Kép forrás: https://pin.it/6WC0kou
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
SZUHAY-HAVAS MARIANNA
Szeptemberi vers
Szívdobbanásnyi az este árnya,
talán eltévedt madárnak szárnya,
a hallgatag Hold is alig látszik,
felhők felett csillagokkal játszik.
Míg szél feszül a szemre, a szájra,
az összes megtépett, színes ágra.
Felhabzik tengernyi apró tócsa,
kicsi gyermeklábak vágya-álma.
A szeptember pedig úgy átoson
minden kis falun és nagy városon,
hogy hajolnak utána mind a fák,
vagy csak a pergő esőt bámulják.
Én nyarunk ízét viszem magamban,
bőröm őrzi kabátba takartan,
hogy szép aranyparton ezüstcsendben,
megmaradtunk örök szerelemben.
KISS-TELEKI RITA
Igazunk
jó látni ahogy a te szemed is az enyémmel tiszta
hogy csak ritkán csinálsz már úgy mintha
talán ideébredtél ha nem itt vagy nincs is máshol
csak néha veszem észre hogy jókisfiút’ játszol
talán már engem sem érdekel mi van mögötted
a hamis részeket meg úgy-ahogy ki is törölted
igaz olykor még ragacsosan nyújtod a mondatot
de szerintem majd ez is kikopik belőled ha hagyod
KOVÁCS DANIELA
Megér(int)hetetlen
Már ködbe merül a messze-tűnő sík,
nyers szélben ring a vadfüvek kalásza,
s mint emberész, mely önmagán tűnődik,
a vesztét érzi, míg a vihar rázza.
Kis hársfánk gyönge leveleit védi,
érzi, lenn a völgyben bősz orkán támad,
hiába óvná, az áram úgy tépi,
mint lelenckölök a rossz mostohákat.
Ámulva nézem haragját az ősznek,
talán önző, hitvány, mihaszna vagyok,
de a valón most az álmaim győznek.
Didereghet künn az egész láthatár,
bennem, nézd, a Nap zsarátnokként ragyog.
Lélekhúrjaim közt rekedt meg a nyár.
SAPA BROWN
Huszonegy karát
Vacogok. Nem illik rám,
csontomig feszül az irhám.
A verset nézd, a sok betűt,
ritmust rág, tép. Nincs etűd.
Negyvenkét év csupa láz,
kopottas fényem új kabát.
Mit ér ma huszonegy karát?
Olvad, csurog le a máz.
Elmém legyint, muzsikál,
hallucinál és huzigál,
andalít, hevít, felkavar:
sistereg, mint az avar.
A verset nézd, kerek-e?
Van-e alja és fedele?
Hasít, szálldos a füst fel-le,
hasad az ég feneke?
Magam tartva magamtól
nem esek ki a szavakból.
Negyvenkét évem szendereg,
Halál lebeg, lepereg.
Vagyok még, s ez nem elég,
utánam is jön nemzedék,
de köztük lesz majd, akad egy,
kin e vers lesz anyajegy?
Ember légy mindig, derűs,
mint a hold ott fent, ezüst.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Gyümölcsre hív
Utó-Medárd! No nézd: megint esik!
Nagy ám a sár, s fejünkre nőtt a gyom.
Lucsokban áll a kert az egresig,
merő csatak – meguntam én nagyon!
Fukar nyarunk mosolyra nem derít,
szerény kegyet sem oszt a vén kufár,
no majd az ősz talán asztalt terít,
gyümölcsre hív a késő napsugár.
A szíve vaj, kalácsa porhanyó,
s bár halni kész, mi még ma ékes itt,
meg is cirógat majd a jó anyó,
köténye édes almát fényesít.
PELESZ ALEXANDRA
Életkép
Egy részem a sarokban,
egy a kamrapolc alatt
porlepte kacat lett,
s a szoba falán,
éppen egy képkeret felett
pókhálóban pihen a halál.
Ringatózik.
Meg-megcsillan rajta a holdsugár,
így lesi: fog-e valaki seprűt,
s leporolja-e?
… azt a széthullott lélekdarabkát.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
vízre hullott a hold
vízre hullott a hold
puha gyöngy-szilánkjait
ringatják a habok
- felsóhajt fészkén az est
szívekre csillagok
csóvái simítanak
lobogó vágyálmot
- padon árva magány ül
zárt szirmok búbjára
hűs csókját hinti a nyár
remegő éj-ajkával
- remény moccan a nád közt
csend ölel magához
könnyes párnacsücsköket
és egy sóvár álmot
- hol te csókolsz engemet
DOBROSI ANDREA
Csoda íz
Ma is láttam,
bólogatnak buxusok,
meg ahogy a kertben
elcsoszogott a csend,
mint ha még mondta volna:
bocs, itt vagyok,
csak az infúzió csorog.
Csoda íze volt az égnek,
mit rőtje elhagyott,
épp a bokrokon pihent,
miként negyven fokban
aszfaltot foltozó munkások;
vörös nyugalom guggolt
levelek között lent az ágakon,
s megszokás moccant odafent.
ANDRÁS ADÉL
Mama
Nagymama a dunyhát
két kezével mosta,
lefoszlott bőrével
arcom simította.
Oly édes érintés
soha-soha nem ért,
aranyszíve nekem
minden kincset megért.
Jó asszony volt mama,
s a legjobb még most is,
bár szívén a burok
kopott is, fakó is.
Két fia volt neki,
egyikük elhagyta,
édesanyám szívét
kettéhasította.
Mama erős maradt,
született egy kislány,
szívében a nagy űrt
ő töltötte eztán.
Arcán a ráncai
mindig kisimultak,
ha barna kapuba
lábaim torpantak.
Két fia volt neki,
a másik bántotta,
majd lelkét szép lassan
tőrként csorbította.
A fiú még ott él
a szülői házban,
minden nappal vedel,
s szentségel arcátlan.
Egy férje volt neki,
benne sem bízhatott,
ha segítség kellett,
rá nem számíthatott.
Nagymama a dunyhát
két kezével mossa,
meg sem áll a karja
már negyvenöt óta.
Megadott ő mindent,
bár semmije sem volt,
egy utolsó fillért
csak nekem félretolt.
Évek alatt sajnos
számos bánat érte,
könnyei rózsává
nyíltak ki éjfélre.
Egy célja maradt még:
lásson menyasszonyként,
boldogan tudhassa
szíve igazgyöngyét.
Mama képét nézem,
erősnek kell lennem.
Ő a legszebb csoda
e világi szennyben.
A dunyhát, nagymama,
ki mossa ezután?
Szemem tied maradt
szelíd zöldesbarnán.
TOTH ENIKŐ
Neked írom
Neked írom most a sorokat,
ki nem ismertél cseppnyi hálát,
- sem jó modorra nem futotta -
te okoztad a lelkem gyászát.
Perzselt, izzott benned a dölyfös
gőg, mint hevített kohó-katlan,
ám nem olvadtál nemesfémmé,
hamuként szóródtál a gazban.
Ma minden sértő tetted, szavad,
mint ebnek koncot dobnám eléd,
de elmém konok, s úr a közöny,
még utálatom sincs már feléd.
GYENGE ILDIKÓ
Maradj meg nekem
Maradj meg nekem,
mint párna alá
rejtett titok,
boldogságra ok,
ablakban maradt
pillantás,
munka közbeni
szusszanás,
ujjnyom a poharamon,
kávéfolt az asztalomon,
hajamba font álom,
bor okozta mámor.
Egy ima
a szám szélén,
kinőtt gaz a kert végén,
csillogás a hold szélén.
Ne érj hozzám soha!
Ez az örökléted záloga.
Ha nem jössz közelebb,
nem ronthatja semmi meg,
bennem élő jelened.
ZAKAR MÓNIKA
Keresd
A Bölcs…
Az nem egy megfásult agg alak.
Úgy vén, hogy közben gyerek marad
Tudatból fog sok érzés-halat.
Ki Ő?
Meg nem mondhatom, de keresem.
Háromszázhatvan fok kevés lesz,
Talán fény és árnyék vegyesen.
Hogy hol?
Bizonyosan Három hegyen túl.
A két hullám között, egy gyöngyben,
Ahol Élet s Halál harca dúl.
Mikor?
Hogyan skandáljam azt ami nincs?
S az Univerzum is helytelen…
Mindössze Planck-időbe zárt kincs.
Egyben:
S ebben leled a felold(oz)ást
Tér, Idő, Energia hármas…
Tengelyében lásd a megoldást.
No, de...
Visszatérve a gondolathoz:
Mit a tele-vízió elvisz,
Csend mélyéből a gondolat hoz.
2020. július 5.
A kép forrása:https://messaggeroveneto.gelocal.it/udine/cronaca/2011/03/28/news/a-udine-l-anteprima-del-film-sulla-vita-di-tiziano-terzani-1.48608
TAMÁS ANDREA
Csend csendítő
Csodákat csendít a csend,
dúdolom néma dalát,
zendül és rezdül a szó,
zümmög, duruzsol a táj.
Csodákat csendít a csend,
csendesen cseperedik,
cselleng, csillan, csörgedez,
csobogva csendesedik.
Csodákat csendít a csend,
csendképe csendül, csitul,
csendkelyhekből cseppennek
andalító csendillatok.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Meglopott félelem
Napsütötte, árva harmat,
utolsónak eltűnő,
az lehetsz csak, gyenge kelme,
boka alján lengő, nő.
Hajnal hangja, ködbe fonja,
körbevonja - jöjj te is,
ringat lassú, lépés-hangú,
mozdulatlan kis hamis.
Jöjj a táncba, jöjj ha, bár ma
lábad súlyán sok a sár,
bánatőrök, intnek engem,
nem lopod el, nekem jár.
Járna, járna, nem jut mára,
már enyém mi úgy akar,
semmi nem nyom, földre húzva,
minden tiszta, felkavar.
Gyengeségem alig élő,
utat nem kap, engedem,
átsuhanjon rajtam éjjel,
álomszerűn meglelem.
Felismerem, el is hiszem,
jötte régi ismerős,
tenyerembe zárom lágyan,
szertefoszlik, nem erős.
Nem kell harcban, ősi rangban,
mindig első az hite,
annak lelte, szeretete,
ölelésük tánc tere.
Lopva iszom, lopva eszem,
lopva lelek perceket,
mintha nem is, mintha járna,
mintha, súgom magam is.
ZAGYI G. ILONA
Vírust kapott ez a nyár.
Annyira más, érezhető
vírust kapott ez a nyár,
hol túl lázas, hol reszkető.
Varjúhad sirat, "kár-kár".
Hol a magát kellető báj?
Rozsdás foltok, koravén táj.
Szépségen terjed szeplő,
bárányból farkas-felhő.
Duzzadó düh, lidérc alak,
harag a szelídségen
nehézzé válik, szétszakad,
pusztít a békességen.
Elvesz, majd visszaad részben,
vihar után, múló vészben,
megcsillan a fénysugár.
Vírust kapott ez a nyár.
CSÁK ZITA
Szeptemberi haikucsokor
színpompás paplant
magára húzva, lassan
elalszik a nyár
tóparti stégen
észrevétlen mellém ült
a lágy koraősz
szalmaillatú
szeptemberi nap - sorsunk
jól összefonta
puha kardigánt
ölt magára az álmos
szeptember reggel
zöld ruháját - mint
egy kacér nő - leveti,
úgy csábít a táj
négyévszak csoda:
korall lett festővásznon
mi tegnap zöld volt
GYEREKVERS - ELSŐ KÖZLÉS
ÉLES ANETT
Mosolygós vers
Barátom a reggel és a csodás nappal,
fénysugár-hajócskák futnak a patakkal.
Odafent, magasban: vattacukor erdő,
égbolton bolyongó, bohó gyerekfelhő.
Ha a büszke szél fúj, barátom lesz mégis,
kibontott hajammal vele futok én is.
Rám kacsint egy csillag fent a sötét égen,
fénye nyújtózkodik göncölszekerében.
Mosolyog a hold is, ma mindenki boldog,
ágyam mellé gyűlnek a vidám koboldok,
mesét mond mindegyik, csupa csodaszárnyon
száll szememre végül a gyönyörű álom.
FRANCSOVICS JUDIT
Eső
Csipp-csepp, csepereg,
lám-lám elered,
csöppen az eső,
koppan a tető.
Cseppen, csöpörög,
messze az ég dörög,
készül a vihar,
jön a zivatar.
Csipp-csepp, csepereg,
arcomon lepereg,
csepp a fejemen,
csöpp a szememen.
Csepp a nyakamon,
csöpp a karomon,
csepp a kezemen,
ernyőm keresem.
Rákezd az eső,
friss a levegő.
Ázik a moha,
nő a pocsolya.
Szomjas a liget,
issza a vizet.
Magvat nevelő
élet az eső.
PÉTER TÍMEA
Som
Kertünk végén sombokor áll, zöldell a ruhája.
Imitt-amott piros gyöngyöt bújtat a fodrába.
Takargatja, rejtegeti érett, fényes kincsét.
Mintha tőlem irigyelné annak finom ízét.
Veszekszik az őszi széllel: Ne bánts már! – kiáltja.
Mosolyog csak pimasz Szél úr: Azért is cibálja!
Reggel harmat gyöngyét hinti e cifra ruhára,
langyos napfény cirógatja, holdfény az uszálya.
F. NAGY GÁBOR
Hangyaálom
Alkonyat-ég alatt
szürkület terjed,
párás homályba hullt
álompor-permet.
Kihűlő föld ölén
alszik egy hangya,
szél dudorászik a
porba kavarva.
Kardvirág őrzi már
a hangyaálmot,
harmatcsepp issza fel
a holdvilágot.
PAPP RÓBERT
Betűország lakói
(évnyitóra)
Betűország lakói, mind
csupa csuda lények,
kicsit furák, de nekem mind
egytől-egyig szépek.
Van, amelyik három lábú,
van, amelyik kettő,
az egyiknek pont van fején,
a másiknak vessző.
Van, amelyik kerek hasú,
van amelyik cingár,
van, amelyik kacskaringós,
akárcsak egy kis sál.
Akad olyan is közöttük,
amilyen egy fecske,
s olyan, melynek mint a villám,
cikcakkos a teste.
Egyik lakó éppen olyan,
mint egy cicafarok,
van még írott, van nyomtatott,
vannak kicsik, s nagyok.
Betűország lakói mind
csupa csuda lények,
megismerem mindet tán, míg
vége lesz az évnek.
FELNŐTT VERS - ELSŐ KÖZLÉS
JUHÁSZ MAGDA
Őszi szerenád
Árad a szélben a bánat,
alszik a fán a dió,
koppan a zápor a sárban,
hallgat a mennyei szó.
Sárgul a fáknak a lombja,
készül az őszi uszály,
hajnali szél szerenádja
zúgja, hogy halni muszáj.
Budapest, 2019
H. GÁBOR ERZSÉBET
Meddő virágok
Meddő virágok nyílnak bennem,
meg kéne szöknöm, messze mennem,
s elűzni minden átkot, rosszat -
talán a sors még jót is hozhat!
Itt hagyni mindent, s útra kelni,
szabadon élni, ünnepelni,
dalolni újra, szárnyra kelve -
nem itt szenvedni láncra verve!
Megváltó álom, jöjj ma gyorsan,
ne hagyj, könyörgöm, itt a porban,
égi vizedben fürdess engem,
szűzi tisztára mosd a lelkem!
Legyek egy néma csillag fénye,
szabadság édes, szép reménye,
s öleljen át a végzet karja -
hogyha az Úr is úgy akarja.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
MILLEI LAJOS
Amiből kevés van
Krisztina belekockázta az utolsó három szem krumplit a levesbe.
- Na, ezt is kell venni! – motyogta magában – és odalépett a bevásárló listához, amit egy hűtő mágnes szorított akaratosan a fehér fémlemezhez. Sovány, panaszos betűkkel felírta: „krumpli 2-3 kg.”
Így csinálta ezt már évek óta. Ha valami kifogyott, felírta a listára. Aztán hétvégén, mielőtt bevásárolni mentek volna, szőrös szívvel és remegő kézzel húzta ki a listáról a kevésbé fontos dolgokat.
Valamikor jó hosszú volt a lista. Tele finomságokkal, gyümölcsökkel. Két-három éve azonban arra kényszerült, hogy egy-két dolgot feleslegesnek ítéljen meg, és vad satírozással spóroljon a konyhapénzen.
- Ez is hülyeség! – gondolta – Mi az, hogy konyhapénz?
Nekik Zsolttal csak egyfajta pénzük volt: a kettőjük keresete. Az volt az összes pénz, az volt a minden pénz. Abból kellett fizetni a lakás- és kocsi törlesztést, a különböző rezsiket, a kis Balázs iskolai kiadásait, esetleg egy-egy égetően szükséges ruhát vagy cipőt venni, és a maradékból éltek. Akkoriban még tűrhetően. Ám a következő fizetésig mindig elfogyott a minden pénzük.
Aztán jött a tanárok létszámleépítése. Ő munkanélküli lett. A maga részéről kétharmaddal kevesebbel járult hozzá az összes pénzhez. Ott fogta meg, ahol tudta. Először csak a fagyik, csokik kerültek le a listáról. Később már a joghurtok, pudingok, üdítők is száműzve lettek a papírról. Aztán lekerültek a sütemények, kész ételek. Olcsóbb, rosszabb minőségű mosóport használt, semmit érő tusfürdőt, és mosogatótablettát vásárolt. A fodrászhoz se járt többet. Két-három havonta, ha már nagyon hosszúnak tűnt izgága, fekete haja, mosás után maga vágott le belőle, próbált valami értelmes frizurát kreálni. Bár nagy értelme nem volt, hisz úgyis csak a négy fal vette észre a változást. Akkoriban egy jó darabig a fodrászon megspórolt pénzen banánt vett Balázskának.
Aztán a banán is eltűnt, kellett a pénz a húsra, arra nagyobb szüksége van a gyereknek. Zsoltot abban az időben bocsátották el. A tönkrement építőipari cég jogutód nélkül szűnt meg. Nem kellenek már a mérnökök se, hisz senki sem akar építeni ebben a világban.
- A túlélésre kell berendezkednünk! – mondta Zsolt akaratosan – Csak éljük túl ezt a silány időszakot. Ha összehúzzuk magunkat, a munkanélküliből elleszünk egy darabig.
- Az enyém három hónap múlva lejár – jegyezte meg feketén Krisztina – Tudod mi lesz utána? Kapom a szociális járadékot. Azzal a huszonpárezer forinttal aztán kint leszünk a vízből.
- Ne láss ilyen sötéten, kicsim! Biztos, hogy kapok állást előbb-utóbb. Jó szakember vagyok, sokáig nem lehet meg az ország jó szakemberek nélkül. Addig meg lemondunk egy-két dologról.
Úgyhogy lekerült a bevásárló listáról a mindennapi tej, elég abból egyszer inni egy héten. Elmaradtak a jóízű felvágottak, a margarinos kenyér teával majdnem olyan finom. Gyümölcs is csak egy hónapban egyszer került az asztalra. A zöldségek hiányát hamar megszokták. Olcsóbb alapanyagokból készültek az ebédek. Balázsnak megszüntették az iskolai menzáját, fölösleges neki a suliban enni, amikor itthon várja a meleg étel.
Krisztina mániákusan odafigyelt, hogy ne égjen a villany fölöslegesen sehol. Azelőtt főzés közben a konyhai kis tévét mindig bekapcsolta háttérzajnak, azt is elhagyta, úgyis csak telebeszélik az ember fejét mindig valamivel.
Szépen lassan, egyesével mentek lefelé a lépcsőn, úgy, hogy észre sem vették, mert nem akartak foglalkozni vele.
Esténként óriásit beszélgettek hárman, és a két felnőtt meglepődve vette észre, hogy még mindig tudnak jóízűen nevetni. Balázs jókat bohóckodott nekik. Meglehetősen jól tudott ismert embereket utánozni. Kilenc éves létére igazi kis tehetségnek ígérkezett.
Aztán beütött a krach: a devizaalapú kölcsönök brutálisan megemelkedtek. A kocsi- és lakásrészlet együtt több volt, mint a kettőjük összjövedelme.
- Eladjuk a kocsit! – mondta határozottan Zsolt – Úgysem igen megyünk vele sehová. Ilyen benzinárak mellett, meg a biztosítás, a műszaki csak mind-mind viszi a pénzt. Én mondom, a kocsi tulajdonosok lassú kínhalálra vannak ítélve.
A hitelkiegyenlítés után négyszázhúszezer forint maradt a hétéves Opelből.
- És még jól is jártunk! – dörzsölte a markát Zsolt – Tudod, hogy a volt kollégáim mind sorba állnak, de nem tudják eladni a méregdrága mercijüket, meg BMW-éjüket.
- Meddig lesz ez elég? – szaladt ki a száján a bánat Krisztinának – Mit kell még eladnunk, hogy felnevelhessük a gyereket?
- Nyugi kicsim, okosnak kell lenni! Ezt a pénzt átváltjuk euróra, romoljon másnál a forint, ebből fizetjük majd a lakástörlesztést, de csak minden harmadik hónapban utalunk. Három nem fizetett hónap után jön csak a felszólítás. Így kihúzzuk majdnem egy évig.
- A jövő hónaptól te is csak szoc. járadékot kapsz. A havi bevételünk nem fogja elérni az ötven ezer forintot. Mit csináljunk? Együnk vagy fizessük a rezsit? – kérdezte csüggedten Krisztina.
- Most már biztos találok állást! Ha kell, elmegyek utcaseprőnek, a francba a diplomával.
Krisztina nem szólt, csak szép fokozatosan húzta ki a listáról a nélkülözhető dolgokat. Csontos húsokat vett egy héten kétszer. Egyszer csirke-farhátat, egyszer sertés húsos - csontot. Ezreket takarított meg, de mindjárt volt is neki helye. Balázs úgy nőtte ki a ruháit, cipőit, hogy nem lehetett követni. Sokszor készült ragú, meg csontos pörkölt kenyérrel, utána két pohár tiszta víz, és a családi beszélgetések, bohóckodások. Még mindig szép volt élni. Volt egy lakásuk, amiben télen aránylag meleg volt. Gondosan ügyeltek arra, hogy minden harmadik hónapban törlesszenek. Eladták a számítógépet, meg a hálószobai plazma Tv- t. Felruházták Balázst és kifizettek kéthavi távfűtés díjat.
Balázs hamar hozzászokott, hogy csak a suliban tud a gép elé ülni. A gyerekek nagyon jó alkalmazkodók. A mindennapi margarinos kenyérért sem nyafogott soha. Megette tízóraira és kész, nem csinált belőle nagy ügyet.
Zsolt csak nem talált munkát, még mindig szeretett volna a szakmájában elhelyezkedni, de ez lassan – lassan lehetetlennek tűnt. Kudarcaiból, ha hazatért Krisztinának nem kellet kérdezni semmit se, az arcára volt írva a nélkülözöttség.
Most azok a dolgok következtek, amelyek nélkülözhetetlenek, de a minőségük lehet silányabb. Nagyon jó az egyrétegű WC papír is, nem kell a szalvétának meg a papírtörlőnek sem három rétegűnek lenni, úgyis eldobja az ember használat után. Abba a papírzacskóba csomagolta Balázsnak a tízórait, amelyikbe a kenyeret vette az üzletből. A kenyérszeletelőt már vagy fél éve száműzték, a konyhakés nem fogyaszt áramot. Leszoktak a Kávéról is minek a sok koffein. A fűtést is lejjebb tekerték, pulóverben is lehet a lakásban élni. Az étolaj is lekerült a listáról, azt a havi két rántott húst, ki lehet sütni zsírban is.
Egyik nap aztán Zsolt nem bírta összehúzni a száján a mosolyt, ahogy előszobában ledobta a kifakult kabátját:
- Képzeld drágám! Munkát kaptam!
Egy maszek zöldséges vette fel a közeli piacon, amolyan árurakodónak.
- Jó kis munka! Ötven a zsebbe feketén.
- És ha ellenőriznek?
- Vásárló leszek! Jól ki találtuk az öreggel. Majd alaposan figyelem az embereket, ezek úgyis mindig jól öltözöttek. Az öreg is nyugtatott. Hozzá csak törzsvásárlók járnak, az idegeneket azonnal kiszúrja.
Hajnali háromkor kelt, délre ért haza. Fáradt volt és mocskos, de elégedett. Mégiscsak van haszna az életének. Esténkét borotválkozás közben még fütyörészett is. Krisztina rég nem látta ilyen jó kedvűnek.
Három hétig tartott. Egy svájci sapkás, munkáskabátba bújt ellenőr buktatta le. A büntetés elvitte a mosogatógépet meg a faragott tölgyfa étkezőgarnitúrát. Lassan ürült a lakás és gyarapodott az adósság.
A lista már olyan nyúlfarknyira csökkent, hogy abból nem lehetett lehúzni semmit.
Ám Zsolt nem adta fel. Minden nap nyakába vette a várost, és mindennap bocsánatkérő üres kézzel tért haza.
Nem veszekedtek. Az nem old meg semmit. Viszont nem is igen beszéltek. Már rég elmaradtak az esti bohóckodások. Nem volt hozzá energiájuk. Balázs is ösztönösen vette fel a némaságot. Csak néha – néha vágott egy grimaszt, vagy eresztett el egy- egy jó beszólást, de hangos nevetést felváltotta a félmosoly, a félszeg „csináld ha van még hozzá kedved” tekintet…
A gázon hangos lobogással forrni kezdett a krumplileves.
Krisztina ámulva vette észre, hogy még mindig a hűtő előtt áll, és bámulja a cetlit: „2- 3 kg krumpli”.
Odalépett a leveshez. Takarékra zárta a gázt és megrázta a fejét, mint aki szabadulni akar az előbbi gondolatoktól.
Ebben a pillanatban ért haza Zsolt. Krisztina csak ránézett a szeme sarkából és már tudta is az eredményt.
- Szia kicsim! Mi lesz ebédre?
- Krumplileves.
- Az jó. Mi lesz benne?
- Krumpli.
- Az is jó.
- Az utolsó három szem, hétvégén vennünk kell egy keveset.
Hát veszünk – bólintott belegyezően Zsolt.
Megcsörrent a kulcs a zárban. Balázs jött haza.
- Sziasztok! Éhes vagyok.
- Mindjárt kisfiam, csak moss előbb kezet.
- Jaj, tudjátok mi történt a suliban?
Zsolt és Krisztina kérdőn néztek a gyerekre.
- Ákos, tudjátok a faterjának, van az az éjjel- nappalija a sarkon, szóval Ákos megdobott egy szenyóval. Azt mondta, a muterja négyet csomagolt neki, és nem tudta megenni… Tudjátok mi volt a zsemlében? Pick szalámi, jó vastag szeletek. Nagyon finom volt… Mondtam neki, hogy holnap majd én hozok… -
- Úgyhogy – fordult beszéd közben a gyerek az anyjához – holnap ne csomagolj… A margarinos kenyeret úgysem enné meg… Majd azt mondom, hogy itthon felejtettem a szenyókat.
Krisztinának két üvegszínű könnycsepp gördült le az arcára.
Zsolt nem szólt semmit, de fogta ütött-kopott kabátját és viharsebesen kiment a lakásból.
Már ettek, amikor visszatért. Az egyik kezében, egy zacskóban hat zsemlét lóbált, a másikban meg egy egész rúd Pick szalámi volt.
Ünnepélyesen rakta le az asztalra:
- Anya, holnap ebből készíts szendvicseket Balázsnak. Kezet mosok, és veletek eszem én is.
Vidáman ült le az asztalhoz. Feltűrte pulóvere ujját, és jó adag levest mert a tányérjába.
Krisztina azonnal észrevette a bal csuklóját körbeölelő fehér sávot, amit eddig a karórája eltakart.
Kérdőn nézett a férjére.
- Ne is törődj vele – mondta Zsolt két kanál leves között – majd nyáron lebarnul, és akkor nem látszik.
BRAUN KRISZTINA
A Tóban
- Mindjárt jövök, csak úszom egyet! - kiáltom Nándinak, a férjemnek és a barátainknak. Felnéznek a kártyapartiból, intenek felém. Ráérek. Valószínű, ha nem szólok, észre sem veszik, hogy épp nem a konyhában készítem a szendvicseket, mert mostanában nekem ez a feladat jutott. Óvatosan lépkedek a kissé csúszós fémlépcsőn, ami a mólóról a tóba vezet. Félek, ha megcsúszok, akkor kiugrik megint a térdem és hónapokig sántikálok majd mint tavaly. Hiába, elmúltam hatvan. Vigyázni kell, hogyan és hová lépek ebben a korban. Szerencsére a vízben ilyesmit nem érzek. Kitűnő úszó vagyok. Gyerekkorom óta rendszeres úszom. Belemerülök a kellemesen hűvös vízbe és azonnal tempózni kezdek. A tó ezen oldalán jól ki van kotorva a víz, hogy alkalmasint a kisebb vitorlások is ki tudjanak a közelben kötni, így közel három négy méter a víz mélysége. Egyre messzebbről hallom Ági visítását, ahogy az asztalra csapva közli "royal flush!" Majd az egész társaság felhördül, hogy megint ő nyert. Körülölel a selymes víz. Néha a víz alatt tempózom, ilyenkor kinyitom a szemem, mert itt kristálytiszta a tó és az úszószemüvegemen keresztül jól látom ahogy a nap utat tör a felszín alatt s megvilágítja a tó fenekéről felfelé törekvő növényzetet. Olyan mintha balettáncosok hajladoznának tökéletes összhangban, karjukat az ég felé emelve. Fel kell emelnem a fejem, mert elfogyott a levegőm. Még egy kicsit tovább - gondolom. Úgysem hiányzom senkinek egészen délután ötig, amikor kezd majd megéhezni a társaság és hiányolni fogják a szendvicseket. Messziről motorcsónak hangját hozza a szél. Erre nem szoktak jönni. Inkább a másik oldalon közlekednek, most viszont egyre közelebb hallom. Bosszankodom, hogy nem vettem fel a sárga úszósapkám, mert akkor könnyen észrevehetnének. Megállok, egy helyben taposom tovább a vizet. Már látom a nagy fehér csónakot közeledni, egyenesen felém tart. Megpróbálok integetni, remélem észrevesznek. Picit felgyorsul a szívverésem. A part felé nézek, ami most elég távolinak tűnik, mégis elkezdek tempózni visszafelé. A következő pillanatban már csak a motorcsónak dübörgő hangját hallom majd egy hirtelen lökés után a víz alá kerülök. Még látom, hogy a propeller elhúz a fejem fölött majd néma csend. Egy pillanatra veszítem csak el az eszméletem, érzem a tó egyre hidegebb áramlatait, lábamat az aljnövényzet simítja végig. Levegőt akarok venni! Utolsó erőmmel felrúgom magam oda, ahol a napsugarakat látom. Úgy érzem mindjárt szétdurran a fejem, ha nem veszek levegőt. Elérem a víz szintjét és kiemelem a fejem. Habzsolom a levegőt. A vérem melegét érzem, ahogy a homlokomról végigfolyik az arcomon. Lehúz a víz, de erőt veszek magamon és lassan úszni kezdek a part irányába, ami most olyan távolinak tűnik. Minél tovább úszom, annál távolabbra kerül. Mi ez? Eszembe jut Nándi, meg Ági és Károly, ahogy nevetve paskolják egymás hátát, jól érzik magukat. Aztán bekúszik a gondolataimba Anna, a lányom és Dávid, az unokám. Mit mondanak majd nekik? De miért kellene bármit is mondani. Tempózom. Fáj a lábam, szédülni kezdek. Elmerülök, de újra feltornázom magam a víz fölé és egy ideig csak a levegővétellel vagyok elfoglalva. A móló messze van, olyan messze... Felemelem a karom, hátha észrevesz az egyikük, amikor a víz felé néz. Ha itt lenne a szemüvegem akkor jobban látnék, de nem szoktam benne úszni. Leveszem az úszószemüvegem, hogy jobban lássak. Elfáradtam. Lebukom a víz alá. Süllyedni kezdek, de újra erőt veszek magamon. Nem adhatom fel így. A legjobb úszó voltam a középiskolában. Nándival ott ismerkedtünk össze. Ő volt a fiúcsapat egyik nagy reménysége. Soha nem látom többé... Olyan minden mindegy érzés vesz rajtam erőt. Nincs remény. A mólón valaki megjelenik. Felemelem a kezem, hogy lásson. Nándi az. Látom, ledobja a pólóját és beugrik a vízbe. Olyan messze van... Behunyom a szemem. Vajon ideér, mielőtt körülölelnek a balettáncosok?
BARÁTH ZOLTÁN
Hádész homálya
Charon hozott át a Styx folyón. Meghaltam. Szinte észre se vettem. Az egész életem unalmas volt. Nem tartotta számon senki. Most pedig itt bolyongok a „többiekkel”. Hogy ők kik? A fene se tudja! Halottak már mind. Ki tartja számon? Itt, a Styx folyó túloldalán sűrű homály ül a tájon. Ebben a homályban bolyongunk. Se napkelte, se napnyugta. Csak az örök szürkeség jut osztályrészemül. Ha lennének a holtaknak érzései, talán a szomorúsághoz tudnám hasonlítani. Az elvesztett dolgok feletti bánathoz. De ez nem számít itt semmit. Itt csak a Szürkeség van. Homály, és a sok halottól dögletes bűz. Valójában azt sem tudom, haladunk-e valamilyen határozott cél felé, vagy tekergünk céltalanul körbe-körbe? Megyünk botladozunk egymás lábnyomaiban. Emlékeim már erőteljesen foszladoznak, bár még küzdök némiképp, hogy megőrizzek belőlük valamicskét. De az időtlenség lassan mindent kiöl belőlem. Elsivárosítja lelkem. És ami talán a legrosszabb, kezdem megadni magam ennek. Talán jobb is, ha elfelejtek mindent, ami azelőtt történt, hiszen, ahogy írtam is, szinte semmi sem történt. Megszülettem, éltem, meghaltam. A lényeg csupán ennyi. Onnantól meg csak a bolyongás van Hádész szürke homályában.
GYURKOVICS MARGIT
Riport
Éreztem, hogy lanyhulni kezd bennem, nem is értem miért erőlteti ezt a menetet. Lassan végig simítottam a combjaimon, végig az oldalamon. Megint visszatért belé az erő. Felizgatta, pedig csak a szúnyog csípésem próbáltam megvakarni. Testem árnyékot vetett a falra. A mögöttem fekvő alak gyorsított a tempón. Felnyögtem. Na, nem a kéjtől, hanem, csak mert a könyökét az oldalamba nyomta. Nem volt szándékos. Egyszerűen csak béna volt. Ez a póz nem volt az igazi, de ezt kérte minden hónap második keddjén. Nem beszéltünk róla soha, de gyanítom, hogy ilyenkor kapja meg a fizetését. Ha új kuncsaftom jön, megpróbálom kitalálni mi a foglalkozása. Az évek folyamán elég jó emberismerővé váltam, így fele – fele arányban sikerül is. Ha meg nem, akkor előbb utóbb úgyis mindenki megnyílik. Ez itt, na , ez a kivétel. Ő nem beszél, sőt, azt sem akarja, hogy én beszéljek. Hogy nyögjek, vagy bármilyen módon elősegítsem, hogy befejezze végre. Húzza az időt, de cserébe jól megfizet. Lopva rápillantottam az órára, igazán végezhetne már! Ötkor találkozóm lesz egy újságíróval. Riportot akar készíteni egy kurvával, és én rábólintottam. Eléggé fiatalnak tűnt a hangja a telefonban, talán ezért egyeztem bele. Naiv volt. Mit remél, hogy Táncsics Mihály - díjat kap egy prostiról írt cikkért? Dezső végre befejezte és némán öltözni kezdett. Valójában nem tudom a nevét, de valahogy mégiscsak elő kellett jegyeznem a naptáramban. Őt biztos várja otthon egy asszonyka. Pont olyan kis szürke, mint Ő. Csendesen kiszámolta az előre megegyezett összeget, és felém intett, sután, mint aki máris megbánta, amit tett. Talán egyenesen a gyóntatószékbe megy, hogy a szemébe tudjon nézni az asszonynak, amikor hazaér. Elképzeltem, ahogy várja őt a pap minden hónap második keddjén, hogy feloldozza és elkapott a röhögés. Egyeseknek minden jár, másoknak meg semmi. Gyorsan letusoltam, hajam lófarokba kötöttem. Késésben voltam. Az utcáról tülkölés hallatszott, megjött a taxi. Lesiettem hát és bemondtam a címet. Úgy egyeztünk meg, hogy a Duna-parton találkozunk. A híd lábánál, aztán valahol leülünk. Ő akarta így a járvány miatt. Engem nem zavar a zárt tér, meg a sok ember. Az elején még mindenki pánikolt. A férfiak maszkban hörögtek felettem, én meg alig bírtam visszafojtani a nevetésem.
Már messziről láttam a magányos alakot, amint fel – alá járkál. Lassan sétáltam oda, időt hagyva magamnak a megfigyelésre. A srác nem lehetett több harmincnál. A hőség ellenére, hosszú nadrágot és zakót viselt. Barna haj, ápolt szakáll, ahogy most trendi a fiatal férfiak körében. Nagyon magas, nagyon vékony. Szóval nem az én esetem.
Meglepve pillantott rám, amikor ráköszöntem és abban a pillanatban el is dőlt, hogy bírni fogom. Csak tátogott, amikor bejelentettem, hogy én vagyok a ribanc, akire vár. Azt mondta nem ilyennek képzelt. - Hát milyennek? – kérdeztem. – Kurvásabbnak! – jött az őszinte válasz. Elindultunk a folyó partján felfelé, valami ülőalkalmatosságot keresve. A szemem sarkából láttam, hogy lopva rám pillant. Mi tagadás élveztem a megdöbbenését. Nem bírtam ki hogy rá ne kérdezzek, mégis mit várt. - Necc harisnya, lakkos csizma, miniszoknya?
- Hát, ja, valami olyasmire számítottam, ahogy Julia Roberts nézett ki a Micsoda nőben. Tudod, még a film elején. – magyarázta pironkodva. Máris a szívembe zártam a kölyköt és megfordult a fejemben, hogy ilyen mértékű őszinteséggel, nem is való újságírónak.
- Akkor csalódást okoztam? Farmer, top és sportcipő volt rajtam. Hozzá még a lófarok! Letagadhattam vagy tíz évet. Leültünk, Ő meg elővette a jegyzetfüzetét meg egy kismagnót.
– Rögzíthetem a beszélgetést? – kérdezte.
- Persze, tök mindegy nekem. – kíváncsi voltam mi lesz az első kérdés. Valamikor én is kacérkodtam az újságírás gondolatával. Szerettem kérdezgetni az embereket, és figyelmesen hallgattam őket. Ez egyébként örömlányként is jól jött. Épeszű ember el nem tudja képzelni, mit ki nem beszélnek magukból az emberek dugás közben. Meg utána, sőt, volt, hogy helyette. Ajánlottam is akkor az ipsének, hogy talán pszichológus látogatása lett volna a jobb választás. Nem értett egyet, azt mondta, többet érek minden agyturkásznál. Mindig is szerettem a Duna – parton üldögélni. Már a gimnázium évei is így teltek, suli után itt kötöttem ki. Bámultam a csillogó vizet. Nyáron egy – egy hajó elhaladása után bele álltam a vízbe és élveztem, ahogy a fodrozódó felcsapó hullámok nyaldossák a combjaim. Az emberek furcsán néztek rám, - már akkor is. A jóisten a megmondhatója mennyi könyvet olvastam el itt az évek során. Csak ledobtam egy plédet a fűbe és kizártam a külvilágot. Máskor meg, csak bámultam a fák lombjai között átszűrődő napsugarak táncát, hallgattam a sirályok rikoltozását. Most meg vártam az első kérdést, ami így hangzott: - Mi volt az a történés az életemben, ami miatt ezt az utat választottam? - Na, bumm! Hát ez belecsapott rendesen a lecsóba. Bele a közepébe!
– Találkoztál már olyan valakivel, akit megerőszakoltak? - Nemet intett a fejével, én meg folytattam. - Szóval az ilyen, vagy öngyilkos lesz, vagy apáca, vagy kurva. De normális ember, az már nem lesz.
- Sajnálom. Nem akartál soha gyereket? – jött a következő kérdés.
- Mi van? Na, fiacskám, Te aztán tudsz kérdezni! – kiakadtam.
- Jól van na, bocsi! Fussunk neki még egyszer. El ne menj! – kérlelt. – Szóval megerőszakoltak, és ez mikor történt? Hány éves voltál? Azóta, így élsz? –záporoztak a kérdések. Nem is tudom mire számítottam, amikor beleegyeztem a találkozóba. Nem igazán erre. Megfordult a fejemben hogy itt hagyom, de volt nekem valaha egy apám, aki arra tanított, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Szóval maradtam.
– Ok, felelek a kérdéseidre, de nem adom a nevem a cikkhez. Ezt eddig, így, nem mondtuk ki és úgy gondoltam, nem árt meg tisztázni. Jól fogadta a döntésem. - Mit mondtál, hogy hívnak?
– Nagy Dénes, de maradjunk a Dininél, ha lehet.
- Jól van Dini – kezet nyújtottam – akkor kezdjük elölről, Panka vagyok. A kézfogása kellemes volt, pont annyira erős, ahogy azt illik. Egyáltalán nem puhány.
– A Panka a művészneved, vagy olyasmi?
– Vagy olyasmi. – válaszoltam. Észrevettem, hogy a vízen egy egész vadkacsa család úszik. Elöl a kacsamama, utána hét kiskacsa. Hát ezt mindig imádtam! Figyelni, ahogy a mama összetereli a kicsiket, néha lelassít, hagyja elúszni őket maga mellett, mintha csak megszámolná őket, és ha minden rendben, akkor újra a csapat élére áll. Persze, most sem bírtam ki.
– Gyere, gyere gyorsan! – húztam magam után a srácot. - Siess, mert lemaradunk! Dini hátrafelé pislogott a padon hagyott kismagnó felé, de azért jött. – Nyugi, olyan kihalt a part, senki nem nyúlja le. Hasra vágtam magam a fűben, hogy minél közelebbről lássam a csapatot. – Nézd, milyen édesek! Alig kimondtam, a sodrás már tovább is vitte őket. Még néztem utánuk egy ideig az idegennel az oldalamon, aztán a hátamra gördültem és a gyorsan tovasuhanó felhőket bámultam. Ő meg nézte velem.
- Valamikor régen született egy gyerekem. Az erőszakos közösülésből fogant. – magam is ledöbbentem, amikor meghallottam, hogy hangosan kimondtam.
– Hány éves voltál? – az oldalára fordult és engem nézett.
– Tizenhat múltam, de épp hogy csak. Anyámékkal megbeszéltük, hogy örökbe adom. Akkoriban nem voltam valami jó passzban. Késői gyerek vagyok, a szüleim már idősek voltak, nem merték vállalni a baba felnevelését. Anyám, nem sokkal később meg is halt. Néha úgy gondolom, az vitte a sírba, ami velem történt.
- Nem született több gyereked? – Nem. Nem iszunk valamit? Nem messze van egy kis kávézó. Igaz, most beülni nem lehet, de a teraszon felszolgálnak. A kávéjuk is egészen iható. – Dini már talpra szökkent és a kezét nyújtotta. Elfogadtam. Felhúzott, a padról felkapta a magnót és a park felé indultunk. Menet közben egy régi tölgyfára mutattam.
– Látod azt a keresztet, ott a jobb oldalon? Valamikor én véstem bele. Sokat lógtam itt akkoriban. Próbáltam túlélni, mindig csak azt a napot, nem gondolva a következőre. – lassan sétáltunk. Dini nem sürgetett, mintha csak érezte volna, hogy azzal nem megy semmire. Van az erőszaknak egy fajta utóhatása. Aki túléli, az megfogadja, hogy őt soha, de soha nem kényszerítheti senki semmire. Ez nálam ugyanúgy vonatkozott a kicsi, mint a nagy dolgokra. – Befejezted a sulit? – kérdezte. – Igen, sőt, végül még a főiskolát is elkezdtem. Újságíró akartam lenni, pontosabban oknyomozó újságíró. – meglepetten kapta fel a fejét.
– Ez komoly? – őszintén érdekelte a sztorim. Közben odaértünk a kávézóhoz, előtte felraktuk a szájmaszkokat, hogy szó ne érje a ház elejét. A pincér azonnal felvette a rendelést, hiszen alig lézengett ott egy – két vendég. – Meséld tovább! – kérte.
– Hát, nem jutottam messzire. A második szemeszter végén az egyik professzor megfogta a combom, én meg pofon vágtam. Kb. eddig tartott a főiskolás létem.
– De hát miért nem védted magad? Biztos lett volna valami megoldás. Elmosolyodtam.
– Az még nem az, az időszak volt, amikor egy gyerek következmények nélkül megpofozhatja a tanárt.
– Akkor kezdődött? Úgy értem, már akkor? – vacillált hogyan is fogalmazzon.
– Nem, nem lettem mindjárt kurva. Három év telt el, de nem találtam vissza magamhoz. A valóságból a könyvekbe menekültem. Ha kedvezett az időjárás, itt voltam a parkban, ha nem , akkor a városi könyvtárban. - rámosolyogtam, aranyos srác volt. Így közelről nézve, még harmincnak sem mondtam volna. A pincér végre kihozta a kávét. A szomszéd asztalhoz egy idősebb férfi ült le. Ismerősnek tűnt. Eléggé nyíltan megbámultuk egymást. Nem emlékeztem rá, hogy a kuncsaftom lett volna. Dini rá is kérdezett. - Ismeritek egymást? - Nem tudom, lehet. – vontam meg a vállam.
– Előfordult már hogy szembe jött valamelyik vendéged az utcán? – kérdezte huncutul. – Ja! – nevettem el magam – sőt, az is megtörtént, hogy betértem a templomba, a pasi meg bent ült a misén az első sorban a családdal.
– Te jársz templomba? – kérdezte meglepve.
- Őszintén megmondom, nem sokszor. De vannak napok, amikor betérek.
– Megkérdezhetem, melyek ezek a napok? – Kezdtem megszokni a stílusát, mindenre egyenesen rákérdezett. Nem kertelt.
– Általában évfordulókon, ünnepnapokon. Karácsonykor. – Hiszel Istenben? A kérdés adta magát ebben a helyzetben.
– Igen, hiszek. A rendszerben viszont nem – éreztem, hogy megkeményedik a hangom.
- Mármint az egyház rendszerében? – kérdezte.
– Abban nem – ráztam meg a fejem, de olyan hevesen, hogy a copfom jobbról, balról csapkodta az arcom.
– Nem tartasz Istentől? Tudod, majd ha eljön ítélni eleveneket és holtakat, az utolsó napon. Olyan komolyan mondta, hogy mindkettőnkből kitört a röhögés. A szomszédos asztalnál ülő úr is ránk mosolygott és odaintett. – Szóval félsz? – kérdezte újra.
– Azt gondolom, hogy mindenki fejében megfordul, vajon mi vár ránk a halálunk után. Szerintem Isten igazságos, és meg fogja találni a számomra megfelelő ítéletet. Eléggé jó a teherbírásom, azt hiszem.
– Még nem árultad el mikor kezdted. - A szomszédos asztalnál fagylaltkelyhet szolgált fel a pincér, és nekem összefutott a nyál a számban. Ez nem kerülte el kis barátom figyelmét sem. – Nagyon gusztusos. Kérsz, mert én biztosan nem hagyom ki! - mosolyodott el.
– Köszönöm, igen. Mivel otthagytam a főiskolát, munkát kellett keresnem . A városi könyvtárban éppen kisegítőt kerestek. Hát az a meló, nekem maga volt a mennyország. Csend, nyugalom, és bunkóknak semmi nyoma. Csak épp alig hozott valamit a konyhára. Apám segített, ahogy tudott a kevéske nyugdíjából, aztán váratlanul ő is meghalt. Egy ismerősöm Svájcban dolgozott. Ő segített kijutni külföldre. Szobalányként dolgoztam, amíg meg nem ismertem a férjem – sikerült újra meglepnem.
– Te férjnél vagy? – igazán aranyos volt, ahogy bámult rám a nagy boci szemeivel. Sűrű hosszú fekete pillái voltak. Bármelyik nőismerősöm a fél karját adta volna érte. Biztos voltam benne, hogy szakáll nélkül teljesen kölyökképű.
– Már nem, de négy évig próbáltam normális életet élni. Svájcban ismerkedtünk meg, de ő is magyar volt. Pincérként dolgozott a szállodában. A megismerkedésünk után egy hónappal, megkérte a kezem. Nem sokkal később haza jöttünk látogatóba a szüleihez, és itthon összeházasodtunk. Nem volt nagy felhajtás. A szex viszont nem működött közöttünk. Ő ügyetlen volt, én meg utáltam az egészet, úgy ahogy volt. Másfél évig próbálkoztunk sínre raknia a dolgot, míg végül feladta. Próbáltam legalább jó háziasszony lenni. A kedvenc ételeit főztem az apró lakásunk mindig makulátlanul tiszta volt, de mindketten tudtuk, hogy ez így nem elég. – Megcsalt? – a kérdés megint brutál őszintén jött, de már nem is csodálkoztam.
– Ha igen, akkor diszkréten csinálta, mert nem tudok róla. Huszonhat voltam, amikor elváltunk. – A pincér végre kihozta a fagylalt kelyheket. Persze én tejszínhabbal kértem, csokival leöntve. – Hát ez valami mennyei! Csukott szemmel élveztem, ahogy szétolvad a számban, és amikor felpillantottam Dini épp a szakálláról törölte a tejszínhabot. – Én is kérdezhetek valamit? – Tele szájjal bólogatott. – Hány éves vagy? Ez azóta foglalkoztat, hogy megláttalak a parton. Előbb harmincnak hittelek, aztán úgy huszonnyolcnak, de ha azt mondod huszonöt, azt is simán elhiszem. Szerintem csak a szakáll varázsol férfivá.
– Ne már! Ez nem esett jól! Megkérdőjelezed a férfiasságom? – pajkosan rám kacsintott.
– Te flörtölsz velem? Akár a fiam is lehetnél, szóval?
– Szeptember kilencedikén leszek huszonhat. Éreztem, hogy kifut a szín az arcomból.
– Jól vagy? – nézett rám aggodalmasan. Bólintottam és belemerültem a fagyim elpusztításába, meg az emlékeimbe. Én is szeptember kilencedikén szültem. Pontosan huszonhat évvel ezelőtt, egy esős reggelen, húsz órás vajúdás után. Nem volt fogadott orvosom, az örökbeadás papírjait már előre aláírtam. Az orvos ridegen bánt velem. Egy idős bába volt ott, aki időről – időre benézett hozzám a vajúdás alatt. Nem kötöttük senki orrára hogy a gyerek erőszak által fogant, így nem voltam más, csak egy megesett tizenéves. Előre megbeszéltük, hogy nem akarom látni a babát és a nemét sem akarom tudni. Egész életemet végig kíséri ez a rossz döntés. Nem elég, hogy lemondtam a gyerekről, még csak azt sem tudom fiam született e vagy lányom. Hasonlít vajon rám? Örökölte valamelyik idegesítő szokásom? Ha férfi, akkor szakállas, mint ez a Dini? Van felesége vagy férje, lehet, hogy nagymama vagyok már? A kérdések naponta zakatolnak a fejemben. Ha valaki azt gondolja, hogy ez elmúlik, akkor téved. Van jobb és rosszabb nap, de felhőtlenül örömteli, na, az nincs. Örökös hiányérzet, egy lyuk a szívemben, ami által soha nem szerethetek igazán. Mert minden érzelem csak átfolyik, az oda illő folt meg ki tudja, merre lehet. A világ túl felén, vagy ülhetne akár itt, velem szemben, akkor sem ismerném fel. Dini komolyan nézett rám az asztal túloldaláról.
– Huszonhat évesen még kezdhettél volna új életet. Mármint normálisat, elég fiatal voltál hozzá.
- Nem voltam rá képes, pedig évekig próbálkoztam. Kapcsolatból kapcsolatba léptem, azt akartam, hogy szeressenek. Állandóan figyelemre vágytam, bizonyítani akartam, hogy szerethető vagyok. Hogy értékes, nem csak egy riherongy, akit meggyalázva otthagytak a parkolóban. Egy idő után tudatosítottam, hogy minden érzelem nélkül le tudok feküdni bárkivel. Először csak apróságokat fogadtam el. Vacsorameghívásokat, ami után nálam kötöttünk ki, illuminált állapotban. Aztán egy átmulatott éjszaka után idegen ágyban ébredtem. A pasas, épp a fürdőbe indult, derekára csavart törölközővel. Száz eurót hagyott az asztalkán és megkért, hogy mire végez a tusolással, addigra hagyjam el a hotelszobát. Nem kellett kétszer mondani, magamra kapkodtam a ruháim és a cipőm. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor máshol töltöttem az éjszakát. Alig emlékeztem valamire, később az is megfordult a fejemben, hogy valamit belekevertek az italomba. Égett a pofám, de délutánra összeszedtem magam és az összes pénzt átváltottam és elvertem az első szembe jövő könyvesboltban. Az emlék mosolyt csalt az arcomra. - Még a könyvek címére is emlékszem! - Meg vagyok döbbenve! Egyébként én is nagy könyvmoly vagyok. Sőt, ha szerelmes vagyok, még verset is olvasok. Ne nézz ilyen hitetlenkedve! Tényleg. Nem megyünk vissza a partra, már nincs olyan hőség.
Vártuk a pincért, de nem akarózott neki felénk pillantani, így Dini az ajtóhoz sétált, hogy kiegyenlítse a számlát. A szomszédos asztaltól felállt a férfi és közelebb lépett. A beszélgetés alatt végig engem bámult, így hát számítottam is rá, hogy elkéri a számom. Máskor is történt már ilyen. Bemutatkozott és akkor esett le, hogy ki ő. Együtt voltunk egy irodalmi alkotótáborban. Életem legszebb hete volt, ott nyertem bizonyosságot, hogy van tehetségem az íráshoz. Időközben Dini is visszalépett az asztalunkhoz, én pedig sietve elköszöntem. Belekaroltam és elindultunk a part felé. Próbáltam akkorákat lépni, mint ő, hogy összeegyeztessük a járásunkat, de nem sikerült. Úgy néztem ki, mint a gólya. A harmichetes cipőm nem vehette fel a versenyt az ő negyvenhatosával. Nevettünk, igazán jól éreztem magam a társaságában.
– Szóval, miket olvasol? – kérdezte.
– Szeretem a magyar kortárs írók műveit. Mára már megvannak a kedvenceim. Író – olvasó találkozókra járok. Egyértelműen ez a hobbim. Azt, hogy én is írok, azt nem akartam megosztani vele. - Nincs kedved átsétálni a hídon? Nagyon szeretem, főleg hajnalban, amikor elcsitul a város zaja. Hallani, ahogy zúg a folyó, ha áthajolsz a korláton, szinte húz magához. – De ugye, nem voltak ilyen gondolataid? – kérdezte aggodalmasan, mintha számítanék. Elkomolyodtam és éreztem, hogy kezdek befelé fordulni. Mindig ez van, ha jól érzem magam valakivel. Idegenekkel viccelődök, flörtölök is, ha a helyzet megkívánja. Ha viszont az illető kezd szimpatikus lenni, vagy fontossá válik, hogy milyen képet alakít ki rólam, akkor leblokkolok. Kezdek visszahúzódni a csigaházamba, mert attól tartok, nem leszek számára elég jó. Visszhangzott a fejemben az előző gondolatom – mintha számítanék – olyan ez, mintha lakna bennem még valaki, aki nem hagyja, hogy jól érezem magam a bőrömben. Egy kis ördög, aki suttogja, hogy egy senki vagyok. Csak egy szajha.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor voltak. – Nem akarsz róla beszélni? – kérdezte lágyan és szorosabban karolt belém. – Nem igazán. – suttogtam.
– Megértem, ne haragudj, akkor váltsunk témát. Voltál már szerelmes? Olyan igazán, mélyen, olyan elsöprően? - Fájdalmas mosoly volt a válaszom. Megálltunk a híd közepénél, ahol a folyó sodrását megtörte a híd egyik pillérje.
– Látod? – mutattam a pillérre. Engem is így tört meg a szerelem.
- Mesélsz róla? Gyere, közben haladjunk, mert ránk sötétedik. –belém karolt újra és húzni kezdett. – Mi van, talán félsz a sötétben? Kisfiú. Kisfiú! - csúfolódtam. Gyengéden belebokszoltam a karjába.
– Volt idő, mikor féltem és most is félek. A cikk viszont nem rólam fog szólni, szóval, mesélj, kérlek. Milyen volt az elsöprő szerelem?
– Nem szívesen beszélek róla. Váratlanul jött, és mindent vitt. Néha arra gondolok, hogy az alatt a rövid idő alatt mi volt több, a sírás, vagy a nevetés? Meg arra, hogy ha befolyásolni tudtam volna, akkor vállalom - e a kínlódást a nevetésért cserébe?
- Ezek érdekes gondolatok. Kifejted nekem bővebben?
– A legérdekesebb férfi volt, akivel a sors összehozott.
– Egy vendéged?
– Nem. Nem is tudta, hogy miből élek. A hobbim hozott össze minket, Ő is nagy könyvfaló. Már azzal megfogott, hogy hibátlanul írt! Ne nevess! Tudod milyen ritka dolog ez? Szóval hatalmas szókincse volt és jó beszélőkéje. Azon felül, figyelt rám, ezért rövid idő alatt úgy olvasott bennem, mint egy könyvben. Az egyetlen pasi volt, egész életemben, akiben megvolt minden, amit fontosnak tartok. – Átértünk a túlpartra. – Most merre? – kérdezte Dini. – Hát, ha nem érted félre, akkor haza kísérhetsz. Nem lakom messze. Erre, itt a templom mellett, jobbra. – Aztán mi történt?
– Nem tudom, Valószínűleg nem voltam elég. – Elég, mi? – nézett rám értetlenül.
- Tényleg nem tudom! Nem voltam elég szép, elég jó, elég szexi, elég vicces, elég okos, magyarán kevés voltam. Vagy sok. Vagy mit tudom én! Nem volt választásom. A joystick, mindvégig az ő kezében volt. Ennyi! Fáradt vagyok! – vakkantottam, de mindjárt végig is simítottam a karján. - Ne haragudj, néha nehéz velem. Ez az a ház. Gyere fel, ha nem sietsz. Elmesélheted, te mitől féltél, és megmutathatom a munkahelyem is. – nevettem fel.
- Mármint a hálószobád? – élveztem, ahogy elpirul, még a lépcsőház gyenge fényénél is látszott, hogy vörösek a fülei.
- Nem. Gyere! Csak a harmadik emelet, menjünk gyalog. Minden emeleten két lakás van. Az egyik kisebb a másik nagyobb. A jobb oldali a munkahelyem, szemben pedig a lakásom. De ezt nem írhatod meg! Alig tudja pár ember. Melyiket szeretnéd előbb megnézni? – jobbra, balra tekintgetett, mintha kiszámolóst játszana, végül a jobboldali ajtó elé lépett. Elővettem a kulcsot és a kezébe nyomtam. Csak tessék beljebb menni. – invitáltam mosolyogva. Figyeltem az arcát, miközben felkapcsoltam a világítást. Megint meglepődött. – Na, milyen? Tetszik?
– Szóhoz sem jutok. Azt kell, hogy mondjam, úgy tűnik előítéleteim voltak veled kapcsolatban. Körbe járta a hófehér bőr franciaágyat, ami uralta az egész szobát. Láttam, hogy megakad a szeme az ezüst gyertyatartókon.
– Hihetetlen, olyan, elegáns és mégis buja a tükrökkel, a szőrmékkel, a gyertyákkal.
– Benézhetsz a fürdőbe is. Nos? – kérdeztem.
– A szoba után, nem is számítottam másra. Makulátlan tisztaság, minden hófehér, és sehol egy személyes cucc.
– Na, még jó, hogy nincs! Ez csak meló. Nem jelent semmit. Lassan megrázta a fejét.
- Minél jobban megismerlek, annál kevésbé tudlak elképzelni, amint érzelmek nélkül, lélektelenül szexelsz valami idegennel.
– Nekem ez jutott. Így alakult, nem erről álmodtam gyerekkoromban. Egyébként, ma már nagyon ritkán fordul elő, ha idegen vendégem van. Ha mégis, akkor az valamelyik állandó kliensem ismerőse, vagy ilyesmi.
– Akkor állandó ügyfeleid vannak? – lassan behúztuk magunk után az ajtót és kinyitottuk a lakásom ajtaját.
– Persze, ennyi már jár nekem! Tessék beljebb, foglalj helyet nálam. Balra van a mosdó, ha használni szeretnéd. Lerúgtam a cipőm és kitártam a dupla szárnyú teraszajtót. Kiválasztottam egy bakelitlemezt és elindítottam a felújított lemezjátszómon. Halkan felcsendült Seal, Stand by Me – je.
– Nagyon szép ez a lakás, teljesen más, mint az a másik. Körbenézhetek?
– Csak nyugodtan, érezd otthon magad! Örültem, hogy elnyerte a tetszését.
– Azta, mennyi könyv! Pedig azt hittem eddig, hogy tekintélyes könyvgyűjteményem van, de ezt látva! Az enyém csak töredéke a tiédnek. A nappali két szemközti oldalát beborították a könyvek. Élvezettel figyeltem, ahogy érdeklődve leemel egy - egy példányt. Ez a lakás valóban más volt, mint az előző. Tele színes virágokkal, fotókkal, meg persze a könyvekkel. Sok időt töltöttem itthon és jól akartam magam érezni. A konyhába mentem, ami teljesen különálló volt a nappalitól. Nem bírom az amerikai konyhákat. A konyha legyen konyha, a nappali meg nappali. – Mit önthetek? Hahó, hallasz? Dini? – nem olyan nagy ez a lakás, hogy el kellene veszni, de azért utánamentem. A hálószobámban állt és a falon függő installációkat nézte. Életem különböző szakaszainak állomásai. A legfontosabb dolgok előtt állt és azt bámulta. A legintimebb emlékeim, amit ennek ellenére, mégsem a fiók aljára szúrva akartam őrizgetni, hanem nap, mint nap látni akartam. Átélni és érezni. Ott lóg anyám csipkés fehér keszkenője, nagyanyám horgolt kendője, apám karórája. Fotó, ahogy épp a harmonikát húzza, lúdtoll, patkó… – Nagyapám kovács volt. – szóltam halkan, hogy rá ne ijesszek. Apám borbély, mutattam a borotvára. Csontnyele cifrán ki volt faragva, igazi remekműnek számított akkoriban.
– És ez? A legkisebb installáció, hófehér kising, és egy kórházi karszalag.
- Az egyetlen emlékem a babámról. Az öreg bába csempészte be a táskámba. Rajta a dátum és a kórház neve. A szobában félhomály volt, de tisztán kivehető volt az írás. Dini megbűvölten bámulta a szalagot.
- Idejövet azt mondtad, meséljem el, én mitől félek. Mély levegőt vett és kiszakadt belőle a vallomás. - Egész életemben attól féltem, hogy nem találom meg az édesanyám. Huszonhat éve, ugyanezen a napon, ugyanebben a kórházban születtem, és az anyám lemondott rólam. Mennyi az esélye, hogy pont akkor, pont ott két nő adta örökbe a gyerekét? – halkan beszélt, megfontolva minden szót. Nem nézett rám, az ajtófélfának támaszkodtam. A fejemben visszhangoztak a szavak. – Mennyi az esélye, hogy pont, akkor pont ott? - Éreztem, hogy kifut a lábamból minden erő. Lassan csúszni kezdetem lefelé. - Pont akkor, pont ott, pont akkor, pont ott! A mellkasom összeszorult, éreztem, ahogy a halántékomban lüktet egy ér. Úgy éreztem mindjárt elpattan. A füleimben vadul dobolt a szívem és én belecsúsztam a jótékony sötétségbe. Az ágyamon tértem magamhoz. A szobában sötét, a nappaliból behallatszott a lemezjátszó monoton kattogása. Hirtelen minden bevillant. Az interjú, Dini, a karszalag. Mélységes szégyenérzet járt át. Megtalált a fiam! És kit talált? Egy kurvát.! Elsírtam magam, rázott a zokogás, fejem a vánkosba fúrtam. Megint egy ember, akihez nem vagyok méltó. Egész életében meg akart találni és most majd szégyenkezik miattam.
– Anya! – halk kopogás hallatszott az ajtófélfán. - Bejövök, jó? Éreztem, ahogy besüpped mellettem a matrac. Nem voltam képes a szemébe nézni, fejem, ha lehet, még mélyebben fúrtam a párnába. Milyen könnyen hagyja el a száját a szó, hogy anya, és én mennyire nem érdemlem meg ezt a megszólítást! Hiszen ez a szó a legtöbb, amit egy nő kaphat. Maga a csoda. Lassan maga felé fordított és én hagytam. A folyosóról beszűrődő lámpafényben, csendben néztük egymást. A fejemben száguldoztak a gondolatok, és mégsem tudtam egy épkézláb mondatot összerakni.
– Gyere, üljünk ki a teraszra, jót fog tenni a friss levegő. Felhúzott az ágyról és kitámogatott a szobából. Kifelé menet elővettem egy doboz cigit és letéptem róla a csomagolást. Ritkán dohányoztam, de ez most pont az a helyzet volt, amikor szükségét éreztem. Rágyújtottam és mélyen leszívtam a füstöt. Végre rápillantottam. A szemei sötétbarnák, mint nekem.
– Most mi legyen? – kérdeztem halkan - Biztosan nem egy ilyen anyára vágytál. Sajnálom, hogy csalódást okozok. - A felfedezésünk előtt milyen könnyedén társalogtunk, most meg csak néztük egymást. Végül Ő törte meg a csendet.
- Órákat beszéltünk végig és már kialakítottam magamban rólad egy képet. Ez a kép egyáltalán nem torz, vagy rossz. Lemondtál a gyerekedről, mert nem volt választásod. Nem azért dobtál el, mert nem szerettél. Az élet eléggé kiszúrt veled, és hihetetlen, de kaptunk egy második lehetőséget.
- Jesszusom, én évek óta, gyakorlatilag a testemmel keresem a kenyerem. Arcom a tenyerembe hajtottam.
- Nem mondom, hogy egy szokványos anya vagy, na! – próbált viccelődni. Nézz rám! – letérdelt elém és felemelte az állam, a szemeink összekapcsolódtak. – Azért te nem csak a tested vagy. Sőt! Mindaz, amit ma elmeséltél magadról, minden, amit itt látok, bizonyíték, hogy milyen színes egyéniség vagy. A tested, csak egy tok. Nem, mondom, egészen csinos tok! – Elnevettem magam. – Mindig arra vágytam, hogy megtaláljalak. Nyilván szeretnék biztosra menni, de a tények már magukért beszélnek.
– Mesélj, mindent tudni akarok rólad! Jól bántak veled, szeretnek?
- Egy idősebb gyermektelen házaspár fogadott örökbe és ezt nem titkolták el előlem. Fantasztikus emberek voltak. Tizenhat voltam, amikor mindketten szörnyethaltak egy autóbalesetben. Nem voltak rokonaik, így állami gondozásba kerültem. Azt utáltam, de reménykedtem, hogy nem állok egyedül a nagyvilágban. A nevelőszüleim szerettek, és mindent megadtak, amire csak szükségem volt, de tudnod kell, hogy ha nem halnak meg, én akkor is megkerestelek volna. Ez idáig falakba ütköztem. Akkor végül is, hogy szólíthatlak? Felálltam és kezet nyújtottam.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Novák Júlia vagyok. – Dini megfogta a kezem, magához húzott és átölelt.
- Látod, milyen érdekes játékot űz velünk a sors? Végül is ott találtál rám, ahol nem is kerestél. FIAM.
Csodás érzés volt kimondani. Mégis csak megtaláltam a foltot, ami befedi a szívemen ejtett sebeket. Vagyis a folt talált meg engem. Elmosolyodtam. Most, életemben először éreztem, igaz a mondás, hogy minden okkal történik. Akkor és ott, ahogy és ahol történnie kell. Negyvenkét évesen visszakaptam a gyerekem, pont akkor, amikor a csodás hír is megérkezett, hogy hosszú évek próbálkozása után végül kiadót találtam a könyvemnek. Egy élet viszontagságait és nyomorát írtam le benne, de a fejemben már összeállt a regénye második részének vázlata, ami garantáltan happy end.
PRÓZA - ELSŐ KÖZLÉS
BÖRZSÖNYI ERIKA
Az ötvenedik év küszöbén
Ötvenedik évéhez közeledett, amikor váratlanul elveszítette a munkáját. Egészen addig sikerült elkerülnie ezt a sorscsapással is felérő állapotot. Tisztában volt vele, hogy a munkaerőpiacon már nem „kelendő árucikk”, ráadásul semmi máshoz nem értett igazán, csak a könyvekhez, a könyvtárhoz, és az emberekhez. Mivel nem sikerült megszereznie a másoddiplomáját szociális munkásként, így ez a pályamódosítás is esélytelen volt.
Számtalan állásra jelentkezett már, sikertelenül, amikor úgy érezte, mentő ötlete támadt! Bár nem rendelkezett kereskedelmi végzettséggel, de az utolsó könyvtárban, ahol dolgozott, megtanulta a pénztárgép kezelését és az adminisztrációt. Sosem volt hiánya, bár a pénztári munka nem tartozott élete álmai közé, de elfogadta, mint szükséges rosszat.
Úgy gondolta, elhelyezkedhetne antikváriumban, vagy könyvesboltban eladóként! Mindig is vonzották őt a régi könyvek, főiskolás kora óta gyakran megfordult antikváriumokban Debrecentől Budapestig, igaz, csak vásárlóként.
Megkérdezte a barátait, hátha valakinek van kapcsolata, ismeretsége ilyen téren? Addigra már rájött, hogy az utcáról bemenni valahová és munkát keresni teljességgel reménytelen vállalkozás.
Kata barátnője ajánlott is neki egy nagyon kellemes kis belvárosi antikváriumot, és néhány kedves szóval a tulajdonos figyelmébe ajánlotta Rózát. Telefonon megbeszéltek egy időpontot, amikor is ő elindult, jelentkezni az állásra. Ambivalens érzések kavarogtak benne, bizakodás, de némi szorongás is, amikor belépett a hangulatos helyiségbe.
Addigra már túlvolt nagyon sok burkolt, vagy nyílt elutasításon. Hol a kora miatt küldték el, persze csak szóban, mert leírni senki sem merte, mert az diszkrimináció lett volna, és büntethető, de szóban bátran elutasították, hiszen annak nem maradt nyoma, és nem is bizonyítható.
Így aztán, míg a tulajdonosra várt, aki a pinceraktárban dolgozott, és csak az ajtó feletti csengettyű hangjára jött elő, Róza eltervezte, mit fog mondani, és előkészítette az önéletrajzát is.
Magas, szikár, kellemes arcvonású, kicsit hajlott hátú, nagyjából vele egyidős férfi bukkant elő a pincéből felfelé vezető lépcsősor tetején. Rózára mosolygott, és bemutatkoztak egymásnak. Az asszony nem merte beleélni magát egyetlen pillanatra sem, hogy felveszik, de első pillantásra szinte beleszeretett a helyiség stílusába, tetszett neki a könyvek elhelyezése, a berendezés, de az is, hogy nem csak könyveket kínáltak eladásra, hanem régi játékokat, használati tárgyakat, és képeket is. Az egyik könyvkupac tetején ott üldögélt gyermekkori kedvence, egy nagy sárga brummogó maci!
Eközben a férfi elmélyülten olvasni kezdte az önéletrajzát, és közben fokról-fokra jelent meg arcán a csalódottság csalhatatlan jele, lehervadt a mosolya, és csóválni kezdte a fejét. Végül összehajtogatta a kezében tartott papírlapot, visszaadta neki, és így szólt: - Sajnálom, de önnél sokkal fiatalabb munkatársat keresek! Megtévesztett a telefonhangja, és amikor megláttam, még akkor sem gondoltam, hogy már ötven éves.
Róza leforrázva kullogott lefelé a néhány lépcsőn, amelyeken nemrég még olyan bizakodva lépdelt felfelé. Elveszítette minden reményét, úgy érezte, hogy soha nem fog munkát találni. Könnyek gyűltek a szemébe, miközben elindult a metróállomás felé.
Néhány nap múlva elutazott Balatonfüredre, a szívkórházba, 3 hétre. A Balaton látványa, a gyógykezelések, a gyönyörű város feledtette vele a gondjait, legalább arra a kis időre, hogy aztán majd itthon újra szembesüljön nehéz helyzetével.
Csakhogy időközben otthon már készült a megmentő terv, munkát kerestek neki, már nem először életében, a barátok segítsége mentette meg őt. Olyan munkát találtak, amely szakmailag, és emberileg is a lehető legjobb megoldás volt. Mire hazaérkezett, munkahely várta, ahol jelentkezett, és októberben munkába is állt.
Csupán két hónap telt el az antikváriumban tett sikertelen próbálkozás óta, de a dolgok szerencsés összjátéka, és a barátai gondoskodása révén a sötét gondolatok már nem kínozták őt.
Mielőtt dolgozni kezdett, úgy döntött, hogy felkeresi az antikváriumot. Egy hétköznap délután útnak indult a belvárosba. El akarta mondani az antikváriusnak, hogy sikerült az életkora ellenére olyan munkát találnia, amelyre mindig is vágyott, amire alkalmas, és tulajdonképpen hálás neki, amiért annak idején elküldte. Persze kíváncsi volt arra is, hogy milyen fiatal, korban megfelelő, és ideális munkaerőt sikerült találnia maga mellé?
Volt egy kis pénze, amin úgyis könyvet akart venni.
Az ajtón belépve megcsendült a kis csengettyű, aminek a hangjára egy csinos fiatal lány állt fel a pult mögött, ahol addig egy képes újságot olvasgatott. Igazán csinos, húsz év körüli lány volt.
-Emil Ajar Előttem az élet című könyvét keresem, megvan önöknek?- szólt Róza, akiben fel sem merült, hogy ezzel a kéréssel megoldhatatlan feladat elé állítja a lányt. Hiszen a könyv a legfelső polc szélén, a betűrendnek megfelelően, jól láthatóan ott volt a könyvespolcon.
A lány azonban tanácstalanul odaballagott a pincelejárathoz, és lekiabált a főnökének: - Főnök, van nekünk előttem az életünk? És ha igen, hol találom, az E, vagy az A betűnél?
A tulajdonos nagyot sóhajtva ballagott fel a pincéből felfelé vezető lépcsőn, és úgy magyarázta, hol található a keresett könyv, mintha már némiképp belefáradt volna, hogy állandóan neki kell elmagyaráznia a legelemibb dolgokat is. Minduntalan meg kell szakítania a saját raktári munkáját, mert a lány vitathatatlanul szép volt, és fiatal, de a könyvekről a legcsekélyebb ismeretekkel sem rendelkezett.
A férfi odacipelte a létrát az „A” betűhöz, felmászott, és levette a polcról Ajar regényét.
Felnézett, és csak akkor ismerte fel Rózát, aki talányos mosollyal állt a pult előtt. Arcára volt írva egy kis diadal, hogy szemmel láthatóan sikerült beválasztania a tulajnak a lánnyal, amikor őt az életkora miatt elküldte a nyáron. Évtizedek könyvtári gyakorlatával neki nehezen lehetett volna olyan kérdést feltenni, amelyre ne tudott volna válaszolni, könyvet ajánlani.
De nem szólt egy szót sem, míg a férfi beütötte a kasszába a könyv árát, feléje nyújtotta a könyvet, ő pedig fizetett. A lány ott állt mellettük, mit sem sejtve arról a némajátékról, ami köztük zajlott abban a néhány percben.
Így úszott el Róza számára az antikváriumok csodálatos világa, de megnyílt előtte egy másik világ: a külvárosi iskolai könyvtár világa, ahol egészen a nyugdíjazásáig, tizennégy éven át dolgozott. Az általa annyira szeretett gyerekek, és a könyvek között fejezte be könyvtárosi pályáját.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése