MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2022. március 2.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ASBÓTH ANNA
Szatori
Ne kopogtass, nincsen ajtó.
Bent vagy, ha főd csendre hajló.
Szenvedés, vagy béke árad?
Ahogy ítélsz, annak látnak.
Világ végén van a kezdet,
Amit teremtsz, az teremt meg.
Nyitott szem is alszik sokszor,
Minden tudást tudtál egykor.
Változik, ki változást ad?
Tükörtartó tükre nálad.
Nem múló, nem keletkező,
A létezés örök idő.
Benne növünk, egyek vagyunk,
Mindenséggel szívdobbanunk.
MAJOR PETRA
Álomnapló
3.
Csecsemő
Egy létra óriások lábára lép
- meg sem érzik,
nevetve morzsolnak szét falakat.
A vak csillár egykedvűen lengedez,
és szikrát hány néhány
felbosszantott vezeték.
Talán jó helyen vagyok így is,
pedig új arcát mutatja a félhomály,
szinte pózol és kérkedik,
míg karjában percenként hízik
nagyobbra egy nyöszörgő,
testetlen csecsemő: a félelem.
PELESZ ALEXANDRA
Időtlenül
Zsebemben hordom a perceket.
Ujjbegyeimmel érintem.
Siettetném, de nem lehet -
hogy fogyjanak!
Lusta ma is a nap.
Zsebemben hordom a perceket.
Tenyerem rájuk simítom.
Akarom, hogy menjenek -
siessen a jövő!
Lusta ma is az idő.
Zsebemben hordom a vágyat,
Dédelgetem, amíg nem jössz.
Pihenhetne most nálad -
öledben fekve!
Lusta ma is az este.
Zsebemben hordom az érzést.
Érintem szüntelen.
Nem múlik... nincs kérdés -
időtlen lett bennünk!
Kell, hogy útra keljünk.
Zsebemben hordom a szíved.
Óvom, ahogy dobban.
Belőle remény éled:
Szeretni szent!
Egy vagyunk idebent.
ZAKAR MÓNIKA
KiKelet
Vöröset sír ma a reggel.
Lám, szélkakasunk vészt kiált.
Judás készül - ismét szeggel -,
Asszonyunkkal, most nézd, ki hált!
Szeret-ő, ki tőrrel, torkon
lépésekkel házat oroz.
Katonásdit játszik folyton,
apát, fiat vésszel soroz.
Lelketlen és szívettépő,
hát divide et impera.
Véres dollárokon élő
kárhozó, ében vipera.
* "Asszonyunkkal" - Európával...
ÉLES ANETT
A sikolyok csak a szomszéd házig érnek
Ne engedd a fiad háborúba!
Rút, aljas bogáncs ez, mely húsba váj,
s csak a hatalmasoknak nem fáj,
mert fehér ingujjban fegyvert vágnak
szegény népükhöz a kenyér helyett.
Menj és ölj, mert a haza most kéri!
Gyilkold a másik embert, ki védi
csak saját földjét, és olyannyira
nem akarta ő, mint ahogy te sem
a kezébe megálmodott halált.
Gyűlöletükből lobbant ez a tűz,
s a máglyán ártatlanok égnek,
ördögi és gaz minden háború,
a sikolyok csak a szomszéd házig
érnek. Árvák, özvegyek könnyei
odafentről nem hallhatók. Csupán
dátumok vannak rideg sírkövön.
Méhekből álmodott kis életek
elhalnak, anyák féltett fiait
ragadja el a fekete közöny.
Szomorú éjjelen a párnába sírt
forró tengert csak a komor falak
szorítják maguk közé, és őrzik
rezzenéstelenül, némán a kínt:
Foggal, körömmel fejfába vésve
álmaid, szeretted, önnön magad,
sajgó sebed míg, élsz, addig lüktet,
a háború nyomorít, pusztít, ragad!
Csak a nagyurak nem háborúznak.
Döntenek szép kesztűs kézzel távol,
a világ fel nem nőtt felnőttei,
saját érdekeik szerint hajtva
ital mellett életről, halálról.
Szerelmes ifjú készül a frontra,
oly álmot gyilkolni, mint az övé,
pedig barátok lehetnének tán,
vagy ellenfelek, de kézfogással
egy dicső és díszes olimpián.
De a háború aljas, és mindent
megöl, pusztul a rét is a napon,
az ember csupán egy darabáru,
és vérrel írt, hűvös számadattá
zsugorodik a kis papírlapon,
vagy még halála ennyi sem talán.
A “Feltámadunk” a temető falán
sovány ígéret.
A sikolyok csak a szomszéd házig
érnek…
SZILÁGYI FERENC HUBART
Ne féljetek!
Barátaim, ma itt e Földön
kemény dió a szebb jövendő,
zihálok én, s a nyelvem öltöm,
de égig érő babfa nem nő.
Sosem vetem a más szemére,
ha nem haladnak úgy a dolgok,
s kaján kacaj a munka bére,
ugyan, ki lenne tőle boldog?
Ne féljetek! Ha összetartunk,
hitünk kovácsol egybe minket,
s ha dúl az ár, kitart a partunk
sikerre vinni terveinket.
S ne féljetek, ti álbarátok,
kezünkbe’ nem lesz pányva, háló,
de sokszor tett keresztbe szátok
– felejteném, mit ér az átok,
s mit ér a cél, ha bosszúálló?!
VASKÓ ÁGI
alkalmi szerető
egy pillanat
egy érintés
arcomra simul a sóhaj
puha léptek
lágy-ölelés
karjában tart már a tolvaj
nincs izgalom
csak borzongás
jeges csók fagyasztja vállam
majd jő a tűz
a perzselő
hogy gyengítse testem s lábam
már nincs erőm
nem harcolok
több napra elnyel az ágyam
elfogadom
hogy "koronás"
a szeretőm és társam
GYENGE ILDIKÓ
Kifutott vonalak
Elapadt a mélység a szememből,
Kifutott vonalak tenyeremből.
Piros számnak mosolya lefagyott,
az ember csak kérdőjelet hagyott.
Minden tavasz, zene, pillangó,
Gonosznak könnyen feláldozható.
Pedig, a Föld hordozza a szépet,
Mért nem látjuk egymásban is mi ezt?
Mennyi minden most bennem elveszett,
Csak magamba, magamba keringek,
Mondhatnám: megoldja a szeretet!
Ehelyett, csendben,élve halok meg!
DOBROSI ANDREA
Nem vagyok más...
Nem vagyok más, egy búzaszem,
óceán egyetlen cseppje,
de bús a malom nélkülem,
szegényebb is tán a messze.
A sors velem tuti tervez,
a lánya vagyok, nem fia,
szüksége van rám a tervhez,
itt Kánaán, ott Golgota.
Hajója rendesen dobál,
mint ha kockája pörögne,
az élet akár egy lokál,
hol csak a pénz gyűlik össze.
Van, hogy soul zene szól mellé,
míg máskor benne blues a rend,
mégis, ha kitör a balhé,
nem vagyok más, egy búzaszem.
TÓTH ANDREA ~ REA
Pír
Hömpölyög a szél,
zúg a vihar, vágtat,
rideg szobám falán
megreped a csín,
árnyéktestem nehéz,
lomha, mint a rája,
vágyam szárnya feslett,
lazacrózsaszín.
Míg felhorkan az ég,
benyelnek a csempék,
maníros levegőben
felcsattan a szíj,
vágott alagutak,
vékonyszálú esték,
álarcokat
diffamál a pír.
Ha kiáltani mernék-
arcom földre esne,
gerle-hangom aszott
porba sír,
egyszerre van csend,
s a zaj fejemben,
magasba hágnak
lenge csontjaim.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Vigyázz ránk, Istenem!
Uram a mennyekben! Térdelünk előtted –
ne vedd el, kérlek, a hitünket, erőnket,
add, hogy a reményünk életre sarkaljon,
s bennünk az akarat acélos maradjon.
Ne adj egy őrültnek kezébe hatalmat!
Ahol a halálnak kaszája arathat
ott érzi jól magát, tébolyult szerepben,
örömét lelve a halálsormenetben.
Bűntelen emberek hullanak ezrével…
Hatalommámorba részegült elmével
adja a parancsot – haljon az ártatlan!
Mindegy, hogy ezer, vagy százezer-százhatvan.
Sebesült katonák, fegyverek, füstnyomok…
Gyermekek, betegek, várandós asszonyok,
házuktól megfosztott, hazátlan emberek,
rongyokba burkolva, reszketve fekszenek.
Mi jogon teszi ezt, ember, az emberrel?
Egyetlen csepp, s mégis harcol a tengerrel…
Istenem, ne hagyd, hogy helyetted büntessen,
főbíra lehessen ekkora bűntettben!
Add vissza békénket, szeretni születtünk,
egyetlen vagy, aki ítélhet felettünk.
Kösd meg a tébolyult két kezét szorosra,
ne döntsön védtelen népeket nyomorba!
Vigyázz ránk, Istenem, védj meg a gonosztól,
várakat húzunk fel újra a romokból,
s becsülni fogjuk tán azt, mit a sors adott,
s szívünkből zengjük majd újra a Szózatot.
2022.02.25.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Kifosztott gyönyörű
Annyi szó az árva,
hazatalálnál ma,
mint amikor egyszer
világkardba dőltél,
nekidőltél vágynak,
neki mint egy vállnak,
azóta is mindig
hazatalálnának,
hozzád menne minden,
tenyeredre ülni,
homlokod mögötti
akaratnak érni,
gondolatod lenne,
simulna, hogy lássad,
elfeledted régen,
meglepődsz ha látat,
ismersz valahonnan,
némely bizodalmat,
némely gyöngyházfényű
könnyű nyugodalmat,
veszélyes a hangod,
emlékeztet téged,
ha egy dallamházba
betéved a lelked,
jártam itt már régen,
mégsem vagyok otthon,
kifosztott gyönyörű,
gyomszavakkal mondom,
lelked lett a házam,
otthontalan élek,
kivirágzom néha,
viskómenedéknek.
SZÖLLŐSI BERNADETT
Tavaszi virágcsokor
Avar alól hóvirág kacsint,
(vagy Galantus, ha érted a latint)
illatában fürdik a friss levegő –
betakar mindent a hóvirág-lepedő.
A levele fehér, kicsit sem sárga,
le ne szakítsd, mert nagyon drága!
De nézzük tovább, mi van még a kertben,
hadd virágozzon tőlük a kis versem.
Látok még itt krókuszt – sárga és lila,
szerencsére nem szereti a csiga!
De szólíthatom őt sáfránynak is,
így is hívják a krókuszt ugyanis.
És virágzik már a téltemető,
olyan sárga, mint az aranyeső,
amott egy csillagvirág – fentről hullott a kertbe,
cserjék aljában lapul meg rejtve.
Annyi a színe, hogy mire felsorolom!
Türkiz, lila, fehér … de nem is folytatom.
Ez itt, ez a hófehér, a neve tőzike,
mellette nyújtózik rögtön egy gyöngyike.
Apró kék golyók a kis virágai –
kedvem lenne a világba kiáltani:
Hogy Isten hozott tavasz, de jó téged látni,
Megérte rád egy egész évet várni!
MAGLAI BARNABÁS
Itt vagyok.
/Lányaimnak/
Megszülettem kehelynek,
Gőgicsélő gyereknek,
Szépnek,rútnak, hiúnak,
Álmodozó fiúnak.
Megszülettem a világnak,
Jézus mellén virágnak.
Megszülettem, itt vagyok..
Rózsaszín bőröm itt ragyog.
Megszülettem -te lelj meg-
Hóviharban pehelynek
És ha jönnek forró fellegek,
Zivatarban csepp leszek.
Megszülettem, itt vagyok,
Rózsaszín bőröm itt ragyog…
Megszülettem, itt vagyok,
Rózsaszín bőröm itt ragyog...
Megszülettem, egy az út,
Hátrahagyni volt-tanút,
Ha vallani kell keressen,
Szeretném, hogy szeressen.
Véremből van virága,
Majd csokorba tegye a világra.
Szép ruhát adjon a gyerekre,
Ha visszagondol a szememre.
Megszülettem, ezt én kértem,
Remegtem az Ember kezében,
De látom ma is azt a két kezet,
Mely rám simítja majd a felleget.
Megszülettem, itt vagyok,
Rózsaszín bőröm itt ragyog...
Megszülettem, itt vagyok,
Rózsaszín bőröm itt ragyog…
MOLNÁR GÁL IRÉN
Feloldozás
...egyszercsak elhagyod
a partot, hol Pilátusod
hajóján választottál
derest, érzések deszkáiról
magad feloldozod,
magasba emel,korbácsod
lesz Tóruszod;
lábát tovább nem mosod,
hordja csak a sarat,
mit dagaszt, szíve
páncélját átütni volt
tüzed kevés,de kéri lendület,
a gúzsokat kioldó, míg
bárkád kievez...
EGERSZEGI ÉVI
Hol
béke
lehetne,
háborút szít
a hatalmi vágy.
Létünk ingatag,
mások által
gerjesztett
véres
harc.
Belső békénk már
hiába, ha
a gonosz
köztünk
jár.
Ha
félne
a tavasz,
nem bújna rügy,
s dalolna madár.
Úgy
sírnék!
Nem lehet.
Kell az erő
a túléléshez.
GYEBROVSZKI ILONA
Gyár
füstje
gomolyog.
Szürkeségén,
koromlovag jár.
Düh
rombol,
kárt okoz.
Mint egy villám,
nagyon veszélyes.
Űrt
hagytál
tátongót
magad után.
"Sohamàr" hollót.
( Edgar Allan Poe emlékére )
A
könnyes
mindenit!
Fáradt csöves,
bánja bűneit.
Óhajának,
isteni
kaput
nyit.
OROSZVÁRI KATALIN
Kirakat
vágyódhatsz a kirakatba
itt is ott is próbababa
egyik szőke másik barna
vagy épp kopasz nincsen haja
ideális az alkata
és a szeme nézd itt maradt
tenger-kéket fest látszatra
de soha nem volt távlata
a test hideg művi anyag
s a képzelet bár játszana
becsaphatod ma magadat
sosem lesz szíved vigasza
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Tavasz lesz reggelre
Mint lebbenő szatén
selymesen suhog az éj
fekete köntöse kint,
puha markában kincs
a hold kövér ezüstje.
Szirom álom ring
az ághegyeken
bimbókba csomagolva,
langyos szellő lehel
a lapuló hókupacokra
és közben szórja szerteszét
a sarjadó füvek lágy neszét.
Az esti csendbe
lágyan csobban
a jácintok illata
valahonnan hegedűszó,
mint csillag fénye
lobban, felkúszik
tekereg a hallójáratok
kis csigáiba, az aorták
duzzadva megdobbannak,
szegycsontok repednek
a vérbő gondolatra,
hogy tavasz lesz reggelre.
SZÉCSÉNYI CSILLA
Mikor álmodom
Mikor álmodom, életem percei
makrancos gyöngyként
csillagok közé peregnek,
a képzelt idő magába olvaszt,
csak csonthéjas hitem zsong-
elevenbe íródott sejtek.
Megszűnik a hideg, a tél
csendet lélegzem... lebegek,
fehér keszkenőt lenget a szél
síró árnyakat szabdalok
körbe, tágul a tér, de mégsem félek.
Kezeim újra felfűzik
az égi gyöngysort valószerűtlenül
múltból, jelenből, jövőből
helyetted Istenem...
Nyitott szívvel, rózsás arccal
fogadkozom: valamikor jó(l) leszek!
szívem oltárára emelem...
gyertyám lángja dúdolva dalol,
nekidől a végtelennek.
Ő is puha ölelésre vágyik
ragyogva játszó gyermek Benned
kérlek, ringasd, csak ringass,
míg megőszül az éj,
virrad a kék a konyhakertben.
Viszonzásul...
ezüstpatakomból hoznék Neked
fénnyel átszűrt vizet, cseppet,
kenyérrel és sóval kínálnálak,
légy most Te a vendég!...
tenyeredbe tenném s mellé nefelejcset.
Hogy ne felejts, ha beteltem
az élettel s Veled,
s ha már nem álmodom
soha-soha többet.
TOTH ENIKŐ
Nyomok a hóban
Csendes temetőben dacol még a tél,
szél simogatja a fehér hópaplant,
csupán csak fájó zokogásom zajos,
míg pihennek szeretetim ott alant.
Cipőtalpnyomok a hóban - nyugtalan
lényem alattam úgy hűt a jeges hó -,
hideg siettet, zaklat a fájdalom,
pedig velük ott maradni volna jó.
Itt várnak Apám, Anyám és Testvérem,
túl korán elmentek - kegyetlen élet -
hiányuk rémes, naponta siratom,
és fekete gyászom sose ér véget.
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Álom
A sekély folyó partján árva csónak ringatózott, oldalának néha finoman nekiloccsant a lassan vonuló folyó. Szomorúfűz hajolt a víz fölé, végigsimogatva tükörképét, a napnak is hagyva helyet, hogy levelei közt átbújva megcsillanjon a felszínen. Odalépett a csónakhoz, a keze teli volt a mező virágaival, szőke hajába belekapott és játszadozva hátradobta egy csintalan szellő. Felnevetett, olyan jó érzés volt itt lenni. A madaraknak be nem állt a szájuk úgy perlekedtek egymással, mint a piaci kofák, egyre közelebb hallotta csivitelni őket. A levegő tele volt a nyár illatával, a távolban, a folyó túlpartján búzamező ringatózott a langyos szellő által vezényelt ritmusra, távolban templomtorony nyúlt a magasba, körülötte apró házak. Az otthona, a szülőfaluja! Ráismert a tájra, szívébe boldogság költözött. Újra a csónakra nézett, mely hívogatóan koccant a partnak, egyre közelebb a lábához, hogy minél kisebbet kelljen lépnie. Olyan öröm járta át a testét, hogy a feje búbjáig libabőrös lett az izgalomtól. A madarak, mintha átéreznék a boldogságát, hangosabban, egymást túlkiabálva csettegtek, csiviteltek, trilláztak és gurguláztak fölötte. Anyám már biztos nagyon vár, gondolta és a csónakba lépett, amely megbillent a súlya alatt, a lábát víz árasztotta el. Ijedten engedte el a virágokat, s azokat elvitte a víz, a fűzfa ágai lejjebb hajoltak ahogy megkapaszkodott bennük, hogy a csónakból kilépjen, hiszen látható volt, hogy ezen nem jut át a túlsó partra. De lábai mintha legyökereztek volna a csónak korhadt alján, s a víz egyre magasabbra tört, lassan a térdéig ért. A madarak szűnni nem akaró csivitelésbe kezdtek, egyre nyugtalanabbul, hangosabban és idegtépőbben. Kétségbeesetten nézett át a túlpartra, de már nem látta a búzamezőt, a faluja templomtornyát csak a folyót, mely egyre hevesebben haladt lefelé, most a csónak is elszabadult, a fűzfa ága nem fogta a kezét többé csak a madarak röpködtek a feje fölött és visítottak, visítottak, visítottak....
Aztán sikítva felriadt. A metró aluljárójában összezsúfolt emberek között volt, fázott a lába rettenetesen. A visítás nem szűnt meg, de nem az álombeli madarak voltak, hanem fegyverek, bombák sivítottak a felszínen. Ijedten kapkodta a fejét, de nem látta az anyját sehol. Hát persze, hiszen az nincs is itt, messze van, a falujában. Egyedül van a sok száz rettegő ember, síró gyermek, jajgató öreg között. Itt, a huszonegyedik században, egy civilizált világban. A nagyanyja egyszer mesélt a háborúról, majd azt suttogta, el sem tudod azt képzelni, hogy féltünk, de hála az égnek nem is kell elképzelned Olenka, te már békébe születtél. Vajon ő megéri e, hogy az unokájának is ezt mondhassa?
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése