MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2022. április 2
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ASBÓTH ANNA
Ritmusjátékok I.
Holdfényfolyam
fáról csorog,
fű közt a nap
alvó teje.
Gyöngyglória
ég hűvösen,
apró neszek
híznak bele.
Szél hajladoz,
s kézen ragad,
szívem vele
meglengetem.
Külsőm belül
rejtőzködik:
érzésteli,
éjmeztelen.
ZAKAR MÓNIKA
Térkép és Terep
Térképet kínál az élet...
pirosat, zöldet és kéket,
hol számtalan folyó szalad
s sziklák emelnek tűzfalat
A térnek.
Gondolat görget vágyakat,
szavakból vetünk ágyakat...
hol hempereg a szeretet
és mozdulat ver keretet
A vérnek.
Ám nincs Terep. Nincs hús, nincs lég
a fantázia mozog rég,
szakadékot tölte köztünk
"s meg is eszik, amit főztünk"
Kik félnek.
Hazugság teremt világot:
elszáradt kórót, virágot...
a térképen, mit - más vázolt -,
egy sötét alak ábrázolt!
Mit véltek?
R. HORVÁTH SÁNDOR
Új világ
Tombolhat úgy a tenger,
miként most az ember
próbálja hatalmát,
elérni jutalmát?
Egy felhasadt rendszer,
épp változik ezredszer,
az új világ ma épül,
s az ördög beleszédül.
Reng a föld, az új világ,
égbe száll sok vasbogár,
fullánkja szúr, mar, vág, tép:
Ukrajna, nézd, lángban ég!
Miként kel az ösztön,
ha meglazul a börtön
és bombák füstje árad?
-egy drón a tankra támad.
Korbácsra vert láncon,
túl a meghajláson,
szagot fog-e a béke
úgy, mint kétezer éve?
Reng a föld, az új világ,
égbe száll sok vasbogár,
fullánkja szúr, mar, vág, tép:
Ukrajna, nézd, lángban ég!
ÉLES ANETT
Illúzió
Csillagpor hullik a szemekre,
holdfény fányol takarta álom
nyújtózik az ég felé, ahol
a könnyű szabadság végtelen.
Nem szorítja bele a világ
a fájdalmát egy csöppnyi szívbe.
Nem dalol hamis szólamot már
senki csalfán megírt kottákból,
százszor elhazudott szavakat,
nem hisznek el újra és újra.
Távol van minden, nagyon távol.
Messze a világ édes mocska.
Ember, mit tettél? Sóhajt a Föld,
rajta millió eltűnt sikoly
árnya kísért meddő földeken.
Karzaton angyalok éneke
száll, szipog a szürke félhomály,
hol sajog a lélek nyílt sebe,
már csak kínzó fájdalom terem.
Hangjukat nem hallja már senki,
csak hitvány képébe szerelmes
a múltját megtagadó közöny.
Ragadós, képlékeny massza ez,
hol “szabadság” felirat feszeng,
börtönt formál belőle a Kéz,
de lásd, elbukott immár
- vagy tán soha nem is létezett -
az emberek vágyta józan ész.
Csontszilánkok a friss kenyérben,
sír az élet, a halál arat.
Ordas feni ordasra fogát.
A vér lemoshatatlan. Ragad.
Ember! Tanulj hát a hibádból,
értőn nézz e vérző világra,
és remélj, talán még nem késő
megmenteni vétkes önmagad,
ha majd egyszer a féltett békét
nem katonacsizmák tapossák
a szabadság már milliószor
megtépázott zászlaja alatt!
2022.03.20.
MAJOR PETRA
Egy szuszra
Nézem az erkékyről
hogyan felesel a széllel
néhány szőlőlevél
mindenben az engedetlenség
a felszökő lázban
az állva maradt dominóban
magamnak is alig tudok
parancsolni néha
pedig elértem volna a buszt
ha nem azon tűnődöm inkább
hogy elnyomás-e a 'nyitott' szót
záró-jelbe tenni.
