MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2021. szeptember 2.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
Az utolsó nyár
Az utolsó nyár volt... tán a miénk.
Mulattunk, mint még soha.
S e törékeny szabadság mámorán
lett sorsunk ily mostoha.
Az utolsó nyár volt... bár rossz idő.
Vihar söpört és orkán.
Ám itt-ott szót emelt az igazság,
ahogy kifért a torkán.
Az utolsó nyár volt... rendkívüli.
Minden réginek látszott.
Már új erő futott az erekben,
s ember-élettel játszott.
Az utolsó nyár volt... még illatos,
és élveztük zamatát,
de a halovány gyertyafénynél már
láttuk a kazamatát.
Az utolsó nyár volt... az első ősz.
Hullott ezer zöld levél.
Hitetlenül néztük e pusztulást
S az Istent, ahogy henyél.
CSIKI MELINDA
Világtalan világ
Mondhatnék bárki helyett bármit,
anyám engedné, felnőttem már.
Ősz váltja lassan szempilláit,
de nem múlik el vele a nyár.
Mert a szeme, akár az égbolt,
honnan nem fogyott el soha Nap.
Ékes lelkével toldalékolt,
s az szilárd, akár egy vasdarab.
Bármit, bárki helyett mondhatnék,
dicsérhetném, ameddig élek.
De hogyan? Abba belehalnék,
- rút formája ez a szeretésnek.
Mert sosem tudom, hogyan kell azt.
Szeretni másképp. Úgy igazán.
S hogyan nem kell? Nem kaptam választ.
Arra sem felelt soha anyám.
Tán vak voltam. Tán mutathatta...
Mert azt minden szülő megteszi.
De vak volt Ő is, sosem látta:
a szemem ugyanaz, mint neki.
Ó anyám! Mi világtalanok.
Hát mivé nő a világ velünk?
Hallod? Hogy sírnak az angyalok?
És velük együtt a gyermekünk?
Ó anyám. Teremtőm. Életem.
Elvirágzik minden bodzaág.
S majd mi lesz veled, és mi velem?
Ó: én, te. Világtalan világ.
MAJOR PETRA
Négy limerick
Egy vén szerzetes Kínában,
krumplit evett kínjában,
a rizst szívből utálta,
amerre járt csupálta
- rizsliszt üzem épült nemrég sírjára.
*
A kapitány hangosan káromol,
hajóján száz patkány vándorol.
Se csapda, se méreg,
üres a fedélzet,
a vasmacska lábánál dorombol.
*
Egy fából ácsolt szobainas Brooklynban,
a pletykák szerint sokat turkált bugyikban.
Perbe fogták, fellebbezett,
felmentették, lelkendezett,
most blézert tart egy belvárosi butikban.
*
Egy bostoni pszichiáter asztala poros,
pihenőt vett ki, hisz jár neki, jogos,
nézi a tájat,
a munka még várhat
csak a kényszerzubbony ne lenne szoros.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Nyílt sebemre
Hát csak kiáltson, hogyha ég a háza,
ki számolatlan vet reám követ!
Hiába bánt, csak önmagát gyalázza;
s ki visszadobja, rossz szokást követ.
A nyílt sebemre – balga szó-ütöttre –
nem hozna írt a másra rádobott,
ha méz helyett ürömre vált a bögre;
s ha jég a szíve, hogy vet új lobot?
De megbocsátok, őt, csak őt szeretve,
s ha résre nyitja szíve ablakát,
szavam szelíd, kezét veszem kezembe,
s a szélbe száll a gond, ledől a gát.
De hull a perc, s ezerszer újra élem,
a sors ilyen, gyötörve játszik vélem.
FÁBIÁN FRANCISKA
Beszűkülés
Két vég között állt az út,
Miért lettem elvakult?
Életváró friss jelen
Mitől voltam hirtelen?
Hogyan lettem változó?
Képletekbe zárható,
Szorongás meg pár csapás
Lételemem: számadás.
Internet és intelem,
Hiányzik a mindenem,
Kezemben egy tégla gép
Bennem szűkös létra lét.
KISS-TELEKI RITA
elküldve se
ülsz a monitor előtt
levelet írsz pedig dolgozni kellene
összefolyt betűk és azon agyalsz
akinek írod most másra gondol-e
kinyomtatod hátha letörlődik
a lapokat tűzőgéppel egybeszorítod
majd jön a hajtogatás szinte kényszeresen
míg be nem fér a zsebedbe hogy
aztán ott is maradjon
leírtad el sosem küldted
egy ideig még ruhából ruhába vándorol
aztán azt hiszed már benned sincs meg
a régi fájlok letörölve a géped is új
majd egyszer megtalálod
a kinőtt kabátod zsebében lomtalanításkor
magadban olvasod fel
és azon agyalsz ha elküldted volna
melyikőtök lenne most máshol
R. HORVÁTH SÁNDOR
Most
Most hallgatok,
most még jobban,
zárt ablakok
mögött, hosszan.
Most ne ringass,
most ne ébressz,
a lét: ittas.
a test: éhes.
Süt a félhold,
nézd az égbolt
már virágzik.
Ember ébred,
jaj eltéved
egyik-másik.
VERNYIK LÁSZLÓ
Ó, nem Uram!
Ó, nem Uram!-Nem! Mégsem!-Ó, Mégsem!
Az én derekam már rosszul hajlik!
Úgy szólj hozzám, hogy én is megértsem!
hogy eljuthassak a túlsó partig!
Az én hátamon már fát is vágtak!
Vagyok, mint pokolra szánt és jutó...
Akik engem láttak, mit se láttak.
Mi volnék?-Egyszerű földönfutó!
Nem Uram, nem!-Én meg nem változom!
Én betűt vetek, mások a búzát!
De, ha kérsz, a trónodig elhozom
ezernyi világon át a múzsát!
Ó, nem Uram!-Nem!- Én mégsem! Mégsem!
Engem az írás fösvényen elért!
Irgalmad legyen szent büntetésem!
S egy percre halj meg az álmaimért!
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Bizonytalan csak gombolom
Lepkét rajzolok egy furcsa ködre,
kibontott hajjal érkezem,
úgy van az, ahogy csak lenne,
sehogy se bűnöm elfedem.
Lábat léptetek ha volna
kedvem porba hullni úgy,
mint aki ma sosem múlna
s így nyerhetek háborút.
Ellenem? Vagy mondd, mi ellen
ellenkezem - Nem! Csak nem,
tétova bú, helye sincsen,
bizonytalan szellemem.
Hátranézek, ködfal ingem,
messze repült, lepkeszárny,
minden bűvöl, minden félő,
billegés az én fokán.
Lopakodom, mint hűs magány
után a semmi, meglesem,
begombolom a kedvemet,
magamra öltöm, ha kell, vegyed.
S vigyed az úton, kölcsöningem,
rád simult ködben ott vagyok,
viszel míg kedved kedvesen enged,
elméláz hajnal, suttogok.
VASKÓ ÁGI
Égi könnyek
Felhőt, ha bontasz égi rét,
s ha ejtesz áldott könnyeket,
a szomjas földnek ünnepét
csodálhatod, s a színeket.
Ha halk morajod elcsitul,
s kacéran int a napsugár,
a szelíd som lánggá pirul,
smaragdruhás a láthatár.
Pelyhes pitypang álmát szórja:
ezer vitorlán száll a lét,
kicsi magját - Isten óvja.
Felhőt, ha bontasz égi rét.
ASBÓTH ANNA
Út a hegyre
Magadban mászod a hegyet,
mióta ismered a titkát:
Aki meghalad, megmarad;
’ki befelé néz, kifelé lát.
A szó mélysége bölccsé tesz,
csendjének magassága emel.
Utad önmagadba vezet,
vagy, aki vagy… vagy, aki leszel?
ÉLES ANETT
Látod, kedves
Látod, kedves, napsárga hajnalt
követve rózsaszín alkonyon
hogy duzzad patakból folyóvá
ereimben a szívdobbanás;
a holdsugár vállamon pihen,
és szemedből lobbanó fénnyel
hűvös éjszakán forró csókot
pirít arcomra a szerelem.
Látod, kedves, surran az idő,
és évekké nőnek a percek,
belesimulnak tenyerünkbe
áldottan a szelíd holnapok.
MILLEI LAJOS
Egy igaz barát
Nekem a remény az igazi barátom.
Letörölte könnyem átszellemült kézzel,
ha egy sírnál állva átérezte gyászom,
s meghasadt szívemet bekötötte gézzel.
Fáradt, nyári éjen amíg a Hold kört járt,
fülemet befedte tücsökmuzsikával,
nyitott ablakomnál elhívatva őrt állt,
s békéltetni próbált a cudar világgal.
Mások hazug vádja, ha lelkem taposta,
ő mosolygó arccal bátorított engem,
ha kellett fentről a csillagot lehozta,
hogy biztató fénye tovább égjen bennem.
Szűkszavú estéken néma türelemmel
várta ő a hajnalt átkarolva vállam,
s ha ránéztem hitetlen, kiégett szemmel,
nyugtatott engem: van hitetlenebb nálam.
Nevetett a nincs, és bőkezűen szórta
a hiányt, mint a tüskét a lábam elé.
Ő meztelen talpam hitbe csomagolta
és intett, hogy csak menjek a célom felé.
És feladtam volna. Százszor, átkozódva.
Jövőmre én magam hurkoltam kötelet.
Ám ő bízva nézett rám, az álmodóra,
"kitartás" súgta, megalkudni nem lehet.
TÓTH ANDREA ~ REA
Villám
Rövid a póráz - vergődöm ébren,
egy erősebb érzés közönybe ránt,
pernye és salak mi ömlik a számból,
nyúlok a semmi után.
Mit nekem halál, rothadó enyészet!
- lezajlott előttem az élet…
magányos csontváz egy lobotált emléken,
bebábozódott már szépen.
Néha azért csak jó volna félni,
mikor tüzet hány a gyapjas ég,
négykézláb mászni kiguvadt szemmel,
keresni anyám köldökét.
Mint vadak oly nyersen, tisztának lenni,
gazdátlanul sem hontalan,
ha letaposnám az ígéret földjét,
tán igaznak teremne a ma.
VIRÁG ESZMI
Szeretet
Lógok a létezésben
igényt tartok rád.
Elmerülök a napfényben
mikor mosolyt görbít pillád.
Úgy tűnik elárult az eddigim
a jól megfogható káoszom.
Elkószált a bátorság
s a tudom, hogy ki vagyok.
Cincál a valóság
a valóságos, míg szorítja agyam.
Szeretem ahogy nevetsz
mikor hülye pofát vágsz
a horkolás is zene - a tiéd
a fáradt arc is szebben ragyog
az éj, a nap, a perc, a mindenség
rólad szól, s nekem,
hozzám hord a szellő gondolatot
miben ott vagy.
Úgy létezel, mint a megfoghatatlan
csak tudom, hogy vagy.
Megfog, betölt, eltölt, feltölt az, hogy vagy.
Szeretem ahogyan a lélek árad és ragyog.
TAMÁS ANDREA
Alkottam
Festettem, a pirosba kéket,
levendulaillat lepte el a rétet.
Rajzoltam, a kertész kezébe ollót,
azzal vágta le az elszáradt kórót.
Festettem, a pirosba sárgát,
narancsfaligetben szedtem a málnát.
Rajzoltam, a medve mancsába áfonyát,
ne a kukából keressen vacsorát!
Festettem, egy kis sárgát a kékbe,
ne hasonlítson a fű az égre.
Rajzoltam, boszorkánykörbe gombát,
leszedtem, de nem a bolondját!
Festettem, a barnába fehéret,
hegycsúcsok karcolták vágyaim az égbe.
Rajzoltam, hideg vizű forrást,
elfáradt vándornak oltotta szomját.
Festettem, a pirosba fehéret,
rózsaszínben láttam a vidéket.
Rajzoltam, sok nevető embert,
megalkottam egy édeni kertet.
MAGLAI BARNABÁS
Áldjon meg…
Talán ha baltával kelltem volna
Nyugodtabb lenne a reggel
Nem hadakoznék puhánysasokkal
Nem vitatkoznék szürke verebekkel
Megröhegített ember koromra
Pillanat méláz behunyt szemmel
Áldozat nem áldott vagyok
Lélegző fiatal mellel
Hörgő csodáim perceiért
Ha oda is adom testem izmom
Áldjon meg csendes pohár
Ezt még ki kell innom
Messze vagyok megint
Sebre gyolcs a himnusz
Mellettem fut elenged...
Megölve JézusKrisnus
BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA
Méz csók
Méz íz. Lágy csók.
Csend csen száz szót.
Öl ring. Négy kar.
Test, szív, vér dal.
Egy csepp. Egy korty.
Szomj csügg, száj olt.
Perc múl'. Zsong nyár.
Itt benn vágy száll.
GYENGE ILDIKÓ
Cserbenhagyás
Cserben hagytál engem,
s magadat is tudod jól,
hisz egyetlen voltam én,
ki tudta-neked mi a jó!
Ingedre tűztem a szívem,
büszkén, hogy mindenki lássa,
hozzád tartozom én
és minden dobbanása.
Tolvaj vagy, s áruló!
Konok és mostoha!
Szögeztem volna inkább a fára-
én ostoba!
Zsebedben melengettem volna
Fázó kezem, ujjaim,
most fagyos szél dobálja
szertefoszlott álmaim.
Borostyánként rajtad
Futottak lépteim
Követve téged a táncba
Míg elbírják a lábaim.
Vágy színű szememben már csak parázs-
köddé vált a varázs-
már nem vár, nem remél
ki bennem egykor vadul élt.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Harmatfogó
Türkiz ékszer - szitakötő-,
cikázik a víz felett,
szárnyairól napfény hullik,
szivárványos permeteg,
gyékény tánca - karcsú ringás -,
szellőt csábít incseleg,
susogása lengő sóhaj,
szél csókjától megremeg,
felhő úszik - pehely csónak -,
gyöngéd dajka a folyó,
hószín fátylat lebbent madár,
kecses hattyú illanó,
a vízparton - egymagamban -
harmatfogót bámulok,
élet fáján lennék levél
s lehetnél a harmatom...
DOBROSI ANDREA
Mert nem elég
Mert nem elég, ha az érce
fülembe cseng a szavaknak,
ha az ígéretek csupán
csak ígéretek maradnak.
Mert nem elég mellém bújni,
hiába cseng-bong az ágyam,
hancúrozhatnak a hangok
a kávémban, a teámban.
Mert nem elég elhitetni,
nekem ragyognak csillagok
s hátradőlni nyugalommal,
az égre nyílnak ablakok.
Nekem csak egy apró tett kell,
de az legyen a szívemért,
és sose halj bele abba,
mert nem elég, mert nem elég!
BÖRZSÖNYI ERIKA
„Mikor az uccán átment a kedves…”
Hódolattal J.A.-nak
Az éjszakai vihar nyomán hatalmas
tócsák maradtak a járdán.
Kis tavacskák, kerülgetni kell őket.
Az egyikben, épp velem szemben,
három galamb fürdik. Megállok,
szemlélem őket, mikor látom ám,
hogy két veréb surran, odaszáll!
Nahát! Ezek olvassák József Attilát?
Jut eszembe a profán gondolat,
felnézek, és keresem a kedvest,
aki az uccán átment, de csak a
fürdőző galambok, és a két veréb
ülnek a tócsában a nyári utcán.
EGERSZEGI ÉVI
Nem értem
Nem értem, miért botladozom,
két lábbal állok a földön,
míg órákig ezen gondolkodom,
lök rajtam párat az ördög.
Mondják, a mélység felemel,
kijutni vágyunk belőle,
elkopott minden heveder,
reszketünk mentegetőzve.
Hallatszik valami suhogás,
bagoly vagy angyalok szárnya,
körbefon egyre a bugyogás,
tapossuk magunk a sárba.
Kezek nyúlnak a magasból,
lehet, hogy varjak karmai,
emberek lógnak a falakról,
nem bírják magukat tartani.
Nem értem, miért botladozom,
jöhet az ördög vagy angyal,
nem értem, miért gondolkodom,
ha szorítasz ölelő karral.
ANDRÁSSY RÉKA
Augusztus végén
Még hívnak a mában a mámoros álmok,
még árad a nyárban a kedv meg a lét,
de látod amottan az ősz jön, az álnok
és lassan elűzi az est melegét.
Még itt a zsebemben a tengerízű nyár,
még meztelen bőrömön siklik a Nap,
de íme az ajtóban ősz toporog már
s a nyár fenekére nagyot odacsap.
Elmúlik mi fáj, elmúlik lassan minden.
Hajolj a mostba, hajolj közelebb ide!
Kit a múltja perzselő tüze feléget,
holnap nem lesz kenyere, se vize!
Oh mondd, ha éjszakánként félek, lelkemet
ringatva átölelnéd- e néhanap?
S bírnád- e tartani, míg feljön a hajnal
s a félelem a fénytől lassan elmarad?
Ha elfáradsz közben és messze a reggel
csak dúdolj egy altatót halkan nekem,
én elalszom ígérem, akár egy gyermek
és elalhatsz aztán már Te is velem.
Ennyit kérek csak, bírod- e értem?
A sötét éjszakáért fényes nappalok.
Egyedül a magány tüzében elégek,
de karodba hajolva megmaradok.
*A vers Petőfi Sándor: Szeptember végén című verse nyomán született
TOTH ENIKŐ
Száguldó idő
Látod, hogy száguld felettünk az idő?
Kergeti esték ólálkodó árnyát,
sors-közönye testeinken vergődő,
morzsolja álmaink törékeny szárnyát.
Szeretnék tőled egy-egy édes perccel,
kalmár-asszonyként kunyerálni derűt,
- vigyáznám, mint rézfillérest a persely -
borús létemből űzném a keserűt.
Alkudjunk, segít a közös akarat,
csapjunk vásárt, színleljünk csereberét,
vagy bízzuk szélre e ritka alkalmat,
mint anyókák a pletykás tereferét.
OROSZVÁRI KATA
Véget ér...
Hová hazudom még magam
merev mosollyal arcomon?
Bár konokul kapaszkodom,
kihúzza talpam alól a talajt,
a lét szakadt semmisége.
Minden mozdulat kirakat:
látszatok és tükörképek.
A valóság örvényében
vakon sodródik egy próbababa:
álarca húzza le a mélybe.
Örömbe fulladt pillanat -
napra nap csak így múlik el.
A test halad, de semmibe
ér: a lélek hazudik, nem szabad,
s véget ér, mielőtt élne.
TÓTH ANDREA ÉVA
Bezárva
Nem látom a napnak fényét
Képzelem csak milyenségét
Távolodó alakjának sugarai
Mint halott madaraknak szárnyai
Vérszín lepellel takarózik az este
Lényemet is beborítja vele
Bíbor borok bódító mámora
Hamvaiba porladó árnyéka
Felizzanak a fekete lángok
Alant úsznak gondolatfoszlányok
Terjeszkedik az ősi, szent éj
A magasztos, igaz sötétség…
Lassan fújom ki a cigaretta füstjét
Lassan burkolja ködbe a lélek tükrét
Arcom fehérsége hullámzik a tűzben
Odaát, az ismeretlen űrben
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
PELESZ ALEXANDRA
Koponyámba zárva
Szeretem a reggeleket. Minden egyes újabb nap lehetőségek egész sorát tartogatja számunkra. Csak rajtunk áll, hogy ezekből a lehetőségekből melyekkel akarunk élni.
A mai reggel különösen tetszik. Ahogy a tudatom ébredezik, az első, amit érzek, hogy végre sikerült kipihennem magam. Minden porcikám könnyű, szinte légies. Nem fáj a derekam, nem feküdtem el a nyakam, nem zsibbadt el semmim. Tökéletesen érzem magam. Mennyit alhattam?
A velem szemben lévő falon komótosan ketyeg az óra, amit a negyvenedik szülinapomra kaptam. Magamban elmosolyodom, ahogy eszembe jut a fantasztikus meglepetés-parti, amit a családom rendezett nekem, és ahol átadták ezt a csodaszép órát is.
– Az eladó azt mondta, ez az óra soha nem romlik el. Örökké mutatni fogja neked az időt. Azt szeretném, ha te is örökké lennél nekem – mondta a férjem, amikor kibontottam.
Most hét harmincat mutat, szóval sikerült aludnom egyhuzamban 9 teljes órát. Hát ezért vagyok ilyen könnyű. A mai nap a szokásosnál is tökéletesebb lesz, annyi energiám van.
Ideje felkelni.
Hmmm.
Biztosra veszem, hogy az előbb úgy döntöttem, ideje felkelni.
Miért fekszem mégis még mindig ugyanúgy?
Újra kiadom a parancsot a testemnek, de az nem reagál. Le akarom rúgni a takarót, fel akarom emelni a karom, el akarom fordítani a fejem, de nem történik semmi! Egyáltalán semmi! Csak fekszem tovább, a pillekönnyű porcikáimmal, a rémülettől a szívem már vadul dörömböl. Sikítani akarok, kiabálni a férjemnek, hogy jöjjön, segítsen, de hang nem jön ki a torkomon, sőt, az ajkaimat sem érzem, hogy egyáltalán mozdulnának.
Mi a fene történik velem?!
A szemem sarkából látom, hogy kinyílik a szobaajtó, és hála Istennek, Martin lép be rajta.
– Drágám, el fogsz késni, miért nem kelsz fel?
Csend telepszik közénk.
Még néhányszor szólítani próbál, aztán megtapogat, kétségbeesetten megráz, ordít, a fejéhez kap, én pedig csak fekszem, és a koponyámba zárva hangtalanul sikítok.
Martin kapkodva a telefonjáért nyúl, tárcsáz, majd hadarni kezd a mentőszolgálatnak.
BARÁTH ZOLTÁN
Határidő
„ – Gyerünk! Gyerünk! Írjál valamit! Szedd össze a gondolataidat! Jó! Csak úgy, magában valamit mégsem lehet! Ez mégis egy eléggé színvonalas kis irodalmi blog, sok friss újdonsággal, remek kortárs szerzőkkel Valami értelmeset kell összehoznod, ami szól is valamiről! Te voltál a hülye! Kiment a fejedből teljesen, hogy ma van a határidő, a Főszerki meg várja a sztorit! Jó, de mit? Nem jut eszedbe épp semmi? Miért nem kértél egy szót? Kissé elbíztad magad, nem? Megy ez, mint az ágybaszarás, ugye? Most meg küzdesz itt, mint disznó a jégen, hogy megfelelő témát találj! Gratulálok! Ügyes vagy! Ja! Nehogy már komolyan vedd! Vicceltem! Egy idióta vagy! Ezt elszúrtad, Öreg! Ez már innen bukott dolog! Úgyse fog összejönni, hiába görcsölsz rajta! Szorít a határidő! Le kellene adnod még ma! Teljesítmény kényszer? Mit mondjak? Megérdemled! Volt időd, épp elég, de mindvégig mással foglalkoztál! Kapkodjál csak! Izzadj! Tudod, mi a Határidő? Szauna elcseszettül beképzelt írócsökevényeknek! Aztán majd jöhet a magyarázkodás „Ne haragudj, Főnök! Elfelejtettem, Főnök! Kiment a fejemből, Főnök! Legközelebb jobban figyelek, Főnök!” Na, jól van! Még most, utoljára megkegyelmezek és leszedem az agyadról a kényszer bilincset! Írj! Hogy-hogy miről? Erről, bakker! Írj a határidő kényszerítő, elmefacsaró, gondolat-elszívó mechanizmusáról, te nagyon okos, Te! De legközelebb figyelj jobban! Tartsd fejben! Írd fel valahova! „Akinek nincs esze, legyen notesze” legalább! Nem? De!”
SZOHNER GABRIELLA
A mi esküvőnk
Az éjjel, vagy inkább már hajnaltájt álmodtam veled. Az esküvőnkre készülődtünk. Igazgattam a hollófekete öltönyöd, a csokornyakkendőd. Hófehér ing ragyogott a zakód alatt, kiemelte meleg, barna szemed, kreolbarna bőröd, sötét fürtjeid. Boldog és szerelmes voltam, olyan jó volt előtted állni. Míg szöszmötöltem a ruhádon, mosolyogva igazgattad a bajuszod. A mosolyod mögött arcodon bujkált a várakozó szorongás. A járomcsonton, a jobb oldalon egy piros foltocska erről árulkodott. Diliflepninek hívtuk magunk között, kibújt az ott rendszeresen, ha ideges voltál. A boldogságom mellett én is izgultam. Két óra volt mindössze az esküvőig, és a ruhámat még csak akkor szabták, géppel. A barackszínű ogranzát begyűrte a masina. Tudtam, hogy nem lesz készen időre, bántott, hogy kénytelen leszek abban a piros, spanyolos ruhában az anyakönyvvezető elé állni, amiben hozzád érkeztem. Ki látott már menyasszonyt pirosban? Szép együtt a fekete, meg a piros, nagyon is mutatós, de ez mégiscsak egy esküvő! A mi esküvőnk! Nagy volt a gondom.
Olyan nagy, hogy fel is ébresztett. A pillanat töredéke alatt veszítettem el a képet, és a meleg, puha érzést, hogy mellettem vagy.
A való életben is volt egy esküvőnk. Egy titokzatos esküvőnk.
A második karácsony szándéka és akarata, a csillogó jegygyűrű, csak kettőnknek jelentett hosszan tartó örömet. Múlt az áhítat, jöttek a hétköznapok, és sorra megérkeztek a falak, a korlátok. Négy gyerek jövőjének súlya nyomta a vállunkat. Egymás után sorakozott az eljegyzés, a diploma védés-, és osztás, a honvédség, a ballagás, albérlet és költözések. A fiatalok saját útjukra indultak, négyen hat felé mentek. Örültünk is, sírtunk is. Anyagi gondjainkat mégis felülmúlta a rosszindulat, a kételkedés, ami a környezetünk felől érkezett. Nem is tudom, volt-e olyan rokon, ismerős, aki szívből örült volna a frigyünknek. Úgy éreztük akkor, hogy az az ember talán még meg sem született.
A volt rokonaid nyílt hadviselést folytattak, összehordtak tücsköt-bogarat. A gyerekeidet sajnálták, azt mondták, kiforgatom őket a vagyonukból. Meg mondtak csúnyábbat is. Gáncsot is vetettek, ha tudtak. A meglévő közeli rokonaid egyszer a „majd lesz valahogy” savanyú szagú nyugalmával viseltettek, máskor meg úgy, mintha mindannyian filmszereplők lettünk volna, egy burleszkben. Az én szétszórt rokonságom egy része beletörődve nézte a bukdácsolásunkat, másik fele ránk se fütyült. Nem ártottak, nem használtak. A lakókörnyezetünk meg! Volt nő, aki téged akart. Szimpátiából, vagy státuszszimbólum gyanánt. Volt férfi, aki meg engem szeretett volna. Nem, nem végleg, persze, hogy nem! Csak úgy! Csak egy kicsit!
Hol fájt, hol dühöngtünk, hol meg hányingerünk volt mindettől. Nehéz idők voltak. Három év telt el a második karácsonytól, mire lecsendesedtek az indulatok, s mi elég erősek lettünk a következő hullámhoz. A gyűrűváltáshoz hasonlóan titokban szerveztük az esküvőt. A mi esküvőnket. Tisztát akartunk. Egyszerűt, csendeset. Amiben nincs pletyka, nincs ferde nézés, nincs irigység, harag és gunyorosság. Olyat, amit nem tud senki elrontani. Se rokon, se ismerős, se ismeretlen.
Pár héttel az ominózus nap előtt összehívtuk a családi kompániát. Tízen voltunk már.
-Befizettünk egy utat Svájcba. Nagyobb utazásra készülünk, és szeretnénk, ha előtte mindannyian együtt lennénk. Isten se tudja, mi történik, még az is megeshet, hogy disszidálunk- mondtad.
Nyolc szempár kerekedett ki, olyan komoly voltál.
-Étteremben vacsorázunk, együtt, mindannyian. Itthonról indulnánk – szóltam én is.
A felnőtt gyermekeink ránk csodálkoztak, eltartott egy ideig. Aztán beszélgettünk. Hol bolondériának tartották a vacsora ötletet, hol meg véresen komolynak, végül mégiscsak megígérték, hogy minden úgy lesz, ahogy kértük.
Augusztus utolsó hetébe léptünk. Meleg volt még, de a levegőben már az ősz billegett, leveleit hullatta a nyár, a nyír, szirmot bontott az őszirózsa, potyogni kezdett a dió, a gesztenye. A kertekben a szüretet tervezték, az asszonyokat a konyhában a rotyogó paradicsom párája, és szilvalekvár mézédes illata szépítette. A reggelekre szőtt pókfonalak bizton jelezték, hogy a nyár bizony megöregedett.
Azon a szombaton, kora délután azt mondtuk otthon, hogy elszaladunk a nagyihoz. Sietünk haza, aztán megyünk, és elköltjük a búcsúvacsorát. Úgy, ahogy otthon voltunk, autóba ültünk. A szüleim vártak bennünket, ünneplőben. Mi is átöltöztünk az előtte már hozzájuk lopott szép ruháinkba, és négyesben indultunk a mi nagy titkunk felé. Egy óra múlva kéz a kézben léptünk ki a hivatal ajtaján. Férj és feleség voltunk. Csendesen, tisztán és meghitten lettünk házasok Miénk volt az esküvőnk. Egészen a miénk.
A szüleinket letettük az étteremben, mi hazamentünk a gyerekekhez, ünneplőben. Kisorjáztak szobáikból. Kicsit furcsállották, hogy hogyan kerültünk mi ünneplőbe, de ezen hamar túljutottak. Nagyobb meglepetés várta őket. Amikor szó nélkül kezükbe adtuk a házassági okiratot, összedugták a fejüket, és olvastak. Fogták a papírt, hol belenéztek, hol meg ránk, szájuk nem volt, csak szemeik. Értetlen, csodálkozó szemek.
-Ti összeházasodtatok?- törte meg a kínossá váló csendet a középső lány.
Egymásra néztünk, mosolyogtunk, mindegyiket megöleltük. Záporoztak a kérdéseik, a szemrehányó mondatok, színlelt sértődések, hogy életünk nagy eseményéből kimaradtak. Nem értették, miért kellett ezt titokban tartanunk. Később jól megvacsoráztunk, magyarázatokat adtunk, nagyokat nevettünk. Két nap múlva már útra készen álltunk, várt bennünket Svájc.
-Legalább volt valami, ebben az egészben, amit nem titkoltatok el – dünnyögte búcsúzáskor a legkisebb.
Húsz évvel ezelőtt, augusztus végén volt a mi esküvőnk. Akkor lett a szívem hivatalosan is a tiéd. Ha megengedte volna a sors, ha nem hívott volna magához a Teremtő, ünnepelnénk. Kitalálnánk valamit, ami tiszta, ami egyszerű, ami szép, ami méltó hozzánk. Már nem tudlak megajándékozni, de tudod mit? Legyen úgy, hogy a szívem mellé az összes könnyemet is neked adom.
Maradjon minden cseppje csak a miénk.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
HEGYINÉ HALPERT JUDIT
szótagolva mondd
úgy, hogy az ész ne hallja -
mint szívdobbanás
*
hűvös az este
lámpavason már az ősz
csendben elidőz
*
illanón a nyár
itt hagyta hűlt parazsát -
rőzsét gyűjt az ősz
*
szőlőfürtbe zárt
édes ízű szép nyarunk
ajkukról csorog
*
vannak, kik érzik
mustillatú őszelők
újbor illatát
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
TÓTH TEODÓRA
Hűs
hajnal
párát szór -
érett földnek
selymes takaró.
*
Nyár
végén
almafán
ring édesen -
mosolygós alma.
*
Ősz
köszön
ablakom
kitárom hát -
régen várt vendég.
*
Por
lepte
képeken
múlt emléke
szíveket marja.
*
Nap
érlel
új reményt
felhőtlenül -
szabad létezés.
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése