KORTÁRS CSILLAGOK

 

MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. november 4.

KORTÁRS CSILLAGOK 

-Összegyűjtött írások 

MAJOR PETRA (1983. március 26. Pécs)

Petrus írásaival egy amatőr Haikus csoportban találkoztam legelőször, ahonnan épp elköszönt, különböző okok miatt.

Azonban kíváncsiságom felé, illetve munkássága felé vonzott, egyfajta késztetést éreztem arra, hogy többet olvassak és megtudjak róla, mert a Haikuiban volt valami plusz, a tömörség mögött meghúzodva, amolyan továbbgondolás és továbbrezgés, ami akár egész nap is az olvasóban maradt. Valljuk be erre oly kevesen képesek.

Mindazon túl, hogy Petra játszik a szavakkal a magyarnyelv keretein belül remekül alkalmazza egy-egy szó  több jelentőségét, vagy pusztán ügyes megoldásokkal generál több értelmezhetőséget, szellemes és kedves módon.

Mára már annyira egyedivé vált a haiku költészete, hogy talán nem túlzás, ha azt állítom, akár 50 szerző közül is felismerem melyik az övé.

Az egy- vagy kétsorosai is annyira nagy jelentőséggel bírnak és annyira kiforrottak, hogy néha magam is irigykedem, persze jó ízűen, hogy milyen jók és hogy miért nem pont én írtam meg. Én eme kis csodáit elneveztem Petrucitáknak, mert megérdemli, kiérdemelte, hogy költészete megkülönböztetve legyen a többi költő munkássága közül... 

Később aztán más irodalmi portálokon is olvasni véltem Tőle már verseket, és miután rendszeres szerzője lett a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldalnak a MIR-TUS Irodalmi folyóiratba is örömmel ad írásokat. Két alkalommal novellával is jött... meglepetésemre. Csodáltam, csodálom mennyire több ágon csüng művészete az irodalomban.

Számomra nagy öröm és megtiszteltetés, hogy megismerhettem és barátomnak tudhatom Őt.

Szeretettel ajánlom mindenkinek a kedves figyelmébe Petrus írásait.

Ő így vall magáról:

Pécsen születtem, 1983-ban.

Kisiskolás koromban faragtam az első rímeket a magam szórakoztatására, de komolyabban csak 8-9 éve foglalkozom az írással. Körülbelül 5 éve kezdtem el publikálni, eleinte csak online magazinokban, mostanában már nyomtatott lapokban is. Hamarosan megjelenik az első kötetem.

HAIKU 

Függőség

Az élettel egy

gond van: az ember roppant

mód hozzászokik.

Fogadás

Lelki tudomány:

mindent úgy várni, ahogy

érkezni szeret.

Hajlam

Alkati kérdés,

ki tudod-e hízni szűk

látókörödet.

Igaz történet

Megalkuváson

innen, komfortzónán  túl

élnek Boldogék...

Nyelvi

hemofília:

elvérzik a mondat, ha

a szavamba vágsz.

Verseny

Kávédban cukor,

karodban én, vajon ki

olvad el előbb?

PETRUCITÁK

Hála gyakorlat

Fejemen van:

elég fül,

elég orr,

elég száj,

meg/elég/szem.

Kintsugi

A/kár/mi

arannyá válhat.

Abszolútum

Alatta nincs más

felette/sem.

Asszociáció

szapora pulzus - az ér/intése

Kitekeredve

Előttem áll mindaz,

mi még hátra van.

Teszt

Mihez kezdesz a(z) (sz)árnyaiddal?

VERS

Hubble-állandó

Hogy elmaradtunk egymástól,

talán nem is a mi hibánk,

túl gyorsan tágul a világegyetem!

Mégis: a kimondott mögül

naponta csillan át a kimondatlan,

mindig csak annyi időre,

amennyi a megbánáshoz elég,

aztán három, kettő, egy,

gyors rándulás a gyomorban,

és az egész súlytalanná lesz

- nem kereslek ma sem.

Hívhatsz ezért makacsnak,

szidhatsz, hogy a fejem kemény, 

az utolsó szót neked adtam,

az utolsó csend legyen enyém!

Hajnali dadogás

Ma is a hajnal

álmatlan foglya lettem,

mit a tegnapból temetni kellett,

azt mostanra eltemettem.

Valahol egy óra ketyeg

- magában beszél az idő,

kint vacogva ruhát vált az ég,

elkékült lábán vérvörös a cipő.

Lám, itt egy új nap megint,

tán új pokol, tán új csoda,

szűkszavú imákat dadog a szívem:

felszentelt vágyaim kolostora.

Terelő

Álmodtam róla múlt éjjel,

rég volt már ilyen,

nem is értem, most miért,

nem is értem, miért most,

futva értük el a villamost,

és úgy beszéltünk, mintha

sose lett volna köztünk

az a zsibbadt tétovaság.

Keresetlenül találtak ránk a szavak,

mind, mit elsikkasztottunk

az eltelt évek alatt.

A Jászai környékén már

láttam szemében a vágyat,

s hogy esélyeit mázsálja

a mondatok közti csendben,

fejben elkezdtem hát

szétválogatni a szennyest,

szépen, lassan, szín szerinti rendben,

még egy ablakot is megpucoltam

csak nehogy újra szeretnem kelljen.

Tűz jegy

Kinek bordái közt 

tüzet dajkál a végzet,

annak nem elég az ábránd,

az anyagtalan képzet,

ott elpattanni készül 

a csontok gyenge pántja,

ott szolga lesz az ember, 

önnön szenvedélye bábja,

és futni kezd egy napon

a benne égő kassal,

hogy megkösse a békét

méllyel és magassal.

Kivonás

Lehetne tán félvállról is venni

a vasárnapok pátoszát,

nem bedőlni a fehér terítőnek,

mi foltonként megszegi úgyis

összes ünnepi ígéretét,

de a harangszó lágy szigora

asztalhoz parancsol,

majd sót szórok, kevés borsot,

mindig ugyanúgy,

s ahogy a megszokás 

az állandóság igéjét hirdeti,

kis híján hitet teszek

- aztán kiszámolom mégis, hány

terítékkel loptak meg az évek.

Bűvölet

Ezüstös bőröd üzenet,

a Mindenből embernyi,

testmeleg látomás,

a Hold gördül át rajtad éppen

– vajon érkezés ez vagy távozás?

Csillagok írják rád jelüket,

még az is, melyik rég halott,

égre száradt fény-tintával

folytatja e varázslatot.

Bűbájt rejtő, titkos térkép,

érinteni nem merem,

a csodálkozás összes szava

csenddé roskad nyelvemen.

Privát evolúció

Partokhoz szoktunk.

Bámuljuk egymás nap-verte csipkéit,

míg egyikünk elég bátor nem lesz

a merüléshez.

Hogy ki kezdi, nem fontos,

úgyis csak utólag tudható,

hogy a mélységben ki lelt otthonára.

Valami igazhoz tér vissza,

akit a víz magához vonz

– próbáld ki egyszer!

Combközépig lassan borít el,

onnantól gyors és visszafordíthatatlan.

S a bátorság jutalma ez:

aki túljut a felszín vakító fény-játékán,

és legyőzi a fulladás örvénylő iszonyát,

az nem vágyik többé a csipkék közé,

szívére uszony nő és kopoltyú.

Vertigo

„Minden ellenemre van”,*

de mindennel barátkozom,

vagyok, 

mint meggyőződés,

önmagam érvényes változata,

kitartok undorig vagy mámorig,

azután újrakezdem.

„Minden ellenemre van”,

de mindennel barátkozom,

az örökkévalóságot szánom erre,

mint akinek föld helyett

mézet hord szájába az idő,

vagyok,

a többit majd megtanulom

a szűnni nem akaró forgásból.

„Minden ellenemre van”,

de mindennel barátkozom,

szokásaim közül talán

ez a legotthonosabb,

vagyok,

kintnek könnyű csigalépcső,

bentnek nehéz vertigo.

* Füst Milán: Szellemek utcája

NOVELLA 

A géz 

Neki minden kellett az életből. Nem csak a júliusi, forró ragyogás, ami az aszfaltról az ember orráig leheli a lecsöppent fagylalt cukorkaillatát. Azzal bárki elboldogul. Erna a zimankót ugyanúgy várta és szerette, sőt, talán jobban. Igazabbnak gondolta a dolgok fagyott körvonalait, mint egy-egy kánikulai délibáb tünékeny ígéretét. Forró szívvel, hideg fejjel élt, és civódó részeit kénytelen volt naponta békíteni.

Sebeket is akart. Aztán gyógymódot találni rájuk, és hamar kiderült, hogy igen tehetséges ebben – sebesülésben, gyógyulásban egyaránt – de mivel ő akarta valamennyi tapasztalást, sosem panaszkodott. Örömeinek így mindig volt méltó ellenpontja, és magáénak tudhatta azt a képességet, amit az élet legfőbb ajándékának és végső értelmének tartott: érzett.

                                                                        ***

Nehezen vette rá magát a mosogatásra. A barátai, akiket ebédre hívott, egy órája elmentek. Azóta legalább hatszor elmosogatott már fejben, mire végre tényleg megnyitotta a csapot.     A mosogatószer erősen felhabzott a szivacson, és a hólyagos fehérség lassan vánszorogva ellepte a koszos edényhalmot. A látvány hatására felderengett előtte egy gyerekkori kádjelenet: szigetekre osztja a fenyőillatú habtömeget, némelyik szigetből hegyet formál, majd gumiállatok hadát szabadítja a frissen teremtett, képlékeny világra. Miközben agya a múltbéli habban fürdőzött, keze a jelenkori habban magától tette a dolgát. Hirtelen felszisszent. A húsvágó kés egy nem túl mély, de hosszú vágást ejtett a jobb tenyerén. A meleg vizet gyorsan elzárta, és a hideg sugárba tartotta a kézfejét. Tisztán látszott, hogy a vágás a mutatóujja tövétől, kis híján a csuklójáig ért. Eszébe jutott, hogy a legutóbbi túrázás alkalmával egy kisebb elsősegélycsomagot is magával vitt. Berohant hát a szobába, hogy előszedje a hátizsákot, amiben a kötszert sejtette, közben a jobb kezét tenyerével felfelé a magasba tartotta, mint aki épp valami magasztos dologról szónokol. Már csak egy tóga kellett volna hozzá, hogy pont úgy nézzen ki, mint az a késő etruszk vagy kora római bronzszobor, amit pár hete egy művészettörténet könyvben látott. 

Bal keze esetlenül babrált a cipzárral, de végül sikerrel járt, és előkerült a csomag. Lefertőtlenítette a vágás környékét, mull-lapot helyezett rá, majd a gézért nyúlt. Csodálkozott. Sokkal kisebb, véznább pólyára emlékezett annál, mint ami a táskából előbukkant. Indult volna az ollóért, mikor a géztekercs kiesett a kezéből, és gurulni kezdett a padlón. Szabályos ívben körbegurulta a jobb lábát, hurokba fogva a bokáját. Erna a levegőbe rúgott, hogy megszabaduljon a súlytalan béklyótól, de a rándulástól a géz továbbgurult, és a bal lábát is csapdába ejtette. Erre topogni kezdett, hogy mindkét lábát egyszerre szabadítsa ki, ám a géz, mintha önálló életet élt volna, egyre több kört írt le a lábai körül, míg a szorítás olyan erőssé vált, hogy Erna az egyensúlyát vesztve földre zuhant. Felnevetett. Annyira szürreálisnak találta a helyzetet, hogy képtelen volt más reakcióra. Nevetett. Közben a géz nem állt meg, tekeredett tovább, immár az egész teste körül, precízen és egyre szorosabban, akár egy éhes óriáskígyó.

Mikor már az arcát is kötszer borította, rájött, mennyire fél. Nem akart megfulladni, és egyáltalán: semmilyen halálnemre nem állt még készen. Vergődni kezdett, ide-oda dobálta gúzsba kötött testét, de a szabadulás addigra esélytelenné vált. Hogy félelmét enyhítse, ösztönösen magzatpózba gömbölyödött – már amennyire a kötés engedte. A géz, mintha csak erre várt volna, még sebesebb mozgásba kezdett, és néhány perc alatt hatalmas gömböt formált a lány köré. Erna hallotta, ahogy finom, surrogó hangot adnak az egymásra tekeredő rétegek, miközben ő tehetetlenül reszketett a fehér csapda belsejében. Próbálta felidézni, hogyan jutott idáig, hogy mi történt néhány perce, hogy melyik helyiségben, melyik kontinensen, melyik évben, melyik életben van éppen, de a tér és az idő fogalma olyan feldolgozhatatlanul forgott az agyában, ahogy egy rágós falat őrlődik a fogak között. A gömb, felépítve magát, egyre csak gyorsulva, fel-le gurult a szobában. Az űrhajó-szimulátor jutott Erna eszébe, ami három tengely mentén forgatja az asztronautákat. Megállapította, hogy az övékéhez képest a saját megpróbáltatása valószínűleg könnyed, vidámparki mulatság csupán.

Minden átfordulásnál emlékek tolultak az agyába, olyan vad elevenséggel, hogy képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Újraélte őket. Mindet. Jót és rosszat egyaránt. Mintha egyszerre szurkálták és csiklandozták volna. Visszavonta vidámparkos elképzelését, és hagyta, hogy az érzések áthaladjanak rajta. Némelyik acélos bakancsban, némelyik balettcipőben érkezett.                           Egy ponton túl Erna már nem tudta eldönteni, hogy fokozódó szédülését és légszomját a géz vagy a múltbéli képek forgása okozza-e, de biztos volt benne, hogy hamarosan elájul.                                                                                                                 Aztán egyszerre megszűnt a neszezés, és a mozgás is abbamaradt.                                       Várt néhány percet, hogy kellő bizonyosságot szerezzen a száját elhagyni készülő gondolatnak: befejezte! 

Szemét behunyva tartotta, és nagy levegőt vett. Meglepetésére ugyanolyan könnyedén tudott lélegezni, mint korábban bármikor. A géz apró lyukacskáival magyarázta a dolgot. Ettől a felismeréstől egészen megnyugodott, és most, hogy már nem a félelem uralta, azt is észrevette, milyen kellemes meleg van a gömb belsejében. Mintha ráfonódott volna egy öröktől létező, végtelen ölelés. Minden izma elernyedt, és egy addig ismeretlen, békés ürességgel a mellkasában, újra eszébe jutottak az asztronauták: mindig is ilyennek képzelte a súlytalanságot!                                                                                                                          Már nem volt fontos, hogy a ház melyik szegletében van vagy hogy mennyit mutat az óra – ahogy az sem, mikor szabadítja majd ki valaki – mert hihetetlen kalandjának hála éppen szert tett egy új képességre, amit az élet második legnagyobb ajándékának tartott: nem érzett a világon semmit.

Katica

Gyengén süt a nap. A bokrok, amik az óvoda utcafronti kerítése mentén sorakoznak, még leveleiken egyensúlyozzák a reggeli harmatcseppeket. Az udvarra nyíló ajtó mögött egyre erősödik a kitörni készülők zsibongása. Aztán mozdul a kilincs, és a gyerekek, akár a József Attila-versben: kipörögnek a napvilágra. 

- Ne szaladj a lépcsőn! – kiált az egyik dadus egy eleven kisfiúra a középső csoportból, de az, mintha nem is hallaná, továbbiramodik, majd az alsó két lépcsőfokot átugorva, büszke vigyorral landol a betonon.

A kerítés túloldaláról figyelem, ahogy szétszélednek, aztán barátsági alapon kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Tapsikolás, szökdelés, hajak lobogása, néhány lekváros száj, amikből égig ér a nevetés. 

Örökkévalóságnak tűnik, míg megpillantom a négyéves kislányt a füves részen. Nem csak azt tudom, hány éves, mindent tudok róla. Például: kedvenc reggelije a bundás kenyér, egy kockás, nyurga lábú egérrel alszik, imád lemezt hallgatni, és úgy képzeli, a mumus egy sötét, árnyékszerű lény, ami sokféle alakot ölthet - ezért kell éjjel is fényt engedni a szobájába, máskülönben lehetetlen lenne megállapítani, hogy ott van-e a mumus vagy sem. 

Miatta jöttem erre. Neki persze fogalma sincs erről, hogy is lehetne!

Épp lázasan kutat a fűben, félig guggolva, félig térdre rogyva. Bal kezében egy katicát tart, amit kifele jövet az ablakpárkányon talált. Virgonc bogár, újra meg újra vissza kell terelnie a tenyerébe, hogy el ne tűnjön, ilyenkor pár másodpercre megakad a kutakodás. 

- Itt meg mi történik? – szólal meg egy női hang a kislány feje fölött.

- Hiányzik az egyik szárnya, azt keresem – feleli a csöppség eltökélten, és az óvónő felé nyújtja a kezét, hogy az jól láthassa a tenyerében forgolódó, sérült jószágot. 

- Azt már bizony nem fogod megtalálni, az anyukád viszont sikálhatja majd a fűfoltos nadrágodat – okítja az óvónő, mintha utóbbi lenne a nagyobb tragédia.

- De megtalálom! – makacskodik a gyerek, és újra a fűbe túrna, ám az óvónő a hóna alá nyúlva felemeli a földről, és lesöpri tenyeréből a katicát.

- Menj szépen játszani! – utasítja, és a homokozó felé terelgeti.

- De hogy repül haza a kicsinyéhez, ha nincs meg a szárnya? – fakad sírva a kislány.

- Biztos megoldja valahogy – zárja le a témát az óvónő, és két verekedő fiúhoz siet.

A lányka a kerítés mellett álló kis ház mögé szalad, és keserves zokogásba kezd. Szó sincs hisztiről, igazi tüdőt szaggató, mélyről jövő sírás ez. 

Olyan közel van most, hogy akár szólhatnék is hozzá, de nem teszem. Nem lehet. 

A pulóvere ujjával néha letörli arcáról a könny és a takony bőrizgató elegyét. Aztán a zokogás szép lassan ütemes hüppögéssé szelídül. Ahogy felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk. Szinte bénultan nézünk egymásra, majd egyszerre szorítjuk össze a szemünket ijedtünkben. 

Mikor újra kinyitom, már nincs sehol. Se ő, se a többiek. Eltűnt minden más is: a homokozó, a kis ház, a játékok. Az udvar is megváltozott - nem is óvoda már évek óta. 

Egy nő megy el mellettem a kutyájával, és értetlenül nézi, hogy a kerítésbe kapaszkodom. Hirtelen nekem is furcsa. De hát annyi furcsa dolog van a világon!

Például az is, hogy nem sírtam soha a válás miatt, és legtöbbször a vállamat vonogattam, ha megkérdezték, hiányzik-e az apám. Nem értették - én is csak évekkel később - hogy a fájdalom, akár a mumus, ezernyi alakot ölthet, hogy megmutassa magát. Néha csak egy katica.

Elengedem a rácsokat és elindulok. Hosszú az utca. Csak az ide vezető út volt hosszabb nála.

(Szerk.: R. Horváth Sándor)