TÓTH ANDREA ~ REA
Mi egy más
Egymás karjában magánnyal hálunk,
a lélegző szövet melegen tart,
puhán, simulva - váll a vállhoz-
régről ismerünk táncokat.
Megtanultam a napba nézni
mert éjnek szemében elveszek,
ha többet mernék álmodozni
félő, magamra ébredek.
S te elbírnád - e bűnös lelkem?
-ha a látszat igaznak bizonyul-
Értelmeznéd; - megtagadnál?
Vígaszágon dől a háború.
Szótlan házunk deres vackán,
szétgurult gyöngy a képzelet, de
nincsen benne sorstalanság,
kettős világunk rendezett.
VASKÓ ÁGI
Léleksóhaj
Gyorsan futó évek… lelassuló járás…
szürke tekintetünk gyakran könnytől párás.
„Csak egészség legyen!”- száll a léleksóhaj,
s váljon szürke köddé a koronás tolvaj.
Új tavaszra vágyunk - sarjadjon az élet,
színeket szeretnénk: sárgát, zöldet, kéket.
Illatos jácintok díszítsék a kertet,
feketerigódal törje meg a csendet.
De lám fent az égen varjúsereg károg,
csőrükben hullt remény, könyörtelen lángok.
S mi rettegünk, félünk,- mit hoz majd a holnap?
Védelmező karunk mindenkit megóvhat?
Gyermekünk, unokánk kacag még a Napra?
Szövünk új terveket mára és holnapra?
A megszentelt barka virágvasárnapon,
lesz-e szívünk ék, sötét lánctalpakon?
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Csillaga lettél
A csillagokba költözött. Mondják.
Én úgy hiszem, aznap, mikor
körbezárt téged a csönd és sóhajod
volt az utolsó rezdület tőled,
lezuhant a mennybolt kékje,
le egészen a bársonyos földre,
és puha felhőágyra fektette
törékeny, szép lelkedet,
felemelt téged, mint saját halottját
felemelt magához a kékség,
homlokodra fényt csókolt az Isten,
és csillag lettél, csillaga lettél az égnek.
MAGLAI BARNABÁS
Harmatnapra
Az én templomomban is lakott már lélek
Harmatnapra támadt fel…
Ne sírjak többé...ne beszéljek…?
Mosolycsend illik szép szemének…
Az én templomban lakik egy angyal
Harmatnapra támad fel…
Ha nem sírok… minek beszéljek…?
Tündércsend illik szép szemének…
SZÉCSÉNYI CSILLA
Bennem virágzik
Fényfüggönyt feszít a Nap
rózsafa ablakomon átragyog,
arcodat hevítve felidézi
nevetek, mert már nem fagyok.
Bennem virágzik szavad
nem sodorják el nappalok,
nélküled elrejtett "rengeteg" voltam
halkan pulzáló szívhangok.
Nézz lélektükrömbe!
Látod! Én is Te vagyok!
Vigyázó tekinteted mezejéről
egy lélegzettel szívedig zuhanok.
TOTH ENIKŐ
Gyászos örökség
Az udvar melyen együtt játszottunk,
sokkal többet jelentett, mint Otthon,
a kenyér melyet jegyre váltottunk ki,
fekete volt, s több mint étek, tudom,
a szoba és az ágy nekünk egy fészek,
ám te elmentél, azóta csak vérzek.
Több voltál nekem, mind egy testvér,
s mára megértem - kik fiaik siratják,
már érzem, mitől hasogat érben a vér,
és miért nem alszanak ki a gyertyák.
És ne mondja senki, majd az idő,
a hónapok, évek enyhítik a fájdalmat -
csak hiteget, csal az átkos percszedő,
mind becsap, nem hiszek a szavaknak.
Szegény Apánk s Anyánk előre ment,
nem sejtve, hogy te utánuk sietsz,
csupa negyvenöt - a többi síri csend -
ebből harmincat munkával fizetsz,
nem tudtalak óvni, gyenge a karom,
kiváltani nem lehetett az öröklétet,
s már késő...ott állsz a túlsó parton,
és rám hagytad a gyászos örökséget.
OROSZVÁRI KATALIN
.jpg)
bár lehetne...
nincsen semmi
amit mondjak
nincsen válasz
csak mi borzaszt
nincsen béke
nincsen szünet
nincs alázat
nincs feszület
nincsen érzés,
csak az érdek
EGÓnak sincs
valós tények
nincsen semmi
ami lehet
nincs imára
kulcsolt kezed
nincsen áldás
nincsen átok
nincs hiúság
nincsen másom
nincsen testem
ami tartson
lelkemben sincs
ami hajtson
nincsen semmim
amit adjak
nincsen karom
betakarjam
nincsen álom
nincsen ábránd
nincs varázslat
nincs szivárvány
nincs bolondság
boldog játék
nincsen vágyott
nagy ajándék
nincsen semmid
magad adod
nincs reményed
fárad dalod
nincs ki bírja
nincsen oldás
nincs teremtés
nincsen vonzás
nincsen hited
hogy menekülsz
szárnyad sincsen
hogyan repülsz
nincsen utam
mér' maradjak
nincs haladás
csak rohannak
nincs a semmi
nincs a minden
nincs mi vakít
semmi kincsen
nincs jövőkép
feltétellel
nincsen szívünk
szeretetben
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
SZELE ANNA
Nanuk legendája
Kétezerhétszáz ezerévvel ezelőt száműzetett Grönland megfagyott talaja alá. Vérfagyasztó hörgés tört fel állati pofájából. Miazmás leheletéből áradó gőzölgése megfertőzte a jégpáncélt. A kórság szétáradt a fagyos mélyrétegekben. Ahogy egyre feljebb és feljebb került a szürkeség a felszínhez, úgy feketedett meg minden, amin már áthatolt. A Sátán bosszút esküdött az Istennek. Eltörli a Földről a szigetet, amely alá kényszeríttetett.
– Az ember a legnemesebb teremtményem, megtiltom, hogy elpusztítsd! – mondta az Isten.
– Hahaha! – kacagott a Sátán. – És a szabad akarat? Egy nemes lelkű embert mutass, akkor nem bántom a kis játékszereidet!
Égő fókazsír bűze járta át a fagyos levegőt. Az ursus maritimus körbe-körbe rohant a tűz körül. Egyre fokozta az iramot, ameddig el nem terült hasmánt a hóban. De aztán nagy nehezen feltápászkodott, és lekapta magáról a jegesmedve fejet.
– Te vagy a Kiválasztott, Nanuk – bökött révetegen az körülötte álló eszkimó vadászok egyikére a sámán. – Tedd e talizmánt a nyakadba, két kis fadarab van benne, ha összedörzsölöd őket, megmenekülsz, de az emberiség odavész…
– Íme, az igaz inuit, Sátán – zengte az Isten, magasra lobbantva a fókazsír-tüzet.
– Íme, a gyarlóság megtestesítője, Isten – ordította a Sátán, elfújva azt.
A sámán látta, hallotta őket. Mi a szárított rozmárszar keveredhetett bele a transz-pipadohányomba, gondolta, és eltakarta a szemét, nehogy elkárhozzon a jelenéstől.
Merre menjek?, kérdezte magától Nanuk. Csak bolyongok, bolyongok, nem találom a visszautat. Még a hódűnék, sincsenek meg, hogy a part mentén eltalálhatnék igluinkhoz. Átváltozott a fehér sivatag körülöttem. Nem csillog a Napisten-sugár a pelyheken. Baljós csend ül a máskor derűs kristályokon. Súlyom alatt nem roppan a fagyszőnyeg. Mint a nyári part szürke kavicsai, nesztelenül görögnek széjjel, mielőtt szőrmecsizmámmal érinteném őket. S a sötétség fekete dárdái már átdöfték a mélység fehér leplét. Utat talált a Sátán népem világába, romlást és pusztulást hoz ránk, motyogta elcsigázottan. Megérintette a szívét a gonosz fuvallata. Lerántotta a dermesztő hidegbe.
– Nanuk, te a Nagy Fehér Medve fia vagy, akitől törzsed származik – zengte a végtelen hómezőből kiemelkedő fényoszlop a vadász mellett –, Utolsó Igaz Ember a nyershús-evők között! Add vissza a Világnak az inuitok becsületét! Bizonyítsd be, hogy méltó vagy totemapádhoz. Mentsd meg népedet! Őrizd meg a Lélek fehérségét! – A tündöklő látomás elomlott a levegőben. Isten egy marék vakítóan szikrázó hó képében hullott alá Nanuk ősi földjére. A vadász testében alig maradt erő. A Sátán indáiba fonta, egyre erősebben szívta át magába az életenergiáját. S ekkor valami borzalmas történt. A marék Istenhó körül koromfeketére változott a környék. A Kiválasztt nem fél az áldozathozataltól, gondolta. Meghal, az övéiért, ha kell. De az Isten! Az Istent nem halhat meg! Torkából jegesmedve őseinek rettentetes üvöltése tört fel. A Sátán megijedt, hogy elveszti a csatát.
– Csak dörzsöld össze a két fadarabot, és megmenekülsz, Nanuk! – Ráült a mellkasára, és álnok szóval, látomással kísértette: – Fiad és asszonyod meleg prémek közt vár rád. Egy szempillantás alatt velük lehetnél. Balgaság feláldozni magad.
Nanuk az ősök beléköltözött erejével lökte le magáról a förmedvényt, és két kezével kezdte ráteríteni Isten egymaréknyi tisztaságát a Sátán gonoszságára. S a fehérség egyre nőtt. A sötétség egyre kisebbedett, amíg vissza nem takarodott a jégpáncél alatti mélységekbe.
Nanuk megfagyott testét, amelyet a falu szélén találtak meg, frissen esett, hófehér pillék lepték be. Káprázatos fényesség lengte körül.
A hajnalban kelő Nap sugaraival bejárta a szigetet. Az Északi Szél dűnéket sodort a megszokott helyekre, hogy az inuitok soha többé ne tévedjenek le az útjukról. Isten és nagyapád szelleme vigyáz ránk azóta is, unokám, Kisnanuk, ölelte magához a ráncos asszony a gyermeket, hogy soha többé meg ne feketedjen a hó.
Talán nem kell félnünk attól sem, hogy Grönland jege felolvad, legalább is, amíg a Nagy Fehér Medve leszármazottak köztünk élnek, reménykedett a sámán. A pipáját töltetlenül forgatta fogatlan ajkai között, a szívással rég felhagyott. Károsan befolyásolná a látomásait.
LÁSZLÓ ERIKA
Keresztény élmények.
A városnézést a Belvárosi Templommal kezdtük.
Megmutattam a mihrábot. A történeténél tartottam, amikor éles rikácsolás vágta ketté a szavam.
– Aztán megmondja ám nekik, nincs ingyen a nézelődés! Dobni kell a perselybe!
– Biztosan tudják, mi a szokás, ők is katolikusok – nyugtattam a nyanyát.
– Nem úgy van az, akkor is külön kell szólni nekik!
– Mit mond, mit mond? – érdeklődtek többen is a vendégek közül.
– Azt mondja, hogy a mihrábot nem is a törökök építették!
A vén boszorkány elő kapott a szatyrából egy halom fénymásolt papírlapot, és meglobogtatta.
– A templom története!
Ebből már mindenki értett. Megnyíltak a bukszák. Száz ruppóba került az egyoldalas, meglehetősen szűkszavú, elnagyolt ismertető ... Magyar nyelven, persze.
Alig vártam, hogy kikerüljünk.
– Na látja! Nem dobtak semmit a perselybe! Megmondtam előre!
Mátyás-templom.
A világosságból belépve a félhomályba, majdnem keresztülbukfenceztünk a lépcső aljában üldögélő koldus mereven előrenyújtott lábán. Felsorakoztattam a társulatot, mondóka. Úgy tűnt, itt nem lesz incidens.
Nem úgy volt megírva, hogy ne legyen.
A szöveg felénél tartottam, amikor előrontott a sekrestyéből egy középkorú szőke ciklon. Jókora vasfazekat cipelt, tele vízzel. Az egészet zsupsz, a koldus nyakába zúdította. A vén tekergő felugrott, és mankóit hátrahagyva úgy megpucolt, mint a nyúl.
Folytattam a mesét. Éppen ott tartottam, hogyan koronázták itt magyar királlyá a Ferenc Jóskát... Megint kicsapódott a sekrestye ajtaja. A kondér vészes gyorsasággal közeledett felénk. Elnémultam. Már éppen azt méregettem, melyikünk kapja telibe a tartalmát, nem kellene-e elordítanom magam, “meneküljön, ki merre lát”, amikor a fúria felügetett vele a lépcsőn, ki az ajtón, és másodszor is zsupsz! A szent hely másik bejáratánál ücsörgő, színes festékkel telemázolt koldusasszony is megkapta a fürdőt. Szedte is a csülkeit, jajveszékelve.
Nagy sikere volt a produkciónak. Csoportom fele kitódult, és a bejárat előtti pocsolyát vizsgálgatta. A bent maradók az intézkedés jogosságát vitatták. A kutyát se érdekelte már Ferenc Jóska.
Következett a vidéki körút. Első állomás Székesfehérvár, a cisztercita templom.
Itt egy magát Oféliának nevező, meglehetősen egzaltált nőszemély tartotta a vezetést zagyva német nyelven. Állandóan dresszírozta a társulatot.
– Nem elöl, hanem hátul, hátul fognak helyet foglalni, megértették? És nem mászkálnak sehová se! Maga hová megy? Azt mondtam, sehová nem mászkálnak!
Az előadásból – amely eredetileg a gyönyörű barokk fafaragásokról szólt volna, alig értettünk valamit. Felajánlottam “Oféliának”, segítek, mondja magyarul, majd én fordítok. Leintett. Megkérdezte embereimet, értik-e, amit mond. Udvariasságból valaki tétován igent mondott. “Ofélia” felbátorodva tovább folytatta a hebrencselést. Láthatóan az volt a legfontosabb, hogy mihamarabb végezzen. És kasszírozhasson.
A veszprémi székesegyház, hála istennek, zárva volt. A közelben kulturált egyházi kiállítás, kulturált vezetés.
Tihanyban a zenekar nagy megrökönyödésére a templom bejáratánál belépőt kellett vennünk. Ilyet még sehol sem pipáltak, pedig már bejárták a világot. Altemplomban, sekrestyében, kincstárban oké a vámolás. De Isten szent házának az ajtajában? (Nem sok idő telt el és a Mátyás templom is belépőt szedett.)
Zimmermann úr megkért, kérdezzem meg a plébános urat, miért van erre szükség. A válasz: az egyháznak nincs semmilyen bevétele, az államosítás során mindenüket elvették.
A kérdést a nagy visszaadások idején ismét feltettem. Ekkor úgy hangzott a felelet, hogy ugyan most már van mijük, de azt valamiből fenn is kell tartani.
Azóta, hogy pofás is legyen a dolog és a belépőn is emelhessenek, a templomhoz hozzácsapták a kolostort a kiállításokkal. A kolostor bejárata kijárat lett. A szent oltár előtt egy részeges, köpködő teremőr tarhál...
Pécsett már senki se kérdezősködött. Fizettek a katedrálisban, mint a köles. Ez volt az utolsó állomás. Adtam Szent Antalnak egy kilót örömömben.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése