MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. március
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ANDRÁSSY RÉKA
Ma az égig növök
Nap kúszik a bőröm alá, a levegőben tavaszi szöszök,
tegnap még nem ment, de ma az égig növök.
Fejemre felhőből turbánt tekerek,
vállamon csivitelnek pletykás verebek.
Egy lépésemmel tengert szelek,
ahol akarok, hipp- hopp ott leszek.
Kinyitom Istenke kapuját a mennyben,
a kapu résein pár angyal kilebben
és nevetve rónak, hogy rossz vagyok,
a kapun át gyönyörű fény ragyog,
arcomat simítják lágy szelek
s én suttogom csendben, hogy jó leszek.
Jó leszek, csak engedjetek kicsit megpihenni!
Párnám a tudatlanság, takaróm a semmi.
Mint a fák, füvek, virágok, csak létezni, lenni vágyom.
Vedd el Istenem és tedd szép szívedre fáradt rosszaságom!
ÉLES ANETT
Szerelmes éjjel
Szerelmes az alkony, fűzfa karján csókja,
égbolt homlokán egy vörös futórózsa
szalad messze, fáradt, szürke felhőt kerget,
ezerszínű vágyak vándorútra kelnek.
Ráfekszik a nap a széles horizontra,
utolsó sugarak bíbor fényét ontva
csorog szét az égen a szivárvány festék,
eláztatja fent a lomha felhők testét.
Rózsaszirom ajkán csillagfényes csókok,
arany levelére hullanak a bókok,
hold fénye ölelget illatozó rétet,
kora este árnya lombok alatt lépked.
Selyemfátyol hullik, sóhaj éled benne,
alkony és az éjjel összesimult teste
elmerül a kéjben...Szégyenlős a hajnal,
óvatosan ébreszt, szelid madárdallal.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Áramszünet
Az égő fent hunyorgott, majd villant –
alkonyatkor vették el a villanyt.
Bámulok, a szememet meresztem,
mint pléhkrisztus az ócska kereszten.
De már lépek, kezem a kilincsen,
gyufát hozok, no de gyertya nincsen.
Fény nélkül az ember olyan kába,
most új elem kéne a lámpába…
Ez a helyzet senkinek se tetszik,
zsörtölődik kedvesem, s lefekszik.
Mellébújok, mert mit is tehetnék,
jobban telnek kettesben az esték.
Az utcára leszáll az éj vakon,
a hold tekint csak be az ablakon.
Sűrű a csend, s a gond vibrál benne,
elaludni túl korai lenne.
Halk ritmust hint a nagy falióra,
de most mintha kihagyna egy szóra.
– Ez áll! – szólok, s feleségem kérdi:
– Forduljak meg? – Hoppá! Félreérti!
– Fordulj, hogyha akarsz, édes kincsem,
fel is kelhetsz, ha más dolgod nincsen!
Eleven vagy, illik ez a szó rád,
légy oly kedves, húzd fel azt az órát!
MILLEI LAJOS
Ahogy én szeretek
Én nagyon szeretem azt, akit szeretek.
Lelkemből daloló hárfaleheletek
bukfenceznek a csodálkozó világra,
s úgy nyitják ölelő ajkukat imára,
hogy letérdel előtte minden érző szív.
Én túlontúl féltem azt, akit szeretek.
Sejtjeimben türelmetlen ígéretek
kelnek fegyveres, vad hadba a világgal,
hogy védjelek Téged, s karddal vagy imával
óvlak, míg szívdobbanás áldja tudatom.
Én halálig vágyom azt, akit szeretek.
Bensőmben örök, izzó tüzet égetek,
hadd égjenek máglyán a sanyarú álmok,
s ha majdan tűz-tiszta elmúlássá válok,
Te a pernyémben sírva kérj feloldozást.
Én bánattal bántom azt, akit szeretek.
Mérgezik fényem bölcsen bús elméletek,
maguk előtt hordva életnedves fáklyát,
hogy füstjétől fulladj, és ne lásd a lángját,
míg én ki nem nyitom hitetlen pilládat.
Jaj, megfojtom én azt, akit így szeretek.
Földhasadék nyeli, égi mennyezetek
omlása várja, hogy jajt jajgasson szája,
de kit szeretek, konok. Minden hiába.
-Érző szívvel nem cserél kincset bóvlira.-
KOVÁCS DANIELA
Szabadnak született
Hiába küszködsz. A zsarnok értelem
nem köthet gyeplőt fehér nyakára.
Építs neki börtönt, s őrizd éberen,
el fog szökni béklyóid dacára.
Mint a szú a fában, örökkön perceg,
elszántan rágja, rágja ki magát.
Évődik benned, szűk neki a lelked,
menekedni vágy bárhogy tiltanád.
Hiába küszködsz. Be kellene látnod,
hogy játék néki kurta zsineged,
hogy horgonyvetőnek gyönge a láncod,
hisz lásd, térden állva is kinevet.
Tilalmad olaj, mely lángját eteti,
hiába a rács, a zár, a lakat.
Ki égi fényt vágy, a mécset megveti,
evégett lázad hát az akarat.
SAPA BROWN
- N e b á n c s v i r á g -
Jó volna előbbre jutni,
nem tisztem a hallgatás,
ez a hely, akár a putri
közönybe fúlt jajgatás.
Tűnő év/szakokra festett
mocsok és gyász a világ,
döghúson, akár a permet
terem szép nebáncsvirág.
Ez a nép tűr, aztán meg sír,
dühöng és sarat dobál,
tette csupán figyelmet bír:
utcára lép s nem tovább.
Jó volna túlontúl futni
az értelem szűk fokán,
ne legyen az élet lutri,
emeld kezed és bokád.
Most kéne előbbre menni,
míg törpe az óriás,
a Hazában otthon lenni:
- játszd el a dalt trombitás!
Egyre kisebb már a ketrec,
torlódik a hazugság,
arcokon maszk, megy a kecmec:
- ezt tedd, azt ne ezután.
De tényleg csak ennyi lenne,
úgy mozogjunk, mint a báb?
Népem, én nem leszek benne:
- legyen nyugodt éjszakád!
Nem lehet szájízünk fanyar
s rabságunk örök szekér,
merjen tenni, aki magyar,
itt az ördög s nem henyél.
Nem lehet, hogy itt a vége,
nem hallom a harsonát,
mégis én úgy veszem észre,
mind a startvonalon áll.
ZAKAR MÓNIKA
mÉrték
Kevés jutott belőled...
Tényleg, csak egy karéj.
Kisgyermek-évek, pár arc,
S itt-ott néhány vad éj.
Kevés jutott a zöldedből,
Mohád nem érintett.
Erdőd meg-megálmodom,
Ahogy búcsút intett.
Kevés jutott vizeid
Kék-selyem fodrából,
Hűvös szeretet zavart
Nyugtalan fogdából.
Kevés jutott hangodból,
Ízeidből hm... Az ám!
Szűken mértek részemre
Belőled, ó Hazám!
GYENGE ILDIKÓ
Elfáradt szerelem
Csőrében viszi a madár,
méhében rejti a határ,
vízcseppekben hordozza terhét a felhő,
ha nagyon nehéz neki-kisírja magát.
Szivárványként születik fáradt
halálból újra,
havas téli szél, a nevedet fújja.
Ostoba vagy, és gyönyörű!
Ellöklek, majd magamba húzlak.
Fetrengő szó, a vers végén,
elfáradt szó a szám szélén.
Míg dobban a szívem,
minden lüktetése jelez,
miden mi vagyok, s voltam,
mindenem téged szeret.
ANDRÁS ADÉL
Visszatáncoló
Múlj el, örök áhitat, ne tarts kezedben,
ne súgj vénült dallamot e korhadt fának.
Körhintaként maradsz szüntelen fejemben,
de erre a játékra már nem téged várlak.
Hosszú ideig próbált futni végzeted,
ám sorsod karja a csillagokig nyúlik.
Lidérces utadon hagytad szebb részedet,
hol a pillanat egy másik csókba bújik.
Egy élet térképét őrzi arcod ránca
és én bejárnám e vidék összes pontját,
ahogy hajnalba ugrik ajkaink tánca
ízed kioltja testem régi-új szomját.
Oly sokáig tartottad lelkem rabságban,
s most mint pillangó, lassan kibábozódom:
Nem leszek koldus, ki sántít a vakságban
s hagyja, hogy bábuként rángassák a dróton.
Akár a város, zajongsz legbelül, némán
kiáltanád a harangok kongó szavát,
de mikor lelked fonták, a végső cérnán
Hadész az anyagba formálta önmagát.
A Nap minden ébredésén vonat áll meg,
s hiába hívogat, te sosem utazol,
mert a vasút közepén tátong az a heg,
mely rejtett karmával fájón beléd karol.
Lehetnél patak, mely óceánná duzzad,
én áteveznék bársony-korallok között,
s ha egy zafír hullám rajtam fúrna utat,
elrepülnénk együtt viharfelhők fölött,
de lehetnél eső is nyári éjszakán,
amely elmossa az atlasz minden mocskát,
s ha dühöd elszáll, az új esély évszakán
ketten tisztíthanánk mély sebeid nyomát.
KISS-TELEKI RITA
Valaki
Más miatt kellene virrasszak,
ez most egyre nehezebben alakul.
Valaki azt mondja, köszöni szépen,
én meg itt vagyok, álmatlanul.
Emelünk, ledöntünk…
csak azt akarjuk, hogy senki se bántson.
Valaki félreért, aztán elfordul,
jaj, ezt nagyon is utálom.
Valaki olvassa, továbbmegy,
engem spórol ki a napból.
Más miatt kellene virrasszak,
vagy lapoznom, alapból.
KOZÁK MARI
Télben
Látod a télben is lobban a fény,
zúzmara reszket az ágak hegyén,
siklik a jégen a talmi varázs,
ma hallgat a csend, ma alszik a vágy,
kint hóba tapos az emlékezet,
bent kandallót fűt a szeretet,
tél szava vágtat, míg fagy kesereg,
eresz álmodik, a szél tekereg,
ablakon még jégvirág didereg,
égre angyalt rajzol a képzelet,
szárnyat terít, majd földre siet,
magához ölel egy szép életet,
látod a télben is lobban a fény,
zúzmara reszket az ágak hegyén,
csend szorít torkot, suhan az árny,
fekete kereszten ül a magány.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Csillaglombok
A madarak szívükbe
fagyott dallal,
csőrük szorításában
trillák halkan
vergődő hangjegyével
dideregnek
az égig érő fáknak
ága bogán,
s nézik a tar ágkezek
vézna csontját,
ahogy épp beletúrnak
a fellegek
ritkuló ősz hajába
lombjuk helyett,
s mint az éjjel bársonyán
a csillagok,
úgy fényelegnek rajtuk
a sóhajok,
amik ajkamról rájuk
cseperegnek.
Te is dalként dideregsz
az én szívem
tar ágán, belefagyva
véredények
halk lüktetéseibe,
szorongatom
az emlék vézna tüzét,
vágy parazsát
őrzöm érintésemben,
csókomban nyár
dobog, s mint lombtalan fán
madár vacog,
reszket bennem a remény,
hogy álmomban
égig érő fák vagyunk
és lombomra
súgod az összes csillagot.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Délibábkosár
A semmi csendjébe beleveszve,
nézd, hogy bűvöl minket minden,
a téli délibábjel nyárrá így tehet,
borsódzik a fákon túl - a kék remeg...
megérint a hajnal, vágyat bont tere,
vetkezik az este teste, ne reszkess bele,
ahogy halvány, ahogy puha, árnyat önt nekem,
korsójából mint a jó bor, úgy nemesedem...
érni kell, az első szóra, szájra hulló bók halad,
mint kézfejtől vállig simít, cirógat a nap,
érni kell a végtelennek földjéhez, mint az idő,
ha ölbe vesz, úgy fogadjon mint hű szerető...
megismerjem, megismerjen, lágy ringássá ér,
s alig-alig félni, így kell, délibáb leszek ha felkel,
mi megérlelt talán, mi veszni hagy, de már,
beleolvaszt hajnalestbe így nem is baj, ha fáj.
MAGLAI BARNABÁS
Mikor a tündérek báránya
Mikor a tündérek báránya
Szendén felveti fejét
Nyugodnánk... kotorássza kulcsaink
Bő légbe csupa várakozásba
Csendrítnénk bohó habjaink
És jaj a szamarak
És jaj a megfáradt lovak
Jaj minden állatok
Köröm karom pata
Szőr levedlett bőr
Tollt ledobott angyalok
Sok lassú isten csodát ígér
Csak fáradt kezek ne játsszanak velük
Vártam aztán ébredésre riadtam
Hideg ruhában figyeltem a csendet
A testem szárítottam ködlő Napon
Majd Ikarosz csattant az ablakon
Mára már ne vakulj meg
Fogd hónod alá padjaid
Könnyű a séta nem kell repülni
Vízzel imádom szólingó ajkaid
Mert nincs szó a szóra
És jaj betűk
És jaj megfájó levelek
Jaj mindennekkovászok
Utak utcák zugok
Megsírt séták várakozások
Mosolygó bánat és egyebek
Kinek mekkora folyó
Mi mellett sétálhatunk bárkivel
Egy lurkó Kharon
Koszlott szíve úszik a semmivel
TAMÁS ANDREA
Madár voltál...
Madár voltál
messze szálltál,
fellegekben
vitorláztál.
Patak voltál,
úgy csobogtál,
versenyfutást
gyakoroltál.
Szellő voltál,
mindig fújtál,
ruhám alá
belebújtál.
Csillag voltál,
fenn az égen,
Göncölszekér
közepében.
Napfény voltál,
úgy sütöttél,
fényfürdőben
hemperegtél.
Holdfény voltál,
sötét éjben,
reménység a
messzeségben.
Tejút voltál,
csillagösvény,
önmagamhoz
elvezettél.
Önmagad vagy,
minden egyben,
egész világ
tenyeredben.
SZELE ANNA
Virtuális szerelem
Elképzellek:
Gyermek vagy.
Egy szoba mélyén alszol,
édes petúnia illat ül szemhéjadon.
Lefekvés előtt édesanyád elsimítja a homlokodon játszó rakoncátlan tincseket,
gondosan megigazítja könnyű takaródat.
Ma kivételesen apád olvassa az esti mesét,
ő teszi a polcra a szőnyegen felejtett papírkatonákat a bozontos, rettenetes képű és nevű kalózok mellé.
Édesanyád büszke aggodalommal mosolyog, élénk fantáziájú, ügyes, ám vakmerő fiúcskának tart.
Aztán lábujjhegyen kióvakodnak mindketten,
résnyire nyitva hagyják az ajtót,
hadd szűrődjön be a fény a folyosóról, ha megébrednél,
ne riassza még apró oroszlánszívedet az eljövendő évek koromfeketesége...
A csókot homlokodra tőlem kapod.
Ablakunkon lebben az organza függöny.
Elképzellek.
Szétlőttagy Tábornok, Feketeszakáll, Féllábú Morgan kapitány és a többiek...
Foszlányokká szakadoznak a kartontestek az időben
apád hús-vér emlékével együtt,
aki nem oly’ rég halt meg, mint mióta szokod hiányát.
Egyedül édesanyád mosolya a régi,
még ha nevetőráncait elmélyítette is a sok aggodalom.
Tested és lelked tele mindenféle heggel,
keveset alszol,
és egyáltalán nem álmodsz semmiről,
kivéve csókomról a homlokodon.
Hajnalodik.
Virtuális álmokkal telítődik az éj.
Vágyaink lustán fordulnak az ágyban a pirkadat felé.
Mire felébredek,
semmi nem akad fenn a világháló súlyos szövetén.
TÓTH ANDREA ~ REA
Gondola
Olykor kell a némaság is.
Súlytalan szavak hömpölygő
áradásán egy lebegő uszály.
Hanyatt feküdve a táguló csend
langypuha mellkasán,
akár egy gyermek, ki szomjazó lelkét
anyja ölében itatja át,
míg felnő benne a magabiztosság.
Talán kell a fájdalom is.
Felhasadt szívvel bolyongva
nap nap után,
magzatpózba kuporodva
üvölteni át a kopott éjszakán,
sötét felhőkből feketén
szakadni mint fagyott kátrány,
s millió darabra hullni a megrepedt járdán.
Néha kell a pusztulás is.
Hervadt rózsaágyakon
lépdelő kis halál,
maradiság oltárán áldozó rabok
cserepes ajkán egy sóhaj,
egy utolsó fájás, mely felhasítja
rég elcsépelt száját, elringatva
a remény faragott, karcsú gondoláját.
Mert kell az álmodozás.
Hinni, hogy a rózsaszín hegyek fölött
mézízű a nap - s mikor teríti fátylát,
mosolyával édes cseppekben
csorog le a vágyás,
hiszen a párnán hagyott
levél csak egy áldás, és minden
könnycseppre hull majd megbocsátás .
VITOS IRÉN
Ölelnélek
Amikor látlak,
a karomban
bujkáló mozdulat
kapna utánad,
ölelésre hajlik már
a gondolat is,
bátorító szóra
nem is várna,
de csak állhatok,
mert tiltott lett
az ölelés,
akkor is, ha járna.
TOTH ENIKŐ
Csak akkor
Megismerni jól, csak akkor tudlak,
ha belülről éllek meg és érezlek,
veled rezdülök meg, nem csak látlak,
szavam nem hamis igaz, hogy szeretlek.
Tudom milyen "te" lenni mindenkor,
sírok, ha könnyezel, örülök veled,
melletted vagyok amikor a kor
mély ránccal szántja homlokod és kezed.
Jól ismerem mélységes titkaid,
érzékenységed, szomorú magányod,
lelked, s tested, lágy rezdüléseid
és nem rémiszt meg feltörő vadságod.
Félelmeid, hogy merj-e szeretni,
adni, elfogadni szürke napokon,
érdek-világban embernek lenni,
egyenesen menni görbe utakon.
Csak akkor szerethetlek igazán,
ha lélekhúrjaiddal pendül énem,
mit féltek és rejtek a szív-tanyán
feltétel nélkül fogadod el tőlem.
BAJNÓCZI PIROSKA
Ragyogás
Újra rügyek lettek úrrá rajtam
Belém hasított az áradó fény
Melegségével átitatott
S én szitaként engedtem át
Molekuláim legrejtettebb zugaiba
Szirmok perzselő illatát
Arany felhők mámoros mítoszát
Együtt rezdüléseink vérpezsdítő mámorát
Igaz erő taglózott a mindenségbe
Meglepően hirtelen beosonva
Ámulattól szempilláimat ráncolva
Keringőt és szökdécselést táncolva
Hit és élmény kereszttüzében
Magas hőjével átitatott a ragyogás...
GALLAI GABRIELLA
Ölelés
Volt egyszer igen, egyszer volt
egy olyan ölelés,
olyan bokabicsaklós,
mikor a pillanat pillant körbe,
az ég reszket a földbe’,
s rózsaszín szavakból szőtt
a pillék szárnya,
óceánt rejt a pillák árnya,
ajkad ajkat tapaszt,
és a természet smaragdzöld
ruhája lészen vánkosunk.
Olyan volt, igen, emlékszem,
hogy velünk kacagott a nap,
s a föveny hullámzó rejtekében
loptad csókom,
pirultam pajzán bókon,
az ölelkező felhők is
szerelmet súgtak,
és szürke gerlék búgtak
a lombos ágakon...
Aztán a nap pihenni készült,
(talán tudta zivatar feszül
a bíbor-szürke ég alatt),
és kihűlt az az ölelés.
Távoli mennydörgés riasztott,
bódult cselédek
futottak északnak-délnek,
és a csalitos zöld levelein
jegyzett dallamot
az esti eső...
Hűvös hajnalon csak így,
egyedül merengek,
a reggeli fényre futó
gondolatok kerengnek,
széthulló érzéseim
az idő kerekén.
Azóta agyamban zenél,
az a refrén szólít szüntelen:
Igen, most már tudom.
Van ilyen ölelés,
tudom rég…
Csak egyszer!
Csak mégegyszer érezném!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
PELESZ ALEXANDRA
Összeköttetés
Emlékszem a szülőszobára. Emlékszem a szagokra, a fájdalomra, az elgyötört hangokra, melyeket én adtam ki magamból. Érzem a kínt a keresztcsontomban, az összehúzódásokat, amelyek már egymásba olvadva markoltak belém. És emlékszem a gyermekem hangjára, mely feloldozás volt, gyógyír minden sebemre, simogatás, ölelés. Emlékszem az érintésre. Ahogy bőr a bőrhöz simult, ahogy a mellemre vontam.
Emlékszem, hogy lettünk egy testből kettővé.
– Ez csak a testeteket kötötte össze – súgta anyám, amikor elvágták a köldökzsinórt. – Ne sírj, a lelketek együtt marad, hisz az édesanyja vagy! Örökre egyek vagytok!
Ujjaimra pillantok, melyek most göcsörtösen szorítják a lányom kezét. Mellettem ül, már napok óta, nem mozdul. Tudja, hogy menni készülök. Én is érzem, hogy indulnom kellene, mégsem vagyok rá képes. Nem akarom őt itt hagyni. Felsejlik előttem életünk minden emléke, látom, ahogy totyog a konyhában, ahogy lenyalja a fakanalat, ahogy babázik. Látom suhanni a biciklin, sikítva nevetni a körhintán, virágkoszorút fonni gyermekláncfűből. Érzem magamon vattacukortól ragacsos csókját, érzem a láztól forró testéből áradó hőt. Látom, ahogy tanul, szerelmes lesz, küzd, felnő, látom, ahogy távolodik. Távolodik, hogy aztán mindig, újra és újra visszatérjen hozzám, a karjaimba, hogy érezhessem a haja illatát, hogy láthassam a szemében táncoló vidámságot, hogy halljam, ahogy azt mondja:
– Téged szeretlek a legjobban a világon, anya!
Ujjbegyei simogatják a kézfejem, a szeme körüli szarkalábak elmélyülnek, amikor rám mosolyog. Már nehezemre esik szorítani a kezét, pedig szeretném. Inkább csak pihenek a tenyerében. Egyre könnyebb vagyok, egyre ritkábban szükséges a lélegzet is. Lelassul köröttünk az idő, eltűnik a tér, feloszlanak a körvonalak, és már csak mi vagyunk.
– Anya! – folyik belém a szó. – Anya! Menj nyugodtan! Ne félj!
Tudom, hogy igaza van, hisz’ anyám is megmondta már rég. Kettejük szavai simítanak békét belém.
Felelnék, de nincs már hang, mozdulnék, de nincs már test.
Csak mi vagyunk. Örökre egyek.
BARÁTH ZOLTÁN
Kulcskészlet
- Őszintén, hölgyem? Nem tud nekem olyan zárat mutatni, amit ne tudnék kinyitni max egy percen belül! Ránézésre tudom, milyen zárhoz milyen kulcs passzol. Ez a szakmám. Lakatos vagyok, kábé ezer éve a szakmában. Hogy ez? Ez a kulcskészletem. Nincs olyan zár, amin ehhez ne lenne meg a hozzátartozó kulcs! Na! Hadd nézzem azt a dobozt! Kis kulcs, nagy élvezet! De szép doboz! Antik tárgy azt látom! Vigyázok, kérem! Anyai örökség, értem. Olyan fura a kiejtése, hölgyem! Mintha akcentust hallanék! Ja, hogy a nagyi görög volt. Értem. Tudja az én dédapám is görögszármazású. Valamennyire ismerem a nyelvet, de a papa már rég meghalt, és mivel gyerekkoromban beszélgettem vele utoljára az óhazája nyelvén, így már többet felejtettem sajna, mint tanultam. Lássuk csak! Ez egy valódi kihívás lesz, de semmi gond! Szeretem a kihívásokat! Nem, kérem! Sajnálom! Nem tudom, mit jelent a felirat a doboz tetején. Na, kérem! Meg is vagyunk! Tetszett hallani, ahogy kattan a zár, ugye? De tessék csak várni. Ne nyissa még ki. Olyan ismerősek nekem ezek a betűk. Láttam már így együtt őket valahol. Azt mondja, hogy: „ Ez..itt…Pa…d…a szelencé….N….isd ki! Már cs….a Re…én..mar…t b…ne!” Hű, de fura érzésem van! Lehet, talán mégsem kéne kinyitni! De hát végül is az öné. Azt tesz vele, amit akar! Szóval, nyissuk ki mégis? Hátha kincs lapul benne!
BRAUN KRISZTINA
Házassági évforduló
A harmincadik házassági évfordulójukra készülődtek. Persze, nem akartak nagy felhajtást, meghívták a gyerekeket, akik jelezték, hogy jönnek a családdal, unokákkal. Úgy gondolta, ez olyan lesz, mint az esküvője napja. Akkor is nagy volt a készülődés, és bár akkor öt éve ismerte már Endrét, mégis úgy érezte, hogy azzal a nappal valami új, valami egészen más fejezet kezdődik az életükben, pont úgy mint ma. Nem is értette miért gondolja ezt, hiszen mi lehet az az újdonság, ami készülődik és meglepetéssel szolgálhat számukra. A napjaik, mióta mindketten nyugdíjba vonultak, szinte ugyanazon metódus szerint váltakoztak, bár soha nem panaszkodott egyikük sem, hogy unatkoznának. Csak végülis a megszokott dolgok egyhangúságát törte meg ez a kis ünnepség.
Hajnalban arra ébredt, hogy Endre felkelt és kiment a szobából. Vissza is aludt azonnal, de néhány perc múltán hangos csörömpölésre riadt fel. Mintha valaki lesodorta volna az előző este a fehér damasztabroszra készített tányérokat és a csiszolt ólomkristály poharakat. Baj van, gondolta rémülten és kipattant az ágyból. Még a papucsát és a köntösét sem vette fel, mezítláb szaladt ki a konyha jéghideg kövére, ahol Endre feküdt mozdulatlanul, ökölbe szorított kezében még az abrosz sarkát markolta, körülötte szerteszét hevertek a díszebédre előkészített garnitúra szilánkokra tört darabjai. Lábával félresodorta az üvegcserepeket, nem törődve, hogy felsérti magát, és a férje mellé térdelt. Nagyon meg volt rémülve, azt hitte azonnal mellé ájul a földre. Endre mozdulatlan feküdt, arca színtelen volt. Egy épkézláb hang sem jött ki a torkán, csak valami sípoló nyöszörgő sikoltás. A szívére tette a fejét és a hirtelen jött ijedtségben az első reménysugár Endre szívdobbanása volt. Hát él! Felpattant és a telefonhoz rohant. A mentők gyorsan érkeztek, stabilizálták de még nem tudták megmondani, mi baja. Nem mehetett be vele a kórházba. Járvány van, ilyenkor még látogatni sem lehet. Telefonáljon később, majd azok felvilágosítást adnak az állapotáról. Remegve, és még mindig mezítláb ment vissza a kertkapuból a házba, miután a mentőautó kék villogó fénye eltűnt az utca végén. Lerogyott az első székre az előszobában úgy nézte a talpából a fehér padlólapra lassan szivárgó vért. Talán tíz perc talán több is eltelhetett, mire feleszmélt és a fürdőszobában rendbe tette magát. Rendet tett a konyhában, lapátra seperte az összes tányért, poharat. Törődött is azzal, hogy milyen régiek, kedvesek voltak ezek a tárgyak. Csak ünnepi alkalmakkor vették elő és őszinte becsben tartottak minden egyes darabot. Emlékezett, milyen nagy patáliát csapott az egyik karácsonykor, mikor Endre véletlenül levert egy kristálypoharat a könyökével. Napokig morgolódott emiatt. Mit számít már! Mit számít bármi is. Körülnézett. Semmi de semmi nem számított. Eltörpült minden egyes, eddig fontosnak és értékesnek tartott dolog, hirtelen olyan távol került a hétköznap bosszúságaitól, aggodalmaitól. Utolsó helyre kerültek mindazok a dolgok, mit eddig élete legfontosabbjainak tartott. Még a ház is, még a gyerekek is. Minden. Néhány óra múlva hiába hívta a kórházat, nem tudtak felvilágosítást adni, mert épp váltás volt a műszakok között. Hivjon később, akkor talán...
Végighívta a gyerekeket, a vendégeket. "Nem, nem kell idejönni, megvagyok, jól vagyok, válaszolt mikor azok felajánlották, odamennek. Igen, majd megüzenem, ha megtudok valamit."
Délutánba folyt az idő, szinte észrevétlen. Végül este hatkor sikerült beszélnie egy nővérrel.
"Stroke-ot kapott a férje, még vizsgálják. Sajnos elég súlyos, még nem tudni mi lesz a kimenetele. Gyógyszerek, infúzió, vizsgálatok. Holnap hívjon, akkor talán többet. Adja meg a számát, ha..."
Így ment ez napokon keresztül, végül már nem bírta tovább és odament a kórházhoz.
Kérem, muszáj tudnom mi van vele! Könyörgött, mire nagysokára kiküldtek egy nővért az osztályról és az beszámolt Endre állapotáról.
Láthatom őt?
A nővér néhány másodpercig némán nézte, majd intett, hogy menjen utána. Egy kórházi helyiségbe vezette, ahol kezet moshatott, fertőtlenített, majd maszkot, és egyszer használatos overallt kapott, valamint a cipőjére védőhuzatot. Így kísérte fel a nővér a kórteremhez, ahol végre láthatta Endrét. Fülledt, nyomott volt a levegő a többágyas kórteremben. Infúzió, oxigén, egy monitor monoton zümmögése az ágy mellett, halk nyöszörgő hang a szomszédos ágyakról.
A férje szinte eltűnt a kórházi ágyon, pedig nem volt túlzottan sovány.
- Bandi! - Nyúlt a kezéért, de a nővér megállította félúton. Kérem, ne nyúljon hozzá, ha lehet.
A férfi félig kinyitotta a szemét.
- Te vagy az, Eszti?
Bólintott.
Boldog házassági évfordulót, kincsem - mondta erőtlen hangon, kissé féloldalasan. Szája szélén halvány mosoly derengett.
- Bocsáss meg, hogy így megijesztettelek.
Ő csak megrázta a fejét, torkában érezte a szorítást.
- Menni kell, asszonyom, már így is a fejemmel játszom, hogy beengedtem - Suttogta a nővér.
A férje lehunyta a szemét, már így is túlságosan megerőltető volt ez a néhány mondat.
Ő bólintott, majd megfordult és elindult kifelé, de az ajtóból még visszanézett.
Köszönöm szépen! - emelte fel Endre az egyik kezét.
Ez a szó olyan furcsán hangzott a férje szájából, nem mintha szokatlan lett volna, hogy megköszönjön valamit. Nagyon is udvarias volt egész életében, de mégis úgy érezte, mintha egy idegen szólt volna utána. Nem tudta megmagyarázni, miért.
Azon tűnődött egész nap, hogy mit is köszönt meg neki.
VERNYIK LÁSZLÓ
Csak egy kis vágás a bőrön…
Jeff már fél órája várt a kórházfolyosón...Még öten ültek előtte a székeken....A legfelsőbb kormányrendelet elnöki jóváhagyással szentesítésre került...
A rendelet egyértelműen fogalmaz és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, szigorú szankciókkal fenyeget-minden téren ellehetetlenítve azt az állampolgárt, aki haladéktalanul nem ültetteti be a bal csuklója fölé a személyazonosságát igazoló chipet.
Kate, Jeff felesége karizmatikus keresztény, az ohaio-i baptista gyülekezet tagja évtizedek óta....Az asszony beszélt neki arról, hogy ez az utolsó idők egyértelmű jele...A Fenevad bélyege...
De Jeffnek kell a munka! Állását-autószerelő egy jól menő vállalkozónál-csak úgy tarthatja meg, ha túlesik a kicsi karcoláson...Sőt a tömegközlekedést is csak a chip beolvasása után lehet igénybe venni. Kvázi, bérletként szolgál....
Minap hírét vette azt is a fiatal férfi, hogy a szupermarketben-hová ő is naponta jár bevásárolni- nem szolgálták ki pékáruval azokat, akiknek nem volt ott a bal csuklójuk alatt a chip!
Sőt! Este hét után rendőrök razziáznak városszerte.Nem gyilkost, vagy drogbárót akarnak bekaszlizni....Azok a "problémák" most másodlagosak...Azokra vadásznak, akik nincsenek beültetve...
Mr.Jeffrey Smith!...Neve hallatán felegyenesedett a székről és a szobába lépett, ahol pár perc után már "teljes jogú" állampolgára volt a "Bátrak otthonának"!
-Hazafelé hajtott a Déli-sugárúton, amikor egy járőrautó "levillogta"...Lelassított és leállította a Pontiac motorját.
-Szép estét Uram! Rutinellenőrzés! Szabad a bal csuklóját!-mondta a rendőr, erőltetett udvariassággal, mely szemlátomást nehéz volt számára.
Jeff szinte vidáman gombolta ki a mandzsettáját a bal karján.
'Parancsoljon Biztosúr'!-A rendőr elővette a leolvasókészüléket...Egy fényvillanás...Egy robothang....'BEAZONOSÍTVA! VESZÉLYTELEN EGYED!"
A járőr intett. Jeff begombolta ingujját és már épp gyújtást akart adni, amikor a zsaru újra odalépett az Pontiac ablakához...
'Valami baj van Biztosúr?"
-"Nos, a Központi Nyilvántartás ebben a pillanatban jelezte nekünk, hogy lakcímegyezés van az Ön lakóhelye és az egy órával korábban likvidált veszélyes személy között.-Ismeri Ön Kate Smith-t?"
-'Veszélyes személy?...Likvidált..."-Ismételte a rendőr szavait az autószerelő.-"Ő a feleségem!"
A rendőr szenvtelen hangon közölte:
-'Az Ön feleségét egy órája agyonlőtték, mert nem tudta azonosítani magát, de Ön Uram, természetesen biztonságban van! Jó utat!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Tartslmas szép versek mesteri szerkesztésben mint mindig.Szívből gratulálok mindenkinek.
VálaszTörlés