MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT 2021. május 2.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
SZILÁGYI FERENC HUBART
Egri kaland
Óváros szívében szárazföldi fárosz –
úgy állt a minaret, mint egy bevert cövek;
körötte pompával örvénylett a káosz,
rezesbanda vonult, követte a tömeg.
Száz színes programmal ékes fesztiválra
özönlött a jónép, majdhogynem eltiport,
készülve koncertre, ingyen utcabálra,
pecsenyét fogyasztva, meg édes egri bort.
Míg faltam a zsemlém, roston sült kolbászom,
ne teljen az idő addig se hiába,
gondoltam, e török csodát én megmászom,
meredek lépcsőjén kerengve csigába.
Kösse fel nadrágját, kit a sors idevet!
Ólomból volt talán a két lábam, holott
kurtaszoknyás leány fölöttem libegett,
kezemben a kolbász már-már ágaskodott.
Buzgón kapaszkodtam botor vágyam után,
mint kinek fejébe szállt a jó bikavér,
nyomultam kitartón – vénülő donhuán –
tudva, hogy a restnek sose terem babér.
Küzdöttem vitézül önmagamhoz mérten,
de átkos tériszony vett énrajtam erőt,
így, földi valómba csendben visszatértem,
feladva a látványt és feledve a nőt.
MILLEI LAJOS
A csönd szemfedele alatt
Csönddé csitult bennem minden életlárma,
rám települt, miként por a kis szobámra,
s kedvem, a hajszálvékony, használt maradék,
fulladva pislákol, akár egy gyertyavég.
Csak csönd dorombol bennem monoton hangon,
elhalt a kongás egy rozsdás létharangon,
s míg fülem felidéz nyüzsgést, zsivajt, lármát,
békélve őrzöm a csönd dorombolását.
Be sokszor hittem, hogy kiáltani érdem,
világgá harsogtam az őszinteségem,
hirdettem a harcot zászlómat lengetve,
tüzes szemem sütött a hitetlenekre.
Erőtől duzzadt az akaratom lángja.
A megalkuvás, a belenyugvás rákja,
csak másokat ér utol, én vasból vagyok,
de páncéléletemen már rozsda ragyog.
Csönddé csitult bennem minden életlárma,
fojtó port permetez a lelkem falára,
a tollseprűm elkopott, nincs már menedék,
messze-szállt hangomat befedi lepedék.
MAJOR PETRA
Love story
Szerelmes lett a zeneszerző,
eltalálta a-moll nyila.
A mérges gomba meséje
Boldogan éltek, míg fel nem faltak.
A sorsolás
Már csak három név kering a kalapban.
A közönség lélegzet-visszafojtva várja, hogy a Fiókot, a Görnyedt Hátat vagy a Gyufát húzzák-e ki először. Érzelmileg roppant megterhelő ez a feszült várakozás annak a publikumnak, amelyik éppen csak feldolgozta, hogy egyik kedvenc versenyzője, a Zápfog, az előző körben, váratlanul kiesett.
A fog a színfalak mögött egyébként azt nyilatkozta, nem érzi úgy, hogy megfúrták volna, és egyáltalán nem fáj neki, hogy nem jutott tovább, a versenyhelyzet ugyanis teljesen kiidegelte.
Állást kínál
Mezőgazdasági partnercégünk részére, tavaszi idénymunkára keresünk tapasztalt, megbízható munkatársat, határozott idejű szerződéssel.
Betöltendő pozíció: rügyvezető igazgató.
Riport
A neves etológust arról kérdezték, mivel tölti napjait a világ legagresszívabb kecskefajtája.
A szakember kurtán, így felelt: üt/legel.
Trükk
Láttam egy matematikust bűvészkedni:
számból vette ki a szót!
ZAKAR MÓNIKA
Csöndre vágyom
Értelmem nagy, tengerjáró,
vén hajóját keresem.
Szótlan szám légszomjtól fullad,
a szemeim veresen.
Bírok még kínt és vad csapást,
félelmetes árnyakat,
de ránk férne most, ha a sors
átharapna pár nyakat.
Fáklya gyúlna minden fejben,
mit emberi test cipel…
s a Teremtő jobban látna,
ha mást nem, egy picivel.
Megragadnánk azt a gyeplőt
az élet bús szekerén…
Minden táv a miénk lenne,
és ÚT a Föld kerekén!
SAPA BROWN
Tudod-e?
Te! Tudod-e, milyen nevetni
az életre, mikor eltapos,
mikor mindened látod elveszni,
és a halál bűze is illatos?
És tudod-e, milyen játszani,
fölfedve látni a lapodat,
ami egész, két félre váltani,
ne sejtsd meg: én tudom a titkodat.
S mondd, tudod-e, milyen szeretni
féltve, szabad útra engedve,
vakon megbízni, mégis rettegni,
pillantást vet-e más is szemedre?
És tudod-e, milyen figyelni
a csöndre, ha belül átmosat,
és mint egy allergia: ingerli
hűs nappalod, éjjeled, álmodat?
Te! Tudod-e, milyen bántani
míg vigyázlak téged -- magamat?
Takarjanak bűntudat árnyai,:
én öltem meg füsttel a parazsat.
Te tudod-e, milyen maradni
egyformán, egyedül, idegen,
futva, nélküled tovább haladni,
s nem hinni, várni csodát senkiben?
De akarsz-e újra remegni,
mint szívben a láng, ha úgy lobog,
a terhed mi húzza, nem emeli,
engeded-e hullani csillagod?
És akarsz-e újra teremni,
mint gyümölcs az ágon- érlelőn,
ami tiltott, azt meg is szerezni
és nézni majd rám folyton kérdezőn?
Sorokpolány, 2021. február 23.
KERECSÉNYI ÉVA
Belső gyermek
Sarokba állított belső gyermeked
feloldozást kér, hisz annyit szenvedett,
csalódottság baglya huhog a vállán,
szemében rémület: itt maradt árván?
arcán gondfellegek, mélyülő árkok,
bánatbarázdákba temetett álmok,
önnön börtönének lett megtört rabja,
szárnya széttörött sok apró darabra,
hajolj le hozzá, és öleld magadhoz,
szív templomában egy angyal harangoz,
szeresd, becézgesd, hisz szomjazva várja,
hogy elfogadd, s légy a legjobb barátja.
TÓTH ANDREA ~ REA
A tükör
a tükör túloldalán áll valaki
érzem a pásztát testem velején
árnyékként kántál fejemben vájkál
szúrt sebek futnak a ház tetején
üvölt a vas a rozsda alatt
tenyerem árka vérben szalad
már hiába mosom nyálkát dagaszt
a vörös velő kezemhez tapadt
néma sikollyá lett az a pillanat
torkomon lángoló kötéldarab
míg agyamban száz dúlt vad kapar
feketén sírnak fel a szemközti falak
talán a láz mi meggyötri elmém
igazán láttat egy valótlan estén
fertőzőtt ármány köpköd a csempén
klór szagot áraszt egy tébolyult méh
kiköpött mása vagyok az időnek
ráncokba szedem a vasalt redőket
apróra váltott hitem a tét
darabokra töröm azt a visszavert fényt
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Vánkosom
Hidegen karcol az ablakon
a fogyatkozó hold sarlója,
és zörrenve koppannak rajta
a riadtan ébredő csillagok,
mint kísértet, suhan át
a nyáresti szél a szobán,
s a függöny panaszosan
sóhajtva testesedik.
A fény beömlik a padlóra
- különös égitest folyam -,
ezüst habjába hullnak
a benti tárgyak árnyai,
és sodródnak hajnalig.
Az ágy gyolcs-fehér csendjében
csontig vetkezett a magány,
a lepedő gyűrődéseiben
reszketnek az éjszakák,
mert nincsen ott az a párna,
melytől zajong a lüktetés
és csikland a vér az aortában.
A hús-vér-szövet vánkos,
melynek szíve-lelke van,
ölelése melegén kihajt
a vágy, szirmot bont a szerelem,
puha pelyhei a dobbanások,
és álmokat dajkál lélegzete.
Üres az ágy, hallgat az est,
tátong a csend, mert nincs ott
az a párna, a mellkas és a vállak,
amire fejem, s lelkem hajtom le.
Keresem párnám - téged -,
de nem találom, és reszkető szívvel,
csontig magányban ülök az ágyon.
VERNYIK LÁSZLÓ
Csak egy név a margón!
.
A füst fojt, haldoklik a tűz,.. lohad!
Parazsa közé gurult a garas.
Lángnyelve nyalja lázas csókodat,
órák enyésznek és a perc varas...
-Mint fából faragott királyfi ül
lelkemben minden szép tévedésed!
A tekinteted is elmenekül,
ha kéken égő szememet nézed.
Füstöl a világ, s majd elenyészik.
Nem is marad meg más, mint a hamva!
Részletek kúsznak a "nagy egészig"
s külön-külön hagynak egymagamra!
Beteg a lelked, beteg az elmém.
...Mécses faggyaz ott a gyertyatartón...
Picinyke láng vagy az ég szerelmén,
egy emlékfoszlány,...egy név a margón...
2021.04.21
BÖRZSÖNYI ERIKA
Végérvényesen tavasz
Ablakom négyszögében helikopterek
szállnak kötelékben, furcsa a hang,
mióta nem járnak a repülők,
elszoktam tőle. Pedig itt lehet
valami légi folyosó, mert rendszeresen
szálltak a járvány előtt felettünk. Elszálltak
a helikopterek, újra csend lett. A nyárfák
fehér szöszei, mint vattapamacsok,
betöltik az eget. Végérvényesen tavasz lett.
2021. április 30.
BAJNÓCZI PIROSKA
Terebélyes
Hagyjátok, hogy varázsoljon az orgona illata
Ízétől izzon belétek napfényben az égalja
Melegedjenek éjekkel könnyedén nappalok
Megrendítőn elnyelve nyíljanak kapuitok
Engedjétek, hogy forduljon molekulákkal zsigerekig
Színes szalagok lengedeznek fákon széltől hullámokig
Fogadjátok a gyógyítót, kapcsolót, pezsgő éltetőt be
Együtt legyintünk derűvel mennyei észveszejtőbe
Halljátok, hogy csicseregnek szájakkal a csőrök
Belétek hasítani dallamokkal összhangban keltőt
Olvadnak egymásba az erre teremtett végek
Megalkottak, csodás vagy, s ez mi terebélyes!
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Meghajolva
nem olvasom, nem írom,
a polcra soha nem bízom,
ide nézz, nézd hogyan csal,
szemben a tűz, hogyan hal,
vak falakban, súg a dal,
formál lázban, puha vaj,
ringat lépés, menni kell,
mozdulni míg bír, míg fel
billegjen, elringasson
a világ, a világ
meghajoljon
hajolj le, ma hajolj le,
fusson az út előre,
meg ne állj, és meg ne várj,
sétálj tovább, tovább állj,
nincsen merre számít száj,
számol beszél, morzsol, jár,
fogy az út, a föld a táj,
elkopik majd, mind, mind már
billegjen, elringasson
a világ, a világ
meghajoljon
meghajolok, meghajol,
bennem a föld - hajnalbor,
feliszom, mind feliszom,
amit lát és tud, mind gyom
kihajt még, még újrahal,
még egy kicsit, még ma hall,
még felkelt és beköszön,
bölcső, sír, egy dal, öröm
billegjen, elringasson
a világ, a világ
meghajoljon
TOTH ENIKŐ
Betűm lángol
Lélegzem, járok, gondolkodom, vagyok
verselek, érzek, dalolok és élek,
még remélek, zokogok, hiszek, fájok,
s perelek veled szüntelen, te Élet.
Te ki gyötörtél mindig rám tiporva,
hatalmad alatt vergődtem szüntelen,
kegyetlenséged nem is fér a szóba,
bánatos lávát ontál rám szüntelen.
Mit ér a gyöngéd, áldott-szent-szeretet?
Ha kufárként könyveli a hűs közöny
- vagy közömbös, nyegle akarat elnyel -
rideg kevélytől nincsen földi öröm.
Mit ér minden, ha gonoszság, irigység
uralkodik, mint a rossz a jó fölött?
Míg jóság, s alázat közt nincs oly egység,
mint az aljasság és komiszság között.
Mit ér az igazi szeretet láza
a színarany-mázú őszintesége?
Mit ér a bája és annak varázsa,
ha semmibe vész balgán hímes éke?
Úton-útfélén a vétek, míg táncol,
hazudik és csal a nagyképű érdek,
nézd - igaz, amit írok s betűm lángol -
nálad lelnek ők, örök-menedéket.
Verselek, érzek, gondolkodom, s kérdem:
A bűnös ember lelke, mennyit is ér,
vagy, ha hamisabb, annál több az érdem?
Mondd te Élet, a jónak nem jár babér?
VITOS IRÉN
Tavasz
Az elme rohanása
a gondolatok után,
pillanatnyi nyugalmat
sem hagy,
az összpontosított figyelem
felragad az égre,
a számban lassan
ébred már a nyár íze,
nekidőlve a napsütésnek
langyos fátyolba
öltöztet a tavasz,
a Nap még nem pazarol
lángnyelveket a mezőkre,
de a bárányfelhős kék égre
felfesti a fecskék érkezését,
szétnyitja nekik a felhőket.
ÉLES ANETT
Édesanyám
Anyám édes hangja csendül a patakban,
szíve szeretete melenget, ha fagy van.
Lelke szép világa nevelgette szárnyam,
rózsavirág teste bimbót hozó ágyam.
Könnye harmat gyöngye, zsenge kis levélen,
mosolya szivárvány bárányfelhős égen,
gyorsan futó folyó testében az élet,
végtelen mindenség tengeréhez érhet.
Jaj, messze legyen még földi útja vége!
Ezer csókot adok dolgos két kezére,
és ha majd sokára, el kell őt engednem,
rózsavirág lelke itt marad szívemben!
HALÁSZ JUDIT
Madarak voltunk
Madarak voltunk,
mi ketten.
Kitárt szárnyakkal,
messzi tájak felett.
Máskor viharverten,
eltörve,
szárnyszegetten.
Csak mi ketten.
Madaram, madaram,
most hol keressem?
Egyedül zuhanok,
megrendülten.
Erdők felett szállhatsz,
régi legelőket láthatsz.
Tollaid fényesek még.
De a szárnyad, de a
szárnyad
megmetszették.
Alábbszálltál s elfeledtél.
Madarak voltunk, mi ketten,
s most árvák vagyunk.
Édes vágyaink
itt maradtak
temetetlen.
LÖVEI SÁNDOR
Éjszaka a parkban
Éjszaka a parkban
szálanként melegszik a gyep,
sárga napot utánoz a led
ha rétet melenget.
Ilyenkor a bokor
remegő párától buja,
a szemetes félig kiszáradt vadkeleti tuja
csillámporát szórja rád
büszkén a műfény alá állt.
Kóborogsz kicsit
a szerelmes szavakkal televésett padok között
lélegzed a ködöt.
Átázott cipőd nyirkába beledidereg a tested
várod a hajnalt hogy a pirkadatot szerethesd,
a vörös réz tetejű házak
izzanak mint benned a vágyak,
Éjszaka a parkban aludtál,
sárga napot utánozó led alatt,
ahol a gyep melegedő szálai
örökre megszúrtak téged is a szived alatt.
PELESZ ALEXANDRA
LEHEL
Márta
A két középkorú nő némán kortyolgatja a forró kapucsínót. Az egyikük ötven körüli, vörös hajú, csinosan öltözött. A másik fiatalabbnak tűnik, fekete haja egyszerű lófarokban összefogva pihen a hátán, látszik, hogy nem igazán érdekli a divat. Már vagy tíz perce ücsörögnek a sétálóutca kávézójának teraszán, de még nem szóltak egymáshoz. Hosszú volt a munkanap, rengeteg az ügyfél és a papírmunka, elfáradt bennük a gondolat is. Néhány madár vidáman trillázva köszönti a tavaszi alkonyt, az autók halk, monoton morajlása beszűrődik a főút felől.
– Márti – töri meg a kettejük közt békésen feszülő csendet a vörös hajú. – És mondd csak, azóta minden rendben van köztetek?
A fekete hajú arcán megdermed a pillanat, de aztán sóhajt egyet, alig láthatóan megrázza a fejét – nem úgy, mint a kutyák teszik, amikor a rájuk ülepedett port és piszkot le akarják rázni magukról –, és mosolyogva szólal meg.
– Persze – leteszi a bögréjét, tekintetét a vöröshajúra emeli, és folytatja. – Ennek az egésznek már három éve. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe.
– Ne haragudj! – fészkelődik a vörös a székén. – Tudod, egy hasonló tavaszi este volt akkor is, amikor sírva mesélted, mi történt. Talán a hangok, az illatok hozták felszínre bennem az emléket. Minden szavadra emlékszem, minden mondatod örökre befészkelte magát az agyamba.
Márta nagyot sóhajt.
– Nehéz időszak volt. De hála anyáméknak, a gyülekezetnek és neked, minden jól alakult. Észhez lehetett téríteni.
– Képzeld csak el, mi lett volna veled meg a gyerekkel, ha nem így alakul!
– Ne is beszéljünk róla. Komolyan. Most már minden rendben van, és így is marad.
A vörös kortyol egyet a krémes italból, leteszi a bögrét, ujjával néhányszor körbesimítja a peremét. Minden mozdulatából süt, hogy nem tekinti lezártnak a beszélgetést. Márti keresztbe teszi a lábát, hátradől a széken, és összefonja maga előtt a karjait. Résnyire szűkült szemmel figyeli a barátnőjét, de az csendben marad.
– Ki vele! – szólal meg végül. – Mire vagy kíváncsi?
A vörös az asztalra könyököl, egészen közel hajol Mártához, mintha valami olyan szentségtörésről akarna beszélni, amit még a faágakon daloló madarak sem hallhatnak meg.
– Szoktatok szerelmeskedni? – suttogja végül, hangja reszket az elfojtott kíváncsiságtól.
Márta az égnek emeli a tekintetét.
– Ugyan már, Irma! Nem vagyunk már tinédzserek! Mit számít ez?
A két tekintet egymásba fúródik, a kimondatlan szavak ott feszülnek a levegőben, de az ajkak egy ideig némák maradnak. Mindegyikük tudja a választ.
– A szeretkezés fontos, Márti! Az egyik legnagyobb csoda, ami férfi és nő között megadatik itt a Földön. Hiszen ismersz, tudod, mi erről a véleményem… ha a tested simítod, őszinte szerelemmel, a lelket is simítod. A kettőt nem lehet különválasztani. Nem csak lélek vagy, és nem is csak test. Mindkettőt szeretned kell ahhoz, hogy a kapcsolat igaz legyen…
– Hagyjuk már ezt! – csattan fel Márta. – Tudod jól, hogy inkább vagyunk barátok. És szülők. És ez már azelőtt is így volt. És nagyon jól működünk így.
– Értem – dől hátra Irma.
Már-már befejezettnek tűnik a beszélgetés, amikor mégis kibukik belőle egy utolsó kérdés.
– És boldogok vagytok?
– Igen! – vágja rá Márta talán túlságosan is gyorsan a választ.
A madarak a faágon hangos csivitelésbe kezdenek, a Nap lebukik a házak mögé, az utca macskakövéről az eddigi vöröses alkonyfény helyett a felkapcsolódó utcai lámpák vibráló fényei verődnek vissza.
Lehel
A férfi óvatosan helyezi be az egyik poharat a másik után a mosogatógépbe. Bár még csak nyolc óra múlt, a fia már elaludt, és nem szeretné felébreszteni, elvégre reggel iskola. Dolgozatot ír magyarból és környezetből, délután pedig edzésre is kell mennie. Egy ekkora gyereknek kell még a pihentető, kiadós alvás. Amikor az egyik pohár véletlenül a másiknak koccan, a férfi összerázkódik a túl hangosnak vélt zajtól. Fülel egy ideig, de a lakásban továbbra is csend honol. Csak az ő szívverése hallatszik. Nyugtalan. Olyan, mintha a nap huszonnégy órájában azért verné belülről a bordáit, hogy kiszabadulhasson végre. Mint a kalitkában vergődő kvézál, a haláltusáját vívja naphosszat, hogy aztán egy zavaros álmokkal tűzdelt éjszaka után újrakezdje a csatát. Pedig soha nem fogja megnyerni. Mégis küzd! Micsoda erő lakozik az emberi szívben! Micsoda élni akarás! Micsoda szeretni akarás…
Amikor az utolsó poharakat és evőeszközöket is elhelyezi a gépben, óvatosan behatja az ajtaját, majd a faliórára pillant. A szemével követi egy ideig a másodpercmutatót, gyors számításokat végez a fejében, és miközben a cigarettásdoboz és az üveg bor után nyúl, suttogva kiejti a számot: egymillióötszázhetvenhatezer-nyolcszáz. Ennyi perce hallgatja a szíve kétségbeesett vergődését.
Kilép az erkélyre, pillantásával még éppen elkapja a Nap utolsó sugarait a házak fölött, aztán hagyja, hogy a szeme elkezdjen hozzászokni a szürkülethez. Nem nehéz. Rutinos mozdulattal felbontja a bort, tölt egy pohárral, egyetlen húzásra kiissza. Újratölti, de ezt nem hajtja fel, csak belekortyol egyet. Cigarettára gyújt, és ahogy nézi a szájából gomolygó füstöt, várja, hogy a bor elkezdje szépen lassan kiszakítani az elméjét ebből a világból. Még mielőtt zsibbadni kezdenének benne a gondolatok, boldogan megdédelgeti magában azokat az emlékképeket, amiket a mai délutánon raktározott el a fiával töltött órákról, aztán szépen becsomagolja őket a legszebb papírba, ami létezik, és elteszi őket a szíve legféltettebb kincsei közé. Veszélyes hely ez. Veszélyes idejönni. Milyen csodákat rejt! A földi Mennyország darabkái pihennek itt csendben, elrejtve… az egyik csillogó kis csomagot megérinti, felhangzik belőle Mia kacagása, és a szó, ahogy azt súgja neki: Szeretlek!
Gyorsan távozik is, távozni kell a szívből, vissza a zsibbadásnak induló elmébe, vissza a szürke erkélyre, a gomolygó füstbe… felhajtja az újabb pohár bort, lehunyja a szemét, de a szemhéja mögött csak egyetlen dolgot lát, csak egyetlen egyet, a szíve pedig úgy küzd, olyan eszeveszettül, hogy nincs mit tennie, rámordul:
– Hallgass már! Hallgass! Elég!!!
Felpillant, mélyet slukkol a cigarettába, hosszú, végtelenül hosszú másodpercekig tartja bent a füstöt, csak amikor már szédül, forog vele az erkély, a világ, akkor fújja ki…
Bámulja az alatta elterülő várost, hallgatja azt a néhány madarat, ami még itt maradt a betonrengetegben, hallgatja az autók morajlását, és tudja: percek kérdése, és a kulcs zörögni kezd a zárban, hazaér Márta, és neki el kell dobnia a cigarettáját, félre kell raknia a bort, és mosolyogni fog, és köszönti őt, hiszen ő a felesége, a fiának az anyja! Hiszen ki lenne ő Isten szemében, ha most nem itt ülne? Ki lenne az emberek szemében? Ki lenne a fia szemében? Mi lenne az ítélet?
Számolja a másodperceket, kortyol a borból, és nem gondol semmire. Nézi a kezét, az ujjait, ahogy a parázsló cigarettát tartják. Nézi az ereket a kézfején, és látja, olyan tisztán látja, ahogy a bársony-ajkak csókot leheltek rá, még a búcsú pillanatában is.
Reszket az izom, a torok, a szív, ordít, ordít, de csak befelé, csak oda, ahol nem hallja se ember, se Isten! A könnyek is csak befelé folynak. Férfi könnyeinek csak befelé lehet az útja…
Kattan a zár.
A férfi elnyomja a cigarettát, a borosüveget az asztal alá állítja, a sarokba, hogy később még meglegyen, ne döntse fel egy esetleges nagyobb széllökés. Belép a lakásba, mosolyogva üdvözli Mártát, megpuszilja az arcát, lesegíti róla a tavaszi kabátot.
– Milyen napod volt? – kérdezi, hangja csupa kedvesség és nyugalom, nyoma sincs annak az eszeveszett ordításnak, nyoma sincs a reszkető izmoknak, a vergődő szívnek… nyoma sincs a haldokló léleknek.
Mia
A legnagyobb szeretettel simít végig a ló fekete sörényén. Élvezi, ahogy a durva szőrszálak a tenyeréhez érnek, magába szívja a hatalmas állatból áradó nyugalmat. Fejét a vastag, izmos nyakára hajtja, együtt lélegeznek, egymással és a világgal is. Néhány percig mozdulatlanul állnak így, szívverésük ritmusára dalolnak a madarak, sóhajaikkal együtt áramlik a szél is. Körülöleli őket a föld illata, a mező hangjai, és ahogy a fák mögé bukó Nap felé pillantanak, mindkettejük szembogara visszaveri az utolsó sugarakat.
Újabb halál.
Mia felpattan a ló hátára, csak úgy, szőrén üli meg, nem kell közéjük semmi, amit ember alkotott. Így tudnak összeolvadni és együtt mozdulni igazán.
A ló toporog, prüszköl és fújtat, tudja előre, mi következik. Három éve minden este ugyanaz… ugyanaz az őrült vágta, elindulva az alábukó Nap felé, űzve, hajszolva, mintha elérhetnék még a fényt.
– Indulj, Remény! – súgja Mia a ló fülébe, mire az felágaskodik, majd vágtatni kezd. – Vigyél el innen! – kiáltja. – Vigyél messze! Messze az emberektől! Vigyél oda, ahol nem uralkodnak a földi törvények! Oda, ahol Isten nem a templomokban lakik! Oda, ahol az igaz szeretet nem lehet bűn…
Elcsukló hangját elnyeli a paták vad dobogása. Nem is kell több szó, beszélnek helyette a megfeszülő izmok, a könnyek, amik marják a szemét, a torkát szorító, elviselhetetlen érzés, és a bordái közt őrülten dobogó szíve. Tudja, hogy távol innen van egy szív, amely most ugyanezt a vad ritmust diktálja. Lehunyja szemét, széttárja a karjait, teljesen rábízza magát Reményre. Mintha lelassulna az idő, egyre könnyebb lesz minden, a test, az elme, minden mintha szertefoszlana, marad helyette a lecsupaszított lélek és az emlékei. Egy másik lélekről, aki belésimult, egy életről, ami az övék lehetett volna, egy szempárról, aminek tükrén tiszta szeretet pihent, egy hangról, ami bekúszott a bőre alá, hogy ott önálló életre kelve simítsa végig minden zsigerét, egy tenyérről, aminek az érintése egyszerre volt a nyugalom és az őrület.
Felpillant, belekapaszkodik a ló sörényébe, könnymarta szemét a vörös horizontra függeszti, próbálja visszatartani, tényleg próbálja, de nem megy… ordít, kiadja magából a fájdalmat, Remény felnyerít, a madarak felriadva reppenek fel rejtekeikből, aztán a mező lassan elnyeli a fájdalmat.
Órákig űzi még a lovát.
Később lépésben haladnak. Már csak a Hold fénye világítja meg a tájat, Reményt, és Miát, akinek a kézfeje puhán hever az állat nyakán… a nő nézi a saját kezét, rajta a bőrt, az alóla kékesen áttetsző ereket, emlékszik a szájra, ami reszketve lehelt rájuk csókot a búcsú pillanatában.
A szíve már lassabb ütemet diktál. A férfi már elaludt. Tudja. Érzi. Hamarosan jönnek az álmok, a kín, amire a felkelő Nap fénye sem hoz megnyugvást. Senkinek.
Kezdődik minden elölről, ugyanúgy, üresen, hogy aztán alkonyatkor végre elbújva a világ elől, arcát a vöröslő égbolt felé fordítva belekapaszkodjon Reménybe…
SEBESTYÉN HEDVIG
H
Ketten álltak a bárpultnál. Egy teljesen pesti csavargó, divatosnak szánt vöröskeresztes ruhákban. Sárgás szakáll a kevert dohánytól. Korai ráncok. Mélyek, rozsdáltak. Szent, tüzes vörösborként kortyolja a kevertet, csavartat, tablettást.
Mellette egy magas fekete jelenség. Nemtelen, megmagyarázhatatlan, baljós és megnyugtató. Mozdulatai mint a tengeré. Szabályos, lassú, ritmikus. Nem ivott. A pultos Rozika nem mert szólni. Visszariasztotta a teremtmény arca. Kemény, sötét és kiismerhetetlen. Fekete szemei tűt szúrtak a szemlélőbe vagy lágyan elringatták, mindkettő félelmetes volt Rozika számára. Inkább nem nézett felé.
- Béla bácsi kér még valamit? Zárok – kérdezte a csövest.
- Még egy kevertet, kislány.
- Akkor még van öt percünk – mondta a lény – H vagyok.
- Béla – mondta a csavargó és mélyen belefelejtkezett a lény szemébe. Ő nem félt. Mitől félt volna? Mi történhet még vele? Lába mellett a földön minden földi kincse egy Lidl-es zacskóban. A teste tört, sebes, erőtlen, beteg. Ha a sejtek már elkezdtek szaporodni a testében, akkor is. Mit tehet?
A lény – azaz H – a vállára tette gomolygó kezét. Finom, változékony ujjai voltak.
Béla mindent értett. Rámosolygott az idegenre. Lehúzta a kevertet, aprót szórt a pultra és kisétált.
H még sokáig nézett utána. Aztán tapintatosan távozott. Lassan, szinte lebegve.
Béla sokáig sírt aznap éjjel. Jólesően, felszabadítóan. Pedig jeges szél fújt, és a sátor több helyen rongyos volt, lobogva engedelmeskedett az elemeknek.
H sokáig állt a külváros utcán a park mellett. Egy hangyát nézett a földön. A hangya annak reményében indult útnak, hogy engedelmeskedjen a Nagy Törvénynek és élelmet vigyen a bolyba. De nem tudott elszakadni H-tól, a lába körül imbolygott, míg H fel nem emelte és tovább nézte.
- Gyönyörű teremtmény vagy – mormogta suttogva, hogy ne ijessze el. Éles szemeivel, mint nagyítóval a kis állat minden egyes, tökéletes részét látta, az apró, kedvesen elhelyezett kis szőrszálakat is a formás testen, a hajszálvékony lábacskákat. Amikor útnak engedte a kis lényt, felfigyelt a Lányra.
Az egyik roskatag pad támláján ült és cigizett.
- Éjféli hervadt rózsalány – gondolta H. Mindenkinek nevet adott magában. A lány mellkasán és karjain rossz, fakult díszek voltak, kereszt, rózsa, koponya, nyilvánvalóan sufni-tetkók. Vékony, apró termetű lány volt, a szoknyája leheletnyi, bugyija rongyos és kétes tisztaságú. Egyszerű póló takarta csontjait, apró mellét, szeme kavargó volt, mint a fényjáték a templom falán, haja fakó, kócos, mint a skót tengerpart szele.
„... csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.”
Ez a versrészlet járt H fejében amikor a lány felemelte a fejét és ránézett.
- Aludhatok ma nálad? – kérdezte H.
- Mit bánom én – vonta meg a vállát a lány – mennyit fizetsz?
- Amennyit kérsz – mosolyodott el H – de te nem vagy kurva.
- Ma az vagyok – mondta a Lány. Nem lehetett több 14 évesnél.
Együtt léptek be a leomlott falú, firkált lépcsőházba, ami régi dicsőségét széles, kanyargós márványlépcsőkkel, díszített fémkorlátokkal és színezett üveg ablakokkal próbálta visszaidézni. A nyilvánvalóan szerencsétlenül felapplikált bádog levelesládákon cellux-ozott felirat:
Kérem a közös költséget időben befizetni!!!
Nagyné, Marcsa, közös képviselő II/3.
- Hülye picsa – mondta a lány indulat nélkül, letépte a cédulát és a földre hajította.
A lány szobájában makacs fegyelmezetlenséggel bokáig kavarogtak a ruhák, üres energiaitalos és cigis dobozok. A kamasz íróasztalon cigarettapapírok, filterek ragadtak a száradt üdítőfoltokba. Az ágya – egyszemélyes gyerekágy mocskos ágyneművel – bevetetlenül, egy plüssmacival reménykedve várta, hogy az egykori kislány apró teste álomba merüljön benne.
A Lány lekapta a pólóját. Soványabb volt mint H képzelte. Letolta a bugyiját is és a földre hajította.
- Na, mi lesz, dugunk? – kérdezte.
H felvett a földről egy frottír, csíkos férfiköntöst és a Lányra adta. Betette az ágyba, betakarta és mellé ült. A lány kétségbeesett mozdulattal a nyakára tette a kezét és maga felé húzta. H szelíden betette a kezecskét a takaró alá. Megvárta, amíg elaludt.
Belépett a lány álmába.
Az álom valósággal kezdődött. Mióta az anyja hozzáment a faszhoz – a Lány még álmában sem tudta másképp nevezni – rémes állapotokban volt a lakás, mocsok, eldugult lefolyók, tészta a mosogatóba ragadva. Csatornaszag. Az anya elhízva, leöregedve a TV-t nézte egész nap és bagózott. A férfi azzal zsarolta h fizetnie kell valami telek után, amihez köze sem volt, de aláírt valamit szerelmük hajnalán, és a férfi visszamenőleg több százezret követelt rajta. A Lány rettegett tőle.
- Nem érdekes, valahogy kifizetjük, csak küldd el! – visította a nőnek kisöccse üvöltése mellett, de az asszony szinte kataton állapotban rá sem nézett.
Ekkor váltott az álom. Metróval utazott, többszörösen használt jeggyel. Kerülte az ellenőröket vagy fürge lábbal nekiiramodott, ha találkozott velük. Furcsa nap volt. Nyomasztó, fullasztó levegő a város felől. A mozgólépcső kiingott, az utasok kétségbeesve kapaszkodtak az alap és korlát nélküli lépcsőn. Volt aki halálba zuhant, de az utcagyerekek felhőtlenül hintáztak a szakadt kábeleken.
A Lány nem mert rálépni a mozgólépcsőre, pedig pár perc technikai szünetet követően mindenki más nyugodtan utazott tovább, a halottakat az őrök lerugdosták a vágányokra. Lépcsőt keresett, de csak kihalt, aszfaltos utat talált, ami egész máshová vezetett. Ezután egy parkba tévedt,
Ismerte a parkot, szép park volt, de nem tudott örülni neki. Rettegett. Nem tudta, hogy a parkban jobb vagy otthon.
Ismét otthon találta magát. A fürdőt egy műanyag zuhanyfüggöny választotta el a lakástól. Ekkor a Lány kihúzta a tükörből saját magát. Életszerűen testnehéz volt, kicsit alacsonyabb és teltebb, mint ő, kíváncsi, meleg, életszerű és vidám. A lány átölelte és érezte, hogy mennyivel melegebb a teste, mint az övé.
– Most van egy húgom! – gondolta – elkísérhet a szigetre. Amit tenger vesz körül, csapódó, gigantikus hullámok védenek a külvilágtól és hajóval sem lehet megközelíteni. Úsznunk kell. De ketten menni fog.
Ekkor zöldes bogarak lepték el a lakást, az első a füléhez csapódott, zúgott, csípett, fájt, leszedte, de az a kezét is marta, belekapaszkodott, egyre több lett belőlük, mindenhol, az udvaron, a folyosón, az utcán üldözték az embereket, marták őket, míg össze nem rogytak.
A lakásban minden lukat betapasztottak az anyja a partvis nyelével nyomta őket szét, de máshol, más nyíláson, a csatornából, hiányos, penészes falból is felbukkantak. Megállíthatatlanul, ezer-számra.
Az invázió végén, kis műanyag, átlátszó tojás alakú bogárholtestek maradtak utánuk, mindegyikbe bele lehetett szerelni egy műanyag koponyát, de a Lánynak nem volt kedve. Tükörből kihúzott alteregója sikongatva, nevetve szerelte össze a bizarr kinder-tojásokat.
A Lány sikítva, izzadtan ébredt. H ráadott egy másik köpenyt. Kicserélte a nedves takarót. Aztán csak ült az ágy szélén és nézte, ahogy a Lány hullámzó, hatalmas szemei a sötétbe bámulnak.
- El kellene menni arra a szigetre – mondta a lány fojtott hangon – szerinted csak a túlvilágon jutok el oda? Te a halál vagy, nem? Olyasminek nézlek. Te biztos tudod. Elviszel magaddal?
- Nem a halál vagyok – mondta H – nem tudom ki vagyok. Tulajdonképpen csak vagyok.
A Lány csalódottan ejtette vissza a fejét a párnára.
H még sokáig ült az ágy szélén és szeretett volna mégis a halál lenni.
- Maradjak veled? - kérdezte a Lányt.
- Igen, kérlek.
- Néha el kell majd bolyonganom. Ilyen vagyok. Néha akár évekre is.
- Nem baj, csak gyere vissza.
- Még sosem volt gyerekem.
- Nem vagyok gyerek.
- Nem, te az Éjféli hervadt rózsalány vagy.
Megigazította a Lány köntösét, betakarta és hanyatt mellé feküdt az ágy szélére. Hol villámló, hol szelíd tekintetével nézte a csendet.
A Lány belépett H álmába, de semmi mást nem talált ott, mint a versrészletet.
„... csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.”
Versrészlet: Charles Baudelaire: A macska
BARÁTH ZOLTÁN
KINCSEK
- Lássuk! Itt mi van? - mondta a kopott ruhákba bújtatott férfi, miközben felnyitotta a kuka tetejét. Valójában nem volt hajléktalan. Nem is ételmaradékokra vadászott. A mások által leselejtezett, de még használható dolgok érdekelték, amiket kis javítással rendbe lehetett hozni, mondván, jó lesz az még tartaléknak. Telis-tele volt a lakása ezekkel a holmikkal. Az igazat megmondva, már alig bírta kerülgetni a szobákban felhalmozott ilyesféle dolgait. Egy törött lábú hokedli, egy képernyő nélküli mini-tv, tört fülű lábos, repedt búrás asztali lámpa, stb, stb. Ami pedig most a szemei elé tárult, valóságos kincsnek volt tekinthető. Egy gramofon. Még az az ősi, tölcséres fajta. Nagy nehezen, a hóna alá szorítva, hogy szét ne essen, hazacipelte, és azonmód neki is esett a javításának. Jó érzéke volt ezekhez a dolgokhoz, úgyhogy nagyjából egy órával azután, hogy hazaért, a gramofon tölcsérjéből már fel is csendültek egy opera dallamos hangzatai. A férfi elégedetten dőlt hátra, miközben pipára gyújtott. Sikerült egy újabb kinccsel gyarapítani, amit örökül hagyhat majd gyermekeire. Szegény, ha tudta volna…! De jobb, hogy még azon az éjjelen békésen átaludta magát a túlvilágra. Pár nap múlva megérkeztek örökösei, és mindent, az egész halom kincset, amit az évek során összegyűjtött, és megjavított nekik, elvitették egy teherautóval a legközelebbi hulladéktározóba. Őket csakis a lakás érdekelte. Felújíttatták, eladták, majd az árán megosztoztak.
BUDAI FERENC
TOVÁBB…
- Tudod, ha bármi van...
- Tudom. Hívlak.
Egy utolsó kézfogás, inkább biztató, mint férfias. Egy utolsó pillantás, őszinte, mint a férfibarátság.
Imre, a kedves, józan, aranyszívű barát tétovázva lépett ki a kapun. A roggyant kék Škoda betegesen köhögve felbrummogott, és lassan eltűnt az utcában.
Hidegen kattant a nádfonatos kapu, és egy megtört férfi csoszogott lassan a ház felé. Messziről inkább hatvannak nézett ki, mint harmincháromnak. A kora őszi szél suttogva fogta körül, és szeme nem a portól volt nedves...
...Leült az ebédlőasztalhoz, és körülnézett. A ház, ami eddig OTTHON volt, idegenül állt körülötte. Már az illata sem a régi... hiányzott belőle a melegség, a szeretet, a vágy, mindez eltűnt egyetlen estén. Elvitte magával a Kedves.
Halkan zümmögött fel a hűtőgép. Odament, kitárta a fényes fehér ajtót, mert a test, a gyarló test követelte a magáét. Szalámi... májkrém... fasírt... rizs... kellették magukat az ételek, de egy falatot sem tudott enni. Hiszen ezt még együtt vették, kéz a kézben, mit sem sejtve.
Viszki... ezt is a születésnapjára kapta. Még az egy évvel előbbire. Nem volt nagy ivó, az üvegben félig állt az aranyló folyadék.
Hirtelen elhatározással kivette. Felcsapta a kredencajtót, és kimarkolt egy vastag talpú, szépen metszett poharat. Pillanatra meglassúdott... hiszen ez nászajándék volt... kitől is?
Próbálta felidézni a lagzit, az arcokat, neveket... Szülők, unokatestvérek, közeli és távoli rokonok sorjáztak, de nem tudott rájönni az ajándékozóra. Mindegy... Van értelme egyáltalán?
Koccant a ronda öntvény üveg a finom kristályon, csurrant az illatos malátalé, és ujjain érezte a hideg ital hűsét. Hideg... hideg... hideg ital... hideg étel... hideg ágy... pedig nemrég még nem így volt... azelőtt...
Könnyeit nyelve nézett a magasba. A nádszál-mintás üvegbúra tejes fényt adott a pasztell falakra. Ezt is ő választotta... együtt festettek... a színek izgalma a boltban, a játék a színkártyákkal, a vidám évődések... azelőtt...
Megtörölte a szemeit, és újra a falra nézett. Milyen szín ez? ...Nem mindegy?? A falon képek... Ők, négyen. A Család. Kékesen, Siófokon, Gyulán. Mosoly, vidámság, napfény. Akkor. Most ősz, kihűlt ház, csend, átkozott és rohadt nagy csend, ami sivítva ordít az ember fülébe, hogy a saját szívverését is hallja... A halk torokköszörülés ordításnak hat, de újból visszatér a CSEND, rászakad, megfojtja.
Ilyen lehet minden özvegynek... mikor becsukódik a kapu az utolsó rokon után, mikor először kell egyedül bemennie a házba, ahol addig annyian éltek. Csend, fojtogató, mellre ülő, iszonytató. Csend, amiben már nincs benne a kedves szuszogása, a gyermekek motoszkálása. Hiába kattog bénán az óra, hiába reccsen a bútor... Nincs, nincs... Nincs többé.
Mi lett volna, ha...? Mi? Miért??? MIÉRT???
A fotók élénk színei égették a szemét. Könny csordult, némán hullva a pohárba.
Lassan visszaült az asztalhoz. Lassan forgatta a poharat, hátha a csillámló kristály elmossa az emlékeket.
Dehogy mosta. Velence? Vagy Balaton? Hol is lehettek? Hajnal volt, józan és hűvös, egy mámoros és forró éj méltó lezárása. A Nap a tó mögött kelt fel, hosszú arany hidat verve a sátor bejáratától a végtelenbe. És ők -akkor még csak ketten- úgy érezték, végig tudnak menni rajta. Pár lépésre gyönyörű hófehér kócsag bogarászott a harmatos fűben, és mikor felrebbent, egy szép borzas tollat szinte az ölükbe ejtett. Igen... a toll itt van, már a jelenben, áll a sok száraz rózsa között, falevelekkel körbefogva. Rózsák, száraz rózsák... mind egy-egy év, születésnap, minden csokorból pedig egy-egy rózsaszál.
Porfogó, lobbant benne a harag, rohadt szentimentális porfogó, a kirándulások faleveleivel együtt!
Vad haraggal pattant fel, markolta ki a rózsákat, és törte ketté egyszerre. Halkan zörrenve nyelte el a kuka.
Vadul, a pusztítás angyalaként nézett szét. Minek ez a sok szemét? Virág? Kép? Otthon? ÉLET? Összetörni, szétzúzni, felgyújtani! Pusztuljon!! PUSZTULJON!!
Váljon semmivé, ahogy a szerelmük is! Röppenj, vörös kakas! Csapj magasra, ahogy a pletyka, érj az égig! És ha van Isten, hát emészd el mindazt, aki unalmában pletykát gyárt! Hamvadjon el a lelke is annak, aki mások boldogságát irigyli!! Hiszen Ő, akiért élni érdemes, már nincs...itt. Mással van, mást ölel, mással fekszik és ébred. És ez ezerszer fájóbb minden tűznél... Hiszen csak egy gonosz pletyka miatt volt, egy soha meg nem történt dolog, amit valaki unalmában gyártott! És most a CSEND, a NINCS, a HIÁNY, ami az acélkemény férfilelket is sárrá silányítja...
Kemény munkás ökle dörrenve csapódott az asztalra, buhanva zuhant a kirúgott szék...
A szobából halk mocorgás, majd álmos gyermekhang hallatszott.
-Anya???
Jeges vízként zuhant rá a józanság, pedig egy cseppet sem ivott. A pohár nem hogy ürülve, de könnyekkel gyarapodva állt az asztalon. A csiszolt kristály sugarai színes csíkokat varázsoltak a kellemes pasztellszín falakra.
Két lépéssel a szobában termett, ahol fia feküdt a nagy franciaágyon. Álmosan, kócosan ült fel a hirtelen zajra.
- Csicsíss, kincsem, nincs baj. -ült a gyermek mellé, és okos, magas homlokát simogatta.
- Anya elment. Nincs már itt. Csak én vigyázok rád.
- Nincs itt? -nyűglődött a kisfiú az álom határán.
- Nem baj... -simította végig a pufók arcot. Én vigyázok rád. Megígérem. Amíg csak lélegzetet veszek, amíg a szívem megdobban, vigyázok rád... Én vagyok az apukád, és én soha nem hagylak el.
Odafészkelte magát a gyermeke mellé, és lassan simogatva álomba ringatta őt. Nem akart már pusztítani, nem akart rombolni, sem bosszút állni. Hiszen itt a fia, akiért élni KELL, akinek jövőt és reményt kell adnia. Az új nemzedék, egy picike ember, AZ Ő FIA a tét, akiért még ezer és ezer csatát kell megvívnia ember, törvény és pletyka ellen.
A kisfiú szuszogása lassan álomba ringatta. A konyhában néma egykedvűen égett a villany, a szivárványos csíkok rámerevedtek a falra.
Az őszi szél pedig új reményekről suttogott...
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
MÉSZÁROSNÉ GÁRDOSI GABRIELLA
madárcsicsergést
fák kontyaiba tűzi
szerelmes május
*
apró rovarok
titkos násztáncot járnak
lila orgonán
*
lágyan szétterül
aranyló fényszonáta
pipacstengeren
*
énekel a Hold
cintányérként csilingel
millió csillag
*
virágos rétet
festek a homlokodra
álmod legyen szép
DUFEK MÁRIA
Szirmokat sodor,
pocsolyákat ékesít,
dekorál a szél.
*
Piciny fodrokat,
csipkét a tó tükrére
tavasz álmodik.
*
Április nevet,
egész évben becsapnak,
és te tőlem félsz?
*
Május hazudik,
szerelmet ígér a nyár,
s ősszel elszalad.
*
Biztosra vedd csak
a téli napok jöttét,
azt eb sem eszi.
SOMOGYI KLÁRA
Aki nem szeret
elmúlik belőlem mint
tél tavaszodván.
*
Lemondtam volna
rólad de kitartani
melletted könnyebb.
*
Láttam a hajnalt
ahogy csicsergő hangon
rózsaként nyílik.
*
Arany napsugár
madárdalból köt csokrot
ablakom alatt.
*
Még sosem láttam
hulló pillangót csakis
reptében tűnőt.
MIKÓ PÉTER
Megmaradni egy
cseppet sem könnyű cseppnek
– tengervonzalom
*
Életfilatéliai axióma
Változástanból
nincs vizsga életfogytig
szóló jegyekre
*
Madárbölcselet
Méltatlankodó
tyúk-kotkodácsra varjúszó
felel – Ugyan … kár!
*
Csak. – Az egyetlen
kérdés mire jó válasz
– Miért szereted?
*
Lélekforrásból
tör fel tisztán takarón
fátyol-könnyesés
TUBOLY ERZSÉBET
szemed tükrében
ezüst hold és csillagok
csókod bársonyos
*
fényes hold mesél
régmúlt május-éjszakák
szép álmairól
*
magányomban társ
éjszaka csendjében a
mindent látott hold
*
barátom a hold
találkozunk egyszer a
galaxis szélén
*
nem látott minket
csak a ballagó vén hold
titkunkat őrzi
BOHM ETELKA
cseresznyevirág
hullajtja szirmait - mint
haiku könnyét....
*
havasigyopár
büszkén tekint az égre -
hegycsúcsok éke....
*
Szépséges arcod
virágsziluettje, itt
ragyog szívemben
*
szívem zsongása
születő gondolatok
édenkertje lett....
*
virágba borult
szerelmünk fája - kettőnk
tavasza éled...
OROSZVÁRI KATALIN
Barátod leszek,
így egyikünk se marad
többé árvácska.
*
Ragaszkodásom
nem árvácska félelem -
Szívemmel játszol.
*
Hűséged nyújtod
cserépnyi árvácskával -
kedvem virágzó.
*
Három az egyben -
árvácskányi akció -
új szentháromság.
*
Édes virága
mentolos levelével
Isten szakálla.
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
GANT ELIZABET
Szép
lelked
átragyog
kedves szavak
lágy fuvallatán.
*
Az
élet
gyönyörű,
mert létezni,
érezni csoda.
*
Adj
egy kis
darabot
fájdalmadból,
ne csak jót kapjak.
*
A
gyógyírt
úgy hívják,
hogy szeretet.
Szívünknek balzsam.
*
Én
ébren
álmodom,
mikor kezed
a kezemhez ér.
EGERSZEGI ÉVI
Bús
reggel
köszöntött,
mosolyogva
néztem vissza rá.
*
Kár
lenne
kihagyni
szembejövő
lehetőséget.
*
Ha
tudnék
repülni,
égre írnám
minden örömöm.
*
Kis
felhő
igyekszik
eltakarni
a Teliholdat.
*
Sok
apró
kockából
áll majd össze
az igazi kép.
Szerkesztette: Baráth Zoltán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése