MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT DECEMBER
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
MAJOR PETRA
Hála gyakorlat
Fejemen van:
elég fül,
elég orr,
elég száj,
meg/elég/szem.
Munkaköri elírás
(gy)ártásvezető
Báj
Mi/nőségét
korlátlan ideig megőrzi.
A ’fent’
Minden lény/ege.
Áthallás
Fülem a hangoddal – tele/fonom.
Búcsú
Keleti pu. szi. a
Dsuang Dszinek*
Egy életem egy hal/álom
- de vajon melyik hal álma?
(*Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)
] [
P]én- te[K
Vállalás
Legyen: időm/értékes verselés!
?
Kit/érő válasz
DOBROSI ANDREA
Meg ne állj
Fekete lobogók lajstromában gyűlnek
illatok... mozdulatok... hangok és arcok;
bennük bújnak anyák szülte kopott évek,
szívem lét-zenéje mára makacs hard rock.
Így taposok napokba bozótos utat,
a lábamon a bőr már egyre keményebb,
vagy bakancsom után lassacskán - kilyukad,
rám tapadva csalódások és remények.
De járnom kell, bármilyen is zene, bakancs,
abban is a "meg ne állj" előttem parancs,
mik mindig eltörölnek lomha lázakat.
Kukkolhat korhadt kereszteket régi ranch,
paták püfölte portát leshet lőtt agancs -
vándorbotommal a halál holttá szakad.
PELESZ ALEXANDRA
Ahogy a szél cibál
Siratok egy nőt, szemfedőt simítok rá,
virágost, színeset… hadd lássa,
milyen a szép mező.
Siratom a tüzet, a benne lobogót:
már csak hamu…mint a szürkület,
elnyeli a jót,
s mit pirkadatkor a támadó szél
szanaszét szór.
Siratom a mosolyt, vastag rögök alatt
nevetve pihen, égig ér a hant,
rajta pipacs, mily csodás!
Puha piros, nincsen tilos!
Csak béke.
Csak béke.
Siratom a nőt, lengetek utána keszkenőt,
rojtosat, mit úgy cibál a szél,
mint az élet őt!
Jaj, de szépen táncol!
Kecses, vidám,
csak neki fáj,
csak neki fáj,
ahogy a szél cibál…
Siratom a nőt,
akit senki nem keresett…
Te láttad, mit rejtenek
a fényből szőtt jelek?
Te láttad a szürkébe forduló szemet?
Neked sírok most a szemfedő felett.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Ma még
Ma még fényt szitál
a hervadó lomb
és issza a nevető rét
a napfény melegét,
gyöngyharmatot dajkál
az esengő szirom.
Ma még színesek
a járdára hullt levelek,
és döngenek a méhek
kaptárba gyűjtött nyárral
a hónuk alatt.
Ma még gerle hangján
búg fel a langyos szél,
verebek süttetik
a tetőkön magukat,
és hetykén csicseregnek
a poros utak.
Ma még puha öl vagyok,
társad, szeretőd,
hitvesed és otthonod.
Szívedben csended
és viharod vagyok.
Most ölelj,
ölelj magadhoz!
Mert ma még,
ma még itt vagyok.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Más nóta kell!
A nyár zenéje már lejárt lemez,
új húrokon borong a régi dal.
Más nóta kell, vigasztaló, nem ez,
ha gördül itt a könny, a sós ital!
Szobámba mentem én az álmokat,
taszít a kinti, néma, holt avar,
a park ölén ma lucskos tél fogad,
a fák alatt goromba szél kavar.
Siratja lombhaját a parti ág,
a kerti bokrokon halál arat;
levendulám, te bódító virág,
itt benn az illatoddal tarts nyarat!
FRANCSOVICS JUDIT
Egy kanapé panasza
Én ugyan nem vártam!
Nekem ez nem kell!
A «második hullám»...
Most megint otthon marad az a sok ember!
A kanapékra persze nem gondol senki!
Hogy lehet minket ilyen nyomásnak kitenni?
Csak az “ide fekszek - odadőlök” megy vég nélkül egész nap. Szégyen!
Hogy nem tudnak nyugton ülni egy fenéken...
Nem!
Mocorog, csuriszkol, kapargat, dörzsöl...
Kiszakad, kikopik, elfoszlik tőből...
a kanapé lelke, ami még megmaradt.
Csak arra kérem a tisztelt karantén - hölgyeket, urakat:
Hagyják a kanapét is levegöhöz jutni!
Húzzanak nyúlcipőt (és még 8 előtt!) menjenek futni!
ÉLES ANETT
Őszi zsoltár
Kopár ágak zizegnek fohászt,
karcolnak ábrándos álmokat,
odafent felhő rajzol kovászt,
itt lent hajamba levélfonat.
Mennyi lopott órát számol még
a vad, visszhangzó szívdobbanás?
Sebes lábú perc pillanatként
zuhan a tóba, nem hallja más.
A nap mosolyog, holnap is kel,
zarándokútján baktat a hold,
árva madár egy fán énekekel,
talán egyszer itt a fészke volt.
Összebújnak a csontos ágak,
csendben imákat mormolnak már,
siratják a lombkoronákat,
Isten fénye a kapuban vár.
KOVÁCS DANIELA
Pokoljárás
Beteg a lelkem. Kísértetes sötét
markolja át sápadt szívemet,
s az végső erővel rázza az öklét
széjjeltépve minden zsineget.
Ő még küzdene... nem tudja a balga,
hogy már rég legyőzte a végzet,
hogy nyakába már itt liheg a falka,
s csak az éli túl, aki béget.
Hiába minden. Bár szájába rágtam,
hogy csak egy út van: hajtson térdet!
De nyakas, még hisz az álomvilágban,
hogy él a közjog, s a közérdek.
Pedig látja, mint szemnek röpült szilánk,
hasít a bűn, s fölserked a vér,
mégis reméli, míg sor kerül miránk,
trónjára a nép majd visszatér.
A nép majd... ó, hiába egy a vérünk,
sok tébolyult egymást hergeli,
s ha nem elég, hogy késsel csontot érünk,
"rogyjon rád az ég" a reggeli.
A felső kaszt jó mélyen közénk szántott,
az árok mély, már túl mély talán,
s nincs egy angyal (se fönt, se földreszállott),
ki téged óvna, lelenc Hazám.
Beteg a lelkem. Sorvadásnak esett,
kettétört amikor meghajolt,
húrja szétpattant, dala odaveszett,
de míg dalolt, magyarul dalolt.
SAPA BROWN
Hazám
( A verset Kovács Danielának ajánlom)
Én mindig csak tipródtam:
asztal alá, ha morzsa hullt,
szegénységem bitoroltan
ujjaimra finomult,
mint a gyurma: lágy anyag,
belőle téged kaptalak,
hazám, hazám Te szomorú,
földed babérkoszorú.
Én mindig úgy mozogtam,
ahogy az óra körbejár,
feszült zsinóron pontosan
lendült a kéz, s ment a láb,
mint a szolga: néma rab,
gyűrt szájízemben szürke hab,
hazám, hazám Te keserű,
néped felett keselyű.
Én mindig csak úgy voltam,
mint fű a réten: lekaszált,
vittek belőlem, lopkodtak,
annyit érsz, mit másnak szánsz;
mint izom rándulj, görnyedj,
s emelj az égig, ha könnyebb!
hazám, hazám Te szenvedő,
bölcső légy, ne temető.
SZELE ANNA
Út
Másképp képzeltem,
de már nem emlékszem hogyan.
Tudtad, hogy nincs kitaposott út,
és ha nincs Solingen szablyád és moszkitóriasztód,
akkor a dzsungel liánjainak ölelésében
kiszívják a véred
a kedves útmutatók?
Heverészek a buja növények alatt,
csak lesem,
ahogy gurítják maguk előtt
a galacsinhajtó bogarak
egy-egy darabomat.
Hadd vigyék,
ők legalább ismerik
az utakat.
HEGYINÉ HALPERT JUDIT
csendesen
minden tükör torzít
míg csupán a látszat csal
maradsz utolsó végig
imát isten akart
minden tükör torzít
hazudj te igaz valót
átlép úgyis a minden
de hidd te voltál jó
minden tükör torzít
hazudj magadért újra
a feledés része vagy
akár halott múzsa
minden tükör torzít
és csak állunk meztelen
se hit se más se semmi
temessünk csendesen
TAMÁS ANDREA
Ha elmúlik Karácsony
Ha elmúlik Karácsony...
mindennapokra vetkőzik az ünnep,
csonkig égett gyertyák szemétbe kerülnek,
letöröljük arcunkról a magunkra festett
ünnep örömét,
megpróbáljuk elviselni a hétköznapok
közönyét,
felsúroljuk az ünnep nyomait,
malac eszi meg a maradékait.
Ha elmúlik Karácsony...
messze száll mesés illata,
szétoszlik varázsa, elillan hangulata,
hűvösebbre állítjuk az otthon melegét,
magunkra gomboljuk nagykabátunkat,
hogy bírjuk a tél hidegét.
Ha elmúlik Karácsony...
szívünk meghal egy kicsit,
epekedve várjuk a tavaszt,
a feltámadás reménysége lesz a vigasz!
VIRÁG ESZMI
Csak egy kérés
Úgy kellene az összetartás,
mint még talán soha.
Nem értem a többséget
miert veri le őket a mohóság,
az önzőség,
és nem az adventi várakozás,
a hittel teli csoda.
Vírus van, vírus van,
terjed a rettegés,
a testet sajna megeszi,
de a lélek is vele vész.
Emberek, emberek, ébredjetek,
nyújtsátok lelketeket,
ha kezeteket nem is,
picit jobban szeressetek!
Tűnjön el a közöny,
a hétköznapi elme józantalansága,
táruljon ki szép lelkünk rejtett zúga,
a szeretet fontossága!
Adj hálát azért, amid van,
mert ha nincs benned hálaérzet,
akkor is csak annyid lesz.
Hidd el a komédiásnak,
hogy tiszta szívvel
az álmod is könnyebb lesz.
ZAKAR MÓNIKA
Főnix
A Szellem szárnyán
Nem traktállak (h)ős gondolattal
Vagy régi és új zenével.
Én nem veszlek meg fondorlattal,
Hamis felhők egével.
Nem szórlak testen ék-esővel,
S nem dalolok már rád amort.
Nem kötözlek rám erővel,
A testem szétesett... amorf.
Porból, hő-madaram kaparom
És fészkemül lesz az Andok.
Új életem Tűznek akarom.
Konduljanak a harangok!
ANDRÁS ADÉL
XXII. szonett
Lennék kávéfolt kispárnád peremén,
mely arcod simítja álmod hajnalán,
és mint tejfehér csillag, zuhanj felém,
epedő lelkem fényedre hajtanám.
Ne átkozd, ne becsméreld e látomást,
mely téged óhajt társamnak az úton.
Mondd, mivel gyógyítsalak, hogy megbocsásd
magadnak hamis hangjaid húrodon?
Két kezembe temetném kopott szíved,
s az összes fájdalmad magamba szívnám,
hexanol-illatod, marcipán-ízed
más bőrén érezve aligha bírnám.
minden részecském egyformán megkíván.
Falat vés közénk a felhős horizont,
Hold talán éjjelre minket is kibont.
KETYKÓ ISTVÁN
Adventi rapszódia
Hullanak fejemre sárga naspolya levelek
a fa alatt immár tíz éve kedves macskám pihen
a diófa is már csupasz a levelek betakarítva egy tág emésztőben pihennek
de a tűztövis bokor még pompázik a cseresznyefa is megmetszve
csak állok némán majdnem szárnyszegetten ebben az adventben
pedig várakoztam egy gyermekre aki eljött igaz nem rongyos istállóban
csak a versek kerülnek mintha replás lennék tisztátalan! tisztátalan! kiáltom
esténként piros az ég alja az ereszcsatornából vér folyik
a szél elől kutyám is óljába húzódik meleg csontokról álmodik
én meg új verset körmölök egy adventi rapszódiát.
Hullanak fejemre sárga naspolya levelek
megviselt ez az tavasz nyár ősz is karantén szívemben elhervadtak a szavak
talán a tél feloldja bennem mindazt ami még fáj
talán a fehér hóban meglátom negyvenkét éve elhunyt anyám lábnyomát
talán unokám szemében is visszatükröződik egykori mosolyom
talán hitvesem arcáról is eltűnik a sok könny amit egykori balga tetteim pingáltak rá
talán „lesz még búza lesz még lágy kenyér”
talán az elégiákból is szonettek hexameterek ódák születnek
talán nem is olyan baljós ez az advent mint amilyennek gondolom
talán még lesz erőm szépen befejezni ezt a rapszódiát…
ZAJÁCZ EDINA
Téli estén
Kukucskál a tél az ablakon,
egymásra hajolnak az ágak,
és míg meleg kályhám hallgatom,
hálát adok a halott fáknak.
Kezeden szőlőillatú ősz,
hajamba simítod kedvesen,
kint a magasban pernye ernyőz,
látod, Isten ül a perceken.
Mikor asztalunkhoz ült Isten,
egy szék éppen csak megcsikordult,
-milyen meleg lett itt hirtelen,-
rám néztél, s az ajtón kifordult...
KISS-TELEKI RITA
hatás
túlteng még a szürke ott is ahol összeérni látszik
a rég a most ha kitekint egészen a szemhatárig
és felránt a szépre jóra találni akárhol lehet
hogy mire csodálkozzak rá legalább még én dönthetek
a szabadság látszat de a rossz meg egyszer abbamarad
az meg már biztos én csak magamnak adom meg magamat
MILLEI LAJOS
Mindig Te vagy
Néha virágok közt
képzellek el szelíden,
ahol szirom-lelked
békességben elpihen.
Máskor felhők között
Te lehetsz a napsugár,
aki meleget szór
mindarra, ki arra jár.
Néha álom száll rám,
s felébredve bámulok,
mert valóság lesz az
álom, amit álmodok.
Máskor suttogásod
cirógatja arcomat,
s e hang hatására
oldódik a hangulat.
Néha szellővé válsz
körbe lenged életem,
s féltő szorítással
fogod meg a két kezem.
Máskor bölcsen titkolsz
rossz híreket előlem,
akkor szólsz, ha dühöm
már távozott belőlem.
De mindig TE vagy kit
elképzeltem magamnak,
s ha változnék is, az
érzéseim maradnak.
VITOS IRÉN
Volna, volna, volna…
Szólhattál volna, hogy
ne szüljek álmokat,
ne dédelgessek reményt,
mert nem maradsz.
S csak ajándék volt a
párszor ölelő alkonyat.
Szólhattál volna…
Lepréseltem volna
a hervadás előtt az
örökkévalóságomnak.
Ha tudom akkor,
hogy a búcsú rózsáit
hoztad.
Lepréseltem volna…
Törékeny volt, lehet
hogy már kezdettől
fogva repedt. Repedtebb
mint bárki gondolná.
Óvnunk kellett volna
jobban. Egymást.
Törékeny volt…
Nem akartam volna
látni a végét, most mégis
a holtpont vagyok.
Csak visszafelé élek,
ott boldogok maradtak
a napok.
Nem akartam volna…
Romokon járok,
temetem a szavakat,
melyek kimondatlan
maradtak a nyárban.
Hallanod kellett volna,
ott a padon, de már…
Romokon járok…
BÖRZSÖNYI ERIKA
Reménytelen hétfő reggel
Emberi élet nyomait kutatom lent, a
ködbe burkolódzó játszótéren, vattaként
vesz körbe mindent a köd, és a csend,
csak egy kicsi fekete kutya rohan át, meg
vissza a sárga falevelek borította pázsiton,
mögötte ráérősen battyog a gazdája, néha
füttyent neki, különben semmi jele nem
mutatkozik az életnek. Akár egy kihalt
bolygó lakója is lehetnék, csak a hideg,
a csend, a köd, a szürkeség, ez a november,
más nem maradt nekem. Majd a képbe
befut egyetlen gyerek, fején piros sapka,
mögötte kocog a nagymama. Na végre,
mondom magamban, mégsem kihalt még
teljesen ez a szegény lakótelep, még mintha
nyomokban lenne valami életnek jele, egy
kutya, egy gyerek. Nézem, és várom a postást,
aki a nyugdíjamat hozza. Különben szürke, és
vígasztalan köröttem minden, ezen a teljesen
reménytelennek tűnő novemberi hétfő reggelen.
TOTH ENIKŐ
Meglehet
El nem hervadnak a szép lélekvirágok,
illat veszi körül a szürke világod,
bor-vörös hajnal átkos sötétséget űz,
s új szikrától lángol a benned égő tűz.
Csillagtalan éjben új fényként érkezel,
letűnt tegnapokról már mit sem kérdezel,
becsülöd a régit, emlék az vagy érzés?
Rosszat elfeledted, oda lett a sértés.
Hóharmaton jössz, vacogva át a berken
friss bimbóval tele lékek-virág-kerted,
koszorúba fonva minden vágyad, álmod
de kit őszben hagytál, sehol se találod.
Meglehet, hogy akkor átkozod a múltat,
gyűlölöd a lángot, s a választott utat
és majd az enyészet tőled számon kéri
könnyelműen tavaszt, szabad-e ígérni?
TÓTH ANDREA
Morzsák
Beszakadt a jég alattunk...
- pedig oly könnyű volt a test,
mérlegre állt lelkünk súlyán,
nem bírt el se pap, sem esd.
Törött kanálnyi estebédünk
morzsáit sepertük földre,
egy tányérból ettek a szavak,
de külön feküdtek össze.
Összekulcsolt nézetünk már
némán, a tarló keresztjén feszül,
bolyong a csend, kötött gúnyában,
ősz haja libben a ház körül.
Hangtalan osontam mindig,
ne verjem fel rólam álmodat,
kérges bőröm alá nyúlva,
elkentem zajos magányomat.
Lekopott arcomról a máz is,
nem bírt el több alapozót,
festetlen kopogtam be hozzád,
felnégyelted a betolakodót.
Amorf természetű; ismeretlen
ismerősként lüktet a fájdalom,
lenyúzott szívvel hajtogat emlékké,
a vasalatlan múlt, a századon.
BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA
Új világ
A csend muzsikál most,
éjszaka sző fehér álmokat:
puha szárnyakon érkezik,
s hópehely hintáz ágakon.
Béke illata szívekben időz,
apró kapillárisok ujjongnak,
s mosollyal telve hintenek
a holnapba szeretetmagot.
Új világ van ma születőben,
tér és idő hajlik a mostban,
s tiszta fényével formálja
széppé a jelent az isteni én.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Jövőféltő
Füstös téli éjszakákon arra járok, hol lehet,
hol a világ minket úgyis egyszerűen elfeled,
elfeledi minden szépét, elfelejti azt Aki,
össze-vissza élet lépked, botorkáló holnapig.
Nincs oly nappal, ami kelti, pedig szeme nyitva még,
még hunyorog, mintha látna, de nem akar mégse - rég,
nem akarhat látni immár, céltalanul bolyongó,
sivár sorsba belenyugvó, lészen lassan halandó.
Mely sorra szánod, mondd a világuk,
melyre pecsétet nyomott a kór,
melybe még épp csak, hogy beleléptek,
milyen jövőjük lesz mondd, milyen, hol?
Hol lesz a hely, ahol élni majd szabad,
hol szabadul fel az ölelés?
Hol ismerhetnek meg vajon bármit,
ha távolba dobott az érintés.
KONDRA KATALIN
Téli csendélet
Hófehér álom ring fent a faágon
porcukrot szitál a földre az ég
hólepte tájon megcsillan a fénye
nap melege nekünk mégsem elég.
Szikrázó légben ma megfagy a hó is
ropog az erdő és reccsen az ág
szánkó fut gyorsan le dombról a völgybe
fülemben halkan a szél dudorász.
Gyermeki énem a szememmel játszik
magamat látom a tó tetején
tüdőm kitágul a két karom szárnyal
és lábaim alatt már siklik a jég.
Képzeletem amíg csodát varázsol
szomorúságra szép hótakarót
ablakok mögött a föld népe várja
a mennyből leszálló szabadítót.
TÓTH OLIVÉR
Keresett kenyéren
Megosztozom a magam örömén keresett kenyéren
Harapjuk együtt háját héját soványan kövéren
Tőkéitől szépen és csúnyán kórékeményen
Elhajlanak majd tűzre vetnek akik fáznak
Irígységtől dülledt szemeit kinyomnak a szabadságnak
Megosztozom a magam örömén keresett kenyéren
Serényen sopánkodó fogcsikorgatásom
Tilalmas jóízű csamcsogásra cserélem
Ha ökleitektől orrom vére puhítja is megeszem
Sebeim madárkáim magvak magamkörül feleszem
Megosztozom a magam örömén keresett kenyéren
Szaporodó sírjaikból az elhalásnak életútvonalat titeket kiáslak
Rátok borulok ne maradjatok súlytalanok tető nélkül játszótársak
Az erdő gyökerezett gerendái koporsóvá válnak
Szemfedett legyezői a mennyországnak
Megosztozom a magam örömén keresett kenyéren
Szamaramat háton viszem Jeruzsálem
Pálmáitokkal elhált lelkem hegeit étetem
Bűneinknek bocsánatára lángokban állnak
Bíráim véremmel engesztelem
Megosztozom a magam örömén keresett kenyéren
Engedjétek szabadjára kormolt feketeségem
Hamvam legyen vaj pengeéles nyelveteken
Sírjaimhoz vezető lépteimet ne nehezítsétek
Mikor hantjaitokra szeletelem keveslett szívemet
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Mennyből az őrangyal
Ködbe veszett a híd mindkét oldala, akár egy titokzatos, másvilág derengett egy-egy magasabb épület, torony. Alant halkan egymáshoz vagy a híd pillérhez ütődtek a jégtáblák, majd surrogva utat törtek az egyre sebesebb sodrású vízben. A cirádás korlátot belepte a dér, az ujjával követte a hajlatokat, letörölve a kormos, sáros réteget . Lassan besötétedett. Leguggolt, két kézzel a jeges korlátba kapaszkodva nézte az egyre gyorsabb folyású vizet, a jégtáblákat, ahogy egymáshoz koccannak, majd eltávolodnak, hogy aztán egy másikhoz csapódjanak neki.
Ilyenek vagyunk mi is, emberek, gondolta. Találkozunk, egy darabig egymás mellett visz az utunk majd elég egy kis lökés és már egy másikhoz csapódunk, azzal folytatjuk az utunkat tovább, majd szépen lassan elmúlunk, eggyé válunk a földdel, ahogy a vízzel a jég. Te is így tettél, és én most sodródom tovább. Igazságtalan ez a sors. Homlokát a hideg vasnak nyomta, hogy szinte fájt, de mégis jólesett a hűvös anyag érintése. Hirtelen felállt és körülnézett. Néptelen volt körülötte a híd, hát persze, hiszen karácsony este van, mindenki otthon ünnepel, gyertyát gyújt, süt, főz, mosolyog, ölel, szeret, elfárad. Nekem nincs mitől elfáradnom, nem tettem semmit érte. Egész nap a kórházban ültem és vártam, hogy elmenj. Most végre elmentél, ezt akartad, ezt vártad már hónapok óta. Tudom, könnyebbség volt számodra is ez az út, azt mondtad, nekem is az lesz. Azt mondtad, hamarosan valaki átveszi a helyed, aki majd vigyáz rám, akit te küldesz nekem. Hát tévedtél. Most jobban fáj, hogy nem vagy, mint mikor ott feküdtél kórházi lepedő alatt, csak a monitoron folyamatosan fel-le ugró vékony vonal jelezte, még élsz. Aztán az is elmúlt.
Olyan könnyű lenne utánad menni, gondolta. Egy lépés csupán, és talán újra együtt lehetnénk. Vajon van másvilág? Anyám nevetett, mikor egyszer megkérdeztem és a homlokára csapott. Gyermekem, jobb ha belenyugszol, de itt a földön igyekezz megtalálni ami boldoggá tesz! Nincs olyan hely, ami a halálunk után az otthonunk lehet, csak a porhüvelyünk marad, semmi más. Igyekezz hát addig örülni annak ami körülvesz, míg itt vagy. Átlépett a korláton az egyik lábával, a másikkal is, majd leült a párkányra. Most hirtelen jeges fuvallatot érzett, egy hosszú kamion húzott el mögötte az úton, hogy beleremegett a híd alatta. Behunyta a szemét, várt, számolt. Egy, kettő, három... Úgy döntött, hogy tíznél elengedi a korlátot és lendül, ahogy régen az uszodában a tranbulinról. Nem lesz nehéz. Négy, öt, hat... Érezte, hogy az adrenalin felszökik az agyába és egy pillanatra mámorító érzés kerítette hatalmába. Hét, nyolc... - mindjárt, gondolta, két kézzel hátul kapaszkodva felegyenesedett a korláton tartva a lábát. Teste ívbe feszült. Kilenc, tíz! Ahogy kicsúszott a kezéből a jeges korlát, azt várta belebódul valami habos semmibe, de hirtelen egy vasmarok fogta meg a csuklóját és hiába a lendület, nem szabadult, erőteljesen nekicsapódott a korláthoz.
- Gyerünk! Kapaszkodjon meg a másik kezével! - dörögte egy hang a feje felett. Bódultan nyitotta ki a szemét, felnézett. Mint aki valamiféle bűvöletből ébred, kitisztult az agya, lábával kalimpálni kezdett, hogy elérje a híd külső peremét. A férfi két kézzel fogta a csuklóját, ami majd kiszakadt, ahogy az egész testét próbálta megtartani. Végre feleszmélt és a másik kezével belekapaszkodott a híd peremébe, majd a korlát alsó, cirádás részébe, de még mindig a levegőben csüngött. Segélykérő pillantást vetett a híd korláton félig kihajló széles vállakra, a dús szakáll fölött kitáguló rémült kék szemekre. Ez az ember nagyon megijedt, milyen gyönyörű kék szemei vannak, gondolta először.
- Hagyja abba a kapálózást és figyeljen rám! - mondta az halkan. Szót fogadott, felnézett az aggódó kék szempárba.
- Megpróbálom felhúzni, de igyekezzen megkapaszkodni ha már elérte a korlátot. Ne ugrabugráljon, mert akkor kicsúszik a kezemből és istenemre, akkor kénytelen leszek maga után ugrani, de utálom a jeges vizet, és ebben az időben nagyon egészségtelen is.
Elnevette magát. Még tudok nevetni? Mintha évszázadok óta nem nevettem volna, gondolta, majd hagyta hogy a férfi megfogja másik kezével a könyökét és feljebb húzza. Ekkor elkapta a korlátot és végre elérte a lábával a híd peremét. A férfi megfogta a derekát és szinte a vállára dobva emelte át a korláton, majd lassan leengedte a földre. Úgy érezte gumiból vannak az izületei és összecsuklani látszott, ahogy földet ért a lába. A férfi észrevette és magához szorítva megtartotta őt. Érezte a saját és megmentője szívdobogását. Elhúzott mögöttük néhány autó. Most azt hiszik, valami szerelmes pár vagyunk, így összeölelkezve, gondolta.
- Hát, jól megijesztett! Ne csinálja ezt többé, ígérje meg! - nézett le rá az. Talán jó két fejjel lehetett magasabb, akár egy favágó óriás a legszebb regefüzér mesekönyvből. Felnézett rá, a kék szemek mosolyogtak, már nem a rémület sugárzott belőlük.
- Rendben - mondta - Hogy került ide?
- Azzal a batárral! - mutatott a jó húsz méterre várakozó kamion felé.
- Oh, hát persze. Elnézést, hogy feltartottam - szabadkozott, majd hirtelen elengedte a férfi és félrehajtott fejjel a szemébe nézett.
- Hát, semmi gond. Mondanám, hogy nincs mit, máskor is, de inkább nem. Mit szólna egy teához, hm?
- Maga biztos siet valahová.
- Igazság szerint épp arra gondoltam, hogy tartok egy kis pihenőt, mert már tíz órája vezetek. Tud egy jó helyet ilyenkor karácsony este?
- Éppenséggel tudok - halványan elmosolyodott.
- Akkor jöjjön! Jót fog tenni mindkettőnknek. A kezét nyújtotta felé, majd felsegítette a magas fülkébe.
A férfi beült a volán mögé, ránézett, megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, van e hatodik érzék, de istenemre, valami azt súgta, hogy ne a másik hídon menjek át, hanem ezen. Még gondolkodtam is, hogy ráforduljak a felvezető útra vagy sem de aztán mégis erre jöttem, mintha nem is én, hanem valaki más forgatta volna a kormányt helyettem.
Felnevetett.
- Azt hiszem, valamiféle őrangyala van - mondta, majd lassan elindult a kamion.
Ő úgy nézett rá mintha most látná csak először, majd elmosolyodott és hátradőlt.
- Igen, én is azt hiszem.
Lassan elkezdett hullani a hó, az ablakokban kigyúltak a karácsonyi fények.
- Miért nincs otthon ilyenkor a családjával? - kérdezte a férfitól. Az megvonta a vállát.
- Még nem találkoztam azzal, aki otthon tarthatna ebben az időben.
- Köszönöm.
- Mit? - nézett az rá kérdőn.
- Hogy nem kérdezett semmit.
- Most kérdezek, merre van az a hely, ahol felmelegedhetünk?
Megmutatta az utat. Az apró étterem családias hangulatot árasztott. Sokáig beszélgettek, talán egészen a záróráig, majd meghívta egy másik teára magához az őrangyalát.
BARÁTH ZOLTÁN
Alszom inkább…
-Mi van veled? Nem vagy te depressziós? Akárhányszor hívlak, nem veszed fel, aztán meg azt mondod, épp aludtál!
- Ne hari! Esküszöm, tényleg aludtam! Nem tudom, talán ez a szürke idő!
- Rázd fel magad! Gyere, menjünk elsétálni! A friss levegő jót tesz!
- Bocs, de most nem megy! Van még itthon egy csomó dolgom! Holnap meló, és még mosnom kell! Meg ebédet is kell főznöm! Majd jövő héten valamelyik este összefuthatnánk! Rendben?
- Hát, te tudod! Szia!
- Szia! – mondtam, és letettem a telefont. A mosás, és a főzés még várhat, így volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy hazudtam a legjobb barinőmnek, de nem vágytam kimozdulni egy kicsit sem. Igazság szerint nem vágytam semmi másra, mint bekuckózni az ágyikómba, és aludni. Hetek óta fáradtság gyötört, és mintha sosem értem volna utol magam abban, hogy kipihenjem. A hétköznapok baromi lassan döcögtek, a hétvégék viszont szupernovaként száguldoztak tova, mintha kivágták volna őket a naptárból. Csak az állandó munka volt a biztos, és ebbe elég rendesen belefásultam így, az év végére. Volt persze sok más gondom is, de nem akartam foglalkozni egyikkel sem. Nem gondoltam akut sürgősségűnek azokat. Halasztottam, toltam, amit csak tudtam. Semmi sem létfontosságú, hát nem éri meg vesződni vele. Depressziós lennék? Nem. A Tankcsapdát sokkal jobban csipázom! Fáradt vagyok. Csak ennyi. Iszonyúan fáradt. Semmi több. Úgy döntöttem, alszom inkább…
GYURKOVICS MARGIT
A padlás titka
Két éves voltam, amikor utoljára nagyanyám szülői házában jártam. Akkor ünnepeltük dédanyám nyolcvanadik születésnapját. A falu az ország egy távoli kis szegletében bújt meg és engem nagyon ritkán vittek el oda. Dédanyám két évvel később meghalt, a ház pedig eladódott. Szóval, nem emlékeztem rá, de ha a fotókat nézegettem, különös vonzódást éreztem. Egyszer egy évben ellátogattunk a temetőbe. Mindig októberben, és már az utazás előtti napok is boldog várakozással teltek. Nem igazán szeretem az őszt, de ott még ez az évszak is varázslatosan szép volt. Ahogy közeledtünk, a táj dimbes-dombossá vált. A dombokat, befedte, a szőlőültetvények katonás rendje. A völgyekben megült a reggeli köd. A kanyargós utakat öreg fűzfák szegélyezték. Szinte természetes alagutat képeztek az alatta elhaladóknak. Kislányként mesebeli palota előkertjének képzeltem ezt a pár kilométeres útszakaszt, ami végül is a falu széléig vezetett minket. Sajnáltam, hogy nincsenek emlékeim dédanyámról. Nem esett útba, de mi bekanyarodtunk a kis keskeny elhagyatott utcácskába, hogy egy pillantást vethessünk a házra. Nagyanyám arcán ilyenkor átsuhanó vágyódás nem kerülte el a figyelmem. Mélyet szippantott a levegőből. – Az otthon illata! – Ki tudja mire gondolhatott? Érezte orrában dédanyám híres libasültjének illatát, a szőlő aromáját? Az utcába érve, olyan volt, mintha megállt volna az idő. Öreg kalapos bácsika bottal a kezében hajtotta maga előtt a ludakat. Lassan araszoltunk az autóval, a meglehetősen keskeny, és egyre szűkebb utcácskában. Áthajtottunk egy kis vashídon, ami alatt csörgedező patakban már többen itatták a ludaikat. Az asszonyok fekete, ráncolt szoknyát viseltek, fejükön kendő.
Felkanyarodtunk az útra és haladtunk egyre feljebb egészen a dombtetőre, ahol a fák rejtekéből előbukkant a kis kápolna és a mögötte elterülő temető. Néha térdig érő fűben botorkáltunk el a sírig, óvatosan kerülgetve az elhanyagolt sírok halmait. Nagyanyám aggodalmasan kérdezgette ilyenkor, vajon ki fog idejárni, ha ők már nem lesznek? Ilyenkor megfogadtuk, hogy továbbra is eljárunk majd, ha nem ősszel, hát majd a nyári hónapokba, akár, kiruccanásképpen . Szavunkat megtartottuk, az évtizedek elrepültek, de még mindig hallom nagyanyám hangját, ahogy kiszakad belőle a sóhaj. Az otthon illata.
Lassan kanyarodtunk be a szűk utcába, férjemmel összemosolyogtunk. Már előre tudta a menetet, sőt a gyerekek is. A párom rájuk kacsintott a visszapillantó tükörbe, mély levegőt vettek és engem is megelőzve, vihogva orrukat fintorgatva visongták. – Az otthon illata! Elmosolyodtam. A házhoz közeledve, megakadt a szemem az ingatlanközvetítő táblán, miszerint a ház eladó. Nagyot dobbant a szívem. Megálltunk, én meg megdöbbenve néztem, hogy az utóbbi években hogy leépült a ház. Az ablakok betörve, az udvar nyomorúságos állapotban. A szőlőlugas úgy elburjánzott, hogy a házhoz vezető járda nem is látszódott.
Pont, mint a Csipkerózsikában! - szólalt meg mellettem, Dia a kislányom, és tátott szájjal tekintgetett az udvar felé.
Felhívom az ingatlanost. – Meglepve pillantottam a férjemre, és akaratlanul is visszakérdezetem.
Hogy mit csinálsz?
Kíváncsi vagyok, mennyiért adják. Eléggé lepusztult állapotban van, de úgy meséltétek hosszú telek tartozik hozzá.
Igen, felvisz egészen dédapám szőlős – dombjára. Vagyis valamikor így volt.
Közelebb léptem és óvatosan lenyomtam a kilincset. Meglepetésemre nem volt bezárva és a kapu nyikorogva feltárult. Dia a tenyerembe csúsztatta a kezét és kissé megszorította az enyém.
– Mi van, ha sörnyek laknak odabent? – súgta.
- Milyen szörnyekre gondolsz? - akaratlanul is átváltottam susogásra, miközben tettem egy lépést befelé. Dia, még jobban megszorította a kezem.
- Anya, ne menj be! Léci. – hangja nyafogóssá vált. Hátrapillantottam, Dávid épp telefonált, Benjamin pedig ott fülelt mellette. Felkaptam Diát, és elindultam befelé.
Ne félj, súgtam a lányom koromfekete göndör tincsei közé. Egészen biztosan nincs itt semmiféle szörny. Bízzál bennem!
- Sárkány sincs? – kérdezte, és átkarolta a nyakam.
Az sincs. Tuti. – Esélytelen volt a lugason átmenni, így azt megkerülve a valamikori kocsibejárón keresztül indultam el. Derékig ért a gyom, de azért csak mentem, mintha zsinóron húzott volna valaki. Bíztam benne, hogy nem ugrik elő valahonnan egy kutya, de az ingatlan, teljesen elhagyatott volt. Elértem az udvar közepéig és tudtam, hogy a ház ott bújik valahol a lugason túl. Megakadt a pillantásom a gémeskúton. Nagyanyám sokszor emlegette hűvös finom vizét. Egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Valahol itt kell lenni a bejáratnak. – motyogtam az orrom alatt.
Anya, menjünk vissza apához! – nyafogott Dia.
Csak még valamit megnézek, ne félj. Kicsit leteszlek, jó? – választ se várva leraktam, és elkezdtem tépni a lugast. Bekukucskáltam és megláttam a hosszú verandát. Hirtelen beugrott egy kép, ahogy dédanyám kötényben, csípőre tett kézzel vár minket, aztán sietősen megindul felénk. Mosolyogva, ölelésre tárt karokkal. A kép olyan eleven volt, olyan valóságos, hogy kénytelen voltam pislogni párat.
Fú, de cool! - Szólalt meg mögöttem Beni. – Ez aztán a kihívás!
Időközben Dávid is befejezte a telefonálást.
Sikerült beszélnem az ingatlanossal, nevetséges összegért árulják. A házat, udvarral és a kerttel, ami felvezet a szőlősdombra. De a szőlőst az előző tulaj eladta – mondta és felnevetett.
– Drágám, most úgy nézel, mint aki szellemet látott!
Sellemet? – visszhangozta, Dia. Ha izgult, néha még gondjai voltak a „sz” betű kimondásával.
Ugyan, kicsim! Apa csak viccel. – átkaroltam a megszeppent Diát és a feje felett megsemmisítő pillantást vetettem Dávidra. Persze Ő csak vigyorgott és teljesen felvillanyozva kezdte körbeszimatolni az udvart.
Miben sántikálsz? – kérdeztem.
Vegyük meg.
Vegyük meg? – visszhangoztam. Mondd, neked teljesen elmentek otthonról? Azt sem tudjuk, milyen állapotban van – körbe mutattam – de azért sejtjük! Ugye? Te is látod, hogy ez egy romhalmaz. De még ha nem így lenne, akkor is a világ végén van. Egy házat, nem lehet csak úgy lezárni, aztán néha odapillantani, hogy mi újság. Akkor pont így végzi, ahogy most kinéz.
Miriam, nyugi. Legalább nézzük meg. Nem érzed az otthon illatát? – kérdezte és szeme huncutul csillogott.
Az előbbi jelenésre gondoltam, és nagyon is éreztem. Ha nem is az illatot, de valami egészen különlegeset. Miután megismertem Dávidot, sok helyen megfordultunk. A munkánk hol ide, hol oda szólított. Több helyen éltünk Európán belül, de laktunk pár hónapot Afrikában is. Kiváltságos helyzetben voltunk, hiszen, Dávid szüleinek vendégszeretetét élveztük. Nem igazán kötődtem helyekhez, inkább csak emberekhez. Azt, hogy megérkeztem, hogy otthon vagyok, most éreztem, életemben először.
Arra lettem figyelmes, hogy a családom bámul rám.
Hmm? – kérdeztem. – Mit bámultok ennyire?
Azt mondtam, utólagos engedelmeddel megkértem az ingatlanost jöjjön ide, és vezessen körbe minket. A közelben lakik, így beleegyezett és úgy hallom, már meg is érkezett.
Én is hallottam, ahogy egy kocsi ajtaja becsapódott, aztán egy dörmögő hang kezdett hallózni. Benjamin előrefutott, hogy üdvözölje a férfit. Akaratlanul is utána pillantottam. Hogy megnőtt, már tőlem is magasabb. Nyúlánk, szikár termetét az apjától örökölte. Az idei évben kezdi a gimnáziumot. Már ki is választottuk neki az iskolát. Nyelvekre akart szakosodni. Hatalmas előnye volt a többiekkel szemben, hogy három nyelvet anyanyelvi szinten beszélt, kettőt pedig szorgalomból tanult.
A lugast megkerülve feltűnt az ingatlanos. Alacsony köpcös ember volt, borvörös orral, répa - vörös hajjal. Bemutatkozott és beljebb invitált minket. Ő ellentétben velünk, megkerülte az egész lugast és a veranda túlsó oldaláról közelítette meg a bejáratot. Itt le volt kaszálva a gyom és nem volt akadálya a bejutásnak. Én mégis megtorpantam. Most meglepetésemre, Dia kezdett befelé húzni. – Gyere anya, ne félj, nincsenek sellemek!
Szellemek. – javítottuk ki automatikusan mind a hárman.
A veranda hátsó bejárata pontosan dédanyám szobájával volt szemközt. Az ajtó tárva – nyitva állt. A helyiség üres volt én mégis láttam a régimódi magas, sötét keretes ágyat, rajta vastag dunna és több réteg vánkos. Az öreg vitrines szekrényen az unokák fotói, előtte kör asztal és egy kényelmes fotel. Felpillantottam a gerendás mennyezetre. Hálaisten’, ezt legalább megtartották! Igaz, hogy valamikor nyilván fehérre meszelték és el volt szürkülve a kosztól, de legalább nem csúfították el valami modern burkolólappal. Dia körbefutotta párszor a szobát és élvezte, ahogy a falak visszaverik apró lábainak dobogását. A beüvegezett hosszú verandán, több helyen ki voltak törve az ablak. Az ingatlanos Dávidnak magyarázott, én meg felfedező útra indultam. A veranda végén volt a fürdőszoba. Benyitottam, de szörnyülködve csuktam vissza az ajtót. A falakról foltokban mállott le a festék, a csempék néhol hiányoztak, a kád elsárgulva, kosz, pókháló és szemét. Mintha a tulaj ezt a helyiséget használta volna szeméttárolónak. Balra nyílt a konyha, hasonlóképpen lepusztult állapotban. A konyhából pedig a nappaliba és a hálószoba nyílt. Az összes helyiségben megtartották a gerendás mennyezetet. Ez volt az egyetlen pozitívum, amit fel tudtam fedezni. A konyhába visszalépve megcsapta az orrom a húsleves illata. Micsoda képzelődések ezek! Az udvarról behallatszott a gyerekek vidám nevetése.
Tudtad, hogy boros pince is van? – rontott be váratlanul Dávid. Összerezzentem. – Ne haragudj, kérlek! – szabadkozott. Teljesen fel volt dobva, sőt el volt varázsolva. Futólag bepillantott a szobákba és elhúzta a száját. Egy pillanat alatt felmérte, hogy itt bizony minden újításra szorul.
Gyere, nézd meg a borospincét, meg a gémes kutat, és a kertet! Gazos, de gyönyörű. –megfogta a kezem, úgy húzott maga után.
Lassíts már, kérlek! – nevetve botladoztam utána. Pontosan tudtam, hol található a borospince, pedig gyerekkoromban, biztosan nem vitt le oda senki. Talán nagyanyám elbeszélései maradtak meg a tudatalattimban. Gyönyörű téglával kirakott hatalmas, fahordókkal teli pince volt, a falak mentén, polcokon lefektetve sorakoztak a borosüvegek. A bejárat fölött, dédapám monogramja volt látható. Gyönyörű cifra betűk. N. J. Elöntött a forróság, álltam némán, kissé zavaros érzésekkel, de büszkén a cikornyás betűk előtt. Hát hogy is vehetné meg bárki más ezt a házat? Itt született nagyanyám, itt borozott dédapám. Dia, szintén megilletődve állt mellettem.
Anya, miért sírsz? – kis kezét megint a tenyerembe csúsztatta.
Semmi gond kicsim. Ezek, csak örömkönnyek. Nagyon szép ez a pince, ugye? – kérdeztem.
Nagyon tetszik, de anya, látnod kell! Hátul van egy rózsalugas, és labirintus! Olyan, mint a mesében.
Labirintus? – na, az nem élt az emlékeimben.
Saláta és paradicsom helyett, sövényt és rózsákat ültetett az előző tulaj. Persze minden el van burjázva, de nem menthetetlen. - Beni is teljesen fel volt dobva.
Látnod kell, gyere már! - Áthaladtunk a hátsó udvaron, aminek lepusztultságát, mintha a többiek meg sem látták volna, és húztak hátrafelé a kertbe.
- Fú! – szakadt ki belőlem hirtelen. Elég nagy képzelőerő kellett hozzá, hogy szépnek lássam a kertet. Hogy úgy lássam, ahogy ők. Az ingatlanos, beljebb invitált és körbevezetett. Dia belefutott a „labirintusba” és eltűnt a szemem elől, visongva, kacagva rohangászott.
Nos? – most Dávid ölelt át és várakozóan, mosolyogva nézett rám.
Az árát, még nem is tudom. Arról már nem is beszélve, hogy egy vagyon lenne felújítani. A munkálatokba, meg valószínűleg hátgerincsérvet kapunk.
Kapunk? Nem, kapnánk? Csodás, szóval a válaszod, igen.
Igen. Bár el nem tudom képzelni, hogy csináljuk és minek ez nekünk, de a válaszom, igen. Vegyük meg!
A döntésünk után a cselekmények felgyorsultak. Dávid heteken belül elintézett minden papírmunkát és a ház a nevünkre került. Megbízott egy statikust, hogy mérje fel a ház szerkezetének állapotát. Miután ez megtörtént felbérelte a környék legjobb szakembereit, hogy minél hamarabb megkezdődhessen a munka. Már benne jártunk a szeptemberben, Beni elkezdte az iskolát és Dia is óvodába került. Nem bántam, hogy ilyen nagy a korkülönbség a gyerekek között. Mikor Beni kicsi volt szerettünk volna neki testvért, de nem jött össze. Már régen lemondtunk róla, hogy még egy gyerekünk legyen. Dia, nem várt csodaként érkezett, mindannyiunk nagy örömére.
Az első pillanattól tetszett neki az óvoda világa, így, nyugodtan keltem én is útra, hogy újra szemrevételezzem a házat. A mi házunkat. Anyám ledöbbent, amikor bejelentettük a házvételi szándékunkat, de végül nagyon örült, így most Őt is magunkkal hoztuk, hogy kicsit körbenézhessen. Még éltek a környéken távoli rokonok, akikkel tartotta a kapcsolatot. A nap további részét náluk töltötte, mi pedig alaposan körbenéztünk. Az udvarról időközben eltűnt a gaz, a lugast is rendbe rakta egy falubeli férfi, akit Dávid megbízott a munkával. Ezek voltak a legszükségesebb teendők, hiszen a ház e nélkül, megközelíthetetlen volt. Az, alapok, a falak, és a gerendák, jó állapotban voltak, ellenben a tetőt ajánlatos volt kicserélni, így ezzel akartunk kezdeni. Már felvettük a kapcsolatot a mesteremberekkel. A vaskonstrukciós beépített verandát le akartuk bontani és helyébe, fagerendás teraszt álmodtunk.
Mielőtt lebontanák a tetőt körül kellene nézned a padláson. Láttam fent néhány öreg bútort, faládát, minden le van takargatva. Ki tudja, lehetséges, hogy valami értékesre bukkansz! – mondta Dávid.
Nem jössz fel velem? – néztem rá sűrűn pislogó könyörgő szemekkel.
De! Felkísérlek, tudom, a pókok, meg a pókhálók.
Lassan felkapaszkodtunk a létrán a tetőtérbe. Dávid ment elöl, én óvatosan utána. Meglepő módon rend volt. Semmi lim-lom, csak vastag por, mintha már hosszú évek óta senki sem vette volna a fáradságot, hogy felmásszon ide. A közepén lepedőkkel letakart kupac. Óvatosan emeltük le a valamikor hófehér anyagot. Elsőként a csodaszép hatalmas, faragott komódon akadt meg a szemem. Mögötte hintaszék bújt meg, és vagy egy tucat egymásra helyezett láda.
Azt a kutyafáját! – szaladt ki ámulva a számon. – Hát ez fantasztikus!
Tudtam, hogy imádni fogod! Most már itt hagyhatlak, ugye? – kérdezte, de én már csak kábán bólogattam és felnyitottam a legfelső láda tetejét. A mikor az első, kezembe akadt tárgyról lebontottam az újságpapírt, még a szám is tátva maradt a csodálkozástól. A Halhatatlan Könyvek könyvsorozat egyik példányát tartottam a kezemben. Vörös – arany borítója bár kissé kopottas volt, de mégis teljesen ép. Felütöttem a fedelét. Első kiadás, 1930, Alphonse Daudet : A kis parókia
Te jó ég! – szaladt ki a számon és már nyúltam is a következő könyvért. Óvatosan fejtettem le a régi újságpapírt. Pontoppidan : Szerencsés Péter 1 – 2
Fú– alig mertem levegőt venni, csak szedtem sorba, és igen! Itt volt mind a tizennyolc kötet. Hitetlenkedve ráztam a fejem. Soha senki nem említette, hogy ilyen kincsek lennének a család birtokában. Az egyikben megtaláltam dédapám nevét, szóval nem kellett attól tartanom, hogy a talált dolgok, nem a család tulajdonát képezik. A láda aljában madzaggal átkötve megsárgult újságok lapultak. Pesti napló.
Az évszám pedig 1938. Óvatosan visszaraktam mindent és kíváncsian nyitottam fel a második láda fedelét. Csalódottságomra valami puha volt benne. Amíg a könyveket csodáltam eszembe sem jutott sem pók, sem egér, most viszont meglehetősen óvatosan húztam elő a ruha félét. Fekete viaszolt, festő anyagból készült, sűrűn ráncolt szoknyát találtam, alatta fehér hímzéssel díszített ingvállat és bársonnyal díszített kötényt. Nem értek a ruhákhoz, nem tudtam sem korhoz, sem alkalomhoz kötni, de furcsa és magasztos érzés volt, ha arra gondoltam, hogy valamelyik felmenőm viselte egy számára fontos eseményen. Óvatosan visszapakoltam és egy kisebb ládát nyitottam fel. Ebben leveleket találtam, kisebb nagyobb csomagokba kötve. A címzett dédapám volt, a feladó pedig dédanyám. A leveleknek határozottan jobban örültem, mint a ruhának, de nem tartottam alkalmasnak magam az elolvasásukra. Hosszú nap volt és én elfáradtam. Úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem. Lassan lebotorkáltam a létrán és Dávid keresésére indultam. Épp a kertésszel beszélt telefonon.
Nem gondolod drágám, hogy még korai a kertésszel egyeztetni? Itt még nagy munkák lesznek. A parkosítás az utolsó simítások közé tartozik.
Meg kell menteni a labirintust! - mosolygott rám pajkosan. – Ugye te is egyetértesz? A gyerekeknek is nagyon tetszett. Ó, mondd, hogy nem akarsz a helyébe káposztaföldet! – kiáltott fel színpadiasan.
Naná, hogy nem akarok káposztaföldet! – fáradtan bújtam hozzá. – Csodálatos dolgokat találtam a padláson. Ha úgy tetszik, kincseket. Százéves könyveket és a dédszüleim magánlevelezését. Persze, korántsem tudtam mindent átnézni, de majd holnap folytatom. – Fejem kissé felemeltem és bejelentettem – Megcsókolhatsz, ha akarsz.
Dávidból előtört a nevetés, és csiklandozni kezdett. – Megcsókolhatlak, ha akarlak? Te kis boszorkány!
Visongva hátráltam, amíg csak a fal meg nem állított, ott viszont már nem volt menekvés. Dávid ajka keményen tapadt az enyémre, belemarkolt a fenekembe és magához húzott.
Nem panaszkodhattunk. A testi vágy az évek folyamán sem csökkent, és a kölcsönös szeretet és tisztelet egymás iránt csak még jobban elmélyítette a kapcsolatunkat.
Másnap anyám nélkül tértünk vissza, és úgy terveztük, hogy egy közeli panzióban töltjük az éjszakát. Dia lelkesen beleegyezett, hogy a nagyinál alszik. Én egész éjszaka alig tudtam lehunyni a szemem. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Alig vártam, hogy elolvassam a leveleket, miközben, úgy éreztem, nincs jogom hozzá. Reggel, még a szokásos csésze kávé is csak nehezen csúszott le a torkomon. A gyomrom összeszűkült, Dávid pedig csak nevetett rajtam. – Drágám! Mégis mire számítasz, tán valamiféle sötét családi titokra derítesz fényt?
Nem tudom, nyilván semmi ilyesmire. Mégis olyan furcsa előérzetem van. Nem sokat tudok a dédszüleimről. Nagyjából csak annyit, hogy dédapám szőlősgazda volt. Dédanyám pedig, mielőtt hozzáment, cseléd volt Bécsben, valami előkelő háznál. Egy lányuk született, ami elég furcsa szerintem. Abban a korban sokkal több gyereket vállaltak.
Pár óra és kielégítheted a kíváncsiságodat, jó kis szerelmi történet lesz a levelekben szerintem. Szerintem vigyél magaddal, pár csomag papírzsebkendőt – kacsintott rám.
Vastag pokróccal és egy termosz forró teával felszerelkezve indultam felfelé a létrán. Lehozhattam volna a leveleket, de a ház belseje sem volt különb állapotban, mint a padlástér. Egyébként is volt fent pár láda, amit még ki sem nyitottam. Tanácstalanul álltam, meg a kupac felett. Előbb olvassak, vagy kinyissam a többi ládát?
A levelek mellett döntöttem, és bízva abban, hogy valamiféle időrendbe van rakva, kinyitottam az elsőt. Lassan kezdtem olvasni, majd mind inkább bele lendülve faltam a betűket. Az első levél egyáltalán nem volt szerelmesnek mondható, sőt. Inkább magyarázkodó volt, mintha búcsú nélkül ment volna el. Dédanyám, egyáltalán nem írt semmit arról, hogy cselédként szolgálna. Kétszer is átolvastam, majd csalódottan vettem a kezembe a következő levelet. Ebben dédanyám egy szívében kibontakozó félben levő szerelemre tett halovány utalásokat. A levelet mély tisztelettel és meleg szeretettel írta, úgy, ahogy egy barátnak ír az ember. Abban a világban létezhetett egyáltalán barátság nő és férfi között? A következő levélben, aprólékosan leírta, hogy néz ki a könyvtár, ahol az ideje nagy részét töltötte. Részletet küldött, egy ismert írónő könyvéből. Én is kedveltem a könyveit, bár én későbbi évekre emlékeztem, már ami a könyv megjelenését illeti, de nyilván tévedek, különben hogyan idézhetné dédanyám az írónő szavait? A következő levél három hónappal később íródott.
Háromszor olvastam el egymás után és döbbenten eresztettem le az ölembe.
Csak kavarogtak a fejemben a mondatok. „Elolvasták a kéziratot.” „ A kiadó tavaszra tervezi az első példányszámok megjelenését.” „Hans - aki segít mindenben.” „ A forrongó politikai helyzet.”
Már kezemben volt a következő levél és szélsebesen olvastam. Ebben a levélben éreztem első ízben, hogy dédanyám boldog. Hansról írt, aki egy szegény cipészcsaládban született, de szintén írói babérokra tör. Boldogságukat csupán az országban uralkodó hangulat árnyékolta be. Állítólag a német hadseregben, már suttogtak a bevonulásról, bár Schuschnigg, még ellenállt és próbálta megőrizni a függetlenséget. Letaglózva ültem. Értettem, amit olvastam, igen, csak épp felfogni nem voltam képes.
E.R.Gross a dédanyám? Mert minden jel erre mutatott. De mégis, hogy lehetne? Az én dédanyám egy szőlősgazda felesége. Egy egyszerű parasztasszony. Vagy nem?
Előkaptam a mobilom és beütöttem a keresőbe a nevét. E.R.Gross álnéven írt. Budapesten adott ki három könyvet. Az elsőt, 1946-ban, a következőt 1949-ben és az utolsót 1951-ben. Szerettem a könyveit. Regényeiben, meglehetősen nagy szerepet kapott a történelem. Az első történet, még az Osztrák – Magyar Monarchia idejében játszódik. A második az I.világháború, míg a harmadik , a II.világháború alatt játszódó dráma. Az utolsó címe: A cipész szerelme.
A cipész szerelme? Te jó ég! Hirtelen bevillant a könyv tartalma. A szegény, romantikus, de ambíciózus lány, aki tanulni megy Bécsbe. Szabadidejében állandóan a könyvtárba jár, ott kezdi írni az első kéziratát és ott ismeri meg a tőle fiatalabb Hans-t. Beleszeret a cipész fiába, aki maga is nagy irodalomrajongó. Szerelmüket nem nézik jó szemmel a fiú szülei és az országban uralkodó puskaporos helyzet sem kedvez nekik. A lány kiadót talál a kéziratának, de a tavaszra beharangozott regény megjelenése helyett, márciusban a német hadsereg bevonul Ausztriába. Hitler, Ostmark néven beolvasztja az országot a Harmadik Birodalomba. 1940-ben Hans akaratán kívül részt vesz a második világháborúban. A lánynak menekülnie kell Bécsből, így hazautazik. Nem sokkal később ráébred, hogy áldott állapotban van. Hűséges barátja, aki már korától fogva vénlegénynek számít, hogy leplezze a lányt, feleségül kéri. 1941-ben megszületik a kislány. A cipész lánya. Hans soha többé nem keresi Esztert, és ő végül elfogadja János szerelmét, aki mindenben támogatja és a kislányt is a sajátjaként szereti. Közös gyerekük nem születik.
Felpattantam és kitártam a következő láda fedelét. Fehér vászonba csomagolva megtaláltam a könyvek kéziratait. Sőt, sokkal többet annál! Kiadatlan kéziratokat. Leveleket, fotókat, képeslapokat. Még több értékes régi könyvet, ami úgy tűnt, inkább dédapám gyűjteménye volt. Régi újságok, újságkivágások. Hirtelen megakadt a szemem egy német nyelvű újságkivágáson. Rajta egy vers és az író fotója. Hans.
Ujjammal végig simítottam az idős férfi arcán. Hát Ő a dédapám. Gyorsan rákerestem az interneten az Ő nevére is. Első alkotásai 1947-ben jelentek meg, Beutazta egész Európát. Megnősült, és ugyanazon év ugyanazon hónapjában halt meg, mint dédanyám.
Drágám, hahó, nem jönnél le? Éhen halok. Nem tudom, Te ott fent, mit intéztél, de én időközben megrendeltem az ablakokat, és lemérték a teraszt is. Jövő hétre adnak egy árajánlatot.
A padlásfeljáróba megjelent Dávid fekete üstöke és mosolygós kerek képe.
Már megcsókolnálak. Lejössz, vagy én menjek fel? Olyan furcsa pofát vágsz, csak nem egy szellemmel találkoztál?
Ne haragudj, elgondolkodtam. Azt hiszem, lemászom. Jót fog tenni a friss levegő. Adsz egy szál cigit?
Cigit? Mi történt? Te csak akkor dohányzol, ha valami nagyon para.
Lassan leereszkedtem a létrán, az utolsó lépcsőfokokról már Dávid karjaiba csúsztam. Szorosan átölelt, és a nyakamba csókolt. Hátradőltem és hagytam, hogy elárasszon az a fantasztikus biztonságérzet, ami mindig rám tört, ha a férjem ölelt. Karjai közt, mindig megnyugvásra leltem. Úgy éreztem, most kiváltképp szükségem van erre, hogy rendezni tudjam a gondolataim. Hogy családom szétmálló múltjának darabkáit újra összerakjam. Hogy az igazságnak megfelelően rakjam össze. Még vannak a múltunkban homályos foltok, de a padláson még vannak érintetlen ládák, amik majd vélhetően válaszokat adnak a kérdésekre. Elmosolyodtam, egy kérdésemre már megkaptam a választ. Mindig foglalkoztatott, hogy én miért vagyok ilyen könyvmoly, ha a felmenőim között, senki sem rajong az irodalomért. A válasz, hogy egy regényíró dédanya és egy költő dédapa vére csorog az ereimben. Hogy miként fogom mindezt beadagolni a családnak, azt még nem döntöttem el. Elképzeltem anyám meglepett arcát és elnevettem magam.
Na, szerintem, már nem is kell az a cigi – súgta, Dávid a fülembe.
Tényleg nem, most egy kupica házi pálinka jobban esne – élcelődtem.
Akkor van számodra egy meglepetésem, lent a borospincében. El sem tudod képzelni, mit fedeztem fel ott! – imádtam, hogy mindenért tud lelkesedni. Ő volt számomra az élet napos oldala. Boldogan követtem a pincébe, miközben mosolyogtam az orrom alatt, arra gondolva, hogy az én felfedezésemet, aligha szárnyalhatja túl.
Utószó
Következő év nyara 2038
A múlt feltárása vagy a környezet hatására, nem tudom, de én is elkezdtem írni. A rózsalugas alatt írtam meg első novellám, a címe pedig: Az élet szép
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Gratulálok a megjelentett könyvhöz,és az alkotók csodálatos irásaihoz. Mint napfény a harmatot,úgy szivtam magamba minden irás szavait. Még egyszer -HATALMAS GRATULÁCIÓ!
VálaszTörlés