MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2022. február 1.
MIR-TUS IRODALMI FOLYÓIRAT
2022. február 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
Tiszta v...ér
Védjük a vizet - a kristály-tisztát -,
ha mocskát hordozza is a mának!
Itala lesz ez minden élőnek,
kis bocsnak és mindegyik mamának.
Mit felhígít, az nem csak méreg, de
nyavalya, bánat s mihaszna vegyszer…
mit az Élet amúgy is elvetél
- ha nem is most -, de talán majd egyszer.
Kérdést szegez Ember az embernek:
- A béna kényelem mondd, annyit ért?
És a vallatott búsan fejet hajt:
- Hallgattuk volna Luc Montagnier-t.
MAJOR PETRA
Álomnapló
1.
Almafa
Otthon vagyok, azt álmodom,
körém gyűlve barát, rokon,
nem látom őket csak tudom,
hogy ott vannak,
az ismerős tárgyak meg
olyanról faggatnak,
hogy az ujjnyomomat
őrizzék-e még.
Nem tudok felelni,
nincs módom az illemre,
talán majd máskor
válaszolok mindenre.
Itt majdnem felébredtem,
de a fáradtság visszarántott
vagy talán a hang volt,
mi az udvarról kiáltott,
hogy maradjak még.
Megyek a hang után,
aggódni nincs okom,
mégis a gyanakvás
ráncolja homlokom:
mintha nem csak hozzám,
belőlem is szólna,
mintha kívüle itt minden
tákolt díszlet volna.
Sokat s lassan megyek,
míg felfedezem végre,
miért is érkeztem erre a vidékre:
az udvaron sok virág,
középen almafa,
tövében szólongat
árnyékom önmaga.
Álomnapló
2.
Vörös-tenger
Tisztázatlan,
hogy kerültem vissza ide,
de ezt a tengert jól ismerem,
vidám halaival táplált,
míg a közelében éltem.
Most csak ringat a vize,
ringat és megtart.
Horizontok, partok?
Se közelebb, se távolabb
nem sodródom így.
A nap is gyanús már egy ideje,
ahogy szünet nélkül,
egyenletesen melegít – emlékezetből.
Apropó, emlékezet!
Gyerekkoromban azt mondták,
aki fülére szorítja egy tengeri csiga házát,
hallhatja benne a víz moraját.
Félek, ezt most tönkretettem,
mert alattam, a mélyben,
miként a zsákmányt vagy titkot szokás,
hideg, feszes figyelemmel,
már a te hangodat őrzi minden.
PŐDÖR GYÖRGY
Benned
benned van minden messzeségem
bejártuk annak zegét-zugát
most is ott van ahol volt régen
csodák illatát őrzi ruhád
szemedből a bolyhos fellegek
visszaadnak minden szép nyarat
minden ami volt majd fellebeg
míg bennem találtad meg magad
összefont ágat nem törnek szét
szélfútta őszök fagyos telek
évekből gyűrűt növesztve szép
közös múltunkká őriztelek
lassulva az álom is közös
kitartunk mint kertben a fák
ha a távol egészen ködös
hallgatjuk a gyökerek szavát
benned van minden messzeségem
minden ami volt most fellebeg
részed vagyok és te a részem
amíg felkelsz és én felkelek
ÉLES ANETT
Én maradok
Csak megyek a nagy végtelenbe,
siető percek kihűlt nyomán,
megállok - ők hadd menjenek csak -,
várja őket a holnapután.
Tó tükrén lassan úszik az ég.
Város zajától messze repül,
madárdal béke rebben felém
a bokrok mögül, és mellém ül.
Megbújok akkor a fák alatt,
csicsergő ajkú lombok ölén,
csermely csobog az ereimben,
nincsen ott más, csak Isten meg én.
PELESZ ALEXANDRA
Égbe illan
Az égből a hangok: vadlibák…
szálltam volna én is
tollaik közt lapuló porszem-lelkem
elcsigázva bújt volna meg
s hála! Hála!
Hogy nem lehetett!
Hogy nélkülem telelnek
odaát, hisz itt most a tél
testmeleg… puhább a nyárnál.
Deret, fagyot lehel körém
odafentről az Úr,
dérrel-faggyal őriz engem…
szememben az azúr
kékje villan.
Légbe illan minden, ami űzött!
Megbújik az égi ludak hűs tollai között.
KISS-TELEKI RITA
Szeretsz?
Azt mondod, hagyd, utána se menj.
Azt mondod ugyan, ez csak a front.
Vagy, hogy egy magamnak vágott seb…
pedig nem akarom, hogy ezt mond.
Naponta kérdezem: szeretsz még?
Ez sosem olyan volt, hogy megégjünk benne.
Egyszer lehagytalak, úgy rohantam,
végül magadtól értél be.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Virág nyílik
Odafent hamvas kéken kacag az ég,
lenn a meleg réteket szárogat,
s jácintok illatát kergeti a szél,
színes szirmok húsába fény harap,
a rügyek, mint kabátgombok pattannak,
vetkezi minden a fagyos telet,
dér helyett fűszálon gyöngyöl a harmat,
és bimbók ülnek az ághegyeken,
zümmögve kereng az édes gyanta-szag,
katica ébred a mohapárnán,
kökénybokor kérgén levél, s dal fakad,
a pacsirta füttye messzire száll,
fészket rak a lombtalan szívek ágán
a tavasz, s virág nyílik az aortán.
TÓTH ANDREA ~ REA
Salak
Nincs éj, s a nap oly sápatag,
hideg méz, törékeny sár az arc.
Fénytelen bőröm abált,
ajkam csont, kerámia,
némán roppanak szavak,
csókol az amnézia.
Csüggedt kezemben sorsom,
mint rezge árnyalak,
szemben ülök le a múlttal,
hajamban gyásszalag,
ellágyult szívem élcén,
kidőlt a rossz salak,
sebeim varrnak össze -
s én csak bontom a szálakat.
VASKÓ ÁGI
Fényhozó
Látom fényed mily parányi;
éjre sápadt gyertyaláng,
fakó lánggal halni készül
lelked fájó sóhaján.
Vedd hát fényem, hadd ragyogjon
mint tűzcsókú fénynyaláb,
zárd gyorsan a tenyeredbe,
hogy holnap is,ott találd.
Csillag leszek- csak miattad,
fénykötegbe rejtelek,
szíved jegét megolvasztom,
hogy sebet ne ejtsenek.
Rőt tüzem majd lángra lobban,
tél után, tavasz fakad,
s álmainkat betakarja
szelíden, aranyhajad.
VERNYIK LÁSZLÓ
Idén...
Idén majd az égig nőnek a fák.
A csuprok is mind tejhabot vernek.
És meggyógyul e szívbeteg világ,
semmi gondja sem lesz az embernek!
-Mondanám,...de hát, nem hazudhatok!
Mert idén sem lesz könnyebb utatok!
Idén baráti jobbot nyújtanak,
az ellenséges, haragvó népek.
Őseik sírján mécsest gyújtanak,
s keretet kapnak az emlékképek!
-Mondanám,...de hát, nem hazudhatok!
Mert idén sem lesz könnyebb utatok!
A fiak és az aggastyán szülők
egyszerre lépnek át a gátakon!
Idén nem lesznek kíntól őszülők!
Nem lesz halál, se bűn, se fájdalom!
-Mondanám,...de hát, nem hazudhatok!
Mert idén sem lesz könnyebb utatok!
Aki ma kérdez, feleletre lel.
s az Élet maga a békemenet!
És a válaszra nem kérdés felel!
Mert csak az Élet lesz a felelet!
-Mondanám,...de hát, nem hazudhatok!
Mert idén sem lesz könnyebb utatok!
BÖRZSÖNYI ERIKA
Egy tyúklépés
Egyre később sötétedik, minden nap egy
tyúklépéssel hosszabb lesz, mondogatta
nekem gyermekként hajdan Nagyapó!
Emlékszem, ahogy elképzeltem az udvaron
peckesen sétáló tyúkok lépéseivel lassacskán
hosszabbodó napokat. Most, ahogy kitekintek
az ablakon, szemem megpihen a horizonton, és
újra látom azokat a tyúklépéseket, amelyekkel
hosszabbodnak szemem előtt a nappalok. Lassan
négy óra lesz már, és még javában világos van,
az ég szelíden rózsaszín-kék, én mosolyogva nézem
a házak felett lassan elhúzó galambok röptét, s
arra gondolok, még néhány tyúklépés, és hamarosan
eljön a tavasz! Szívembe remény költözik, míg
Nagyapó alakját magamban felidézem, és megérzem,
amint lassacskán sötétedni kezd, és leszáll az est.
2022 01 13
OROSZVÁRI KATALIN
Folt
Voltam, és már nem is vagyok,
fehér lapon arctalan folt.
Toll hegyéről, tintapaca,
aláhullott létpillanat.
Mi már nem fért gondolatba,
mint egy koldus a híd alatt,
kit éltében nem keresnek,
s ha holt, meg sem említenek.
Apró betűs újság rovat,
keret nélkül: fagy-áldozat.
Ez a való? Eldől fejben,
megbukhat a Rorschach-teszten.
Nincs mit írjak, csak képzelem,
de reményem nem feledem.
Látszatra, mi tökéletes,
igazából nem létezett.
Így maradok parány piszok,
összegyűrve szétfolyt titok.
Kuka alján letapadva,
szó árnyéka a mondatban.
Tudat mélye hagyott nyomot:
szerep nélkül, nézd, alkotott!
KAPOCSI ANNAMÁRIA
én-kép-törések
Még ha fénye is van,
igen az leszek,
kiborult esti Istenek,
hanyatt esett gondolata,
egy téli éjen,
megcsúszott szavaknak tengerében.
Úgy sikoltunk már,
hogy még mi se halljuk,
tagadva előlünk ez ősi rangot:
az Élni akarás egyszerű voltát,
ismerni sem merjük?
mi ez a kórság?!...
Tagadva megannyi én-emléket,
nehogy már ne felelj meg
magadat összetéped,
hogy milliomodik,
az legyél, s nem egy,
felbuktatod magad
nehogy észrevedd.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Nagytakarítás
Ördögfiak kergetőztek,
zabos, szilaj szélboszorkák,
hulladékát nyárnak, ősznek
felseperték, szétkotorták.
Régen nem volt ennyi szemét,
megteltek a komposztvermek,
csípős hideg oltja hevét
mindent rágó Lucifernek.
Száraz gallyba, holt avarba
kapafoga belevásna,
beletörne villás szarva
a nagy téli a tisztulásba.
Ám éjszaka friss hó esett,
befedve a világ szennyét.
Ahol hagyott egy keveset,
varjúcsapat tart most szemlét.
De ahol az ember romlott,
ki tesz rendet, mi takarja?
A hólepel nem fed gondot,
a nagy lelki szemétdombot
nem falja fel a tél varja.
H. GÁBOR ERZSÉBET
XXI. századi anziksz
Tépázott farmer, sportcsuka,
menő a drága rongyruha,
pólóban jársz csak, nincs inged,
csillog a fényes „pirszinged”.
Színes a tetkód, tök pazar,
bámulják, ám de nem zavar,
nyomod a reppet reggelig,
zsebed a „zsé”-vel megtelik.
A telód ára csillagos,
apád brifkója nem lapos,
csajos a külsőd, s nagy hajad
takarja satnya válladat.
Hol van a srác, a kőkemény?
Beszéded nyálas költemény,
koppintott szleng a nagy duma,
modoros, felvett álruha.
Műanyag minden, mű világ,
Harpagon jellem, kapzsiság.
Valódi érzés? Hol van az?
Szemeden nejlon ragtapasz.
Megkreált példák - mind hamis!
Önmagad légy te akkor is!
Vedd le a maszkod, lássanak,
s ragyogjon rád a drága Nap!
KOZÁK MARI
Mire este lesz
Mire este lesz – hazatér veled
erdők mélyéről a gőgös pillanat
nekem ajkamra fagy a szó
és fekete árnyak jönnek elém...
mire este lesz – csillag születik
mire este lesz – tenyerem melegén
feléled a múlt megannyi álma
bár fájnak ma is a nélküled napok
és arcomra ráncok kéredzkednek...
mire este lesz – megáll az idő
mire este lesz – te fentről nézed
léptem hogyan vész sárba
kezed felém nyújtod várva hogy
térdelés helyett álljak végre talpra...
mire este lesz – azt is elfeledem
…mégis várom az estét – pedig
szétszaggat hiányod
és négykézláb mászok sáros nyomodon
míg ordítom neved - veled halok.
TOTH ENIKŐ
Fáradt utazó
Rögös életút,
sötét fellegek,
az idő csak fut
gyászos egem,
úgy érzem nincs
több erőm,
adj Uram, ha lehet
egy kis pihenőt.
Elfáradtam, nehéz
a kapott kereszt,
összehullok,
ha Isten keze
most elereszt.
Hallgatnék én,
ám ajkamon
új szavak születnek,
s forgatom pennám
az olvasószívekben,
akaratlanul is
hangos a kínom,
hogy megbocsájtotok
csak abban bízom.
Derűm, mosolyom
valahol elvesztettem,
dacom, haragom
rég félre tettem,
szereteteim fájva
temettem...
Nincs itt helyem
oda a Bölcsőm,
és hol talál rám
a szemfedőm?
Túl sok kérdés,
sok a göröngy,
kevés nyugalmat
megköszönöm.
Tespedt esték,
bágyadt reggelek,
erőtlen delek,
lankadt akarat,
meggyötört szó,
pihenj a csodáig
fáradt utazó.
KONDRA KATALIN
Februárban
Egyre közelebb és közelebb
jön amire várok
Egyre szelídülnek az éjszakák
vízzel megtelik az árok
Egyre hangosabbak a madarak
tatarozzák a fészket
Ahogy várom a tavaszt
úgy fényesedik a lélek
Szárnyai lesznek
lábam alatt puhul a kő
virág fakad a fában
szívemben a fény egyre nő
MAGLAI BARNABÁS
Bölcső
Lassan írok gyermekek
Rossz Holdra bíztam
Anyám fájdalmát
Csillogó szemét
Kicsiny barna kabátját
Adott nekem betűs fürdőköpenyt
Mindig bírta a lába
Nem volt csak oda...
Horgolt esténként
Mennyi ostoba nevetést sétáltunk
A Templom felé menet
Morgolt ha daloltam
Mellette…"fűszagú sötét homályban"...
Hozott nekem lányokat
Többnyire lelkemnek rondát
Miközben a szomszédban
Vigyázták a madonnát
Az hírlik elvetett
Ereket néztem kezén
Akkor nem lehettem volna
Ott az elején
*
A Mindenséget
Majd máskor
Annyi csend van
Mindenben hiányzol
SZÉCSÉNYI CSILLA
Lásd
Türkizkék íriszem
elnémult tenger,
a holnap présel, magasodik,
gáttalanul nyergel...
feléd és felém.
Az öböl legbékésebb
szegletében fogom a kezed,
enyémbe olvad,
a Nap kupolája is beleremeg,
ahogy ringatózik a szeretet.
Egymásba hajlunk,
e léktelen órában
áldottan összezárunk.
Fáradt fénye most nem éget minket,
de kiszikkasztaná a földből
a maradék forrásvizet...
oly szomjas Ő.
Mindent akar, könnyet vért,
utolsó lélegzetet,
az utolsó lélegzetemet, mellyel
az Egyetlen érzés cseppjeit
tükrözöm feléd
s fészkelő fényemet, mit
szívemből szívedbe rejtenék...tán előle.
Hadd nyíljon ki benned is
gyenge virágom tél közepére.
Látod?
A felhő-falakat mind megkarcolom,
essenek ötágú sokszögekre,
eső-csillag hulljék belőlük
őzbarna gyöngyszemedre,
hogy láthatóvá váljék Kedves,
tekintetedben ki vagyok,
hogy lásd, szeretni jöttelek...
hozzád tartozok.
TAMÁS ANDREA
Hiány
Csak állok, és nézek...
minden a régi helyén,
már két hete lemerült a telefonod,
félbehagyott könyved az éjjeliszekrényen,
s a két pár szemüvegedhez is ragaszkodom...
magamhoz ölelem ruháidat,
még érzem illatod,
s az egyik halóingedet,
az apám pizsamája mellé elrakom.
TÓTH TEODÓRA
Hang nélkül
Néha jó sírni, könnyes
arccal a tavaszt üdvözölni
lágy szellő bársonyát
bőrömön érezni
bárányfelhők tisztaságát
lelkemhez engedni,
hatalmas nyárfák alatt
céltalanul bandukolni,
az Istennel pár szót
csendben váltani,
sötét éjjelen a fényt
megérinteni,
elfelejteni
ami sokáig fájt,
hogy szeretetért
koldulni kár.
Néha jó hang nélkül sírni,
szívem boldogságát
megünnepelni,
örömkönnyeimért
hálásnak lenni.
GÁLL JÚLIA
félreértések
fájdalomba csomagoltam
érzelmeimet,
tükrömben halvány arcom
mutatja félelmeimet
nem érdekel már
senki és semmi sem...
mikor veled beszélgetek
te már beleszólsz,
így nem érthetjük meg egymást,
hiába erőlteted rám azt a ruhát
amit a divatbábun látsz
minden egyes alkalommal
saját magamban csalódom
szeretek élni, veled lenni
de ne hidd, hogy
nekem ez jutalom
KARCOLAT
TISZAÚJHELYI ANNA NOA
Tisztogató vagyok....
Körbenézek. A világ rezzenéstelen arccal, maszkban figyel rám. Az egyik barátom szívre vár. A másik ember a legjobb barátját veszítette el fiatalon. A férjét. Valakinek éppen véget ér egy élet. Ahová nézek, törött lélekdarabok. Elvesztett emberek, remények.
S valakik remény nélkül csak úgy feladják.
Én még élek. Adatott még idő.
Hálás vagyok, mert érezhetem a fájdalmat, amit valakik már nem.
A fájdalom azt jelzi, hogy van tovább. Van merre .
Egy kis bátorságot kérek Istentől, mert arra szükségem van.
Nem játszom el az erős várat, nem mímelem , hogy az ostrom után jó körbe néznem. Takarítom a végtelen pusztaságon elterülő hulladékot. Néha annyi van, hogy egy zsákba rakom, képtelenség szelektálni. És csak remélhetem, hogy egyszer eltűnik, hogy lesz vége és kitisztul a mező.
Amíg az úton vagyok és botladozom,s kételkedem, addig lélegzem is. Érzékelek, elcsúszok és olykor csak mászni vagyok képes. De nem adom fel. Látom a végét, jelzik a kis kavicsok, hogy merre ment az előttem lévő tisztogató. Ő is kihagyott pár követ. Pár elhasznált papírdarabot. nem bírt mindent felszedni. Nekem is hagyott feladatot. és ez a lényeg. A lényegem, hogy legyen hasznom.
Ha valamit észreveszek, ha utam során a közelemben fényt látok, egy egészen kicsikét, odamegyek, leguggolok ,ráfújok, és maradok egy kicsit, hátha segítek életben tartani a lángot.
Mert ott még van remény.
Ha mellém lép egy alak és hangtalanul szavak nélkül jön mellettem, elönt a biztonság. Nem kell beszéd, nincs kérdés és egybe olvadunk.
Az utunk néha elválik, de valahol megint összeér.
Ez megnyugtat.
Haladok előre, nincs cél, csak az utam és én.
Egy tisztogató vagyok. Miközben másnak segítek, én is megújulok.
Ha így érzek, nem lehet baj.
Egy tisztogató vagyok.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
A másik oldalon
Ahogy befordult a sarkon, azonnal a tömeg közepén találta magát, mint ahogy az ár elkapja a magányos tutajt, sodródott, vitte az arctalan emberi massza valahová a városközpont felé, ahol majd valaki elmondja a magáét, öklét rázva a megfelelő soroknál, amit bejelölt magának a beszédében. Ők meg majd tapsolnak neki.
Az út pereme felé sodródva végre levegőhöz jutott és átnézett a másik oldalra, a narancssárga kordonnal elválasztott részre. Ott is hömpölygött az ember áradat, ugyanoda siettek ők is, de épp azért, hogy az öklét rázó embert kifütyüljék a megfelelő soroknál, bekiabálják az elmondottak ellenkezőjét, és talán egy két narancs vagy tojás is landol majd a közelében. Nem is értette, miért van itt. Már rég nem hitt abban, ami elsőre olyan tiszta és egyértelmű volt, de megígérte a barátainak, hát eljött. Bár az is lehet, nem is találkozik velük ebben a forgatagban. Meglátott egy lányt. Hosszú, barna hajába belekapott a szél, ahogy igyekezett átfurakodni az előtte lévőkön az út másik oldalán. Elszakadhatott a barátnőjétől, mert néha ki-kilesett a fejek fölött, karok alatt, vállak között. Apró táskáját maga előtt tartva furakodott. Szép volt a lány, kipirult arccal igyekezetett nem elsodortatni magát. Farmer és fehér ing volt rajta. Így, az egyszerűségében volt gyönyörű. Ha megengedhette volna magának, akkor csak megáll és bámulja őt csodálattal. De a tömeg könyörtelenül vitte, így csak annyit igyekezett elérni, hogy ne haladjon jobban mint a lány a másik oldalon, így szemmel tarthatja őt. Talán egyetemista, és harcolni jött az igazáért, mert ő talán még naívan hisz abban, hogy az egyik vagy a másik oldalon létezik ilyesmi. Most hirtelen eltűnt a feje az emberek sűrűjében, talán térdre esett vagy valaki betolta a fal mellé? Nem tudhatta. Bárcsak átmehetett volna, hogy megnézze, de kordon választotta el a két járdaszigetet, s középen állig felfegyvezett, védőruhás rendőrök álltak, cirka tíz méterenként egy. Nem kockáztathatott, mert talán azt hihetnék róla, hogy azért fut át az úton, mert valakinek be akarja verni a pofáját, vagy egyéb zavart akar kelteni az ellentétes nézeteket valló tüntetők között, és még jól nyakon vágják egy gumibottal vagy rosszabb esetben egy sokkolóval kap a nyakára. Most újra feltűnt a barna lány, de a kezében már nem volt táska és az arca egyre kétségbeesettebb volt. Talán már visszafordult volna, talán ez a jónak igérkező móka most komolyra fordult és már menne haza, vagy bárhová ahol nem tapossák el. Haja zilált volt, a farmer a térdén sáros lett. Valószínűleg ellökték, térdre esett és a táskáját is veszni hagyta, csak hogy felállhasson és ne menjen át rajta több ezer cipőtalp. Átnézett a másik oldalra és most összeakadt a tekintetük. - Tarts ki! Tarts ki még egy keveset. - mondta a lánynak halkan, épp csak hogy mozgott a szája, az pedig mintha megértette volna, bólintott és elszántan tört újra előre. De sokszor átnézett hozzá, talán erőt adott, hogy valaki észreveszi, nem csak a düh viszi előre, a harag vagy a jó hecc reménye. Már látni lehetett a nagy teret, ahol egy felzászlózott emelvény körül bezárult a két csapat folyama, s a rendőrök is egymásba karolva igyekeztek elválasztani élő kordonként a tüntetőket. A lány kétségbeesetten tekintgetett rá, szemében ott volt a kérdés, hogyan mászunk ki ebből? - Ne félj! - formázta a szavakat, kiáltani úgy sem lett volna értelme. A lány megrázta a fejét, hogy nem fél. Örült, hogy megértette, hogy talán tarthatja benne még a lelket. Ahogy a két tábor egymásnak feszült a rohamrendőrök két oldalán, lökdösődni, ordibálni kezdtek egymásra az emberek. Táblákat hangzatos feliratokkal, zászlókat lengettek, ő pedig lebukott két rendőr között akár az uszodában a víz alá és azonnal fel is állt. Szerencséje a magasságának volt köszönhető, mert ahogy kibukott a tömeg tengeréből, meglátta a fehér inges lányt, aki most fejét kapkodva igyekezett megtalálni az egyetlen embert - akit bár nem ismert és láthatóan a "másik oldalon" volt - akit végül is ugyanaz a cél vezérelt: kijutni innen, levegőt venni. Erőszakosan furakodott, kapott is egy taslit a fejére valakitől, egy rendőr visszarántotta majd elengedte, mikor felemelte a kezét, hogy nincs nála semmi amivel árthatna másoknak. Aztán valahogy ott volt előtte a lány. Kérdezés nélkül kézen fogta és maga után húzva bő tíz perc után egy mellékutca csöndes szigetére értek, ahová úgy rohantak be mint a fuldokló akinek az utolsó levegője is elfogyott rég és kapkodva ér a víz felszínére. Az utca végén álltak csak meg, ahol már távolinak tűnt minden zaj, hörgés, kiabálás, mocskolódás, és az öklét rázó szónok hangszóróból dübörgő szóáradata. Lihegve dőltek a falnak, néhány percig csak igyekeztek visszatérni a normál lélegzetvételhez, majd felegyenesedett és zavartan elengedte a lány kezét, amit észre sem vett, hogy még mindig görcsösen szorongatott.
- Hát, ezt túléltük. - mosolygott rá. A lány is mosolygott de nem szólt, csak kezét felemelve jelbeszéddel mutatta, "köszönöm".
TORMA ÁGI
Varázslat a Harmónia sörözőben
Nem túl hangos zene szól, kintről beszivárog és a félhomályban enyhén kavarog a kékesfehér cigerettafüst az asztalok fölé lógó lámpák körül. Söröspoharak egymásnak koccanása hallik, és persze a mormogássá olvadt beszélgetések, nevetések hangjai. Néha egy szék koppanása, ahogy hátratolva megcsikordul a padlón, vagy egy-egy hangosabbra sikerült nevetés, ahogy az asztaltársaságok beszélgetnek és valami humorosabb történeten felnevetnek.
Egy városszéli pubban vagyunk, egy kevésbé felkapott, főleg a harminc körüli korosztály körében igen népszerű helyen. Ez nem a kozmopoliták, sznobizmustól és egyéb felsőbbségi érzésektől túlpumpált egók által felkapott hely. Nem. Ez ennél sokkal kellemesebb, bensőségesebb. Ide főleg kikapcsolódni és nagy beszélgetésekre járnak a fiatalok, mert tudják, hogy az átlagos söröző és az otthon meghittsége között helyezkedik el félúton. A csapos fiúk tudják kinek melyik sör vagy bor a kedvence, sőt, a vendégek hangulatát is érzik, így gyakran megesik, hogy nem azt küldik ki a vendégnek, amit a pincérlányoktól kértek, hanem amikre épp szükségük van. Eleinte ezen gyakran meglepődtek az újonnan betérő vendégek, de hamar ráéreztek ennek a varázslatnak az ízére, és már nem néztek furcsán, ha nem azt kapták, amit kértek. A pincérlányok természetesen névről ismerik a gyakori vendégeket, ami még egy árnyalatot ad a hely belsőséges hangulatához. Itt nem divat a hangoskodás, a lárma sem, ez valahogy egy olyan kimondatlan szabály, amelyet valahogy mindenki tiszteletben tart. Mintha a hely sugározná ezt magából, amit mindenki megérez. Ez alól az emelet volt csak a kivétel, ahol két biliárdasztal várja a játékos kedvű vendégeket, de ez pont annyira van távol az alsó szinttől, hogy ne zavarja a lenti békét, meghittséget. Olyan ez a hely, mint egy oázis a forró sivatag közepén, ahová betérnek a megfáradt karavánok itatni és pihenni.
- Tessék, a Guinness Balázsnak, a pohár csapolt meggyes Gizellának, a korsók Józsinak és Imrének. Illetve az üveg sauvignon Lizának, Ildikónak, Sárának és Évának. – pakolta le a tálca tartalmát Ilona, a pincérlány egy kedves mosoly kíséretében. – Illetve ezt Benedek küldi nektek. Tett le egy-egy pohárka meggylikőrt – kettő csodálatos bordó színű italt tartalmazó kis poharat Sára és Liza elé. – Köszönöm! Az isten áldja érte Benedeket, a csaposok gyöngyét! Rám is fog férni, azt hiszem. - Meg rám is! – Miután Ilona magukra hagyta a vendégeket, azok megemelték a poharakat, koccintottak, és ittak néhány kortyot a poharaikból, mielőtt folytatták a félbe maradt beszélgetést. – Ott tartottunk, hogy anyádék csesztetnek megint – vette fel a letett fonalat Gizella. – Igen – felelte Liza – megint a szokásos nótát fütyülik, hogy Béla a bátyám már befutott ügyvéd és család, és unokák, stb. Nekem meg még mindig sehol egy komolyabb pasi az életemben és a munkák között is úgy válogatok, mint úrilányok a bugyis fiókban a randi előtt, ahelyett, hogy megállapodnák valaki és valami mellett. De, hogy magyarázzam el nekik, hogy nem fogok olyan társ mellett maradni, akikkel nem egy irányba megyünk? Akivel nem azonos az értékítéletünk? Annyi mindenben különbözünk és különbözhetünk, de vannak alapok, amikben nem szabad. Nem akarok olyan társ mellett lenni, akinek fontosabb, hogy mit szólnak róla mások, mint az, hogy a lelkiismerete mit szól hozzá. Nem zárja ki a kettő egymást! Csak a sorrend nem mindegy. A munkahely ugyanez! A minap is ahonnan felmondtam, ebbe futottam bele. Fontosabb volt a cégvezetőnek a politikához való törleszkedés, mint az igazság. Mint az éhező, kivert, kosztos macska, olyan. Hány körön keresztül próbáltam vele megértetni, hogy nem ez a helyes út!? De mi volt mindig a válasza!? Jó az, ha a gazda szeret minket, és jól tart. Ki a francot érdekel az igazság ma? Ne legyek már ilyen álmodozó. Meg kedvenc szavajárása volt, hogy mindig az erősebb kutya baszik! S, hiába mondtam neki, hogy a szeretkezés és a baszás közt óriási különbség van, mindig kiröhögött. Szerintem soha a büdös életben nem volt vele olyan nő, akivel meg tudta volna ezt élni, különben értette volna miről beszélek, és nem röhögött volna ezen. És a pénz sem minden. Az csak egy eszköz. Jó, ha van, nem erről van szó, hisz mi is itt vagyunk, idejárunk, és a számláinkat abból fizetjük, de alapjaiban véve nem a pénz az istenünk. Neki igen. Közölte velem, akkor ugrik a Szeptemberi béremelés, és az év végi prémiumomat is megvonja. – Húúú, hogy ez mekkora rohadt nagy görény! – fortyant fel Éva – Az, az! – helyeselt Ildikó is. – Erre mondtam én a főnöknek, hogy ha azt hiszi, engem ezzel manipulálhat, hát óriásit téved! És másnap beadtam a felmondásomat. Ismertek, nagyobb döntések előtt mindig megrágom magamban a dolgokat, és szeretek egyet aludni is, a végső döntés előtt, hogy picit hátrébb lépve, ne érzelmektől irányítva hozzak döntéseket. – Ja, és akkor így most megint munka nélkül vagy és anyádék ezen baszakodnak? – kérdezte Józsi, a maga kissé nyersebb modorában. – Igen. Meg, hogy a Béla így, meg a Béla úgy… Hogy kiöregszem az anyaságból, és szeretnék megérni, hogy tőlem is legyenek unokáik. Mert ki tudja, meddig élnek még? Mintha olyan marha öregek és betegesek lennének… - ittak egy-egy kortyot a poharaikból, mindenki hozzáfűzött még valamit, de alapjaiban nem kellett túlbeszélni a témát, hisz mindannyian ugyanúgy látják a világot, pedig ahányan annyifélék. Teljesen mások, és mégis ugyanolyanok, az azonos látásmód miatt.
– Veled mi van, Sári? Szokatlanul csendes vagy. A szokásosnál is csendesebb. Mi bánt? Mesélj! – fordult Imre Sárához. Imre hihetetlenül szerette Sárát, de csak, mint egy húgot. – Velem? Semmi nincs. –felelte halkan Sári. – Na, nekünk te ne akard ezt bedumálni! Ismerünk! Igaza van Imrének, elő a farbával! – mondta Balázs. Hosszabb csend következett. Sára másabb volt, mint a többiek, a felszínesebb helyzetekben, beszélgetésekben hamar tudott válaszolni, de a mélyebb, komolyabb kérdésekhez kellett egy kis idő. Néha azt érezte az ember, amikor vele beszélt, mintha nagyon mélyre nyúlna a válaszokért. És ezt valahogy mindig tiszteletben is tartották. Ő ilyen is volt. Nem sürgették, inkább kortyolgatták csendesen a sörüket és a boraikat. Nem is kellett túl sokáig várniuk. Sára megszólalt. – Az van, hogy nem vagyok jól. – Úristen! – kiáltott fel Gizella. – Csak nem vagy beteg? Ugye nem! Mondd, hogy nem! Sári, nemááá! – mondta ijedten Gizella. Nemrég vesztette el az általa nagyra becsült és mérhetetlenül szeretett nagymamáját, és még nem dolgozta fel a gyászt, így minden „nem vagyok jól” mondat bekapcsolta nála a félelmet, a veszteség fájdalmát. – Nem, nem úgy! – nyugtatta meg azonnal barátnőjét Sári. – Nem úgy nem vagyok jól. Mint tudjátok, szakítottunk Attilával, és nagyon megviselt. Hasonlóan vagyok én is, mint Liza, vagy, mint ti is, vagyis akivel nem egyeznek az alapjaink, nem tudok olyanokkal hosszú távon együtt lenni. – És? De hiszen Attila rendben van! Hányszor beszélgetünk át estéket, és nekem teljesen rendben lévőnek tűnt. – vágott közbe Ildikó. – Szerintem is. – szúrta közbe Éva. – Hát, nem. – felelte Sári. Mondják, lakva ismeri meg az ember a másikat. Legalább is, ha valóban figyel rá. És, hát Attilának egész más arcát ismertem meg az együtt lakás ideje alatt. Eleinte nem is voltak ezek markáns különbségek, inkább, csak amolyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzetek, hogy valami nem kerek. De nem úgy nem kerek, hogy elvárások lennének bennem! Nem. Nem úgy. Egy darabig nem is értettem, honnan erednek ezek a fura érzetek, így nem is szóltam, csak figyeltem. Rengeteg jó tulajdonsága van! Ti is tudjátok, hisz ismeritek. De mégis gyakran bekapcsolt ez nálam. Kerestem magamban a forrását, de nem leltem. Aztán egyik este véletlenül meghallottam, ahogy egy kollégájával beszélget, és teljesen mást mondott neki, mint nekem szokott. Úgy is mondhatnám, hogy egy teljesen más arcát láttam, vagy inkább hallottam meg akkor. Valami fény elkezdett derengeni az út végén. De még ekkor sem szóltam, hisz nem ítélkezem egy beszélgetés alapján, főleg, hogy nem is tudom mik voltak az előzmények és az indíttatások. De onnantól valami megváltozott bennem. Nem tudom jobb szóval illetni, mint, hogy éberebb lettem. És amint ez bekövetkezett, elkezdtem másként látni őt. Észrevettem a hamisságokat benne. Egyre többet. Hogy hazudik. Nemcsak a külvilágnak, nekünk is, hanem saját magának is. Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor jön el egy komolyabb, tisztázó beszélgetés, ahol ki is buktak a szekrényből az oda rejtett csontvázak. A részletek mellékesek, mert nem akarom annyira kibeszélni a dolgait, de mást mutat és mond, mint amit gondol és tesz. S ez egyenesen vezetett a szakításunkhoz. Ennyi. – fejezte be Sári a vele történteket. Imre, aki mellette ült, csak odahúzta magához, és szorosan megölelte. Sári pedig őszinte örömmel, bizalommal dőlt Imre nagy mackós vállához. – Nekem már sose lesz normális párkapcsolatom… - súgta maga elé halkan még Sári, mintegy lemondva arról, hogy valaha is megérheti azt, hogy olyan társa legyen, akiben legalább annyira megbízhat, mint a barátaiban, vagy mint Imrében, akit ő is testvéreként szeretett és tisztelt. – Ugyan már, édesem! Isten útjai kifürkészhetetlenek. – tette hozzá Éva, aki igencsak hitt abban, hogy soha semmi nem véletlenül történik az életben velünk. Ezzel ismét hosszasabb csend ereszkedett a társaságra.
Mindenki a gondolataiba mélyedt. Kortyolgatták a közben újratöltött poharaik tartalmát, és nagyokat hallgattak. Józsi és Balázs később még üzleti témákban beszélgetett, ötleteltek a hogyan továbbról. Szerettek volna közösen vállalkozást indítani, és a közös pontokat, átfedéseket beszélték ki, ami mentén a kettőből lehetne egy. Valami nyomvonal előkerült, de a közös útra téréshez még nem érkezett el az idő. Így telt az este, csendes beszélgetéssel, nagy csendekkel, együtt töltött idővel, töltődéssel. Közben, míg ők meghitten beszélgettek, az asztaltársaságok lecserélődtek. A szomszédos asztalnál öt fiú ült, ők is halkan beszélgettek. Volt köztük egy kovács, nagy lapát, kérges tenyérrel, aki egy hajtásra ürítette ki a söröskorsóját, és egy vékonyabb, kissé feminin fiú, aki vélhetőleg meleg is, de a társaságot ez nem zavarta, hisz a vak is láthatta, érezhette, hogy ők se a felszínességek után ítélnek. Ebben a társaságban ült egy fiú, aki gyakorta átsandított a mellettük lévő asztaltársaságra, azon belül is Sárára. Úgy vonzotta a tekintetét a lány, mint a méhecskét nyári délutánon, a mező közepén lévő margaréta. Egy idő után szinte erővel kellett a tekintetét visszakanyarítania a barátaihoz. Nem kerülte el ez Ildikó és Liza figyelmét, de nem szóltak, csak néha összenéztek, konstatálva, hogy mindketten látták, amit láttak, és csendben figyelték, mi fog ebből kisülni, ha kisül egyáltalán bármi is.
Telt az este, folytak a sörök, borok és a beszélgetések, egymástól függetlenül mindkét asztalnál. A véletlen úgy hozta, hogy a két asztaltársaság egy időben döntött az indulásról és kezdett el összecihelődni. A számlák és busásabb jatt kifizetése után az asztal körül álltak, várták egymást, hogy mindenki felöltözzön és indulhassanak. Ekkor lépett a szomszédos asztalnál ülő fiú Sára mögé. A lányok, de főleg Liza és Ildi feszült csendben figyeltek, hisz ők már észrevették, hogy itt valami van. Csak odalépett Sára mögé, puhán befogta hátulról a szemét, és miután Sára ez ellen nem tiltakozott, ami már önmagában is meghökkentő volt, hisz keveseknek engedte meg ezt a fajta bizalmaskodást, odahajolt a lány füléhez és halkan belesúgta - Nem tudom ki vagy, szép hölgy, de mélységeket rejtő kék tekinteted megbabonázott. Szeretnék e mélységben megfürödni, amikor csak engeded. Akár örökre is... – senki a két társaságból, nem mert megmozdulni, de még pisszenni sem, nehogy megtörjék a pillanatot. Maguk sem tudták volna megmagyarázni miért, mitől érezték, de mind érezték, itt valami olyasmi történik a szemük előtt, amire nincs racionális, észszerű magyarázat. Csak figyeltek. Sárának közben egy fél élet tapasztalata és érzései rohantak át az elméjén és szívén. Leírni sem lehet olyan gyorsan, mint ahogy a pillanatot megélte. Ki a fene ez a bolond srác? Hülyének néz, hogy benyalom ezt az ezoterikus dumát? Hogy majd a lábai elé vetem magam? Csak így ismeretlenül? Ennyitől? Felháborodott, dühös lett, majd a következő pillanatban megszólalt a szíve, hogy ne légy bolond! Érzed, hogy ez más, mint eddig bármi, bárki. Sőt. Mit veszthetsz, ha adsz neki egy esélyt? És ha ő az, akire egész életedben vártál? S a pillanat tört része alatt érzelmek garmada zakatolt át Sárán. Hisz valóban, valamit ő is érzett, csak még túl zaklatott és bizalmatlan volt a szakítása miatt. Érezte, a pillanat hamarosan elmúlik, és elillan, talán örökre. De a fiú érezte mi zajlik Sárában. Nem sürgette, csak újra a füléhez hajolt, és ismét csendesen belesúgott - Nos, hölgyem, ha megengedi, hazakísérném, csak, hogy biztonságban tudhassam kegyedet, majd, ha ön is úgy ítéli meg, a többit rábíznám önre és az égiekre. – váltott magázódásra a fiú, tudatosan, kissé távolabbra kerülve az érzelmektől, de lehelete zsigerig borzongatta Sára fülcimpáját és érzékeit. Majd befejezte a mondandóját - Kint várom kegyedet, hogy nyugodtan eldönthesse, mit szeretne, majd innen kijőve felém, vagy a másik irányba kanyarodva léphessen. Bárhogyan döntsön is, méltósággal el fogom fogadni döntését, de feledni soha nem fogom. – ezzel hátrébb lépett, és kisétált a pub ajtaján.
Hosszas, mozdulatlan csend vette kezdetét. Senkinek nem akaródzott megtörni azt, ami történt. Percek, vagy akár órák teltek így el, nem lehet tudni, mert megszűnt az idő. Mégis, mint mindennek, ennek a pillanatnak is vége lett egyszer, mivel az emeleti biliárdasztalnál valaki fellökhette gombát az egyik golyóval, mert hangos nevetés hallatszott le. Ez épp elég is volt, hogy mozgásba lendüljenek a dolgok. Előszörör a fiú asztaltársasága indult el a bejárat felé, elől a kovácslegénnyel. Majd kis idő elteltével Imre halkan megszólalt – Nekünk is indulnunk kellene. – és sokat sejtetően Sárára nézett. Mindenki a másikra, de főleg Sárára várt, hogy elinduljon. Eltelt még pár perc, az arcán érzések hullámainak hada látszódott. Éva nagyon szerette volna, ha Sára dönt és kimenve belekarol a fiúba, hogy amolyan romantikus lányregénybe illően örökre együtt lehessenek, de tudta, hogy itt nem neki kell döntenie, és nem is szólhat bele. Szíve szerint vállon verte volna barátnőjét, hogy menj már! Mit tökölsz? Mire vársz? De csak egy halk köhécselést engedett meg magának.
S ekkor Sára elindult, finom léptekkel közelítette meg a bejáratot. Szoknyája alja lágyan hullámzott a lépteitől. Kezeivel kinyitotta az ajtót, kilépett a friss levegőből hatalmasat szippantott, és elindult.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
HEGYINÉ HALPERT JUDIT
fagyban és szélben
bakancslistám tépázott -
jeges a hegycsúcs
*
kapnak-e esélyt
a már nyílni kész rügyek -
csalóka e tél
*
ölembe hulltak
barackfavirág szirmok -
reppenő tavasz
*
ha a gondolat
írottá vált, látható -
köddé lett titok
*
halk a téli kert
most még szuszmorgó a csönd-
tavaszt álmodó
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése