MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. július 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
Hangulat
Milyen regény a hangulat,
Ha hahotázva hang mulat,
Vagy beléd rúg és odavág,
S képen suhint egy lomha ág.
Milyen szegény a hangulat,
Hol ketté válnak egy-utak,
S az élet-óra megakad,
Ha rossz szül beteg fiakat.
Milyen kevély a hangulat,
Itt bátor kerget vad-nyulat
S míg golyót-szórva jön az est,
Ott egy oroszlán körmöt fest.
Milyen szerény a hangulat...
Hisz halkan tör a hang utat,
S mert a hegyeknek lágy ölén
Nem éltet félt a vén bölény.
S milyen erény a hangulat.
Lelkemben nemes rang kutat,
Az indulat most nem remeg,
Túlélni ezt nem "egyre megy".
R. HORVÁTH SÁNDOR
Kifordított valóságok
Fut a meder, fut a patak,
az idő méri önmagát,
dörrenésben felhő szakad,
Isten szólítgat odaát.
Kifordított valóságok
tükre tenger: rücskös, nagy ég.
Áthajlik a csillogáson:
élek, mint mások. Magamért.
Mert a rútság itt úgy dagad
kövérre is, hogy nem marad
hited látni szépnek a jót.
Nem tart a két kar, nem emel,
a boldogság csak eledel
ökölre hívni a valót.
ASBÓTH ANNA
Májusi álom
Ahogy nézzük, egyre jobban mi vagyunk
ez a májusi álom. Illatruhánk
zápormuszlin, mi sátra alá hajlunk -
tudjuk, a fény majd belülről talál ránk.
Lentről nézünk egy tornyot. Az égig ér.
Fentről: még a madár is alattunk száll.
Szabad az, aki tesz és nem csak ígér,
főnixtoll szívén a végtelen uszály.
Markunkba töltjük az italt. "Barátom!"-
mondod, s iszunk. - "Jöttöd többé nem várom.
Megtaláltál és én megtaláltalak.
Ha nem építesz, nincsenek is falak."
Magamról képként egy tükröt itt hagyok.
Ahogy nézlek, egyre jobban te vagyok.
VASKÓ ÁGI
Szerelmes hajnal
"Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget," *
rózsaloncot csókol gyér arannyal,
fűszálra fest gyöngykönny fényeket.
Mézes csókot lehel az akácra,
illattal szór minden kis bibét,
pipacsvért hint vérszegény határra,
s dalra fakaszt minden zöldikét.
Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
csókkal hintem vállad - ő arannyal -
s te a szíved, szívemre teszed.
2021.06.15.
(*Szergej Jeszenyin: Bokraink közt..., Rab Zsuzsa fordítása)
GYENGE ILDIKÓ
Verset írok a kezednek
Verset írok a kezednek,
folyóként áradó ereknek,
minden folt, minden ránc
pöttyös bögre, kopott zománc.
Görbülő ujjak, napi falat gyúrók,
szántások, vágások, időt múlók,
egyik se sír, egyik se fáj,
sivatagi homok, őszi táj.
Verset írok a kezednek,
mert életet teremtett,
minden por rajta, minden sár,
nekem fáj, nekem fáj.
ÉLES ANETT
Érintések
Kezednek selyme simít lágyan hullámot
testemen, érzem a rezdülő húrokat,
ahogy felfutnak a gerincemen végig,
bizsergő dallamot alkotva fejemben.
Kint a csicsergő percek is megpihennek.
Csend van, csak az agy dalol színes éneket
kezednek kottái alatt. A sóhaj is
félve éledez, nem akarván megtörni
a pillanat lepkeszárnyú rezdülését,
mit az érintésed rajzolt a szívembe.
MOLNÁR JÁNOS
Úgy szálltam alá
Úgy szálltam alá, mint minden
közönséges földi lélek,
de esküszöm, tőlem ennél távolabb…
ti már nem is lehetnétek.
Az első jól artikulált szavak óta eltelt
már annyi év, már pengét váltott itt
annyi érv, és én azóta benneteket, csak
még inkább egyre kevésbé értelek!
Engem csak az ért, akinek a bonyolult
szavak semmit nem jelentenek.
Az exteriorizál például ilyen…
Kitt-katt, ez a szívem,
olyan meleg, mint a friss kenyér.
A tiéd máris kihűlt…
az enyémből, törjek neked még?
ANDRÁSSY RÉKA
Nyár
Könnyű szellő nyakamba penderül,
fényes utakon a nyár elterül.
A tavon molnárkák szaladnak,
víz illata van a hajadnak.
Az idő belassult, lomha,
érik a bóbita kontya.
Roppan a cseresznye fekete húsa,
lány a fiút nevetve húzza,
szoknya libben és villan a váll,
nyílik a liliom, illata száll.
Út mellett nyárfasor megremeg,
nyugszik tarkómon tenyered.
Levendula sóhajt és búza ring,
a Nap a mának búcsút int,
hegy mögé húzza elfáradt teste,
Dunára borul és fürdik az este.
KISS-TELEKI RITA
Úgy készültem
Úgy készültem, hogy nem hozok semmit.
Nyaralunk, itt nyugi lesz.
Feszül a víztükör, a nap is süt szépen
és pezsgőt iszunk a reggelihez.
Úgy készültem, hogy nem hozok semmit,
de velem jött az év és néhány plusz kiló,
pedig csak át kéne lépni a mába – mondod,
ez is olyan, hogy választható.
Nézem a vizet, belehalt bogarak,
nekem hűst ígért, nekik a halált.
Én úgy készültem, hogy nem hozok semmit,
de utánam jött és megtalált.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Gyikos-tó
Itt tótükör
az éggel összeér
s a szika nyársalta fenyő
kardélre veti a habot,
vízőrvény jajdul
s a mély rejtekén
egy tündér fájó
dallamot dalol...
Kristályá égő vágy
idő -hárfán penget
lidérces dallamot,
soha meg nem nyugvó
akordok forgatják a vizet,
míg sötét párájuk
Holdat fátyoloz.
TAMÁS ANDREA
Talán máskor
Most nem segíthetek!
A szívem fáj érted, de...
neked kell talpra állnod,
veled együtt abrakolhatnék,
de nem bírod meg, túl nagy a hegy,
és nem fog hozzád jönni...
Újra kezdjük, meglásd,
kavicsokból összerakjuk, ha kell...
és akkor majd megújult erővel,
kimozdítjuk a hegyet!
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Ébren
Mint fekete lombú fa
úgy hajol házak fölé
a mennyboltozat,
hűvös ágain ringat
duzzadó csillagokat.
Törzsén ül az éjfél,
gyűrűiben álom kering,
szunnyad alatta a rét,
tetőkön a cserép,
templomok tornyában
a harangok szoknyáján
mélyen alszik a gong.
A gerlék begye is hallgat,
a szobában az árnyak
mozdulatlan állnak,
a csilláron szundít a por,
pilled a pehely a paplanban.
Szendereg szívem is,
dobbanásai csöndesek,
izmaiban erő pihen,
egy billentyűm hegyébe
szó akadt, s ott remeg,
álmomat is elűzi,
mert a szó a te neved.
ANDRÁS ADÉL
Ultramarin
Úgy szeretlek, mintha nem volna holnap,
s a múlt-tüskék sem harapnának belénk,
mert már nincs te és én, csak a Mi lophat
tollat a Fénytől, hogy írja meg mesénk.
Világok közt repülünk, lila és kék
lepke vezet a Hold titkos sarkára,
s ha kicsit megállnál, légy bennem a fék,
mely felránt időnk végtelen arcára.
Mint apró virágszirmot, megragadjuk
a pillanatot kezünk fonatában,
s ha a kozmosz folyton tágul, tartjuk
őt az anyag tejfehér fogatában.
Szürke égbolt voltam, s te bennem a Nap,
szabad a testem, de szívem örök rab.
TÓTH ANDREA ÉVA
Papírból
Papírrepülőt hajtogatok az életemből,
s eldobom jó messzire,
talán nem talál rá majd senki sem.
Anyaga vékonyabb, mint a lét fonala,
halványabb, mint a halk reménysugár,
s észrevétlenül hullik darabokra.
Papírcsónakot hajtogatok az életemből,
s elúsztatom jó messzire,
talán nem talál rá majd senki sem.
Anyaga vékony, hamar átázik,
mint ahogy hosszú téli esteken lelkem,
a dermesztő esőtől fázik.
Papírra rajzolom, ahogy szárnyalok,
színes tintákról én nem álmodom,
lelkem a halál ösvényén vándorol.
Anyaga, mint a lehelet puhasága,
jéghideg szellő suhanása,
fekete szívem utolsó dobbanása.
TOTH ENIKŐ
Nézem az életem
Érzem a holnapot, az órát, a percet
melyben az elmúlásnak olaja serceg,
sejtem a napot, a holdat, s felhőruhám,
miből az elmúlás réme vicsorít rám.
Kerülöm az ágyam, míg a szendert várom,
hol gondolatom nem zabolázza álom,
nem várom már az éjjelt, mely oly sandán jön,
s egyetlen kis rügyet sem fakad álomtőn.
Rettegem vágyam, mely büszkeségtől hűlve
szelíden szemérmes, a szeme lesütve,
életörömöm, ha ujjongva, muzsikál,
rút irigység tör rá, s ijedten kornyikál.
Rejtem önérzetem napjaim elrontja,
vígságom gőgösen vad zsarnokként fojtja,
tagadom a hitet, bár lelkem mélyén kong,
eszemmel örök harcban kétely közt zsibong.
Vonzalmat cáfolok, hangulatvirágot,
ha megértés helyett nyers közönyt találok,
siettetem az időt mely űzve kerget,
s riadtan, kifúlva cipelem a terhet.
Nézem az életem, sivár, kopott, groteszk,
s hallom a végtelenből felém kúszó neszt,
átkozom a magányt, lét-örök-magányát,
surranva követő láthatatlan árnyát.
Látom riadtságom mely örökké éber
és a bátorságom épp máglyáján ég el,
körülöttem vígan száz kis ördög táncol,
s néhány kis ablakban szövétnek világol.
MAGLAI BARNABÁS
Forog
Utolsó vers
Forog a Föld napjaim körül
Vágyott csendes szobában
Hideg kilinccsel fogok kezet
Kidobtam a kulcsot az ablakon
Ha bejönni akartok verekedjetek/
STÁBEL REZSŐ
Dekameron szólóban
Dekameron az életem
hol a legfontosabb az élelem
és a pattanásig feszült szerelem.
A mindent elsöprő szeretet fogy,
közhelyekké törpülnek a vágyak.
Dekameron az életem,
tíz napért nem adom sorsom,
bomlott elmém másra hagyom,
másra, pókerarcokra, szívtelenekre.
Nem rimánkodnak az éjben. Értem.
Értem azt hogy nem döngetek kapukat,
a fizimiskám sem angyalos,
-Éva megrettenne ha csak én lennék-,
és a dekameroni szenvedély folyton pangna.
Míves osztályokban csak statisztálnék.
Statiszta vagyok a dekameroni éltemben,
lompos vén kutya folyton csahol,
papol itt mindenki a szeretetről,
aztán mégis egyedül, egyedül vagyok.
Éva ha egyedül lenne, nem engem választana.
DOBROSI ANDREA
Luciferhez
Ne kérd tőlem,
hogy ne szeressek,
még akkor is,
ha megvetnek érte ezrek -
Bár tudom,
rábeszélnél: könnyű kard,
ki gyötört,
gyötörjem,
a gyűlölet kitart...
De nem - ne láss belém olyat,
mit megtenni nem tennék sosem,
inkább szégyent hozok rád,
de nem leszek másolat,
ez kétségtelen.
S ha egyszer azt vennéd észre,
reménytelen gyúrod gonosszá jellemem,
a csábítás mit sem ér;
ne akadj fenn ezen!
Tudd,
történhet bármi,
a szívem épp remél.
Mert ilyen.
VERNYIK LÁSZLÓ
Voltál-e már?
Voltál-e már annyira éhes,
hogy lepkelárvát raktál a szádba?
Voltál-e már annyira fényes,
hogy csillag gyúlt tőled az éjszakába?
Voltál-e a törvénytelenségben,
igazmondó juhász, vagy pandúr?
Voltál porszem a végtelenségben?
Vagy tetőkön lopakodó kandúr?
Fájt-e már úgy, hogy nem tudtad bírni?
Ömlött-e már patakokban könnyed?
Próbáltál-e azért verset írni,
mert azt hitted, ha leírod, könnyebb?
2021.06.27
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Ágas-bogas
Ága vagyok minden búnak,
minden napnak, álmosságnak,
ága vagyok álmaimnak,
tekergőznek, nem alszanak
ága vagyok rongynak holnap:
megszőnek és majd kiraknak,
ága lettem lépéseknek,
temetőnek, csendnek, végnek
ága voltam búsulásnak,
nevetésnek bocsánatnak,
ága minden főhajtásnak,
meghajlásos elhajlásnak,
ágam meder, partja vagyok,
habozhatnak gondolatok,
ágam partra ha vetődik,
kavics leszek, kopok - tévhit,
ágat tartok, minden tettnek,
gyökereket nem eresztek,
fogom őket amíg lehet,
ág ha vagyok, eleresztlek,
levél ha vagy, hullasz, szépülsz,
ágamba majd beleépülsz,
ágam leszel, folytatásom,
fává érünk, látom, várom...
KERECSÉNYI ÉVA
Gyógyulás
Fekélyes foltok a tegnap arcán,
szavak szurkálta nyílt, vérző sebek,
forog a kerék az idő malmán,
halványul a seb, s lassan beheged.
Fülemben cseng sok sértő mondat,
mi miszlikre tépkedte lelkemet,
gyomromban feszültség, bomba robban,
de a félelem nem űz már csúfot velem.
Pelyhes állú évek huss, elszöktek,
szó nélkül elloptak sok szép napot,
letaposott álmok mégis felnőttek,
újjászülettem, új ember vagyok.
Feloldozást ad a megbocsátás,
harag talaján fű sosem terem,
jókedv landol a leszállópályán,
hogy megédesítse az életem.
BÖRZSÖNYI ERIKA
Hétköznapi gyötrelmeink
Most már tudom, hogy a sétány, ahol épp
szellő sem rebbenti meg a fák levelét, maga
a megtestesült klímaváltozás. A kivágott
nyárfasor hajdani árnyékát siratom, miközben
a tűzforróvá lett térköveken hőgutát kapott kutyák
között én magam is kókadtan, erőtlen, hazafelé
araszolok. Negyvenkét fok van árnyékban!-mondja
egy ismeretlen férfi, nyakában nedves törülközővel,
fáradt, elkínzott mosolya, munkásruhája láttán
szomorúság fog el. Gyermekkorom hajdani nyarai
jutnak eszembe, amikor harminc fok már tűrhetetlen
hőségnek számított, mondom magamnak, amikor a
forró lakásba benyitok. Végre már nem süt a mi oldalunkra
a nap, kitárom az ablakot. Ekkor megérzem, amint, mintegy
varázsütésre, a mai első hűs szellő megérkezik.
2021 06 23
TÓTH ANDREA ~ REA
Zuhanó madár
Sokat botladoztam míg talpra álltam,
falnak támaszkodó gerinc volt a vázam.
Hervadt szóvirágom ragadt szájpadomra,
némaságom térdelt sérült mellkasomra.
Mert nem hagyott az idő borravalót hátra,
hamisan szólt dalom, kidőlt minden nyárfa,
venyigét dobott az ősz, létem kosarába.
Úgy voltam én is, mint mogyoró a tálban,
míg aláhullt a héjam, rám haraptak páran,
de én mindig hittem a megújulásban, hogy
egy kiköpött mag is megered ágyásban,
s ha rábízom magam egy szélsebes vágtára,
fél szárnyam adhatom egy zuhanó madárnak.
VITOS IRÉN
Találkozás
Amikor felérlek,
megtelik a szív
földöntúli fénnyel,
az égig nyújtózkodni
érted, ahol az emlékezet
leng édes öleléssel,
míg a mozdulat ütemén
a test nyúlva ring,
a kéz a csípőhöz ér,
s földre hull az ing.
LOVAS ZSUZSANNA LUX
Magad maradtál
Magad maradtál
a fény hiányából rajzolt
kalitkádban.
Szíved izzó, véres
verdesését
kőbe zártad.
Vergődik jelened
az idő fogságában.
Magad maradtál
az éjszakába szőtt
álmok fájdalmával,
az elmúlás
apró mécsesével,
bűntudat-madarad
szárnyaszegett életével.
Magad maradtál
a homály füstös félelmével -
s mindaddig magad leszel,
amíg nem nézel a fénybe...
OROSZVÁRI KATALIN
Elhangolva
Dalunk egy ideje csak bennem szól.
Nem hallom tisztán édes dallamát.
Nincs már négykezes, szétszakadt, elszórt
húrokba kapaszkodik a magány.
Pengetem, pengeted rendületlen
kottakövetve, aláírt szabály.
Tévesztett ritmus - a részletekbe
révült egy fals hang, szívem sóhaján.
Lapul a csend. Üvölteni kéne -
valaki végre tán meghallaná.
Vagy alázattal hullani térdre,
feledni fájva is hangzavarát.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
PELESZ ALEXANDRA
Együtt mozdulni
Erősen markolom a bárt. Erősen, de nem mereven. Minden pillanatát élvezem a száguldásnak, ahogy együtt mozgok a széllel és az óceánnal. Elmosolyodom, miközben az elmúlt évek emlékei átfutnak az agyamon. Hosszú időbe telt mire rájöttem, mindennek a kulcsa: együtt mozdulni. Sokáig én is úgy fogalmaztam és úgy gondolkoztam, mint a legtöbb kite-os haverom. Küzdöttem az elemekkel, dacoltam a széllel, harcoltam a talpon maradásrért. Ma már tudom, nem dacolni kell a széllel, hanem belesimulni abba, és nem küzdeni kell a hullámokkal, hanem együtt mozdulni velük. Együtt kell lélegezni az egész óceánnal, és akkor nincs többé harc, elmúlik a feszültség és az örökös küzdelem, csak egyetlen dolog marad: a harmónia.
Kiürítem az elmémet, nem figyelek semmire, csak a szélre, a hullámokra, és az ernyőmre. Még néhányszor végigszáguldok a part mentén, aztán elkezdem érezni azt az őrült vágyakozást, ami életben tartott az elmúlt években.
Sarah…
Egészen fiatalon ismertem meg, bohém suhanc voltam még, ő már érett nő és anya. Ha józan ésszel gondolom át, azt mondanám, egy világ választott el tőle. De én minden vagyok, csak nem a józan ész. Érzés vagyok. Lélek.
Beleszerettem.
Évek teltek el úgy, hogy nem láthattam újra, de minden rezdülése, minden arcvonása, a hangja mély zendülése, a mozdulatai, mindene… mindene lenyomatot hagyott a lelkemen. Voltak napok, amikor szembe akartam menni az egész világgal, harcolni, küzdeni érte, dacolni a köztünk feszülő különbséggel, csak hogy az enyém lehessen, csak hogy ölelhessem! De nem tettem... Mert időközben megtanultam, mindennek a kulcsa: együtt mozdulni. Együtt mozdulni az Univerzummal, a történésekkel, az élettel. Nem ellenkeztem a helyzettel, nem szálltam harcba sem – az ellenkezés veszélyes dolog. Megtörheti az embert. Én ép szerettem volna maradni, így nem tettem mást, csak szerettem. Gondoltam rá. Álmaimban öleltem, a fülébe súgtam, mennyire vágyom rá. Éreztem az illatát, a bőrét. Megfestettem, hogy láthassam.
Belesimultam az életbe. Nélküle léteztem, mégis vele.
Türelmet tanultam.
És az Univerzum elkezdett együtt mozdulni velem.
Sarah-val leveleket váltottunk, egyre gyakrabban, egyre mélyebb beszélgetésekbe bonyolódtunk, míg végül megtudtam: a szeretet áramlik közöttünk.
A világ csodás hely.
Elérem a partot, szétszerelem a kite-omat, összehajtogatom az ernyőt, köszönetet mondok a szélnek a mai csodáért, majd a part menti fák felé indulok.
Sarah a fűben ül, ölében a laptop, és átszellemült arccal ír. Tudom, hogy rólunk. Minden lehetséges módon nyomot szeretne hagyni az utókornak arról a fajta szerelemről, amit mi érzünk egymás iránt. Leülök mellé, puha csókot lehelek a nyakára, mire felsóhajt.
- Ryan…
És én tudom, ettől az egyetlen szótól tudom, a világ már örökké együtt fog mozdulni velünk.
SZILÁGYI FERENC HUBART
A váróterem
A betegekkel zsúfolásig megtelt váróteremben viszonylagos csend volt, csak az egyik sarokban beszélgetett halkan két idősebb hölgy, látszólag ismerősök. Az újonnan belépők is mellőzték a hangoskodást, inkább biccentettek, néha az orruk alatt mormolva valami köszönésfélét. Odakint csendesen szitált a novemberi eső, és a szürkeség közönye telepedett a tájra. Idebent nem működött a fűtés, akinek nem jutott ülőhely a kopott műbőrrel bevont padokon, az nekitámaszkodott a radiátornak, vagy a piszkosfehér, meszelt falnak. Egy anyuka kekszet csomagolt ki türelmetlenkedő gyermekének, a celofán zörgése szinte bántotta a fület a bágyadt csendben. Egy borostás állú sovány menedzserféle újságot olvasott, a mellette ülő őszes úriember többször kisétált elszívni a cigarettáját. Egy magas, sovány fiatalember hasára szorított kézzel ült, vakbelét fájlalva, kórházi beutalóért jött el az háziorvoshoz. A többi beteg csendben várakozott, többnyire maga elé bámulva.
Tornyai igen korán jött, így előkelő helyet foglalt el a várakozók között. Az előtte érkező beteg már több mint húsz perce lépett be a rendelőbe. Várta már mindenki a kijövetelét, hiszen, ha egy páciensre ennyi időt szán az orvos, akkor az utolsókra órarend szerinti időben már nem kerülhet sor.
Lassan eltelt negyven perc is, de még mindig nem nyílt az ajtó. A kezdeti várakozás csendjét lassan halk, elégedetlen morajlás váltotta fel. A kisgyerek egyre türelmetlenebbül nyaggatta az anyját, a cigarettás sokadjára nyúlt a belső zsebébe. A menedzser rég kiolvasta már az újságot, és mintha a borostái is megsűrűsödtek volna a gondoktól. Tornyai felállt a padról megmozgatni elmacskásodott tagjait, és végigsétált a nem túl hosszú folyosón, melynek végében ki lehetett látni a városra a homályos ablakon. Sokáig nem bámészkodott, mert bármelyik percben nyílhatott az ajtó, hogy végre beléphessen a rendelőbe, és lepecsételtesse azt az átkozott papírt, amit az új munkahely személyzetise kért tőle, miszerint nem szenved semmiféle halálos-ragályos nyavalyában. Ha az a fejbőr-viszketés nem lenne, ami, úgy érzi sokszor, hogy majd a sírba teszi, akkor makkegészségesnek tartaná magát. Az ellen nem tud tenni semmit, mindent kipróbált már, évekkel ezelőtt járt bőrgyógyásznál, allergológusnál, az akupunktúrának is alávetette magát, de az sem segített. Szinte már irigyelte a vakbelest, az majd szépen kés alá fekszik, és nyissz, megszabadul a problémájától. De ő mit tegyen? Nem skalpoltathatja meg magát! És a legszörnyűbb, hogy el sem hiszik, hogy szenved. Juli néninél is volt már vele, a Dienesen, akinek tuti tippje van mindenfajta betegségre. De a vén vajákos asszony kinevette, mondván, hogy ilyen pitiáner dolgokkal senki sem foglalkozik, még az álmos könyvből is kihagyták, azt egyszerűen meg kell vakarni. Itt ül hát most a váróteremben, és lesi, mikor nyílik az ajtó. Nem, a problémáját nem akarja előhozni, szerinte már beszélik is a háta mögött miatta, most csak az az átkozott igazolás kell a személyzetisnek, a töltött galamb Nováknénak.
Ült hát türelmesen, várta a sorát. De hát hiába! Ki tudja, milyen fene nagy problémája van az előtte levőnek, hogy mindjárt egy órája bent van?! Még hálás is lehet a sorsnak, hogy nem őt vizsgálják, kezelik ilyen hosszadalmasan. A váróterem egyre zaklatottabb lett. Tornyai egy darabig nyugtatgatta magát, bármikor is végez az első beteg, rögtön utána ő következik, a többiek meg csak feszengjenek nyugodtan, sorukra várva, Ki korán kel, aranyat lel, így tartja a közmondás. Persze, benne is egyre nőtt a feszültség, nem segített már a Türelem rózsát terem sem, meg a többi bölcsesség. Rájött a vizelési inger, de szorongatta, nehogy valaki majd elévágjon a sorban.
Egy idő után aztán fogytán volt a türelemmel, mint ahogy a többi beteg is. A sor végén levők, meg a kisebb bajokkal küszködők közül sokan feladták, hazamentek, gondolván, máskor jobban ráérnek majd, talán holnap szerencséjük lesz. A betegek hangosan méltatlankodtak, nahát, még ilyet, ez még nem fordult elő sohasem velük. Az egyik öregasszonyt halálsápadtan támogatták ki a levegőre. A vakbeles kéket-zöldet játszott kínjában, a menedzsernek arasznyira nőtt a szakálla. Bekopogni senki nem mert a szigorú tekintetű orvoshoz, inkább tűrték a megpróbáltatás kínjait. A menedzser az óráját nézte, egy szegény kocsis, aki kötözésre várt, mert részegen leesett a bakról, káromkodott, aztán kiment az udvarra és köpött egy nagyot. Tornyai idegesen feszengett a székén, a lábait keresztbe rakta, úgy kellett vizelnie, hogy már alig tudta tartani. Fel is állt székéről, elindult a mosdó felé, de aztán meggondolta magát, hátha éppen akkor nyílik az ajtó, és
visszafordult. Nem fogja most már föladni, úgy érezte, azt már nem bírná ki idegekkel, ha még valakit ennyi ideig vizsgálnának előtte. Egy idős szemüveges úriember, aki eddig csöndben csóválta a fejét, most megszólalt:
- Hátha rosszul lett bent a beteg, orvos, ápolószemélyzet, annyi balesetről lehet hallani mostanában, ki tudja áramütést is szenvedhettek, vagy valamilyen más baj történt, ezért nem adhatnak magukról életjelt.
Be akart menni, hogy megnézze, mi zajlik odabent, nincs e szükség segítségre. Több beteg is úgy vélekedett, hogy akkor már az az úr kopogjon be, akin éppen a sor lenne.
Tornyai kapott a lehetőségen, és bekopogott. Először csak félénken, aztán határozottan. Hogy belülről semmi válasz nem jött, hát benyitott. Erős huzat vágott a szemébe, és ahogy belépett, be is csapódott mögötte az ajtó. Elképedt a látványon. Üres volt a rendelő, és elhagyott. Az egyik ablakkarikában törött üvegen járt be a szél, és a festékfoltos padlón gyűrött újságpapírcsákót görgetett. Cigarettacsikkek szétdobálva, a fal mellett néhány sörösüveg. A sarokban egy ócska nagykabát hevert. Az egyetlen bútordarab, ami még a helyiségben árválkodott, egy avítt fém öltözőszekrény, nyitott ajtaján bulvár lapokból kiollózott hiányos öltözékű hölgyek fotóival. Tornyai földbe gyökerezett lábakkal állt az elhagyatott szobában, melyből a rendelő valamikor, ismeretlen okból váratlanul, és senki által nem sejtve elköltözött, hajléktalanoknak adva át a helyet. Megfeledkezett már az orvosi igazolásról is, amiért annyit várakozott. Kopaszodó feje búbját vakargatta, bár az most nem is viszketett. Egyetlen érzés lett úrrá rajta, minél hamarabb megszabadulni vízhólyagja felgyülemlett terhétől. Megállt az üres helyiség ajtó mögötti sarkában, és nagyot vizelt.
A nyitott szekrényajtóról Pamela Anderson elégedetten mosolygott rá fedetlen kebleivel.
MAJOR PETRA
A géz
Neki minden kellett az életből. Nem csak a júliusi, forró ragyogás, ami az aszfaltról az ember orráig leheli a lecsöppent fagylalt cukorkaillatát. Azzal bárki elboldogul. Erna a zimankót ugyanúgy várta és szerette, sőt, talán jobban. Igazabbnak gondolta a dolgok fagyott körvonalait, mint egy-egy kánikulai délibáb tünékeny ígéretét. Forró szívvel, hideg fejjel élt, és civódó részeit kénytelen volt naponta békíteni.
Sebeket is akart. Aztán gyógymódot találni rájuk, és hamar kiderült, hogy igen tehetséges ebben – sebesülésben, gyógyulásban egyaránt – de mivel ő akarta valamennyi tapasztalást, sosem panaszkodott. Örömeinek így mindig volt méltó ellenpontja, és magáénak tudhatta azt a képességet, amit az élet legfőbb ajándékának és végső értelmének tartott: érzett.
***
Nehezen vette rá magát a mosogatásra. A barátai, akiket ebédre hívott, egy órája elmentek. Azóta legalább hatszor elmosogatott már fejben, mire végre tényleg megnyitotta a csapot. A mosogatószer erősen felhabzott a szivacson, és a hólyagos fehérség lassan vánszorogva ellepte a koszos edényhalmot. A látvány hatására felderengett előtte egy gyerekkori kádjelenet: szigetekre osztja a fenyőillatú habtömeget, némelyik szigetből hegyet formál, majd gumiállatok hadát szabadítja a frissen teremtett, képlékeny világra. Miközben agya a múltbéli habban fürdőzött, keze a jelenkori habban magától tette a dolgát. Hirtelen felszisszent. A húsvágó kés egy nem túl mély, de hosszú vágást ejtett a jobb tenyerén. A meleg vizet gyorsan elzárta, és a hideg sugárba tartotta a kézfejét. Tisztán látszott, hogy a vágás a mutatóujja tövétől, kis híján a csuklójáig ért. Eszébe jutott, hogy a legutóbbi túrázás alkalmával egy kisebb elsősegélycsomagot is magával vitt. Berohant hát a szobába, hogy előszedje a hátizsákot, amiben a kötszert sejtette, közben a jobb kezét tenyerével felfelé a magasba tartotta, mint aki épp valami magasztos dologról szónokol. Már csak egy tóga kellett volna hozzá, hogy pont úgy nézzen ki, mint az a késő etruszk vagy kora római bronzszobor, amit pár hete egy művészettörténet könyvben látott.
Bal keze esetlenül babrált a cipzárral, de végül sikerrel járt, és előkerült a csomag. Lefertőtlenítette a vágás környékét, mull-lapot helyezett rá, majd a gézért nyúlt. Csodálkozott. Sokkal kisebb, véznább pólyára emlékezett annál, mint ami a táskából előbukkant. Indult volna az ollóért, mikor a géztekercs kiesett a kezéből, és gurulni kezdett a padlón. Szabályos ívben körbegurulta a jobb lábát, hurokba fogva a bokáját. Erna a levegőbe rúgott, hogy megszabaduljon a súlytalan béklyótól, de a rándulástól a géz továbbgurult, és a bal lábát is csapdába ejtette. Erre topogni kezdett, hogy mindkét lábát egyszerre szabadítsa ki, ám a géz, mintha önálló életet élt volna, egyre több kört írt le a lábai körül, míg a szorítás olyan erőssé vált, hogy Erna az egyensúlyát vesztve földre zuhant. Felnevetett. Annyira szürreálisnak találta a helyzetet, hogy képtelen volt más reakcióra. Nevetett. Közben a géz nem állt meg, tekeredett tovább, immár az egész teste körül, precízen és egyre szorosabban, akár egy éhes óriáskígyó.
Mikor már az arcát is kötszer borította, rájött, mennyire fél. Nem akart megfulladni, és egyáltalán: semmilyen halálnemre nem állt még készen. Vergődni kezdett, ide-oda dobálta gúzsba kötött testét, de a szabadulás addigra esélytelenné vált. Hogy félelmét enyhítse, ösztönösen magzatpózba gömbölyödött – már amennyire a kötés engedte. A géz, mintha csak erre várt volna, még sebesebb mozgásba kezdett, és néhány perc alatt hatalmas gömböt formált a lány köré. Erna hallotta, ahogy finom, surrogó hangot adnak az egymásra tekeredő rétegek, miközben ő tehetetlenül reszketett a fehér csapda belsejében. Próbálta felidézni, hogyan jutott idáig, hogy mi történt néhány perce, hogy melyik helyiségben, melyik kontinensen, melyik évben, melyik életben van éppen, de a tér és az idő fogalma olyan feldolgozhatatlanul forgott az agyában, ahogy egy rágós falat őrlődik a fogak között. A gömb, felépítve magát, egyre csak gyorsulva, fel-le gurult a szobában. Az űrhajó-szimulátor jutott Erna eszébe, ami három tengely mentén forgatja az asztronautákat. Megállapította, hogy az övékéhez képest a saját megpróbáltatása valószínűleg könnyed, vidámparki mulatság csupán.
Minden átfordulásnál emlékek tolultak az agyába, olyan vad elevenséggel, hogy képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Újraélte őket. Mindet. Jót és rosszat egyaránt. Mintha egyszerre szurkálták és csiklandozták volna. Visszavonta vidámparkos elképzelését, és hagyta, hogy az érzések áthaladjanak rajta. Némelyik acélos bakancsban, némelyik balettcipőben érkezett. Egy ponton túl Erna már nem tudta eldönteni, hogy fokozódó szédülését és légszomját a géz vagy a múltbéli képek forgása okozza-e, de biztos volt benne, hogy hamarosan elájul. Aztán egyszerre megszűnt a neszezés, és a mozgás is abbamaradt. Várt néhány percet, hogy kellő bizonyosságot szerezzen a száját elhagyni készülő gondolatnak: befejezte!
Szemét behunyva tartotta, és nagy levegőt vett. Meglepetésére ugyanolyan könnyedén tudott lélegezni, mint korábban bármikor. A géz apró lyukacskáival magyarázta a dolgot. Ettől a felismeréstől egészen megnyugodott, és most, hogy már nem a félelem uralta, azt is észrevette, milyen kellemes meleg van a gömb belsejében. Mintha ráfonódott volna egy öröktől létező, végtelen ölelés. Minden izma elernyedt, és egy addig ismeretlen, békés ürességgel a mellkasában, újra eszébe jutottak az asztronauták: mindig is ilyennek képzelte a súlytalanságot! Már nem volt fontos, hogy a ház melyik szegletében van vagy hogy mennyit mutat az óra – ahogy az sem, mikor szabadítja majd ki valaki – mert hihetetlen kalandjának hála éppen szert tett egy új képességre, amit az élet második legnagyobb ajándékának tartott: nem érzett a világon semmit.
BARÁTH ZOLTÁN
Filmkockák
Életünk képei, mint filmkockák peregnek szemeink előtt, amikor majd a végére érünk. Legalábbis ezt mondják. De vajon milyen lesz maga a film? Hosszú, unalmas és belassult, mint egy művészfilm, amit Tarr Béla rendezett, vagy pörgős, látványos, akciókban bővelkedő, mintha Quentint Tarantino-t ültették volna a rendezői székbe? Kinek milyen. Ahogyan leélte azt. Úgyis mindenkinek saját magának kell végignéznie. Ám mi történne, ha láthatnánk egymás filmjeit? Utólag változtatni persze már senki sem tud a forgatókönyvön. Vágás, snitt. Csapó 1-2-3. És már pörögnek is a filmkockák. Ülünk az Élet Mozijában, nézve épp valaki más életének képeit. Közben szép lassan arra eszmélünk, hogy teljesen mindegy, hogy hosszú és unalmas-e, avagy rövid, de odaverős. a film, melynek címe lehetne: „Valaki Más Élete”. Azért mindegy, mert maguk a történések, előre kiszámítható, avagy nem várt fordulatok pont ugyanúgy benne lesznek a mi filmünkben is, amit mások néznek majd pattogatott kukoricát majszolva, hangos szürcsöléssel felszívva szívószálból az utolsó csepp üdítőket. Végig szorongjuk, végig röhögjük, végigsírjuk, ha szomorúan szép volt. Azután amikor a „Saját életünk filmje” című alkotást nézzük, majd jó alaposan ledöbbenünk, hogy tartalmilag teljesen ugyanolyan, mint a „Valaki Más Élete” című film volt. Csak a stílus más. Fejbe kólintva ülünk majd a zsöllyében az Élet Mozijának számunkra utolsó előadása után, várva, hogy a Nagy Mozigépész kikapcsolja vetítőgépünket, felgyújtsa a számunkra utolsó fényt, míg a többiek, akik a „Valaki Más élete” című előadásra jöttek, szépen lassan elhagyják a nézőteret. Mi maradunk, mert nekünk ez volt az Utolsó Egészestés Film. Szédelgünk ámulva: „Jé! Hát Én is? Velem is? Miért nem vettem észre, hiszen évek óta ismerem? Mindig is ismertem! Ők Én voltam! Én meg Ők” – hajtogatjuk majd magunknak. És mire odaér hozzánk a Nagy Mozigépész, hogy akkor ideje indulni, az előadás véget ért, addigra vagy beletörődünk a látottakba és lehajtott fejjel követjük a Gépészt, vagy megkérjük: „Esetleg nem lehetne elölről kezdeni a forgatást?” Ő meg majd csak fáradtan bólint egyet, mint aki tudja: rengetegszer le kell még vetíteni nekünk a „Saját Életem Filmje” című alkotást. Mert nem tanulunk soha. Újra és újra ugyanazon Forgatókönyv alapján viszi vászonra ki-ki a saját filmjét.
BRAUN KRISZTINA
A locsolókocsi
Az utca sarkon állt minden reggel, kitérdelt nadrágján átsütött a kora reggeli nap. Az ugyancsak agyonhasznált de makulátlanul vasalt és keményített hófehér inge visszaverte a sugarakat és elvakította az arra járókat. Az ingujja már rövid volt, így feltűrte a könyökéig. Így várta a locsolókocsit a nyári reggeleken. Három éve egyetlen reggelt sem szalasztott el májustól októberig. Mikor először várt, még az ingujja leért az ujjpercéig. Nyolc éves volt akkor. Apja, aki a locsolókocsit vezette, felvette őt egy utca erejéig. Simára borotvált, dohány illatú, barnára sült arcán széles mosollyal emelte be az ülésbe. Az volt ám csak a vidám dolog! Szomorú kék szeme megtelt élettel, virgonc szeplői csak úgy táncoltak az orra körül ahogy kacagott. Az apja ölében ült, foghatta a kormányt, s a kétfelé spriccelő víz között szivárvány született, ahogy a napsugarakkal szembeszálltak a vízcseppek. A következő utcasarkon már az iskolához közel leugrott a magas teherautó sofőrfülkéjéből, lehetőleg úgy, hogy a fiúk is lássák és irigykedjenek, hogy őt milyen csudajárgánnyal is szállítják az iskolába. Kipirulva, lihegve pattant közéjük, kezében lóbálva táskáját, még visszaintett a távolodó teherautónak.
Ő is locsolókocsi vezető szeretett volna lenni mint az apja. Elképzelte, hogy majd ő is felveszi a kisfiát, hogy elfuvarozza a térdén az iskoláig. Elképzelte, hogy majd hangosan kacag a gyermek, ahogy a nénik átpattannak a járda túloldalára, amikor meglátják a szerteszét fröccsenő vízsugarat, az apró gyerekek felemelik majd kezüket, hogy elérjék a vízcseppeket, ő pedig elmagyarázza a fiának, hogyan keletkezik a szivárvány ha átsüt a nap a vízsugarakon. Így kell lennie, gondolta, nem is lehet máshogy. Aztán minden megváltozott. Az apja nem jött haza egyszer, azt mondták kórházba került. Meg is látogatták, de amikor fölemelték, hogy köszönjön neki, borostás és hófehér volt az arca, és savanyú szagú mint aki napok óta nem mosdott meg. Pedig apja kényes volt a tisztaságra. Néhány látogatás után már nem cipelték magukkal a kórházba és egy nap azt mondta neki az édesanyja, hogy a papád elment kisfiam az angyalok közé. Nem akarta elhinni, kiabált, sírt, harcolt, majd másnap reggel ott várta apját a sarkon, de a locsolókocsit egy idegen bácsi vezette.
Azóta minden reggel eljön, hogy megnézze ki vezeti a locsolókocsit. Néha intenek felé a bácsik, talán felismerik, hogy ő az ifjabb Balog János, annak a Balog Jánosnak a fia aki régen ezt a teherautót vezette, de már senki nem veszi őt fel, hogy a térdére ültesse és elvigye az iskoláig.
A locsolókocsi befordul a sarkon mint egy nagy árnyék eltakarja a kora reggeli napsugarakat, a víz szökőkútként terül szét a két oldalán, majd elhaladva friss eső illatot hagy maga után.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése