MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. november 1.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. november 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ASBÓTH ANNA
Őszi séta
Fényről sugdolózik a park
lomha duruzslással, a halk
szavú idő messze árad,
s ráncai közt – ha már fárad -
elcsitul a bágyadt sugár.
Oly szelíd és hűvös a part,
csigaházba félhomály tart.
Este jön. Nem várat, nem vár.
Múlni a levélnek sem fáj -
a kerék örökké forog.
MIHAI EMINESCU - (Adânca mare...)
Fordította:
SZILÁGYI FERENC HUBART
A mély tenger…
A hold alatt de mély a tenger árja!
Ha feldereng a víz e szőke fényre,
s iszapban álmodik megannyi lénye,
a csillagok hadát tükörbe zárja.
Nyugalma változik kegyetlen tetté,
és háborogni kész sötét világa,
magasba törtet ott ezernyi ága,
az árva földet tán el is temetné.
Ma áradás, holnapra majd a lárma
harmóniája ez, s nincs vége, hossza,
természetének ily sötét a járma.
Az ősi tengerek szeszélye hozta.
Mit ér a vágy, amely ma inspirálna,
közömbös ő, magányom így fokozza.
VASKÓ ÁGI
Már meg se rebben
Nézem a fákat ... Meztelen vállukon ruhájuk bontva.
Itt a november ... Hűs csókú szélben bomlik a kontya.
Rőt avarágyon szárad a remény, s az ifjúkor álma.
Tétova lelkem, már meg se rebben a napsugarára.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Rozsdáll az ősz
Rozsdáll az ősz, s a fák alatt,
borongós kedvű szél matat,
keresi tán a nyár nyomát,
lomhatag szárnnyal száll tovább.
Ólomszín, testes fellegek
égre feszülve fekszenek,
s takarják el a gyér napot -
éjszaka minden megfagyott!
Didergő, dermedt reggelek;
fázom, s miattad reszketek,
vacog a szívem, kék a szám -
nem ölelsz többé jó anyám!
Kezemben vékony gyertya ég.
Szívemből verset mondanék,
de nincs szavam, csak némaság,
s gyötrelmes kongó éjszakák,
hol harcba száll az ész, s a szív.
Az álmom sírva visszahív
egy percre csak; hogy megbocsáss,
hiszen az élet megy tovább,
s nehéz cipelni terhemet.
Tudom, hogy értem megteszed;
átölel égi fénykarod,
s meleg kabátod rám adod.
2021. október 30.
KISS-TELEKI RITA
elég se
nem a néma messzeség
és nem az idő, az most nem elég,
nem a jómodor, a tömjén,
nem a léha erkölcsén
átnézve bukkan fel a válasz,
ide szavak kellenek,
erő és igazság, csak
ez a néma messzeség…
nem, ez már nem elég
PELESZ ALEXANDRA
Más most
Tudod, bennem
mindig öröm volt a nap, de most…
de ez most valami más darab,
most a nehéz bíborfüggöny helyett
a szivárványszínek adnak helyet Neked
és lobban a láng, és forogni kezd a Föld,
de nem úgy, mint régen,
most nem csak egy kört rajzol,
csillagokat szór, mint Szenteste a gyermek,
ki szívével látja a láthatatlan lelket,
most fényt hoz rám a Nap, de nem olyat, mint régen,
csóvájában ezernyi képet fest az égen,
most máshogy fúj a szél,
és más eső esik,
elmossa a múltat, ha szakad reggelig,
most más színű a víz is,
fodros hullámain pehelykönnyű érzés
mozdítja karjaim,
máshogy él a test, mást lüktet a szív,
sejtjeim membránja keringőre hív,
térkép lett a bőröm, az ég útjait érzi,
összeköt a mámor és akad, aki érti
hogy
más most ez az eső, elmossa a múltat
az ázott Föld öléből új életet bújtat,
mit szerethet az Isten!
Mit szerethet a Nap!
Mitől értelmet nyer újra
minden pillanat.
TÓTH ANDREA ~ REA
Nász
Ordas csend szállt a ritkuló lombra,
Pár elsárgult levelet bontott az ősz,
Igent mondtam a rozoga napokra,
Huszonkettőt szántott mögöttem a föld.
Oszlopok dőltek a kimondott szóra,
Másvalaki hangján rebegett a csönd,
Letépett karokkal öleltelek át,
egykor még jó volt az azelőtt.
Ketten ültünk a hattyútollszín nászban,
Tört csipkefátylam alá beszitált a köd,
Kezemben rózsa - kamrámban vágta,
megbotlott nyelvem a színe előtt.
Meleg csontjaink sosem forrtak össze,
Megrekedt köztünk a levegő,
Lépteidet érzem a felforrt borvidéken,
Gyermekeink szeme zárvatermő.
Messze fénylenek az eltévedt bolygók,
Már széjjelfolyt rajtuk az idő,
Emlékeimben arcod élesre karcol,
Fojtó szagot áraszt a vén temető.
ZAKAR MÓNIKA
Bújócska
Meddig tarthat még a játék…
Micsoda őrült vadászat.
Hatástalan a kéz-rátét,
Hisz fejlődik a hadászat.
Bolondok bálján a világ,
Velejéig romlik a tánc.
Naponta hervad friss virág,
S az urakon simul a ránc.
Néha egy-egy állat mordul,
Vére fröccsen, körme törhet…
Védi magát, hátra fordul,
Féltve pásztáz körbe Földet.
Távolban, de mégis belül
Már figyelhetjük a bunyót.
Vigyázat, ki fönntre kerül
Elővezeti a hunyót.
R. HORVÁTH SÁNDOR
- L e g b e l ü l -
Egyre ritkábban jár el a nyelved,
egyre sűrűbben akad el a szád,
megint le kellett ezt meg azt nyelned,
mintha azt látnám, hogy kimondanád.
Mintha sötét köd ülné a kedved
s nem úgy görbülne már meg az a hát,
mint ki Napba néz és attól szenved,
önmaga ellen se nyerhet csatát.
Mint aki marad s kivár egyedül,
döcögve némán a sarokba áll,
tele az asztal, de oda se ül,
aki mindenre kifogást talál.
Ahogy a tükör bámul, rám vetül,
mintha én lennék az ott legbelül.
PÖDÖR GYÖRGY
Krizantémszirmok
Odaát-virág
Gyertyák fénye égig árad,
könnyé emlékült más világ,
hol kőbe vésve sok bánat,
s hófehér odaát-virág.
Lángot néz a gömbült szirom,
hol kanóc szívem benne ég,
üzenetem beleírom,
eggyé váltunk már vele rég.
Az éjszaka csillagleple
szép hajdanvoltat vallató.
Estelente úgy hiányzik
az anyám-hangú altató.
Apám-hajú fehér színed
arcát bennem visszaadja,
ikertükröm mennybe viszed,
bár neki már angyal tartja.
Néma csendben láng citerál
szívemben őrzött ideát:
hogy nagy galaxis-szemén át
majd idelát az odaát!
Szeretteim emlékezete
VERNYIK LÁSZLÓ
Tündér-dal
Ellopnálak egy kicsit a mából,
csak úgy magamnak, aranyos lomnak.
Mint bicska, ha szívet farag ki fából,
átadnálak az irodalomnak.
Jó szemmel nézne le Isten ránk most.
Szálló hajadba virágot fonna,
s én fejed alá tenném a vánkost
és el is aludnék a karodba.
Testmelegednél nyugovóra térne
néhány órára e szörnyű jelen!
Szeretnélek, s Te szeretnél végre...
és csak szundikálnék a melleden.
Azután nagy, álmos szemeimmel
csodálnám meg szép szemed bogarát.
S a versekkel- jó testvéreimmel-
rólad mesélnénk itt és odaát!
Hajnalonta megfürösztenélek...
S ha gyolcsruhádba öltöztettelek,
saját odúmba, némán visszatérek,
hisz téged el kell, hogy engedjelek...
2021.10.23
ANDRÁSSY RÉKA
Néha még....
Eltévedt, fényes kis bogár,
beszél a szem és hallgat a száj....
Puha, őszi avarban fürdök,
kósza, rakoncátlan fürtök
keretezik arcom, szél játszik vele,
minden fájdalomnak megvan a helye.
Hogy oka van- e, az az Isten titka,
rabmadár a lélek, a test a kalitka.
Napot hízlal az ég, aztán Holdat,
a ma kínjára ráterül a holnap.
Hegedű szól, bőröm alá kúszik, sírnom kell tőle.
Egy kicsi gyík napozni feküdt a kőre.
S most mozdulatlan, mintha nem lenne benne élet.
Mikor nagyon messzire nézek, olyankor félek.
A kert végében tenger van, ráhullámzik az őszi levelekre.
Néha még gondolok a kezedre.
Szememet lehunyva tartom. Ha kinyitom eltűnik minden.
Naponta meg kell születnünk, hogy ne múljunk el innen.
ÉLES ANETT
Nekem az ősz…
Nekem az ősz az összebújás,
védő öledben melegedés,
nekem az ősz a színkavalkád,
nem fájó, csodás elengedés.
Vadvörös csók az őszi szélben,
bíbor és arany suttogó fák,
ezüst alkony a tó vizében,
mézszínbe hajló lombkoronák.
De nagy festő a szép természet!
Könnyen varázsol ezernyi színt,
hűs paplannal majd betakarja,
tavasszal köszönt, újra, megint.
Nekem ő nem mostohagyermek,
csodás színeit és hűvösét
imádom én - akkor születtem,
anyám vajúdta kisgyerekét.
Nekem az ősz szerelem évszak,
hozzád bújok, a fénye ölel,
nekem az ősz mézédes szőlő
csókja a számon. Isteni jel.
DOBROSI ANDREA
Elég, ha akarod
Van úgy,
ha kifut a tej,
te utána mennél,
ha leszakad az ég,
esőcsepp lennél.
Néha az álmokat
elsöprik a szelek,
a csilagok
se ismernek fényteret -
de legyél te a tej,
odafent derű...
...minden véget ér,
ilyen egyszerű.
Ami még távol,
máskor már közel:
a jövő is múltidő -
elég,
ha akarod,
s boldog leszel!
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Majd megírlak, (egyszer)
de nem most majd máskor
mint hulló levél az őszre, úgy emlékezem rád
s miként gyertya a közeledő lángra,
a kezdetek és a vég egybeolvadása
és úgy utazom mint egy csepp víz a térben,
időtlen időkig, tengerben, szélben, dérben,
hozzám menekül a gondolat a változás alatt
pár percig vagyok így, ha jő a szél,
tudom hozzád is elér, felcseperedik a fény
lesöpri válladnak sötétjét - elég?
s míg összemorzsol a világ bánata,
megrázott kabátod redőin végigfuthatok,
ma megint csak elesett - suttogod
majd magadra gombolod a nap gondolatát,
lépteket kopog a távolság,
gyertyagyöngyökkel rajzolom az élet vonalát
OROSZVÁRI KATALIN
Körforgás
Ahogy kihajtott a levél a fán,
most pont úgy, hangtalanul, lágyan vált
el ágától, hogy egy alvás után
létének rendjét, algoritmusát
vezesse le az anyatermészet,
mellőzve mind a fölös eszméket,
s helye legyen a megújulásnak,
ha a mindenség fényként kiárad.
Ahogy a föld még rezdülve neszez,
igazi csend ez, élettel tele.
Lásd, szorongón nem agyal a gyökér,
miért is kell az, mitől nődögél?
Miért is jó a tiszta táplálék?
Életében nincs hamis színjáték.
Hangja is akkor van csak a fának,
ha vad vihar jő, vagy balta vágja.
Így én sem sírok csendeket többet,
lelkem elbújt a sejtelmes ködbe.
Némasággal zárt elmúlást mérve
még megdobban a szív, de mi végre?
Lám, új kört kezd majd úgyis a tavasz,
s mi útnak indít, mindig ugyanaz
a reménnyel telt játék-szenvedély:
szeret-nem szeret, kiszámolt esély.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Levelek
A köd sűrű fátyolként remeg
az őszülő táj kontya felett,
és gyöngyös pártát fűz a dér
a fák ritkuló lombja köré,
a gallyakba kapaszkodik még
és csak leng és leng
a sok szép levél.
Üres fészkeket dajkálnak
az ágak közt bús dalokat
hegedülő kósza szelek,
egy kaptár belsejében már
akác ízzel duruzsolgat a nyár,
és csak hullnak és hullnak
az elfáradt levelek.
Tarka avar közé bújik a nesz,
a dérkristály mohán mereng,
csendet hintál egy hervadt virág,
mint búcsúzó lombját az akác,
és csak nézem, nézem a fát.
Csak egy ingatózó levél
vagyok Isten tenyerén.
TOTH ENIKŐ
Bús november
Szeretném hinni ez a melankólia
csak egy bús, borongós őszi állapot,
s az esztendő hozta testi-lelki teher
egy próbatétel, mit a sors rám szabott.
Szeretném hinni, jönni fog új tavasz
mely öröm szirmokat bontogat,
elmúlik minden kín és a fájdalom,
s már nem űzi gyötrődés álmomat.
Szeretném hinni a kihullott könny
olyan volt, mint futó nyári zápor,
úgy tűnik el majd minden rossz,
mint bibéről széllel a virágpor.
Szeretném hinni, ébred egy reggel
nyugodt álommal tűzdelt éj után,
s emlékezni fogok majd arra is
milyen volt egy nevetős délután.
Szeretnék hinni, ám nincs levél,
a szél lombtalan fán tar ágat cibál,
halovány reményeimre november
szürke felhőből még több bút szitál.
MAGLAI BARNABÁS
Megtartom
Azt hittem hogy soha…
Megfáradt Angyalok mosolya
Szembenézni a szembe
Csak az íriszt keresve
Eltünni benne örökre
Minden fájdalmat túlröhögve
Még ha nem is lesz bocsánat
Én megtartom az apró csodákat
Átviszem őket a folyón
Lesz kinek visszadobom
Én meg maradok a túlparton árván
Köztünk a híd hófehér szivárvány
KONDRA KATALIN
Memento
Most, hogy már november van
korábban sötét az este
talán lesz idő a kályha mellett
meghitten ülni elmerengve.
Elmélkedni erről- arról
elmúlt időkről halandókról
majd kimenni a temetőbe
gyertyát gyújtani a sírokon.
Mennyi virágzó földhalom
itt egy rokon- ott egy rokon.
Ahány színes falevél
annyi emléket sodor a szél.
Eszembe jut a nagymama háza
a tulipános láda a nagyszobába
a kemencében sült a kenyér
illatát érzem, bennem élnek
a régi nyarak, karácsonyok,
mikor együtt volt még a család
együtt főztük a kocsonyát
sütöttünk kalácsot, pitét.
Egy-egy gyertya mindenkiért
akiket nem feled a szív,
itt vannak körülöttem mind:
nagyszülők, szülők, nénik, bácsik
bennem élnek csendben tovább
míg találkozunk odaát.
THAMÁSSY NAGY GÉZA
Őszi lélekkaland
mind egy fáról növünk
rügyként fakadunk tavasszal
és levélként zizegünk a nyárban
pompázva zöldben míg lehet
aztán ha rossz idők jönnek
lehullunk sorban ősszel
vajon ki kezdi ha én nem
mert én még nem akarom
bár azt sem akarom
hogy téged lássalak
szállni alá lassan
a sárba szerelmem
akkor inkább kezdem én
legyek az elsők között
kezedet fogom még de
engedd hogy megelőzzelek
2021.10.29.
BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA
Penna
Könnyű sóhajjá ritkul a harmat
hűvös lehelet zúzmarát aggat
kristály fátyolruhát hímez a tél
s pőre ágkaron elpihen a dér
Lehulló csillagok semmibe tűnnek
arasz'ló napkelte fénymagot ültet
lelkek tavában a remény dereng
Isten pennája írja a jelent
BÖRZSÖNYI ERIKA
Ablakom előtt a fák
Sosem tudom tetten érni a pillanatot,
amikor ablakom előtt a fák üde zöld
ruhájukat vörösre, és aranysárgára váltják.
Pedig minden nap gyönyörködöm
bennük, hallgatom a lombjaik közt
csicsergő madarak hangját, tavasszal
egészen közelről szem-és fültanúja
lehettem a fészekrakó dolmányos varjak
igyekezetének, hogy a pici dolmányos
babák felnövekedve szárnyra kapjanak.
Most mégis, mint minden évben, meglep
a látvány, mintha csak egyik pillanatról a
másikra történt volna, hogy aranyszínű lett
valamennyi fának a lombja. Már csak pár nap,
és elengedik ágaikat a levelek, hogy dúsan
beborítsák a földet, és ég felé nyújtózva várják
a kopár ágak velem együtt, újra a tavaszt.
2021 10 19
TÓTH TEODÓRA
a semmi
időnként megcsavarja
szívemet
magam elé
fáradtan vetítek
egy soha nem látott
képet
szenvedek vagy szabadon
létezek
néha eszmélek
perzselő hiány égeti
bensőmet
nálad felejtettem
lelkemet
Isten látja minden
léptemet
elveszteni a semmit
azt az egyet biztosan
nem lehet
illúzió birtokolni
a mindenséget
LOVAS ZSUZSANNA LUX
Tűz ég bennem, forgószél repít
Tűz ég bennem, a forgószél repít,
s mégis-mégis álmodozom megint,
egy békés, nyugodt, csendes életet,
lágy dallamokkal gyógyított sebet.
A zene bódít, megcsal, oly hamis,
lelkemben épül egy új piramis,
hogy múltamnak ne csak temetője,
de emléke legyen. Teremtője
megfosztott lelkemnek. Táncot járnak
a rongyos cafatok, redőt ásnak,
békétlen hangolók, arcra hullva
az idő kegyetlen, megbosszulva
ráncát festette. Az ecsetvonás,
mi formálta arcom, egy felvonás...
A színpadon vagy manézsban vagyok
koldust akár vagy királynőt játszom
- csúf idő előtt fejem meghajtom -
amit Kronosz tőre reám rajzolt,
az gazdagságom egy-egy tégelye
melybe életem kicsét rejtettem.
Volt, hogy szégyelltem, elkeserített,
volt, hogy a múltam csatát veszített -,
aztán rájöttem, mily gazdag vagyok
- felettem mindig - meleg fény ragyog!
Tűz ég bennem, a forgószél repít,
s mégis-mégis eltűnődöm megint:
büszkén hordozom minden kincsemet -
tavasz, nyár, ősz - Szabadság!- mindenem.
EGERSZEGI ÉVI
Voltam
Voltam kedves, madárajkú
csicsergés az álmodban,
púder színű, bársonyhajú
királylánnyá változtam.
Voltam kedved ringatója,
arcodon a nyári szél,
reményeid biztatója,
asztalodon friss kenyér.
Voltam utad egyengetve
láthatatlan gondolat,
tested nehogy Nap perzselje,
varázsoltam lombokat.
Voltam titkod megőrzője,
cinkostárs az ágyadban,
vágyaidnak szeretője,
lelked mélyén járhattam.
Felébredtél, verejtékben
úszott minden képzelet,
minden éjjel megigéztél
nem engedve szívemet.
STÁBEL REZSŐ
Elmúlás
Hullik a rozsdás bús falevél,
fűben elmúlás, foszló remény.
Sorvad a szív is fáj sok emlék,
ember oly gyenge, sorsa ledér.
Szárad a gyep már zöld színe ég,
zokog a föld ott hol sír az ég,
süllyed az elme, elfogy a tér,
nem lesz mit tenni, ellep a jég.
Utolsó látvány egy üres kép,
tiporva minden, minden mi szép.
Nem éled újra, meghal a rét,
szikra a jelen, semmi se véd.
GÁLL JÚLIA
október
mosolyog a napsugár
indián nyárnak haván
ontja fényét világra
vadszőlő rőt lombjára
hűvösek már az esték
a nyár érezheti vesztét
könnyen azért nem adja
nappal mézédes csókja
diófa büszkén zöldell
diót még burok ölel
mocorog is már benne
a zöld fűre ráesne
átölellek október
teljes szeretetemmel
a derűd s a mosolyod
színeidben hordozod
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
TISZAÚJHELYI ANNA NOA
Régi illat
Sok éven át remélte, hogy valóban felfigyel rá. Feston sötét tekintetű kemény ember volt. A nő még gyógyulgatott, törékeny volt, amikor először találkoztak. Festont erősnek és magabiztosnak látta. Mindig is az ilyen fajta dominancia vonzotta. Határozott, mosolytalan és sármos. Gondolta, hogy ha meghódítja, elragadja valamiféle szenvedély és nem tud majd tőle szabadulni a férfi. De fordítva történt. Mindig váratlanul jelent meg, ami egyfajta folytonos izgatottságban tartotta Corint. A várakozás kételye, a bizonytalanság ereje hatott rá. Feston tudta. Ő irányított. Corin Hiába akarta nem tudomásul venni. Elgyengítette. Nem szerette azt, amilyen miatta lett. Befolyásolható, addiktív, gyenge. Sok éven át működött a férfi játszmája, és ő belement. Játékszabályok nem voltak, legalábbis kimondva soha. A férfi eltűnt; köd előtte, köd utána. A nő várt. nem kérhette számon. ha mégis így történt, megint eltűnt. Így voltak a szerepek leosztva. Nem volt hibás, hiszen mindenki választhat. Eltelt 10 év, vagy még annál is több idő. Szinte semmit nem tudtak egymásról. Egyszer csak az útjaik megint keresztezték egymást. A nő erős volt, a férfi házas lett. Nem szerelemből. Csupán biztonságból. Kívülről is megváltoztak...de az illat, ugyanolyan maradt. Corin független, magabiztos nővé érett, míg Feston folyton önigazolt. Nem szerette magát és képtelen volt az idővel szembe nézni. Kicsit olyan lett a helyzet, mintha egyenlíteni akarna a karma . Nem volt ebben semmi szándékosság. Az első találkozás egy hangulatos ír pubban történt. Minden fából volt, kedves és meghitt helynek tűnt. Ugyanakkor volt benne valami nagyvilági. A világ zaja beszűrődött, olykor autók torlódtak fel a bejárat előtt, de ahogy elült a zaj és leszállt az éj, megérkezett valami merőben más, mint a nappali élet. Az éjszaka úgy osont be az ajtón, mint egy hatalmas tigris. Zöld szeme úgy villogott a sötétben, mint egy kísértet. Az emberek nyitottabbá válnak este. Bátrabban lesznek és izgatottak. Sebezhetőségük áttetsző lesz, mint egy hatalmas ponyva. Emberré válik még a legdurvább lény is. És ez a pillanat bizony okozhatta volna a vesztét is Festonnak. De nem történt meg. Nem mentek el a szállodába, nem lett bűntudat, nem maradtak kérdések és nem érkeztek válaszok sem. Az illat ugyanaz maradt....csak felcserélődött. Lesben állt egy erős nő, s vele az érettsége, bátorsága és a szeretet, ami nem engedte, hogy legyőzze a másikat. Nem volt már oka, eltűntek a miértek. Mindenre egyetlen pillanat adott választ. A megérkezés, az ölelés, a barátai szavak...és egy pincérnő, aki az 50 -es évei közepén járhatott. Feston úgy beszélt vele, hogy azonnal nyilvánvaló lett: ő is egy egykori áldozat. A régi, nemtörődöm , fesztelen, érzéketlen férfi áldozata, aki most gyenge, védtelen és férfiatlanná vált Corin szemében. Mosolygott. Semmi más nem jött belőle őszintén, de ez igen. Mindenfajta csalódottság nélkül csak mosolygott, felhörpintette az utolsó korty italát és elindult a hegy felé, ahol lakott. Csend volt. Rátelepedett a felismerés, a megértés homályán át. Kiüresedett, megpihent benne a régi sebzettség, s csupán a hűvös őszi szél hangja kísérte hazáig. Nyugodt volt és magabiztos. Az illat, amit egykor szeretett, egyre távolibbnak tűnt és mire felért a hegyre, egyszerre csak...elillant.
BARÁTH ZOLTÁN
Csendes pihenő
Sok sírnál imbolyognak már a mécsesek lángjai. Csípős, november elsejei hideg van. Jól összehúzom magamon a kabátot, ahogy végighaladok a sétányok között. Kicsit bizonytalanul mozgok, rég voltam itt. Találgatom, merre is kell mennem. Legutóbb még ifjú felnőttként jártam erre. Szép idő van amúgy. Nem fúj a szél, a nap is süt, de ereje már nincs. Kora délutánra már más szögből szűrődik át a fénye a fák ágai közül. Csak visznek előre lépteim. Rá találtam az emlékeimnek ismerős ösvényre, míg végül megállok jó magam is a sötétszürke márványlap előtt. Látszik, hogy más is rég járt itt. A kő kopott., a feliratot alig lehet kiolvasni. De hiszen úgyis tudja az ember, mi van odavésve! „Itt nyugszik…”és a név, vagy nevek. Lepakolom a magammal a bejáratnál álló árustól vett koszorú, gyertyákat, mécses-tartót. A talaj jéghideg és betonszilárdságú. Nem lesz könnyű nekik áttörni ama napon, a Feltámadáskor. Nem is én lennék, ha nem képzelném el magamban a jelenetet. A csontkezeket, ahogy alulról feszítik a földet. Vajon, fáznak ilyenkor odalent? Aztán elhessegetem magam elől ezeket az eretnek gondolatokat. „Csak a testem!” – ahogy Gárdonyi sírjának kövére is vésve van. Elrendezgetek mindent. Kiürítem a virágtartókat, friss vizet töltök beléjük. Elhelyezem bennük a magammal hozott szálas növényzetet. Körberakom a sírt mécsesekkel és meggyújtom mindet, egymás után. Sokáig állok ott. Már nem fázom. A mozgástól kimelegedtem. Csak nézek magam elé. Emlékszem. Mindannyiukra, akik itt vannak. Tata, Mama, Fater. Gyorsan sötétedik az óraátállítás miatt. Ideje indulni. Vissza a meleg szobába, ahol elképzeltem ezt az egészet, ahogy elképzelem, mint minden évben megteszem ezen a napon. A mécsesek fényei csendben lobogva kísérnek. És velem is maradnak a következő alkalomig.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése