KORTÁRS CSILLAGOK

 KORTÁRS CSILLAGOK -

Összegyűjtött írások 

SZILÁGYI FERENC HUBART (1952. március 30.)

Ferenc verseit egy régi kedves ismerősöm mutatta meg nekem, neki köszönhetem azt is, hogy nem csak olvashatom, de szerkeszthetem is.

Költészetét nem csak a szépség, a finom humor és a mélység itatja át, hanem az irodalmi érték is. Költői hangja nemcsak, hogy egyedi, de utánozhatatlan is. Rímjei szépek és pontosak: magukkal sodornak, figyelmet parancsolnak.

Ő a klasszikus költészetet képviseli, ebben rejlik az ereje.

Kiválóan ír novellákat is, amit nem is oly rég tudtam meg, amikor is a MIR-TUS Irodalmi folyóirat júliusi számába újabb verset kértem Tőle, Ő kijelentette, hogy most inkább egy novellával jönne.

Kíváncsivá tett.

Vajon, aki ilyen jól bánik a szavakkal a verseiben, az vajon mit tud novellistaként?

Aztán azon kaptam magam, hogy irigykedve, persze jóízűen olvasgatom Őt.

Szeretettel ajánlom mindenkinek a kedves figyelmébe írásait.

Ő így vall magáról:

A nyírségi homokbuckák és az érmelléki mocsárvilág határán születtem, és itt is élek, Érmihályfalván (Erdély – Partium). Távol a természet és az építő emberi kéz csodáitól, azon a földön, amelyet Kazinczi, Kölcsey, Ady lábnyoma szentelt meg. A hely szellemiségének örököse lenni megtiszteltetés, ápolni kötelesség, továbbépíteni pedig hivatás.  

Írni gyermekként kezdtem, de huszonöt éves korom óta képzőművészettel is foglalkozom. Érmeimmel, plakettjeimmel számos egyéni és csoportos kiállításon szereztem elismerést. Néhány kisebb köztéri alkotás mellett a legbüszkébb az általam tervezett és 2004-ben leleplezett monumentális emlékműre vagyok, amit szülővárosomban a XX. század hőseinek és áldozatainak emlékére emeltünk. Verset, prózát egyaránt írok. Nagyjából az ezredforduló óta publikálok internetes portálokon, illetve a nyomtatott médiában.

Eddig kilenc önálló kötetem van, ebből kettő prózai, hat verses egy pedig műfordítás. Shakespeare szonettjeit ültettem át magyarra jambusokban. Ez a munka sorrendben a kilencedik teljes magyar nyelvű fordítás. Ezen kívül fordítottam klasszikus román költők műveiből is. Verseim számos antológiában kaptak helyet. 

A regionális sajtóban és az országos irodalmi lapokban egyaránt publikálok, de fontosnak tartom az élő kapcsolat ápolását is az olvasóimmal. Saját alkotásaimat könyvbemutatókon, irodalmi esteken, kiállításokon népszerűsítem, de szívesen mutatom be mások nívós munkáit is. Kulturális rendezvények szervezőjeként, moderátoraként a nemzeti hagyományaink megismertetésében, ápolásában is aktív szerepet vállalok, mert meggyőződésem, hogy a kis európai népek elsősorban nyelvük, kultúrájuk révén maradhatnak fenn. Néha alkotóként, máskor szervezőként veszek részt irodalmi vagy képzőművészeti alkotótáborokban. Kiállításokon mondok megnyitóbeszédet, tárlatot vezetek, máskor pedig előadásokat tartok az említett témákban.  Két alkalommal részt vettem a Partiumi Írótábor munkálataiban. Erdélyiként anno jelen voltam a budapesti Reménység Szigetén a Keresztény Művészek Egyesületének alakuló rendezvényén. 

A nagyváradi Tibor Ernő Galéria tagjaként az intézmény hőskorában a Királyhágómelléki Egyházkerület jóvoltából megkaptam „A Közjó szolgálatában” díjat, a budapesti Reménység Szigete Katitatív – Kulturális Központ pedig egy alkalommal kiemelt díjban részesítette plakettjeimet. Kulturális tevékenységemért helyi szinten több alkalommal is Pódium díjban részesültem, de a hivatalos elismerések mellett kedves olvasóim visszajelzései is nagyon sokat jelentenek számomra.  

Néhány kisplasztikám

VERS

Szemelvények írásaimból

Hogyha mellettem vagy

Lelked palettáján tobzódnak a színek, 

tompulnak az árnyak, újra éled a fény…

Hogyha mellettem vagy, csengőbbek a rímek, 

pergőbb ritmust dobol verője a szívnek, 

s ereimben újra utat tör a remény.

Olyankor érzem azt, mennyire szeretlek, 

tűzbe mennék érted, pokolra is akár, 

jaj nélkül szenvednék, mint igaz eretnek, 

akit egy szaváért kínoznak, veretnek, 

s akit a vén bakó már a vérpadra vár. 

Megváltó hatalma lehet minden szónak, 

hogyha az szívből jön, s másik szívet talál, 

a hitünkért olykor hitetlennek rónak,

de egyként vár miránk Kharónnal a csónak,

s egybemossa majd a színeket a halál.

Afrika

Aszály volt a Szaharában, 

muszáj zűrös zavarában 

szenved a fél Afrika.

Pípet kap a puputeve,

lám, a lombnak sincsen leve,

csípős lett a paprika.

Ételt, italt nem szül ötlet,

ennyi baj a bennszülöttet

már régen nem bántotta.

Fészket foszt egy fickó máshol,

napon sül a strucctojásból

hottentotta rántotta.

Halkuló szerenád

Látod a sast ott fenn a magasban? – sorsa az égbolt.

Nékem a sorsom a föld, szárnyam a képzeletem.

Kergetem álmom, s vágyom az egykori szépre; de rég volt!

Ébred a hajdani cél, s fáj, mire észreveszem.

Szikra, ha pattan, dobban a szívem, perzsel a vérem,

ritmusok árama fűt, úgy fut a testemen át;

s szól az időnek bölcs szava, feltart már a szemérem, 

fékezi vágyam egy őr, s halkul a szép szerenád.

Magyar Líra

Múzsacsókra szomjazónak reménynedű,

bájital vagy, erőt adó természetű.

Aki egyszer nyelvére vesz, el nem felejt,

Istenével is áldatja ezt a delejt.

Áhítattal iszom szavad rímes sorát,

aromája feledteti Bacchus borát.

Dallamával angyalokhoz köt e köldök,

ritmusában benne táncol ezer ördög.

Legféltettebb kincse vagy e szegény népnek,

kapaszkodó gyökér, hogyha szelek tépnek.

Magyar dalnak nincsen párja a világon;

Magyar Líra, te vagy az én imádságom!

Mikor a Nyár gonddal mulat

Kerteken túl, a domb alatt

szeleburdi szellő szalad.

Felsöpri a gyalogutat,

nap tüzének fügét mutat.

Ifjú lánynak szépet mímel,

csak egy masnit csenve ím el.

Sunyin sejtet suttyó elánt,

a Nyár talán még rá se ránt.

Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,

lejár egyszer ez az idő,

és nem vihet majd semmit el,

hogyha egyszer búcsúzni kell.

Egyelőre ő itt az úr,

peng a kedve, úgy, mint a húr,

nem szokása sírás, rívás,

– fújjad komám, rigóprímás!

Ma még szárnyal a hangulat,

de a vén Nyár gonddal mulat:

számba veszi már vagyonát,

amit gyűjtött száz napon át.

Ujja között pénze pereg,

bronzpatinás fénylevelek.

Jön a kontó, nincs több hitel,

a Főúrnak fizetni kell!

A számlától feje kába;

tölt még búcsúpoharába

egy ősz pincér jeges koktélt,

– emlegesse meg, hogy ott élt.

Ébredés

Hosszú volt a rabság negyven éve

a bűn véres csillaga alatt,

kinek rendőrlámpa süt szemébe, 

szűk gyomrába alig jut falat.

Korgott a nincs, nyüszített a semmi, 

üres ocsút őrölt a malom, 

de panaszra sem volt hova menni, 

elnyomta a szót a hatalom.

Kósza hírek jöttek egyre-másra, 

s megjelent a tömbházak falán 

a Szabadság falfirka-imázsa,

pedig el sem hittük még talán.

Óhajtottuk, mint anyját a gyermek,

álmainknak üdvös, tág honát,

de csapdában tartották a vermek

világtalan éjszakákon át.

Ám egy csípős decemberi reggel

e posványból elege lett már, 

friss, hószagú nyugati szelekkel

ébresztőt fújt végre Temesvár.

Néma válasz

A teste, mint egy ógörög szobor,

a kurta szoknya rajta tán merész,

ám kedves arca lázadón komor,

ha néha lopva két szemembe néz.

Eseng a csend, de mintha kérdené:

"Miért remél a vágyam parlagon?

A csípőm íve, és a térdemé,

kecses bokám, miért is hagy vakon?

Nem értelek, hogy észre sem veszed

a keblem duzzadó, szép halmait;

éntőlem félsz? Vagy béna tán kezed,

miért vagy oly tartózkodó ma itt?"

Fejem lehajtom néma válaszul:

nincs több ilyen leány e féltekén;

e szívben bús, hellászi dráma dúl:

nem tőled, önmagamtól félek én!

Maródi trend

Vidám kalandra hív a szűz papír,

de béna lett a toll? - zokogva ír!

A klasszikusra sírva mond nemet,

a lázadása szívzenét temet!

Miért a rím, a ritmus is minek?

A sznobvilágot más igézi meg.

A kézjegyed sokan mohón lesik,

de próza az...!  Csináld, ha jólesik!

Lehetne líra is, ha már tömör!

Emészthetetlen íz, tömény csömör

a posztmodern – divat, maródi trend.

Lapozz tovább, a Versre mondj igent!

NOVELLA 

Palackposta

Robinson Crusoe egykedvűen ült a parti sziklán. Hol maga elé bámult, hol pedig az üres semmibe, a láhatárt kémlelve. Talán egy év is eltelt azóta, hogy a víz egy szál szakadt klottgatyában partra vetette. A napokat, heteket nem számolta, nem tartotta nyilván – minek, kinek?  Csak egyetlen dolog érdekelte valahogyan életben maradni, amíg a Gondviselés arra vet egy hajót, ami majd felveszi a fedélzetre, és visszaviszi őt a kegyetlen vadonból az annyit szidott, átkozott, de mégiscsak sokkal kényelmesebb, emberek által lakott világba.  Ám az a hajó késett. 

A trópusi nap szikrázóan sütött, égette, pörkölte a szegény hajótörött tengervízben cserzett bőrét, de nem bánta már, csak valahogyan szabadulna a sors által rászabott száműzetésből. A parti gübbenő fogságában rekedt rákokat leste, amelyek veszettül igyekeztek vissza a tengerbe a dagály visszahúzódása után, amikor valami szokatlan, fényes tárgyon akadt meg a tekintete. Teljesen másként csillogott, mint a hullám fodra, azonnal szembetűnt határozott körvonala. Igen, ez egy henger formájú üvegpalack, ami ott lebeg, hánykolódik a sekély víz felszínén, és isteni szerencse, hogy eddig még nem csapódott neki a sziklának, hogy darabokra törjön! Áldotta máris a gyilkos napsugarat, ami megmutatta neki a civilizált világ szél és hullámok által arra sodort darabkáját.

 

Gyorsan kimentette. Egy lezárt palack a vadonban semmire sem jó, bármi is legyen benne, de mégiscsak ember által készített tárgy, bizonyítéka annak, hogy lám, nem ő az egyedüli gondolkodó lény ezen a világon, élnek még valahol hozzá hasonló egyedei a homo sapiensnek; s ha élnek, van remény, hogy egyszer, valamikor érte jönnek.  Olyan áhítattal tartotta a kezében, mint egy szent ereklyét. Hiszen az is volt, a számára letűnt világ utolsó épen maradt darabja. És lám, egy összesodort papírlap is van abban a palackban! Talán térkép vagy valamilyen hasznos információ, ami majd közelebb viszi a szabaduláshoz! 

Nem, nem töri szét az üveget, az egyetlen tárgyat, amit emberi kéz alkotott, ki tudja, mire lehet még jó, no de valami módon mégiscsak hozzá kellene férni a benne lévő papírhoz!  Abban a pillanatban nem sajnálta, hogy az elsüllyedt hajón maradt a vadászpuskája, a tűzszerszáma, és még a bozótvágó kése is, amit itt annyi mindenre lehetne használni!  Egyetlen dolog hiányzott csak, egy nyomorult dugóhúzó, aminek most felbecsülhetetlen hasznát vehetné! Ó, de nem olyan fából faragták őt, Robinson Crusoe-t, hogy egy ilyen apróságon fennakadjon!  Egy ágcsonkkal próbálta benyomni a dugót, ha kihúzni már sehogyan sem tudta. Az viszont annyira beledagadt az üveg nyakába, hogy hajszálnyit sem mozdult. Sebaj, majd a napon kiszárítja, és akkor bizonyára be tudja nyomni, aztán majd egy vékony ágacskával csak kipiszkálja azt az összesodort papírlapot. 

Kíváncsisága azonban nagyobb volt a türelménél, és meg nem állhatta, hogy időnként újra meg ne próbálkozzon. „Meglesz az, mindjárt, ez a dugó nem foghat ki rajtam” - biztatta magát, majdcsak sikerült, hiszen az ember egy lakatlan szigeten koldusszegényen is időmilliomos!  Aztán egy nagyobb erőfeszítésnél kicsúszott a palack a térdei szorításából, és ripityára tört a part sziklaövén. „Na bassza meg!” - fakadt ki belőle a pogány fohász, de egyúttal fel is lélegzet, hiszen végül is hozzájutott a hőn áhított íráshoz.

Remegő kézzel bontotta ki. Rajta rövid szöveg állt ákombákom betűkkel: „Átugrom csajozni a vadkecskék szigetére. Kulcs a lábtörlő alatt. Csö! Péntek.”

(Szerk.: R. Horváth Sándor)