MILLEI LAJOS
Álmomért élek
Ahogy peregnek a napok,
a lendület úgy fogy el,
megfásul a pillanat,
már csak ritkán ünnepel.
Még a nyarat éli bőröm,
de titkon már didereg,
a hegyek havas szája
már a nyakamba liheg.
A megfáradt lábú őszünk
majd elém ballag lassan,
és vérző leveleket
hullat a vén lugasban.
Nyakamra ül a sötétség,
kormos lesz a nyári szív,
de a szurok leplén túl
álmom vár, a lelked hív.
Csak a kezed után vágyom,
Te, elillanó Szirén,
s hogy láng lobbanjon újra
a szemed szép íriszén.
Lengyel, 2020. augusztus 19.
KOVÁCS DANIELA
Tizennegyedik ősz
Ó, hányadszor lepi el rőzse, dudva
az eleven talajt... Ma kopár, deres,
húsa mély árok, melyben összefutva
a jéggyöngyös nedű kiutat keres.
Akárcsak lelkem. Hogy nyúlna az égre...
De szárnyak nélkül? Nézd, fáradtan zihál,
és ere addig pattan, amíg végre
mélységéből minden fájdalom kiszáll.
Én azt hittem, már minden könnyem kifolyt,
hogy gyászomban az összes jaj kiszakadt.
De látod Apu? Még ezernyi sikoly
feszül a visszanyelt szavaim alatt.
Fájón nézem a népemet megosztó
zsákmányéhes, zsivány, gyilkos senkiket.
Pokol sötétje ez. Szájakon posztó,
s ki mécsként fölpislog, drágán megfizet.
Ó, hányszor átkoztam Anubiszt, Hádeszt,
Téged követelve vissza, Jóapám.
A lelkemet leküldtem, hátha rálelsz,
s visszakúszol vele kriptád kőfalán.
Maradj csak, Apu. Itt fönn tilos ÉLNI,
s ha nem hajolsz meg, a "gléda" szétveret,
odaát talán nem tudsz fájni, félni,
míg Isten ölébe hajtod szép fejed.
SAPA BROWN
Lázadásban
Szívem teljes lázadásban,
az utcán csönd és árulás van.
A sarki kocsmák félhomályban,
szívem teljes lázadásban.
Ürességtől kong a város,
betontömbök börtöne káros.
A szív az ésszel nem határos,
ürességtől kong a város.
Döng az élet, fáj, csikordul,
ki magába néz, az kifordul.
Éjre nap, napra éj, így kondul,
döng az élet, fáj, csikordul.
Dologra fel!
Dologra fel, ne várd a holnapot,
totál sivár lesz úgy a kamrapolc,
és majd tolongva lábadon tapod
a méla gond, ha most időt rabolsz.
Dologra fel! A lusta mindenit!
Henyélni bűn, az ám, s ne várj csodát!
Ha rest vagy, ó, szerencse sem segít,
de elhagy égi, földi cimborád!
Ne várj a sült galambra tétlenül,
dologtalant legyűr a tespedés,
a rest felé ezernyi kés repül,
s hegyével mind a renyhe szívbe vés!
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Nyitva maradt az ablak
Nyitva maradt az ablak,
a padlóra ömlik a napfény,
a könnyű organza
plafonig lebben nyögve,
becsörtet a nyár ízű lég
és ajtókat csapkod komisz zajjal,
felébreszt emlékeket,
hogy a mama dohogja:
"Ej, bejöttek a fránya legyek!"
Hallom ahogy hessent
a mindig serény kéz,
pedig csak a függöny suhog,
ahogy játszik vele a szél.
Aztán bereppen az ablakon,
s gyöngéden körbefon
a kapor meg a nyári violák illata,
és látom, amint a díszmák
labdáit kecsesen ringatja a kert.
De itt csak akác bókol sután,
nincs kert, nincs kapor, sem violák.
És te sem vagy már.
Csak az a furcsa hiány,
ami vonítva fel-felsajdul
a szoba csendjében néhanapján,
ha nyitva marad az ablak.
KONDRA KATALIN
Érintő
Milyen könnyű a lég
milyen gyönyörű kék
milyen ragyogó tiszta
felettünk az ég.
Milyen könnyű a szív
milyen karcsú az ív
milyen közel a távol
ha kezem kezddel
összeér.
TAMÁS ANDREA
Ha elfogy a pillanat...
