ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK
KOVÁCS DANIELA ( 1976. február 2. Nagyvárad)
Amikor Daniela először megjelent a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldalon 2018. áprilisában Dobrosi Andrea szerkesztése alatt, valami iszonyatosan nagy erőt éreztem a verseiben, hívást, hogy olvassam Őt.
Valami, azt súgta mindenképpen meg kell ismernem jobban a költészetét, a tiszta, hiteles hangot, azt a fajta érzelmi világot, amit tükröz.
Ahogy egyre jobban elmerültem munkásságában úgy oldódott fel a lelkem... Úgy vált bizonyossá számomra a hit, hogy az ég kék és a hamu szürke és bármilyen törékeny is az emberi lélek mindig lesz valaki, valami, ami felemeli egészen fel az égig.
Mára, az egyik legkedvesebb kortárs költő számomra, s ami bizonyos még, hogy a legjobb Barátom is.
Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónak, szerzőnek a figyelmébe Őt!
Ő így vall magáról:
Mielőtt a saját élettörténetemet önteném sorokba, bizton kijelenthetem, hogy én magyar vagyok. Nemcsak azóta, hogy hivatalosan is magyar állampolgár lettem, hanem hiszem, hogy szívem első dobbanása is magyar volt…
Nagyváradon, vegyes házasságban láttam napvilágot, ott is nőttem fel. Bár anyai ágon a nagyszüleim még magyar földön születtek, otthon a szüleimet sosem hallottam magyarul beszélni. Román bölcsödébe – óvodába - iskolába jártam én, és testvéreim is. Talán azért, mert nem akartak kitenni minket atrocitásoknak, ugyanis akkoriban „bozgornak”, azaz hontalannak nevezték gúnyolódva a határon túlra rekedt magyar ajkúakat.
Épphogy betöltöttem a 19-ik életévemet, amikor egy román barátom, aki ismerte a szép szó iránti rajongásomat, elhozta nekem nyers fordításban Reményik Sándor Eredj ha tudsz című versét. Földbegyökerezett a lábam a gyönyörűségtől. Sorsdöntő pillanat volt az, hisz attól fogva tudtam, hogy élnem csak akkor érdemes, ha ezen a szépséges magyar nyelven fogok majd álmodni, létezni, alkotni.
Onnantól váltam nem csak anyám által magyarrá. Ekkor tanultam meg ezt a számomra különleges szentséggel bíró nyelvet. Önszorgalomból minden egyes szavát-szótagát-ragozását. Saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húsz évesen...
VERS
Átkozott vesszőfutás
Mit látnék, ha a végén visszanéznék?
Míg érezném, hogy fogy a levegőm,
megborzadnék, s fájdalomtól égnék,
mint halódó vad a kopár legelőn.
Nyugtalan vergődnék, mert újra látnám
húsomra járó keselyűk raját,
s könny peregne arcomon le látván,
hogy sáskák legelték életem javát.
Mert másnak éltem. Mindig másért vágytam
zengő szóval áldott kegyelemre,
s galád csatákban, hogy mást felváltsam,
tejszínű rongyot tűztem fegyveremre.
Ha cifra zsúrok vártak, útrakeltem,
s a lélekhárfám danolt ott (mi más?),
a vígakhoz igazult a kedvem,
én csörgősipkás, én bús komédiás.
Ha mosolyt látott, ujjongott a lelkem,
mert hitte, hogy az szent, és hogy igaz,
s most visszanézve vére kiserken,
mert rájött arra, hogy egyik sem volt az.
Megrázkódok. Még nincs vége az útnak,
még lépni tud a láb tovább, tovább...
S míg az ujj nékitapad a húrnak,
ropni kezd megint a drótra járó báb.
Egykor bölcsőm, majdan temetőm
Haza. Otthon. Ó, micsoda szentség
ül ajkaimon, ha kimondalak,
s öröm röpköd bennem, mint a fecskék,
ahogy köröznek vén tornyok alatt.
Míg kimondalak, szűkül a világ,
mit könnyűimmel öntözék híven,
és egészen csontig, velőig hág,
hogy nevedet dobogja a szívem.
Áhítattal, lábujjhegyen járlak,
akár a medrét tisztelő patak,
melynek alján kavicsélek várnak,
hogy feltörjék a gázló talpakat.
De én itthon vagyok. Jaj, hiába
űzné el innen ádáz sorsörvény,
ősjogon vésem ércbe, sziklába,
magyarnak lenni rendelés, törvény.
Haza. Otthon. Ó, fennkölt födelem,
önnön véremmé vallak lelkesen,
hisz Árpád-házhoz köt a gyökerem,
és Nimród fia az én Kedvesem.
A Házsongárdi hantok közt
(Reményik Sándornak)
Egy éhes, mohó lángot vittem néked,
a szívemet, az ártatlan-fehéret,
amelyben húsz éve gerjedve éled
mi néked szent volt, s mi nékem az élet.
Láttam hol, s miképp alszanak az árvák,
(de sírhalmuk, ó, mint roskadt asztagok)
felettük vén, ám büszke magyar hársfák
könnyeztek csillogó, égi harmatot.
De Téged, jaj, Téged meg nem leltelek,
Te Erdély édenjén érő Tudásfa,
kinek egyszavára emberseregek
indultak örök, fejvesztő futásra.
Adj egy jelet, kérlek, szent Igém, Földem,
lobbanjon lángra itt Tőled az avar,
mert hű áhítattal áldani jöttem
a valaha élt legmagyarabb magyart.
A két világ mezsgyéjén
Tizenhárom év... s én még nem tanultam
az erős szívek nehéz erényét,
lemondani, vagy tűrni elvakultan,
és várni, hogy gyümölcsük beérjék.
Tűrni? De hogyan, míg döngöl az ököl
az elfogadhatatlan asztalán?
Sírok sűrűjében ásít egy gödör,
s ott négy deszka közt fekszik az Apám.
Mióta alszik, szemem egyre leskel,
úgy fürkészi a vén hant agyagát,
hogy tán meglátja majd, amidőn felkel
és kilöki a kripta ajtaját.
Nyakas hiszekegy
December három. Zúgolódó szél
őrjöng végig a szárszói tájon,
s újra mindenkinek arról beszél,
mint kövült csonttá benned az álom.
Nyolcvankét éve járja a távolt,
de telenként ide visszatalál,
ahol meglátta, midőn elgáncsolt,
majd sínek közé lökött a Halál.
Szerencsétlennek a lelkét rágja,
ezért üvölt így, hogyha idetér,
mert mindörökkön azokat látja,
akik eladtak rongyos kincsekér'.
Ne félj. Én nem csak hallom, de értem,
tudom a valót, s hirdetem híven,
ezrek helyett hajlik most a térdem,
s milliók szíve most az én szívem.
Időtlen lettél. Akárhogy nyírták
gyönge törzsed hajló, ifjú ágát,
mi szívben él, kinő, mint a csírák,
s egyre bontja bimbódzó virágát.
Mindenségeddel egy
Szűk odújából kibútt már az éj,
s ím homlokára szűz tudatlanul,
ezüst pókhálót sző a holdkaréj,
s ében hajába csillagport gyalul.
Míg körém nő a messze, a távol,
rádgondolásom örvénnyé dagad,
s a rólad zengő szívem dalától,
szememben meleg, sós forrás fakad.
Fakadjon csak, nyomában hadd égjen
mindaz, miben a tegnap árnya él,
hogy nélküled, úgy kellene élnem,
mint baltájától lehullt baltanyél.
Jaj, ez az árny, mikor magja kel ki,
megbénít, lélekvérem issza, rág,
s én nyomorék, mint ki elfelejti,
hogy ökle nincs, ha bántják, visszavág.
Hisz ott voltam, lélekharcot vívtam,
míg rajtad csorbult sorspöröly és kés,
s kövült fájdalmamban, féltve bíztam,
hogy megtörnöd e gyötrelem kevés.
Vizemen viszlek, izmos zsineggel,
amelyet úgy húzok magam mögött,
mint sugarát a Nap, midőn reggel
kibuggyan és fürdeti a rögöt.
Vonszollak, viszlek, magammal húzlak,
te mélyülő Mélység, Bércmagasság,
engem is a szívós vágyak húznak,
s hogy élhessenek, szükségük van Rád.
Ha könnyel kell írni, azzal írom,
hogy talptól arcig elszánás temet,
és tüzét öntöm itt, e papíron:
NEM TŰRÖM EL, HOGY ELVESZÍTSELEK!
Felharsan a kűrt
Most látom meg, a szobám olyan mély,
és olyan üres, mint a vártorony,
az ablakon se fut be ma a fény,
mely éjjelenként mindig átoson.
Most fülelek, a csönd milyen siket,
(talpam alatt a padló se recseg),
pedig eddig hallottam, hogy siet
a szívórám, ha hangosan ketyeg.
Ti is látjátok? Ti is halljátok,
mint fordulnak ajtókban a zárak?
Lopódzó árnyak, mint hű lakájok,
gyűlnek egyre, és mind körülállnak.
Fogjátok szorosan egymás kezét,
véreim, most … most jól ügyeljetek,
hogy bár csönd van künn, s éjjeli setét,
ne húzza álom bágyadt fejetek.
Halkuló zsolozsma
Uram, már úgy érzem, összerogyok,
pedig hajdan mily könnyedén jártam,
s most oldalamon lecsüng e konok
szabadság-mámor hajtotta szárnyam.
Zúdulnom kellene, mint a jégár,
de hangom is csak tompa hördülés,
kitörnék innen, szabadulnék már,
ám rabajtómon nincs egy ujjnyi rés.
Fáradt vagyok. Már rég nincsen erőm
az embervércsék közti csatákhoz,
légy újra Te a hitem, levegőm,
hajolj le a fészkehullt madárhoz.
Látod, Uram? Merész álmot szőttem,
és porontymódon nagyot akartam,
de belátom, akármeddig nőttem,
én emberként a porban maradtam.
A káprázat nyomában
Ma átgázolva a földi bajokon,
a valaha volt kezdetet idézem,
s túl sorsfolyókon, léttorkolatokon,
bénult halálon, gránittömb-vidéken,
túl szövevényeken, s rögeszméken túl,
keskeny időhúron préselve magam,
meglátom végre, hogy élő lánggá gyúl
angyali lényed, amelyre nincs szavam.
Szájtátva állok. Ó, hiszen most látom,
hogy záporodtól üdültek a mezők,
hogy lombos homályként kúsztál a fákon,
s benned hűsöltek az odaérkezők,
bimbózó virág voltál föveny-aljon,
szívtisztások gyepén zöldülő remény,
szent vágytavakba megmártózó alkony,
eltökélt ritmus az élők szíverén.
Ó, már nem is tudom, meddig álltam így,
de emlékszem, hogy vidáman kiáltva,
egy létrára másztam, föl a válladig,
hol lánghajamat friss szeled zilálta,
és ott ujjongtam, ujjongtam repesve:
A remény, a hitszirt, a tiszta mennybolt,
a szótlan szem, mely lelkek titkát leste,
ez a mindenség az Édesapám volt!
Nem engem szeretsz
Mert szeretlek, szándékom dacára
átlépek saját akaratomon.
Ha túlfeszül is gőgöm határa,
gyermekként csüngök kényes szavadon.
Ha szeretnél, ezt el sose tűrnéd.
Nem latolnád önzőn a lelkemet,
nem oltanád el ábrándom tűzét.
Míg így szeretsz, magadat szereted.
Csak lábadtól félek
Mondhatsz akármit. Árulj el galádul,
csepegtesd lelkemre szavaid mérgét,
bár örvénylik, szikráz, s mélyemig szétég,
nem félek a szádtól.
Pillantásod ostora veszedelmes.
Gyűrűzik benne a zsarnoki szeszély,
de átlátok rajta... átlátok, ne félj,
hű vagyok szemedhez.
Nézd, milyen erős, szent hit ébred bennem.
Noha öntörvényed korlát és határ,
kergess el, üldözz, a karod visszavár.
Karodat szeretem.
De jaj, miért lépsz ilyen sietősen?
Lábadtól félek... félek... nem szeretem,
mert szívem érzi, egy gyilkos reggelen
az visz majd el tőlem.
Csöndfüggönyöm mögül
Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz?
Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?
Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?
Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?
Lélekszakadva
Merre menjek, mondd? A Semmi bekerít,
halk suttogásomat sodorja szerte.
Bárcsak hallanád, ó, bárcsak lelkedig
jutna életlázam, vak éjem csendje.
Hol keresselek? Suta kényszer kerget,
számolom a percek másodperceit,
de csak gyászos árnyak és kínkeservek
rezegtetik vadul bensőm húrjait.
Merre vagy, mondd? Véresre, elevenig
marat hiányod. Nézd ezt a friss sebet!
Mázsányi magány űz feléd. Mondd, meddig,
merre menjek, hol vagy, hol keresselek?
Mindenen átragyogsz
Az éjfél ablakain át
csillagok árja reszket,
a Holdnak árnyas szirtfokán
gyémántesőt peregtet.
A teliképű, drága fény
híg ezüstjével fürdet,
fátyla alól a szenvedély
andalítóan lüktet.
Elfordult arcomhoz simul,
szemhéjamon rak fészket,
ám jéghideg szikráiból
nem látok mást, csak téged.
Ám ő ott fent az éj honán
még izzóbb fényre lobban,
s a földi élet szűk terén
magához ölel hosszan.
Álomölébe édesget,
vággyal merül szemembe,
gyönyörszavával elringat,
hogy lelkem foglyul ejtse.
Ám minden szó, mit ő kiejt,
oszlik a félhomályban,
mert csakis Téged szeretlek
e kitágult világban.
S bár ki tudja, most merre jársz,
te Létkenyér, te Álom,
égetsz, gyötörsz, kínzol és fájsz,
s én mégis reád vágyom.
Nélküled
Hűvös a ház. Hiányod faltól falig
nyújtózik, akár a sűrű árnyék.
Elvonszolom magam az ablakig,
s e halott csöndben, mintha csodát várnék.
Könnyes az est is. Panaszolni kerget
az orv magány, mely rám les mindenütt.
Nézd, lelkem is halkan sírni kezdett,
majd reád várva a küszöbre feküdt.
Fázom. Ez a régi, meghitt kis szoba
most egyre szoktat a zord hideghez,
s e megdermedt csöndben, én ostoba,
egyre csak várom, hogy szólj a szívemhez.
( Szerk.: Sapa Brown )
Gratulálok !👏❤️
VálaszTörlés