KORTÁRS CSILLAGOK - ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK

 

KORTÁRS CSILLAGOK - ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK 

VERNYIK LÁSZLÓ (1974. december 24. Gyöngyös) 

Körülbelül két és fél évvel ezelőtt találkoztam Laci verseivel a Facebookon, egy kedves ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet.

Mivel nagyon szeretem az irodalmat és a különlegességeket, mindazt mi értékadó, így örömmel vetettem bele magam a munkásságába.

Verseiben éreztem a teljes letisztulást, az eredetiséget, az őszinteséget, a tartalmat, ami mélységekkel bír

a ritmusok, a hangulatvarázs és a finom rímelés is mind-mind csak fokozza a nagyságát költészetének. Érdekes és ugyanakkor emlékezetes az a pillanat, amikor az olvasó és a szerző találkozik: Örök és feledhetetlen érzés. 

Versei minőségiek és befogadhatóak.

Gazdagabb lettem, hogy megismerhettem az Embert, a Költőt. 

Hálatelt szívvel köszönöm Neked mindezt Laci! 

Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónknak, szerzőnknek a figyelmébe Őt! 

Ő így vall magáról:

1980-ban írtam első versemet, hat évesen. Mára hozzávetőlegesen 5-6 ezer versem van. Példaképem igazából nincs, magam vagyok a stílusom. hDe József Attilát, Adyt, Radnótit és Villont mindenki másnál szívesebben olvasom. Az írás maga az, ami inspirál. Az irodalom használ engem és én a szolgája vagyok!

VERS

Néma vallomás

(csak úgy, magam elé)

Néztelek,... talán csak néhány percet.

De a világok végezetéig!

Hallottam, amint az idő serceg

és csend tántorog a szívverésig.

A fák gyászolták régi csókjaid...

Illatod gyökeret vert rügyekben!

...Fészkéből kipottyant fióka itt

a jelen...mely nem számlálja többé

a létezésem -nélküled eltelt napjait...-

Nincs erő, mely kimondja: "Örökké!"

Én, csak ülök magamban a székben

És Te már nagyon régen nem vagy itt

Odakint szélvihar vadászik Rád

és szétszaggatja könyvem lapjait!

Minden elveszik! -De mégsem! Mégsem!

Örökkévalósággá szült hiányod,

ebben az átkozott időtlenségben!

2020.02.10

Az első téli éjszakán

Az emberi testen kívül, talán van egy másfajta élet.

Mely nem reggelizik, s nem ölt fel ruhát.

Hívőnek mondják őket a keresztények.

Kik birtokolják az öröklétnek fundamentumát.

Talán van egy porszemcsényi luk az égen,

melyen keresztül, akárki befér.

Ahol nem átmérők, sugarak, diagramok,

adnak majd zálogot egy "örök életért!'

Mert, kell hogy az emberi létezésnek

legyen egy olyan barlangrendszere,

ahol nem számít az sem már, ha féltek,

mert valaki szólni fog: Gyere!

Néha csalfa, vak éjszakákon, gondolkodom ezeken...

S majd lámpafénynél csak azt látom,

hogy egy érnek kéklő fala mögött

szapora élet lüktet a kezemen.

Annyiunkat hagytak már magára!

Temettünk apát, testvért és fiút!

Mindig is kerestük, kutattuk, mi az ára,

és az öntudat tudta: nincs kiút!

Sokan éheztünk, hideg szobákban, várva

az Istent, aki el se jött...

S mi vacogtunk ott, sok ezer árva,

egy kihűlt, öreg kandalló előtt.

Sosemvolt országok nagy templomában

értünk sír majd a harangkötél...

Mert mi csak a múltban halunk meg!

Mert mi itt élünk a mában...

Isten tudja tán...? Az Isten ölén!

2020.12.01

Gyere velem!

Gyere csak velem!

Fogd meg a kezem!

Látod, itt egy kápolna!

Meneküljünk az oltárkő alá!

És sóhajunk-ha az időn átfolyna-

egy angyal azt bizton hallaná!

-Vetkezz meztelenre!

És úgy láss a csillagokon át,

hogy ha felesküdtél végleg a nevemre,

a szerelmedből főzzek vacsorát!

Meneküljünk! A Remény pajzsa óvjon!,

meg lépéseinknek szökött nyomán a hit!

Őrizz meg a szőlőkarókon,

ha isteni szüretek tépik fürtjeit!

Gyere velem oda, hol írástudóknak

pápaszemeiben ragyog a világ!

Hol irgalmat hoz egy szerelmes csóknak

a sírom hasából kinőtt vadvirág!

Ne maradj távol a pusztuláskor,

mert valójában, Te vagy a születés!

És azt se mondd már, hogy:"halj meg máskor!"

Mert egy lett a szántás és egy a vetés.

Nézd csak! Goromba felhők gyülekeznek.

És a szívemben már régen havazik.

S most felelj, ha kisdedek születnek,

lesz-e új Megváltó közöttük?

S megmaradok Neked tavaszig?

Lesz-e jámbor a vándor?

Lesz-e még elég igehirdető?

Jön-e még hozzánk közelebb a távol?

És vissza néz-e Rád majd az elsiető?

Az én síromon lesznek-e csokrok?

Vagy vadrózsák és vadrózsabokrok?

Akad-e majd egy, aki figyel,

ha karóba húztak ezernyi sorsot?

Egyet sem cserélnék senkivel!

Ott leszel-e, ha apám sírját áldom

és szélbe szórom öcsém hamvait?

Megtalálsz-e, ha magam sem találom?

És megérzed-e, hogy Hozzád szólok itt?

...Lehet,...nem érint Téged e pár sor...

-Ám még egyszer mondom: a kápolna óv!

Az oltár előtt angyal se vádol,

s ott talán Isten se lát mást

és nem felejt el ránk csepegtetni jót!

Egy fehérre mázolt valóság előtt,

amely alatt a fűmagokban

fagyott gumók áldanak meg egy földön térdelőt.

Hol semmiség lesz a Minden koldusa...

A magot már régen eltemették!

Mert azt hitték, mindennek vége van.

De tegnaptól újjá lett az emlék...

Ikertestvérként élet és a nem lét....

S az eredendő bűn bóklászik bennem boldogan.

2020.12.09

Magvak hó alatt...

Magvak hó alatt, csontok föld alatt...

Rongy a rongy alatt,...szívtől szív hasad!

Testek tepsibe', Senkik senkije,

Lesnek messzire, lesnek messzire!

Csend a csendbe' cseng, rend a rendbe' reng

Ég alatt szalad, lassan szétszakad

egy néma pillanat,...és megtagad!

A szív megdagad, a szív meghasad...

...magvak hó alatt,...csontok föld alatt...

...ne öld meg magad,...ne öld meg magad...!

Holnap lesz jövőd, csókod, esküvőd!

...köt a pillanat...Ne öld meg magad!

2019.01.28

Most értem!

Most értettem csak meg az Apámat!

Két, leírt verssor vesszője mögött!

Mert, mikor Őt is érte gyalázat,

nem átkozódott, csak földre köpött!.

Most értettem csak meg az Anyámat!

Méhének ízét ma ízlelhetem!

Most érthettem csak meg a Hazámat!

Hisz parányi porszem a Végtelen!.

Most értettem meg lányom mosolyát!

Hogy, akit szeretsz, megáld mindegyik!

És a szeretet rajtunk oson át....

Ma megértettem Lillám könnyeit!

2020.12.28

Mint csecsszopó...

Mint csecsszopó,

ki anyjával feleselve,

emlőket marva kéri tejét.

Gyermeki nyálát köpi anyatejbe,

és a fehérjét

öklendi szét!

Kis keze markol eleven testbe,

fogatlan ajka még vicsorít.

Fázik a csöpp test,

felmelegedne,

de gyenge a húsa

és anyja szorít!

Béke az este,

csend lapul abban.

Minden perce, csak "illaberek"!

-Vészt hoz az álma,

így szül világra

egy édesanyát

a halott gyerek...

2019.04.02. 

Rút ének egy témára

Rohannék feléd, vagy tőled el.

Sötét a nap, a cél nem világos...

Veronika-kendők, s torinói lepel,

mint szárnya tört angyal úgy szálldos!

De kié az arc ott a tükörben?

Kié az illat és honnét a hang?

Ott állok az ördögi körben,

s agyamban kong, zeng a bronzharang!

-Kínok és bűnok lapítanak!

Most átok ízű a létezés!

Csak szívemre hulló hamu és salak

a felgyülemlett, ősi kétkedés!

Retteg a sátán a haragomtól!

Isten mögé bújna, de nem lehet!

Iszonyodom saját iszonyomtól

és karóval verem a nagy eget!

Ártatlanoknak könnyében fürdök!

És azt gondolom, így a jó nekem!

Jótevések, dogmák, csalfa bűnök

árnyékában halvány az életem!

Felmászom a legmagasabb hegyre!

És hallgatom a visszhang válaszát!

Vesztemet szavalja egyre, csak egyre

és gégémhez szorít egy fent kaszát!

De én ettől félni elfelejtek!

Ha vérem cseppen én majd felnyalom!

És rácsodálkozom, mint a gyermek,

ha megöli magát az angyalom!

Rettegve fut egy bogár a fűben.

Felette kárognak hideg szelek!

Látom a világod, egyszerűen,

mindenben látlak, mert szerettelek!

...Néha elgondolkodom a múlton...

és mérlegelem a jelenem!

Ezer világ kell, hogy elpusztuljon,

sem mint elvesszen egy is én velem!

2021.02.26

Fűzfa-dal

Két lógó karom fűzfaág.

Bomló, zöld lombom, égi bross.

Törzsemre féreg ír, s ha rág

bennem az elmúlás zajos.

Egy tó partján állok őrt én.

Vihar szaggatja ág-bogam!

Egy évszázad döf már tőrt vén

leveleimbe boldogan.

Gyökerem földben tart vadul.

Álmaimban kidönt az est.

S én várom merev-szótlanul

az új tavaszt, a szép szelest.

Egy penge rég szívet vésett

kérgembe,...nyíl is volt azon...

Végül a lány másiké lett...

Szem nem maradt ott szárazon.

Éveken át jött el csendben

szomorú fűzhöz, bús magány...

Olyankor az ősi rendben

megsímogatta koronám!

2021.02.26

Hozd el!

Hozd el nekem az igazságot

és ne csak a csalfa mását!

Mammont ünneplő, barna lángot,

de pokloknak pusztulását!. 

Lidérceidnek fellegében,

hadd legyek én a kobold vezér!

Melleid közt tömény az Éden,

s én bűnhődök meg mindezér'.

Lehetne még más jövőt várni!

Szebb álmokból ébredni fel.

Lehetnék még én is királyfi,

ha felettem barna nap delel!.

Opál ködén a mámoromnak,

ha átszüremlene a kéj....

De itt, csak gondjaim morognak

...nem feléd, nem rád,...ó ne félj!.

Lenne hitem a tagadásban!

S hogy kiálljak ázni, ha esik!

És illat lehetnél a hársban,

mikor egy világ szétesik!.

Bimbók, szirmok, levelek, tövek

ünnepelnék meg az életed!

És nem mohával benőtt kövek

nyelnék magukba fényemet!.

Lehetne egy másik "mi ketten!"

Ha az idő tapogat vakon...

s mikor sárga nap fénye retten

a vékonyka fűszálakon!.

Egy oázisig jut így az ember.

De magára nem lelhet ott.

A hold lehull, kiszáradt a tenger.

És te sem hallasz már dallamot!

2021.02.22. 

PRÓZA

Műtét

.

A kettes műtőben leoltották a lámpákat...A műtétet vezető főorvos egy hatalmas törlőkendővel törölgette verejtékes homlokát a hat órán át tartó, és igen sok kockázatot rejtő műtét után. Miközben a gumikesztyűket a "veszélyes hulladék" feliratú szemetesládába dobta, már a szokásos mondatok ugráltak a fejében...Arcizmai is az "alkalomhoz", pontosabban a bejelenteni valóhoz ráncosultak.

Fáradt volt és igen kimerült...Ahogy a csapata is.Még a folyosón gratulált az aneszteziológusnak és kezet nyújtott két sebész kollégájának, ezek után leroskadt a folyosón egy bőrborítású székbe...Rendezte gondolatait...Két családnak is referálnia kellett, akik kialvatlanságtól és aggodalomtól égő szemekkel vártak rá, mint a Messiásra!

"Vajon sikerült-e neki megmentenie a világot?"

Ha a világot, azért nem is, de a kettőből egy, az ugyebár ötven százalék...

....A családtagok számára biztosított folyosó felé indult...Itt várták már a rokonok, halálra készen, bátran, bízva Istenben, a szaktudásában, a szikében, a véralvadásban, a manókban,...valójában soha sem tudta eldönteni, hogy miben is hisz az, aki tőle várja hat órai heroikus küzdelem után a híreket...

-....Ágnes belekortyolt a-legalább ötödik- kávéjába és érezte, hogy ez is-mint az előző négy-már régen kihűlt...

Nem sokkal távolabb két kisgyerek és az édesanyjuk szorongva, összeölelkezve, ugyan arra vártak, mint Ágnes!

Rá!

És ő jött. Orvosi klumpája vészjóslón keltett zajt a neon lámpákkal gyéren megvilágított kórházfolyosón.

Végül is a transzplantáltak jó eséllyel mennek el, akár műtét közben is!-De kit is akar most meggyőzni?-Magát?

Érezte, hogy fáradt, emlékezett a halálra, ami pár perce ragadta meg a szike fényénél a szívét...De az a másik az él!

Odaért...A két gyermek és az édesanyjuk olyan szemekkel bámultak rá mint, ha ő lenne a kókó, aki most bejelenti, hogy az apukájuk a Jóistenhez költözött, pedig Ő mindent megtett...Valamiféle groteszk mosoly ült az arcára...Nem! Nem ezt kell mondania!

Asszonyom!-szólalt meg végül-A veseátültetés sikerült...A férje néhány kezelés és pár hónap szigorú megfigyelés után hazatérhet és, ha nem lesz kilökődés, amire jók az esélyek, lévén a férje fiatal és erős, akkor...

De...

Erre a "De"-re Ágnes elejtette a kezében lévő kávés poharat- melynek kihűlt tartalma úgy folyt végig a felmosott padlón, akár orvosi szikén az alvadásra váró vércsepp-

...De a donort sajnos elveszítettük...

Ágnes megdermedt...Zihált...Minden tagjában megsemmisülten rogyott le a bőrszékre...

Ekkor egy női kéz és két kisgyermek aprócska, rózsaszín érintését érezte az arcán...

Köszönöm!!!-nyögte egy női hang.

De Ágnes már nem hallotta...Még visszanézett a két egymást ölelő kisgyerekre.Talán szíve mélyén még egy utolsó boldogság dobbanást is hallani vélt..."Legalább nekik lesz apjuk"

...Lassú léptekkel indult a lift felé, amely leviszi a mínusz kettőre...Kiszállt a liftből

Az ajtó felé indult. Égtek a szemében a betűk, melyek az üvegajtóra voltak írva.

Patológia

2020.06.12

Helyszín

...Bitang egy idő!-Napok óta ömlik az eső.

-Hiába. Mit vársz Joci? Ősz van. Még annak örülj, hogy a mikulást nem kellett megbüntetned gyorshajtásért!

Képzeld csak, ha be kellett volna vonnod a rénszarvasszán forgalmi engedélyét...Mit szóltak volna hozzá a gyerekek?-Például Dezsi?

Mennyi idős is?

-Dezsike?...Ó már igazi vagány! Öt lesz a nyáron.

-Igen, vagány, mint az apukája!-Ugye Jocóka!

-Ne hívj Jocókának! Nem komálom.

Na! Szálljunk ki a kocsiból! És biztosítsuk a helyszínt...!-Ez komoly lesz!

...Az őszi eső nyirkossá tette a levegőt és a párás hidegben a szél is a két nyomozó arcába mart, mint valami láthatatlan fenevad karma!

-Az út lejtett és, ahogy a folyóvá duzzadó esővízzel harcolt a kanális, egyre inkább elvörösödött a víz. Előbb piszkos barnává vált, majd élénk vörössé. De ez nem mocsok volt, nem sár, nem retek...Emberi vértől lett szürreálisan sötét színű!

Vágó József alezredes próbálta minél gyorsabban elkeríteni a helyszínt. Parancsokat osztogatott. A járőrautók villogó fényeiben is egyre jobban sötétült be az októberi este...Csak árnyékok himbálóztak...csak az emberi vértől elszíneződött esővíz zubogott, menekülő utat keresve a közeli kanális rácsain keresztül a ciszternákba.

-Annyira sivár és hosszú tud lenni egy ilyen októberi este. Ezt csak az tudja, aki már helyszínelt egy ilyen esetnél, mint ez-motyogta magában Joci-aki utálta, ha így szólították.

Azért rendőri pályafutása minden rutinját bevetette-Rögzítették a nyomokat. A kollégái felvettek minden tanúvallomást...

Két nappal korábban

A kis óvodás, Vágó Dezső nagyon boldog volt, mivel édesapja rendőrautóval vitte be az oviba. Ilyen alkalmak ritkán akadtak, ám egész nap csak ő volt a figyelem középpontjában. Dezsit kérdezték a társai, ő kapta meg uzsonnakor a kék színű kakaós bögrét. (A többi nagyon uncsi volt és mindegyik sárga!) Az meg ugyebár nem illik egy olyan nagy fiúhoz, mint, amilyen ő! Akit az édesapja rendőrautóval visz az "első műszakba"-ahogyan szokás volt Vágóéknál nevezni az ovit!

Jól telt a nap. Dezsike boldogan játszott a társaival...Egy alkalommal a piros pettyes labda az útra gurult. Dezsike pedig utána futott...

Hirtelen fékcsikorgás rázta fel Klára néni idegrendszerét. Az óvónő, mire felocsúdott első rémületéből, már csak annyit látott, hogy egy kisfiún áthajt egy furgon és mindenki jajveszékel.

Ekkor szinte a semmiből egy toprongyos, szakadt-mondhatni lepukkadt hajléktalan sietett oda. Szakálla ápolatlan...Szinte már annyira összeállt a kosztól, hogy viselni is szégyen volt számára.

-"Majd én segítek! Ne félj kicsi fiú!"-És idős, de izmos felsőtestével leemelte a furgon első kerekét a kisgyermek lábáról...

Vágó József közelebb ment a hullához.

-Doki! Tudjuk már mi a halál oka?

-Igen! Ezt az embert halálra késelték. Esélye sem volt...A máját érte!

Vágó alezredes a gyér megvilágítás mellett is megállapította, hogy az áldozat igen izmos, és legalább annyira ápolatlan. Nyilván hajléktalan a jámbor szerzet!

Ekkor a társa oda lépett mellé és megkérdezte az alezredest: "Láttál Te már Joci ilyen ápolatlan szakállat életedben?"

-Az alezredes a könnyeit törölgetve válaszolt a társának.-Igen! Éppen két nappal ezelőtt láttam ilyen ápolatlan szakállat, amikor valaki leemelte a furgont Dezsikéről...

V.L

Esett

Esett. Nem is akarta abbahagyni...Az ég piszkosszürke  volt, egybeolvadt a távoli hegyek tónustalan árnyaival. Olyan volt a  táj, mint egy alulexponált fotó. Órák óta nézte a tájat, a tekintete  olykor a cipőfűzőjére esett. Lógott, egy mogyoró nagyságú görccsel a  közepén. A cipője talpán érezte a sár súlyát...

Homlokán folyt az eső és arcvonásait öregítette a hideg verejték.

Igen! Végül megtette. Meg kellett már tennie! Senki sem tehette meg helyette! Neki kellett...

Évekig kereste a megfelelő alkalmat, és tegnap este a kamrában a kezébe akadt az a szekerce...

Tompa volt, de a célnak éppen megfelelő.

-Árpád most is totál részegen jött haza, verte az asszonyt, a gyereket, a kutyát!

Sem embert nem nézett, sem Istent...

És Ő, aki pár éve akaratlanul belecsöppent ebbe a borzalomba, nem tűrhette tovább!

Árpád örjöngött...Dúlt-fúlt, ordibált...Az asszony félt nagyon, a  gyerek sírt, a kutya, behúzott farokkal bújt ólja legmélyére...

A kocsmába nem engedték be Árpádot, mert otthon hagyta a maszkot. Haza kellett érte menni...

És ekkor ő, a kertész, úgy érezte most, vagy soha!

Emlékeiben még éltek, gyermekkorában elszenvedett kínjai, sebei, egy  skizó apa, mindennapos terrorja, amely őt és édesanyját szinte bénulásig  gyötörte...

A szekercét pont aznap élezte volna ki. Már  eldöntötte. De nem! Erre már semmi szükség! Megfelel így is! Majd a  tompa felét használja, amikor lesújt!

Odaosont a félrészeg férfi  háta mögé, a keze remegett, amikor egy hatalmas villámcsapás zuhant a  közeli erdő ágaira és fényjelenségével beragyogta az eget...

Mint, ha égi jel lett volna!-"Üss!"

És ő ütött...Árpád teste megroggyant, majd agonizált a padlón. Újra ütött! És újra és újra és újra!

"Dögölj már meg!"

.............

Még mindig esett...Lenézett újra a cipőfűzőjére...Kezei lelógtak,  elaggott karjain, mint faágon folyt le az izzadsággal és esővízzel  kevert emberi vér...

2020.08.09

( Szerk.: Sapa Brown )