Van az úgy, hogy elfogy a pillanat,
melybe teljesen beleélted magad,
nagyokat haraptál a húsából
és élvezeted a zamatát...
- azt hitetted ez örökre így marad -
a pillanat pedig lassan megemésztődött
és csak a csutkája maradt...
vagy feloldódott egy pohár vízben,
de az íze... az megmaradt!
- Annyira édes volt! -
Te viszont, ottmaradtál...
és csak állsz szótlanul,
a következő üres pillanatban,
és annak a bizonyos pillanatnak
az ízére emlékszel.
Annyira üres ez a pillanat,
nem édes, de nem is keserű,
nem savanyú vagy sós,
nincs súlya,
így nem nyomja a válladat,
nincs illata vagy színe,Te pedig...
olyan vagy mint egy kukoricacső,
melyről a szemeket lefejtették.
Végül is...
ez is egy pillanat,
és lassan elfogy akár egy gyertyaszál!
Rügybontáskor
Rügybontáskor érkeztél és megigéztél,
mint tavasz úgy zsongtál, én szentül elhittem
sziromba boruló szép Jövőm lehetnél -
ébredt a természet, bennem a szerelem.
Csalfán hazudtál a forró nyárban, könnyes
tekintettel rőt pipacsok táncát láttam,
aranyló búzatáblák titkon szerelmes
kalászait ringatta sóvárgó vágyam.
Tarlóról fúvó pajkos szél leplezett le
és gyönyörű szenvedéseimre borult
a fosztogató őszöm rozsdás levele -
várakozás helyére bús emlék tolult.
Jégvirágos ablaküvegen bámulom
halványuló arcod - leheletnyi téged -
lényem átjárja a zúzmarás fájdalom,
talán, ha virág nyílna szerethetnélek.
Ám, nagy fehér ravatalon kiterítve
eltékozolt percek, órák atyja: a Múlt,
vágtat a Jelen paripája nyerítve...
érted égő szerelmem lángja kialudt.
FEHÉR GYÖNGYI
Végtelenül...
Holnap esni fog.
Ha mégsem, hát valahol.
Minden történet
újra és újra lepereg,
bármikor...
Végtelen a gondolat,
véges az élet.
Van ki rendületlenül vár,
holott régen tudják,
-látják -
jövőnket az Angyalok.
Nincs örök nyugalom,
sem vígság egy élten át.
Végtelen csak a gondolat,
véges és szennyes a világ.
Egyesülő szerelemben
elsorvadnak lassan,
-tétlenségben-
a szívek,
monoton szürkeségben
hol vannak a mesék?
Soha nem voltak,
- csak a halál -
keresztre feszültek...
SZELE ANNA
Apám
Apám orosz űrhajós volt
s iráni atomtudós,
apám a Galápagos titkait kutatta,
s hüvelykujját, ha lefelé mutatta,
megállt a Föld, és elült a szél,
s hogyha ereiben felforrt a vér,
medvét, nyulat, hőscincért
kolosszális vadállatként tépett szét.
Bizony, ekképp és így történt.
Apám rajzolta az altamirai bölényt
vadászat előtt a barlang falára,
s nyomkövető rakétával intézte a kilövést.
Apám, ha akarta,
időutazott a jégkorszakba.
Apámat klónozták sorozatban.
Apám
én jól tudom, ki volt,
griffen, főnixen madaragolt,
millió éveken át egyhuzamban
a világegyetemet egyedül uralta.
Egységében oly’ szerteágazott,
hogy meghalni is csak részletekben tudott.
Szíve megállt.
Lelke tovaringott Kháron ladikján.
Törzsét egy merénylet tépte szét.
Párizsban hóhér pallosa ütötte le fejét.
Végtagjait cápák vitték négyfelé.
Ám, ha ideje engedi,
hamarosan újra összeberheli
magát
az ám,
az én apám.
Apám bárki lehetett,
csak apám nem,
s bárki lehet,
csak apám nem.
Apám senkim,
apám mindenem,
amit kifújt, azt lélegzem,
mert az övé minden elem,
sokismeretlenes egyenletem
négyzetének fele,
ő az univerzális talány,
fél alfám és fél omegám,
tökéletlen tökély,
ki istenként élt Istenért,
senkiként a semmiért,
övé
a haragom és hálám
egésze.
KISS-TELEKI RITA
Szógyomok
Elszámolok háromig is,
így sikerül csendben maradni.
Szívem a helyén, de az eszem az kattog,
remélem csak elmondja, azt annyi.
De nem, megint szurkálódik velem.
Jó, akkor megállok
és ezt most újraértékelem.
Ha volt is itt dolgom,
ideje hagynom az egészet,
mert lehet, hogy épp csak,
de azért időt fecsérlek.
Mert milyen kert az,
amit csak locsolni szokás.
Lassan benövi a gaz,
most ültessen virágot más.
Még egyszer számolok,
úgy háromig, talán vége lesz.
Aztán kicsit felszabadítom magam,
úgyhogy addig ott, ne keress.
PELESZ ALEXANDRA
Vándor
Mély a tenger, hullám járja,
mély a tó is, habruhája
kéken táncol, hűsen, halkan
lemerülni nem akartam!
Mély a folyó sodró árja,
mély a csermely, csak azt várja
nedűm legyen, megízleljem,
börtönömből felemeljen.
Mély az érzés, ember bánja,
mély a lélek, tüllruhája
fényben izzik, tűzben táncol
égből jövő földi vándor.
TÓTH ANDREA
Valahogy
Valahogy kihültek az esték ,
vagy a falakon a festék
kopott, nem tudom.
Valahogy szürkébbek az álmok, vagy a karnison a függöny,
barna színét unom.
Bár kinyitom a szemem,
a reggeli kávé fekete még,
cukorral is keserű,
ám tejjel sem az igazi, már rég.
Valahogy tompábbak a fények,
de lehet, csak az ősz miatt
érzem, hogy nem látom
be minden tévedésem.
Ragasztgatok, nyálazom
az öntapadós borítékokat,
bár elfelejtem feladni,
gyűjtöm, a lezárt hazugságokat.
Valahogy nehezebb a testem,
vagy talán a lelkem súlyát
nem bírom el, nem tudom.
Valahogy más lett az arcod is,
de lehet csak az évek karcolták át,
vagy Én, másként ábrázolom.
ZAKAR MÓNIKA
Eszköztár
Embernek születtél, ne feledd!
Világot teremthetsz az éjben.
Társaidat, kik jönnek Veled,
Sohasem kísérd feketében.
Ne adj kezükbe „védő-eszközt”,
Kínálj helyette ismeretet.
Ne szítsd a harcot Szellemek közt,
Ne küld ellene Istenedet.
Ismerd fel arcod körülötted
Míg tükrös szobádban lakozol.
Mert a világ, ha körül lőtted
Elvész. Hiába adakozol.
A létet mentsd! Hisz felesküdtél,
Lettél tudományok doktora.
Hát kísérd az Életet végig
S ne légy annak halotti tora.
Tapasztalni segíts gyermeket,
Ne nyomorékká válni érted.
Mutass feltáratlan vermeket
S bizonyítsd be Neki, hogy érted.
Embernek születtél, élj vele!
Ne eszköz légy mások kezében.
Legyél Önmagad másik fele,
Szikra, tisztítótűz hevében.
2020. Szeptember 8.
GYENGE ILDIKÓ
A soha találka
Jobb, ha nem találkozunk. Soha.
Mert ha egyszer megérzem közelséged,
felveszem szíved ritmusát.
Mindig e ritmusban akarok majd élni.
Ne, ne érj hozzám!
Ha egyszer hozzámérsz,
és belehullámzok érintésedbe,
mint a búzatábla a szélben,
mindig e szél után fogok vágyni!
Inkább ne csókolj meg!
Ha egyszer összeér ajkunk,
és átjárja testem lelked levegője
nem tudok majd lélegezni e levegő nélkül.
Ezért, kérlek, maradj mindig távol.
Mint párna alá rejtett titok,
mint örök sóvárgás,
maradj meg mindig mint egy ima a szám szélén,
el nem csókolt csók, nem megélt érintés,
így nem ronthatja semmi meg,
a halhatatlanságod bennem,
maradj örök!
MAGLAI BARNABÁS
Ma nincsen
Ma nincsen megtanult szemem
Alábbhagy a pislogó bánat
Csendít a piciny apróság
Hajnalban jön az alázat
Markába fog a holnap
Kicsit félek tőle
Hagyjatok ma mosolyogni
Leülni padomnyi kőre
Borbantfogant csoda leszel
Írtam még valamikor
Egyszer éltem hiába
Ma már a homlokon vaskorom
Reggel van tékozolt ébredés
A plafonon egyszerű színek
Letörlöm a tegnapot
Duzzadnak a napon a sínek
Elfut a BOGÁR miért fél
Nagy a tere idebent
Nem bánthatja senki
Bennem érzi az idegent
Ma nincsen megtanult szemem
Csordig látlak akkorának
Elevennek nem halottnak
Mint anyák a katonákat
TÓTH OLIVÉR
Virraszt feletted a vak kétség füledre hajlott
lencséit törli léket vágott rajtad a ragyogás
Telelni készen bujdosó öröm a jó halásznak
Se nagykabátja se háza se kesztyűje itt találsz
Sálaitól mentes akasztófákon az univerzumban
Még jó egészségnek örvend úgy tudom
Számára megtiltott az elbandukolás
Nem hittél magadnak sem nem halgattál másra
És neked sem hitt már senki füleidet hegyezted
Rendet akart reménytelenséged a másvilágra
Szíved peremén szádat kikezdte cserepesedsz
A rózsamezet vedelt csámcsogó szeretet kiköpköd
Akartságod almacsutkái a földön méregtelenítel
Hanyatlasz elhasalt égről vállam konyultságába
Tagjaidban zsibbadó tudat kutat ás e kába délibábban
Pálinkává erjesztett gyümölcs bódulok magadénak tudtál
A hit foktalan részvét nem tudta magát tiédnek senki
Részvétet nyilvánít a rög a sóhaj és kibontott levél
Köztességidből megértett emberek akartak lenni
Hajbókoló hátaikon pálcát törsz az egyenességre
Füledre hajlott vak kétség virraszt feletted
ÉLES ANETT
Tövisbetűk
Fájdalmas tüskékből szép rózsát nevel,
fátyolos hangon szakad sóhaja fel,
napfényt álmodik a sötét felhőkre,
és fáradtan köp a szürke cipőre.
Mennyit kibír.
Dörzsöli, hátha lesz még némi fénye,
csak szemében él féltett reménye,
és megcsillan lelke megannyi kincse,
arcába hullik kócosan a tincse.
Sebesen ír.
Serceg a toll, sebeket ejt a lapon,
tövisbetűket karcol a fájdalom.
Egy csepp lehullik, a lelkének gyöngye,
a tinta összefut, hullik a könnye,
annyira sír.
Alkonyat izzik, selyem brokát
öleli át a napkoronát,
bízni kellene, hinnie még,
bíbor színekben játszik az ég.
Arcán a pír.
A betűk csak gyűlnek, egymást ölelve,
fáj még, de érzi, hogy könnyebb a terhe.
Vad hajtás, tüskéből szomorú szóra
a szívéből vérzőn nyílik egy rózsa.
Gyógyító ír.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Még megtehetem...
Még hálát adhatok a sorsnak,
még pizsamát hajtogathatok a jónak,
a jó éjt mosolyokba öltözhetek - még,
hálát adhatok az időnek - rég.
Míg a világomba vagy, míg vagytok,
estölelésekért - én vagyok,
a szigorú csendek, csak-csak közelednek,
de addig, még melegszenek hű rendek.
Reggelek, indulások és elfutó napok,
kicsiny világomban, be boldog vagyok,
ahogy a lépésetek egyre csak nézem,
én úgy maradok itt félben, egészen.
Mint minden tetteteknek, megszületése,
felnövök hozzátok, egyszer, vagy mégse,
lehet, csupán majd beleolvadok a térbe,
hogy követhesselek benneteket, örökre.
(Lányaimnak)
ANDRÁS ADÉL
XX. szonett
Utolsó csókom lehelem arcodra,
bőrödet simítsa e szelíd pecsét,
már rég megágyaztam neked a Holdra,
s most ideje lezárni ezt a mesét.
Hercegként törtél a kastélyba értem,
bátran álltad ki mind a három próbát,
ifjú éveimet börtönben éltem,
míg hajamba tűztél egy bíbor rózsát.
Szemembe néztél, de ajkam kerested,
s én engedtem, hogy jutalmaddá váljak,
de a sárkányt, ki őrzött, elfeledted,
s így már száz éve, hogy hiába várlak.
Ma már azt hiszem, a rózsa is álom,
te voltál létem, s te leszel halálom.
CSIKI MELINDA
ŐSZ(Ü)LVE
Görbül az ága az eperfalombnak,
látványa lelombozó.
Íztelen álma nyárparadicsomnak,
őszies hanghordozó.
Szellő ringat fátylat -liánként terjed-
benne pókok násza szól.
Verébosonás tizedel egy percet,
holnapba lelke hajol.
A fény szelíd ösvény a kerteken át,
ráül a szürkülő köd.
Az ég esőt köpköd, eléri célját
örömöt bánatba föd.
Alanytalan erdő susogva felsír,
marják sovány nappalok.
Parkban egy padon idő-űzte mártír,
szíve csendben andalog.
Lelkében homály -mint összegyűrt papír-
Bárki lehetne -De én vagyok.NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Jegyellenőrzés
Elnézést, de nem láttam a jegyét!
Oh, pedig elég sokáig tartottam magam előtt a bérletem, hölgyem.
Megmutatná újra, ha nem haragszik?
De haragszom. Most tettem el a táskámba, és sietek. Miért nem foglalkozik mással?
Ez a munkám, elnézést. Különben pedig kamerán figyelnek minket és ha eleresztem anélkül, hogy érvényes jegye lenne, akkor megbüntetnek.
De hiszen mondtam már, hogy bérletem van...
Akkor kérem.
Ó a jó ég áldja meg, hát itt van, tessék!
Köszönöm, igazán kedves öntől. Oh, hiszen ez egy elég régi kép. Olyan ismerős...
Hát igen, már tizenöt éve hordozgatom a bérletem és a kép még a régi benne.
De hát...
Igen?
Önnek én nem vagyok ismerős?
Most, hogy így mondja, de az. Talán nem a...
Ön pedig mindig ott volt a Libegőnél a barátaival.
Igen! Maga volt a jegyszedő a libegőn!
Nem.
Akkor a büfés?
Felesleges találgatnia. A barátnőmmel jártam fel és ott találkoztunk, néhányszor.
Hát...
Tudom, nem csak én voltam az egyetlen aki arra járt, ugye?
Őszintén? Nem. Fogalmam sincs ki maga kedves hölgyem.
Akkor csak annyit, hogy a nevem kezdőbetűje megegyezik az önével.
SK?
Micsoda?
Sodros Károly. Ez a nevem.
Nekem azt mondta, hogy az a neve, hogy Frankel Lajos, és azt volt a vicces, hogy én pedig Ferenci Lilla vagyok és a nevünk kezdőbetűi... Most meg mit nevet?
Hát...
Oh, szóval értem. Ez volt a szokásos duma mindenkinél, ugye? Megkérdezte az illető hölgy nevét és önnek véletlenül ugyanazzal a betűvel kezdődött a neve. Hah... hogy én erre nem jöttem rá, pedig...
Pedig?
Pedig három hétig találkozgattunk a hegyen.
Valóban?
Most komolyan nem emlékszik?
Hát, tulajdonképpen... nagyon sok hölgy megfordult a... izé, a lakásomban abban az időben.
Nekem azt mondta, hogy évek óta én vagyok az első aki a titkos szentélyébe belépett. Most mit somolyog? Szóval ez is csak olyan beetetős duma volt... szép.
Tudja amikor az ember fiatal...
Aztán eltűnt.
Ilyenek a fiatalok.
Abortuszom volt maga miatt.
Oh, hát igazán sajnálom. Jé, most látom hogy elszaladt az idő. Hát örülök, hogy összefutottunk. Maga semmit nem változott! További szép napot!
Várjon csak! Mutassa azt a bérletet!
De hát már...
Ide vele!
Tessék.
Most látom, hogy két éve lejárt a bérletszelvény. Sajnos meg kell, hogy büntessem emiatt.
De hát...
Sajnálom. Ez háromezerötszáz forint lesz a helyszínen, de ha nincs magánál ennyi, akkor két héten belül ötezer forintot kell a sárga csekken befizetni.
Tudja maga mennyit dolgozom én ezért?
Miért, tudja maga, hogy tizenöt éve mennyibe került egy abortusz?
Itt a háromezer ötszáz forintja.
Köszönöm, további szép napot!
Hm, jah magának is.
Csak, hogy tudja feljegyeztem a címét, ha további követelésekkel akarnék élni.
Micsoda?!!
Az az igazság, hogy meggondoltam magam a kórházba menet és úgy döntöttem megtartom a gyereket...
Most azt akarja bemesélni, hogy van egy közös gyerekünk?
Tulajdonképpen, igen.
Tartásdíjat akar?
Hm, hát még meggondolom.
Tudja mit? Adok még egy tízezrest és elfelejti, hogy erre jártam és találkoztunk.
Miért tenném?
Azért, mert ügyvéd vagyok és olyan pert akasztok a nyakába, ha nem az enyém a gyerek, hogy élete végéig fizetheti.
Ide a vele.
Tessék. A soha viszont nem látásra!
...
Szia! Ki volt ez a pasas?
Fogalmam sincs. De ezen a héten már a harmadik férfi fizetett nekem, hogy felejtsem el, hogy valaha is találkoztunk.
BARÁTH ZOLTÁN
Térfél
Hajnali félnégyet mutatott a nagy templom órája, mikor a férfi elfutott mélyen alatta, nyomában egy járőrrel. A férfi befordult egy sarkon, és látta, hogy nincs tovább. Zsákutcába fordult. Azért mégiscsak úgy gondolta, tesz egy kísérletet, és beugrik a magas kőfalat megmászva a Parókia sűrű, bozótos kertjébe. Ekkor kiáltást hallott a háta mögött.
- Állj, vagy lövök!
A hang ismerős volt, így megfordult, és valóban. Gyermekkori jó barátjával találta magát szemben.
- Józsi! Hát te vagy?
- Imre!?
- Én! Hát ki más? Te most komolyan rendőr vagy?
- Láthatod, koma. Te meg jól elcseszted, ahogy én látom.
- Nem tudnál elengedni? Most az egyszer. A régi szép idők emlékére. Na! Ki tudja meg?
- Én tudnám. És hogy számolnék el a lelkiismeretemmel? Nem tehetem. Ne haragudj!
- De miért?
- Miért? Most még csak egy ékszerbolt. Holnap már lehet, rajtakap valaki, és kénytelen leszel bántani, hogy elmenekülhess. Beviszlek, keresünk neked segítséget. Még válthatsz térfelet. Nincs minden veszve. Szólok Tibi Atyának.
- Isten őrizz! Azt a Férget kicsinálom, ha találkozom vele!
- Tibi Atyát? De hát miért?
És akkor Imre elmondta, mi történt majd minden éjjel az intézetben, ahol együtt nevelkedtek. Józsi csak nézett. Nem akarta elhinni, amit hallott.
- Hozzám egyszer sem közelített úgy. – mondta. – Mindig rendes volt velem, és segítőkész. Miért nem szóltál akkor? Tudtad, hogy bármit elmondhatsz! A legjobb barátok voltunk. Gyakorlatilag Testvérek.
- Túlságosan szégyelltem magam. Aztán meg, mire elszántam volna magam, téged örökbefogadott egy család. És eltűntél az életemből. Én maradtam, és minden úgy folytatódott, míg nagykorúként elhagyhattam végre azt az átkos helyet. Megfogadtam, hogy megbosszulom!
- Látod! Már csak ezért sem engedhetlek el! Saját magadtól kell most, megvédjelek, Imre! Ha úgy van, ahogy mondtad, ki fogom deríteni, és megbűnhődik. Megígérem neked, mint Testvéred! Na, gyere szépen, tedd hátra a kezed, hadd kattintsam rád a bilincset.
Imre körülnézett. Egy pillanatig a kitörés lehetséges útját kutatta riadtan ugráló tekintetével. Aztán megadóan felsóhajtott.
- Lehetne, hogy inkább elől csattintsd rám a karperecet?
- Persze! Ezen ne múljék!
BUCSI MARIANN
Álom
A kis panellakás nappalija bár kopott, ragyog a tisztaságtól. A régi koloniál bútoron nippek sorakoznak - katonás rendben az apró csipketerítőkön. Sehol egy porszem. A régi szőnyeg kissé megfakult, kék és rózsaszín nagy virágai elmosódottan bújnak meg a sötétzöld alapszínben. A dohányzóasztalon kézzel hímzett, keményített terítő - látszik, hogy precíz kezek munkája – terül el, mintha maga is az asztallap rész lenne. A virágmintás kanapén az anya és az apa ül, szemben velük a régi öblös fotelben a fiúk. Az apa már elhullatta vékony szálú haját, a kopasz fejtetőn csak néhány ezüst szál csüng bánatosan, csupasz fejbőrén megcsillan a verejték. Inge fölött régi kardigánt visel – gondosan begombolva – barna nadrágjának széles szára szinte eltakarja házi-papucsát. Hátradől, lábai keresztbe vetve, kezét a térdén nyugtatja. Az anya szorosan mellette ül, szürke haja frissen ondolált, összehúzott szemöldöke, három mély függőleges vonalat zár közre a homlokán. Kék szeme vizenyős, szemhéja megereszkedett, vékony orra kissé felhúzva, látni, ahogy orrlyukai kitágulnak és összehúzódnak, amint apránként kapkodja a levegőt. Fejét lehajtja, fáradtan tekint a hímzett terítő vérvörös virágaira. Szája keskeny vonal – mintha penge volna – összekulcsolt két keze csüggedten fekszik az ölében a ránctalan szoknya sűrű szövésű anyagán. Jobb keze megmozdul, a nyakában lévő gyöngysorhoz vándorol - ujjai morzsolják kicsit a szemeket - majd a hófehér kéz reményvesztetten visszahull az ölébe. A fiú rájuk tekint. Torkot köszörüli. Tenyerét néhányszor végighúzza a combján – beletörli az izzadtságot a farmer kemény anyagába. Nyurga srác, sötét vékony szálú haja a homlokába hull. Lába a padlón, valami hallhatatlan ütemre egyfolytában jár. Nem tudja, mit kezdjen hosszú karjaival. Egész teste idegesen vibrál.
- No, fiam – szólal meg végül az apa – miért akartál velünk beszélni?
- Nem megyek egyetemre – hadarja halkan, szinte egy szuszra, s közben mereven nézi a térdét.
Anyja felsóhajt. Hosszan fújja ki a levegőt.
- Micsoda? – kérdezi apja, értetlenül.
- Nem megyek egyetemre – tekint rá a fiú – asztalos akarok lenni! – hangja az elszántság és a félelem furcsa elegye.
Anyja a szívéhez kap, apránként kapkodja a levegőt, egyik kezével megkapaszkodik férje karjában. Egészen elfehérednek az ujjai, ahogy szorosan markolja – Vizet! – hörgi. A férfi felpattan, lefejti magáról az asszony kezeit, gyors léptekkel az ajtó felé indul, mielőtt kilépne a szobából, visszaszól:
- Nézd meg! Nézd meg, mit teszel az anyáddal! – azzal a folyosóra lép. Néhány másodperc múlva nyitódik, majd csukódik a konyhaajtó, üvegpoharak hangja zörren, víz csobog. A fiú közben csak ül, vállát behúzza, feje előreesik, kezeit ökölbe szorítja, enyhén remeg.
Az apja visszajön, megitatja félig alélt feleségét. A poharat gondosan az asztalra helyezi- alátétet csúsztatva alá -, majd súlyos csend telepszik közéjük. Az asszony merev derékkal ül, arca szinte maszkszerű, fénytelen szeme a semmibe bámul. Látszik, egész teste megfeszül. Apja előredől, kezeit a térdére teszi, felszegi fejét, úgy tekint a fiára:
- Ez a hála? Mi mindent megtettünk érted! Etettünk, itattunk, ruháztunk! Finanszíroztuk a hóbortjaidat – hányféle edzést próbálhattál ki? Minden évben befizettünk egy táborba! Anyád minden nap mosott, főzött rád, ápolt, ha beteg voltál! Saját szobád van, megengedtük, hogy te válassz bútort bele! Még biciklit is kaptál! Anyád tizennyolc éve minden nap minden órájának minden percében a jólétedről gondoskodik. Egy kérésünk volt. Menj egyetemre! Mi nem tehettük meg. Kétkezi munkából kell megélnünk. Mi arra tettünk fel mindent, hogy neked szép jövőd legyen, ha mi nem is tanulhattunk, te megtehesd. Ezért güriztem! Összeraktuk a pénzt a tanulmányaidra. Belőled ember lesz, fiam! Tanulni kell! Elmész az egyetemre. Orvos leszel! Diplomás! Doktor lesz a neved előtt! Tudod, te, mit megadtam volna, ha nekem ilyen lehetőségem van? Bármire hajlandó lettem volna! Tudod te azt, hogy anyád minden vasárnap, a mise után, veled büszkélkedik az asszonyoknak? Hogy az „én Jencikém kitűnő tanuló, felvették az egyetemre. Sebész lesz! Dr. Juhász Jenő! Az én kisfiam nagyszerű gyerek!” Ezt vennéd el anyádtól? Az álmait? Hogy csak jót akar neked? Mindketten jót akarunk!
- Apa – szól közbe csendesen a fiú – engem nem érdekel az orvoslás. Nem lenne jó sebész belőlem. Én a fát szeretem. Ahogy az ember keze között egy darab fából…
Apja hatalmasat csap az asztalra. Az apró szobában úgy hangzik, mint egy ágyúdörrenés. A fiú elhallgat, a szüleit nézi. Anyja merev arcán semmi érzelem nem látszik, csak a könnyek folynak megállíthatatlanul, pergamenszerű bőrébe medret vájnak, mint két sós patak. Nem pislog, nem szól. Apja arca kivörösödött, jobb arcán lüktet egy ín – megbűvölten nézi, attól tart, elpattan, s akkor felszakad orcáján a petyhüdt bőr. Fél. Csend telepszik a szobára. Az egész olyan, mint egy pillanatkép, arcokra fagyott érzésékkel, meghasadni készülő szívekkel, düh és félelemkeretben.
Apja mozdul először. Lassan zsebébe nyúl, előveszi a szépen keményített, élére vasalt kockás zsebkendőt, kihajtogatja, megtörli homlokát. Nagyot sóhajt.
- Ne légy ostoba fiam. Fiatal vagy. Nem tudhatod, mi a jó neked. Mi több tapasztalattal rendelkezünk. A javadat akarjuk.
- Tudom apa – hajtja le fejét a fiú – Hálás vagyok mindezért. Csak… én nem akarok sebész lenni. Semmilyen orvos nem akarok lenni.
- Márpedig sebész leszel, az Isten verje meg! – csap újra az asztalra a férfi – Értsd már meg, te ostoba kölyök! Nem hagyom, hogy elpocsékold a tehetséged!
- Apa, kérlek. Asztalos szeretnék lenni. Hidd el, én…
- Nem érdekel! – torkolja le az apja. – Anyád és én mindent megtettünk érted! Nézz rá anyádra! Megszakad a szíve bánatban! Mióta megszülettél az az álma, hogy te majd sokra viszed. Mindent ezért tett! Csak ezért. Hány órát ült veled, gyakorolva, kikérdezve a leckét! A keservesen megkeresett kis pénzünkből spóroltuk össze neked a tandíjra valót! Fiatal vagy, fogalmad sincs az életről. Mi tudjuk, mi a jó neked! Nekünk sose volt ilyen lehetőségünk! Egyetemre mész és punktum. Vitának helye nincs! – azzal keresztbe fonja maga előtt a karjait, hátra dől, ajkait összepréseli. – Megértetted? – sziszegi fogai közül.
A fiú csak nézi a szüleit, úgy érzi, megszakad a szíve. Nagy levegőt vesz, remegő hangon szólal meg:
- Mindenért nagyon hálás vagyok. Szeretlek titeket. De nem megyek egyetemre.
Az apja felpattan a kanapéról, odalép hozzá, szinte fölé tornyosul:
- Ha nem vagy hajlandó egyetemre menni, akkor fel is út le is út! Itt nem maradsz! Majd eltartod magad!
Anyja ekkor jajveszékelni kezd, két karjával átöleli magát, előre-hátra ringatja a testét. A fiú összerezzen, mintha arcul csapnák.
- Nem teheted ezt velem kisfiam. Nem teheted ezt velem – kántálja anyja, mintha valami bizarr mantrát mondana egyfolytában. Újra és újra, egymás után.
A fiúnak összefacsarodik a szíve. Nézi a két idős embert. Harc folyik benne. Nagyon nagy harc. Kinek az álmát kövesse?
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
HEGYINÉ HALPERT JUDIT
tócsában remeg
lámpavason ücsörgő
kora őszi est
*
moha zöld párát
szuszog az erdő csöndje
halkul a léptem
*
színeket kever
rőt vöröset aranylót
palettán az ősz
*
szakadt pókfonál
harmatcseppeket ringat
ég és föld között
*
egyszerű szépség
többet jelent ezernyi
kimondott szónál
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése