Annyi mindenről lehetne írni ezen a platformon, hogy talán ez az év már kevés is lenne ahhoz, hogy megszerkesztve eljusson hozzád drága olvasó! Így most érjük be azzal, ami elénk tárul. A MIR-TUS Irodalmi folyóirat novemberi számába igyekeztem vegyes témájú írásoknak helyet adni, ami talán némi mosollyal, bájjal, melegséggel áraszt el bennünket ezeken a szürke, borongós, őszi napokon.
November első napja az elhunyt szeretteink megemlékezéséről szól. Ilyenkor a temetőbe megyünk, virágokat viszünk, mécseseket gyújtunk, ápoljuk a sírt. Magunkba nézünk, beszélgetünk azokkal, akik már nem lehetnek velünk. Újra tanulunk élni, miközben igyekszünk elviselni azt a végtelen űrt, amit maguk után hagytak.
Emlékezzünk, szeressünk mindent és mindenkit, hisz oly rövid időt töltünk itt a Földön!
Szeretettel ölelek mindenkit!
Szeretetteljes üdvözlettel, Sapa Brown
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KISS-TELEKI RITA
Szakadni
Azért volt értelme,
nem csak egy „hiába szólam”,
nem mindegy, hogy nézek szemekbe,
nem mindegy, hogy hogy van.
Azt hittem, nehezebb lesz
ilyet hagyni hátra-el,
mondjuk benne volt a levegőben,
csak kicsit későn fogtam fel.
Itt lógott évek óta,
nehéz kampón, húsban, bőrben,
az idő meg nézett engem
mit toporgok kesergően.
Most meg, mintha idegen lenne.
Tudni, hogy ez már fel nem enged
mégis megkönnyebbülés.
Nem kell ilyen most már egy se,
kínos még, de semmi vész.
Ami leszakad, sebet ejt,
amúgy is, hozzájuk elfogyott már a beszédem,
nem maradt más, csak a sértettség,
azt meg engedjük el szépen.
PELESZ ALEXANDRA
Pipacs-tánc
Szél dúlja a pipacsmezőt
vörösben táncol a táj
úszik a szoknya, rebben a csipke
dallamot dúdol a száj.
Belébújnék, fedjen e szín
táncoljak együtt a réttel!
Villanjon fényen, rebbenjen ajkam
legyen most semmis a kétely!
Nap simítja a vér-mezőt,
lesből üzen egy szempár:
Nézz fel az égre! Lásd meg a kékjét!
Van az az út, ami megvár…
SZILÁGYI FERENC HUBART
Kilengnek ím a fák
Kilengnek ím a fák e dal szavára,
az ősz zenél a méla húrokon,
ha elcsitult a parti fecske vára,
az ablakon benéz a bú-rokon.
A szürke tél vetési varja szájal,
bolond ködén a város korma száll,
birokra kél a szél a fagykirállyal,
nyomortanyán pimasz halál kaszál.
Tavaszra vársz, a fényre, szép időre,
ám olvad, és eső hoz áradást,
cudar kemény aszályt nyarunk, a dőre -
a tájon cifra, hervadó palást.
Szememre őszi pára fénye ül,
de nem dereng a kedvem itt, belül.
KOVÁCS DANIELA
Már egyremegy
Lealkonyult. A kandalló hideg,
az ősz is fázik, hogyha erre jár,
a futó idő mégis úgy liheg,
mint a kerge, de soha meg nem áll.
Hogy minek trappol? Mért öli magát?
Hát így kell csörtetni az életér'?
Hiszen, ha egyszer lesújt a lapát,
egyszerre döglik macska és egér.
Ó, hasztalan ráznom ezt a pórázt,
tudom én jól, a tollat koptatom.
(De gyűlölöm a sok éhenkórászt,
mely kéjeleg az elbukottakon.)
Hajdan még a csillagnéző lelkem...
Jaj, az a hit, ha idetalálna...
De még mielőtt életre serken,
foszlik is szét Csipkerózsa-álma.
Ma vérből nő a szó, veres vérből,
mert népem azt hiszi, a sorsa már
eltűrni szótlan, hogy egyik késből
a másik késnek rántsa a halál.
Hát nem. Tudom, a gondolat badar,
de elkapom az Ördög saruját,
s ha elhullt majd az utolsó magyar,
kioldom véle Seol kapuját.
A vers, az alábbi linkre kattintva meghallgatható a szerző saját előadásában:
https://www.youtube.com/watch?v=OQ6p7JgkK4I&t=9s
SAPA BROWN
Én
Nekem mindegy, ki mit tehet,
miként gyűlöl, miként szeret.
Hogy most kél, vagy bukik a Nap,
burokban él mind, ki szabad.
A szív egyenes, vagy görbe?
Semmit hajtva lót-fut körbe.
Künn a porond egy fabula,
bent vagyok a magam ura.
Vagyok és leszek, hiszed-e,
a mindenséged közepe.
Lidérces álom, messzi fény,
a láthatáron túl is én.
ZAKAR MÓNIKA
Köszöntő
Emelem poharam rátok, csalogányok!
Énekeltek bőszen, ez szabatott rátok.
A poharamból bor, lelkemből vér csorog
Mert dög-kútból vett por emberként ácsorog.
Kívánatos neki minden olyan sugár
Mely tisztán kel s így él… egyenesen sudár.
Igyál galád! Igyál! Ne kínáltasd magad.
Igyál! Addig igyál, míg az ég rád szakad.
Fogyasszál a borból, hadd szóljon a nótád.
Elérkezik egyszer Neked is az órád.
Nyeljél a vérből is, hisz erős itóka
Fajtádra nem vár más, mint rideg bitófa.
Igyál! Addig igyál, ameddig rangod van.
Igyál, mert elveszel tébolyult hangodban.
Igyál mindenkiből s élvezd, az istenit!
Szívjad csak magadba, gyötörjön Isten-hit.
Igyál! Azért igyál, elpusztulsz e tusán.
Hisz szavalnod kell még az Úr Parnasszusán.
Emelem poharam minden olyan népre,
Mit a pénz/uralom nem csalhatott lépre!
2020. szeptember 22.
ÉLES ANETT
Hová lett a szerelem?
Végtelen utak mentén álmodik
a költő lelke, meggyötört élet;
lövészárkok mentén jajdul a szív,
kínok között születik az ének.
Hol könnycseppet morzsolgat a lélek,
mint űzött vad, az életért szalad;
az el nem csókolt csókok íze mar,
mert minden vágya csak emlék marad.
Gyűrött papírra vetett búcsúzó,
tán olvasni nem kellene még,
szíve minden bánatát, szerelmét
a kopott kabátzsebben hordja rég.
Talán fel sem ismerik majd testét,
tömegsírba vész a szerelem,
és el nem csókolt csókokkal írja:
Szeretem, szeretem, szeretem!
-In memoriam Radnóti Miklós -
DOBROSI ANDREA
Nem hagyunk el
Te elmentél, nem látlak, nem hallak,
a szívemben levelek zörögnek,
próbálok ellenállni a rögnek,
elmentél, s lábnyomaid maradtak.
Míg élünk, a hiányt hordani kell,
mint láncát a lélekragyogásnak,
ápolni emléket, mit halál ad;
akkor nem veszíthetünk Téged el.
Így leszel levélzörgésből a nap,
a hajnal, mely nélküled nem hasad,
s hold fénye vagy, ha az est ránk terül.
Mi nem hagyunk el, őrizzük szavad,
nem hagyjuk, a gyertyák hallgassanak,
szél nem fújhat lángot itt legbelül...
ANDRÁS ADÉL
XXI. szonett
Föld sóhaja, te gyönyörű látomás,
vak szemeim hamis tükörbe néztek,
bennem nem él már alkony, csak ragyogás,
mely szelíden most átkarolja fényed.
Ó, világ, mennyire szeretlek téged
minden viharral, mely gyökeret bontott!
Láttam, hogy teremt a pusztítás szépet
a lélekből, mi mellkasomban foszlott,
s mikor Isten szavát vénámban érzem,
szívem angyali dal ütemére ver,
elém tárult az élet, amit kértem,
mert valamit végül mindenki elnyer:
Sors fonta utamba ezen neveket,
végzetem nem más, csak tiszta szeretet.
CSIKI MELINDA
EGY MÁSIK ÉLET
Nehéz vagyok, mint a világ. Csak te tudod,
a lelkem mily súlytalan.
Egy csómóba gyűjtöm a múltat s jelent, hogy
túlléphessem önmagam.
Ma átcsobogsz rajtam, mint üde patak, mely
követ méretétől foszt.
Holnap közénk áll fura mód a lét, s te egy
más világban folytatódsz.
Mondd, miért igyekszem? Rád hangolódni,
akarni, tudni téged?
Madár vagy. De hiszem emberként ad vissza,
nekem egy másik élet.
KOZÁK MARI
Ragyogás...
Hozzám költözött a csend,
a reggellel érkezett,
átfutott a fák alatt
kuncogva lépett az asztal
előtti székhez,
a fák elé térdelve fonta
ujjait imára,
az asztal még a tegnapi
álmokkal viaskodott,
a hajnal fázósan borzongott.
Hozzám költözött a csend,
haját kibontva
fehér ruhát öltött magára,
a fák karján ringott
egy feledhető álom,
ősz sóhajtozott
maroknyi fűszálon,
nem akart ébredni a kert,
amott a ház még ásítva
törölgette ablakszemét,
párnán szunnyadt az éj.
Hozzám költözött a csend,
vállamon, szendergő
emlékek kerestek menedéket,
percek siettek az órák elé
búcsúztatva a szépet,
te álmosan fordultál elém...
már ketten ragyogtunk
akár a szökni akaró fény.
FRANCSOVICS JUDIT
Kegyetlen az éjfél
Kegyetlen az éjfél,
s ránk borult a csend,
vége lett a dalnak,
felborult a rend.
Vágyom már a nappalt,
a fényt, hogy újra lássak,
sötétségből világosság: legyen végre másnap!
Szenvedek, mert bűnös vagyok,
bűnösnek születtem,
eltitkolnám önmagam, azt aki én lettem.
Előtted a szívem, holtan terül végig…
Nem tudod, de mégis érzed: így jutsz el az égig.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Kamrák polcai
Ereszen dallamos ősz kopog,
az ágaktól elszakadt a nyár,
zajtalan hullong a sárga lomb,
avar közt a tél fészkét rakja már.
Alkonyatot himbál a fenyőág,
huppan a földön a sok toboz,
a szél hűvös dalokat danál,
a lámpafény ködösen csorog.
Tócsákba gurulnak a csillagok,
károgva hasad az esti csend,
járdán kerengnek a tegnapok,
füstös formát ölt a lehelet.
És őrzi a rétek illatát
kamra polcán a napsárga méz,
én is eltettem lélekkamrám
zugába a szép napok emlékét.
TOTH ENIKŐ
Szeretlek Élet
Szeretlek te Élet, mint mostohát,
ki rejti tőlem édes mosolyát,
elárasztasz búval, nincsen öröm
mégis a rímet neked köszönöm.
Ténfergek csupán hasztalan, untan
s mögöttem a vén-idő elsurran,
múlt illatok emléke hegedül,
szív-húrjaira búsan nehezül.
Rám nem is gondolsz Te soha talán
kár lenne egy poéta bánatán
tépelődni, mikor a nagyvilág
betegen, éhesen hozzád kiált.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Nem szabad
Bárcsak - szó gyűl kimondatlan, nyelvemen,
bárcsak - súgom, de nem látom, védtelen,
bárcsak - de a szem már nem lát - íztelen,
bárcsak - mit is takarhatnak, nem lelem
bárcsak - de az út már nem jó, nem havaz
bárcsak - tudom, már az igaz, nem vajaz,
bárcsak - mondám, de van ami nem szabad,
csak úgy mondom, bár nem számít, jól van az
felülírni, minden szót, a bárcsak ott,
fent állna a piedesztál én vagyok,
rajtam áll, és rólam esik bárcsak úgy,
ahogy kellett lenni, csakis úgy, csak úgy...
TAMÁS ANDREA
Talán
azt mondtad a sötétségben is lehet látni,
nézd kialudtak a villanyok...
hogy szárnyak nélkül is lehet szállni,
ha repülőre ülök, én csak úgy tudok,
azt mondtad eső után napsütés jön,
de már napok óta csak esik,
TALÁN majd lesz új ígéret,
a szivárványnak színein...
TÓTH ANDREA
Kéve
Mint hulló falevél esel a földre,
kapaszkodnál ágaidba még,
vérvonaladat összegyűrve,
rőt avar alá taposod, már rég.
Elkéstél, mint mindig...
A Senki vár otthon meleg ebéddel.
Tapadt hontalanság gyötör,
kórságban szenvedő emlékkel.
Szeretné gyógyítani a közöny,
tested minden porcikáját,
szív és ér(v)rendszered bőrödön
már, átnyúlva diagnosztizálják.
Súlyos terheket válladra emelvén,
múltad feketét kever, kévébe köti.
Vénség hátán görnyedő szépség,
elcsépelt szavaid, erénybe szövi.
KONDRA KATALIN
Láttalak
Álmomban már láttalak
földig ért a lábad
kopár, szürke hegyeken
futottam utánad.
Álmomban már szerettél
hozzám lehajoltál.
Azt hittem ez így marad,
de csak megváltottál.
Álmomban hozzád megyek
sehol nem talállak,
nyitva van a nagy kapu
sokan vannak nálad
mindenki Téged akar,
én karodba vágyom.
A világ boldogtalan,
sajnos ez nem álom.
TÓTH OLIVÉR
Novemberi vád
Földfészkes mészhomályt tör az emlékezet töröttek
Hiányaid harapásnyi száraz kenyérhéják köröznek
Szemfödeledre menekített mind az ami megrontotta őket
A sosemvolt végtelenek sérelmeidtől rövidülnek
Erősödnek benned a tiltások végül melléd ülnek
Panaszaid ellen a vád szó nem érik torkod s elévülnek
Nem léphettünk egy küszöbre érkezéskor a távozás megcsalt igaz
Annak ami múlik mire kimondod már lényegtelen többé nem vitat
Érvénytelen elemek nélküli világba szült állatok rovarok
Vadak hüllők emlősök és kétéltűek arcot harcot cserélnek
Lényegünk félig testben félig lélekben gyalázottan hamuzott lábaiddal
A mennyországban ha könnyebb gúnyát találsz a szélnél felitat remegésem
Kinek s minek szégyene lenne a múlás nem születik
Krizantémpupilláit nem terítik keresztek tövébe
Nem ássák sem égetik pokolba és mennybe
Lángtengerekről nincs jövendölése abortált létének
Onnan ide innen oda űzött időtlenség szeretőjének
Novemberi vád a szememre hányt szomorúság elüldözöm
Boldogságom emlői megereszkedett jégcsapok
A fények tapogatva legelnek rajta támadnak mint jak a jakot
Kivilágosodnának mint a kínjaidtól elfeketedett gyermeknapok
Tengereknek indult oldalaidtól könnybáláid nélkül elszokott a fájás
Mentél mint akit nem vártak s te nem várattad a járást
Elcsábultál hogy tőlem beláthatatlanul megőrizd magad magadnak.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
SZOHNER GABRIELLA
A második karácsony
Október volt, ködcsepergős, borongós, lombot hullató vasárnap délután. Melankolikus dal kúszott a szobánkba, a lányok zenét hallgattak odaát. A fiúszobából ritkán egy-egy horkantás hallatszott. Te, meg én meleg, puha takaró alatt kucorogtunk. Moldovát olvastál, én valami romantikust.
-Főzök egy forró teát – fészkelődtem - Hűvös van itt. Te kérsz?
Ingattad a fejed. Nem szeretted a teát.
-Egy kávét inkább? Hozhatok?
Kipillantottál a könyv mögül, csillogott a szemed.
-Cukor nélkül, tudod! Azt kérek. Köszi!
Míg kortyolgattunk szürkület borult a szobára. A hideg szél faágat koccantott az ablakhoz.
-Nemsokára itt a karácsony – mondtam. –Van ajándékötleted? Második karácsonyunk lesz együtt. Ki kellene találnunk a miénket. Ami csak most kezdődik el. Valami nagyon meglepőt, mókásat, izgalmasat.
Megfogtad a kezem, csókot leheltél a tenyerembe, a takaróm alá furakodtál, szorosan mellém, s mire eljött a vacsora ideje, kitaláltuk a mi karácsonyunkat.
A szent napon korán ébredtünk. Én a konyhába mentem, te a pincébe. Már sült az első adag süti, mikor behoztad a fenyőt. Megtaláltuk a helyét a nappaliban. Mire a gyerekek ébredeztek, nyakig voltunk a sütésben, a szobákban vaníliás porcukor illata szállt, a konyhában csokimáz csurrant a piskótára, majd belehuppant a kókuszágyba. A tűzhelyen nagy fazékban bugyogott a halészlé, halszeletek sorakoztak a bundázáshoz. A fenyő díszítését a gyerekekre bíztuk.
Odakinn szürke volt a világ, úgy hiányzott a hó, a vidámság, mint egy falat kenyér. Kora délután aztán történt valami. Izgatottság settenkedett a levegőbe, meg a gyerekekbe, jöttek, mentek, sutyorogtak, nem találták a helyüket. Tudtam, beindítottad a várakozás hadműveletet.
- Mi van veletek? Mi történt? - kérdeztem tettetett csodálkozással.
- Semmi! – mondta az egyik.
- Semmi sincs - szólt a másik és mosolygott.
- Mi lenne? – kuncogott a legkisebb kamasz.
Ahogy haladt az idő, a feszültség egyre nőtt. A középső lánnyal a pezsgős poharak szélére varázsoltunk cukorkarikát.
-Áruld már légy szíves, mi ez az izgalom! – kértem ártatlanul.
Ő szétnézett, s mikor látta, hogy csak ketten vagyunk, odasúgta.
- Apa azt mondta, hogy mindannyiunknak nagy meglepetés lesz a mai ajándékod.
- Az enyém? – kérdeztem vissza.
- Aha!- válaszolta.
- Tudod micsoda? – kíváncsiskodtam.
Már én is nagyon kíváncsi voltam, tényleg tudni akartam, mit mondott nekik az apjuk.
- Én nem, de talán Csabi tudja. Mindannyian izgulunk. Kíváncsi vagyok – mondta.
Ettől kezdve kerülgetni kezdtem a nagyfiút. A sarkában voltam, amikor kijött a szobájából, amikor fürödni indult, amikor már felöltözött. A lányok úgy szédelegtek a lakásban, mint ősszel a legyek. Te éppen a fürdőből jöttél, mindenki a nappaliban volt, amikor kifakadtam.
-Hát ez már igazán nem járja, hogy nekem senki nem árul el semmit! Pedig benned bíztam a legjobban!- fordultam a fiú felé.
Szeretettel nézett rám.
- Tudsz titkot tartani?- hajolt hozzám egészen közel.
- Tudok!- mondtam gyorsan, hátha végre felvilágosít.
- Hááát, látod, én is! – mondta, és kajánul vigyorgott.
Egyszerre kacagtunk fel mindannyian, még a könnyünk is csorgott. Csabi túljárt az eszemen.
Mire lecsitultunk, besötétedett. Gyertyákat gyújtottunk, beköszöntött az ünnep. A kis szobák ajtaja nyiladozott, a gyerekek sorakoztak az ajándékaikkal. Hagytuk, hadd legyenek elsők. Aztán mi is ajándékoztunk. Már a bontogatáson is jócskán túl voltunk, de a rejtett izgalom nem csitult. Mindannyian az igazi meglepetést vártuk, amit te már kora délután beharangoztál. Nagy csend telepedett ránk. Vártunk. Vártuk a nagy csodát, a nagy meglepetést, de az nem akart megérkezni. Nem történt semmi.
-Hát, akkor talán menjünk vacsorázni – szóltam színlelt csalódottsággal.
A gyerekek nagyot sóhajtottak, lassan mozdultak. Amikor mindenki felállt, hogy elinduljon a vacsoraasztal felé, te türelemre intetted őket, zsebedbe nyúltál, elővettél egy picinyke dobozt, felemelted a tetejét úgy, hogy csak én láthattam mi van benne. A gyerekek körém siettek.
-Mit kaptál? – kérdezték szinte egyszerre.
Én feléjük fordítottam az ajándékomat, hogy jól láthassák azt a két arany karikagyűrűt, amit hetekkel azelőtt együtt választottunk. Csend volt, ámulat, és meghittség.
-Leszel a feleségem? - kérdezted.
Hiába készültünk hetekig, remegett a hangod, ahogy az enyém is, amikor igent mondtam. Boldogok voltunk. A gyerekeink csak sokkal később tudták meg, hogy az egészet mi rendeztük meg, hogy a második karácsonyunk csak a mi ünnepünk legyen.
Október van, ködös, esős csúnya vasárnap. Kucorgok egy puha takaró alatt, mellettem egy könyv, egy közös fotó, amin a derekamat karolod. Forró tea gőzölög a csészémben. Megszólítalak.
-Szia Angyalom! Nemsokára karácsony. A második karácsony. A második karácsony, hogy nem lehetsz velünk. Van valami ajándék ötleted? Ugye hallasz? Ki kellene találnunk a karácsonyt. Egy olyat, ami csak a miénk. Olyan meglepőt. Mókásat. Na jó! Csak kicsit mókásat. Csak,…hogy majd ott a fa alatt ne szakadjon szét a szívünk.
TABI KAZU
Tükörcserepek
Nekem is sokszor nehéz volt elfogadnom, hogy néha érthetetlen, megalázó, vagy fájó dolgok történnek az életünkben, és hiába próbálunk elszaladni előlük, mégis utolérnek minket. A legjobb, amit tehetünk, megállni és szembenézni velük. Akkor megértjük…
Egyik nap az udvart kellett kitakarítanom egy vad vihar után. Szürkedunnás, zuhogó esős nap volt. A ruhám percek alatt csuromvizes lett, meg hűvös is volt, de a munkát el kellett végeznem, egyedül. Ezt a feladatot osztotta ma rám az elöljáró. Tanítóm kijött egy esernyővel a kezében és megállt mellettem. Egy darabig némán sikatoltam a hideg, lucskos követ, aztán nem bírtam tovább. Kifakadtam, hogy miért nem lehet várni addig, míg az eső eláll és utána folytatni. Az ágak és levelek nem szaladnak el. Aztán mikor megkérdeztem, hogy netán most evvel büntetnek, amiért többször elégedetlenkedtem, elmosolyodott.
- Úgy érzed?
Elbizonytalanodva bólogattam, erre ő felnevetett.
- Ha büntetésnek érzed, akkor bizonyára az is! De vajon miért akarod magad megbüntetni, mert más biztosan nem akar?
Újabb leckét sejtettem kérdése alapján, de még nem jöttem rá, mit próbál megértetni velem.
- Mi a baj? – kérdezte elnézően. – Miért zsörtölődsz megint?
- A többiek bent vannak a melegben, szárazon, én meg idekinn bőrig ázok a hidegben. Ágakat húzok, kupacolok, meg a lépcsőt suvickolom. Miért nem ér rá holnap? A tárolóban van elég víz.
- Valóban – nézett rám tanítóm. – Szóval úgy érzed, feleslegesen kínzod magad, hiszen senkit sem zavar a moha a lépcsőn és a törött ágak az udvarban, mert hiszen senki sem jön ki az udvarra ebben az időben?
- Igen mester – bólintottam.
- Hm. Talán igazad van – vizsgálgatta az öreg, simára koptatott sötétszürke lépcsőfokokat. A szélén vékony moharéteg zöldellt és szivacsként szívta magába a kövér esőcseppeket.
- Egyszer egy tanítóm mondta – fordult hozzám. – Mielőtt visszatérünk egy újabb életbe, megállunk egy hatalmas tükör előtt és szembenézünk önmagunkkal. A tükör a kapu ebbe a világba, de valódi énünket látjuk, mielőtt átlépünk rajta. Az átkelés darabokra töri a tükröt és mi itt rekedünk, de a cserépdarabok itt vannak szétszóródva. Ha össze tudjuk rakni újra, meglátjuk valódi önmagunkat és visszatérhetünk.
- De hol vannak a darabok?
- Elrejtve temérdek feladatba, élethelyzetbe. Mint egy rejtvény, egy kirakós játék – nevetett. – Ha megoldasz egy helyzetet az életedben, megélsz valamit és tapasztalatokat gyűjtesz, közben pedig észrevétlenül gyűlnek az üvegcserepek. Nagy feladat nagyobb darab, kis feladat kisebb, de minden megoldott feladat egy cserép. Ha nem csinálsz semmit, vagy feladod, nem kapsz semmit. Aztán egyszer, mikor megtaláltad az utolsó kis szilánkot, a tükör ismét éppé válik és te belenézhetsz. Rájössz, hogy ki vagy és dönthetsz, most már tudatosan.
Az eső mintha erősítést kapott volna, úgy kezdett ömleni.
- Ideje bemennem, ha nem akarok én is elázni – jegyezte meg a mesterem. – Egyébként nem azt mondta az elöljáró, hogy most rögtön állj neki, hanem hogy estig végezd el a munkát! Te döntöttél így!
- Ha nem csinálom most, nem tudom befejezni estig – dadogtam, ő meg mosolyogva bólintott.
- Így igaz. De senki sem fog haragudni rád, ha felfüggeszted ebben az ítéletidőben.
Ránéztem. A szeme derűsen csillogott az esőfüggöny mögül, ami az én arcomon patakokban folyt lefelé.
- Köszönöm mester! – hajoltam meg előtte és visszatérdeltem, hogy folytassam a mohakaparást. Így vizesen könnyebben lejött, s hamarosan tisztán fénylettek a gránitszürke kövek, és annyi lehullott ág sem volt, mint gondoltam.
Jóleső érzéssel bújtam a meleg takaró alá, és elégedetten gondoltam a tükörcserépre, amit ma gyűjtöttem.
Hajnalban végre elállt az eső. Váratlan vendég érkezett. Egy idős, magas rangú pap jött látogatóba. Senki sem számított rá. Elégedetten bólogatott a tisztára sepert udvar láttán, miközben az elöljáróhoz kísérték. Mikor a lépcsőhöz ért, akkor nyilallt belém, hogy páran már megcsúsztak rajta nyirkos időben, ezért is kellett megtisztítani. Ha nem teszem meg tegnap, ki tudja?...
Rámeredtem az öreg, botladozó lábakra, aztán elkaptam mesterem mosolygó pillantását. Tudta, hogy megértettem a leckét! Az élet gyengéden próbál tanítani. Ha hagyjuk, könnyebben megy, ha ellenállunk, saját magunkat gátoljuk meg abban a fejlődésben, amit mi magunk választottunk.
És ha mindent megtanultunk?
Akkor új csodák következnek!
GYURKOVICS MARGIT
Életem a könyv
Hol jártál már megint?
Lehetnék épp a jéghideg Duna fenekén is. Ma is húzott a víz magához és én újra alázatosan indultam. Aztán megláttam a kislányt a parton. Engem figyelt, kezében A. I. Kuprin, Juju című könyve. A kislány kérdőn nézett, a macska a borítóról dühösen bámult rám. Szóval nem haragíthattam még jobban magamra. Továbbálltam. Lassan csoszogtam, az emlékeim velem vánszorogtak. Szerettem ezt a könyvet, és a kislányt is, akinek esténként felolvastam. Egy pillanatra megállított a múlt. Újra éreztem teste melegét, ahogy hozzám bújt és a haja illatát. Kamilla. Az illat, meg a kislány is.
Ócska, lyukas bakancsommal tapostam a zizegő avart, míg fejem felett ezer színben pompázott a fák lombkoronája. A napfény csodálatos, de már közel sem bántó ragyogásba mártotta a pagonyt. Kevesen néznek be az erdő kulisszái mögé. Rejtélyes, kanyargó ösvényekkel teli, mint maga az élet. Bogozgatjuk a fonalakat, lelkünk kertje, néhol még ingoványos is. Mint évszázadokkal korábban a Feneketlen-tó.
Ott pillantottam meg először, a parkban. A Mackó - szobor mellett ült az árnyékban és olvasott. Rézvörös hajában megcsillant a nyári nap fénye, halványkék szemei tündöklő csillagok. Szilvási, Egymás szemében című könyvét olvasta. Pillantásunk találkozott és mi is megláttuk egymás szemében önmagunkat és a közös jövőt. 1976 –ot írtunk, - Rómeó és Júliát olvastunk. Csilingelő kacagása beitta magát a bőröm alá. Kezének bársonya, álmodozásba kergetett. Éjszakáim forgolódva teltek, míg végül megadta magát a kedves. A következő nyáron hintőpor illatú, apró lakásunk gyereksírástól lett hangos és nekem dübörgött a szívem a boldogságtól.
Fekete hajú, fekete szemű, babaillatú Rózsa, szívem kis hercegnője lett állandó kísérőm. Nadrágszáramba kapaszkodva tette meg az első lépéseket. Nem is moccant el mellőlem soha. Alig múlt négy, mikor már a könyvtárba is bejárt velem. Drágám nem bánta, kiváltképp, mert akkor született meg a kis Lili. A kis vörös bestia. Lefoglalta minden percét. Így enyém volt az örömteli küldetés, hogy kamilla illatú Kamillám és Rózsám estéit betöltsem a mesék világával. Estéről estére új vendégei voltak a gyerekszobának. Mazsola, Süsü a sárkány, Piskóta, Mátyás király és Csí. Felsorolhatatlanul sok látogatót fogadtunk az évek alatt.
Egy napon úgy pukkadt ki a csodás mesevilágunk, mint a szappanbuborék. A vonat dudája a vészfék és a csattanás hangja messzire elhallatszott.
Széll Kálmán tér metróállomás. Talán ma. Talán most. Eldöntöttem, megyek én is.
Nem nézek fel, húzom magam után a mosdatlanság savanyú bűzét. Már érzem a metró szelét, izmaim megfeszítem. Felkészülök? Már évek óta készen állok. Már csak egy pillanat.
Bácsi, nem maga veszítette el ezt a könyvet? – állít meg egy gyerekhang. A metró berobog, a zajtól csak a kislány szája mozgását látom. Kezembe nyomja Goriot apót, és eltűnik a tömegben. A peron elnéptelenedik. Rózsa hangját vélem hallani, ahogy a fülembe súgja. Mindig veled leszek. Aztán ölel szorosan.
Hol jártál már megint?
Lehetnék akár húscafat a metrósínek között. Félperces beszámoló az esti hírekben.
Lassan leülök a fűbe, hátam nekitámasztom a hideg sírkőnek. - Ezt még nem hallottátok, lányok! – mondom fennhangon és olvasni kezdek.
BARÁTH ZOLTÁN
A Hivatalnok
Elegánsan öltözködött. Galambszürke, hajszálcsíkozott öltöny a hozzá tartozó nadrággal, sötétkék ing, és szintén szürke kalap. Bezzeg régen más volt a módi. Azok a régi szép idők! Egyszerűbb öltözet is elég volt. Új kor, új divat. Már hosszá szokott. Sőt! Néha még tetszett is saját magának a tükörben, pedig rá aztán nem lehetett ráfogni, hogy a divatnak hódolna. Felelősségteljes munkája megkövetelte a precizitást. Kötetlen munkaideje volt. Bár ezt a kötetlenséget nem ő határozta meg. Mivel igen gyors tempót tudott felvenni, ha azt kívánták a körülmények, késni sosem késett, és a munkája mindig el volt végezve alaposan. Átnézte irattartójában a bejegyzéseket, sorba vette, ki után ki következik. Aztán elindult, hogy felkeresse az elsőt. Szenvtelen módon kezelte a klienseket. Élvezte-e valójában a munkát, amit végzett? Ezt még ő maga sem tudta. Az utasításokat követte, más dolga nem volt. Mindig pontosan, a megadott időben érkezett a megbeszélt helyszínre, aztán kit-kit a saját szerződésében meghatározott helyszínre navigált, és ment is tovább. Kivétel nélkül minden klienssel feltudta venni a kontaktot. Így ment ez évezredek óta. Legalábbis amióta a Halál betöltötte ezt a pozíciót.
PRÓZA - ELSŐ KÖZLÉS
MILLEI LAJOS
Az Úr mindenkit meghallgat
Uram, én negyven éven keresztül hittem azt, amit ezek meséltek!
Uram, én negyven éven keresztül meséltem azt, amit egy percig sem hittem!
Uram, te tudod, kik a bűnösök, kérlek, büntesd meg őket!
Uram, te tudod, kik a bűnösök, kérlek, ne mondd meg senkinek sem!
Uram, negyvenöt évesen, ennyi robotolás után már megérdemelnék egy kis pihenést!
Uram, negyvenöt évesen, ennyi robotolás után már megérdemelnék egy kitüntetést!
Uram, negyvenöt évesen, ennyi robotolás után már megérdemelnék egy infarktust!
Uram, én láttam a gyilkosokat, sosem bocsátok meg nekik.
Uram, én nem láttam semmit… és a tárgyaláson is ezt fogom vallani!
Uram, ha a kezed elérne idáig… mindent rendbe tehetnél!
Uram, ha a kezed elérne idáig… azonnal levágnánk!
Uram, én azért élek rosszul, mert mások is így élnek!
Uram, én azért élek jól, mert mások rosszul élnek!
Uram, az a bicikli az semmi, mások kocsikat lopnak!
Uram, az a kocsi az semmi, mások repülőt lopnak!
Uram, én nem lopok semmit sem… már mindent beszereztem!
Uram, az én múltam tiszta… lesz, ha holnap újra megszülethetek!
Uram, csak te tudsz segíteni rajtam!
Uram, csak én tudok segíteni magamon.
Uram, két asszonyt szeretek, melyiket válasszam?
Uram, két asszonyt szeretek, kivel csaljam meg őket?
Uram, én orvos vagyok, és a mások betegségéből élek!
Uram, segíts, én beteg vagyok… és nincs pénzem!
Uram, add, hogy minél előbb holnap legyen!
Uram add, hogy soha ne legyen holnap!
Uram, adj…
Uram ne adj…
Uram, segíts…
Most már elég! – kiáltott fel mérgesen az Úr, és nagyot rúgott a lába előtt heverő labdába, amit az emberek évezredeken át Földnek neveztek.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
MAJOR PETRA
Mécses
Tűnődve gyújtok
gyertyát: mit mondhat véges
a végtelennek?
"Benti"
Balettcipőre
cseréltem sárba ragadt
surranóimat.
Jogi ismeretek
Haszonélvezet:
az érintés az enyém,
a kéz a tiéd.
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
GANT ELIZABET
Hit,
erő
rejtezik
az imában,
szóljon bárkihez.
*
Mit
érzek,
ha szemed
reám tekint,
elmondhatatlan.
*
Vad
és lágy
érzelem
fodrozódik,
míg emléked él.
*
Dér
csípte
meg orcám,
késő őszi,
édes ajándék.
*
Köd
fedi
be lassan
a tájat, hisz
itt van november.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése