MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT 2021. október 1.
MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. október 1.
VERS ‐ ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
Emlékszem a jövőre
Mit hoz az élet? Ki tudhatja...
Napfényt-e, vagy gyalázatot,
fakuló emlék-képeket csak,
hol az ember anyázhatott.
Fakuló emlék-képeket csak...
Hol volt mindenünk és semmi,
és zsörtölődtünk naphosszakat,
pedig mindig volt mit enni.
És zsörtölődtünk naphosszakat...
Mert a politika ámít!
Mert megvetnek! Mindent eladnak!
Ezeknek semmi sem számít!
Mert megvetnek! Mindent eladnak...
A kalmár-világ régen rossz.
Bicska még nem nyílt ugyan zsebben,
s hiány volt a colt (az orosz).
Bicska még nem nyílt ugyan zsebben...
Türelmünk - hittük - végtelen.
S az Apokalipszis után - most -,
fáj ez a seb, de éktelen.
R. HORVÁTH SÁNDOR
kis éji kert
most hallgatom
most jól susog
a csend ahogy
épp rám zuhog
kis éji kert
a csillagok
a hold is telt
és itt vagyok
és két karod
én ringatom
az udvarod
az illatom
FÁBIÁN FRANCISKA
Remete lét
mint hegyvölgyi elvonult
szabad
rab vagyok
a faágak rezgésétől
nem tudok
elmenni innen
andalít
a remény.
állapot
de úgy unott
az alkalom
egyre távolabb
kőben érzek dallamot
dübörgése van
mélyebb
mint a szívverésnek
alhatok.
Nincs harcterem
nem léphetek
civódnék
de nincs kivel
a változásért
tűrni kell.
MILLEI LAJOS
Nem Alkuszom
Nekem nem kell olyan álom,
hol a felébredés reszket,
s féltő, koldus-konok kézzel
helyez sírba olyan percet,
amely élve jött világra,
de a nyakán hurok feszül,
és tátogó szemgödréből
pereg a könny kegyetlenül.
Nekem nem kell olyan élet,
hol a megélhetés rongyos,
s a kiélt, korgó gyomrú vágy,
az éhezés miatt csontos
lábával a remény hátát
tapossa meg hahotázva,
s kereszten vérző hitének,
ez utolsó vacsorája.
Nekem nem kell olyan világ,
hol a szemembe hazudnak,
s ha igaz fényeket látok,
legott átfestik hazugnak,
mert bárgyú, birka-bús szemmel
Te csak azt a színt láthatod,
mit az ecsetet fogó kéz,
neked színvakon álmodott.
KISS-TELEKI RITA
Idáig jutottunk
Lehet, hogy menthetetlen.
Lehet ennyiben kellene maradni.
Behajthatatlan adósságok
és megannyi méltatlan körülmény.
Eszközeim meg alig.
Hát idáig jutottunk.
Az egész olyan, mint a fogínysorvadás,
alattomos, vissza sem fordítható.
És a szándékkal mi lesz,
ha azt is hagyjuk,
hogy ez így még jó, maradjon…
Csak ülünk a szájszaggal
és várjuk, hogy bennünk rohadjon.
MAJOR PETRA
Négy Tanka
Versengő vekkerek
- Képzeld csak, pajtás,
én egyszer már kétséget
is ébresztettem!
- Az semmi, én egyszer már
félelmet is keltettem!
Egyensúly
Az élethez kell:
szív, ész, meg néha gyomor.
Egyensúlyozok
köztük én is. Hogy megy-e?
Több-kevesebb zsigerrel.
Hőhatás
Most, hogy itt az ősz,
hosszabban ölellek majd,
de jobb, ha tudod:
a hideg csak ürügye,
nem pedig oka ennek.
Kötődés
Mintha pókfonál
tartana össze minket
egy ideje már.
Én a fonalat féltem,
te csak magunkért aggódsz.
DOBROSI ANDREA
A lélek
A lélek egy bolygó,
felfedezhetetlenen.
Rózsák nyílnak rajta,
és megszúrnak csendben,
vagy szirmaik szórnak
fenséges illatot,
fényévek sugara
csak őrajtuk ragyog.
A lélek egy létra,
hogy bejárd fokait.
Tetszés szerint léphetsz,
hiszen benned lakik,
néha egy kunyhóban,
vagy palotában is,
mindig igazat szól,
ha hallgat se hamis.
A lélek a kerted,
csak te ápolhatod.
Ha gaz nőne benne,
az tőled lesz halott,
ahogy élni vágyhat
és táncra perdülhet
egy egész virághad.
A lélek a dalod,
mi általad csendül,
s ha elhal, általad
zúg őrizetlenül.
Szívedből a dallam
csenghet mindenkinek,
a kérdés, ki hallja
meg legszebb éneked?
PELESZ ALEXANDRA
Mennyei seregem
Inkább a csend
mint holmi felszínes zaj.
Inkább a szív
mint ezernyi szó.
Inkább az igaz
mint bármennyi álszent
oltáron porladó
álmokfutó.
Inkább a senki
mint megannyi bántó
cafatra szaggató
szívtelenség!
Inkább a semmi
mint halomban álljon
az üresen tátongó
lelketlen ész.
Inkább csak néhány,
csak kevés, de élő!
Lelkemhez simuló
Anya-erő…
Testében hordott
most lelkében ringat,
családot sző körém
s benne még Ő
is megtalált engem!
Átlát a húson,
sejteken, szöveten,
burkon is túl…
Nem kell már senki,
hisz mindenem itt van!
Mennyei seregem
körém borul…
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Az elmúlás kosarába
Hiába vagy.
Létezéseden az idő táncot jár,
homokot tipor a szádba - szürke gyom,
porondízű alabástrom.
Rág az idő, növeszt és elereszt,
mint por az utcán,
szaladnak a napok,
egy kupica kupac a lábad nyomán.
Cserfes, no persze elterel feszt
figyelned nem kell és nem lehet,
mily finom és csöndes, és szép
no meg rendes, hogy nehogy észrevedd:
Terít, megterít rajtad, mit úgy szeretsz,
hogy élni is megtanít - igaz, de Te sietsz,
ma még kapkodva, mit rég finomkodva
tettél óvatosan, ma lazán gyorsan, s nem enged.
Lámpást farag (belőled) és te még mindig védenéd?
mindhiába, halálig koccintsunk hát a reményért,
még mindig hiszi önmagát ez új ma?
Dehogy, csak az idő elfedi.
Fonok tovább, amíg az út,
poros nyomomba magát engedi.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Szilánkok
Megint szilánkokra pattant
néhány érzés és a tegnap,
földre hulltak mind a szavak,
fényes kis lélek-bogarak,
törött szárnyuk feslett fénye
vergődött, s a dühös élek
szívbe szúrtak, folyt a méreg
meg a könnyek. Gyenge érvek.
Vérző ujjal ragasztgatom,
az újra széthullt tegnapot,
már nem fáj... majd lesz "jól vagyok",
mert megszokom a vérszagot.
Most menj, én már itt maradok.
Nem ragasztok több darabot.
Kinyitottam az ablakom.
Látod? Hullnak a csillagok...
MAGLAI BARNABÁS
Olyan szép...
Olyan szép lenne segíteni a csendet
Jó lenne nem keresőnek hanem keresettnek
Vízben térdig hogy ne térdepeljek
Búcsúzó rossz imák kacsintnak engedelmet
Tagadni mire nincs is szükség
Tág szemekkel nézzenek szürkék
Nem csoda ha kérek bocsánatot
Sebzett a ma betört egy Ablakot
Szilánkos udvar jéggel teli
Hiábagyufát kergetek zsebben
Ne cigarettát percet gyújtsatok
Ebben a sebített csendben
OROSZVÁRI KATALIN
Képzelem
Csak jövök és megyek.
Van kocsi, ház, hitel.
Pörgetem életem.
Társ is van, akivel
fut még a szekerem.
Negyvenen túl talán
néha azt képzelem
mégis, bár hajtaná
vad sorsom másfele
életem kerekét,
s nem vinne mindent el
az érzelmi letét.
Talán csak képzelem.
A kocsi még gurul.
Magamért élhetek,
remélem igazul.
Nincs bennem félelem
semmitől egészen.
Halál se rettent meg,
inkább csak mást féltek,
azt, akit szeretek.
S ha gurul, volánnál
talán én ülhetek.
A sors nyújt be számlát...
S az úgy vág most mellbe,
túl erős sokként ér.
Haza így vezetek
reszketőn. Kimérték
ezt nekem? Véletlent
nem hittem sohasem.
Mégis úgy képzelem,
megírva odafent
ilyen csak nem lehet?
Egy rutin semmiség...
Görcs húzza kezemet:
megmarkolt kézifék.
Kihagy a lélegzet,
tekerem a kormányt,
tükrömben figyelem,
keresem a rontást,
hol máskor sminkelek.
Bőrömbe szív szánt most
lecsorgó könnyeket.
Nyomot hagy, úgy vádol:
elhagytam lelkemet.
Képzelem ezt is csak.
Tudattal elrejtem,
azt, ami kisiklat.
Üvölthet a zene,
elnyomni nem tudja.
Kevésbé érezzek?
Szívemet becsukjam?
Nem érzem testemet...
tudom, hogy butaság,
innen is felkelek.
Megvívom a csatát.
Félelmem képzelem,
mert beteg nem vagyok,
hála az Istennek.
Maradok utasom.
TOTH ENIKŐ
Vigyázd melegét
Vigyázd szívedben
a nyár melegét,
hisz jön az ősz
látod, hogyan festi
dér ecsettel
a fák zöld levelét?
Sárgára, vörösre színezi
mígnem barnára aszalva
lehull a lombruha,
s mezítelen marad
míg rákerül az ünnepi csuha.
De addig reggelente
ködfátyol borul a fákra,
harmat csillogása
reszketve hullik
a csupasz ágra.
Lassan minden levél
avarrá csendesül,
őrizd hát a nyár melegét,
hideg napokra, ott belül.
Mikor a nyirkos szél
elfújja Napnak sugarát,
öleld magadhoz,
a lét, vacogó fiát!
TÓTH ANDREA ~ REA
Arckép
Megálmodtam színét életemnek,
alvó szemeimből csordult a fény,
és beleborzongtam az ébredésbe,
amint a nap pőre vállamhoz ért.
Már a saját árnyékomért nyúltam;
- ne érezzem azt a tompa kínt-
ahogy a hideg lepedő aszott
testemből izzó lángcsóvát hasít.
Végtelen harc a rab napokkal,
számban elázott pokol émelyít,
meztelen hánykolódom csatokkal,
összecsomósodnak könnyeim.
Mert mit is kezdjen a létezéssel,
kit elítélt a lárvaarcú gén, kinek
a pusztulás csavarodik bokáján,
s még így dobják farkasok közé…
ANDRÁSSY RÉKA
Ki lopja át az álmokat
Hitem ha végleg elkopott
ki hódít szirtet, hegyfokot?
Vágyat ki fest a valóságra?
Ki öleli meg azt aki árva?
Kék hajnal tisztaságát nevetve
ki fújja majd porlepte kövekre?
Ki őriz régen feledett
utcákat, néma tereket?
S üres lelkem kicsoda fogja
akarni, ha lettem a semmi foglya?
Hitem ha végleg elkopott,
ki épít romokra templomot?
S ki lopja bátran újra
álmait a poklon is túlra!
*A vers Nagy László: Ki viszi át a szerelmet című versének átirata
GYENGE ILDIKÓ
Amíg élek
Vén diófa alatt,
fáradtan koppan a gondolat,
száraz levélként avarban
az elszállt évek kupacban.
Ha azt mondod ősz,
évszakra gondolsz,
pedig tincseimet
ezzel színre bontod.
A sarok mögül sandít a nyár,
szikkadtan reccsen a kukorica szár.
Szemem eleget sírt, de most
jobban fáj, mikor már sírni sem bír.
Zörgök, zizegek én is, mint a falevél,
s engem is lassan felkap az őszi szél.
Nem bánom, hagyom, dobáljon!
Nincs nekem már maradásom.
A csend és én, két jó barát,
a padon ülünk, hallgatva a nyugalom zaját.
Évek s évszakok-sunyi alakok,
kerülgetik némán azt a padot.
Csak egy gondolat csüng a fán,
sem őszi szél, sem téli hó,
elfújni, takarni nem tudja ám!
De a lelkem, a lelkem tavaszi madár,
a kapuban röpködve Téged vár.
LOVAS ZSUZSANNA LUX
Megfogom kezed
Add nekem a bőröd illatát,
Lépteidnek halkuló zaját,
Mosolyodban rejtett hitedet,
Végtelenbe futó reménységedet!
Állj mellém, ha arcom lángban ég!
Állj mellém, ha a forgószél mesél!
Ha senki nem érti - s tán te sem érted meg,
Csak állj mellém és soha ne kérdezz!
S ha könnyeimtől ázott ingben állsz,
Te sose vádolj és soha ne láss mást...
Csak némán állj, mert majd megérkezem...
... S akkor lágyan megfogom kezed...
VERNYIK LÁSZLÓ
Őszi nekrológ
Nem várom el a nyár kis lepkéitől,
hogy füvek szagával balzsamozzanak.
A felhőt sem faggatom, vajon kitől
kell óvni a fényt, ha árnyak botlanak.
Nem építek csontokból templomot, se
az éjszakáidnak katedrálisát.
És nem gyújtom fel múltamban e monstre
ateizmusnak bűn-sebzett angyalát.
Csak idecitálom cihában a szót,
mely emberszívben értelemre lel,
és nem tagadja az egyetlen valót,
bár inkvizítorának némán megfelel.
Nem ítélek meg semmi bűnt, se tettet.
De a gyilkos kezén a vérre mutatok!
Költő vagyok, így nem döntök helyetted,
s neked kell tudnod, hogy hová juthatok!
Én körbe hordom az írás véres kardját!
...Nevemre veszem a múlás lányait!
S ha rossz szívemet már angyalok tartják,
tudni fogod majd, hogy én is jártam itt!
VASKÓ ÁGI
Csillagszemű
Anya, Apa figyeljetek,
megtanultam játszani,
csillagszemű fiatoknak
kinőttek a szárnyai.
Anya nézzed, bújócskázom,
kiscsikóként szaladok.
Dobj fel Apa! Dobj magasra,
s én az égre kacagok!
ÉLES ANETT
Ősszel
Csillagó tóban úgy csobban az élet,
és hullámot borzol a vízre a szél,
ezernyi emlék, a parton kísértet
már csak a vén nyár, s a múltról mesél.
Halmokban gyűlnek a színes képek,
az idő megsárgult, és szél zeng a fán,
bíborra váltott vagy vörösre érett
a nap üde csókja a lombkoronán.
Apró kis csónak, egy sápadt levélke,
szép álmokat ringat a tócsa tükrén.
Élni, maradni, nem meghalni kéne,
de alkony után vár majd újra a fény!
Ballag az ősz is, nyomában megreccsen,
feljajdulva zördül a száraz avar;
múlik az élet, egy új fejezetre
készülök csendben, s a tél betakar.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Zuzmara- Pengén
szívemben erdő
s benne emléked
tört szárnyú madár,
tollát hullatja,
már éneke sincs,
csak ül gubbasztva,
szerelme volt a Nyár...
csak ül gubbasztva
s nézi amint száll,
sötét árnyakat
őszi szél cibál...
zuzmara-pengén
feledés árnya
táncot jár zordan,
karmában szened,
emlékkatlan hűl,
madár bont fészket
erdőmre köd ül...
GÁLL JÚLIA
Így utólag...
tudom, hogy hívtál azon az estén
mikor már elmentek mind a fecskék
virágok kókadoztak, régen volt eső
lelkemet kikezdte a múló idő
láttam, hogy a fa koronája hull
a föld alatta színesbe borul
nap későn kel hosszú az éjszaka
a vágy elcsendesül, nincs több csoda
tudom, hogy hívtál azon az estén
de maradtam a megszokás keblén
szerelem fájáról már hullik a lomb
tudom a szívem egy kicsit bolond
KETYKÓ ISTVÁN
csak mégse fájna úgy ez a nyár-elmúlás
elsuhant ez a nyár is akár a sok papírrepülő szülőfalum templomtornyából
még vissza-visszahívnak gyermekkorom patakjai októberi pitypangok szállnak arcomra
széna és szalmakazlak bujdokolnak bennem beleőszülök lassan a télbe
miért van bennem ez a fájó nyár-elmúlás hiszen oly szép a sok lehulló mogyorófalevél
a diófa cseresznyefa körtefa már nudistának képzeli magát
takarják meztelen testüket a hajnalok bár a fügefán még akad néhány
ökörnyálak húzódnak szememre kutyám frissen oltva hever a pad alatt
hitvesem reggel lektorálta új versem lassan jöttét várom lógnak vágyaim a kapukilincsen
csak mégse fájna úgy ez a nyár-elmúlás lehet hogy boldogabb lennék a régi gyermekkorban
de beleőszülök lassan a télbe érzem jönnek majd hosszú menetelések fázós nappalok
akár a Golgotán a három kereszt fájni fog valakinek majd a hiányom érzem
csak én menjek el előbb szenvedés kín nélkül mert nem tudnám elviselni az egyedüllétet
tudom nem kívánságműsor az elmúlás akár a születés sem
mégis imáimban mindig kérem az Urat én menjek el előbb szenvedés kín nélkül
feketerigók dala cinegék éneke vörösbegyek barázdabillegetők kísérjenek hosszú utamon
s ha megérkezem- remélem- az öröklétbe fentről láthassam még sokáig kedvesem arcát
csak ezt kívánom semmi mást
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
SZILÁGYI FERENC HUBART
Csalfa Rómeó
Rómeó gondokba merülve ült Verona árnyas közparkjában egy pad háttámlájának élén, bakancsos lábait az ülőkén nyugtatva. Mivel elfogyott a füves cigarettája, amit Mercutio szerzett be neki havi rendszerességgel, egykedvűen köpködte a szotyola héját a pad elé, és közben a semmibe bámult. Barátját várta most is, aki Isten tudja, milyen okból már régóta késett a cuccal. Ha nem jön ma sem, nem vár rá többé. Kénytelen lesz elmenni a nyeszlett Capulet-lány születésnapi partiára, mert nincs jobb ötlete, hogy hol és hogyan tudna összejönni újonnan kiszemelt nagy ideáljával, a feszes fenekű Tybalttal.
Évek óta Mercutióval élt, aki nemcsak jó hús volt, de anyaggal is rendszeresen ellátta. Ám szíve választottja egy ideje teljesen felszívódott, talán már mást szeret, azért bujkál előle. De Tybaltnak is megvannak a kapcsolatai a dílerrel, persze, szigorúan üzleti alapon – legalábbis reméli. És majdnem olyan jó hús, mint Mercutio, csak ne lenne közeli rokonságban azzal a kis taknyossal, aki rendszeresen lesi őt az ablakból, és néha a loggiára is kimerészkedik, onnan bámulja, mint borjú az új kaput!
Már lassan bealkonyodott, és Mercutio sehol! „Lópikula a seggébe!”, morogta Rómeó bosszúsan. Azért is elmegyek arra a bulira, és az ujjam köré tekerem Tybaltot, akár olyan áron is, hogy meg kell táncoltatnom az unokahúgát. Isten uccse, még egy nyálas puszit is kibírok, ha nagyon muszáj.
És elérkezett a nagy nap. Rómeó úgy vegyült el a Capulet-barátok táborában, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Egy régi családi affér miatt nem igazán kedvelte őt a csitri rokonsága, sokan nem is igen értették, hogyan merészelte odatolni a mocskos pofáját egy Montague, de azért bölcsen megtűrték, mint tősgyökeres, vagyonos veronai család sarját, de főleg azért, mert Júlia – ó, Egek! – kitüntette figyelemével. Ő viszont csak a Tybalt tekintetét kereste, és remélte, hogy már a parti elején sikerül elnyernie az aranyifjú szimpátiáját. Az azonban le se szarta őt. Sőt, amikor észrevette, hogy a Montague fiú nyálcsorgatva figyeli, elhúzta a száját és gúnyos mosollyal nagyot sercintett irányába.
Rómeó egója kissé megingott, de keményen uralkodott magán, és undorral bár, de felkérte táncolni az ünnepelt lányt, gondolva, hogy általa majd valahogy csak közelebb férkőzhet Tybalt szívéhez. Az viszont továbbra sem törődött vele, sőt, búcsúzáskor megvető pillantással taszította el a Rómeó feléje nyújtott kezét.
A csalódott fiú magába roskadva távozott a Capulet-házból. Annyira elkeseredett, hogy elhatározta, véget vet az életének, hiszen nemcsak Mercutio kegyeit vesztette el, de nem sikerült beférkőznie a Tybaltéba sem. Másnap még a reggeli órákban bement a gazdaboltba és vásárolt egy nagy adag patkánymérget. Bezárkózott a szobájába, hogy senki se zavarhassa utolsó órájában. Már ki is bontotta a gyilkos szert, amikor valaki kétségbeesetten megverte az ablakát. Kilesett. Mercutio volt az, csapzott hajjal, feldúlt tekintettel. Résnyire nyitotta az alakot.
–Mi van? – kérdezte blazírt pofával.
– Összeszólalkoztam Tybalttal, aki tőrt rántott és rám támadt – lihegte, miközben melléből feketén bugyogott a vér. Rómeó kifutott hozzá, hogy betámogassa és bekötözze a sebét, de az holtan rogyott össze a villa ajtaja előtt.
– Ó, a hülye állat! – sziszegte a fogai között Rómeó, és tőre után kapott. Meg sem állt a Tybalték villájáig. Kirángatta a fiút a kertbe, és kegyetlenül elvágta a torkát.
Egy hét se telt el a két ifjú életet követelő véres nap után, Rómeó titokban találkát beszélt meg Júliával.
TISZAÚJHELYI ANNA NOA
A rántotta
Hatalmas, ütött-kopott, háborúk nyomától feszengő ház állt a körúton. Anyám apja szigorú ember lévén megkövetelte a pontosságot.
Nagyapám kemény, de igazságos atmoszférája hol megtört, hol ellágyított.
Nem voltam jó alapanyag, nem szerettem az iskolát, tanulni még inkább nem.
Volt egy egyezség anyámmal.
Minden nap iskola után mentem matekozni nagyapához.
Félelmetesen magas ház volt és annak is a 3. emeletén lakott nagyapám egy udvari lakásban.
Szerény háború előtti bútorokkal berendezett nagy szoba, abból egy homályba vesző alkóv nyílt.
Kényelmetlen ágy rugós matracai közt tűnt el a testem, ha elfáradtam.
Mindennek a régi szedettvedettségnek ellenére volt valami, amit máshol nem kaptam.
Kimentem a konyhába, aminek ablakai egy tűzfalra néztek, a fénynek esélye nem volt beférkőzni a lakásba.
Leültem egy recsegő, karfás székre, bordó bársony belsejének redőit ma is érzem a tenyeremben.
Vártam, s néztem azt a szertartást, aminek nap, mint nap részese voltam.
Ami ha eszembe jut, könnyezik a lelkem.
Letett elém egy üres tányért és mellé egy szalvétát hajtogatott.
Azután egy régi vas serpenyőt vett elő alulról és a hűtőből egy kevés disznózsírt halászott ki.
Meggyújtotta az ócska gáztűzhelyen a rózsát és rátette a serpenyőt.
Lassan előkerült a vágódeszka, a paprika, a hagyma, a szalonna és a tojás.
Mindez olyan egyszerűnek, megszokottnak és unalmasnak tűnhet, de nekem nem volt az.
Hallgattam, ahogy pattog a zsír a tűz felett, ahogy a szalonnából kis kockákat vág és a zsírra téve sercegni kezdett.
Átüvegesedett szalonnadarabok illata férkőzött az orromon át a lelkembe.
Néztem, ahogy a hagymát fegyelmezett, precíz módon felkarikázza, a paprikát szeletekre vágja, és ahogy mindezt a szalonnák tetejére teszi.
Kevergette egy darabig és közben a tojásokat - szám szerint hármat -, egy tányérban egy villával felverte.
Miután minden összeért, beletette a tojást is az ódon, hosszúnyelű serpenyőbe és vártuk, készüljön el a csodám.
Odalépett a kopott vajszínű kredenchez, s az egyik fiókjából egy kilós fehér kenyeret vett elő, hasához szorította, majd egy késsel szelt belőle egy nagy karéjjal.
Sosem értettem ezt a fajta magabiztosságot. Sosem vágta meg magát.
Vidéki ember, egyszerű élettel. Ő volt a nagyapám.
Az Üllői úti.
Amikor megsült a rántotta, odahozta a serpenyőt, a tányéromba tette és leült velem szemben.
Csendben nézett, egy szót sem szólt.
Remélem, tudta, hogy mindez tökéletes.
... én tudtam..és azt is, hogy ha ez eltűnik, valami fontos tűnik el örökre.
BARÁTH ZOLTÁN
Stella
Nem tudom, mi lett végül a gond. Pedig olyan jól indult minden. Talán túl sokan voltunk túl kevés emlőre! Talán nem voltam elég harcias megküzdeni az engem illető anyai emlőért, melyből a finom tejecske áradt! Idővel lemorzsolódtam, mint Kukorica Jancsi az iskolában. Gondot okozott, hogy a többiektől elválasztva, külön kellett táplálni. Nem értem meg a vesződséget. Ilyeneket hallottam. Ha nem is értettem az emberi szavakat, érezni éreztem a tartalmukat. Aztán valahogy csak megmaradtam. Még nevem sem volt. Nem adtak, gondolván, hátha elhullok majd, mint az erdei vadak. Akkor meg minek? Hiszen végül is csak egy kiskutya voltam. Abból is lány a nemem szerint. Gyengécskének tartottak a többiekhez képest. Miután visszatettek kísérletképpen az „enyéim” közé, már nem ismert meg a szagomról a saját anyám sem. A többi „testvérem” már nem volt igazából a testvérem. Egyre többször támadtak rám. Eleinte játékosan, aztán kezdtek nagyon eldurvulni. Kikellett emelni közülük! A „Gazdi” lemondott rólam végleg. Csak legyintett rám egy utolsót. Mit bánta Ő, mi lesz velem ezután. Rövidesen el is kerültem onnan. Egy szürke betonkockába tuszkoltak. Félelmemben és szívbéli fájdalmamban nap és éjhosszat vonyítottam végig. Hogy is ne kiabáltam volna! Hiányzott a „majdnem családom”, még ha kitagadtak is! Hiába figyelmeztettek a többiek a saját ketrecükből. „ – Altatás lesz a vége, Öcskös! Meglásd! Csendesülj!”
- Altatni kell! Ezt nem lehet kibírni! Egész éjjel csak ugat, meg vonyít! – mondta az Emberőr is. Erre megkérdeztem, a többiektől, mivel még számosan voltunk ott rajtam kívül is, hogy mi az az altatás.
- Az a Kutya - Pokol. Oda, ha elvisznek, sosem térsz már vissza! – felelte végül egy kifehéredett szőrű Labrador. Másnap elvitték, és nem tért vissza. Pedig ő nem is kiabált, mint én. Onnantól befogtam a pofám és igyekeztem nagyon csendben maradni, nehogy én legyek a következő. De végül mégis rám virradt az a nap. Hallottam, de éreztem is. A következő én leszek, aki még orral előre megy ki innét, ám lábbal előre egy előre megásott gödörben végzi. Aztán napközben bejött két férfi. Az egyik a „Gondozó” volt, a másik egy „kívülről érkezett”, ahogy a többiek nevezték. Sétáltak ott a sorok között, míg végül elértek hozzám. A „kivülről érkezett” mondott valamit a „Gondnoknak”, akinek az arcán csalódás futott végig.
- Tökéletesen jó lesz a bátyámnak! Örülni fog neki! Ugyanolyan bánatos a szeme, mint Sándornak, a testvéremnek! Elviszem! Majd megboldogítják egymást!
A mai napig nem tudom, mit higgyek! Láthatóan szeretnek, gondoskodnak rólam. De bennem maradt a félsz: „Vajon meddig lesz ez így? Nem merek még az „örökkében” hinni. Pedig még nevet is adtak: Stellának hívnak!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése