MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. február
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ANDRÁSSY RÉKA
Éjszaka
Éjszaka megáll folyni a patak és
nyújtózkodnak a köztéri szobrok.
Kóbor macskák kártyáznak a háztetőkön
és elalszanak a gondok.
A kéményből álmok hömpölyögnek
és nagyokat szusszannak a mezők.
A tavak párát pöfékelnek
és gömbölyűre híznak tőlük a falánk felhők.
Éjszaka a zaj hűvös völgyekbe vonul
és mohára hajtja megfáradt fejét.
Egy kis, fényes lidérc álmában
körülötte cikázik, keresi a helyét.
Az erdőben csillagok ereszkednek a fákra
és ott himbálóznak nevetve.
Éjszaka angyalok szeretgetik azt,
ki nem volt még sohasem szeretve.
MILLEI LAJOS
Elkerülhetetlen
Az emberség a vesztőhelyre tart,
már nem számít, miben hitt, mit akart.
A szürke ég ráadta köntösét,
s mint halálraítélt, megkeseredett csuhás,
akiért eljött az elmúlás,
már nem morzsol magának hitet.
Nem éleszt vágyakat,
nem nyújt reményt senkinek.
Volt, amikor Teremtőnek képzelte magát,
szeretetet szórt, s a bizakodás aranyát
a fejekbe simogatta,
erőt testált a bátortalanokba.
A Nap sugarát nemegyszer a vállára vette,
s ha jött a borús este,
az emberek küszöbére tette.
Kezével megálljt parancsolt a jeges szélnek,
mendemondának és uszító beszédnek
a nyelvét rögvest kitépte,
s amerre járt, kivirágzott lépte.
Ó, Jaj, de mindegy is már,
az emberség a vesztőhelyen áll.
A gyűlölet harsányan ítéletet mond,
s minden rosszindulat a bitó előtt tolong.
Szeretnék holtan látni már,
csak lógjon, nem lesz érte kár.
Eljött hát az emberség utolsó napja,
s az Emberiség erre áldását adja.
ANDRÁS ADÉL
Merengő
Csak talpát látom a sártakarta utca hasán,
hűs nyomai hervadt virág illatában forrnak,
s én még mélázva merengek múlt emlékek szaván,
mik szépek tán soha nem is voltak.
Kergess, üldözz egy jobb jövőbe, hajnali álom,
a Nap ragyogja be éberedő szemem árnyát,
s ha könnyek között vágynék vissza, lelked ne szánjon,
ne tárd fel e titkos szív talányát.
Édes volt a mosoly és kar, de keserű a csók,
mely ajkam kulcsként zárta be az igazság fölött,
könnyű fátyol a délibáb, mely a szív ablakán lóg,
mert nem látod, mi vár a fény mögött.
Ó, bánat, te fanyar képzelet, miért nem szűnsz,
miért kínzol e szelíd óra néma percében?
Látlak majd az ég rózsáskertjében.
ZAKAR MÓNIKA
Lélek-csapda
Hát így. Börtönné vált a testem,
Rab madár csontkalitkában él.
Hol önmagam eddig kerestem
Iszonyú űrben csak honvágy kél.
Nincs mese. Átok ül szent hegyen,
Ösvényei mind külön futók.
Ám, hogy a csúcson béke legyen
Zálogát viszik mindentudók.
Mágia ár. Nemes létezés...
Esszenciális-Egy formula.
Így szárnyalhat, nem lesz fékezés
Lehetek a Nap és Hold ura.
VERNYIK LÁSZLÓ
Invocatio
(behívás)
Aki döf,
meg akar ölni.
Ki bekötöz,
azt akarja, élj!
Aki leköp,
cseppet se tisztel.
Ki átkarol,
azt súgja: Ne félj!
Ki nyakon önt liszttel,
az a molnár...
Ki patkót rak rád,
úgy hívják:
sorskovács!
És hiába minden vak vád!
Sebeden gyolcs, rács
az ablakokon...
Vérzel-e még?
Rab vagy-e még?
Fejed felett kék-e az ég?
És a sár szaga,
vajon megnyugszik
orrodban éjszaka?
A Hold, az kerek-e?
Nevess, ha gyereke
született a télnek!
Vigyázz azokra, akik
gyengék, akik félnek!
Minden emberben ott lakik
a Jóság!
A Jóság és, maga a Jó!
Tudja ezt az Égi hatóság...
Bár van itt, ki alávaló!
Szedtetek már virágot a réten?
Csodáltatok-e barackvirágtól
roskadó, méhzümmögéses ágat...
Ízleltetek verejtékcseppet
a szeretkezésben?
Kértetek már választ a világtól?
S a bűnökre volt-e bocsánat?
-Ó, a falakon tesped
az idő!
Egyre fogy azoknak a száma,
akik a szívemben születtek szeretetté!
S, ha ők se lesznek, mi jön utána?
A világ magától
nem válik ketté!
Vén görcs a fában...
Korhadó avarban,
napszítta lelkem néha felriad!
A tegnap szült, a mában
csak élni akartam...
Lányod és fiad
és álmos ősöd!
Mindened lehettem volna én!
A szolgád, a rabod, a börtönőröd!
Szíved helyén egy tonna szén!
...Lehettem volna...!
Bitang az élet!
És, aki döf...Aki szúr....
Gyilkos az!
De ne félj, ne félj, te lélek!
Én ígérem, hogy jön tavasz!
KISS-TELEKI RITA
Közöny
Majd megoldom ezt is,
rendezek magamban helyeket, sorokat,
bele sem kell gondolj,
a te presztízsed megmarad.
Megoldom ezt is,
az sem kell, hogy megköszönd,
ahogy megoldja más is,
mert megszokta a közönyt.
Megoldja más is,
mert tudja, hogy kénytelen,
és erős lesz és bátor;
nekem ebben van a hitem.
És majd rendeznek helyeket és sorokat,
és rend lesz ott, a mérlegen,
kinek most minden csak úgy jár,
megoldani bármit -
az lesz akkor képtelen.
VIRÁG ESZMI
Racionális Interakció
Elvesztett - valakit
aki sosem volt senki
senki felebarátom
csak egy gyűszűnyit tán,
nem, talán az mégsem!
Nem tudom,
inkább csak emberek közti interakció történt.
De az egészen biztos,
hogy valódi volt,
- részemről - mindenképp,
nem megszürkült,
nem kőbe vésett,
kötelező szóömlés.
Annál több,
a megálló pillanatokba tömörült léleköntés.
Alkalom adtán beszéltünk,
jól, russzul, csúnyán, szabadon,
olykor volt furcsán, ízes a tréfa is,
megannyi közvetlenség,
harci készültség a mondatok után, hűvös pillantás az éterbe,
amikor felbukkantak a
döbbenet kérdései:
egy-egy nahát,
egy-egy miért után.
Így - leírva - annyira egyszerű:
nincs
ebben semmi különös,
különös, hogy
emberek
százai
járnak így?
Elvesztenek
egy társat,
egy doktort,
kedvenc fodrászt,
akiknek emberi belseje is
van.
Aztán az élet megy tovább.
Ha fáj a sztori,
megpróbáljuk elhitetni:
így van ez jól.
Javításra esély sincs,
hiszen az emberi kapcsolat
nem
holmi röpdolgozat,
nagyanyánk
már rég kifejtette,
hogy a töltöttkáposzta az csakis melegen jó,
másképp már nem érdemes.
Belenyugvással
veszünk a tényről tudomást:
ami kihűlt,
az
bizony hideg.
A nagymama miket tudott!
Tévedett, ami fáj, az fájhat.
Szikla -
kinő ki az emberből;
jéghideg, ülni - lehetetlen - rajta, magában,
hordozza a hűvősséget.
Szikla -
nő bele a lélekbe is,
- magunkban - hordozzuk,
tanultunk újfent egy újabb olyat,
ami dermeszt,
hát
eszünk ágában sincs törni azt.
Lehetetlen értelmetlen
Úri huncutság
Oda tüzet rakni
Ahol már egyszer
kialudt.
Hiába!
Van tűztér.
A fűtőanyag - a két én,
- a mi -
már másképpen
viselkedünk.
KOVÁCS DANIELA
Kórkép
Hűvös a szobám, a vérszegény lámpa
villódzik, mint lelkemben a láz,
s odakintről már szügyig hóba mártva
bámul rám egy dűlt-fedelű ház.
Vén ligetünk alszik, és nyugodt álmát
körülfonja finom füst-selyem,
míg én nagy görcsösen rázom a párnát,
mert nem lelem sehol a helyem.
Hiába perdítem, hiába rázom,
olyan érdes, mint a fakéreg,
a téboly izmos karjaival átfon,
és rágni kezd, akár a féreg.
Így jelzi létét reggel, délben, este,
s bármerre szöknék, követ híven,
azóta kifeszítve célkeresztre
szörnyű próbát áll ki a szívem.
Nem bánnám én, hogy pudvás deszkapárnán
kell éjenként hajtani fejem,
ha túl az arcrabukott szem határán
a bűn bűze nem vágna fejen.
Az önzés markán porlad el a népem,
fekélyünk közös, kínunk is az,
mindnyájunk csontját már a cséplőgépben
zúzák szét, akár a lágy viaszt.
Friss vérünket, mely dárdák nyomán serked
elnyeli a mostoha gyökér,
és egyakolba cserdít, mint a pelyhet,
a magosból ránk sújtó kötél.
Túl sok fájást láttam, (sokat is nyeltem),
lélekbőröm csupa seb, kelés,
a sok szenny láttán szempillám se rebben,
nem rémiszt már se husáng, se kés.
Nézem az űzött, tépett menetelőt,
s minthogyha térdig gyászban járnék.
Jaj, ez ődöngő vaksik szeme előtt
fölszakadhat majdan az árnyék?
Csak sóhajtva súgjuk, "élet", "szabadság",
mi, arcul vert álorcás szolgák,
de bilincses pulyát szülnek az anyák,
szokják csak a csincsért, hadd szokják...
Míg félelemben kéklő szájak áznak,
nőttön-nő a rontás ereje,
már képünkkel forrnak egybe a fátylak,
s nincs egy bátor kéz ki levegye.
Ó, jőnie kell... jönnie a napnak,
mely oszt és mér, dicsér s megtorol,
a sínylődő grófi udvarban lakhat,
s ki bűnön trónolt, földre omol.
SAPA BROWN
Változás
(A kert alól)
Valami mélyen átitat,
fodrozza fent a kék eget,
megbújva néma kert alatt
hamuszín függönyt tereget.
Két sóhaj közt is hallani,
a szél a fákra szimatol,
ág hajlik ágra tartani,
hullt levél száll a kert alól.
Lekonyult Nap ül a tájra,
eloltja mind a színeket,
hogy megnyúlt, nézd a köd lába,
eltüntet minden díszletet.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Ébredés
Zajong a város füstös szerető,
lobban a hajnal reszket lepedőm,
ébredés riad az éj tetemén,
a hús remeg még csontom melegén.
Ágyam tenyerén ülök hallgatag,
a fény lehull nap bágyadt csillaga,
csak bámulom táncát mily ingatag
és pőre csendje lágyan simogat.
Szemem keres most fülledt álmokat,
szívem szíved és szájam csókodat,
kihűlt a reggel hamvad nélküled,
talán holnap majd elfelejtelek.
ÉLES ANETT
Jégcsókok
Halkan lopódzik az este - nem várjuk.
Lábujjhegyen oson az ablak alatt,
pedig már sunyin a fejünkre szakadt,
csak bamba feje hiszi, hogy nem látjuk.
Felszisszen a szél, és havat lapátol,
porcukor dombokat épít ma éjjel,
ezüst holdfény máz csorog szerteszéjjel,
csillagok könnye hull fénykoronából.
Már szitál az álom, az utcán kereng,
majd elnyújtózva ráfekszik a házra,
és földöntúli béke leng vigyázva,
lámpafény aranyában fürdik a csend.
Szundítanak már a fáradt paplanok,
az öreg kémények füstje messze száll,
hótakaró alatt felszusszan a táj,
jégcsókokat küldenek az angyalok.
TÓTH OLIVÉR
Pharrajimos
Nagyanyám gyászkendőjét kezemben utolsó sírásától szárítom
Borult téglaég áztatja lábait arcán ha romba dől s én építkezem
Pipájába tömködött dohány szerelem volt anyai nagyapámnak
Nyugosznak zihált cikázó elhidegülés tüdejük nem szólít néven
Ó gyászlobogóim fekete karimás napszemeitekre festett korom
Emeljétek rám tekinteteiteket koldus királyok nemzetségemben
Tenyereiteken homlokaitok flamencót táncolj kopogó megváltás
Szent Péter kapuira égett húsotok cafatjaiért zarándokol álmom
Seregjöttömben sorfalat álltok élő rokonaimnak holtak várjatok
Utolsó őrei bölcsőm kelengyéjének tömjénjét örző vérfarkasok
Keresztre feszített árvaság kavicsait őrlik zúzzák símogatásaitok
Ki hitte volna ki tudta volna megjósolni Isten halálát közöttetek
Sínpárok utolsó fogait roncsoló vándorlást kötöz a világ sarkához
Kopott nyelvén nemzet voltam s cigányok között lettem szeretet
Őszen kötött pántlika a múlás rózsás ingekbe gombolt a tavaszra
Töviseitől lázas sebek árkaitok ó mondjatok mesét reggelig átkok
Vegyétek vállaitokra évezredes koporsósúlyom ha felém jártok
Nem kell virág csak tánc ének nektárbánatom pulzál bekössétek
Itassatok részeggé még egyszer keserűségemnek eufóriáim most
Echóimon meghűlt vadlovak vacognak nyáresték történelemórái
A hervadás misztériumában kendőitek rojtjai kanócaim gyertyák
Álljatok őrt kerubjaim míg földsírásába könyörög a szög-emlékezet
Kettőnk idegensége a megbocsájtás lágereiben füstös betűk nevek
Sopánkodó szívem lángjában adjatok enni és inni gyermekeimnek
TUDOR ARGHEZI: (Bine şi rău)
Fordította:
SZILÁGYI FERENC HUBART
A jó és a rossz
Adózva jó reménynek, kételyeknek,
az égi csillagok között kereslek.
Itt már a mindenütt seholba téved,
talán előlem rejted épp a lényed.
Kutattam én hiányod titkát régen
a Testamentum Végítéletében.
Ahol még eddig nem kerestelek,
olyan helyet talán nem is lelek.
S ha elhiszem, hogy megtaláltalak,
ott máris rejtenek magas falak.
De sejtem én, a jó gyökérben láz van,
érezlek, ó, a szárban és kalászban.
Megkomponállak itt ma minden húrra,
az életemre, és halálon túlra,
de nem jelentkezel örömre-búra.
Sosem figyelted tán a hívó hangom,
pipára szólt a dal, lírán s a lanton?
Ahogy az alkonyatban lát a vak,
úgy sejtem, egyszer mégis láttalak,
aranyköpenyt borított rád a nap.
Utána kaptam, s el már kúszva mentem,
csupán egy árva bojt maradt kezemben.
Keblembe tettem azt, akár a vándor,
ki titkon csen a más tulajdonából.
Kerülve vádat méla félreértést,
fel is teszem talán a régi kérdést:
Hogy alkothattál ennyi csábos szépet?
Nem is tudom ma megköszönni néked:
tavaszra fészket, csúcsos álmokat,
csodás időt, folyón hullámokat,
az embereknek ünnepet, sokat;
vitéznek férfit és zenére hölgyet,
ha fürge ujja hárfahúrra zörget.
Ki csillagokra gyújtasz utcahosszat,
hogyan tehettél mégis annyi rosszat?
BARÁTH ZOLTÁN
Újra az a Holló
Hol vagy Edgar?
Hollód még itt pihen
vállamon.
Nem hagy nyugodni!
Hogy miért?
Nem tudom!
Fészkelődik károg:
"Sohamár!"
Nem lesz többé se tavasz,
se nyár!
Hol vagy hát Edgar?
Vidd innen károgó madarad!
Míg kedvemből végképp
semmi sem marad!
Bármit kérdek a válasz:
"Sohamár!
Kár! Kár! Kár!"
Vidd innen! Kedvem
az élettől el ne vegye!
Ne bánatommal
teljen meg begye!
Hol vagy Edgar?
Visszatérsz még?
"Sohamár!
Kár, hogy nem vagy itt!
"Kár! Kár! Kár!"
DOBROSI ANDREA
Az én tavam
/Parafrázis Vajda János: Nádas tavon c. versére/
Csak mese, csalódás, álom?
Fűszál között vagy hullámon,
eggyé magam eszkábálom.
Felhők kedvemre foszlanak,
azúr égboltom rojtja nagy,
látképet nekem bont a nap.
Gyöngy hajnalt fűznék napomba,
széppé válna est, ha lomha,
nem várnék más alkalomra.
Dehogy, dehogy, akár essen,
hangosan vagy csendesebben,
csak esőcseppem szeressen!
Nézhetek én erre-arra,
amerre a szív akarja,
minden tónak ott a partja!
Ej, az éltet álmodni kell,
álmot élni, az már siker,
számban nem fog aludni tej!
Télen meg, ha befagy a tó,
örök hála Mindenható -
korcsolyában is ringató.
Könnyet nem ejtek senkinek,
bút nem hozok, csak elviszek
akkor is, ha csak elvileg.
Mert a Shakespeare-i szót hiszem,
nem csak füvön, nem csak vízen,
megélhetem, színház milyen?
Szerepek várnak a Földön,
hol most épp az időm töltöm,
csak színpad az, és nem börtön!
Magam tapsolom meg magam,
vagy meg se hallom füttyszavam,
én csak azt játszom, ami van.
Néha kifacsar az élet,
vagy ad egy új mosógépet,
élni akkor is művészet.
Csak mese, csalódás, álom?
Világ szeme a világon.
Eldöntetett - kipróbálom!
SZELE ANNA
Lányomnak
Ahogy múlt az idő, egyre jobban megszerettelek,
de csak apránként kezdtem hasonlítani rád.
Ó, ne hidd, hogy nem lett szívem az első perctől
foglya ártatlan szívednek -
hiába szakadt idegen testből éles sírásod és minden porcikád.
Ám tudod, kincsem,
ahogy a kicsiknek sem az, úgy a nagyoknak sem egyszerű az első találkozás.
Téged éppen el akart nyelni egy lélektelen, de éltető gépezet
- steril szobában fertőzött az érzelemmentes gondoskodás -,
nekem halálok falták fel négy évemet,
mialatt te türelmesen vártad, hogy majd egyszer világra lökjön néhány tolófájás.
Otthagyjon egy asszony árván az ágyon,
kinek méhe s annak gyümölcse
áldott mindig az én számon -
mert általatok lettem a te édesanyád.
Arcomat tiedre szabta az időmúlás, nézz rám,
ha sírsz, homlokomon tiéd a ránc,
s egyenes szálú hajam, amíg édesen szundikálsz,
ujjaid köré fonódva elhozták a te arany fürtjeidhez való részleges hasonulást.
Hát, így kezdtem egyre jobban hasonlítani rád...
FRANCSOVICS JUDIT
Hiányzol
Látod odafenn a holdat az égen?
Mint lámpa világít a sötétben.
Fénye meleg, de csak este látszik,
mikor az éj csillagporral játszik.
Ha hiányzol majd, mert nem vagy itt velem,
megkérem a holdat, hogy hozzon el nekem.
Ha felnézel az égre, s rám gondolsz majd közben,
úgy fogom érezni, mintha itt állnál előttem.
Én is felnézek majd, és rád gondolok…
és akkor te is úgy érzed majd, hogy nálad vagyok.
TOTH ENIKŐ
A szeretetért
Megtört a test, fáradt a lélek
megcibálták nagyon az évek,
gyógyulni akar, tenni...érez,
tiszta elme, értelem kérdez.
És ki tudja? ....és de jó, hogy nem -
meddig tart e földi küzdelem,
melyből senki se jut ki élve,
ám nem lehet hasztalan vége.
Serlegem méreggel van tele,
pár évtized kínt töltött bele,
néha úgy kiinnám...fenékig,
s üresen vetném fel az égig...
Ó te düh, gyávának faragnál
szívemnek ily végtusát adnál,
gyarló lét...büszkén visszaviszem
kiloccsanó fátum serlegem.
Mert nem az enyém...nem birtokom,
csak a lelkem minden vagyonom,
sebhelyes, vérzik és még remél,
s újra sérül a szeretetért.
MAGLAI BARNABÁS
Ráf és küllő
/ TO barátomnak születésnapjára /
Mint a reggelre kelő bicikli
Mely kopogja a követ
Zökken a ráfos kerék
Zörögnek a hegesztett csövek
Kidobni nincs nagy kedvünk
A fék a küllő rendben
Mégis a hegekkel lenne baj..
Főúr...egy ragasztó rendel
KERECSÉNYI ÉVA
Eddig és ezután
Eddig jutottam, kicsit tétován állok,
kígyóként sziszeg még a félelem,
mint viharos éjben kóválygó pillangó,
utam a fényesség felé veszem.
Semmi sietség, saját ritmusra váltok,
pont úgy, ahogy szívem zakatol,
tűnhetek gyávának vagy bizonytalannak,
pár kérdőjel ott figyel valahol.
Megalkuvás árnya kitartón kísértett,
leráztam, lelkem már nem fogoly,
hangom még gyenge, de áthatol a csenden,
mint eltévedt trilla egy hangsoron.
Árnyékvilágnak búcsút intek örökre,
helló élet, hívtál, kösz, jól vagyok,
magamban kuncogok, halkan dudorászok,
hisz ott vársz a napfényes oldalon.
BAJNÓCZI PIROSKA
Hűség
Várj még, zsongva csipkelődik a tavasz
Araszolva kacsint, őrizd magad, maradj
Borúsan havazik, szemerkél vaskos falán a köd
Bent minden fonal hintázva világítást ölt
S alkotva tettlegesen mutatja az irányt
Várj még, a horizonton kandikálva rügy fakad
Harmatos bimbókkal ölel át szelíden a nap
Addig bent bársonnyá simítsd a gallérokat
Virággá dalold karcaid ujjaiddal zongorázva szirmain
Illatozó csatornádból fényesen frissesség vigalmait
Önfeledten magasan bőröd alá bújnak a pezsdítő nappalok
Lágyan ugrálnak szívedben finom mámoros együtt hangzók
De várj még, zamatossá érj még
Napsugaraktól csicseregve nyíljon feléd az ég
Minden Ígéretet beteljesít a zengő hűség
VITOS IRÉN
Édes szavak
Kibomló érzelmek szirmain
a légkörben feloldódó,
meleg, vattacukor illatú szavak,
mint apró jutalomfalat,
érnek a lelkemhez,
tisztára mosott lesz az ég,
s mindenre napsugár függönyök
omlanak,
a benned rejtőző szív,
szemeden át rám kacsint,
s a múló egészbe
együtt véssük bele magunkat,
mosolyodban ragyogva
csordultig tölt a bizonyosság,
s érzem, biztos kézzel tartod
a lufballonná nőtt csodát,
szárnyaló szívem vékony zsinórját.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Mondhatnám - holt helyek közt olvas a nyár
Ennyi maradtál...
Tengerek tenyérnyi illata
amelybe belefér az elmúlás magja.
Ennyi maradtál, a szélviharból, sóhajnyi, szelet,
szakadás csatangol. Átszakít lapokat, tereket.
Erőtlen,
mondhatnád bátran - győzelem,
de nyoma marad a furcsa vágynak,
még annak látszik, annak, aki várhat.
Bús virágoknak is ki kell, ki lehet hajtani,
a távolból túl közel lett, a cseresznyefára már nem ül,
ha lehetne sem, félne, mint mindentől.
Kifaragott valami furcsa múlt,
holt helyek közt olvas már a nyár.
Képzelet köhög, szakad a szó, páráll,
ablakra szaladt, felszakadt sok pernyenyál.
Avart rajzolva imitált,
sekély sebek, hogy fekszenek.
Árkot húznak az arc felett,
az Élet, megszeret.
TÓTH ANDREA ~ REA
Fagyáspont
távolságod oly messzire vitt
hogy közeledbe se értem
tűzfaladról lepattant szavak
értelmet keresvén betűt cseréltek
színes ketrecbe zárva
fancsali mosolyok közt dalokat
komponált a bigott szemlélet
poshadt szilvaágyon hasalt el
egy felelőtlenül tett ígéret
mocskos rongyok közt ledobva
találtam lelkem éjjel vörösen
izzó gyönyörré avanzsált testem
hűvös tekintetedben csörtető
melegség tágítja szűk pupilláját
míg könnybe lábadt szemmel olvadó
jégcsapok lüktetnek szívem aortáján
KONDRA KATALIN
Tévedések
Magamat akartam látni szemedben
te észre se vettél
Magamért hívtalak szeretni
kinevettél
Feldíszítettem a házam
hogy lásd milyen vagyok
te a berendezést nézted
megdicsérted az ablakot
Azt mondtad szép a kilátás
de engem... meg se láttál
az új ruhámat vettem fel
mégse kívántál
A hajamat is begöndörítettem
a szűk cipő feltörte lábam
miattad megváltoztam
mégis hiába vártam
hogy karodba végy
most már tudom más a te világod
így ismertem meg önmagam
s még fáj a csalódásom
Egyszer ezen is túl jutok
mint életem során annyi mindenen
arcom kemény vonásait
egyszer boldogra sminkelem.
KOZÁK MARI
Apevalánc
Csend
figyel
ágakon,
ébresztgetve
ifjú rügyeket.
Míg
lopja
a napnak
emlékeit,
elálmosodik.
Majd
holnap
bokrokat
öltöztetget,
zöld kabátkába.
Ma
szólít
víg szelet,
ölelje át,
tegnapi álmát.
Lám
eljött
a tavasz,
selyemruha
simul testére.
Csend
lépked
a fák közt,
ölébe rejt
kinyílt virágot.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
PELESZ ALEXANDRA
Mentsvár
A telefonom csipogni kezd, egymás után háromszor is felhangzik a viber ismerős hangja. A szívem nagyot dobban, mert tudom, ki írt. A vibert csak vele használom. Megnyitom a csetablakot, és izgatottan olvasom az üzeneteket.
„Helló, gyönyörűséges Eszterkém!”
„Hiányzol!”
„Akkor holnap este?”
Mielőtt válaszolnék, kinagyítom a profilképét. Roland annyira jól néz ki ezen a fotón! Igazából totál összeillünk. Na, nem azért, mert én is annyira hűdejól néznék ki! De ő is jó magas, rövidre nyírt barna haja és barna szeme van, és a bőre is olyan szép kreol. Mivel én is elég magas vagyok, eleve nehéz olyan fiúba botlanom, aki magasabb nálam. A hajam nekem is barna, és leér egészen a derekamig, és hatalmas szempillákkal keretezett sötét szemem van. Tényleg jól mutatunk egymás mellett.
A szemem sarkából oldalra pillantok, szerencsére a bátyám teljesen bele van merülve valami hülye számítógépes játékba, úgyhogy nem látja, hogy csetelek. Alapban nem is lenne ezzel baja, hiszen ő is ugyanúgy használja a vibert, a messengert, a snapchatet és minden fellelhető alkalmazást, amin beszélgetni lehet, csak Rolanddal van gondja. A múltkor meglátta a suliban, hogy a folyosón vele dumálok, és utána ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk haza, majd egészen a kertkapuig agymosást tartott arról, hogy Roland egy hatalmas kőbunkó, aki iszik, füvezik, és minden héten más csajjal jár. Egészen két héttel ezelőttig én is így gondoltam, de amióta elkezdtem vele beszélgetni, megváltozott róla a véleményem. Annyira figyelmes, mindig meghallgat, megölel, és naponta vagy száz szerelmes üzenetet küld.
„Igen, holnap este!” – pötyögöm be a választ.
„Alig várom!”
„Én is nagyon várom. Mit fogunk csinálni?”
„Még nem döntöttem el. Te mit szeretnél, szépségem?”
„Rád bízom. Biztosan kitalálsz valami jót!”
„Séta a parkban? Kezdetnek jó lesz? Aztán meglátjuk…”
„Tökéletes! Szeretek sétálni!”
„Veled én is! És figyi… kérhetek valamit?”
„Persze.”
„Legyél dögös! Annyira imádom például, amikor szoknyában vagy! Annyira szép vagy úgy!”
Nagyot nyelek. Soha, senki korábban nem mondta még, hogy szép vagyok. Vagy, hogy dögös is tudok lenni. Végre, valaki nőnek lát, nem kislánynak!
„Okés. Szoknya rendel!”
„Istennő vagy! Köszönöm! Csókollak!”
Felpattanok az ágyról, és a szekrényemhez lépdelek. Végignézem a ruháimat, szerencsére akad bőven mindenféle cucc. Szoknyából is tudok válogatni, van piros, szürke és fekete, rövid és hosszú, egyberészes és sima farmerszoknya… holnap estig bőven van időm eldönteni.
– Hát te meg hová mész? – hallom meg a bátyám hangját.
Hátrapillantok a vállam felett, és próbálok teljesen közömbös hangon válaszolni.
– Sehová, miért?
– Talán mert a ruháid között válogatsz. Gondolom, nem azért akarsz felöltözni, mert éppen aludni készülsz.
Visszalépdelek az ágyamhoz és lehuppanok rá.
– Ma már nem megyek sehová. Majd holnap.
– És szabad megtudnom, hogy hová? És leginkább, hogy kivel?
Elfut a méreg. Mégis, mi köze van hozzá, kivel szeretném tölteni a péntek estémet?
– Nem, nem szabad megtudnod. Csak elmegyek egy kicsit itthonról.
– És kivel cseteltél az előbb?
Hát ezt nem hiszem el! Miért is nincs nekem egy húgom inkább, aki foglalkozik mondjuk a babáival? Vagy egy jófej nővérem, aki inkább falaz nekem, amikor randira készülök? Miért pont Gergő van, aki folyton apáskodik felettem?
– Csak egy haverommal – felelem morcosan.
– Most mi van, már az is baj, ha megkérdezem? Ne legyél már ilyen hisztis!
Hozzávágok egy párnát, de ügyesen kitér előle, és hangosan röhög is közben.
– Nyugi már, hugi! Csak abban bíztam, hogy Petivel beszéltél!
Na, témánál vagyunk. Peti az ő haverja, az ő baráti társaságából, és állítólag teljesen belém van zúgva. És igazából aranyos is a srác. Tetszene is, tök jól el tudok vele beszélgetni, meg olyan humora van, amire pont vevő vagyok. De mire hajlottam volna rá, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, arra betoppant a képbe Roland, és… és elvette az eszemet, ahogy Gergő fogalmazna.
Nagyot sóhajtok.
– Nem, nem Petivel beszéltem.
Gergő elhúzza a száját.
– Kár. Pedig totál illene hozzád.
– Igen? Szerinted nem idős egy kicsit?
– Ugyan. Tizenhét éves. Csak kettővel több, mint te. Az teljesen tökéletes.
– Hát, a múltkor nem éppen ezt mondtad, amikor Rolandról volt szó – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom. Gergő arca rögtön elkomorodik.
– Mert Roland már tizennyolc. És gáz. Mondtam már, ő nem hozzád való, kicsit sem – mondja komolyan, majd amikor hiába vár a válaszra, még folytatja. – Eszti, hidd el, én tényleg azért ellenzem, hogy Rolanddal találkozz, mert ő veszélyes… tudom, sok haverom van, aki ismeri őt meg a társaságát. Isznak, cigiznek, sőt, mást is hallottam már róluk. Nem szeretném, hogy téged is rábeszéljen ilyenekre. És, nem utolsó sorban, biztos vagyok abban is, hogy ő nem csak a kezedet szeretné megfogni, meg megpuszilni a szádat…
– Tudok vigyázni magamra! – vágom rá dühösen.
– Na persze! – sóhajt nagyot Gergő. – Szóval, vele találkozol holnap.
A fejemet rázom.
– Csak haverokkal leszek. Ne aggódj! – felelem, miközben előkaparom az ágyneműtartóból a pizsimet. Kicsit rosszul érzem magam, amiért nem mondtam igazat Gergőnek, és abban sem vagyok biztos, hogy elhitte, amit feleltem, de így legalább nem nyaggat tovább. És csak remélni tudom, hogy holnap nem ér haza edzésről addig, amíg én el nem indulok itthonról. – Most elmegyek tusolni. Te meg csak nyomulj nyugodtan tovább! – intek a számítógépe felé.
Bólint, de még érzem a tekintetét a hátamon, amikor kilépek a szobából. A zuhany alatt csak Rolandra tudok gondolni, arra, milyen jóképű, milyen népszerű, mennyire odavannak érte a csajok, mennyire ki tudja akasztani a suliban a tanárokat. Közben néha bevillan Peti is, ahogy előre enged az ajtóban, mint egy úriember, meg ahogy csokit vesz nekem a büfében. És bevillan Gergő is, pontosabban az, amit Rolandról mondott az előbb, de elhessegetem a rossz érzést, amit a szavai okoztak. Igazából nem is csak azt szeretném, hogy megfogja a kezem. Szeretnék csókolózni vele! Még belegondolni is iszonyat jó!
Amikor visszaérek a szobába, Gergő még mindig a gépen játszik. Ellenőrzöm a telómat, és mivel nincs rajta új üzenet, kikapcsolom. Anyáéknak ez az egy kikötése van a mobillal kapcsolatban, hogy éjszakára kapcsoljuk ki, és ezt mi be is tartjuk. Bebújok az ágyba, az izgalomtól még forgolódom egy darabig, de aztán nagy nehezen álomba merülök.
Reggel úgy pattanok ki az ágyból, mint akit ágyúból lőttek ki. Bár a találkozónk csak este lesz, de már attól a gondolattól felpörgök, hogy biztosan a suliban is össze fogunk futni. Most még nem szoknyát húzok, azt estére tartogatom – remélem, ugyanilyen napsütéses idő marad, mint amilyenre ébredtem. Bár még csak május közepe van, de olyan, mintha bőven nyár lenne, tegnap is volt vagy harminc fok. Majdnem szétfolytunk az osztályteremben, de egyedül Jani bácsinak, az irodalomtanárnak jutott eszébe, hogy az udvaron, a fűzfa árnyékában elemezgessük a verseket a pokoli tanterem helyett.
A suliban vánszorog az idő. A negyvenöt percek óráknak tűnnek, és csak egyetlen szünetben futok össze Rolanddal, akkor is csak egy villámgyors ölelésre futja tőle, és már halad is tovább a haverjai gyűrűjében. Kicsit rosszul esik, hogy nem is szól hozzám, de pont, mire elkeserednék, a telefonom rezegni kezd a zsebemben.
„Gyönyörű vagy, mint mindig! Este össze-vissza foglak puszilgatni! Imádlak”
A szívem azonnal dübörögni kezd, és ettől a pillanattól kezdve csak arra tudok gondolni, milyen érzés lesz, amikor megpuszil… vagy megcsókol…
A barátnőim is velem együtt izgulnak, mert természetesen elmeséltem nekik mindent Rolandról, sőt, az üzeneteit is megmutattam nekik. Irigykednek is rendesen, és alig várják az esti élménybeszámolómat. Bár Panni, aki már általánosban is a barátnőm volt, inkább Peti-párti, őszerinte sokkal jobban illenék hozzá, de elengedem a fülem mellett, amikor ezt mondja.
Háromnegyed egykor végre kicsengetnek az utolsó óráról, és én még a menzát is kihagyom, úgy rohanok haza. Van egy egész délutánom arra, hogy tökéletes formába hozzam magam, úgyhogy a borotvám, a tusolózselém, a testápolóm, a samponom, a balzsamom, és a hajvasalóm társaságában beköltözöm a fürdőszobába. Szerencsére anyuék dolgoznak, Gergő meg órák után egyből fociedzésre ment, úgyhogy senkinek nem tűnik fel, hogy kábé két órát töltök szépítkezéssel.
Amikor mindennel végzek, elterülök az ágyon, zenét indítok, és várom az estét.
„Tali hatkor? Nem hiszem, hogy tudok tovább várni!” – ugrik fel a csetablak, és még mielőtt válaszolhatnék, már érkezik is a következő üzenet.
„Meg foglak ma csókolni. Muszáj. Mert annyira szép vagy, és annyira szép a szád is!”
Atyavilág. Mély levegő.
„Okés, jó a hat óra! Hol találkozzunk?”
„Gyere a park Fő utca felőli bejáratához! Ott várlak!”
„Okés. Ott leszek.”
„Ne feledd a szoknyát! Látni akarom a szexi lábaidat!”
Hűha. Már nem csak szép vagyok, hanem szexi is…
Elhessegetem Gergő arcát, mert azonnal feldereng előttem, és tudom, mennyire dühös lenne, ha látná ezt az üzenetet, aztán válaszolok.
„Nem felejtettem el. Szoknya rendel!”
Éppen, amikor előhalászom a szürke, egyberészes kis miniruhámat a szekrényből, lép be a bátyám a szobába.
– Szia, hugi! Már készülődsz is?
– Aham – vetem oda félvállról. – Hatkor találkozunk a haverokkal meg a csajokkal.
Elterül az ágyán, biztosan kifáradt az edzésen. Ez jó, mert akkor pihenésképpen tuti filmezni fog, és engem békén hagy. Kivonulok a fürdőszobába, felöltözöm, egy egészen halvány sminket is teszek, aztán már nincs más dolgom, mint kivárni a háromnegyed hatot. Tíz, tizenöt perc alatt simán odaérek gyalog. Úgy döntök, a maradék időt az erkélyen töltöm a legújabb könyvem társaságában. Imádok olvasni, és amióta nekiálltam a luxen sorozatnak, szó szerint minden szabad percemben falom a betűket. Beszippantott ez a világ! Simán elrepül az az egy-két óra így, hogy a luxenek meg az arumok elterelik a figyelmemet.
Amikor elérkezik a pillanat, hogy induljak, egy hatalmas sóhaj kíséretében nyugtázom, hogy a bátyám elszunyókált. Biztosan megint széthajtotta őket az edző, de ennek most kifejezetten örülök. Máskor nem. Aggódom érte, mert mostanában annyi szörnyűséget hallani, hogy fiatal sportolók egyszerűen összeesnek és meghalnak. Bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha Gergővel történne valami. Sokszor az agyamra megy, de ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell, valljam: nagyon szeretem őt. Ő az egyik legfontosabb ember az életemben.
Igyekszem minél halkabban elhagyni a szobát és a lakást, aztán elindulok a park felé. Remeg a lábam. Ezerrel ver a szívem. Úgy izgulok, mint egy gyerek valami iskolai fellépés előtt, vagy nem is tudom, mihez lehetne ezt hasonlítani. Pontban hatkor érkezem, és Roland már ott vár rám. Tetőtől talpig végigmér, közben a mosoly az arcán egyre szélesebbé válik.
– Eeeez igen! – nyújtja felém a kezét, majd amikor megfogom, megpörget, mintha táncolnánk. Aztán magához húz, és én annyira boldogan simulok a mellkasához.
– Tetszik? – mormogom bele az ölelésbe, mire felnevet.
– Az nem kifejezés! Bombázó vagy!
Bombázó. Szexi. Szép. Gyönyörű. Mi jöhet még?
Besétálunk a park kapuján, kéz a kézben, és teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetünk közben. Iskoláról, haverokról, filmekről. Könyvekről nem, mert nem szeret olvasni, de hát ez van. Mindenben nem lehet tökéletes. A könyvekről majd dumálok a barátnőimmel. Amikor elérünk a bográcsozóhoz, azt várom, hogy letelepedjünk egy padra, de ő tovább húz.
– Hé, erre már nincs is út! – nézek rá kissé meglepetten, de ő csak még szélesebben vigyorog, mint eddig.
– Ne aggódj, tudom, hová megyünk! Jártam már erre sokszor!
Egy kis vészcsengő megszólal a fejemben, de elhallgattatom. Mi baj lehetne? Itt vagyunk a város közepén, egy parkban, fényes nappal, egy iskolatársammal. Minden rendben van.
Roland közben elengedi a kezem, átöleli a vállam, én pedig a dereka köré fonom a karom, így sétálunk tovább. Senki más nem jár erre, csak mi, a fák egyre sűrűbben helyezkednek el, és egyre nehezebb lépdelni az aljnövényzeten. Nem is tudtam, hogy ennek a parknak van ilyen vadregényes része is. Soha nem jöttem még el errefelé. Jó tízperces séta után végre megállunk, Roland maga felé fordít, rám mosolyog.
– Itt jó lesz. Itt már biztosan nem fog minket megzavarni senki.
– Mégis miben? – erőltetek ki magamból egy mosolyt, mert – hogy őszinte legyek –, szívesebben maradtam volna az egyik padon a bográcsozónál.
– Ebben – súgja, és hozzám hajol. A szája az enyémhez ér, és én azonnal elfelejtem a vészcsengőt, a bográcsozót, de még azt is, hogy egyáltalán létezik körülöttünk bármiféle világ… ez a csók fantasztikus. Soha korábban nem volt még ilyenben részem.
Roland hátrálni kezd velem, egészen addig, míg a hátam neki nem nyomódik egy fa törzsének. Tovább csókol, közben simogatni kezdi az oldalamat, a karjaimat, amik a nyaka köré fonódnak. Aztán a tenyere a fenekemre siklik.
– Hé – tolom el magamtól. – Ez még tiltott terület!
A kezeit erővel húzom feljebb, a derekamig.
– Nem mondod? – súgja a fülembe, és a tenyere újra lefelé indul, de ezúttal már felhúzza a szoknyámat is és a csupasz fenekemet fogja meg. Belemarkol, én pedig próbálom eltolni magamtól, nem túl sok sikerrel.
– Azt mondtam, hogy ezt még nem! – szólalok meg kissé határozottabban, de nem nagyon érdekli.
– Ugyan már, engedd el magad! – belecsókol a nyakamba, de hirtelen mintha kijózanodtam volna, már nem esik jól az érintése. Haza akarok menni!
– Nem! – emelem fel a hangomat. – Inkább te engedj el engem, és menjünk vissza!
– Jójó, mindjárt megyünk, szépségem! – súgja a fülembe, közben felhúzza a szoknyámat és a tenyerét a bugyimra simítja.
– Engedj már el! – ordítom, próbálom ellökni magamtól, és már minden porcikámban reszketek. A vészcsengőből vészharang lett az agyamban, olyan hangosan jelez, hogy legszívesebben ordítanék tőle! A világ körülöttem hirtelen sötétnek és veszélyesnek tűnik – hiába ragyog a Nap és csicseregnek a madarak. Én csak a saját zihálásomat és az egyre vadabb szívdobogásomat hallom.
Ebben a pillanatban felharsan egy ismerős hang, majd a következő másodpercben Roland már a földön fekszik előttem.
– Takarodj innen, még időben! – ordít a bátyám torka szakadtából, mellette áll Peti és Norbi, a két legjobb haverja. Remegő kézzel húzkodom le a szoknyámat, próbálom eligazítani magamon, mintha mi sem történt volna. Annyira szégyellem magam… közben Roland feltápászkodik, és a dühtől szikrázó szemmel mered a bátyámra.
– Ezt még megbánod! – szűri a fogai között, de Gergő válaszra sem méltatja, csak kőkeményen állja a tekintetét. Pár másodpercig még így merednek egymásra, aztán Roland végre eltűnik, engem még csak egy pillantásra sem méltat, Gergő pedig hozzám lép, és magához ölel. Olyan hirtelen tör fel belőlem a zokogás, hogy esélyem sincs még csak csillapítani sem… hangosan, fuldokolva sírok a bátyám mellkasán, akinek a karjai között olyan biztonságban érzem magam, mint egy kislány az apja ölében. Hallom, hogy a haverjai is hozzánk lépnek, megérzek egy puha tenyeret a vállamon, és tudom: Peti az.
Így, hogy ők itt vannak nekem, a világ kezd újra megtelni fénnyel és élettel, és ahogy csillapodik a zokogásom, úgy hallom újra mindig hangosabban a fák lombjaiból zengő madárdalt. Nem is tudom, hogy lehettem ennyire vak, és hogy tudtam nem meghallani a bátyám figyelmeztetését. Azt sem tudom, hogy került most ide, de per pillanat nem is érdekel… csak az a fontos, hogy annak ellenére, ahogy én viselkedtem vele az elmúlt napokban, ő mégis itt van és vigyáz rám. Tudom, hogy ha valaki, hát ő szeret engem. Tudom, hisz ő a testvérem. Ő az, akivel a kötelék, amely már óvodás korunkban is átsegített minket minden nehézségen, örökre megmarad.
Elhúzódom tőle, felnézek rá, és szavak nélkül is tudom, mire gondol most. Ugyanarra, amire én. Ahogy megvédett az óvoda homokozójában, amikor a nagyobbak le akarták rombolni a homokváramat. Ahogy megkergette az utcabeli fiúkat, amiért csúfoltak a rózsaszín bicajom miatt. Ahogy megpofozta a Nagy Janit alsóban, amiért azt mondta, csúnya vagyok…
– Köszönöm – súgom neki, ő pedig nevetve ölel magához újra.
– Szívesen, mint mindig. De azért nem bánnám, ha eljönne az az idő, amikor már nem kell miattad verekednem. Most borogathatom majd egész este az öklömet…
– Ígérem, ez volt az utolsó ilyen eset – nyomok egy cuppanós puszit az arcára, és nyomunkban Petivel és Norbival, kéz a kézben sétálunk ki a fák közül.
TABI KAZU
Búcsú
Az első napsugarak elérték a kertpalánk tetejét és besurrantak a bambusz levelei közé. Éledő szellő suhant a harmatos fű felett, s fénylő hátán ringatózni kezdtek a sötétzöld levelek. Élükön puhán siklott végig a kelő Nap fénye.
Egy öregember figyelte lélegzetét visszafojtva a változást, ahogy az est lassan visszahúzódik, helyet adva a közelgő reggelnek.
Évek óta, minden egyes hajnalon kiült a kopott karosszékbe, és minden egyes nap új ajándékkal örvendeztette meg a szívét, ám ezen a reggelen a természet tökéletes szépsége sem volt képes eloszlatni a mellkasára nehezedő sötét felleget. Szomorú tekintete gyöngéden simította végig a halkan rezgő bambuszcsoportot.
Képek bukkantak elő a múltból, az a nap, amikor megszületett a fia. Pár nappal később fiatal bambuszhajtásokkal tért haza, és a felesége letérdelt mellé, és segített a puha földet lenyomkodni körülöttük. Ezután karjára vette a babát és odavitte a növényhez, hogy bemutassa őket egymásnak. Sokan azt hiszik, hogy egy pár napos csecsemő mit sem ért a körülötte zajló világból, de a férfi biztos volt benne, hogy gyermeke megértette: ha jól gondozza majd, mire felnő, visszakapja a gondoskodást.
Szép időszak volt! Kevés könny hullott, annál több kacaj szállt végig a házon, ki a kertbe. A cseperedő fiúcska együtt számolgatta apjával az új hajtásokat, ősszel meg összegyűjtötte a lehulló leveleket és anyjával készítettek belőlük képeket, meg díszeket, és mindig tett belőlük az aprócska *hokorára, a kert *kamijának a szentélyére, de nem feledkezett meg az ünnepeken sem róla, jutott a finom *mochiból mindenkinek, aztán másnap kiszaladt, ha esett, ha fújt, hogy elfogadta-e a kami az ajándékát. Mindig elfogadta.
Az évek repültek, s a növekvő gyermekből a saját útját járó ifjú lett, ám váratlanul távozott a felesége és vele együtt a felhőtlen boldogság. A temetés napján zuhogott az eső. Miután egyedül maradt a házban, kiült a teraszra, és a bambuszt bámulta üres szemekkel, és egyszer csak rádöbbent, hogy a levelek vele együtt könnyeznek.
Egy év se telt el, mikor a fia bejelentette, hogy a városba költözik és hamarosan megnősült, majd hamarosan megszületett az unokája, ám csak ritkán láthatta, mert a szülők folyton dolgoztak, neki meg egyre nehezebben esett a mozgás és a hosszú utazás.
Egyik nap éppen a boltból ballagott hazafelé, mikor először rosszul lett. Rosszalkodik a szíve, mondta az orvos és felírt néhány gyógyszert. Fölöslegesnek tartotta, hogy szóljon a fiának, minek szaporítsa vele a gondjait, így is van neki elég – a munka, a család.
Lassan belenyugodott az egyedüllétbe, amit sokáig oly nehezen viselt el. Ebben segített neki ismét a bambusz. Minden nap megörvendeztette valamivel. Hol ködbe rejtett harmattal, hol vidáman csillanó esőcseppekkel, hol tekergő vízkígyókkal a monszun idején, hol bujkáló holdfénnyel a sűrű lomb között, vagy csillagok táncával a ringatózó levelek szélein. Néha elámult, mekkora lett az az egykoron aprócska kis hajtás! Sűrű erdőcskévé terebélyesedett a terasz szélén, elzárva a kilátást, de nem engedte, hogy a fia megritkítsa. Biztos volt abban, hogy a bambusz kamija szívesebben maradna sűrű rejtekében, ahol néha apró madarak bújnak meg, pókok szőnek ezüstös hálókat az ágak közé.
Eszébe jutott az eset, amikor a fia elhozta pár napra egyik nyáron a családját. Az unokája talán négy éves lehetett, és folyton a kertben futkosott. Meglátta, hogy a szomszédból a macska ott szunyókál a bambusz és a terasz között a sarokban. Türelmetlenül benyomakodott az ágak közé és egy levél megsértette a kezét. A játéknak sírás lett a vége és a gyerek haza akart menni. Bár egyetlen szó sem hangzott el, mégis érezte a néma szemrehányást.
Valami sajogni kezdett legbelül, de nem válhatott meg az egyetlentől, ami eleven emléke volt a feleségének. Minden új levelében az asszony mosolyát látta újraszületni.
Éles csörgés szakította ki ábrándozásából. A fia hívta telefonon.
- Apa! Hétvégén jövünk érted. Maiko majd elcsomagolja a holmidat, viszünk kartonokat, szóval ne aggódj, megoldunk mindent!
Elhallgatott, aztán szaggatottan folytatta: - Tudom, hogy nehéz lesz ezt most hallanod, de az új tulajdonosok arra kértek, hogy vágassam ki a bambuszt, mielőtt beköltöznek. Szombaton jön egy kertész… Ha nem érnék oda időben, kérlek, engedd be!
Az öregember rezzenéstelen arccal nézett kifelé, de a szeme sarkában egy könnycsepp csillant.
Hangos csivitelésre ébredt. Közömbösen vette tudomásul, hogy elaludt a teraszon és egész éjjel kinn volt. Kezei teljesen megmerevedtek a hidegtől, lassan dörgölni kezdte őket. Térdei nehezen engedelmeskedtek, de nem törődött az ízületek panaszkodásával, becsoszogott a konyhába és teavizet tett fel a tűzhelyre, aztán elővette a legszebb teáscsészét. A teapor színe májust idézte, a frissen zöldellő mezőket, a gőzölgő ital bevarázsolta a lankás teaföldek illatát. Odament a teraszajtóhoz és kinézett a kertre.
- Amaya kedves! – szólalt meg halkan – Egészségedre!
Az első korty lassan végigfolyt a nyelvén, elérte a szájpadlását, és ahogy kifújta orrán a levegőt, az aroma kinyílt, mint egy képeskönyv. Tavasz illatát hozta a szellő, cseresznyeszirmok repkedtek körülötte, s a távolban a méregzöld hátú dombok fésült hátán mintha valaki közeledne!
Félrenyelt. Fuldokolva köhögött, sokáig, aztán teljesen kimerülve rogyott az ágyra.
- Bolond vénember! – sóhajtott fel. – Semmire sem vagy már jó!
Feltápászkodott és kiment a teraszra. Mereven bámulta a bambuszt. Ezen a tavaszon egyetlen madár sem fészkelt bele. A kis szentélyen egy fehér lepke napozott éppen. Amikor széttárta a szárnyait, finom szürkés rajzolat tűnt elő és két piros pötty. Finoman csapkodott párat és ellibbent. Az öreg lehajolt a hokorához és lesöpörte róla a füstölők porát. Ekkor látta meg benne a követ. Egy fényesre polírozott sötétzöld kő volt. Pontosan a markába illett. Elgondolkozva nézte, aztán bement a kerti házba szerszámokért.
Mire elkészült, a nyugvó Nap már elérte a horizontot. Meggyújtotta a jókora rakást. Alul a száraz szalma és az ágak hangosan sisteregtek. Sokáig nyaldosták a lángok a zöld leveleket, mire azok lassan feketedni kezdtek és sötét füst szállt az ég felé.
Az öregember a karosszékből nézte, ahogy a rakás egyre kisebb lesz. Azt hitte, hogy fájni fog megtenni, de nem érzett semmit, csak megnyugvást. Ha meg kellett történnie, akkor az ő keze által, amivel elültette. Ujjai a követ simogatták. Puhának és melegnek tűnt, mint Amaya ujjai. Emlékezett az első pillanatra, amikor meglátta a Meguro-folyó partján a cseresznyeszirmok záporában, emlékezett a mosolyára és az érzésre, amikor először fonódtak egybe az ujjaik. Hihetetlenül könnyűnek érezte akkor magát, mintha tudna repülni, fel a hófehér felhők fölé. Kedvese kacagva kérte, hogy maradjon, mert egyedül nagyon szomorú lenne nélküle, mire ő átölelte a lány vállát és azt mondta, hogy akkor inkább marad, vele marad örökre, bárhol is lennének.
Fehér füst szállt a hokora felé, szinte teljesen betakarta. Mintha egy alak állt volna ott. Az öreg arra gondolt, talán a kert kamija az. Elmosolyodott.
- Bocsáss meg! – mondta halkan. – Tönkretettem az otthonod! Kérlek, bocsáss meg!
Halkan szisszent néha a parázs, s az öregember belefeledkezve nézte, ahogy a bambusz lelke megindult felfelé, lassan tekergőzve a csillagok közé, és ő furcsa módon úgy érezte, hogy most, ebben a pillanatban képes lenne felszállni, mint akkor régen.
- Hiroshi kedves! – hallotta Amaya hangját és egybefonódott kezeiket látta, az alakját, az arcát, a mosolyát. Szíve hatalmasat dobbant.
- Repüljünk!
hokora: apró kis szentély kamiknak
kami: szellem, isten
mochi: ragacsos rizsből készült japán édesség
VÁRHEGYI ISTVÁN
Figyelmeztetés
Hetek óta érezte a szúró fájdalmat a hátában, ami egyre erősödött.
A kezdeti díszkomfort érzés határozott fájdalommá alakult. Az alattomos nyilallások, szúrások a legváratlanabb pillanatban akasztották meg a mozdulatait. Először csak a hátában érezte, majd átterjedt a mellkasára is. Nem akart törődni vele, rengeteg elintézendője akadt. Amikor a fájdalmak erősödtek nyugtatta magát - előbb utóbb majd elmúlik, nem lehet komoly, biztos a teniszezés közben húzódott meg a hátizma. Olykor a legváratlanabb pillanatokban kiverte a veríték, de nem akart foglalkozni vele, bár kínos percek sokaságát kellett átélnie miatta. Egy bevásárlós szombaton, amikor nyaraláshoz keresett tengeri cipőt, gumimatracot és búvárszemüveget, a boltban olyan erős fájdalom tört rá, hogy alig tudott fizetni a pénztárnál. Mire elvonszolta magát az autójáig, az inge teljesen átizzadt. Ám ez kevésbé zavarta, mint a heves légszomj, amit úgy élt meg, mintha lassan megfulladna. Az autóba szinte beesett és képtelen volt a fájdalmon kívül bármire figyelni. Ekkor jutott eszébe, ez a vég kezdete. Amint ez a lehetőség tudatosult benne, kicsit megnyugodott, mert gyakran félt, hogy nyilvános helyen esik össze és öntudatlanul bepiszkítja magát a saját testnedveivel. Légszomja kezdett alább hagyni, de a hátából induló fájdalom a tízes skálán már elérte a kilencet. Beindította a motort és minimumra állította a klímát, addig nem indult el, amíg fázni nem kezdett. Lassan óvatosan vezetett otthonáig, a kocsiból úgy kászálódott ki, mint akinek eltörték kezét és lábát. A csomagokkal nem törődött, hagyta a kocsiban őket. Felvonszolta magát a lakásáig, az ajtóban ismét kiverte a veríték és a fájdalom erőssége elérte a tízest. Bekecmergett a nappaliba, lerogyott a kanapéra és a görcsöktől összegörnyedve próbált levegőhöz jutni, pedig tudta abban a pózban még kevesebb oxigén jut a tüdejébe, de így fájt kevésbé a háta és a mellkasa. Érezte, ezt a fájdalmat ma nem győzi le, szólt a társának – aki eddig a szobájában volt – hívja a mentőket. Megkönnyebbült, ezt a csatát elvesztette, azonban jönnek és segítenek, vagy így, vagy úgy.
A mentő tizenöt percen belül megérkezett, a mentőorvos alaposan kikérdezte és megvizsgálta, miközben csóválta a fejét. Majd rendelkezett, hogy légmell gyanújával az ügyeletes kórházba viszik. Nem kért hordágyat, ragaszkodott, hogy saját lábán menjen a mentőautóhoz. Kicsit megnyugodva szállt be a mentőbe, mivel a diagnózis felállították, tehát jó esélye van, hogy meggyógyítják. Befelé nevetett a kaszáson, akinek nem sikerült elragadni őt. A kórházban a mentősök átadták az ügyeletes orvosnak, aki azonnal röntgent rendelt. Jött a beteghordozó, aki kerekesszékkel vitte a röntgenbe. Nem tiltakozott, fáradtnak érezte magát. A röntgenben nem volt senki, a beteghordozó elment, magával vitte a kerekesszéket. Állt ott a nagy gépek között a félhomályban, elveszettnek érezte magát a fájdalmai ismét felerősödtek. Oda vánszorgott egy röntgenasztalhoz és leült. Gyötrelmes tíz perc telt el, mire rádöbbent teljesen egyedül van. Ekkor jutott eszébe Dávid zsoltára:
„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy;...”
Tovább nem tudta a zsoltárt, mégsem bosszankodott, az ima elűzte a félelmét. A zsoltárt követte a Miatyánk. Kicsit megtorpant, amikor ahhoz a részhez ért, hogy legyen meg a Te akaratod. Régebben oly sokszor berzenkedett ezen mondat ellen. Miért az Ő akarata legyen meg, hiszen enyém a kérés, hát legyen meg az Én akaratom. Végre abban a kiszolgáltatott helyzetben megértette, hogy valóban mindig az Úr akarata szerint történik minden. Azt is érezte - életében először - ez így van rendjén.
Hirtelen felkapcsolták a mennyezeti lámpákat, aminek a fényei zavarták a félhomályhoz szokott szemét. Az orvos beállította a röntgengépbe, alig öt perc alatt befejezte a vizsgálatot és hívta a betegszállítót. Mire leértek a földszintre az ügyeletes orvos már kezében a röntgen eredménnyel várta. Továbbirányította egy másik kórházba, mert nem találtak semmit, ami a fájdalmait megmagyarázná. Közel három órája szenvedett, segítség nélkül. Kezdte elveszíteni a türelmét, ismét kiverte a veríték, de senki nem törődött vele. A másik kórházba egy veterán éveiben járó mentővel szállították át, amire több mint két órát várt. A mentő szirénája bántotta a fülét, a rugózása pedig rosszabb volt, a lovasszekérénél. Mire beértek az alig tizennyolc kilométernyire lévő kórházba, már nem tudott koncentrálni. Hallotta a hangokat, de nem értette meg azokat. Szemei előtt fekete karikák futottak versenyt. Arra gondolt ismét, ez a vég! Amiben nem tévedett, valóban a végállomásra értek.
Az intenzív osztályon pucérra vetkőztették, befektették egy szabad ágyba és mindenféle gépeket kötöttek rá. Az orvos megvizsgálta, majd közölte a diagnózist: szívburokgyulladás. Sejtette, valamelyik létfontosságú szerve rendetlenkedik, de arra nem gondolt, hogy pont a szíve lesz a gyenge láncszem. A bekötött infúzió hamar megtette hatását, szinte folyamatosan cserélni kellett a kacsáját, de nem bánta. Jobb mintha katéterezték volna. Az éjjeli szekrényen egy bibliát talált, kinyitotta fellapozta Dávid zsoltárát és onnan olvasta tovább, ahonnan nem tudta fejből idézni az imát:
„…a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.”
Olvasás közben rádöbbent, hogy a Fentebb-valónak terve van vele és a betegsége csak egy apró figyelmeztetés, hogy térjen vissza a feladataihoz. Mivel az Úr kijelölte számára az utat, amiről nem térhet le. Ettől a felismeréstől megnyugodott és a gyógyulás rögös útjára ért.
BÖRZSÖNYI ERIKA
Valóság és álom határán
-Liftben-
Nyomasztó, rossz álmokkal teli éjszaka után, sok felriadást követően, hajnali ötkor úgy döntöttem, hogy nem próbálkozom tovább a visszaalvással ezen a hétfő reggelen. Inkább beletörődtem, hogy számomra ezúttal véget ért az éjszaka. Mindössze három órát sikerült aludnom, de úgy ültem az ágy szélén, hogy tudtam, az ébrenlét, és álmosság kockázatát vállalni kevésbé rossz megoldás, mint, hogy tovább aludjak, és az éjszaka látott rémálom folytatódjon.
Talán a tegnap olvasott könyv, Ray Bradbury novelláskötete, Az illusztrált ember, és a róla írott cikkem hatása lehetett az álom, amit most el fogok mesélni.
Reggel volt az álomban, az a tipikus téli reggel, amikor az ember legszívesebben visszavackolná magát az ágyba. Sötét volt még, a Nap sem kelt fel, hideg, és köd. De nekem fel kellett kelni, mert időre mentem valahová, készülődni, és a buszhoz indulni. Nem volt apelláta. Gyors reggeli, az első kávé után zuhanyozás, öltözés, és eközben fel is ébredtem.
Halkan zártam magam mögött a bejárati ajtót, és hívtam a liftet, amely szinte hangtalanul, gyorsan megérkezett, és nyílt az ajtaja.
Ekkor mögöttem is kinyílt az lakásajtó, kilépett a fiam, s míg tartottam a liftajtót, ő bezárta a lakást, és belépett mellém a liftbe. Mindketten álmosan, egymáshoz nem is szólva álltunk, megnyomtam a földszint gombját, és elindultunk lefelé.
Csakhogy a földszintre érve az ajtók nem nyíltak ki, hanem a lift egyet zökkenve elindult velünk felfelé.
Elhívtak! – mordult fel mérgesen a fiam, hisz mindketten siettünk, ő munkába, én meg orvoshoz.
Eközben a lift csendesen siklott velünk felfelé, a kijelzőn láttam, hogy elhagyjuk a mi emeletünket, a hetediket, aztán tovább, a tizenegyedik emeletre, de a lift nem állt meg, hanem ugyanabban a tempóban haladt tovább. A különös csak az volt, hogy a házunk 11 emeletes, el kellett volna érnünk a liftakna tetejét!
Mi van? – szólaltunk meg egyszerre mindketten. A fiam hangjában inkább csak meglepetést érzékeltem, míg én éreztem, hogy elborít a közelgő, jól ismert pánikroham. Félni kezdtem.
De csak annyi történt, hogy a lift háborítatlanul haladt velünk tovább. Halkan, zökkenőmentesen!
Végül a kijelzőn tisztán láttam, hogy elértük a 666. emeletet, ahol egy parányi zökkenéssel megállt velünk a lift. Vártam, hogy a lift ajtajai kinyíljanak, de azok nem mozdultak.
Hol vagyunk?- szaladt ki a számon a kérdés.
Ne akard megtudni - hallottam a fiam hangját, aki logikus gondolkodásával már kiszámította, hány méteres magasságot ért el velünk a lift.
Halálos félelem fogott el, amikor rájöttem, hogy a lift foglyai vagyunk, valahol a csillagok között, a végtelenségben, és nincs tovább.
A lift mozdulatlanul állt, nem indult el lefelé, hiába nyomtam a gombot, a visszaút esélye elszállt. Az ajtók sem nyíltak ki, s mi ott álltunk, tudva, hogy ha elfogy a levegő, véget ér az életünk, ott, a 666. emeleten, a semmiben függő liftben.
És akkor egyszerre jutott eszünkbe, hogy a lakásban maradt a két kutya, Bendegúz, és Babó, akiket mind a ketten úgy szeretünk, mintha családtagok lennének, és valójában azok kis.
Mi lesz velük?- szakadt ki belőlem a kérdés, és tanácstalanul egymásra néztünk.
Hívjunk fel valakit! – javasoltam, de egyikünk mobilja sem működött, nem volt térerő. Akkor jutott csak eszembe, hogy az új ajtóhoz senki másnak nincs kulcsa, csak nekünk.
Sorsunkba beletörődve vártuk, hogy elfogyjon a levegőnk.
Ekkor ébresztett az órám, s én, mint a fuldokló, aki a víz alól felbukkanva levegő után kapkod, próbáltam megkapaszkodni az ébrenlét valóságában.
Öt óra húsz, láttam a számlapon, sötét volt még, és csend az egész házban. A szemközti tizenegy emeletesben is csak elvétve égett lámpa, jelezve, hogy hozzám hasonlóan korán keltek fel mások is.
Fiam, és a kutyák békésen szuszogtak a szomszéd szobában, mit sem tudva mindarról, ami az álomban történt velünk.
Most majd zuhanyozni fogok- gondoltam, gyors reggeli, az első kávé, öltözés, és elindulok az orvoshoz. De előbb még az ágy szélén ülve kócosan, az álmot éppen csak kitörölve szememből, elkezdtem leírni az álom történetét. Nehogy elillanjon abba a tartományba, ahonnan talán már soha nem hívhatom újra elő. Kapkodva írtam, kesze-kusza kézírással, a megszokott határidőnaplóba. Éppen elkészültem, mire indulnom kellett, hogy a fél hetes buszt elérjem.
Bakancs, télikabát, maszk az arcomra, zártam az ajtót, és közben már hívtam a liftet. Szinte hangtalanul érkezett, beszálltam, megnyomtam a földszint gombját, a lift pedig elindult velem.
GYURKOVICS MARGIT
Visszapillantás
Bármit meg tudok írni! – üvöltöttem. – Bármit, amit érzek, vagy éreztem – súgtam magam elé, de ezt már csak én hallottam. Hosszan folyattam magamra a forró vizet. Újra, meg újra eszembe jut ez a régi történet. Már majdnem húsz év telt el, mégis a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel az emlékképek. Elcsuktam a vizet, és óvatosan kiléptem a tus alól. A helyiségben gomolygott a pára. Belebújtam a kedvenc bolyhos köntösömbe, és a tükör elé álltam. Nem vacakoltam holmi bűvös kendők előhalászásával, ami a tükör letörlésére szolgálna. Nem túl elegáns megoldás, de az öklömet használtam, Csak egy kis felületet töröltem le, hogy lássam magam, amíg a hajkefével próbálom megzabolázni makacs tincseimet. A tükörből, mosolygós, kék szemek pillantottak rám - pedig az enyém barna. Elmosolyodtam. Addig bámultam a csillogó szempárt, míg a tükör feladta a párával folytatott küzdelmet és eltűntem a homályban. Ebben nagy gyakorlatom van. Mármint az eltűnésben. Egyáltalán nem nehéz, elég pár homokszínű ruha, telitalpú cipő, fénytelen formátlan haj, (túlzás lenne frizurát mondani) egy ormótlan szemüveg, és olalá, máris láthatatlanná válik az ember. De tudok jobbat! Amikor a sorok között tűnik el az ember. Na, az az igazi! Olyan érzés, mintha a saját kiállításodat néznéd, egy festmény mögött megbúvó rejtekhelyről. Figyeled az érdeklődők mimikáját, hallgatod a beszélgetésüket, látod, ahogy erősen koncentrálva bámul rád egy kritikus. Szinte kilóg a nyelve a szája sarkánál a nagy összpontosítás miatt. Néz, de nem lát! Kuncogsz, csak úgy befelé magadnak, de már alig tudod vissza fojtani, a fel – feltörő kacagásod, amikor váratlanul valaki belép a képbe. Néz. Téged néz, és lát! Nincs hová bújni.
Ő így érkezett. Kék szemeinek forró pillantása elégette a homokszínű ruhákat, édes mosolya rést talált a lelkemen. Hangja hűsítő fuvallat lehetett volna forró nyárban (ha az első nyári zápor el nem mosta volna még a lába nyomát is). Szerettem, ó annyira szerettem! A humorát, a mosolyát, a nyakának ívét, ahogy előbukkant a hófehér ing alól. Először lágyan mondta ki a nevem, óvatosan közelített, mint a szarvas, mielőtt kilép a tisztásra. Kinyíltam, mint a napraforgó és Ő lett az én fénysugaram. Láthatatlan indáim, önálló életre keltek, ölelni akarták, érezni testének forróságát. Minden sejtem érte lüktetett. Csupasz, lemeztelenített lélekkel álltam előtte.
Vártam rá. Először mosolyogva, álmodozva, elképzelve, milyen lesz az első érintés, az első csók. Aztán hosszú éjszakákon át, álmatlanul, reszketve a vágytól és forró ígéretektől. Láttam magam előtt elsuhanni, az elvesztegetett időt. Óriási homokórához hasonlítanám. Ahogy zuhog lefelé a homok, te meg egyre türelmetlenebb leszel. Végül, váróteremben felejtett csomagként vártam, - hiába. Hát csoda-e ha ezek után azt állítottam, bármit le tudok írni?
Bántani akartam, hogy ne csak nekem fájjon. Azt sugalltam, hogy csak játék volt, hogy ez az érzés talán csak szürke, hétköznapi. Hogy nincs benne semmi kiváltságos, semmi egyedi. Nem ünnepi, mint a vasárnapi szentmise, és nem szédületes. Nem olyan, mint a körhinta, ami csodásan forgat körbe, míg teljesen beleszédülsz a varázslatba. Ó, milyen hazug tud lenni a száj, ha fáj a szív.
Minden elmúlik. A tűz is kialszik, a viharfelhők is eltűnnek a fejünk fölül, az álmok meg elszállnak, mint a vándormadár. A boldog pillanatokat felnagyítjuk, dédelgetjük, mint anya a gyermekét. Óvjuk. Emlékeimben őrzöm a szemek fényét, a hangot, egy dallamot, hosszú beszélgetésekből visszamaradt mondatfoszlányokat és a mosolyt, de ehhez az kellett, hogy ne rontsuk tovább.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése