MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. december 24.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2023. december 24.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ÉLES ANETT
Ünnep
Gyertyafény táncol a szemekben,
mézeskalács ízű kacajok
fogócskáznak, bojtok nevetnek,
szaladnak a zsibongó téren,
hangjegyek hullanak, fehéren
pihéz a hó.
Virgácsaikkal fák karmolják
hófelhők begyét, halk imával
zizzen a sóhaj ágaik közt.
Dunna szakad, és ömlik a hó,
jégvilágot álmodik a tó
maga fölé.
Csilingelő régvolt pillanat,
visszaálmodom gyerekkorom
titokzatos karácsonyait,
mikor még hittem, a világ jó,
tiszta, mint a frissen hullott hó
tenyeremben.
Egy kisgyermek épp angyalt rajzol,
a csodák mindig így születnek,
a szemembe csillagkönny szökik,
szeretet ácsorog a téren,
és köröttünk ezüstfehéren
béke lebben.
BÖRZSÖNYI ERIKA
Első hóra várva
Emlékszem, mennyire vártam
gyermekkoromban az első hó
megérkezését! Kint álltam az
udvarunkon, ég felé tárt
kezeimmel, arcommal fogadtam
a hópelyheket. Szinte mesebeli
volt a látvány, ahogy a fehér,
pihepuha takaró lassan befedett
mindent köröttem. Még felnőttként
is sokáig megünnepeltem az első
hóesést minden évben. Ma már
inkább bentről, meleg szobámból
szeretem nézni, hogy kavarognak,
szállnak a hópelyhek. Ma reggel
nagyon hamar elolvadt, havas
esőre váltott, pár perc, múló
varázslat volt csupán, és csak
olvadt latyak maradt utána, meg sár.
2023 11 27
VINCZE ANDREA VICTÓRIA
Téli hajnal…
… az álmaim a meleg párna mögé suhannak,
az ablak kinyíló szárnyaira hópihe telepszik,
az ég még sötét,
bár rózsaszín csíkokat fest a Nap a látóhatár fölé,
már ezüstös fénypillangók lebegnek elszórtan
a homályos térben…
Egészen felfal a hajnali hideg,
az arcom fázik,
a szoba
a kertben átfagyott fűzfával együtt didereg,
– lassan indul újra a testem,
lerázva magáról az éjjel tündéreit,
mozdul a kattogó pillanat az órán
de már a radiátorhoz bújás sem melegít…
Csak beterít néma érintéssel a mozduló idő,
– lebegve hullik a hó odakinn,
az út vizes levéltemető…
Kifésülöm hajamból a fáradt, esti káprázatot,
még csend ül az ébredő tájon,
a szél könnyedén megtáncoltat egy öreg kalapot…
Aztán felragyog a Nap arca teljesen,
narancssárga tűzgolyó gurul végig a végtelen,
lilás rózsaszínné festett égen,
egy kis cipő nevetve elcsúszik a jégen,
s az izzó, téli varázslat előtt a perc is térdre esik…
2023. november 29.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Rőzsedal
A hó pihél, a szél elül,
az ünnep kelyhe megtelik,
békesség fészkel legbelül,
fárad a lárma, csendesül,
most megpihenni jólesik.
A rőzse lángja úgy lobog,
minthogyha táncot járna ma,
vörös ruháján vér csorog,
a régi óra ácsorog,
nem kondul már a bronz dala.
A gond, a bánat elcsitul,
a Hold benéz az ablakon,
a lélek égi fényre gyúl,
s az ünnep selyme rásimul.
Szívünk verőjét hallgatom;
és minden egyes dobbanás,
mint rím és ritmus, összetart -
Inteni áldás, szent varázs!
S egekig ér a szárnyalás,
míg dajkálunk egy rőzsedalt.
VASKÓ ÁGI
Rózsa lettem
/Válasz Barátom levelére/
Versed tükör… szavam dadog…
megmutattad milyen vagyok.
Megmutattad: a jóbarát
bogáncsból éleszt- rózsafát.
Novemberben lettem rózsa,
s míg más virág haldokolva
várja a tél takaróját,
én köszönök, minden órát,
minden percet, minden napot.
Köszönöm, hogy rózsa vagyok!
Nem siratom szirmom vesztét,
csillagajkú nyári estét,
hisz múltam lett, örök díszem,
kincsként őrzi rózsaszívem.
Bár tél botoz már a fákon,
s deres csókja madárszárnyon
olvad könnyé téli napban -
lelkem búját szállni hagytam.
Csendben várom tavasz jöttét,
szívdalaim szárnyas röptét.
Látod, már nincs bogáncsruhám,
eltűnt tüskés védősubám.
Rózsa lettem, remény - sárga,
barátságunk hű virága!
2023.11.24.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Szieszta
Ihlethiány? – örök téma,
hallhatatlan, aki néma.
Hol ellenszél fékez, hol gát,
az idő is végzi dolgát.
Kutya ugat, birka béget,
firkász irkál hülyeséget;
elmélázva tintakoszon,
olykor én sem unatkozom!
Hallgatnak az okos kövek,
agyukra ment a sok szöveg.
Dalol a nesztelen beszéd,
élvezd a csend költészetét!
Boldog az analfabéta,
ha kussol a (szi)esztéta.
TORMA ÁGI
.jpg)
Erdei, téli álom
Őszünk is utána ment a forró nyárnak,
vége van színes, leveles táncának,
hajnalban dér csücsül fák ágára
fehér, csipkedíszes alsóruhába`.
Odvában két pele békés álmát megleli,
őszi lombruha fázós hátát melengeti,
tán makkokról és mogyoróról álmodik,
mind megenné, de nem jut el, csak háromig.
Felettük varjak fekete hada rikolt,
ki zsákmánya lehet, félve eliszkolt,
sziklaüregben kuvik borzolja tollát,
aludni szeretnék, ne kiabálj! Nohát...
Minden fa csupán önmaga árnya,
kopaszon, némán alszanak ott állva,
behúzódni, csupán ennyi összes vágya,
te is csendben járj, ne kiálts nyugalmába.
OROSZVÁRI KATALIN
Mi mérhető a tényleges csenddel?
Szél hogy fúj a tetők felett,
fent és lent is felkavarja
az avart és a lelkeket-
gyufa sercen, lángját adva.
Halkan réved, mit hoz vissza?
Csendet tanít az őszi szél.
Aki elment, sosem sirat -
engedd el, hisz nem volt tiéd.
Most a szívünk fájón csendes.
Egyre hosszabb minden éjjel.
Füledbe súg, hogyan temess -
búcsúzni egy elég: mécses.
Fényünk elfogy, hűvös a vér,
lehull végül minden levél.
Hó is lesz tán, nem csak marék -
takarónak: aludj, szegény!
Közös utunk csak eddig ért,
fordulhat a lét könnyedén.
Tavaszt talál az új igény -
ami marad: élet remény.
És ha addig megváratna,
illúziók messze szállnak.
De a csendben ott a hangja
a lobogó gyertyalángnak.
TAMÁS ANDREA
Egy résnyi űr
Valami hiányzik...
valami nem az, ami kéne,
valami nem illik a képbe,
valami űr lakja a lelkemet,
s ez a rész itt nem az, ami kellene,
csak egy fölösleges darab,
ezért nem baj, hogy szakadt
puzzle vagy törött mozaik,
s az illesztések nyomait
kirajzolódni látom
nagyon is élesen,
s én igenis látom a réseken
keresztül, a hiányt...
TÓTH ANDREA ~ REA
Por
por fut a számban
szomjazom
repedt korsóból vérzik a bor
üres a váza asztalon virágok
retinám levált a szürkülő világról
s ti vakon is vertek belém szöget
a felajzott nyilat bár elvétitek
nem látjátok szembogaramból
lelkem kitinjét eszitek?
hagyjatok ébren álmodni végre
illatos réten szalmacipőben
senki ne járjon arra se nézzen
ne törje lábát értem az érdek
sótalan élet tengerbe véled
talán a sírom az lesz sekélyebb!
*
Emlékcsepp
Mint kiolthatatlan fényfűzér
Világol szívem főterén a rég
A szemedben izzó antracén
Mintha gyöngypernyén úszna az ég
Oly egyszerű tört füstje kék
Szép emlék rácsain függelék
Forró kanyonban csipke-szél
Édes eső holt permetén
SZÉCSÉNYI CSILLA
Szívországban
Szív hajlékában
könnyű a léptek,
hét határon át
álmok és fények
lebegnek körbe
tavaszt elérve,
az idő szomját
eltette télre.
Szívországban vár
boldogság-asztal
jóval terítve
rendre marasztal:
végy róla bátran
kristálykék csodát,
melyet régóta
Isten neked szánt.
Bőr és csont alá
rejtsd mellkasodba,
áhított hitté
nőjön ragyogva,
váljon részeddé
teremtő kincsed,
igazán így él
örökös léted.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
"Minden rendben?"
Kihull a szó, a szívé,
megáll a vágy, a kézé,
eláll a hang, a szájé,
meghal a jó, a máé.
Ne gondoljak semmi másra,
hulljon hó a napsugárra,
olvadjon el a Nap heve,
olvadjak el én is vele.
Milyen világ az mi lelked tépi?
Hamis közönyöd csókja vár.
S arcot cserél ki szólni nem mer,
Milyen világ ez, színész talár.
Nevess hát Te is majd nevetem én is
Megjátszom azt, hogy jól vagyok,
S buta bohócok buknak szívembe,
Keresztül rajtam át-halok.
Jól játszom lassan, tanulom mindig,
megnevetni, hogy így vagyok:
Göröngy a fűben, esőidőben,
Tapos a lépés, nem baj - ok.
Hogy eldobom azt aki vagyok
majd leszek az kit várnak még,
Vesszenek vágyak, ott hagyom ágynak,
Csak meg ne kérdezd, meg ne merd tenni:
Bánom-e azt, mi megtalált?!
MAGLAI BARNABÁS
Égbenézett csillagok
Hajdandászott idő már nem fél
Reggel találkozunk a Keletinél
Ha nem futunk bele egy hózivatarba
Megismerjük egymást a szemkirakatban
Megmért kockakő már máshol beépítve
A valamikor szépen megígérve
Úgyhogy majd a táncos Nyugatinál
Taxira szállunk Jézus szép szamarán
KONDRA KATALIN
Tapasztalat
Az idő átrohan rajtunk
meztelen lélekkel állunk
vacogó fogakkal
harapjuk a nincset
elveszítettük egymással
a kincset.
Tegnap még volt kabátunk
nyáron még sütött a nap
ma már melegünk nincsen
elvagyunk magunkkal
morzsán, kenyéren.
Így a legjobb egyedül,
ne másnak fájjon
ha szenvedünk mert
rájöttünk semmi nincsen
magától, ingyen.
2023. 11. 30
DOBROSI ANDREA
Visszanézve
Mennyire szereti a nyelv az igazat;
de hiába, ha az érdek az igazabb...
Egyszer majd rájössz, hogy csak akkor lelsz dalra,
ha igaznál fontosabb szíved nyugalma!
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Égi pehely
Tar ágak közt a hideg szél
kihűlt álmokat kerget,
törékeny dal ring lomb helyén,
s lehull a levelekkel,
lent nyirkos sóhajjal mállik
a sárszagú nyár zöldje,
az ősz megfakult, búcsút int,
szürkén nehézlik a menny,
megérett, minek dolga volt,
hogy érjen, s elsorvadt mind,
aminek sora halál volt,
elmúlik jó is, rossz is,
s míg holt-fehér tollát bontja
a dércsipkés december,
hópehelybe csomagolja
mamám csókját az Isten.
TOTH ENIKŐ
Áldozattal jár
Zúzmara-csipkében ragyogtak a fák,
novemberi hótól fehér lett a táj,
a természet tiszta ruhába öltözött,
azúrkékség lebegett kettőnk között.
Már nem választhatott el a szürke köd,
ott álltál, én bámultam szemtükröd,
eltitkolt vágyad írisze ragyogott,
csapongó lelked szótlan vacogott,
hogy felmelegedj - megölelnélek,
karom merev, görcsösek a térdek,
szívszavára az ész nemmel válaszol,
tiltakozik - akarat hiába araszol,
közelebb hozzád már nem húz semmi,
emlékeztet - fájt csalódottnak lenni -
az a boldog nap amikor elsüllyedt,
pelyhedző szárnynak tollát kitépted,
téli fehérségben összeér a végtelen
elvegyül benne minden félelem,
ami elveszett múlt emléke már,
ha igazán szeretünk - áldozattal jár.
Alkony csiszolja hó-köntös gombjait,
a lemenő Nap viszi jelen gondjait,
Hold hasa dagad ezüsttel az égen,
emlékekre fagyot szór a hideg éjjel.
BURI ALEXANDRA
Emlék-tánc
Mesékben őriz megannyi évet
az ósdi házak romos pitvara.
Színessé festi a kopott képet
emlékek kissé dohos illata.
Kék ég alatt már a zsindely rongyos,
múló idő lyukat ütött rajta.
Múltról regél a mostanra mohos
fákba karcolt, gyermek régi rajza.
Kihalt mára a kedves kis utca,
pillanatra megtölti víg kacaj.
Szőke kislány lepke után futna,
szívében még őszintén szól a dal.
Koszos kis orcán cserfes a vigyor,
mint aki rosszban sántikál éppen.
Az alkony ma is pont olyan bíbor...
de ez már régen volt, nagyon régen.
Most komorak az ismerős arcok,
barázdákat rajzoltak az évek.
Szelídültek az egykori harcok,
de legbelül még gyermek a lélek.
Foszló illúziók, néma szavak,
a tarka színek szürkévé kopnak.
Borostyán fedte roskatag falak
őrzik nyomait egy letűnt kornak.
VERS - MÁSOD KÉZBŐL
ANDRÁSSY RÉKA
Kinőttem
Nagyobb vagyok, mint a múltam,
kinőttem és belebújtam
egy új életbe, mint a patak,
ki folyóvá nő, beledagad,
aztán pedig tengerré lesz,
a fájdalom emberré tesz,
visz a folyó, kapaszkodjál,
semmihez se ragaszkodjál,
csak a belső fényed óvjad,
abból válik fényes holnap!
Tenger, folyó, ezüst patak,
forrásból jön s felé halad.
Szemembe nézz, lelkem ragyog!
Félelmemnél nagyobb vagyok!
MAJOR PETRA
Kihűlés
Mikor átfordulnak szemedben a tükrök,
olyan leszel, mint a befagyott tavak,
amik önmagukba bámulnak tavaszig.
Olyankor a parton várom a rianást,
fázom, zsibbadok és lilul a szám:
képmásom mindig a jég alatt ragad.
PELSŐCI GABRIELLA
- Lekésel -
Elbúcsúzni kellett volna.
Valaminek.
Becsukni a kórterem ablakait -
még bejön ránk a hideg...
Milyen bolond az ott? -
én, aki a sarokban van s zokog.
Lekésel.
Mielőtt te is idekerülnél,
már minden illúziómmal meghalok.
*
- In orbis -
Megágyaztál amíg testem máshol járt.
Puha dunyhád egy álomban
reménnyel volt töltve rám.
Nem maradtál hosszan,
de folyton látogatsz.
Könnyes ecseteddel
megfested rám arcomat.
Ne menj el, csak maradj még tovább!
Elaltatom szavaiddal az egész ősz havát.
Kimerítő feladatom csak rajzolom,
az álomtompa köröket gyakorlom.
A szavaid -
mint a világ.
Sóvárgom benne ritmusom.
SZÖLLŐSI BERNADETT
Advent
Advent napján kicsit megáll az élet,
az idő lassul és a lélek magába száll,
egy percre megérti az ember a létet -
ki eltévedt, az ma visszatalál.
Megpihen a test, és halkul a világ,
egy pillanatra mintha Isten közeledne,
mintha hallott volna minden egyes imát -
bárcsak minden nap ilyen lenne.
*
Bennünk van
Ajándék vesz téged körbe-körbe,
gyere, nézzünk együtt a tükörbe.
Most elmesélem, hogy hol az a kincs,
amit pénzért nem kapsz, és a boltban sincs.
És nincs a fa alatt, vagy a szendvicssütő mellett,
vagy a plüssben, amit kaptál zokni helyett,
se a harmadik tusfürdőben, egy csomag teában,
se egy serpenyőben, tudod, olyan Tefal-ban.
Nincs a mézeskalács színes mázában,
se a kutya, - vagy a macska házában,
se kócos angyalhajban, se cukrospapírban,
vagy asztalon hűlő rántotthús panírban.
Se koszorú alatt, se táncoló gyertyalángban,
szerte a városban, vagy a nagy világban,
ne nézd a papucsban – ott sosem leled,
kuglóf mazsolái közt se keresd.
Hisz nincs átkötve, nincs rajta masni –
ezt nem lehet csak úgy ajándékba kapni.
Nem rozé pezsgő ez, ami kifut és habzik,
vagy porcica, ami az ágy alatt alszik,
ez nem egy ígéret, vagy tóban ringó ladik,
nem lábjegyzet, ami a lap alján lakik,
nem ígéretektől roskadó, szétfirkált papír,
nem drágakő – smaragd, vagy zafír.
Nem nyakkendő, amit kaptál, épp a hatodik,
mert ezt úgy hívják, hogy szeretet, és benned lakozik.
R. HORVÁTH SÁNDOR /SAPA BROWN/
Az Amazonas mentén
Föld. Fák. Rom.
Dísz. Csend. Lom.
Bűz. Szenny. Lomb.
Hant. Sár. Domb.
Zöld. Nyár. Füst.
Víz. Nap. Üst.
Lét. Fojt. Lég.
Fény. Árny. Vég.
BRAUN KRISZTINA
Palacsinta
Kinyitotta a hűtő ajtaját és az utolsó szelet sajtot a szájába tömte. Az üres műanyag tálcát visszalökte a bepárásodott üvegpolcra ahol egy megkezdett eperlekvár, és egy penészes citrom mellett néhány tojás árválkodott. Belökte a hűtőajtót, hátával nekidőlt, majd lassan lecsúszott a padlóra. Látszott a lehelete. Kipirosodott orrát a hosszú pulcsija ujjába törölte. Körülnézett. Ebből a nézőpontból teljesen más volt a konyha. Az asztal alól meglátta az ablak alatt támaszkodó seprűt, lapátot, a szemetes oldalán végigfolyt ragacsos lét. Néhány szem dió kukucskált ki a konyhaszekrény alól, talán a múlt karácsony óta arra várnak, hogy valaki megtalálja őket. Lehasalt és kihalászta őket. Apa régen egy markában három diót is meg tudott törni. Neki még ez a kettő sem roppant össze, hiába nyomkodta két tenyérrel. Felnyúlt a fiókhoz és kitapogatta a húsklopfolót. A diókat a földre tette és az egyikre rácsapott vele. A dió szétroppant, héja messzire repült. Kihalászta a belét és a szájába tömte. Zizzent valami a sarokban, majd a szekrény alól egy apró szürke egér halált megvető bátorsággal megcélozta a dióbél egyik darabját az asztal lába mellett. Nem mozdult, várt. Kíváncsi volt, az egér közelebb merészkedik-e hozzá. Az betömte a szájába a csemegét és két lábra állt. Őt figyelte, egymást vizslatták. Óvatosan letette a második diót, de most kevésbé hevesen csapott le rá, így a héj csak szétrepedt, nem repült száz felé mint a másiké. Lehántotta a héját és az egyik felét a szájába dugta, a másikat kettétörte és az egér irányába dobta. Az apró rágcsáló vagy nagyon bátor, vagy nagyon éhes lehetett, mert előbb hátraugrott majd gyorsan a felé dobott élelemhez futott és felkapta. A fél dió majdnem akkora volt, mint ő maga de szájában tartva a szekrény menedékébe rohant vele. Aztán eltűnt, talán a szekrény mögött a falban volt az otthona. Egyedül maradt. Anya már ilyenkor itthon lenne, ha még élne. Rotyogna valami a tűzhelyen, a rádióból zene szólna, dúdolgatna kissé hamisan. Nagyot fújt, felpattant. Nem akart sírni. Most nem. Apa műszakban van, ő vállalta el, mert karácsony este duplát fizetnek. A nővérének itthon kellene lennie, a hűtőben kajának kéne lenni, mert apa neki adta a pénzt, hogy vásároljon be és dobjon össze valamit legalább. De persze sehol sincs. Biztos a fiújánál van, mint mindig. Otthon az egész család, szívesebben van ott ahol körülugrálják, kiszolgálják. Kicsoszogott a fürdőszobában és az ovális tükörben meglátta magát. Ha apa így látná, nagyon szomorú volna. Fekete festék kenődött el a szemén, haja szerteszét, ruhája is hagyott némi kívánnivalót maga után. Persze, hiszen már két napja nem volt itthon. A haverjánál volt, de az most azt mondta, nem maradhat. Karácsony az karácsony. Persze. Akinek van kivel töltenie, annak az. Neki csak egy ugyanolyan nap mint a többi. Kinyitotta a zuhanyt, megvárta amíg meleg víz tört elő a zuhanyrózsából és lassan párával vonta be a tükröt. Ledobott mindent magáról és a meleg víz alá állt. Jólesett a víz. Lecsutakolta magát, hajat is mosott. Közben észre sem vette és azt a dalt énekelte, amit anya mindig dúdolgatott. Megtörölközött, haját kifésülte. Leakasztotta anya régi köntösét az ajtóról. Néhány rémült pók szaladt világgá mögüle, hiszen már több mint egy éve ott lógott. A szobába ment, bekapcsolta a gázkonvektort, aztán a konyhába sietett. Azért is karácsony lesz, mormolta makacsul és összesöpörte a padlót, az asztalt letakarította, bekapcsolta a rádiót. Ahogy melegedett a lakás, úgy lett neki is egyre jobb hangulata. Talán a melegvíz miatt, talán a kisegér miatt. Tudta, hogy nincs egyedül. A konyhaszekrényt kitárta és leltárt csinált. Liszt, cukor van. A hűtőben volt a két tojás. Palacsintát fog sütni! Legalább azt az egyet tudja. Elővette a palacsintasütőt és bekeverte a tésztát. Az első kettőt elégette és túl vastag is lett, de aztán a következő már szép barna foltos lett, lendületesen dobta fel majd tette az odakészített tányérba az elkészült palacsintákat. A rádióból régi dalok szóltak, hangosan énekelte ő is, majd amikor megfordult a nővére zavart, meglepett arcára tekintett, aki két szatyorral a kezében, dermedten állt az ajtóban. - Na mi van? - Vigyorgott rá. Egy óra múlva az asztalnál ültek és tömték magukba a lekváros palacsintát. Kulcs zörgött a zárban és apa feje bukkant elő a sötét előszobából. - Hát ti? - nézett körül meglepetten a meleg, palacsintaillatú konyhában. - Palacsintát sütöttünk! Boldog karácsonyt! - vigyorogtak rá teli szájjal. - Hoztam egy kis grillcsirkét - húzott elő apa egy csomagolópapírt a táskájából - még meleg.
Együtt ültek az asztalnál, palacsinta, grillcsirke, egyaránt fogyott, jószerével csapvízzel öblítették le. Egymást nézték. Bármilyen is volt, most jó volt együtt.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése