ver le,
ki jóval
közelít a
fájó lélekhez.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése