MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT 2021. áprlis 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
KOVÁCS DANIELA
Túl a virágzáson
Nem hajt már új virágot a lelkem,
szívem friss zöldjét megcsípte a dér,
végső könnyem ejtem.
De könnyét önti velem a sötét,
s akár a gyeplőt, csüggedten rázza
fonnyadt száram tövét.
Mindhiába. Száz könnyet is önthet,
sorvadt vágyú, gyász ízű ajkam már
csókolja a földet.
Ám nem múlok el hitvány-hasztalan.
Áldott, tavaszt vágyó szívrögökbe
elültettem magam.
SAPA BROWN
Hajnali fohász
Földi Reményem,
szeled vitorla,
vágyam a fényed,
lehet, kioltja?
Oldd fel, nagy Kékség,
vad Szürkeségem,
azt, ami érték,
el ne ítéljem.
Oltalmat adjon
végtisztességem,
utat mutasson
csillagködében.
Legyen a Minden,
örök és enyém,
amíg az Isten
játssza a zeném.
A legszentebb Kincsemnek!
Bocsáss meg kérlek a viselkedésemért és a bizalmatlanságomért! 🤗❤️
MILLEI LAJOS
Mellettem
Megint mellém feküdtél végre.
A nem múló tetteket holnapra téve
alkotó lényed most elhal a vágyba,
hogy odajöjj mellém a paplanos ágyba,
és ismerkedve a vízszintes renddel,
türelmet intsél bársony kezeddel:
a meglévő munka holnapra marad,
Nagyobb a fáradtság, mint az akarat.
Tevékeny kezed már keresi enyémet,
lélegzésed éltet: már vártalak téged.
Már vártam, hogy tested az enyémhez bújva
nyugtassa lelkemet újra-meg újra,
és ismételje megint, mert megunhatatlan,
hogy pulzáló vágyunk, melyet takar a paplan,
végig kísér bennünket, életünket adja,
hisz ez napi küzdelmünk pihenőpadja.
Elkapom sóhajod, -s magamban elrejtve-
a biztonság erejét hintem a szemedre.
Összeérő bőrünk is egyre azt dalolja:
van még vágyainknak száz-meg száz akkordja.
Hát olvassuk e kottát, csendüljön az ének:
összeforr a dalban két szerető lélek.
Bátorít az érzés, erőt ad holnapra,
mintha felhúzná a rugót, mi lényünket mozgatja.
Legyél így mellettem, és összesimult testtel,
nézzünk egyszer szembe majd a végtelennel.
TÓTH ANDREA ~ REA
Hordalék
Ezek a rácsok hogy maradtak itt?
Köröttem szótlan - lüktetőn,
rozsdamart árnyék szobám falán,
vércseppek a kopott lepedőn.
Ezek a hangok miért zajonganak?
Dobhártyán pulzál a színlelés,
halomban áll a vasalatlan,
sarjad a néma megvetés.
Kortalan vagyok - így is vénülök…
- születéskor ért veszteség.
Létem szűk kapillárisán
kalibrált a megfelelés.
Szívem egy bordó izomcsomó,
inak közt vergődő húsdarab,
vacakol, szorít - kitépem este;
- reggelre újra érted szalad.
Kezdetben könnyű volt maradni,
pipettán adagoltam önmagam,
aztán kortyonként nyeltem félre
a szégyenben úszó vádakat.
Életem torzó, törött szorzó,
sikátorokban keresem a fényt,
egy templomi harang zúgásában
is megérzem a halál szelét.
Medréből kilépett folyóként
rakom magam után hordalékomat,
szürke üledékes kőzetek:
- őrizzétek meg a morajlásokat!
VITOS IRÉN
Szürkület
Kékesnarancsba fullad
a zuhanó esti szürkület,
élesen vakítva,
mikor utolsó villanását
tűzpiros szikrává tapossa
az éj súlyos, fekete bakancsa.
Sebei helyén csillagok gyúlnak,
mint az égbe vert szegek,
a felhők meglazulnak,
s a közöttük átsejlő,
kráteres arcú Hold
félszegen torzult égi teste,
meleg fényétől megfoszt,
így más nem marad,
csak egy vénültre szikkadt,
hidegen pergő, komorsötét este.
BAJNÓCZI PIROSKA
Április
Színesen szeles is, ropogósan napos is
Szívem csodás emlékeit érintő lelkes jövő
Kereszttel együtt hangzó feltámadás is
Szeszélyesen örvendezve hullámzó április
Múltat hálatelten áldó, újhoz pillén kacsintó
Zenétől dobpergés ritmusváltással duzzadó
Ötlettől narancs-vörös izzón alkonyuló
Hegyi kalandokkal éltem is, holnapokkal remélem is
Kifürkészhetetlenül fel-felbukkanó április
Lányos asszonyosan, fiús férj-apásan
Összetettségtől simán zsigerekig ragyogó
Felpezsdítő napsugarakká nyíló nárcisz
Újjászületést örökkön ismétlő, pislogó jácint
Suttogva zizegő, dalolva hangoló-varázsló április
MOLNÁR JÁNOS
Amennyi árny annyi fény
Mennyire kár és annyira rút is az,
hogy a sajnálkozások mit sem érnek,
ha sírsz valakiért…
Mert ha elrendeltetett,
bármennyi szívvel is úgy akarva, annak
sorsába már nem szólhatsz bele.
Mert a vigasz csak ópium,
ami hazug mesékkel ringat a tengeren,
de nem baj, ha e hintán végre elszenderegsz.
Mert amennyi árny ing feléd,
ugyanannyi fény a másik oldalon, és hogy
mi nyögés vagy sóhaj, csak te hallhatod.
Hát engedj szép lelkednek, szavába töprengve
ne vágj bele, csak fogadd el, mint egy gyermek,
ameddig még van hozzád víg üzenete.
TOTH OLIVÉR
Szegezz szívednek
-1-
Szegezd szívednek réthajnal harmatjáról a ragyogást
Nem tudom hány ház süppedő homályban térdepel
Köröttem bennem rajtam általam Isten alvajárt éjjel
Gyermekem szájáról a tudatig táncoló víg gagyogást
Munkás tenyerei közt morzsolt kavicsokat vízbe dobta evakuált
Elég jutott belőle koncnak is talán lehet meg is késelt megelégelt
Egy lényegtelen feledésbe borította játékait mentsváraimat keresztjeidet
S szegezett szíved tégedet szólító anyámképében nekem énekelt
Megloptam országmentén csorbult virágdárdáidat a sziromlást
A fűszál a fényt elengedi az én vérem követeli a káromlást
Nem tudom hány sír látatlan egek úri szikláihoz terel
Átjártuk egymást s egymáson téged hűtlenül gázoltunk el
Szegezz szívednek
-2-
Egynyári fáklyáival ma agg lány tavasz öreg telet kérlelt
S fűszála fényét elengedi véred követeli a káromlást
Átjárjuk egymást s egymástól hűtlenül gázolunk el
Múlásom érted hevít s neked hajlít fejedre koronát
Szegezz szívednek a hajnal harmatjáról a ragyogást
Ki tudja hány csonka láb vár támaszul testmankóját
Gyermekem szájáról a tudatig táncoló víg gagyogást
Értetetlen beszédet a szeretetet szolgált népek fiát
Bordaredős országmentén csorbult virágdárdáimat a sziromlást
Egynyári fáklyáival ma agg lány tavasz öreg telet kérlelt
S fűszála fényét elengedi véred a magának követelt káromlást
Teltség és éhség fogott kezébe medréből egytálételt kínált
Szegezz szívednek
- 3 -
A néma alázat púpos gerincedről tekinteted megemberel
Szegezd szívednek téged kutató szememből a párát
Szegezd szívednek egy vadászalkony préda aranyát
Erdőtörzsek ölelik ringásban mohamagányos ráncát
Szegezd szívednek döngölt csillagporból apád arcát
Szegezd szívednek téged neveddel gyógyító vak arád
Tapint s az áldás ismeretlen ujjlenyomatait olvassa rád
Szegezd szívednek az anyaméhes ég öblös sóhajtását
Ma éjjel tüzet rakok parázson járjon s ne nyári könnyeimen
Szegezze szívét arcomnak ha réthajnal harmatjain osonna
Szegezz szívének tudja éberen jártam álmaiban ha adtam ha kértem
Egyetemes placentájának tűzrögeit ahol a fény fogant betértem
Kocsmakínos józanságról cinkosaimnak önkényesen róla regéltem
Köldökére rakott kovaköveivel magamra parazsat metéltem ha tőle vetéltem
SZILÁGYI FERENC HUBART
Tavaszköszöntő
Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek!
Ne késs sokáig édes, szép tavasz,
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk!
Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked,
az én szívemben nem lehet harag,
ma minden sérelem kívül reked!
TOTH ENIKŐ
Gyászos csend
Haza jöttem, ahol a gyermekévek
emlékére hull - bánatnak gyász leple,
s lám a porta rozsdája felcsikordul
gazzal, kínnal fogad az udvar keble.
Bogyóba fájnak most a rózsabokrok,
ajtóra - pókok szürke hálót fontak,
küszöbön szél hordta fáradt por hever,
időtől homályos a néma ablak.
Egy sámli a sarokban, melyen Anyám
ült, reá támaszkodik görbe botja,
s tán az utcára bambul, bennünket vár…
csoszogásra neki már semmi gondja.
A szoba rendje még vigyázza féltve
az özvegy évek szőtte csendes magányt,
a légben Anyám illatát érezni,
ám a mennyezet vedli le a talányt.
Mindig rendre, most néma csend települ,
nem zörög a csésze, pihen a kanál,
mind vár valakit - rostokolnak velem -
sarokban seprű, fogason a kabát.
Fonott szalmakalap, lejárt ideje,
aszalódik csoszogón a sárga sár,
falon a megfáradt régi óra log
mánusa megállt, már körözve nem jár.
Úgy haza mennék, de most nehéz nagyon,
lenyomni a vén ajtó rézkilincsét,
felbolygatni az ott gubbasztó - falak
közt ücsörgő - üresség gyászos csendjét.
ZAKAR MÓNIKA
Kutyafitty
Lássuk! Ki vezet kit? A póráz tőlem, tőled ér.
A természet ma hiánycikk, nem lesz vízzé a vér.
Tudom, hogy e maszk alatt mosolyod most oly fanyar,
Igen, így megy ez, amikor egy fagylalt visszanyal.
A kutyából - hisz, neked kijár - szalonnát akarsz,
Ám sorsod irányítni nem, inkább szemet takarsz.
Ugathatok... hiába. Szót nem értünk barátom!
Négylábúként haladok s emelem a karátom.
Nézlek, ahogy az a darab rongy hangodat szegi,
Gazdád, apró trükkökkel nagyvad körmöd reszeli.
Röhögnék a markomba, ámde csendben nyargalok
Hisz, látom: szürke-állománnyal telnek parlagok.
No, de "oszolj van". Ebből ír a kor históriát!
Persze, a projekt nem neked szánja a glóriát.
Már jól megfőztek - igen -, most csomagolnak éppen
Nekrológba kerülsz! (Ott a keretezett képen.)
2021. Március 18.
ANDRÁSSY RÉKA
Repülni képtelen
Én nem tudom hogyan ül meg a szívben a bánat.
Miért nem repül tovább, mint a költöző madarak?
Fészket rak, sőt nem is fészket, várat
épít magának és égig érő, nehéz falakat.
Aztán gubbaszt ott, a falak mögött, saját börtönébe zárva.
Hosszan elterülő, jéghideg árnya van.
Én nem értem miért nem repül tovább a bánat
és miért raboskodik bénán, ha szárnya van.
Kint tavaszodik, langyos szelek csiklandozzák a fákat,
könnyű felhők úsznak a kék egen.
Csak az én szívemen ül makacsul a bánat
és hiába súgom, hogy szálljon, csak feszül, mint ki repülni képtelen.
ÉLES ANETT
Tavasz, megint
Lepkeszárnyú hajnal énekel
színes dalokat, ébred a fény,
hangjegyek billegnek az ágon;
szinkópa ritmusra a fákon
zörren az ág, hogy játszik a szél.
Lila harangok bólogatnak:
csillagvirágok ébrednek fel.
Napszirmok hullanak a tájra,
rózsaszín, vérvörös és mályva,
csókjaik nyomán ezernyi jel.
Tavaszillat lebben - selyemsál
csupasz vállamon a nap fénye.
Lágyan szerelmes szellő kereng,
és fülembe döngicsél a rend
megint: az új élet reménye.
A pillanat mellém szelidül,
és velem marad, nem látja más
a fák imára nyúlt karjait,
ahogy szép napokról álmodik
a bimbóba zárt feltámadás.
KETYKÓ ISTVÁN
Visznek magukkal suhogó szelek
olyan üres lettem akár egy lyukas vödör
mibe csak töltik a vizet de az kifolyik belőle
lomha lajhár módjára hevernek bennem a szavak
elhagyhatnak engem olykor olykor de a hitem nem köthetik gúzsba holmi szelíd esték
sem félig éber éjjelek kialvatlan reggelek szótlan nappalok
mert tudom az Úr kegyelméből lettem költő sokszor csöndes mélabús
akár egy padláson felejtett gyermek vagy egy patakparton kószáló kamasz
olyan üres lettem akár egy kifordított kabátzseb
miben nem csörrenek meg az apró garasok
olyan üres lettem akár egy kiszáradt kút
miben nem látom egykori arcom loboncos hajam
nem visszhangzik már bennem régi nevetésem
félek csak álmodtam hogy költő vagyok
kiszáradt a tinta tollamból a klaviatúra meg zötyög akár egy ócska mozdony
félek csak álmodtam a szerelemről hitvesről gyermekekről unokáról
félek soha nem látom többé anyám kontyba tűzött haját
a Petőfi utca húszat falum nagytemplomának harangjait
a felszántott tarlókat szénakazlakat a szügyi réten
a szalmával kibélelt gyermekkori matracom a vaságyat fehér falmasinánkat
füstös petróleumlámpánkat nyitott kéményünket döngölt padlójú kis szobánkat
félek hamarosan értem jönnek elrontott emlékeim s visznek magukkal suhogó szelek
2021.02.25.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Nem akartalak
Könnyű léptekkel jött a vágy,
mint, 'ki véletlen érkezett,
nem szólt semmit, csak félszegen
szívemre szórta parazsát.
Nem kértem én. Nem akartam.
Mégis gyöngéd leheleted
nyakamba hullott, s kelyhemet
hívta, mint rügyet a tavasz.
Arcomra akaratlanul
csókolta ajkad pipacsok
izzó pirosát, s csillagok
bújtak szemembe pimaszul,
zajtalanul ébresztettek
szilaj dübörgést aortám
árván billenő magányán
ujjaid végén a percek,
hangszalagjaimba akadt
s elvérzett szavam, csak sóhaj
vonaglott nyelvemen, szomjam
rád - kiszárította ajkam.
Könnyű léptekkel jött a vágy,
mégis letaposta talpa
a szívemben nyíló tavaszt.
Nem akartalak... vágyom rád.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Rettegésnyi konc
Holdra tenyerel a semmi,
bárcsak ne kéne újra menni,
ég öléből csendül a bánat,
hogy félni kell, az csak látszat.
Fejét fogja, meg-meg rázza,
széjjelrepül napkönnyálma,
elég, elég, suttog az űr,
nem fér több csillagnyi zűr.
Mordulj, szólalj, hangosodj csak,
tárt kart zárni, nem lehetsz vak,
fáj ha látni megpróbálnál,
fáj, de mért ne, mi jobb? Várnál?
Míg a világ meg nem szűnik,
a rád-tenyerelő semmit,
azt remélni - vége legyen,
félelem kútjába vesszen.
Hiába vár, falatlan áll,
betör bárki, akit zárnál,
nem kerülhető ki semmi,
bárcsak - súgd csak, szólni merj.
EGERSZEGI ÉVI
Apeva csokor
Zárt
ajtód
kulcsait
próbálgatom
saját szívemben.
Bár
illik
mindegyik,
fordítani
rajtuk nem tudok.
A
közöny
elcsorbult
karikáján
megzörren a csend.
Ott
bújik
félszegen
kulcsok közt egy
régvárt izgalom.
Most
szíved
vegetál,
minden érzés
berozsdásodott.
Nem
tudom
kinyitni
lelkedbe zárt
ördöglakatod.
Bár
lennék
szívedbe
illő szívre
nyíló kívánság.
KONDRA KATALIN
Türelmetlenül
nézem, sehol egy színfolt
minden szürke ami szín volt.
Tavaszra vágyódik a lelkem
sehol egy fa, virág sincsen.
Fészek se lesz, madár se lesz!
Madár nélkül halotti csend
virág nélkül félholt világ.
Fák nélkül én - lényegtelen
a semmit lélegzem szüntelen,
kapkodva veszem a levegőt.
Ne lássak mást csak temetőt?
Nem ezt akartad, ó mondd te sem
s az egészet csak képzelem.
Mondd nem igaz ez, csak álmodunk
s holnap majd boldogan táncolunk!
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
PELESZ ALEXANDRA
Tábortűz
Brigivel egymás nyakába borulva állunk a szoba közepén. Bőröndjeink mellettünk pihennek, még neki sem álltunk kicsomagolni, most még egyszerűen csak engedjük magunkat örülni. Örülni, amiért újra itt lehetünk!
Balatonmária! Tábor! Boldogság!
Minden ugyanolyan, mint tavaly volt: a faházak, a röplabdapálya, a csocsóasztal, az ebédlő, a sok, fehér kavics az udvaron… minden ugyanolyan. Azaz, majdnem minden. Ami változott, az én vagyok, én, és Brigi, és az, hogy miért vagyunk itt. Mi ugyanis már nem csak szórakozni jöttünk! Gimisek lettünk, és életünk első közösségi szolgálatát teljesítjük itt, a világ legtökéletesebb nyári táborában. Hetven általános iskolás gyerek fog itt nyaralni az elkövetkező hét napban, valamint Ági néni, Julika néni, Gyula bácsi és Helga néni, és mi, akik segíteni fogunk nekik figyelni a gyerekseregre – akik között persze olyanok is vannak, akik majdnem egyidősek velünk, hiszen nyolcadikosok. Érdekes hétnek nézünk elébe.
– Csomagoljunk ki, mert nemsokára kezdődik az eligazítás a bázis előtt – húzódom el Brigitől, akinek nem tud lehervadni a mosoly az arcáról.
– Bázis! Tényleg! – nevet fel, vörös hajkoronája vidáman táncol az arca körül. – Tavaly így hívtuk a tanárok faházát.
– És mennyit ücsörögtünk a bázislépcsőn! Emlékszel? Helga néni mindig morgott, mert nem tudott lejönni tőlünk a teraszáról.
– És mindig morgott azért is, mert nem akartunk kijönni a vízből!
– Hát – komolyodom el egy kicsit –, azt ugye tudod, hogy ezt most nem tehetjük meg… most nekünk kell példát mutatni, és rászólni a többiekre is, ha valami gond van, akár a strandon, akár itt…
– Ez elég fura lesz – bólint Brigi is. – De megoldjuk!
Újra összeölelkezünk, majd nekilátunk a kicsomagolásnak. Nem kell több tíz percnél, és a ruháink a tisztálkodószereinkkel együtt katonás rendben sorakoznak a szekrényben, úgyhogy amikor Julika néni kiabál, hogy „Eligazítás!”, mi már készen állunk a bemutatkozásra.
A hetven táborozó összegyűlik a bázis előtt, Julika néni pedig elkezdi a szokásos monológját.
– No, kedves táborlakók! Akkor, ahogy ilyenkor mindig szoktuk, szeretnénk ismertetni veletek a szabályokat. A cél nyilván az, hogy a lehető legjobban érezzétek magatokat – meg mi is – de azért néhány dolgot meg kell beszélnünk és komolyan kell vennünk. Az ébresztő mindig nyolc óra körül lesz, hiszen a konyhás nénik – Marika és Juci néni – már fél kilenckor várnak minket a reggelivel. Utána jó idő esetén strandolunk, ha nem annyira bizalomgerjesztő az időjárás, akkor sétálunk, vagy elfoglalhatjátok magatokat itt, a tábor területén. Apropó: a tábor területe… senki, soha, felügyelet és engedély nélkül nem hagyhatja el a tábort! Ha szeretnétek elmenni a kisboltba vásárolni, vagy a központba, akkor mindig szóljatok nekünk, és valamelyikünk elkísér benneteket. Az ebéd mindig délben lesz, a vacsora hatkor. Az uzsonnát le fogjuk vinni magunkkal a partra. És a takarodó: Este tizenegy óra után már nem szeretnénk senkit a szobáján kívül látni. Beszélgethettek még, csendesen, nem kell azonnal lefeküdni és aludni, de hangoskodást és kijárkálást nem szeretnénk. És mindenki a SAJÁT szobájában legyen, ha lehetséges…
Erre persze mindenki hangos röhögésben tör ki. Amikor a gyereksereg elcsendesedik, Julika néni még folytatja.
– A strandon a következő a szabály: egyedül senki nem mehet a vízbe. Mindig közösen fürdőzünk, mégpedig úgy, hogy mi a tanárnénikkel bemegyünk a bójákig, és mögénk már senki nem mehet! Ha azt mondjuk, hogy indulás ki a vízből, akkor az azt jelenti, hogy indulás ki a vízből! Érthető vagyok?
– Igen, Julika néni! – harsog mindenki.
– És végül szeretném bemutatni nektek a két segítőnket. Ők is a mi iskolánk tanulói voltak, így sokaknak ismerősek lehetnek: itt van Tamara, a szőke a hajú leány, és Brigi, a vörös hajkoronával megáldott nőszemély. Hozzájuk is bármikor fordulhattok, ha szükségetek van valamire, és az ő szavukra ugyanúgy hallgatnotok kell, mintha mi beszélnénk hozzátok.
Furcsa érzés, ahogy minden szempár ránk szegeződik. Integetünk a gyerekseregnek, meg kinyögünk egy sziasztok-ot, de ennél többre egyelőre nem telik. Azért ezt a helyzetet még szokni kell rendesen.
Az első nap villámgyorsan és fantasztikusan telik el. A gyerekek – főleg a kisebbek – megállás nélkül rajtunk lógnak, csacsognak, mesélnek nekünk, és ami a legdurvább, szót is fogadnak. Az ebédnél is egy csapatnyi kis alsóssal kell együtt ülnünk, mert mindenáron velünk akarnak enni, és a strandon sem távolodnak el tőlünk három méternél messzebbre. Igazából nagyon jól érezzük magunkat, fürdőzünk a napfényben, a Balatonban, élvezzük a főtt kukorica ízét, és a tényt, hogy újra itt lehetünk. Vacsora után még röplabdázunk néhány felsős lánnyal, aztán leülünk a teraszunk lépcsőjére Brigivel, és órákon át beszélgetünk. Kivesézzük a gimit, a fiúkat, a tanárokat, a kézilabdacsapatot, és a tábor első napját is. Egyöntetűen arra jutunk, mire bebújunk az ágyba, hogy az elkövetkező egy hétben tökéletesen fogjuk érezni magunkat.
Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy Brigi kiront a szobából. Felülök az ágyon, a mobilomon megnézem a pontos időt: három óra tizenöt. Mi történhetett? Felkapcsolom a lámpát, és várok. Brigi hosszú percekkel később jön vissza a szobába, halálsápadtan, vörös szemekkel.
– Jézusom, mi történt? – lépek hozzá, meg akarom ölelni, de hátrálni kezd.
– Szerintem inkább maradj távol! – rázza a fejét. – Azt hiszem, elkaptam valamit. Kidobtam a taccsot.
– Ó, sajnálom! – ülök vissza az ágyamra. – Akkor most? Most hogyan tovább?
– Tami, ne haragudj, de reggel felhívom anyáékat. Hazamegyek. Nagyon rosszul vagyok.
Bólintok.
– Persze, megértem – suttogom, és igazából tényleg megértem, és nagyon sajnálom Brigit, de el nem tudom képzelni, mit fogok csinálni nélküle az elkövetkező napokban. A tökéletesnek ígérkező táborozás egy pillanat alatt veszik el a semmibe.
Segítek Briginek összepakolni, aztán reggelig csak forgolódom az ágyamban, képtelen vagyok elaludni, már az én gyomrom is háborog, de tudom, hogy csak a szomorúságtól. Próbálom elhitetni magammal, hogy így is élvezni fogom a hetet, de nem nagyon sikerül. Igazából azt érzem, hogy magányos leszek – még ha a gyerekek megállás nélkül rajtam lógnak is. Esténként nem lesz kivel beszélgetnem, a szabad programok alkalmával egyedül vásárolgathatok majd, és a strandon is csak a viháncoló kicsik lesznek a társaságom. Letörlök egy könnycseppet a szemem sarkából, és ébren várom a reggelt.
Brigi szülei már kilenckor a tábor kapujában állnak, Helga néni beengedi őket, kicuccolnak az autóba, és néhány perccel később már csak az kocsi hátsó lámpáinak integetek az út széléről.
– Felhívtam Józsi bácsit – karolja át a vállam Helga néni.
Józsi bácsi az igazgatónk, és nagyon jó fej. Kíváncsian fordulok Helga néni felé.
– És, mit szólt?
– Azt mondta, megpróbál keríteni valakit Brigi helyett, hogy ne legyél egyedül. Nem szeretné, hogy rosszul érezd magad.
Bólintok, bár kétlem, hogy így az utolsó pillanatban sikerül bárkit is rábeszélniük erre. Azt tudom, hogy a mi osztályunkból nem volt rajtunk kívül jelentkező, úgyhogy, ha küldenek is valakit, ő félig-meddig ismeretlen lesz. Lehet, hogy akkor már jobban járnék egyedül. Éppen szóra nyitnám a számat, hogy megmondjam Helga néninek is, de éppen akkor áll neki egy kislány torkaszakadtából sírni, Helga néni pedig már rohan is, hogy megvigasztalja. Még egyszer Brigiék kocsija után nézek, de már nincsenek sehol.
Egyedül maradtam.
A délelőttöt a táborban töltjük, mert gyanús felhők közelednek, és Julika néniék úgy döntenek, inkább kihagyjuk a strandot. Kártyázom a kicsikkel, röplabdázom a nagyokkal, beszélgetek Gyula bácsiékkal, befonom a kislányok haját, és hagyom, hogy ők meg nekem alkossanak frizurákat. Igazából repül az idő.
Tizenegy körül bekanyarodik egy fekete autó a kapu elé. Kiszáll egy magas, fekete hajú férfi, a kocsi hátuljához lépked, kiemel egy nagy bőröndöt.
– Ki lehet ez? – kérdezi Helga néni Gyula bácsitól, és éppen ebben a pillanatban csörögni kezd a mobilja.
– Szia, Józsi!.... Igen… Ó, szuper!.... Igen, most értek ide…… köszönjük…. neked is szép napot!
Helga néni felém fordul, és széles mosolyra húzza a száját.
– Megérkezett az új közösségi szolgálatos!
Újra az autó felé pillantok, amiból éppen kiszáll egy magas, fekete hajú fiú… egy fiú! Ó, jesszusom, ne már! És ráadásul nem is ismerem, mármint, tudom, hogy felsőbb éves, szerintem már tizenegyedikes, ha jól rémlik. Szoktam látni a suliban, de kábé pont az az érinthetetlen kategória, ahogy mi szoktuk a hozzá hasonlókat nevezni. A kosárcsapatban játszik, fantasztikusan néz ki, és kábé minden felsőbb éves csaj őt akarja megkapni. Tutira egy nagyképű, elviselhetetlen alak. Inkább maradtam volna egyedül! Közben Gyula bácsi már odaér hozzájuk, kezet ráz az apjával, aztán a fiúval is, és már közelednek is felénk. A gondolataimat elnyomja a kavicsokon guruló bőrönd érdes hangja, és a látvány: a fekete ujjatlan trikóból kinyúló hosszú, izmos karok, a barna bőr, az összecopfozott fekete haj, ami csak felül hosszú, oldalt egészen rövidre van nyírva, és a fekete gitártok, ami a fiú vállán pihen. Mire észbe kapok, Mr. Tökéletesség mosolyogva köszön a tanároknak, udvariasan bemutatkozik nekik, és már ott is áll előttem.
– Zente – nyújtja a kezét, én pedig lefagyok. Csak nézem a tenyerét, ami félúton ott lebeg kettőnk között, és várja, hogy megfogjam, érzem az illatot, ami ebből a fiúból árad, érzem a hűvös szellőt, ami a közelgő vihar előjeleként végigsiklik a bőrömön és felborzolja az apró szőrszálakat a karomon…
– Hahó! – neveti el magát a fiú, és a kezemért nyúl. Tenyeremet az övébe veszi, és megismétli: – Zente. Neked is van neved?
– Tamara – nyögöm ki, miközben próbálom felfogni, hogy fogjuk egymás kezét. Atyavilág, mennyire jó fogni a kezét!
– Örülök, hogy ilyen csinos társam lesz ezen a héten – kacsint rám, mire én az egyre hűvösebb szél ellenére is felforrósodom. Mi a fene…
– Gyere, megmutatom a szobádat! – veregeti hátba Gyula bácsi Zentét, ő pedig nagy nehezen elengedi a kezem, és elindul Gyula bá után. A mellettem lévő szobába mennek be. Nagyot nyelek a gondolatra, hogy az elkövetkező estéket ezzel a fiúval kell átbeszélgetnem Brigi helyett. Már, ha egyáltalán szóba áll velem.
– Örülök, hogy sikerült szerezni valakit melléd – mosolyog rám Helga néni. – Biztosan hamar összebarátkoztok majd.
Bólintok, de én egy cseppet sem vagyok ebben olyan biztos. Zente annyira nem az a kategória, aki egy magamfajta egyszerű lánnyal barátkozna.
– Tami, gyere kártyázni, légyszi! – ölel meg Sárika, és már cibál is magával a szobájuk felé. A kártyaparti közben is csak Zentén jár az eszem, azon, ahogy minden lépésre ringott a gitár a vállán, ahogy megfogta a kezem, ahogy mosolygott. Nem is tudom, láttam-e már korábban ennyire szép mosolyt. És nem is tudom, éreztem-e valaha Bálint mellett ilyen furcsa remegéseket a gyomromban, mint most, hogy Zentére gondolok.
Bálint. Felsóhajtok. Nyolcadikban együtt jártunk, és igazán jól kijöttünk egymással. Sokat sétáltunk, néha csókolóztunk, moziba jártunk, meg pizzázni. Aztán jó néhány hónap után rájöttünk, hogy sokkal inkább vagyunk haverok, mint egy szerelmes pár, úgyhogy szakítottunk. Megígértük egymásnak, hogy barátok maradunk – amiből persze nem lett semmi. Hiányzik, de akkor is azt gondolom, jól döntöttünk. Nem voltam szerelmes belé. Igaziból még soha nem voltam szerelmes.
– Nyertem! – kiált fel Sárika, és örömében ugrálni kezd az ágyon.
– Hé, hagyd abba, még leszakad ez a régi heverő! – pirítok rá, de azért vele nevetek. – Ügyes voltál! Simán megversz römiben!
– Pedig még csak tíz vagyok! Te meg tizenöt! Nagyon király vagyok!
– Inkább kis királylány! – ölelem magamhoz, és leveszem az ágyról.
Ebben a pillanatban harsan fel Gyula bá hangja az udvarról.
– Készen van az ebéd! Gyertek! Mindenki jöjjön!
Sárika előre rohan, én meg szépen lassan sétálok át az ebédlő felé. A szél már viharos, a hajamat szanaszét borzolja, és a karom libabőrös lesz tőle. Az épület ajtajában Julika néni elém áll.
– Tamikám, légy szíves, szólj Zentének, úgy tűnik, nem hallotta meg Gyula bácsit!
– Jézusom, hogy lehetett őt nem meghallani? Zengett tőle a tábor! – forgatom a szemem, és egy sóhaj kíséretében Zente szobája felé indulok. Kopogtatok. Semmi válasz. Újabb próbát teszek, ezúttal erősebben dörömbölök az ajtón, de semmi. Fülelek, odabent néma csend honol. Lehet, hogy nincs is itt? Talán kiment a mosdóba? Még egy utolsó próbát teszek, de miután erre sem érkezik semmiféle válasz, benyitok.
Zente az ágyon ül, hátát a falnak támasztja, a fején fejhallgató, a kezében pedig egy könyv: a Mars expedíció. Jesszusom, egy fiú, aki olvas? Ilyen nincs is a világon! Csak nézem őt, iszom magamba a látványt, egészen addig, amíg meg nem érzi, hogy valaki figyeli, és fel nem pillant. Lehúzza a fejéről a fejhallgatót és rám mosolyog.
Remeg a gyomrom.
– Helló! Nem is hallottam, hogy kopogtál!
– Hát, pedig kopogtam, sőt, dörömböltem, nem is egyszer!
– Sajnálom! Kicsit hangos volt a zene – érinti meg a nyakában a fejhallgatót. – Gyere be nyugodtan!
– Igazából azért jöttem, hogy szóljak, menni kell ebédelni. Julika néni kért meg rá, hogy hívjalak. Jössz? – erőltetek ki magamból egy mosolyt, de annyira furán érzem magam ennek a fiúnak a társaságában, hogy lehet, a mosolyom inkább valami grimasznak tűnik.
– Persze! – ugrik fel, összecsapja a könyvet, a fejhallgatót az ágyra hajítja és már mellettem is terem. – Ebédelünk együtt?
Érzem, ahogy forróság kúszik az arcomba. A szőke haj, fehér bőr kombináció legnagyobb átka ez. Utálom, hogy mindig elpirulok.
– Ehetünk együtt, de biztos lehetsz benne, hogy a kislányok is hozzánk fognak ülni. Tegnap is egész nap rajtam lógtak! – húzom el a számat.
– Szeretnek téged – rántja meg a vállát. – Ami nem is csoda!
Okés, az bőröm még forróbbá válik, tuti olyan vörös vagyok, mint egy rák. Zente mosolyog, pár másodpercig fürkészi az arcomat, aztán elindulunk az ebédlőbe.
Jól sejtettem, a kislányok csapata azonnal lecsap ránk, de úgy tűnik, Zentét egyáltalán nem zavarja. Hülyéskedik velük, megnevetteti őket, válaszol a kérdéseikre.
– Gitározol majd nekünk? – kérdezi a legapróbb táborlakó, Niki, egy kis harmadikos.
– Szeretnétek? – kacsint rá Zente. Rögtön itt olvadok el. Azt hiszem, ki kellene mennem a szélviharba, hogy lehűtsem magam.
– Igeeeen! – harsognak kórusban a kicsik.
– Akkor este zenélünk! – csapja össze Zente a tenyerét.
Alig várom. Hallani akarom, ahogy gitározik. Ahogy énekel. Mert biztos vagyok benne, hogy énekelni is tud.
Mire eltelik a nap, nem csak arra jövök rá, hogy Zente gyönyörűen énekel, hanem arra is, hogy vicces, hogy mindenről lehet vele beszélgetni, hogy kedves, barátságos, aranyosan viselkedik a kicsikkel, és ami a legfurább: hogy úgy bánik velem, mint valami hercegnővel. Lesi minden szavamat, előreenged az ajtóban, meghív fagyizni, olyan zenét indít, amit én is szeretek, olyan dalt játszik el a gitáron, amit én kérek, és úgy néz rám, hogy esküszöm, attól a pillantástól szépnek érzem magam. Amikor ezeket a dolgokat elmesélem Briginek is – aki azóta már háromszor dobta ki a taccsot és lázas is –, csak kuncog a vonal túlsó végén.
– Te szerelmes vagy – mondja, és hallom a hangján, hogy vigyorog.
– Micsoda? Dehogyis, miket beszélsz! Én csak…
Nem tudom befejezni a mondatot, és Brigi is csendben marad.
Én csak… atyavilág, tényleg szerelmes vagyok? Lehet szerelmesnek lenni egyetlen nap leforgása alatt? Képtelenség! Vagy mégsem?
– Okés, Tami – szólal meg végül Brigi, majd elneveti magát. – Én most lepihenek, és kialszom magamból a bacikat. Te meg élvezd a Balatont az új pasiddal!
Mire ellenkeznék, már meg is szakítja a hívást, én meg csak bámulok magam elé.
Hogy szerelmes lennék? Azt sem tudom, milyen az… csak azt tudom, alig várom, hogy újra beszélgethessünk, hogy este egymás mellett sétáljunk, amikor a gyereksereget kísérjük, és hogy gitározzon majd a teraszlépcsőn ülve.
A napok úgy suhannak el, mint ahogy a jegenyefák szoktak az út szélén, amikor az autó ablakából nézem őket. Az időjárással óriási szerencsénk van, az első nap szélvihara után már minden reggel ragyogó napsütésre ébredünk, ami ki is tart egész nap. A gyerekek szót fogadnak, a tanárok irtó normálisak, a kaja finom – nem úgy, mint a suliban a menzán –, a Balaton imádnivaló. És Zente… Zente az a fiú, akinek a közelében egyszerre vagyok végtelenül nyugodt és izgatott, akinek egyetlen pillantásától pír kúszik az arcomba, akivel este órákig tudunk a Végzet ereklyéi könyvekről beszélgetni, és aki napjában többször is megérinti a kezemet, a hátamat, a derekamat. Például, amikor előre enged az ajtóban, a tenyerét a derekamra simítja, vagy amikor egymás mellett sétálunk, mindig annyira közel jön hozzám, hogy a karunk összeérjen, vagy strandolás közben egyszerűen felkap az ölébe, hogy aztán azon nevessen, milyen éles hangon sikítok, amikor belehajít a vízbe.
És most, hogy itt ülünk a tábor utolsó napjának utolsó estéjén, és nézzük, ahogy a tábortűz körül törökülésben sorakoznak a kicsik, hogy végre megsüthessék a szalonnájukat, hihetetlen szomorúságot érzek. Nem akarom, hogy véget érjen ez. És nem csak a táborra gondolok. Egyszerűen bele sem tudok gondolni, milyen lesz ezután, hogy nem Zentével fogom tölteni a napokat, és esténként nem hallgathatom, ahogy zenél nekem.
Furcsán csendes ma ő is. Miután segített a gondnoknak tűzifát gyűjteni, majd a gyerekeknek felfűzni a szalonnát a nyársakra, leült mellém a fűbe, olyan szorosan mellém, hogy a válla az enyémhez ért, és most csak így ülünk, csendben, már vagy fél órája, és bámuljuk a táncoló lángokat. Amikor már kezdem azt hinni, hogy az egész este így fog eltelni, Zente hirtelen feláll, odamegy Helga néniékhez, beszél velük, majd visszajön hozzám, és a kezét nyújtja felém.
– Gyere, elmegyünk sétálni!
Megfogom a kezét, segít felállni.
– Nem lesz gond, ha elmegyünk? – kérdezem, mire ő a fejét csóválja.
– Helga néni azt mondta, egy órára elmehetünk. Megígértem neki, hogy csak a partra sétálunk le. És megígértem neki, hogy vigyázok rád!
Bólintok.
Szerencsére a gyerekek a tűzzel, a szalonnával, és az abból csöpögő zsírral vannak elfoglalva, így észre sem veszik, hogy kislisszanunk a kapun. Zente megfogja a kezem, ujjait az enyémek köré kulcsolja. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól tartok, ripityára töri a bordáimat. Szótlanul sétálunk le a partig, ahol rajtunk kívül még jó néhány szerelmes pár andalog. Mi is egy szerelmes pár lennénk? Zente soha egy szóval sem mondta az elmúlt napokban, hogy tetszem neki. És őszintén, elég elképzelhetetlennek is tartom, hogy pont én kellenék egy ilyen fantasztikus fiúnak, amikor annyi gyönyörű, felsőbb éves csaj van a suliban. Furcsa fájdalom kezd szétterjedni a mellkasomban, ahogy arra gondolok, milyen érzés lesz pár hét múlva a suli folyosóin azt látni, ahogy Zente az idősebb csajoknak csapja a szelet. Már éppen égni kezd a szemem, amikor Zente megáll, magához húz… és megcsókol.
Igen, ez az az érzés, amikor a világ megszűnik létezni, amikor nincs körülöttünk se másik ember, se Balaton, se sirályok, csak ő és én. Csak mi. És az, amit érzünk.
Amikor elhúzódik, tenyerét az arcomra simítja, és elmosolyodik.
– Azt hittem, sikítva rohansz majd el – súgja, és közben még a szeme is nevet.
– Miért hitted ezt? – mosolyodom el én is.
Megrántja a vállát.
– Egyszerűen csak nem tudtam eldönteni, te is érzed-e, amit én.
– Ó – csak ennyit tudok kinyögni, mert Zente szája már megakadályozza, hogy bármi mást is mondjak. Annyira finom, ahogy megcsókol.
Annyira nem tudom, mi lesz velem, amikor holnap reggel el kell válnom tőle.
– Figyi – mondja, amikor nagy nehezen elhúzódik tőlem. – Arra gondoltam, hogy holnap délután elmehetnénk a Robinsonba pizzázni egyet. Úgyis hazaérünk már dél körül, kicsomagolunk, pihenünk, tartunk egy rövid élménybeszámolót az ősöknek, aztán a délutánt már együtt tölthetjük.
Csak nézem őt. Igazából nem tudom, lehet, hogy még a szám is tátva maradt, vagy valami irtó hülye arcot vághattam, mert Zente hátrébb lép egyet, és kérdőn néz rám.
– Nem szeretnéd? Én csak azt gondoltam, hogy otthon is…
Most én csókolom meg őt. Hirtelen és őszintén, úgy, hogy közben a nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Aztán csak állunk, egymást átölelve, és semmi mást nem érzek, csak azt: én vagyok a legboldogabb lány a világon. És a legszerencsésebb. És a legszerelmesebb.
– Szeptemberben mindenki engem fog irigyelni a suliban – súgja a fülembe Zente, és ettől még a legszebbnek is érzem magam, pedig ez aztán igazán nem jellemző rám.
Egy hosszú órán át sétálgatunk a parton, andalgunk a mólon, nézzük a kacsákat, a Badacsony fényeit, és közben végig élvezem azt a furcsa bizsergést, amit Zente érintése okoz, ahogy fogja a kezemet. Váltunk még néhány apró csókot, majd visszaindulunk a táborba, hogy eltöltsük a tábortűz mellett az utolsó esténket a gyerekekkel – de közel sem az utolsó esténket egymással.
TABI KAZU
A bölcs és az utazó
Valahol a végtelen univerzum valamely távoli, csendes zugában, egy korosodó bölcs ballagott kikövezett kerti úton. Hamarosan céljához ért, egy széles, enyhén hátraívelő támlájú padhoz, mellette karcsú kőkút. Letelepedett és hátradőlt, feje a támla puha ívén nyugodott, fölötte teljes pompájában ragyogott az éjszakai égbolt. Csend volt, az egyetlen nesz csupán a víz halk forgolódása álmában.
Mélységes áhítattal csodálta az ég fényeit. Hosszú évek óta minden tiszta éjjel kijött ide, és ez az érzés sosem múlt el, de nem csak ez. Már maga előtt sem titkolta el az irigységet az égiek iránt és egyre növekvő vágyát az ég felé.
Gyermekként elbűvölte őt a csillagok huncut hunyorgása, később már ébredő izgalommal kutatta a fenti ismeretlent. Megismerte az összes látható konstellációt, bolygókat és holdakat, feljegyzett mindent átutazó üstökösökről és lelkesen számolta a hullócsillagokat. Egyre mélyebbre merült Égóceán titokzatos világába. Ám egy napon valami történt. Egy messzi csillaghalmazt vizsgált már órák óta új teleszkópján keresztül. Mintha egy hatalmas katlan lenne Isten konyhájában, ahol egy újabb galaxissá fognak egyesülni a szellem tüzében. Fáradt szemei előtt elmosódott a kép, pihenőt kellett tartania. Leült a padra és hátradőlt. Becsukta egy időre a szemét. Sokáig ült így mozdulatlanul, aztán felpillantott. Ráborult az égbolt és ő belemeredt végtelenjébe. Szívverése felgyorsult és lélegzetét visszafojtva, kitáguló pupillákkal bámult egyre messzebbre, egyre mélyebbre. Aztán hörögve fellélegzett és döbbenten rázta meg a fejét. Mikor újra felnézett, a megszokott képet látta, ám ettől a naptól kezdve soha többet nem nézett a távcsőbe, szabad szemmel figyelt, és egyre gyakrabban sóhajtozott magában, aztán már kimondta halkan:
- Bárcsak ott lehetnék köztetek! Bárcsak én is a részed lehetnék!
És ez vággyá duzzadt szívében, amely fáradhatatlanul csak ezt dobogta. Most is, miközben a padon ülve álmodozott. Ekkor valamit észrevett a szeme sarkából, s bár nem látta, tekintete az ég egy foltjára irányult. Mintha sötét vízfelszín rezdült volna, s egy pillanatra elmosódtak a csillagok. Feszülten figyelt. A hullámzó fénytörés kivált az űrből, és ahogy közeledett, halvány derengéssé változott. Mire a férfi elé ért, gyengéden csillámló felhővé vált. Ő elképedve meredt a különös jelenségre.
- Mi lehet ez? – suttogta.
„Mit akarsz? „ – hallotta a fejében.
- Mi van? – rándult össze riadtan. – Mi volt ez?
A felhőn finom hullámzás futott végig, mint mikor a Hold fénye tükröződik a tavaszi széltől felborzolt tavon.
„Hívtál.” – hallotta újra a hangot, amit belülről hallott, nem a füleivel. Igazán nem is hallotta, csak ott volt.
- Te... te szólsz hozzám? – nézett bizonytalanul a felhőre.
„Igen. Vagy látsz mást is rajtunk kívül?”
- Nem... nem, csak még nem láttam hozzád hasonlót.
„Igen... Mondd, miért hívtál?”
- Hívtalak volna? Hiszen meg sem szólaltam, és magamban nem szoktam beszélni.
„Ez érdekes, mert visszhangzott az éter a jajongásodtól. Kénytelen voltam idejönni.”
Mivel a férfi késlekedett a magyarázattal, a látogató folytatta:
„Nem te akarsz fénnyé válni? Feloldódni a tökéletességben?”
- Óh! Hiszen azok csak gondolatok a fejemben! – kiáltott fel a bölcs.
„Ha csak a fejedben lennének, nem hallottam volna meg őket.”
Rövid csend lett, a férfi növekvő zavarral méregette különös beszélgetőtársát.
„Mondd, miért akarsz fénnyé válni?” – ismétlődött meg a kérdés.
- Ezt te kérded? Már hogyne akarnék! A fizikai világ már nem elégít ki, nem tudja a kérdéseimet megválaszolni. Az univerzum bölcsességére szomjazom, a végtelen szabadságára, a tökéletességre! Fogoly vagyok a testemben! Szellemem szárnyalni vágyik az űr végtelenjében, a Világszellem lehelletétől átitatva!
Arca kihevült lelkesedésében, szemei tűzben égtek.
„Értem.” – mondta kurtán az égi utazó.
- Érted – ismételte csalódottan a férfi. Ennél kicsit több együttérzést várt.
„Sok világban jártam már – kezdte a felhőlény - sok, a tiédhez hasonlóban, melynek lakói szintén testben élnek. Bár külsőtökben néha kimondhatatlanul nagyok az eltérések, de valamit szinte mindenhol tapasztaltam. Az elégedetlenséget a testetek miatt, és a szemrehányást teremtőtök felé, amiért szerintetek anyagba zárta a szellemeteket.”
- Miért csodálkozol ezen? – csattant élesen a férfi hangja. – Te ezt nem tartod igazságtalannak? Te, aki szabad vagy, neked kéne a leginkább megértened minket!
„Megértenem... " - A gondolat elgondolkozóvá vált. - Megérteni... igen... igen. Bejártam a végtelen kozmoszt, újabb és újabb galaxisok tárultak fel előttem, eljuthatok talán bárhová, ahová csak akarok, végtelen bölcsesség van a birtokomban, ami csak töredéke a Teljességnek. Bebarangoltam már számtalanszor a tiédhez hasonló világokat. Figyeltelek benneteket, tanulmányoztalak titeket. Láttam születéseteket és láttam a halálotokat, gyermekkorotokat és ahogy megöregedtek, elmúltok. Láttam örömeiteket és bánataitokat, barátságot, szerelmet és gyűlöletet. Ti vagytok a legkegyetlenebb, a leghazugabb, a legkiszámíthatatlanabb, a legalávalóbb teremtmények, amikkel eddig találkoztam, és ti vagytok a legfurcsábbak, legkedvesebbek, legkíváncsibbak, leghívebbek, legodaadóbbak, legszeretetreméltóbbak is egyben. Micsoda paradoxon! Örökös harc dúl bennetek, ezért vágytok annyira elmenni. Egyik kezetekkel adtok, a másikkal elvesztek, egyikkel simogattok, a másikkal öltök, szerelmes csók ízétől még édes ajkaitokkal képesek vagytok a legborzasztóbb átkokat kimondani, és életeket oltotok ki jólétért, bosszúból, haragból, unalomból, ugyanakkor zokszó nélkül lemondotok saját életetekről hősiességből, szeretetből."
- Akkor mégis érted! – kiáltott fel a férfi. - Ez az esztelen ostobaság, értelmetlenség, ez a zűrzavar, ami megőrjít, amibe belefáradtam! A káosz, a tökéletlenség! A tudatlanok elviselik, mert nem értik, nem fogják fel, de a bölcsek számára ez a felismerés maga a pokol. Nincs menekülés, mert testünk és bolygónk foglyai vagyunk, és minden újraszületésünk csak újabb halál.
„Hiszel a halálban?”
- Olyannyira, hogy minden percben várom a jöttét, hogy egy rövid időre felejthessek, de tudom, hogy sohasem jön el, csak egy kapu zárul be mögöttem, hogy a pokol ajtaja újra kinyílhasson.
„Cserélnék veled.”
A férfi szemei fennakadtak egy pillanatra.
- Bocsáss meg – dadogta, aztán felhördült. – Megőrültél? Vagy csak játszadozol velem?
„Nem. Komolyan mondtam. Halálosan komolyan” – mosolyodott el, ami abban nyilvánult meg, hogy a világ is mintha elmosolyodott volna.
„Elképzelhetetlen kincsek birtokában vagytok és nektek fogalmatok sincs róla. Észre sem veszitek, mert megszoktátok. Lekicsinylitek, sokszor terhesnek érzitek őket, unalmasnak. Érthetetlen... pedig micsoda értékek! Illatok... illatok... Tiétek a legcsodálatosabb illatok kincseskamrája! Virágoké, erdőké, mezőké, gyümölcsöké, a földé, a vízé és levegőé, ételeiteké és szerelmeseitek bőrének, hajának illata. És az ízek! Óh, az ízek pazar bősége vár rátok ételeitek sokaságában, de ott van tengereitekben, a szélben, a könnyekben, szerelmes csókban, mindenütt, ám a legcsodálatosabb az érintés, a tapintás, mely egész testeteket képes a legmagasabb szférákba rezegtetni, s amely érzéseket önt az anyagba. Szívetek dobogása, hangotok dallama, nevetésetek és boldogságotok röpte! Odaadnám értük a szabadságomat.”
- Te most csak a szép dolgokat említetted. Ha csak ezek léteznének, talán én sem vágynék az égbe.
„Ha csak szép lenne az életetek, megunnátok és a szép már nem lenne szép, hanem megszokott és szürke.”
- Hát ez az! – mondta keserűen a férfi. - Kell a gonoszság, hogy örülhessünk a jónak, kell a háború, hogy áhítozzunk a békére és szenvednünk kell, hogy valaminek örvendezhessünk. Ez valóban paradox helyzet.
„Nem kellene annak lennie. Ti csak ellentétekben gondolkoztok, különbségekben, különbözőségekben. Ez a káosz útja. Pedig egyszerűbb lenne, ha harmóniára törekednétek. A sötét csak látszólag ellentéte a fénynek. Valójában egyek. Az ellentét bennetek van, akárcsak a háborúitok. Kivetítitek a valóságotokra. Míg bensőtökben harc dúl, világotokban nem lesz béke. Hiába is próbáltok előle elmenekülni, nem tudtok, mert magatokban hordozzátok a káoszt. Keresed a fényt? De hiszen benned van! Ugyanaz, amely bennem is. Ne az égben keresd, itt van, mindenütt! Előbb erre kell ráébredned és akkor tudod, ki vagy és tudod, hogy itt és most itthon vagy. Minden Most-ban otthon vagy."
A férfi hallgatott, gondolatai vadul cikáztak. Lecsukta a szemeit és mikor újra felnézett, egyedül volt. Szemeit meregetve próbálta a látogatót felfedezni az ég csillagai között, de nem találta. És ekkor teste hirtelen megmerevedett. Ahogy felfelé bámult, újra meglátta azt, amit sok évvel azelőtt. Mintha egy másik, tökéletesebb szeme nyílt volna fel, kitárva az univerzumot is. Látta a galaxisokat, csillagok milliárdjait, bolygókat és holdakat, színpompás ködöket, születő és haldokló világokat és más megnevezhetetlen csodákat. Mindezt meglátta egyetlen pillanatba sűrítve. De a legcsodálatosabb az volt, hogy minden élt, lüktetett, mozgott... minden. Az a megszámlálhatatlan létforma, mind egyetlen lélegzetben, mint ő maga is.
Valahol az univerzum egy távoli, csendes zugában magányos vándor botorkált egy sziklás ösvényen. Léptei egyre lassultak, aztán megállt és lerogyott. Sebes ujjai a kövekbe markoltak, válla megrázkódott. Apró csillag hullott a kezére.
„Elég volt! Nem bírom tovább! Mit tegyek még, hogy végre meghallgassatok és elvigyetek a fénybe?! Elég volt!”
Néma kiáltása felsuhant a csillagok közé, gyorsabban mint a gondolat maga, keresve azt, aki meghallgatja.
BARÁTH ZOLTÁN
Félelem
(Sapa Barátomnak ajánlva)
„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, a félelem maga!” – Franlin Delano Roosevelt, az U.S:A. volt elnöke
Annyi mindentől félünk. Főleg a haláltól, az elmúlástól. Betegségektől, járványtól, éhínségtől. A jövőtól. Hogy mit hoz a holnap. Nem elképzelhetetlen, hogy pont ez köt minket gúzsba? Ez a félelem az, amely miatt szorongásaink állandósulnak, és valóban betegséget okoznak? Pedig, ha egy kicsit belegondolunk, van, hogy ezek amúgy is elkerülhetetlenek a számunkra. Nem tudunk, mit tenni ellenükre. Egy régi mondás szerint: „Egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták!” Az életünk pedig egy zuhanó gép már megszületésünktől fogva. Kinél hamarabb, kinél később jön el a becsapódás ideje. Egy ilyen szituációra jobb lenne, ha mindenki felkészülne előre, mert benne van a pakliban. Az is egy régi mondás, hogy: „Az Élet az egyetlen olyan betegség, amely 100 %-os halálozási arányú.” Ha az ember képes ezt elfogadni, ezzel a gondolattal együtt élni, szerintem maga a félelem már meg is szűnne javarészt. Ez pedig azt eredményezhetné, hogy jócskán meghosszabbítaná a saját repülőjének becsapódási idejét. Mert a Félelem – Gyár bezárna, és semmilyen módon nem tudna károsító, vagy a becsapódási időt előbbre hozó konvektorokkal dolgozni. Nem tudna pszichoszomatikusan ránk nyomni semmilyen bélyeget, billogot. Akármi is jöjjön, ha felvagyunk rá készülve, már nem érhet meglepetés, ugye? Inkább úgy várjuk a vendéget, hogy ott a tálcán a sütemény, és a tea kikészítve, mint úgy, hogy szabadkoznunk kelljen: „Bocs, de nem számítottam Rád!” Ha ott a „sütemény, és a tea”, talán jól el is beszélgettek, és elfelejti, miért is jött, mivel jól érzi magát, ellazul. Te pedig fellélegezhetsz, hogy még nem ma jött el a Te időd. És, ha a napjaid így telnek, ez egész sokáig elidőzhető folyamattá válik. Lassan a barátoddá válik, szeretni kezdi a veled eltöltött minőségi időt. Te pedig rá jössz szép lassan, hogyan tudod elkerülni, hogy magával vigyen. Mindez az elfogadásról szól. Ha valakit ellenségesen fogadnak, támad, ha barátságosan, akkor illeszkedik, idomul. És békén hagy. És ha esetleg végül eszébe is jut, hogy Ő a Halál, és érted jött az eredetileg elgondolt tervei szerint, Te addigra már készen állsz, és csak intesz egyet barátilag, a félelemtől immár teljesen mentesen: „Oké! Vigyél! Minden bizonnyal itt az időm!” Szívedben megnyugvással kelsz át azon a hídon, mikor odaérsz! De addigra ki tudhatja, hány évet éltél le még pluszban nyerve? Évtizedek hegyei is kinőhetnek közben!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerk.: Sapa Brown )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése