MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT 2021. június 2.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
SZILÁGYI FERENC HUBART
Pezsdülő tavasz
Sétára indulok, veszem a kalapom,
Árnyékom fényekkel játszik a falakon.
Út menti tócsában tavaszi nap ragyog,
Csillognak-villognak ásító ablakok.
Zsibongó gyermekhad épp sárkányt ereget,
Akinek nem jutott, vet cigánykereket.
Tóparti fűz lombja baldachin, kelmezöld,
Sarjadó sáslevél gólyára nyelvet ölt.
Mint huncut zsibárus a drága portékát,
Zsombékok tövébe rejtette a békát.
Porontya hűs tóban talál most örömet,
Víz csobban, s hullámzik gyűrűző köröket.
Partján a homok már oly langyos, porhanyó,
Ezüstös hálót sző keresztes pókanyó.
Aranypénzét szórja az áldott napsugár,
Gyere ki a zöldbe, májusnak csókja vár!
VERNYIK LÁSZLÓ
Az Istenhez szólva
Te mindenrendű földi törvény felett vagy!
Emberi dogmák nem érintenek!
Ha néha, pár magányos órám Veled hagy
arcomon érzem szent leheleted.
Ott vagy a napsütésben,
az idóben, hogyha késtem!
Az emlékezetben,
a születésben...
A halálban, a feltámadásban!
Ha éles volt a késem,
mert gyilkolni volt kedvem!
Én úgy hiszek Benned, mint az "egyszeregyben"
ha érzelem nincs a matematikában!
A tökéletes forma, a gömb vagy!
Kinek szavára angyalseregek
állnak örökös vigyázzba!
Te az vagy, akinek egyetlen egy könnye,
egy világot zavar a gyászba!
Hát miért nem figyelsz rám?
Miért nem óvol?
Attól félsz talán,
hogy magadban csalódol?
Hiszen, én-mint írva-a képmásod vagyok!
Akkor, mit akarsz tőlem?
Ha az utcaseprőkkel
együtt lapátolom Rád a holnapot?
Hogyha a szenny mélyén megállok
és ott emelek Néked kalapot!
Mit vársz tőlem?-Könnyet, vért?
Még egy eltemetett testvért?
Vagy öljem meg az anyám?
És ássam el testét egy távoli tanyán?
Alázzam meg az irodalmat?
Vagy öljem meg magam?
Kicsi vagyok, s túl nagy a hatalmad!
Te tonnányi fény vagy!
S én setét dekagramm!
Kicsinyke és jelentéktelen!
Hát nyilatkozz most, saját magad szerelmére,
hogyha ellened szegülnék,
ha egy kövecskére leülnék,
mit tennél, Nagy Isten, velem?
2021.05.21
MILLEI LAJOS
Mennyit ér?
Mennyit ér a szó, mely, ha elhagyja az ajkat,
a betűk tengerében fodroz forradalmat,
s e magabiztos hangok védő érvelése
fáradni kész vénám megújult érverése.
Ki tudja, mennyit ér?
Mennyit ér az ajak, melyből kibújik a szó,
hogy belepje tudatom, mint puha takaró,
és szétnyíló szirmai intenek csendesen,
oly jó ez így, élhetünk békésen, rendesen.
Ki tudja, mennyit ér?
Mennyit ér a lepedőn a sértett gyűrődés,
mit álmodban elfordulva ér a feledés,
hogy hozzám bújj, átölelj, és új erőt adva
éji homályból, hajnalt hints a holnapokra.
Ki tudja mennyit ér?
Mennyit ér féltő kezed bársony érintése,
amely fuldokló vággyal csüng az ölelésbe,
és rásimítja hűen hitetlen bőrömre:
én itt vagyok melletted, most és mindörökre.
Ki tudja, mennyit ér?
Mennyit ér óvó szemed biztató mosolya,
amely kékségét nem hagyja fakulni soha,
s ha rám nézel őszintén, tekintetünk dalol,
mint szerelmes szerenád az éjben, valahol.
Ki tudja, mennyit ér?
Mennyit ér napjainknak békés simulása,
mely időt álló vággyal fut az elmúlásba,
számon tartva mindig a megmaradt perceket,
örömmel halmoz el, mint önfeledt gyermeket.
Én tudom, mennyit ér.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Otthon jártam
Búzavirág szirmán
ringatózik az ég,
zörren a nád,
pelyhez a pitypang
sustorog a szél,
vadkörte levelén
egy hernyó üldögél.
Hamvas rétihéja
nyúlánk árnya csikland
a szántás tetején,
kelepel a gólya,
repedez' a lég,
cikkan a fecske
csőrében szalmaszál,
villájára tűzve
lobog már a nyár.
Jó itt, mert otthon vagyok.
Sok dolog változott,
házak, utak, emberek...
Az idő nyomot hagyott
az arcokon, a kezeken.
Én is öregszem,
már nincs kis zöld biciklim,
se csúzlim, se pettyes
felfújt lasztim.
A meggyfa is oda.
De van egy lóca
a vén diófa alatt,
ami mindig vár.
Engem vár, haza...
ZAKAR MÓNIKA
Híd
Lennék én egy folyó, vagy annak a két partja,
Csak nem tudom az igazság melyiket tartja.
Mert innen oda nézek, s más világot látok.
Akad tetszetős táj, de legfőképpen átok.
Hisz itt van biz’ a világ és ez a közepe!
Lásd, határol a folyó és annak közege.
Benneteket – mióta – nem vár már itt senki.
Ne akarjatok folyton ide-oda menni!
Hanem egy híd! A víz hátán futó értelem…
Kéne valami közös, egy érték énvelem.
Miben az Ember a hab a gondolat fölött,
Eszméken-túli béke a szövetség mögött.
Hiszen a baj nem a part, vagy az az oskolás,
De az égből ránk szakadt érdek-pártoskodás.
Az emberekből farkas lett. Közénk pénzt vertek,
S attól fogva verőink óriásit nyernek.
Leszek hát híd. Egy szerény, összekötő kapocs,
Melyen haszon, a hatalom s a kor nem tapos.
Leszek a lengő… az a szélfútta vad ösvény,
Min csak szerető kél át, ám soha a fösvény.
ANDRÁS ADÉL
A kék óra
Hervadunk, s már csupán az utolsó szirom
táplálja érként a kozmosz gyenge szívét.
Lüktet a város, s benne az összes izom
megfeszülve várja az ítélet hírét:
Keresztülrohant rajtunk egy régi vonat,
mely az első ember óta csak erre vár,
mert azóta létezik bűn és kárhozat,
mióta a lélek a bolygó bőrén jár.
Most minden csendbe fúl és karját kitárja,
elámul, hogy tükrében önmagát látja.
Álmot alszik, szeme ide-oda rándul,
mint villanykörtében perzselődő bogár,
igaznak hiszi azt, ami elétárul,
mert itt óceánná duzzad a vér s mocsár.
Ne jöjj még, pirkadat! Ne oltsd ki békéjét,
mely arcán pihen az izzó ráncok felett,
hadd ringassam őt! Én majd kitöltöm fényét
a romlott világ kapzsi sugara helyett.
Mit elveszít, szívének csak az a drága,
amilyen a gyökér, olyan a virága.
Most kész anyagból oszlunk újra sejtekké,
a szűk tér az idő hullámain úszik.
Mint villám és mennydörgés, válj velem eggyé:
ha az egyik megy, a másik vele múlik.
Saját sorsunk hóhéra bomlaszt részekre,
s a gyilkos mozdonyt is ember keze hajtja,
mert hogy az életnek vajon mi lényege,
azt már rég egy másik eszme szerint vallja.
Csak egy a pásztor, de követi a nyája,
ahogyan a levél, úgy rohad a fája.
Szökj el velem, s én új világot teremtek,
kastély leszel a zöldellő dombok között.
Hagyjuk el ezt a bűnös földet, hol hemzseg
a közöny s álszentség minden függöny mögött!
Lassan felsóhajtasz, mint hó alól a fű,
de ne nézz hátra! Kezed szívemre tedd!
Talán a múlt emléke idővel kihűl,
ám ami fájt, azt soha, soha ne feledd!
Ha nem látsz társat, csak ismerős idegent,
tudd, hogy fakó árnyak közt Nap süt idebent.
TÓTH ANDREA ~ REA
Üstökös
Esteledik, vékonyul a nap,
lobogó haját holdfény köti össze,
ajka keskeny, mézízű szalag,
lenyalja a felhők ezüst füstje.
Elenyésztek színei a völgynek,
illatos faágon néma trilla leng,
varjú károg horgas tükörképre,
mikor eget hasít a szelíd tó felett.
Csend kertjében fűszálneszek ülnek,
törött csigaházon átfütyül a szél,
míg fénypászmán lóg az ég feketéje,
egy üstökös lángolva földet ér.
TÓTH ANDREA ÉVA
Rajz
Emlékezetből rajzolom le apámat,
– fekete a szín, mit megfogok,
lágy vonásokat lehel papírra a bánat,
halál veti rá helyettem az árnyékot.
Elképzelem őszes haját és szakállát,
– fehér ív táncol fel a rajzra,
mint mosódik össze ezernyi ránc homlokán..
Csak múló illanásként dereng fel arca.
Lassú, fájdalmas vonalakat húzok,
– halványan felsikolt a lélek,
alá távoli emlékeket satírozok,
mintha az álom lenne maga az élet.
R. HORVÁTH SÁNDOR
Bajt okoznak, okozok -
fájni tanulok.
*
Boldogságot -
Adok-veszek.
*
Távozni jöttem,
maradni megyek.
*
- Abban hiszek, amit látok.
- Azt látom, amiben hiszek.
*
- Azt csinálom, ami érdekel.
- Az érdekel, amit csinálok.
*
Mindig keríts alkalmat:
rövid beszédre, hallgatásra.
*
Megszépíthetnéd
magadat. Velem.
*
Csak csiszold, ne koptasd
a nyelved hegyét.
*
Nem a tükör elé állnék,
inkább mögé, ha lehet.
*
Hogy élünk, az gyönyörű.
És hogy együtt? - Ne firtasd!
*
Nap mint nap belehalunk
abba, hogy Élünk.
ASBÓTH ANNA
Pillanat
Pulzáló illatok libbenve lebbennek,
alattam napút aranylik tova.
*
Ihlet
Istenhez hajolva látom:
együtt teremtünk.
*
Léleklugas
Lágy élek lebegve ereszkednek köréd.
Lomha ugrással gurul arcodra sajátom.
*
Ablak
A belső látás:
a kegyelem.
*
Csend, csend
Csónak előtt nedves dunyhán
csipkét ejt nádsípú dal.
CSIKI MELINDA
Vízszintes
Vízszintes az ég, hullámok a felhők
épp domb az ágyam, az elmém egyenes
bébifüvek nőnek fejemre közben
egy vén fára nézek, szegény beteges.
Meghalni készül, s mintha arra kérne
öleljem át törzsét, és tartsam meg.
Megérintem. Oly szilárdan törékeny,
egy pillanat az egész, és összead
önmagával, s osztja, szorozza, a világot
amelyben én vagyok a fenevad
egy levele hull rám, a legutolsó
s válaszként betemeti arcomat.
BAJNÓCZI PIROSKA
Kegyelmes
Olyan fagyit eszek, ami soha sem nyal vissza
Nem várom a válaszod, megyek oda, ahol az ég tiszta
Mert elmúlik az élet, elillan az idő, s a hiábavalóság marad
Látszat tündöklés roncsa helyett áldozat mámoros igája fakad
Mert az élet nemes-eredményes értelem
Mert ha élek, érzem a minden végtelen
Nehezen reptet a könnyűség, Veled a tér gyönyörűség
Egészben keresztezve a teljes, kicsiben a nagy kegyelmes
TAMÁS ANDREA
Zápor dal
Nyári zápor földet áztat,
beissza, beissza,
esővízben fürdik a táj,
de tiszta, de tiszta.
Nap melege fölszárítja,
megszárad, megszárad,
patak vize esőzéstől
megárad, megárad.
Virágokkal tele a rét,
de tarka, de tarka,
bőrig ázva tollászkodik
egy szarka, egy szarka.
Egy kis virág nyiladozik,
csuda szép, csuda szép,
tiszta égbolt színe tenger,
azúr kék, azúr kék.
Nap sugara kalászt érlel,
aranylik, aranylik,
nyár végére aratás lesz,
beérik, beérik.
Új kenyerünk friss, ropogós,
asztalon, asztalon,
nyári zápor földet táplál,
zuhogjon, zuhogjon!
KISS-TELEKI RITA
most hangos
mert most minden hangos,
túl sokat volt csendben,
és én is, mint egy rossz gyerek,
bátran lázadok a közeledben,
túl sok volt, túl néma,
ráült az időre,
nem tudom, mért’ haragszom így,
most, mikor már látom, hol a vége
VITOS IRÉN
Limonádé nyár
Mintha méhek szőnének
bodzavirág mintás
fátylakat a fákra,
tányérvirágok kínálják
limonádé illatát
a felhevült nyárnak,
a közéjük szorult
gyümölcsfán
savanyú az élet,
irigységben duzzognak
az aprószemű meggyek,
míg át nem lépi árnyékuk
a kerítést,
hol reménykednek, hogy
egyszer jó messzire esnek
a fától,
mi elég fényt nem adott,
sem elég nedvet,
s magjukból
a naposabb mezőn, majd
édeset teremnek.
THAMÁSSY NAGY GÉZA ~ TNG
Mivégre
messze már a forrás
hol tiszta vizet ittam
érből csermelybe
majd patakban lábaltam
lélekvesztőn zúgókon át
így jutottam sors adta folyómba
ladikomat hajóra cseréltem
zátonyok közt így is
majdnem elvesztem
de most mint délceg kapitány
lavírozok egyre a delta felé
részeg kanyarokkal ugyan
hogy te is láss még büszkén
míg a vihardúlt tenger
nekem szánt félmosolyával
egy kegyelmes hullámmal
végül magábanyel
KAPOCSI ANNAMÁRIA
A Lélekerdőn túl
Tűznek lobogó árnyéka kísér,
régen a szó báj volt, és táncos séta,
amint sasszézott az utcán boldogan,
régen még sodort szellő-lassan
simítva otthonillatút.
Benned a nyárfák zúgtak sorban
kétoldalt, s jó volt menni - még,
még mikor volt a lélekerdő
naponta hazatért vendég,
vendége voltál, voltam - szépnek.
Régen csak lágynak volt szava,
szabadság simult arcod ívén,
manapság semmi - s ostoba,
bút hajszolt kört jársz, nem karcol?
pödörni így szót, mondd: nem fáj?
Mi minden volt még belül annyi,
oly erős, hogy hazatalálj, csak lenni,
s bújni a jóban, nem volt könnyebb?
mondd az Igaznak: nem dehogy.
Megmosolyogva némán néz majd:
hogy Te is csak elhallgatni tudj.
ÉLES ANETT
Múlt
Macskaköves útra csorog
a sápatag holdnak fénye,
koppan, riadtan meglapul,
csillagok csengő könnye hull
az utca meggyötört kövére.
Oly rég elfelejtett képek.
Millió cipőnyom jajong,
tűsarkak vájta mély sebek
tipegnek, szaladnak messze,
mikor sikoltó keresztre
hajolnak sötét fellegek.
A múlt lábnyomába lépnek.
Dohos fal izzad álmokat,
sötét pince félve mereng;
sok lélek rég messze jár már,
és mint cipők a Dunánál,
az emlékük visszhangzik. Csend.
Az utca kövére égtek.
VIRÁG ESZMI
Új élet várja
Vágytól őrült meg
a kegyetlen valóság
lét - érzés nélkül
egy nő fénylik
fénye ki fog hunyni
mint pislogó gyertya
hónapok készülődése
szobákat hangol lázba
hisz élet születik
kimonó vagy nagykabát
titkolt pocaklakót rejt
ám hirtelen megtelik
az üres inkubátor
anya nagyon sír
éjjel hallja a sírást
már új élet várja
TOTH ENIKŐ
Nem vagy már sehol…
Gyönyörű tavasz nyitja mindkét szemét,
illataival hantodon tömjénez,
díszbe öltöznek a gyümölcsfák, rétek,
ám a bú beleszól,
nem vagy Te már sehol.
A sírhantod felett észrevétlenül
suhan az idő vagy áll, s mi szaladunk,
elmúlás rémít, s gyakran belém sajdul,
vigaszon gyász tarol,
Te már nem vagy sehol!
Maholnap a nyár lángolva harsonáz,
óceán szemed mindezt már nem látja,
sajgó szívemet bánat eke szántja,
ó nagyon hiányzol,
mindennap kiáltom!
Eljön az ősz és eljön a zord tél is,
jönnek, mennek a drága szép ünnepek,
áldott szellemárnyad csak körüllebeg,
s bár nem vagy már sehol,
emléked világol!
Nem tárhatod ki karod ölelésre,
nem simogat meg összecsuklott kezed,
én és az esti szél suttogjuk neved,
Te nem vagy már sehol -
mélybe hang nem hatol!
Minden emléket elhozok sírodhoz,
rakom dúsan a virágot reája,
de mit ér - virágpiramis, könny árja,
s az mit lelkem dalol,
ha Te, nem vagy sehol!
MAGLAI BARNABÁS
Éjtört
Legördült másodpercek
Lomhalnak zsebre téve
Győzött a zöldszemű kígyó
Madárnak nincs menedéke
Örömnek nincsen barátja
Barátnak nincsen örömje
Verdesi szárnyát a bánat
Kihűlt nagy ölelésre
Megfáradt szó a torkon reggel
Kopog a csend telik a semmi
Bezárt szemek pilláját
Vajon ki fogja felemelni
TORMA ÁGI
Láss
Pattog alattunk a máglya, éget a tűz,
mégsem ez az, mi egymástól minket elűz,
amit látsz, csupán egy szelet, s nem az egész,
ocsú halom között búzaszem is elvész,
haraggal szívedben kifelé mutogatsz,
életről, és magadról nem tudhatsz sokat,
bajodról hiszed, nem te tehetsz, hanem mások,
nézz körül odabent, lásd meg, van ott más ok.
Ha tükrödbe nézve nem tetszik, amit látsz,
barátom, vele hiába is ordibálsz,
hátat fordíthatsz e rútságos képednek,
de nyomodba szegődnek sunyin a félelmek,
hályogot boríthat gyönyörű szemedre,
láss! Ennél fennköltebb az isten szerelme,
halld meg tőled mi az, mit szeretne,
add át magad neki, boldogan nevetve.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Tart még
karod lendít
hintám magasba ível
felhőkbe kapaszkodón
tőled messze visz
szállnék csillagig,
de elfogy a lendület
ha karod már nem emel
csak a lánc
s a repülési kényszer
tart még...
OROSZVÁRI KATA
Új ölelés
Bár testünk már rég nem tökéletes,
lélegzetünk forró. Tág kozmoszban
fekszünk az istenség tenyerében,
Bódulatban simuló tagokkal.
Gőzölög bőrünk, még száguld a vér,
Ősmélyi sóhaj, új ölelés ez.
Újraindul lám, ami elalélt,
Csillagot csókol a szív reménye.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
MAJOR PETRA
Katica
Gyengén süt a nap. A bokrok, amik az óvoda utcafronti kerítése mentén sorakoznak, még leveleiken egyensúlyozzák a reggeli harmatcseppeket. Az udvarra nyíló ajtó mögött egyre erősödik a kitörni készülők zsibongása. Aztán mozdul a kilincs, és a gyerekek, akár a József Attila-versben: kipörögnek a napvilágra.
- Ne szaladj a lépcsőn! – kiált az egyik dadus egy eleven kisfiúra a középső csoportból, de az, mintha nem is hallaná, továbbiramodik, majd az alsó két lépcsőfokot átugorva, büszke vigyorral landol a betonon.
A kerítés túloldaláról figyelem, ahogy szétszélednek, aztán barátsági alapon kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Tapsikolás, szökdelés, hajak lobogása, néhány lekváros száj, amikből égig ér a nevetés.
Örökkévalóságnak tűnik, míg megpillantom a négyéves kislányt a füves részen. Nem csak azt tudom, hány éves, mindent tudok róla. Például: kedvenc reggelije a bundás kenyér, egy kockás, nyurga lábú egérrel alszik, imád lemezt hallgatni, és úgy képzeli, a mumus egy sötét, árnyékszerű lény, ami sokféle alakot ölthet - ezért kell éjjel is fényt engedni a szobájába, máskülönben lehetetlen lenne megállapítani, hogy ott van-e a mumus vagy sem.
Miatta jöttem erre. Neki persze fogalma sincs erről, hogy is lehetne!
Épp lázasan kutat a fűben, félig guggolva, félig térdre rogyva. Bal kezében egy katicát tart, amit kifele jövet az ablakpárkányon talált. Virgonc bogár, újra meg újra vissza kell terelnie a tenyerébe, hogy el ne tűnjön, ilyenkor pár másodpercre megakad a kutakodás.
- Itt meg mi történik? – szólal meg egy női hang a kislány feje fölött.
- Hiányzik az egyik szárnya, azt keresem – feleli a csöppség eltökélten, és az óvónő felé nyújtja a kezét, hogy az jól láthassa a tenyerében forgolódó, sérült jószágot.
- Azt már bizony nem fogod megtalálni, az anyukád viszont sikálhatja majd a fűfoltos nadrágodat – okítja az óvónő, mintha utóbbi lenne a nagyobb tragédia.
- De megtalálom! – makacskodik a gyerek, és újra a fűbe túrna, ám az óvónő a hóna alá nyúlva felemeli a földről, és lesöpri tenyeréből a katicát.
- Menj szépen játszani! – utasítja, és a homokozó felé terelgeti.
- De hogy repül haza a kicsinyéhez, ha nincs meg a szárnya? – fakad sírva a kislány.
- Biztos megoldja valahogy – zárja le a témát az óvónő, és két verekedő fiúhoz siet.
A lányka a kerítés mellett álló kis ház mögé szalad, és keserves zokogásba kezd. Szó sincs hisztiről, igazi tüdőt szaggató, mélyről jövő sírás ez.
Olyan közel van most, hogy akár szólhatnék is hozzá, de nem teszem. Nem lehet.
A pulóvere ujjával néha letörli arcáról a könny és a takony bőrizgató elegyét. Aztán a zokogás szép lassan ütemes hüppögéssé szelídül. Ahogy felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk. Szinte bénultan nézünk egymásra, majd egyszerre szorítjuk össze a szemünket ijedtünkben.
Mikor újra kinyitom, már nincs sehol. Se ő, se a többiek. Eltűnt minden más is: a homokozó, a kis ház, a játékok. Az udvar is megváltozott - nem is óvoda már évek óta.
Egy nő megy el mellettem a kutyájával, és értetlenül nézi, hogy a kerítésbe kapaszkodom. Hirtelen nekem is furcsa. De hát annyi furcsa dolog van a világon!
Például az is, hogy nem sírtam soha a válás miatt, és legtöbbször a vállamat vonogattam, ha megkérdezték, hiányzik-e az apám. Nem értették - én is csak évekkel később - hogy a fájdalom, akár a mumus, ezernyi alakot ölthet, hogy megmutassa magát. Néha csak egy katica.
Elengedem a rácsokat és elindulok. Hosszú az utca. Csak az ide vezető út volt hosszabb nála.
PELESZ ALEXANDRA
A hal
Lábamat kinyújtom magam elé a fűben, jobb kezembe veszem a hűvös sörösüveget, a ballal megtámaszkodom a hátam mögött. Minden porcikám bizsereg a fáradtságtól, de azt hiszem, ez pontosan az az érzés, amit jóleső fáradtságnak szoktak hívni. Órákon át csak ástunk, lapátoltunk, fóliát igazítottunk, növényeket ültettünk, vizet hordtunk… és végre elkészült a mi tökéletes és megismételhetetlen kerti tavunk.
Balázsra pillantok, aki éppen jó nagyot húz a sörösüvegre, majd büszkén szemléli alkotásunkat.
– Büszke vagyok magunkra, Brigi! – mosolyog rám, amikor észreveszi, hogy őt figyelem. – Azt hiszem, ez a legfrankóbb kerti tó a világon.
Bólintok.
– A madár a kedvencem – húzom még szélesebb mosolyra a számat. – Úgy áll ott, olyan büszkén feszít a maga megkövült örökkévalóságában, mintha azt hinné, ő a tó Istene. Vagy minimum a védőszentje…
– Egyetértek – nevet fel Balázs hangosan. – Ez egy boldog és isteni kőmadár!
Mosolyogva, csendben pihenünk tovább.
Csak nézzük a tavacskánk szélén álldogáló szürke gémet, és – azt nem tudom, Balázs is érez-e ilyet – de én egy kicsit irigylem őt. A kőmadarat. Mert – bármennyire furán hangzik is –, de „ő” gyönyörködhet a tó kristálytiszta vizén megcsillanó napfényben, itt állhat, amikor majd egy nyári esőtől telis-tele lesz a víztükör körkörös fodrozódásokkal, láthatja, ahogy a madarak titokban idereppennek és apró csőrükkel kortyolgatnak belőle, ahogy ősszel visszatükröződik majd róla a fák bordós-pirosas-sárgás lombja, végignézheti, ahogy az első mínuszoktól elkezd meghártyásodni a felszíne, hogy aztán egyre vastagabb jégpáncéllá változzon az a pár liternyi, mesterséges tavacska…
Úgy érzem, itt az idő, hogy elmondjam Balázsnak, mit szeretnék még. Mély levegőt veszek, hozzá fordulok, és egy szuszra rázúdítom a vágyamat.
– Annyira jó lenne, ha lehetnének benne halak is! Mindig vágytam egy akváriumra, már gyerekkoromban is, de anyuék soha nem engedték meg. Tudom, hogy te is irtózol a halaktól. Tudom, hogy nem szereted őket! De arra gondoltam, talán itt, a kis tóban…
Balázs a fejét rázza.
– Nem. Nem jó ötlet. Ez a tó túl pici ahhoz, hogy jól érezzék benne magukat a halak. Sőt… nemhogy nem éreznék magukat jól benne, de kábé meg sem tudnának mozdulni! Egy nagyobb hal keresztben már el sem férne benne. Mit csinálnál, hogy boldog halaid legyenek, óránként kijönnél és megfordítanád őket, hogy aztán másfél másodperc alatt el tudjanak úszni a túlpartig is? – újra a fejét csóválja. – Nem jó ötlet ez, Brigi. Csak gyönyörködj a madaradban!
Az eddigi boldogságom egy pillanat alatt szertefoszlik. Szomorúan pillantok a tóra, nézem a tiszta vízen csillanó fényeket, a tavacska köré ültetett növényeket, a szürke gémet, aki most velem együtt búslakodik, mert tudja: halakat soha nem láthat majd egész megkövült életében. Kicsit haragszom Balázsra, amiért ő is keresztbe tesz a gyerekkori álmaimnak, haragszom a világra, amiért nekem soha nem sikerül egy hal büszke tulajdonosának lenni.
Lassan feltápászkodunk a tó mellől, még rendet rakunk az udvaron és a műhelyben, megtisztítjuk a szerszámokat, aztán éljük tovább a perceket, az órákat, a napokat. A tavunk tisztán, csendesen, és haltalanul pihen az udvar egyik sarkában, és meggyönyörködtet minket minden áldott nap.
– Brigitta! Brigitta! – hallom meg Sanyi bácsi hangját a kapuból. Ő a legmegértőbb és a leggondoskodóbb szomszédbácsi a földkerekségen, úgyhogy nem haragszom rá, amiért félbeszakítja a gondtalan napozásomat. – Hoztam magácskának valamit!
Integetek neki, aztán a kapuhoz sétálok. Egy vödörrel a kezében ácsorog, a szája fülig ér, úgy vigyorog, és már én is kezdek örülni, hogy egy vödörnyi eperrel vagy cseresznyével leszek gazdagabb, amikor újra megszólal.
– Isten lássa lelkem, én nem hallgatózom soha, de jópár nappal ezelőtt véletlenül megütötte a fülemet egy mondat… amikor a kerti tavat csinálták a Balázzsal! – azzal átnyújtja a kerítés fölött a vödröt, én pedig sikítani tudnék örömömben, amikor meglátom, mi van benne.
Egy hal.
Egy hal!
Az én halam!
– A Potylin fogtam, gondoltam, elhozom magácskának, jó helye lesz ennek itt a kis tóban!
– Ó, Sanyi bácsi, köszönöm! – mosolygok rá, és most boldog vagyok, igazán boldog! Erre vágytam! Már mióta erre vágytam!
Elköszönök a szomszédtól, sietős léptekkel a tóhoz megyek, és a vödör tartalmát halastól a vízbe borítom. Apró kis vörös uszonyos csoda! Balázs nem fog neki örülni, de én boldog vagyok!
Boldogságomat néhány nap után békanyál és poshadt szag árnyékolja be. Az eddig kristálytiszta tó egyre zavarosabban néz vissza rám. A hal igazából jól van.
– Szerintem a vörösszárnyú az oka – mondja Balázs, miközben ücsörgünk a szagos-tó partján és bámuljuk a zöld vizet. – Mondtam, hogy ez a tó túl pici. A hal belepiszkít, és az ételmaradékai is elszennyezik a vizet. Ez nem egy akváriumi hal. Ez egy keszeg. Szerintem miatta van. Nem lesz ez így jó.
Némaságba burkolózva értek egyet Balázzsal. Nem szólok semmit, tudom, meg kell válnunk a haltól. Hozok egy vödröt, elkezdem kimerni a vizet. Balázs is elmegy egy vödörért, segít. A negyedik merítés alkalmával kifogom a kis vörösszárnyút – aki egyébként növögetett, amióta itt van. Elsétálunk vele a kert végében csörgedező Potyliig, szabadon engedjük, és visszatérve a tóhoz elkezdődik a küzdelem a szagok, a nyálkák, a békanyálak és egyéb undorító dolgok ellen. Előkerül a körömkefe, a slag, és csak sikálunk, súrolunk, rongyosra térdeljük a bőrt a térdkalácsunkon, mire nagy nehezen tisztává varázsoljuk a mesterséges tómedret. Újra felengedjük vízzel, és – most nem jóleső fáradtsággal – ücsörgünk a partján. A Nap fénye végre újra csilloghat a kristálytiszta víztükrön.
Egy halk sóhajjal nyugtázom magamban, hogy az, amire annyira vágytam, boldogság helyett békanyálat hozott.
Ahogy telnek a napok, lassan megnyugszom. Minden este ücsörgünk egy órát a tóparton, már nem irigylem a szürkegémet sem, hiszen igazából én is gyönyörködhetek a tóban. Bármikor. Bármeddig. Én is odaülhetek a nyári esőben, hogy lássam a körkörös fodrozódásokat, láthatom benne visszatükröződni az őszi lombot, sőt, azt is kivárhatom, ha elég türelmes és mozdulatlan vagyok, hogy egy kismadár itt iszogasson a szemem láttára… minden rendben van.
Most, ahogy ezen a tikkad nyári estén hazafelé tartok, alig várom, hogy megpihenjek egy kicsit ennél a csodánál. Leparkolok a ház előtt, sétálok a kapu felé, amikor meghallom Sanyi bácsi hangját:
– Brigitta drága! Fogtam ma a Potylin két vörösszárnyút! Beledobtam őket a kerti tóba, gondoltam, biztosan örül neki!
BARÁTH ZOLTÁN
A Visszatérők
Itt történt. Felismerte a helyszínt. ’56 októbere volt. Épphogy kirobbant a forradalom. Az oroszok betörtek, a diákok ki. Talán az első volt a sok közül, aki szembe találta magát az ellenséges hadsereg egyik katonájával. Pont itt, a Bakáts téren. Fegyvert fogtak egymásra. Még nem lőttek, de ujjuk a ravaszon táncolt.
Azonban most még csak végig néztek egymáson. Mindketten irdatlanul fiatalok voltak. Talán egyidősek is. És most ő vegye el ennek a szerencsétlennek az életét? Valami ilyesmit forgathatott a fejében az orosz katona is. Lassan leeresztette a Kalasnyikovot. Intett a fejével, hogy szabad eltávozást biztosít neki. Ő visszaintett, szintén leeresztve a fegyverét. Lassan nyúlt a zsebe felé, ahonnan egy dohányoszacskót húzott elő. Tekert két szálat. Egyet magának, egyet az orosznak. Meggyújtotta mindkettőt, és elszívták együtt. Bemutatkoztak egymásnak.
Azóta lassan hatvan év telt el, de csodával határos módon mindketten túlélték azt a vérzivataros időszakot, és minden évben ugyanakkor, ugyanott találkoztak azóta is, hogy közösen elszívjanak egy cigarettát, melyhez hol egyikük, hol másikuk biztosította a dohányt. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz, hiszen nem beszélték egymás nyelvét. Csak elszívták a cigarettát, kezet fogtak, ahogyan akkor, és elindultak. Ki erre, ki arra.
MILOVICS MÓNIKA
Bukás, de fölé
Keresztbe tett lábakkal ültem az asztalnál. A hűtő tolta monoton mondókáját. Figyeltem ahogy berezonál a tetején a két pezsgőspohár. Beszélgettek. A tegnapi fehér éjszakáról, ami kormosra sikerült. Bámultam ki a fejemből. Csapdába ejtette az elmémet a zaj.
Üres vagyok! – mormogta az öblös
Jó neked. Én piszkos – vágta rá a karcsú.
Az ólomkristályon megcsillant a lemenő nap fénye. A fali óra tizenegyet mutatott. Álom nem jött a szememre, mert a svéd télben két órát van csak sötét. Egy magyar lánynak hervasztó tud lenni az egész ország úgy, ahogy van. Felálltam. Megnyitottam a csapot, és mosogatni kezdtem a poharakat. Ahogy hozzájuk értem, újra hatalmába kerített az előző napi élmény. Rám telepedett a hirtelen jéggé fagyott vágy. Láthatatlan erők által újra éltem azt a napot, és az elmúlt hetek történéseit. Éreztem, ahogy a szaunakályha ontja a forróságot. Ketten ültünk a kabinban. Ő a férfi, és én a nő. Züllött vágy tombolt bennem. A kályhában a lángok feketére nyaldosták a fahasábokat. Én is akartam, hogy ne csak a szemével faljon fel végre. Minden kedden együtt szaunáztunk. Nem beszéltünk közös nyelvet. Néhány angol szó és a testbeszéd maradt nekünk. Volt valami leírhatatlanul izgató abban, ahogy érintkeztünk némán. A hőst idéző hegyomlás testének minden centiméterét ismertem. Gyakran pihentettem a szemem az anyajegyen a szája sarkában. Magányos éjszakáimon az ágyban forgolódva ábrándoztam róla, hogy egyszer hosszan megcsókolom. Csak azt az egy pöttyöt. Elbűvölt, ahogy a nyakán, és izmos mellkasán gurultak az izzadtságcseppek. Szögletes állkapcsa arról árulkodott, hogy a testépítésben tiltott szereket is használt. Magas homlokán egy ránc sem volt, amit szőke rövidre vágott haja keretezett. A szeme hideg kékje ellensúlyozta a szauna levegőjét.
Come with me – intett felém aznap.
No – válaszoltam megszokásból.
Yes – vágta rá és mutatott az ajtóra.
Engedtem a csábításnak és már kint álltam vele. Megtanította hogyan kell lélegezni, amikor felhevült testtel belefekszel a hóba. Akkora angyalt csinált, hogy a zsebkendőnyi kis szigetet majdnem betakarta. Visszamentünk a szaunába. Fedetlen testtel nyúltam el a felső padon. Ő megállt az ajtóban. Engem nézett. Behunytam a szemem. Szédültem. Körülötte forgott a világom. Hallottam ahogy megrakja a kályhát. Odalépett és leült az alsó padra mellém. A jéggé fagyott testemet, mint ezer szilánk vágta a forróság. A szívem zakatolt. Alig kaptam levegőt. Leejtettem a kezemet. Most is emlékszem a favágástól kérges tenyér első érintésére. Kinyitottam a szemem és azt hiszem örökre elvesztem az övében. Ott volt benne a Neptunusz felső formanívója, a transzcendens szeretet.
Slow down, slow down– mondta szelíden.
Próbálok - válaszoltam magyarul, megszorítva a kezét.
You are so beautiful – búgta a fülembe vágytól terhesen.
Válaszként megsimítottam az arcát. Úgy dörgölőzött a tenyerembe, akár egy macska. Minden sejtemmel őt akartam, ahogy ő is engem. Kéjtől ittasan simogatta a borzongó testemet. Megállt az idő. Kimerevedett a festővászon, de a jéggé dermedt végtagjaim lassan életre keltek rajta. Messze felülmúlta az elképzeltet a valóság ahogy belém bújt. Feloldódva egymásban hevültünk fel, és hűltünk le egészen hajnalig. Attól a perctől kezdve lila ködbe burkolózott Svédország. A tanulás is nehezen ment. Csak a keddet vártam. A telefonon írogattunk egymásnak. Onnan tudom, hogy egy fatelepen dolgozott. Elvarázsolt a maga egyszerűségével. Békét csempészett az életembe és mosolyt az arcomra. Csak a Nap siratta a honvágyamat. Az egyetemen svédül tanultam, őt pedig magyarul tanítottam. Az Istenért sem tudta kimondani, hogy szép vagy. Azt mondta zip. A klassz kettes sör, a nyers füstölt hal és a jéggé fagyott kis szigeten lévő rönkszauna volt a világom. Több volt, mint amiről álmodtam. Motorcsónakkal hagytuk ott a város zaját, és hódoltunk annak a szenvedélynek, amit akkor nem pótolhatott más.
A tegnapi kedd más volt. A sziget fölött láthatatlanul, de ott ragyogott a skorpió telihold. A pokol illata kísértett. Romantikát kínáló zenéket töltöttem le, vízálló sminket készítettem, pezsgőt és két poharat vittem. Gondoltam koccintunk, ha már karácsonykor nem lehetünk együtt. Utolsó tánc, mielőtt haza megyek a szünetre.
A telefonja némán villogva jelezte, hogy valakinek hiányzik. Felemeltem és láttam Emma hívja. Odavittem és rátapasztottam a szauna üvegajtójára. Legyintett, én meg visszatettem. Bementem hozzá és vad szenvedélyes csókot kezdeményeztem, amire ő férfiasan reagált. Kiment lehűlni és láttam, ahogy kezébe veszi a telefont. Vártam. Visszajött és vágytól terhesen esett nekem. Elmerültünk a legszebb zenében. A testem volt a hangszer és ő kiváló muzsikusként játszott rajta.
- Oh, wait – sóhajtottam fel.
Egy illóolajos üveg állt a hátamba.
I’m sorry kedvesem – válaszolta, és egy szelíd csókot lehelt a fájó pontra.
Ahogy a busa fejét kivette az látókörömből, akkor vettem észre.
Egy nő állt a szauna ajtajánál telefonnal a kezében. Sírva bámult befelé. Percek óta állhatott ott, vagy csak néhány pillanattal ezelőtt jött, ki tudja. Nem számított. A könnyei méregként hatoltak a lelkembe. Nyilvánvaló volt az, hogy miért jött.
- Emma! – kiáltott fel, és felkapta a lepedőt, hogy eltakarja, amit nem lehetett.
Azt, hogy nem rá vágyott.
A nő hangosan zokogva rohant a stéghez kikötött csónakhoz.
A poharat összezúztam a mosogatóban, mert valaki hosszan csengetett. Felnéztem az órára negyed tizenkettő. Ki lehet az, ezen gondolkodtam. A kezemből ömlött a vér. Végigcsorgott a padlón, ahogy kirohantam. Kinyitottam az ajtót. Ott állt kisírt szemmel, és egy sporttáskával a kezében.
Szeretlek, ne haragudj – mondta kicsit tört magyarsággal. -Üres vagyok nélküled!
Jó neked, én piszkos vagyok – válaszoltam szégyenkezve, kölcsön véve a szavakat, amik nosztalgiára késztettek az imént.
Azóta egy pohárból iszunk. A szerda lett a mi napunk.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
( Szerkesztette: R. Horváth Sándor )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése