MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2022. január 1.
...És elmúlt, elment ez az év is.
Immár 2022. Új Év első napjánál vagyunk.
Visszagondolva a 2021-es évre, nem igazán volt jó év. Az emberiség számára pláne nem. Leckét kaptunk és újabb hullámok jöttek a covid vírus mutációi sebeztek és máig sebeznek. Szóval leckét kaptunk, de esélyt is arra, hogy átgondoljuk mi az, ami fontos és mi az, ami nem...
Hogy újra értékeljük az Életet, hogy felfogjuk végre, bizony sebezhetőek vagyunk.
Azonban irodalmi szemszögből nézve termékeny év volt, ahol a bőség mellé minőség is párosult.
Jó lenne, ha odafigyelnénk, nem csak magunkra, hanem másokra is...Vigyázzunk egymásra!
Békés, Boldog Új Évet Kívánunk minden kedves Szerzőnknek, Olvasónknak!
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
Az erdőjárt Idő
Csodálatos arany színnel
ölelt a Nap a minap itt,
száraz ágról csurgó fénnyel…
néhány levelet szellő vitt.
A fák álltak rendületlen.
Mindnek esze máshol járt tán.
Élet suhant köztük sebbel,
s szánalmasnak tűnt e látvány.
Ahogy az Idő kapkodott,
zavart minden percet, órát…
ostorozva a lelkeket
kik békéhez írnak ódát.
Az erdő, ős-türelemmel
figyelte a cirkuszt alant,
s vén ujjain egyszerre csak
dalra fakadt – fából – a lant.
Az Időt jól felkavarta
e mágikusan lágy zene,
s visszanézett sebtiben: hát,
még sosem akadt fán szeme…
Hozzáperdült – dacosan ám -,
hogy „ki az, aki lenézte?!”
de az erdő hozzásimult,
elringatta és becézte.
R. HORVÁTH SÁNDOR
-Ha én nem, akkor ki-
Szédíti a nem tudom mi,
a folyton-folyvást akarom,
a ki, ha én nem, akkor ki
üt majd lyukat a nagy falon.
Csíráztatja, Ő hatalmas,
törpék közt is az óriás,
mindenki más csak alantas,
zengésben hamis krónikás.
Szédíti a mit tudom mi,
a legyek más, mert akarom,
a ki, ha én nem, akkor ki
mutatja, mi a hatalom.
PELESZ ALEXANDRA
Azon a kanapén
Az ott én vagyok, azon a kanapén
csak nem látsz, mert eltakar a fény
pedig ott ülök, magam alá húztam a lábam
s miközben csak ültem, hiába vártam
hogy értem jöjjön a mámor
fejemben dalol – akár egy kántor –
a jövő, a holnap, a sokadik nyár
amit nélküled vártam, a sóhaj is kár
a vánszorgó napokért, inkább ledőlök
pilláim alatt is fényeket őrzök
nyújtom a lábam, a kanapé ölel
a jövő, az álom mondd mikortól jön el?
Az ablakon pókháló. Vagy jégvirág nyílik?
Meddig tart? Meddig él bennünk még a hit?
Az ott én vagyok, azon a kanapén…
És te látsz engem! Most Te vagy a fény!
Ott ülök, a lábamat magam alá húzom,
s akár a pengető a megfeszült húron,
úgy játszik rajtam minden pillantásod…
a jégvirágos ablakot a mindenségre tárod!
És ülünk. Mi ketten. Azon a kanapén.
S ahogy ott mosolygunk, az élet leül mellénk.
MAJOR PETRA
Félig komoly újévi vers
Ez az éved úgy teljen,
akit szeretsz, öleljen,
legyen mindig térerőd,
fád és tiszta levegőd,
legyen késed, kanalad,
etetőben madarad
- nézd már, a nagy iramban,
villádat meg kihagytam!,
legyen az is s mellé még,
nagy asztalnál sok vendég,
dalolj, olvass könyveket,
sírjál örömkönnyeket,
legyen éjed, nappalod,
éber védőangyalod,
s utószónak annyit még:
mi itt kezdet, amott vég.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Lélekmadár
A kiskertünk ázott spongya,
csüng a lugas tépett rongya.
Pilled a Nap, az ebadta,
mint aki már rég feladta.
Csak a Lélek gyöngéd, árva,
pelyhes szárnya van kitárva.
Mindhiába. Talán késve
indult forró ölelésbe.
Ahhoz már túl fáradt a Nap,
nem mosolyog, inkább harap.
Szíve fásult, rajta kéreg,
reményvesztve küzd a Lélek.
Csak a homályt kapja sután,
s fogy az erő nap nap után,
pedig fényre lenne kedve,
arra vágyik epekedve.
Aztán elül, már nem szárnyal,
csendben gubbaszt csukott szárnnyal.
El nem patkol, csak elvackol
álmodni a szép tavaszról.
VASKÓ ÁGI
Nincs menedék
Ünnepi fényben bársonyos emlék, s csend araszolgat,
reszket a lelkem, gyér sugarából lopkod a holnap.
Gyenge reményem fák göbös ágán - vágyik a fényre.
Hó puha szárnyon késik az áldás. Nincs menedéke.
2021.12.28.
ANDRÁSSY RÉKA
Újévi vers
"Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni",
menni, menni, mendegélni,
ördögökkel szembenézni.
Ázni, fázni, citerázni,
sárkányokkal kezet rázni.
Kis faluban otthont lelni,
aki szeret, megölelni.
Aki megáld, elfogadni,
aki átkoz, megáldani.
Igazságban kifeszülni,
egy kis dombra lecsücsülni.
Domb tetején tüzet rakni,
ami nem kell, tűzre vetni.
Fázó lelket melengetni,
minden régit elengedni.
Hagyni azt a széllel szállni,
hogyha fáj, hát sírdogálni.
Sírdogálva verset írni,
hajnal felé hazatérni....
TÓTH ANDREA ~ REA
Vályog
Elátkoztunk mi már minden percet,
házat, teknőt, csillagrombolót,
nem értettél, s nem beszélt az érv sem,
két embernek kevés lett a szó.
Sötétségben porózus a lélek,
vályogszívünk kihűlt, lebomló,
csonka kézzel adtunk az egésznek,
kiöntött a bizonytalan jó.
Elmaradt a méz a hűs teából,
testem márvány, hideg fájdalom,
gyászcsipkét varr fejemre a reggel,
de már kilépek a szarkofágomon.
MAGLAI BARNABÁS
Tündérek báránya
/ álom /
Tündérek báránya
időt cipel
Viszi a múltat
Hozzá nem nyúlhat
De nem osztozna senkivel
Tündérek báránya
havat cipel
Ballag a fagyban
Lelkén lakat van
De nem osztozna senkivel
Tündérek báránya
sebet cipel
Szorít a pólya
Lefekszik a hóba
De nem osztozna senkivel
Tündérek báránya
Időt cipel
Tündérek báránya
Havat cipel
Tündérek báránya
Sebet cipel
De nem osztozna senkivel
Tündérek báránya
Viszi a múltat
Ballag a fagyban
Lelkén lakat van
Szorít a pólya
Lefekszik a hóba
De nem osztozna senkivel
BÖRZSÖNYI ERIKA
Éjjel a térre
Éjjel a térre megérkezett az idei első hó,
jótékony, puha takaróval fedve be mindent.
Nem láttam, mikor hullott le, pedig az első
hóesés látványa még ma is szinte gyermeki
örömmel tölt el: régi, gyermekkori teleket
idéz fel bennem. Vasárnap hajnalban első
pillantásom a kicsike hótakarót látta meg.
Tudtam, el fog olvadni hamarosan, de akkor
még, a hajnali csendben a fehérség, a friss
hótakaró látványa felvidította lelkem.
Néhány óra csupán, már havas eső esik csak,
elmossa lassan mindenütt a havat, amelyet
a decemberi éjszaka nekünk ajándékba hozott.
2021 12 05
KISS-TELEKI RITA
alig látnak
alig látnak, a sötét meg
egyre mélyül, egyre nő,
egyben semmi sem látszik,
a részletek apránként bukkannak elő,
szanaszét csorgó higanycseppek,
folyton visszabomló kötés,
betonra ejtett üvegpohár és
a szilánkok…
élesek, sebet vágnak,
a sötét egyre mélyül,
ők meg alig látnak…
egy álmoknak támasztott létra,
halványan, de tényleg ott van,
szép próbálkozás – mondják,
mikor minden darabokban…
ÉLES ANETT
Hetvenöt
Csak nézte a gyertyákat.
Lobogó fényükben lustán
nyújtózkodtak az esztendők,
órák, percek és hónapok.
Gyermekévek játszottak
a téren, megkopott iskolapad
álmodta vissza a könyvek illatát.
Voltak kudarcok, küzdelmek,
nyertes csaták, bimbózó
szerelmek tavaszillatú emlékei
álldogáltak a kapualjban,
vágyakozva gondoltak
a végtelen, örök nyárra.
Az évek sorakoztak,
majd egyre többen lettek.
Gyermekek, unokák fogták
dolgos, meggyötört kezét,
melybe az évek karcoltak
sok apró barázdát,
ahogy arcán is szelíd
ráncokba szaladt össze
megannyi boldog pillanat.
Hetvenöt. Soknak tűnik,
de oly kevés, hisz elrepült,
ahogy gyermek kezéből
a színes szappanbuborék
ezer színével az ég felé,
hogy aztán soha ne jöjjön vissza.
Az ifjúság hirtelen őszbe fordult,
az évek táltosként szaladtak,
de lelke mezején nyílnak még virágok,
mert ott sohasem hervadnak el.
Illatosak, szépek. Hetvenöt.
Könnycseppek szaladtak
végig az arcán, ahogy a gyertyákon
csorgott le forrón a viasz,
szemében tündökölt a lángja,
s az egyszervolt szappanbuborék
minden színe és aranykarátja
ott lobogott csendben
a gyertyák fényében.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Ünnep vagy
Ünnep vagy, ajándék, fenséges költemény,
becéző szavaid kosárba gyűjteném,
s egyenként hinteném ruhátlan magamra;
rímeid napselyme bőrömre tapadna,
rigmusod ringna az asszonyi ölemben,
s hagynám, hogy jambusod magadhoz öleljen.
Betűid szivárvány fényében ragyogva
virágos rét lennék gyönyörű dalodba’.
Kottává kövülnék hófehér lapodon,
azért, hogy dúdolhass szomorú napokon,
s tenéked magasztos örömöt szerezzek -
senki sem szeret úgy, ahogy én, szeretlek!
Kifosztott szívemnek gyógyír vagy, szép remény,
Isteni kegyelem, ünnepi költemény.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Körülrajzollak szerelemmel
Hideg ködöt szusszan a táj,
mint súlyos hószín sas madár
ül a zúzmara a bizserefán,
koppan a jég a járda mellett,
és tetején buborék reccsen,
ha nehéz cipők tapossák.
A csend, mint cukorfehér tündér
lebeg házak rőt cserepei felett,
nagyszirmú jégvirágokat fest
a fagy az ablakok üvegére,
bent a teagőz andalog álmosan,
meleget fúj felénk a kályha.
Mellkasod fejem alatt puha párna,
hallgatom lüktetésed lágy neszét,
csendemmel két karomba zárlak
és némán, mint a dér a téli fákat
körülrajzollak szerelemmel.
GYENGE ILDIKÓ
Horizont
Hallom, ahogyan dübörögve
futnak tenyeremben az utak
új köröket írnak megveszve,
a tervezett más irányt mutat!
Látom, ahogyan nehézkesen
mozdulnak szádon a szavak,
útközben eltűnve teljesen,
üressévált, elapadt kutak.
Érzem, ahogyan leperegve
válnak semmissé a jelentősek,
bontakoznak új fejezetre,
szép gondolatok teremtődnek.
Élem, ahogyan élni akar
bennem az érző örök élet,
az árnyéka és fénye takar,
a csúnya hordozza a szépet!
STÁBEL REZSŐ
Néha azt hiszem
Néha azt hiszem hogy hiába várlak!
Mindig keresem a múlt idő varázsát...
Folyton hengergetek, emlékeket,
riadtan ébredek és így kereslek.
Fogom a láthatatlan kezed!
Inam szakadtáig szorítom a percnyit!
Itt kéne most! Ekkor felébredni!
Eggyé válni a fényes valósággal.
Néha azt hiszem hogy hiába várlak!
Még aprócska szirom sem vagyok.
Ő várja a napfényt és ezáltal ragyog,
lét mélyén fúr utat hogy elérje vágyam.
Föld mélyén él hitem, pici gyökerem,
el akarlak érni, tisztán és önzetlen,
nedvek nedvekben majd találkoznak,
de néha azt hiszem, már hiába várlak...
TOTH ENIKŐ
Alagya
Bár a költészet derűjét hordom
hangulatom ma bánatot tükröz,
alagyába fúlnak a soraim,
vérbő, nyers közöny, az Idő üldöz.
Vigasz nem siet felém, vagy talán
indul, s valahol kátyúba ragad,
hiányát lélek, s szív keserüli,
a szó keserve ekkor elakad.
Sors, s az Élet várva várt vendéget
mosolyt, örömet elém nem terel,
ha mégis hamis, tettetett és unt,
a szív elveti, mint ronda terhet.
Mit akar a Lét, ha zsarol, nem ad,
az alkony meg szürkül, ködlepedő,
és az ősz zord télbe csuklik holtan,
ellenségem: e szenvtelen Idő.
OROSZVÁRI KATALIN
Szívemet még nem...
Mondanám sem lenne igaz,
hogy nem gondoltam korábban
a halálra, s cseppnyi vigasz
(vagy mégsem az), hogy most nálam
járt, s pár napig kopogtatott.
Nem zártam az ajtót kulcsra -
elbírom még, ha van bajom,
hisz a pokol összes bugyra
mind eljöhet, ha úgy akar...
vagy mert megint én engedem?
A gondolat kissé fanyar,
hogy éltem itt már eleget,
de most éppen nem tudhatom
lesz-e újra hely örömnek
szívemben, és a csillagok
ejtenek-e értem könnyet?
Nem enged el ilyen könnyen
a sors, mindig nagy játékos
volt. S bár az élet megtörhet
olykor, ez csak járulékos
fájdalom ott, hol az EGO
vinne mindent: szerelemnek
álcázott, bábba bújt hernyó
apró hitét is, hogy lepke
helyett akár szép pillangó
is lehetne, és nem kéne
fájón fény felé vonaglón
verdesni a végtől félve.
A halál most csak kopogtatott.
Be sem nézett, csendben elment.
Nem tört rám, talán tudta jól,
hiába keres félelmet -
Szívemet még nem adhatom.
2021 tavasza
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Hogy ne tépjen homokká, az ítélet igéje
Ki kellene bontani az első gondolatot.
Mintha a hajnal arra épülhetne.
Próbálj a szépre hangolódni,
mondogatta magának az este.
Füst incseleg a tetők felett, belekapaszkodik a fákba,
jégcsap-szimfóniát játszik a szél,
beleropog a csendbe minden kis ág, megfagyott levél.
Karcolva üti fejét az ablaküvegének, egy-egy ágvégnyi ijedelem.
Ma megint csak a fényt kell keresnem.
Csipetnyi csókok az apró olvadások,
ha lehull egy csepp a jégcsapon,
végigcsorogva könnyű oltalomnyi erény.
Majd felolvadunk Mi is, mint az elszökött remény.
Kitátva száját nyelne el a világ.
Ma már az ásítás is veszélyes lehet.
Azt mondják ne falj fel, semmit és sehol sem lehet.
Mintha a szabad szó, csupán a szélé lenne,
úgy kelünk véletlen, őznő leheletre.
Hová léphetünk még, hogy ne zavarjon senkit,
és ne tépje homokká az ítélet igéje?
Félrefordított fejeinkben már a gondolat is térdre,
térdre ereszkedve vár...
Várja hogy földre tett tenyere mellett
virágok nyíljanak...
Ma, a suttogások emelik fel a hangjaikat.
S jönnek, kik jöhetnek, a beengedések oltárán,
a Hajnalküszöbre állj, üres kezedben látod, hogy ott a világ?
Hátad mögött a felkelés magja,
sziluettedet rajzolja rám, s a várakozókra.
Emeld fel kezed, nézd, hogy játszik rajta,
a fény és amit elképzelsz, elhiszed?
Hidd, hogy minden út egy, ne félj ha fájna:
Minden hajnal, majd újra, újjárajzolja.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Megérkeztem
mikor már százszor is
tört konokságom
a falaidon,hirtelen
kétségek zátonyát
felégető fényben
megérkeztem...
csak tűnődöm;
örök rejtély az út,
min ha törték is
talpam éles kövek
mit szeszélyed görgretett,
vezetett mégis...
érzéseim labirintusát
zárta bár salak
de szemed sugara
kötélhágcsót kötött,
fénylő létrát,magamhoz:
hozzád.
GÁLL JÚLIA
Csalódottan...
most megpihen a gondolat
mint ághegyén a kismadár
fáradtan néz körbe hol van,
horizont sem tündököl már,
ismeretlen nevek, arcok
nevetgélnek most gúnyosan
lehet, mind csak álarcosok
idea bukott csúfosan,
hirtelen egy rőt falevél
lehull az őszi avarba,
a gondolat is földet ér
s elvész a jeges talajban...
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Ez is egy karácsony
A mennyből az angyalt énekeltük, épp csak suttogva, hogy minél kevesebb zajt csapjunk. Én anya ölében ültem és a gyertya fényét bűvöltem, az egyetlent ami az apró fenyőágra volt csíptetve. Anyára néztem, arca kipirult, szemében visszatükröződött a táncoló lángocska. Olyan volt mint egy tündér. Rám mosolygott. “…az leszen néktek üdvözítőtök valóban, valóban… “
Ekkor beszakadt az ajtó, három, fekete kabátos férfi nyomult be a konyhába. Ahogy anya felpattant, lecsúsztam az öléből, a háta mögé tolt az egyik kezével. A másikat védekezőn maga elé tartotta, de semmi esélye nem volt a túlerővel szemben. A három férfi egy szót sem szólt, csak elkapták anya karját, s mint egy rongybabát rántották ki a helyiségből, a feje az ajtófélfába ütközött, majd eltűnt a szemem elől. Egy hang nélkül, néhány perc alatt történt az egész. Még hallottam, ahogy a kapu döngve csapódik be utánuk, visszhangja visszaverődött a folyosókról. Aztán olyan csend lett, mint amikor befogom a fülem és a saját lüktető véráramom hallom egyedül. Hangosan szedtem a levegőt, majd a gyertyára néztem, ami épp utolsó táncát lejtette, vadul fel-fellobanva. Majd sötét lett. A kiszakadt ajtó csálén függött az alsó zsanéron, hatalmas, sáros lábnyom a fehérre festett deszkán, a fölötte lévő kis ablakocskák betörtek. Emlékszem ketten festettük anyával még tavasszal, hangosan énekeltünk akkor is, és Lázár néni ránk szólt a szemben lévő lakásból, hogy ne lármázzunk, minek felhívni magunkra a figyelmet. Aztán jött egy bácsi akit el kellett dugni a szobában. Sokáig volt nálunk és nem szabadott senkinek elmondani, hogy itt lakik. Anya azt mondta, hogy apa barátja. Egyik reggel pedig elment és sose láttuk többé. Anya utána sokkal nyugodtabb lett.
Egy fekete fej jelent meg a küszöbnél, gyorsan besurrant majd hozzám dörgölőzött. Még mindig hangosan szedtem a levegőt. Marci volt, a cicám. Az ölembe gömbölyödött és dorombolni kezdett, mintha azt mondaná, nyugodj meg, semmi baj, ez csak egy rossz álom. De nem volt álom. A folyosón csönd volt, itt bent pedig egyre hidegebb lett.
Valahol nyílt egy ajtó, a kiszűrődő fény megvilágította az udvart, észrevettem hogy elkezdett esni a hó. Anya mindig fehér karácsonyra vágyott, vajon látja ő is hogy esik? Halk csoszogást hallottam, majd Szabó bácsi apró, hajlott alakja jelent meg az ajtóban. Körülnézett, megcsóválta fejét, majd észrevett ahogy a földön kuporogva szorongatom Marcit.
- Gyere, kislányom! - nyújtotta kezét, de én nem mozdultam.
- Hideg van itt, nálunk felmelegszel, majd ott várjuk meg a mamádat.
Menni akartam, de nem tudtam mozgatni a lábam, szólni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám, mintha valaki összekötözött, és a számat betömte volna.
Szabó bácsi beljebb lépett, és arról kezdett beszélni, mikor ő kisfiú volt, sokszor megijedt a vihartól, olyankor elbújt, és sokáig nem jött elő. A mamája halálra aggódta magát mire végre megtalálta, s miután hálát adott a jóistennek, hogy előkerült, jól elfenekelte. De aztán a következő vihar alkalmával, újra elbújt mert volt egy jó rejtekhelye.
El sem tudtam képzelni, hogy Szabó bácsi valaha kisfiú lehetett, olyan térdnadrágos, szeplős fiúcska, ahogy ő lefestette magát. Azt hittem Szabó bácsi mindig is ilyen volt, ezer ráncú, vézna öregember.
- Akarod, hogy megmutassam a rejtekhelyem? - kérdezte.
Csak bólintottam és megfogtam a kinyújtott kezét. Érdes volt, mint egy csiszolópapír, de meleg. Együtt mentünk ki a konyhából, Marci követett bennünket. Ahogy visszanéztem még láttam, ahogy a gyertya lobban egyet, majd sercegve fullad saját, olvadt viasz testébe.
LOVASS ADÉL
Miért most?
A fürdőszoba köve hideg, aggódva lép rá a szőnyegre. Csak most fel ne fázzak! – mondja magának félhangosan, majd belenéz a tükörbe. Keresi a jeleket, a nyomokat az arcán, de semmi. Miért pont most? Miért? – kattog a kérdés benne, miközben felhúzza magára a vastag harisnyát.
Muszáj jól felöltöznie, iszonyú hideg lett kinn. Nem csoda, február van, itt meg amúgy is sokáig és erősen tartja magát a tél. Egy jó meleg bodyt is felvesz a garbó alá, így védve lesz a dereka.
Miközben öltözködik, megsimogatja a hasát. Elmosolyodik, arra a kis életre gondol, aki odabenn készülődik vele a mai útjára. Miért most? – villan be ismét a kérdés. Nem tudja, nem érti az egészet.
Amikor Lacival úgy döntöttek, hogy ebbe a kis hegyi falucskába költöznek, akkor már minden reményüket feladták. Hat évig küzdöttek, hormonkezelés hormonkezelés után, a lábai bevizesedtek, bőre alatt titokzatos göbök jelentek meg. Szedte a sokféle tablettát, kente a különféle kenőcsöket, de csak nem akart megfoganni a babácska. Mikor a hatodik lombikos beültetés után se történt semmi, már kezdett a depresszió szélére sodródni. Emlékszik arra a napra; Laci erősen megszorította mindkét kezét, behúzta a kanapéra, s magával szembe fordítva mondta neki:
-Klára! Idefigyelj! Nem akarlak így látni! Szeretlek és nem akarom végignézni, ahogy belepusztulsz ebbe az egészbe. Na, most van itt az állj! Emlékszel? Azt beszéltük meg, ha valamelyikünk úgy látja, hogy valami nem megy jó irányba, akkor szól a másiknak. Én most szólok: ennek itt, most vége kell, hogy szakadjon!
Megértette és aznap ugyan egész este zokogott – feltehetően akkor siratta el az összes be nem ágyazódott kis magzatot és annak a reményét, hogy valaha édesanya lehet belőle -, de a döntés, hogy új életet kezdenek, szép lassan kezdte felülírni agyában a programot. Már nem akart mindent alárendelni annak, hogy gyermeke legyen. Tetszett neki az az ötlet is, hogy váltsanak lakóhelyet.
-Valami szép helyre, valami tágas és élhető helyre szeretnék költözni! – fogalmazta meg Klára most már azt a vágyát, melynek nem volt köze se gyerekhez, se kezelésekhez, és ami csak kettejükről szólt volna. Hát akkor miért most? Miért?
Laci könnyen talált magának munkát. Buszsofőr, több helyre is beadhatta volna a jelentkezését. De Klára a textilipari tervezői végzettségével tanácstalan volt a munkát illetően. Mondjuk szorgalmas, igyekvő és lelkiismeretes volt mindig, tudta magáról, hogy bármilyen munkát elvégezne maradéktalanul, olyat is, ami nem pont a szakmájába vág.
Aztán meglátta a postai kézbesítői álláshirdetést s valami azt súgta: megvan! Ez lesz az! Ősz volt, csodaszép, napsütéses őszi nap, mikor eljöttek a faluba körülnézni. A hegyi út vidáman kanyargott a fák színes ölelésében, az aszfalt szürke sávját illatos és kavargó levélszőnyeg szegte be, az egyik kanyarnál pedig egy őz villantotta feléjük fehér fenekét. Valami mélységes béke telepedett rájuk az úton, a faluba beérkezvén pedig az fogadta őket, amit vártak: a kis település első látásra is egy igazi ékszerdoboz. Turistaparadicsom és gyógyhely együttvéve; Klára abban bízott, e helyen az ő bajára is kerül gyógyír. De, hogy ilyen módon, azt álmodni sem merte volna! Vajon miért itt? Miért most?
Miközben ezt végiggondolja, kényelmes mozdulattal nyúl bumszli hótaposója után. Első hetekben még a kopogós sarkú bőr csizmában rótta az utakat, de hamar rájött, hogy a hegyi kaptatókon önmagában is megterhelő ilyen fazonú csizmában járni, hát még mikor egy éjszaka alatt leesett az az irdatlan mennyiségű hó. - Ne lepődjék meg, Klárika! Itt mindig ekkora esik! Pedig hát hol vannak már azok az igazi, régi, reccsenő telek!? – mondták neki a tősgyökeres helyiek, akik háztetőkig érő hótorlaszokról és hetekig tartó elzártságról meséltek nosztalgiázva. Illetve csak meséltek volna. Klára hamar megtanulta, hogy illedelmesen, de gyorsan el kell köszönnie a kendős anyókáktól és a görbebotos apókáktól, mert ha nem így tesz, akkor bizony estig sem hordja ki a leveleket és szórólapokat. Persze, mindenkihez van egy-egy jó szava, amúgy is ilyen típusú ember, meg hát itt akarnak életük végéig élni, érdemes hát jó kapcsolatokat kialakítani. Gyorsan megtanulta a neveket, sokszor még memorizálta is, mikor egy-egy utca végére ért, s maga is csodálkozott, hogy a múlt szerdán, mikor felvette a kihordásra váró küldeményeket, már úgy tudott köszönni a postahivatalba legkorábban benyitó Gazsi bácsinak, hogy a keresztnevén üdvözölte őt:
-Szép, jó reggelt, Gazsi bátyám! Mi járatban ilyen korán?
-Kedveském, megyek én a dógomra, Kedveském, csak hát, ugye, a negyven évi megszokás! Lottóért jöttem, Kedveském! – kapta viszonzásul az öregtől a nyájas szavakat, majd Klára nagy lendülettel vetette át a vállán a nehéz, fémcsatos, zöld válltáskát.
Most, miközben kilép a mínusz tíz fokos hidegbe, vakító, szikrázó napsütés fogadja odakinn. Ettől még jobb lesz a kedve, kezd szűnni végre a reggeli émelygés. Beszívja a friss hó illatát. Az éjjel megint jókora utánpótlást kaptak belőle. Laci már hajnalban elment, ő vitte az első járatot. Klára lehunyt szeme mögül próbálja felidézni, hogy hajolt fölé az induláskor párja s adott neki még álomszagú, de érezhetően boldog ölelést. A hír, hogy valami csoda folytán Klára áldott állapotba került, természetesen Lacit is meglepte, de erre vártak hosszú évekig, hogyne örült volna hát neki. Klára háromféle terhességi tesztet is hozatott vele a városból. Nem akarta itt, a faluban megvenni azt, úgy gondolta, hogy hamar kitudódna a dolog s akkor, a terhesség első gyanújánál még maga sem tudta, mihez kezdjen ezzel az egésszel.
Az amúgy nagy boldogságának csak egyetlen gátja volt: az új munkahelye. Mikor a postahivatalba ment az állásinterjúra, már akkor látta, hogy mentőangyalként tekintenek rá. A falunak évek óta csak ideiglenes, hol innen, hol onnan beugró kézbesítői voltak. Erzsike, a korábbi levélkihordó gerincsérvet kapott, meg kellett műteni, így nem cipelhette már tovább az évtizedek óta hordott nehéz postástáskát. A bér pedig olyan alacsony volt, hogy nehezen találtak helyette más, állandó munkaerőt. Így Klára rögtön azt érezte, hogy megbecsült és értékes személlyé avanzsálta új állása, lelkesen és nagy szorgalommal töltötte hát első tanuló hónapját, amikor is… Amikor is elmaradt a havija. És onnantól, hogy a háromféle teszt is azt igazolta, hogy nem az esti, jóízűen elfogyasztott töltött káposzta, vagy körömpörkölt bántja a gyomrát reggelente, Klárában most a lekiismeretessége miatt nem tudott kellőképp növekedni az öröm. Mi lesz a hivatalban? Hogy fogja így folytatni a munkáját? Kit fognak, egyáltalán fognak-e valakit találni helyette? Laci, persze, el akarta hessegetni Klárából az aggodalmat, de Klára valahogy így szocializálódott, az élet minden területén meg akart felelni.
A hó hangosan ropog óriási csizmája alatt, Klára élvezi a hideget és ezt a végtelen tisztaságérzést. Valójában már végiggondolta, hogy mennyire jó helyre is költöztek ők. Egészséges környezetben nevelheti a babát, ráadásul most nyílik meg a bölcsőde, tavasszal. Az óvodába is volt szerencséje többször benézni, hisz szinte naponta kellett kivinnie oda is küldeményt, az is tökéletesen megfelelő. Az általános iskola szintén jól felszerelt, felső tagozattól idegen nyelven folyik a tanítás és az osztályok kislétszámúak. Ideális tehát a település a gyerekneveléshez. Mi, akkor, a gondja? Klára maga is bosszankodik azon, hogy beteljesült álma örömének nem tudja magát teljesen átadni. De talán ma. Ma este már fellélegezhet.
A posta egyszerű és nem túl modern épületének láttán Klára szíve hevesebben kezd el verni. Eszébe jut a főnökasszonya. Az ötvenes évei elején járó hölgy halk szavú és szigorú arcvonású, sötétkeretes szemüvege mögül úgy néz mindig Klárára, mint aki a veséjébe akar látni. Klára legalábbis így érzi, nem tudná megmondani, miért. Ildikó amúgy ugyanolyan precíz, mint ő maga, így jól kijönnek egymással, hiszen látja az újdonsült munkaerő igyekezetét. A főnökasszonyról hamar megállapította, hogy szinte csak a munkájának él, talán azért, mert annyira szereti csinálni, vagy talán azért, mert másban nem igazán tudja meglelni az örömét. Úgy hallotta, ott nincs gyerek, de kérdezősködni csak nem fog egy ilyen dolog felől, meg ez nem is rá tartozik. Mikor Klára ide jut a gondolatmenettel, akkor ismét elfogja a félelem, nem tudja, hogy fog sikerülni az, amire készül, de már nem is érdekli, le akarja tudni az egészet. Be fogja vallani, hogy besikerült a baba; igaz, azzal jött ide, hogy ő biztos munkaerő lesz, meg hát a sikertelen lombikról is beszélt és hát Ildikó megértését fogja kérni, meg el fogja mondani, hogy ő sem érti, hogy történhetett a dolog, egyáltalán nem érti, azt meg már végképp, hogy miért pont most, miért pont akkor, amikor végre belekezdett ebbe az új munkába, igazán nem így akarta, igazán nem is érti, miért, higgye el neki…
A posta ajtaja hangosan nyikordul, mikor Klára belép rajta köszönve. Ildikó, persze, már ott ül az üvegablak mögött egy halom irat fölé görnyedve. Feltehetően nem hallotta a köszönést, mert rezzenéstelen arccal folytatja a papírokon lévő adatok egyeztetését. Klára zavartan törli le csizmájáról a maradék havat, közben a padló linóleumának csíkjait számolgatja magában. Aztán főnökének tekintetét keresi s Klára aggódva veszi észre, hogy Ildikó milyen rosszkedvű. Talán nem a mai nap az igazi a hír közlésére – fut rajta végig a gondolat, de úgy érzi, nem fog tudni még egy éjszakát végigforgolódni, meg… meg árthat a babának az állandó stressz. Igen, ez a gondolat végképp megerősíti abban, hogy ma kell bevallani az egészet, lesz, ami lesz, túl kell esni rajta.
Mikor Klára az üvegablak mögé kerül, a főnökasszony még mindig az iratkupacba van merülve, így a fiatalabbik kis torokköszörüléssel próbálja felhívni magára a figyelmet. Ildikó felriad, majd azonnal elmosolyodik kolléganője láttán. Nem is olyan morcos, mint gondoltam – nyugszik meg kissé Klára és megszólal:
-Jó reggelt! Már köszöntem, csak nem hallottad – mondja elhaló hangon.
Ildikó összevonja szemöldökét és aggódó tekintettel néz rá:
-Valami gond van, Klárika?
-Nem, dehogy. Azaz, dehogynem. Vagyis… - bizonytalankodik Klára és egyenként kezdi húzgálni a kesztyű ujjait a kezéről. Majd nagy levegőt véve remegő hangon mondja: -Szeretnék veled beszélni egy…, egy komoly dologról.
Ildikó szeme kikerekedik a szemüvege mögött:
-Mondjad csak, Klárikám, bátran!
-Szóval, az az igazság, hogy nem is értem, hogy miért most. Hogy miért most történt ez az egész, de… Tudod, Ildikó, mondtam neked, hogy mi nagyon sokat próbálkoztunk a babával… Itt Klára hangja megbicsaklik, még jobban remegni kezd. Torkában erős szorítást érez, de folytatja: - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni sem téged, sem a falut, én igazán nem értem, miért most… Mi hat lombikprogramot csináltunk végig sikertelenül és nem értem, hogy történhetett, mi már nem is számítottunk rá egyáltalán, mi azért telepedtünk le itt, mert…
Ildikó ekkor felugrik a székből és olyat tesz, amire Klára egyáltalán nem számított. Főnökasszonya heves ölelésre lendítve karját felzokog: -Klárikám! Istenem! Klárikám! – Majd úgy szorítja magához, olyan erővel és melegséggel a fiatalasszonyt, hogy Klára most már a karok bilincse miatt kap nehezen levegőt.
-Már értem, mindent értek! – mondja az idősebb nő sírva. –Most értettem meg! Jaj, Klárikám! - mondja szipogva Ildikó és a meglepetéstől még mindig lezsibbadt Klára a válláról emeli fel a fejét végül.
Miközben a szemüvege alá nyúlva törölgeti a könnyeket, Ildikó minden tagjában remegve néz a fiatalasszonyra.
-Klárikám! Nehogy már emiatt emészd magad! Hogy mi lesz itt, a postán. Ugyan már! Az az én gondom, de a tied ne legyen, kérlek!
-De nem akartam, hogy azt érzed, cserben hagylak titeket, meg hát nem is értem, miért most? – mondja Klára még mindig zavartan.
-Hogy miért most? Azt kérdezed, miért most?
Ildikó arcán ismét kövér könnycseppek kezdenek el görögni, most már remegő kezével kezd kutatni nadrágja zsebében. Kikotor onnan egy zsebkendőt, majd a hangos orrfújás után úgy tűnik, kicsit megnyugodott.
-Nézd, Klárikám! Én tizenegy évig csináltam ugyanazt, amit te. Ti-zen-egy éven át! Nekem kilenc vetélésem volt. És csak most értettem meg, mi kellett volna ahhoz, hogy legyen gyermekem.
Klára megkövülten áll Ildikóval szemben, még visszakérdezni sem bír, így Ildikó folytatja lassan, nagy levegőket véve közben:
-Tudod, van egy mondás: ha elengeded, megkapod. Hát, te elengedted, én pedig…
Ildikó nem fejezi be a mondatát. Mély csend telepszik pár pillanatig a postahivatal szűk falai közé, szinte az omló vakolat pergését is hallja a két nő. Majd az idősebb végső, szinte lelkéből kiszakadt szavakkal töri meg ezt a bénult csöndet:
-Ezért most. Érted? Ezért…
Klára ekkor maga is tesz egy lépést Ildikó felé, majd egymás nyakába borulnak, s most már mindketten zokognak hangosan és gáttalanul. A közös érzés átjárja őket, minden porcikájukat, ölelik egymást szorosan és kitartóan egészen addig, mígnem Gazsi bácsi reszelős hangját meg nem hallják közvetlenül a hátuk mögött:
-Elnézést, Kedveskéim, jövök én később, a dógom után is ráér az a lottó igazán, no!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
BUDAY ANIKÓ
Ha
hozzám
ér lelked,
szívem boldog,
mert szerethetlek
*
Hó
hullik,
apró szép
pelyhek, szürke
világ fehér lesz .
*
Kinn
havas
a táj, benn
meleg kályha
békét duruzsol.
*
Hó
födte
tetőnek
hetyke dísze,
fekete macska.
*
Jót
kívánj,
ne rosszat,
mert az átok
mindig visszaszáll.
(Szerk.: R. Horváth Sándor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése