MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. Január
...És elmúlt, elment ez az év is. Immár 2021. Új Év első napjánál vagyunk.
Visszagondolva a 2020-as évre, nem igazán volt jó év. Az emberiség számára pláne nem. Leckét kaptunk. Esélyt arra, hogy átgondoljuk mi az, ami fontos és mi az, ami nem.
Hogy újra értékeljük az Életet, hogy felfogjuk végre, bizony sebezhetőek vagyunk.
Azonban irodalmi szemszögből nézve termékeny év volt, ahol a bőség mellé minőség is párosult.
Jó lenne, ha odafigyelnénk, nem csak magunkra, hanem másokra is...Vigyázzunk egymásra!
Békés,Boldog Új Évet Kívánunk minden kedves Szerzőnknek, Olvasónknak!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
SZILÁGYI FERENC HUBART
Antik-tak
Régi házban antik óra –
a fénykorát elütötte,
tellett rosszra, tellett jóra,
egy évszázad van mögötte.
Megkopott a számlapkeret,
hiányzik is lám egy derék
bronzból készült míves veret,
s poros minden fogaskerék.
Számolatlanok a percek,
a két mánus járni restell,
vén tokjában a szú perceg –
fáradt, öreg órásmester.
MAJOR PETRA
Sohasem önmagáért
A tömeg örvényébe zárt,
keringtem a peronon,
tudva, hogy egy ölelés vár,
túl a sárgult falakon.
És a karok, mint a vésők,
talán szebbé faragják,
a szívemen terpeszkedő
mázsás kő-szörny alakját.
Ma még önként, ma még heves,
holnap tán már vényköteles
lesz e hús-vér menedék
- kényes lélek-szerelék.
És kiváltani nem fogom,
mert nekem vágy úgy nem kell,
hogy én szerzem, és nem kapom.
De benne most tűz fészkel,
már a szemeiben látszik,
hányszor esett kétségbe,
ébredéstől mostanáig,
hogy mi lesz, ha nem jövök, mert
elcsábít egy taknyos kölyök,
vagy, mi ennél is rosszabb:
a vágyak kioldoznak,
elengednek, s amíg ő vár,
engem rég nem érdekel,
hogy az a sebhelyes áll, mi
máskor nekem énekel,
kezemért strázsál, idegen,
kapkodó kezek között,
s kapja a semmit, ridegen,
gombócos torok fölött.
De a rémálmának vége,
húzódik a szája széle,
már más borítja lázba,
az arca, mint egy fáklya.
Nem látja a szörnyet bennem,
vakítja a forróság,
keze siklik, blúzom lebben,
s lelkemet már koncolják,
saját henteseim, csendben,
mégis közös lesz a kín
- szemem látomástól rebben -
kifakulva minden szín.
Tudni fogja hajnal előtt,
hogy más helyett öleltem őt.
Sohasem önmagáért,
mindig valaki másért.
TÓTH ANDREA
Szeretni érkeztem
Én szeretni érkeztem a földre,
magzatmázban, déli harangszóban,
maradt is belőle vastagon;
szénnel rajzolt évek kaparták le rólam.
Egyedül bolyong a hímes világ,
parlagon hever a felázott föld,
súlytalan szavak lebegnek a térben,
mint darvak tűnnek el szemem elől.
Templomi harang kondul a szélben,
hajnalt terít a fátyolarcú köd,
kezemben hitem, mint pihegő madár,
maroknyi remény moccan a part felől.
Koppan a csend, fáznak a színek,
meleg kályhában ropog a tűz,
s vajon a szívekben hány karát
a szeret, amint az ünnep elszenderül?
Törött korsóval járok már a kútra,
elhagyott viskóm szikes udvarán,
ám teret engedek szomjazó lelkemnek,
tán sivatag ölén is oázist talál.
DOBROSI ANDREA
Ajtók
Szívem tele van ajtókkal,
amiken a sorsom suhan.
Egyszer szomorúan lengnek,
s olyan is van, hogy boldogan.
Tehetek bármit - a kilincs
kezem alatt moccanni fog,
lehet, az ajtó kulcsra zárt,
de az újdonságra nyitott.
S ha kinyílt - mint a könyvlapok -
az érrendszerem lesz az út,
(akár ösvény, vagy járdalap)
mégis rálépek. Ìgy vagy úgy...
Hát bejárom térkép-magam,
éjjel-nappal csak taxizom;
szólni kéne már szívemnek:
sejtelmesebb, mint hasizom!
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Téli ibolyák
Eljöttem hát. A kertbe.
A te kertedbe, a tiédbe,
mert látnom kellett a nincset,
hogy már nem hajolsz föléje.
A fák kemény derekát
a zordon szél sem moccantja már,
a kérges csontkezek hegyén
reszket néhány halott levél.
A gyásztól fekete föld
göröngyei közt emlék csörög
lehullt diók belsejében
szétmállik a tél csendjében.
A kútba belefagyott
a csobogás, hallgat a bádog,
s az eresz alatt a fészek
kihűlt, dér pihével bélelt.
Az alvó tőkék tövén
ibolya szirmán ragyog a fény
a télnek egy dermedt cseppjén,
mint bennem rólad egy emlék.
VITOS IRÉN
Lesújtva
Kuporgok
a hajnal peremén,
lemarja rólam
a maradék fényt is
az agonizáló tél,
fölöttem
Damoklész kardok
hajladoznak,
abszurd árnyjátékuk
életet ad
szűrreális alakoknak,
kik a perforált
csend falán
egyre sokasodnak.
TOTH ENIKŐ
Szívem
Tudom egyszer leállsz dobogó szívem,
sátorruhámból kiszakad a lélek
és lehajol megcsókolni téged,
hisz ott van minden, amit elviszek.
Szerettél, még ha nem is szerettek,
nem szítottál soha gyűlöletet
alázattal tűrted, ha bántanak
ezért ha már nem dobbansz is áldalak.
Őszintén szeretted a Világot,
megvetetted te a kapzsiságot,
tudtál örülni áldó Napnak, fénynek,
új lángot adni mindig a reménynek.
Összegyűjtötted, mind azt, ami szép,
ha létem elmúlás csarnokába lép
viszed magaddal mindent, ami kincs
nem marad utánad pokoli bilincs.
Belőled született génjeim mása,
életemnek legszebb alkotása,
bár sok nehéz sorskövet cipeltél,
dobbanásoddal mindenkit szerettél.
MILLEI LAJOS
Magamban - magammal
Gyakorta egyedül lennék,
ha nem lennék itt magamnak.
Nézném a habfelhők táncát,
s dallamot írnék egy belső hangnak.
Hallgatnám a teraszra tévedt,
széltől tépett,
őszi levelek halálhörgését,
s mint aki vétlenül vétett,
egy tömegsírba hordanám
az összes máglyára szánt elítéltet.
-Gyilkos az ősz!- intenék mérgesen,
de a másik énem megfogná kezem.
Csitítana, hogy múljon a harag,
az Élet elhal, ez örökkön így marad.
A levél lehull, a fészek is üres ma már,
az elmúlás mindenre rátalál.
Gyakorta egyedül lennék,
ha nem lennék itt magamnak.
Az igaztalan léten zsörtölődnék,
ha nem hinnék egy bölcs, belső hangnak,
mely arra int, hogy csak emelt fővel lehet
elviselni a körforgást
és átmenteni az élő lelkeket.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Ha hangulat
Felhőt fonok, ha álmodom,
forgács hullik ha, vállalom,
érkezik folyton, ha hallanám,
magát ha fonnám, (hajdanán)
Narancs ha folyna, illatos,
kezemre karácsony zamatos,
úgy érne utol, ha, de ha,
közbeszól maga, és csak maga.
Bevon a sötét, a tér deres,
ha tágas égben a csend keres,
megtalál folyton, ma Ha, ha, Ha
kagyló mélyéből hallana.
Viasszal önteném ki magát,
szentélyből múltját, otthonát,
ha volna felhő mi oly magas,
lépcsőt ha fonhatnék - Elhallgass.
Engedj el, engedj, ha nem teszed,
minden szó előtt a "Ha" lebeg.
ANDRÁS ADÉL
hiány(s)zó
cukor vagy nekem
és tej meg kávébab
koffein-neved
csavaros tejszínhab
ajkad pikáns
mosolyod méz
egy-két kanáltól
tartásom odavész
bús ősz vagy nekem
és szökött falevél:
elhagyja tölgyét
majd újra visszatér
barna könnyek
sárga lelkek
felhőn táncolnak
a múlandó percek
parázs vagy nekem:
nem szűnsz lobogni
Földként akarok
körötted forogni
karod éget
szíved perzsel
érdes a bőröm
e tízezer heggel
de bölcső is vagy
és takaró, párna
reszket a testem
érintésed várva
újhold-arcod
csillag-szemed
álomba ringat
az ölelő kezed
ÉLES ANETT
Szitakötő
Hópehely lennék és szállnék,
ha nap sütne, vízzé válnék,
apró levélen harmat,
zöldjén napsugár hallgat,
körötte mind csupa árnyék.
Nap szirma lennék a réten,
szivárvány ott fenn az égen,
csengő hang a patakban,
csillognék, hogyha fagy van
hókristályon és a jégen.
Dallam a rózsafa ágon,
illat a gyönge virágon,
lennék én szelíd hajnal,
tó vize hatalmas parttal,
szitakötő, csoda álom.
Eltűnne lét és a nemlét,
eredben véred én lennék,
ha az est ránk borulna,
testem hozzád simulna,
meghalnánk, újjászületnénk.
SAPA BROWN
Hiszem még
Alig hiszlek, de hiszem még:
bőrödnek bársony melegét.
S ami törvény, az végbemegy,
egész az egész: egy meg egy.
Nincs káprázat, se deres kép,
ajkad az ajkam szegletén.
S létünk koccan, mint két pohár:
repedt üveg a szembogár.
KOVÁCS DANIELA
Hitetlenül
Régóta fájok. Már úgy megszoktam,
hogy holtak köntösében támolygok,
hogy meg sem érzem, amint lepottyan
rólam a bú. Most mégis álmodok.
Álmodok a naplementi csendről,
s e láng-gyapjas csöndben lomb a párnám…
De falusi tolvajként, a kertből,
átszökik hozzám újból az ármány.
Így élek. Többnyire remény nélkül,
hitfalaim is sorra repednek,
szívem kitépték, s otthagyták étkül
a vértszomjazó, kóbor „ebeknek”.
Mim fáj? Ó, Egek, ez a förtelem,
hogy népem már vállát is behúzza,
mint jött-ment szélnek künn a földeken
a napszítta, hajbókoló búza.
Miért simult végleg egy a sárral
az, amit egykor Isten karja gyűrt?
Így csézaként, minden utasával
kis Hazánk is az iszapba merült.
Lesz-e... lesz, ki föltörhet-e innen
lerágva lelkéről rabláncait?
Szóljon fönt, hogy rúgja be az Isten
riadt szemünk csukott ablakait!
Lássam végre, lássam valahára,
hogy népem, mely most lassan elvérez,
bárhogyan is ítélték halálra,
akárhogy fojtják, mégis ébredez.
ZAKAR MÓNIKA
Szeretem az Embert
Szeretem az embert, az alkotót.
Legyen festőművész vagy drótostót.
Ahogyan lát és amire figyel.
Ha sikertelen, magából kikel.
Szeretem a higgadt mozdulatot,
S az alapját: a tapasztalatot.
A gesztust, mely százaké s egyedi,
A színt, melyiket csak ő szereti.
Szeretem, mert elmerül a tettben,
És felkészül minden tekintetben.
Az iparkodást annyi időn át,
Hisz egy mestermű századokat lát.
Szeretem az eszmét, mit képvisel.
Sorsot lát, amit nemzete visel.
Ahogyan ment, miképpen marasztal,
A léleknek igaz műtőasztal.
Szeretem amiért sír és nevet.
Szerényen odapingál egy nevet,
Látja művében az új állomást,
S égre tekintve iszik áldomást.
TORMA ÁGI
Október asszonya öltözik
Harmatos neglizséjét magára ölti,
fölé mézsárga, raglán ujjas blúz kerül,
tüskés gesztenyével zsebeit megtölti,
tél bús kék szeme ahogy nézi, felhevül.
Csipején egy lila bodzabogyószoknya,
hossza szinte harisnyás bokáit verdesi,
lábát puha barna cipellőbe dugja,
látványától az ember állát keresi.
Vállára rozsdaszínű kardigán simul,
gombjai rajta apró, sárgaréz makkok,
nyakában galagonya-piros sál virul,
szél úrfi ha erre jár, rojtja vége csattog.
Szemhéjára antracitszürke púdert hint,
telt ajkán halvány, terrakotta rúzs virul,
hajnal hűvösére csak nyeglén rálegyint,
ki észreveszi, annak arca elpirul.
ÖTVÖS NÉMETH EDIT
Csak úgy...
Negatív hullámok mossák lábamat, alig érintik, mégis éget a mozdulat.
Csökönyös moszat tekeredik bokám köré, oldanám de csak csomósodik.
Fröcsköl a rosszindulat sárga sara, a megkövesedett part iszapos szegélye,
sikamlós nyálkával borított, hiába kapaszkodom, mindig visszacsúszom rajta.
Dragonyos katonák trappolnak az úton, puskatussal könnyedén zúzzák darabokra a foltos betonkockákat. Hibernálódott szalamandrák fagyott bele loccsan.
Drótot feszítenek két fa közé. Az alacsony sebesség is halálos lehet ilyenkor.
Összeráncolt szemöldökű az ellenőrzés. Habitusa vehemens.
Jobb bebújni egy odúba és ki sem jönni tavaszig.
KISS-TELEKI RITA
darabod
mindig ugyanaz a tényező feszíti szét az egészet,
képtelenség sehogyse érzékelni, hiszen egyik részed
és te az övé, csak én nem tudom hová kellene tenni,
a távolság nem megoldás és nálad ez a dolog elvi
kérdés, mikor meg visszakanyarodik csak engem fojtogat,
de türelmesen várok, egyszer biztosan belátod hogy azt
szeretném édes, ha az a részed csakis az enyém lenne,
és hogy ne vidd mindig olyan távol, a nekem idegenbe
FRANCSOVICS JUDIT
Ezer színe a világnak
Felhők mögött égi színbolt,
van ott mindenféle szín, folt.
A búzavirág szelíd kékje,
a bárányfelhő hófehérje.
Sárga színe a nyári napnak,
feketéje egy nagy kalapnak,
vörös színe a lángnak,
aranybarnája a fánknak.
Szürke színe az egérnek,
barna foltja a tehénnek,
a Dunának kékeszöldje,
a határ arany búzaföldje.
Piros színe a meggynek,
acélszürkéje a hegynek,
bíbor színe a bornak,
azúrkékje a tónak.
Rózsaszínje a korállnak,
haragoszöldje a mohának,
szivárványa az esőnek,
friss zöldje a mezőnek.
Halvány színe a kezednek,
szeretemkékje a szemednek,
mosolypirosa a szádnak...
ezer színe a világnak.
KOZÁK MARI
Már nincs közös
„Az ágy közös. A párna nem”.
Halvány lepel a szívemen,
hiába cipellek hátamon,
nem talál rám az irgalom.
Futok tovább, de hasztalan
én sem maradtam ártatlan.
Falat emelsz a kínomon,
vinnéd álmom, de nem adom.
„Az ágy közös. A párna nem”
fázik bennem a félelem,
elveszett rég az én hitem,
vágyam még rád terítgetem.
Üres tenyérből rég kifolyt
a hozzád lépő félmosoly,
ágyunk közös, de párnánk nem,
én még veled, te nélkülem.
/ az idézet Pilinszky János Életfogytiglan című kétsoros verséből való /
KERECSÉNYI ÉVA
Csillagpályán
Fagyott avarban kullogó léptek,
gondolatom valahol messze jár,
mohón vágyom megélni a szépet,
mi szélnek, viharnak is ellenáll.
Álmokat kergetek, a csillagok
közé vágyom, menekülök, ez a
világ úgy fáj nekem, itt vagyok,
élek, lüktet a szívem, és nem baj,
ha az éjkirály hitvese leszek,
akkor csenddé olvad bennem a szó,
jégkristályokat könnyezik szemem,
a mindenséggel egybeforrhatok,
s csillagként talán újjászületek.
BARI KRISZTIÁN
Mindenség sír
Rezzen az ág, riadt madár
szárnya alá kap a szél,
hiányod ölelem ma már,
egy szó nélkül elmentél.
Tündérlényed csillagfényed
mint túlvilági polip,
karol a fájdalomféreg,
körülfon a nem vagy itt.
Érted zendül a hegedű,
csendül belül a dallam,
mert, jaj itt hagytál egyedül,
a mindenség sír e dalban.
H.GÁBOR ERZSÉBET
Mielőtt
Mielőtt elindulsz, csókolj meg kedves -
ki tudja, újra látsz-e még,
lesz-e még időd, hogy álmokat kergess,
s lesz-e még ilyen kék az ég?
Mielőtt elindulsz, ölelj meg engem,
érezzem drága illatod -
emlékbe égetni, fedetlen keblem
bőre bársonyán itt hagyod.
Amikor elindulsz, pillants majd hátra,
s nézlek, amíg csak látlak én -
senki sincs, hidd el, ki ennyire várna!
Ragyogjon mindig rád a fény!
S ha nem jönnél kedves, sohase vissza,
tudom majd jól, hogy ott leszel,
ahol a szeretet annyira tiszta,
akár a bérci hólepel!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Újévi üzenet
Az év első napján a melengető napsütés megolvasztotta az öreg ereszcsatornára fagyott jégcsapokat, s azok akár az orgonasípok, legkisebbtől a legnagyobbig az újévi hangversenyt felülmúlni igyekeztek, úgy koppantak, pittyentek, zörögtek, attól függően, mi volt a lehulló cseppek alatt: hol egy lyukas vödör félig hólével, vagy a bádog ablakpárkány, mázas cserép vagy egy ottfelejtett borosüveg. A zenebonát érdeklődve figyelte egy rongyos, szürke puli. Elnyúlt a bejárati ajtó előtt hagyott málladozó lábtörlőn, és hunyorogva tűrte, hogy egy-egy csöpp a fülére vagy az orrára hulljon. Az ajtó kinyílt, majd két óriási gumicsizma lépett át a füle botját sem mozdító kutyán.
- Ej az anyád istenit, Pamacs, majdnem átestem rajtad! - morogta az öreg, a csizmák tulajdonosa.
Két számmal nagyobb nadrágját gatyamadzaggal kötötte meg a derekán, hogy ne csússzon le róla. Ingét is mintha örökölte volna egy óriástól, még a nadrágba tűrve is a fele kilógott a derekánál.
- Hosszú volt ez az év - morogta, ahogy csípőre tett kézzel nagyot szippantott a friss levegőből és ezer ráncú arcát a nap felé fordította.
Feltolta kalapját a feje tetejére, hogy barázdált homlokát is érjék a melengető sugarak. Egy szürke cirmos jelent meg a ház sarkánál és kényeskedve emelgette puha talpait az olvadó hóban. Ő is az öreg felé tartott, majd a lábához törleszkedett
- No mi az, Peckes? Megéheztél? - Nézett az le a törleszkedő kandúrra, s az mintha értené, azonnal a kis fehér tálka felé indult, ahová az öreg szokta a maradékot kirakni neki.
- Hát had’ élvezzem még egy keveset ezt a napsütést hisz úgyse jutott sok belőle az utóbbi időben.
A derékig érő kertkapunál rövid kabátos fiatalasszony állt meg, majd bekiabált.
- Székely bácsi!
Az öreg összehúzta rövidlátó szemét, közelebb ment az asszonyhoz.
- Jó napot.
- Nem ismer meg, Székely bácsi? - az asszony aggodalmasan nézett rá.
- Tudja, én jöttem a múltkor is, hogy segítsek maguknak a szenet elintézni.
- Jaja, hát biztos - mormogta - És tessék mondani, végül is sikerült elintézni?
- Hát… még sajnos nem. De most azért jöttem, hogy tessen velem jönni a kórházba. Elviszem az autómmal.
Az öreg homlokán sötét felhő futott keresztül.
- Csak nem a...
Az asszony nem szólt, csak lebiggyesztette a száját, mint aki inkább nem mond semmit.
- Jövök, csak hozom a kabátom - s azonnal fordult is vissza a házhoz.
Kabátban, egy kis maradékkal tért vissza, a kutya, macska ne éhezzen amíg ő elvan. Beletörölte nadrágjába a kezét, körülnézett, mint aki először látja a száraz szőlőtőkéket az udvar végében, meg a körtefát melynek ágai a tető felé nyújtózkodnak, a kerekes kutat és a veteményes kertet, amit már tavaly ősz óta nem ápolt senki, mióta Erzsi, a felesége kórházba került. Gondosan bezárta az ajtót majd a kapuhoz ment és a fiatalasszonyra nézett.
- Miért magát küldték? A szomszédnak van telefonja, oda szoktak izenni.
- Azt mondták, hogy jobb ha személyesen jön Székely bácsi.
Az asszony nem nézett a szemébe. A kocsikulcsot keresgette a táskájában, aztán leejtette a sárba, felvette, törölgette.
Az öreg nem mozdult, mikor kinyitotta neki az anyósülés felőli ajtót.
- Mondja csak meg, ne szégyellősködjék, meg titkolózzon nekem. Meghalt az Erzsi, ugye?
Az lesütötte a szemét, és némán bólintott.
Az öreg kihúzta magát és a ház felé fordult, úgy mondta.Ma reggel felébredtem, talán fél hat lehetett vagy még korábban, ördög tudja. Még setét volt künn. Az Erzsi ébresztett, tudja? - fordult most az asszony felé. Szeme megtelt könnyel de mosolygott.
- Azt mondja, Gergő, kelj fel, mert nekem menni köll. Szinte csak félálomba voltam, úgy válaszoltam. Hova mennél ilyen korán, asszony? Azt felelte, vár az anyám. Meg aztat, hogy mostantól legyen gondom magamra meg a házra. Hát erre mán kinyitottam a szemem, mert az Erzsinek tán’ harminc éve is hogy elment az anyja, Isten nyugosztalja. De nem láttam semmit, a hangját sem hallottam utána. Akkor tudtam, hogy többé nem látom az asszonyt, na. De mán azt is tudtam, hogy jó helyre került.
Zsebkendőt húzott elő, hangosan kifújta az orrát majd beült az anyósülésre. Így mentek a megyei kórházba, ahol Székely bácsi megtudta, hogy az ő Erzsije reggel öt óra harminckor vette az utolsó lélegzetét.
PELESZ ALEXANDRA
Játssz rajtam
Fásult vagyok. Csak sodródom, egyik percből át a másikba. Az éj hajnalba fordul, delet harangoznak, aztán már alkonyul is, hogy fejem a párnámra hajtsam, s belezuhanjak az éjszakába.
Újra.
Csak sodródom, egyik percből át a másikba. Beleszédülök a körforgásba.
Annyira vágyom valami másra, valamire, ami kizökkent ebből! Bármire! Szárnyalni szeretnék, repülni, magam kiterjesztve suhanni az égben! Vagy legalább valami hasonlót…
Az éj hajnalba fordul, s a felkelő Nappal kelek én is. Beletörődve várom, hogy a percek elkezdjenek újra egymásba folyni.
Azonban a ma reggel más!
Isten meghallotta a fohászom, legalábbis így gondolom. Nincs más magyarázat!
Ugyanis ma reggel dallam szűrődik be a szobába, egy gitár megfeszített húrjai zengenek. A percek lelassulnak, hangod belesimul a játékba. Énekelsz! Te énekelsz, én rezdülök. Hallgatlak, örvénylek a húrokon megszülető dallal együtt. Beleolvadok, beleringok, belekapaszkodom.
Ne hagyd abba!
Vagy, ha abbahagyod, mondj utána verset! Hadd lüktessek tovább! Legyél a rím, ami összecsendül, s én leszek, aki veled alkot harmóniát! Csak szavald a verset, éld át, éld meg! Legyél te magad a vers, hogy beléd simulhassak!
A percek szétválnak. Megélem mindegyiket.
Ne, ne hagyd abba!
Elcsitult a szavalat?
Hát fess nekem! Vedd elő a vásznat! Hadd lássam, ahogy siklik az ecseted, hadd menjek vele én is! Leszek szín, vonal és folt! Leszek egy a vászonnal! Olyan csodás ott az a pipacs, amott meg a felhő! Fehér vatta, ráhajtom a fejem…
Alkonyul?
Észre sem vettem.
Mert most élek! Kérlek, holnap is játssz rajtam így!
Játssz a lelkem megfeszítve zengő húrjain!
BARÁTH ZOLTÁN
Kottafüzet
- Dó, Ré, Mi, Fá, Szó, Lá, Ti, Dó! Dó, Ti, Lá, Szó, Fá, Mi, Ré, Dó!
Szolfézs. Furulya. Ez aztán rohadtul nem jött be nekem. Utáltam, mint a szart! A fene se tudja, mi vezérelte anyám gondolatait, mikor beíratott általánosban erre a fakultásra. Kínszenvedés volt minden óra. Előttem a kottafüzet, a mai napig emlékszem rá. Lila csíkos volt külsőre, és téglalap alakú. Írjuk le a Tanárnő által játszott hangokat. Vagy írjuk fel. Tökmindegy Közöm nem volt hozzá egy deka sem. Ennél már csak a matekot utáltam jobban. Odakint tombolt az épp induló nyár. Az ablakok nyitva voltak a tanteremben. Lélekben teljesen máshol jártam. Kint, a Bika-legelőn. Vagy a Vas-hídnál, Kis-zúgónál. Ott álltam a korláton, és néztem az alattam hömpölygő Zagyva-folyót. De az agyamba távolról beszűrődött: „ - Dó, Ré, Mi, Fá….” Fászom! Kell ez nekem? Minek vagyok én itt? Fogtam magam, felálltam. A Tanárnő meglepetten nézett rám, ahogy a többiek is. A húgom is, aki mellettem ült addig a padban.
- Elnézést, Tanárnő! Ne kínozzuk tovább egymást! Ön is tudja, én is tudom, nem megy ez nekem! Viszontlátásra! – mondtam, és otthagyva kottafüzetet, furulyát, csapot, papot, kisétáltam a teremből. Meg sem álltam a Vas-hídig.
GYURKOVICS MARGIT
Kötél
Hát elérkezett ez a nap is. Munkahelyén búcsúbulit szerveztek számára a kollégák. Vasútmérnökként 25 évet húzott le a cégnél. Az évek gyorsan elrepültek és itt a nyugdíjba vonulás napja. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Rövidre nyírt haja már teljesen ősz, de sötét szemei még tettvágytól fénylettek. Makulátlan fehér inget, szürke öltönyt és nyakkendőt viselt. A többiek már vártak rá. Sokan örültek a nyugdíjba vonulásának. Nehéz természetű ember lévén, sokak életét megkeserítette. A munkájában maximalista volt és ezt várta el a beosztottjaitól is. A vállalat kitett magáért. Először egy kisfilmet forgattak, azután ünnepi beszédet mondtak. Kitüntetést és emléktáblát kapott. Felesége nem várta meg, míg hazaérkezik. Már elvonult a szobájába. Évek óta külön aludtak. A házasságuk kezdetétől marták egymást, már régen el kellett volna válniuk. Még nem volt álmos, egy pohár borral a kezében, kiült a medence szélére. Mennyi minden történt az évek során! Szülei ellenezték a házasságot, de Klára olyan gyönyörű volt! Épp hogy csak befejezte a tanulmányait, amikor megismerte és egy közeli iskolában kezdett tanítani. Jól bánt a gyerekekkel, ő meg eljátszott a gondolattal, hogy milyen szép pár lennének, gyönyörű, barna szemű csemetékkel körbevéve. Klára katolikus volt, ő meg református, így egyikőjük családja sem örült a házasságkötésnek. Évekig egy kis garzonban éltek. Hamar kiderült mennyire különböznek. Hatalmas veszekedéseik voltak, néha elcsattant egy-két pofon is. A viták után viszont, édes volt a kibékülés. A szex pedig nagyon jó volt Klárával. Három gyerekük született, gyors egymásutánban. Egy lány, két fiú. A legkisebb, kék szemű, szőke fiúcska. Sokszor úgy érezte, nem az ő fia. Más volt, lázadó. Míg a másik kettő jól tanult és segített, a kis szőke lógott a suliból és mindig máshol járt az esze. A gimnáziumot átbukdácsolta, és nem akart főiskolára menni. Csak hallgatta, azt a szörnyű rockzenét és rajzolt. Csupa értelmetlenség. Szakadt farmer, bőrkabát. Az operabálba sem volt hajlandó elmenni, pedig jó lett volna. Ott akarta bemutatni a főorvos úr lányának. Abban bízott, hogy ha szerelmes lesz, csak jelentkezik arra az orvosira. A bál előtt csúnyán összevesztek. Rettentő dolgokat vágott a fejéhez, hogy szégyelli őt. Szégyelli, hogy ilyen semmirekelő fia van. A bál másnapján későn ébredtek. Fura csönd ült a házon, pedig a gyerek máskor már hajnal óta üti a gitárt. Ő biztos volt benne, hogy csak a bosszantásuk kedvéért. De persze, az anyja mindig védte az ő kicsi fiát. Már csak azért sem néz be a szobájába! A teraszajtó nyitva, sáros lábnyomok a gyerek szobájáig. A kis taknyos! Majd Ő megmutatja ki az úr a házban! Ez a kis fattyú! Ez a rendetlen mihaszna! Kivágta az ajtót, az a falnak csapódott. Ekkor meglátta. A plafonba kampó erősítve, azon kötél, ami a gyerek húsába vágott a nyakán. Soha nem fogja elfelejteni. Klára már mögötte állt, sikoltozva, őrjöngve rohant a gyerekhez. Átölelte hideg, merev testét.
Az emléktől megborzongott, töltött magának még egy pohár bort. Mellényzsebéből elővett egy összegyűrt fényképet, az ő drága, kék szemű, különleges fiáról.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
VIRÁG ESZMI
Lepelvékony vágy
adj uram - élni -
esőcsepp surran
*
Tisztán szeretni
embertől függetlenül
mocskolt kis hajsza
*
Bárányfelhőim
lelkemből vérfoltjaim
köddel itatják
*
Magamba zárlak
hogy sokáig rab madár
füttyét dúdoljam
*
Istenem, segíts
hallgasd meg halálomat
pazarlom időd
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
GYEBROVSZKI ILONA
Su
lelke
teremtő.
A szeleket,
bajban felkeltő.
*
Él
a Nap
Ozirisz.
Ragyogó fény
dúdol, haza visz...
*
Seth
az ősz,
elmúlás,
vég, pusztulás,
sötét enyészet.
*
Vad
Nephtys
istennő.
Tűzsárkányos,
uralkodónő.
*
Hold
Ízisz
meséje,
királyi trón,
zengő zenéje.
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése