MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. március 1.

MIR-TUS Irodalmi folyóirat 

2023. március 1.

VERS - ELSŐ KÖZLÉS 

H. GÁBOR ERZSÉBET 

Ha majd… 

Ha majd a földön béke lesz,

s az éjszakákon csend honol,

imába fonva két kezed

a hála fátyla rád omol.

Nem akarsz kincset, pénzt, vagyont,

csak egyet; élni emberül,

és óvni ezt a drága hont,

ami a minden, legbelül.

Ott, ahol nincsen félelem,

s szeretet bontja szirmait,

értékké lesz az értelem,

kövezve ifjak útjait.

Szabadság leng majd, s szárnyait

nem szegi többé gát, határ,

 valódi támasz lesz a hit,

s igazat zeng a hű dalár.

Fészket rak majd a jó, a szép,

hazug szó, s fegyver nem sebez,

s világot gyújt a szent beszéd,

ha majd a földön béke lesz.

VINCZE ANDREA VICTÓRIA 

Március…

Homályos arcát takarja még a Nap, 

megsimogat karjával a szél, 

újra él a fűzfa, táncol, hajlong, magában kacag, 

délután elfárad,

de rügyekkel díszíti fel édesen a mélykék, 

langyos éj… 

Hajnalban esőt sír magából a perc, 

remegve múlik a szürkeség

– rózsapír az arcod – átölelsz,

hozzám bújnak még a csendes, mannaízű álmok, 

s a folyosón megállok, megcsodálni a fényt… 

Az utca ballagó hallgatag hiány, 

a buszmegálló üres, 

egy koldus szivárványösvényt hány,

– macskarohanás, öreg kutyák tépik a kerítést,

s felemészt 

a sárguló időbe harapó magány.

Lépéseim szívdobbanások,

apró talányok lepik el a mozduló teret,

– kísértetek állnak az ablakokban,

unottan várják a holnap ítéletét,

testetlenül talpig védtelenek

s hangtalanul könyörögnek, hogy elég… 

Hajamba kapaszkodnak vadul a februári szelek 

– húzzák,

mint a nem kívánt életet a Párkák, 

s megtartanak 

erősen árnyékkezükkel, 

belém kapaszkodnak, hogy éljek még és legyek.

Később újra ezüst csillagait szórja rám az éj,

az álom a szemembe kúszik, 

a tél utolsó, fáradt dallama kísér ágyamba, 

szobám falára vetíti a Hold 

madarak hullámzó szárnyait… 

A mulandóság fekete kétkedése az este

mindenki rég elfeledte hol van a valódi határ

ég és föld között

– de egyik se számít már, 

egyik sem talál bennem újabb életet,

hiába a kikelet – nem ébredek, 

az ágy magába húz, ne félj… 

A bőröm alatt a hús ernyed, enged, apad, 

felrobbanó csillag a következő pillanat, 

s holnap a tavasz talán azt suttogja majd, hogy élj… 

2023 február 28.

VASKÓ ÁGI 

Álmot őrző

 

Hiába volt itt a falu vége,

még a Nap is megállt, arcod nézve.

A kovácsot mindenki kereste,

s feleségét?- mindenki szerette.

Én is! Én is úgy rajongtam érted,

nálad leltem védelmező fészket.

 

 

Nekem Mama, te voltál a mentsvár,

szeretetből ki nem fogyó kincstár.

S ha néha nap időd úgy engedte,

szép mesédet szívemre fektetve

hoztál reám mézes ajkú álmot.

Szebbnek láttam tőle a világot.

 

Szebb is volt a világ talán akkor,

nem volt teher, s félelmes az aggkor.

Kényelmesen járt a falióra,

pedig keltél, kora kakasszóra.

S hiába volt csendes már a lépted,

a munkádban magad utolérted.

 

S ha estére elfáradt a lábad,

enyhet adott szalmazsákos ágyad.

Kormos csíkkal búcsúzott a lámpa,

tudta, holnap petróleum várja.

S a rádió? Csendben duruzsolta;

Dankón szól a legszebb magyar nóta.

 

 

Oly sok minden megváltozott Mama,

rock zene lett, már a szívek dala.

Mellkasokban veszett dobok szólnak,

mégis, mégis halkabb lett a Szózat.

Jaj a TV, mely csoda volt akkor,

most LCD-és, s hatszáz adót kapcsol.

 

A mesék is interneten szólnak,

gáncsot vetve áldott mamaszónak.

Mert bizony a mamák hangja áldott,

lassítsák a felgyorsult világot.

Csillagfényű Mama, úgy- e látod,

hogy te régen, én most őrzöm álmod!

 

Csillagfényű Mama, úgy- e érzed,

hogy szívemre rásimult a fényed!

 

2023.02.26.

OROSZVÁRI KATA 

Tél esti séta

Merengő távolban

reszketeg köd, pára,

hideg van,  kabátom

kevés most, nem állja.

Rakparton örök szél,

kell a sál, a sapka.

Fém cipők hűvösén

borzongat bús szava.

Fut a víz, örvénye

elsodor,  haragos.

Hallatja hangját, bár

nem vértől zavaros.

Jólétben kit löknek?

Műanyag hullákat.

Kéretlen, kidobja

szemetét világnak.

Sirály sem aludhat,

sok a fény szennyezés.

Az éjjel elmossa

városunk szennyesét.

MAGLAI BARNABÁS 

Testamomentum

Rádhagyom a padom

A megvédő bátor Angyalom

Lábnyomom eső után

Így lesz a ma tegnap délután

Rádhagyom a peront

Gyöngyöző várakozást

Megtört időt pillanatot 

Bolonddá küzdött változást

Rádhagyom a felüljárót

Hol annyi kézfogás született

Az hírlik lebontják

De helyén majd annyi szerelem lebeg

Rádhagyom végül a lebegő

Haldokló várakozást…vége

Lélekzetben síró levegőt

Utolsó hangodért cserébe 

R. HORVÁTH SÁNDOR /SAPA BROWN/

Amerre a Nap van 

Tegnapokra hagylak,

önmagadba nézve,

színezd ki magadnak 

lelked hófehérre!

Sürögsz-forogsz rendre,

amerre a Nap van,

s röppensz, mint a lepke

önfeledten, halkan.

Látod-e a felhőt:

a szürkét, a kéket?

És ahogy ma felnőtt 

közénk kerítésed?

Ködbe borul, ázik

szemem tükre, sarka,

nélküled mást lát itt:

a mező sem tarka.

Mosolygok rád balgán,

ahogy mással játszol,

nem is te vagy talán,

kivel szemem táncol...

Nézlek gyáván, bénán,

karcol lüktetésed,

feszül, szakad cérnám

hallva nevetésed.

Repkedj, keresd társad,

engem nem feledve,

vetik már az ágyad

könnyű szerelemre.

Kőszeg, 2023. február 6.

KAPOCSI ANNAMÁRIA 

Bolyongó virágkoldusok

Nyárba kóstolom az ízed,

s júliust hazudok hirtelen,

hogy a télben feledett minket az Isten,

hát áldja meg magát bármikor is.

Toporgó indulat, mi nincsen,

és félreértettük mit nem lehet,

hogy mámort tépett mit vittem,

hát kötött belőle csokrot, jó nagyot.

Bolyongó virágkoldusok,

úgy illatozunk a szélben,

hogy ellopja minden mozdulatunk,

hát kellett, hogy felsegítsen.

Most tétován futunk, tán nevetve,

néhol megállva, bújni,

hogy elhallgatott kis szavaink,

ki tudnak szabadulni.

2023. február 21.

TÓTH ANDREA ~ REA

Karmok

Cserbenhagyott idő

Balzsamozza testem

Ordas szövetekbe

Loccsant a

Trokár formalint

Álomból zuhanok az

Ásító kövekre

Sztaniolba törnek

Üvegcsontjaim

Árnyak árnya sminkel

Érveim ecetben

Elvirágzott nyelvem

Éh-fanyar gyümölcs

Önmagára förmedt

Karmaim lenyested

Levált a csönd és 

Elmerült

GYENGE ILDIKÓ 

Május

Hol van az a május,

amikor meglátogatott az igaz szenvedély,

ajándékba hozva Téged,

a szerelem tüzes szekerén?

Mikor ereimben oly vörös volt a vér,

akár a bor, mit számra csókoltál,

egy-egy bíborban hasadó hajnalon,

pirkadó szemembe örömöt hazudtál.

Mikor gyönyörű mámorban úsztam

az illatok tengerén, egyre csak feléd,

szebb volt nekem az összes virágnál, 

ó távoli május, kincseket ígérnék neked,

ha hagynád, egyetlen percedért.

ÉLES ANETT 

Újrakezdés

Verslábak szaladnak a réten,

madárfészek dalol az ág-bogán,

bimbózó álmok nyílnak, s talán

nyílnak vele újabb, szép remények. 

Újrakezdés csicsereg a fán

odakintről szívembe dobban a

tavasz ezerízű fuvallata,

és egyszer majd feltámadunk...Talán.

HORVÁTH-TÓTH ÉVA 

Tejfehér

Tej, tej, tejfehér a város,

fent, fent hó himbál az ágon,

ül, ül, üldögél a felleg

fák fején lombkorona helyett,

tej, tej, tejfehér a rét is,

lent, lent csönd szitál mennybéli,

száll, száll, szálldogál a halk tél

pókcsipkén jégkaláris a dér,

tej, tej, tejfehér a grádics,

kint, kint fagypehely szikrázik,

fúj, fúj, fújdogál hideg szél

besüvít álmos házak közé,

tej, tej, tejfehér a lélek,

bent, bent gyermekek szívében,

fény, fény, fénylő kincs az élet,

fent, lent, kint és bent az Isten.

SZÉCSÉNYI CSILLA 

Miért ne?

Egymásban találtuk meg 

a múlhatatlant, mint fénylő ékszert.

Miért ne szeretnélek?

Vakfehér lánggal

csillag-arcod belém égett,

kitörölhetetlenül része lett enyémnek.

Miért ne szeretnélek?

Nincs rá indokom, sem egy méltó ellenérv,

egészen a szívemre hallgatok.

Világom világodtól vált színessé,

kéz a kézben az úton

kiegyenesedtek a kanyarok.

A távolság közöttünk csak

illékony illúzió... lépésszabadság,

apály-dagály játékával szembenézek.

Égboltig emelő

szenvedéllyel éltetlek, éltetsz.

Miért ne szeretnélek?

KONDRA KATALIN 

Ínség

Néha ki kell mondani,

hogy kevésbé fájjon

összetört gyönyörű világom

Romjai fölött sír a szél

Néha látok egy-egy csillagot

sziporkázó fényben magamat

látom s a valóságot

Könnyet hullat az ég

Inséges idők járnak

az emberek sorban állnak

mind szeretetre vágynak

Szíveket ölnek ezért.

TOTH ENIKŐ 

Erőtlenül 

Fáradtan felnyög belőlem a jaj,

oly erőtlen lett bennem a sóhaj,

fáj a vágy is, tán már nagyon beteg,

láb inog, s a kéz vézna reszketeg.

 

A maradt öröm, még mosolyt színlel,

kiszáradt ajkam keserűt ízlel,

csupán az álmok futnak boldogan,

egyformák, olyan hajszálpontosan.

 

Csendesen ringatom gyermek-lelkem,

bekoppan fáradt szemem leverten,

talán a holnap, majd szebben ébred,

s lesz elég erőm küzdeni érted.

ASBÓTH ANNA 

Létra

Lámpást érlelő törékeny romok. A

lila éjszaka távolban reped. Alkony

legyint, égig torlódnak ruháján angyalok.

Lélegzet élén táncol ritmusra a

lét élvezete. Tartsd reményed: Ahová

lépésed én teszem rá a

létrára, érezheted: tartom rendületlen alkarral-

lendítlek édes távolságok romlatlan aranyába…

GÁLL JÚLIA 

Törésvonalak

Amikor úgy érzed elszakadt a húr 

összeforrasztani már nem lehet

életed fogytán, a szél is elfúj

körülvesznek magányos emberek.

Szeretettel sem juthatsz semmire

mindent elönt a kapzsi mohóság,

nemmel válaszolnak kérdésedre 

törésvonallal tele a kristály.

Változásokat kérve reménykedsz

hiszed, mindez isteni körforgás 

arcodat két kezedbe temeted 

s vársz, álmodozó moralizálás.

NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 

BRAUN KRISZTINA 

Kékszemű 

Burokban születtem. Ugyanilyen rideg-hideg, téli nap volt, mikor a bába kezébe csusszantam, akár egy óriás esőcsepp. 'Szerencsés lesz a gyerek' mondta, majd a melegvizes lavórban kibontott az engem körülölelő, magzatvízzel teli buborékból.

'Nem gyerek ez, hanem lány' nevetett aztán, de anyám ezt már nem hallotta, mert eszméletét vesztette, s a méhlepénnyel távozó vér megpecsételte a sorsom. Árva lettem. 

Árvának születni egy cigány tanyán nem volt nagy dicsőség. Főként, hogy az apámat senki nem ismerte. Nem közülünk való volt, talán a faluból, vagy a közeli városból valaki. Anyám egy presszóban takarított, mindössze tizenhat éves volt, mikor teherbe esett. Titkolta, ameddig csak tudta, majd mikor már jól látható volt, nagyapám elzavarta, hogy többé ne is lássa. Előbb a nővérénél húzta meg magát, aki a falutól nem messze lakott, egy apró tanyán, de onnan is mennie kellett hamarosan, mert  sógora félt az apósától. Végül a dédanyámnál húzta ki az utolsó két hónapot, ott szült meg engem, ott vette az utolsó lélegzetét. Nagyanyám eljött, hogy megnézzen és megsirassa a lányát, de a nagyapám se anyámtól nem akart búcsút venni, se engem nem akart köszönteni a családban. Nagyanyámnak és anyám nővéreinek megtiltotta, hogy látogassanak, különben kitekeri a nyakukat, azt ígérte. 

Ahogy a fűnek sem tilthatják meg, vagy a csalánnak a réten, hogy megnőjön, nekem sem állhatta senki utam, hogy lassan felcseperedjek mamó kotlós szárnyai alatt, távol nagyapám szűnni nem akaró haragjától. 

Hét éves voltam, és abból tartottam el vén gondviselőm, hogy lopni jártam a kertek alá, s hol tyúkot, káposztát, krumplit szereztem. Olyan észrevétlen tudtam beosonni a takaros házak, udvarok, tyúkólak éjszakai csöndjébe, akárha a föld felett suhantam volna. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy azonnal megvágjam a baromfi torkát, kissé megfosszam tollaitól, hogy szinte bizonyosak legyenek abban, róka tizedeli az állatokat. Az apró kis vályogkunyhónkban aztán becsületesen megtisztogattam, majd olyan levest rittyentettem fogatlan mamómnak, hogy azt bárhol megirigyelhették volna. 

Egy hajnalban azonban, miközben zsenge sárgarépa gyökereket húzogattam ki a földek szélén, hátulról hirtelen valaki felemelt a földről - könnyű voltam akár a pehely - majd maga felé fordított. Visítani, kapálózni kezdtem, akár egy megvadult süldő malac, de az nem engedett. Fiatal lány volt, barna haja gondosan befonva,  magas homloka alatt  szeme égszínkék tisztasága megbabonázott, mert olyan volt, mintha a saját szemem láttam volna visszatükröződni a patak vizében. Bőre hófehérsége elütött az én, naptól és a kosztól még sötétebbnek látszó színemtől. Ahogy a szemembe tekintett, ő is meglepődött, hiszen nem látott még világos kék szemű cigánygyereket, mégsem eresztett el.

'Miért lopsz? Tudod, hogy ez nem a tiéd!' mondta feddőn, de szája sarkában mosoly bujkált. Elcsendesedtem, és makacsul összeszorítottam a szám. Letett a harmatos fűbe, de karom még mindig tartotta, el ne fussak, hogy aztán a gyalogködben, ami már letelepedett a mezőkre, eltűnjek mint egy szellem.

'Ez a két csoffadt répa meg mit bántja magát?' Pereltem azonnal vissza, s felszegtem a fejem. 'Beteg a mamó, oszt' levest főznék ebből' 

Nem válaszolt, csak végig pásztázta mocskos kis ingem, csupa szúnyogcsípés és sebbel tarkított, meztelen lábszáram, kesze-kusza kese hajam, maszatos arcom. 

'Te főzöd a levest a mamódnak? Hát anyád, az hol van?'

'Ott fönn van az'  válaszoltam, apró ujjammal az ég felé mutatva. Magam sem értettem, miért felelek engedelmesen minden kérdésére. Talán a szeme volt az, ami megigézett. 

'Szegény kicsi ördög'  mosolyodott el, végigsimította karom, az ijedtemben leejtett répákat felemelte a földről s kezembe adta. Szóra nyitotta száját, de már nem várhattam meg mit mond, mert sarkon fordultam és úgy eliszkoltam mint a szél. A földek szélén visszanézni megálltam, de már senki nem volt ott.

Hogy mamónak örömet szerezzek, mert mindig meséltem neki esténként, elmondtam a kékszemű tündér történetét, aki az erdőt járja, egy nagy faodúban él és segít az elesetteken. Pontosan úgy írtam le a tündért mint a kékszemű lányt. Visszamenni ugyan nem mertem egy darabig arra a környékre, de mindennap gondoltam rá. 

Egyszer a falu polgármestere eljött a cigányok közé, hogy beszéljen nagyapámmal, mert ő volt a cigányok között a legbölcsebb, hozzá fordult mindenki a bajával. Összegyűltek az emberek a nagy látványosságra, én is otthagytam mamót, mert már napok óta csak feküdt, de nagyon kíváncsi voltam, mit akarnak tőlünk. Igyekeztem azonban távol tartani magam nagyapámtól, mert bármikor ha engem meglátott, szeme szikrákat szórt dühében. 

A polgármester nem jött egyedül. Vele volt a felnőtt fia és a lánya is, akik kenyeret, gyümölcsöt osztogattak a gyerekeknek. Akkor láttam meg újra a kékszemű tündért, aki mosolyogva cirógatta meg a kisebb gyerekek arcát, miközben almát, narancsot dugott a kezükbe. A polgármester a cigányok segítségét kérte, hogy a tavaszi áradások előtt segítsenek feltölteni a folyópartot, cserébe azt ígérte, hogy ősszel külön iskolás csoportokat fog indítani a cigánygyerekek felzárkóztatására, és ingyen ebédet is kapnak az iskolában töltött időben a klapecok. Volt aki csak megvonta a vállát, volt aki elgondolkodott a dolgon, volt aki köpött egy nagyot, de mindenki  nagyapámra nézett, hogy vajon ő hogy látja a dolgot. Nagyapám, aki szálas ember volt, szinte mindenki fölé magasodott termetével, végig járatta szemét az embereken, majd megállapodott rajtam, így gyorsan behúzódtam az egyik asszony bő szoknyája mögé.

Azután annyit mondott, hogy segítenek a folyót megfékezni, az emberek meg majd eldöntik, hogy elküldik-e az iskolába a gyerekeiket ősszel. 

Akkor azt gondoltam, engem senki nem fog iskolába küldeni, mert mamó addigra úgyis meghal, és akkor tényleg magamra maradok. Eltelt néhány hónap és a cigányok valóban derekasan feltöltötték a folyó azon szakaszait, ahol az túláradhatott volna. Mamó nyáron meghalt és ezután, nyolc évesen a magam ura lettem. Eljött a szeptember és a cigányok elküldték a nagyobb gyerekeket a felzárkóztató iskolába, én pedig maradtam a fenekemen mamótól örökölt kunyhómban. Egyszer aztán Teca az egyik nagyobb lány, aki úgy tizenhárom lehetett, eljött hozzám. Azt mondta, a tanárnő rólam kérdezősködött, én miért nem jövök tanulni.

'Honnan ismerne engem a tanárnő?' nevettem 'hisz még sose látott'

'De biz' tudja az ki vagy, mert mindig azt a kék szemű lányt emlegeti, aki otthon maradt. Neked van egyedül kék szemed, mer' az apád nem volt cigány'

Akkor meglepődtem, honnét tudja a tanárnő, hogy nekem kék a szemem. Néhány héten keresztül, hol egyik, hol másik gyereket küldte hozzám, akik elmesélték, mit csinálnak az iskolában, milyen jószagú ott minden és ebéd után palacsintát is szoktak kapni. Jöjjek hát minél előbb én is. Én meg visszaüzentem, hogy akárki is, lehet az atyaúristen is a tanárnő, én megállok a saját lábamon, nekem nincs időm iskolába járni. Egy napon nagyapám óriási termete vetett árnyékot a kunyhó bejáratában. Jól körülnézett a vityillóban, amit a mamó hagyott rám és én becsülettel viseltem is gondját, ahogy tudtam. Megilletődtem, de nem mutattam neki, csak felszegtem az állam.

'Mit akar?' kérdeztem, mire ő felemelte a kezét, mint aki azt mutatja, nyugodj le, nincs semmi elszámolni valóm veled, csak eljöttem, hogy megnézzelek. A másik kezében batyut tartott és lerakta elém a földre. 

'No, ez itt amit anyádtól örököltél'

Én csak néztem a csomagot, és nem tudtam mire vélni, miért hozza most ezt ide nekem. 'Menj holnap el az iskolába, mert meg kell tanulnod írni, olvasni, számolni. Anyád is megtanult...' elhallgatott, mert nem akarta azt mondani, mire is vitte anyám a nagy írástudásával, így inkább nem szőtte tovább a szót. Felállt, biccentett és otthagyott. Kibontottam anyám örökségét, amit ki tudja miért most hozott el a nagyapám. Volt egy szoknya benne, egy cipő, fésű, de ami a legfontosabb, egy kockás füzet teleírva, rajzolva cirkalmas betűkkel. Nem kellett nagy tudomány hozzá, hogy rájöjjek, ez volt anyám naplója, de hogy megtudjam, mit rejtenek a sorok, meg kell tanuljak olvasni. Nézegettem a szép kerek betűket és elképzeltem, hogy este a halvány lámpafénynél írta le a soha nem látott anyám a gondolatait. Talán nekem is üzent valamit. Másnap megmosakodtam, a fésűvel rendbe szedtem a hajam, majd a szoknyát és cipőt is felvettem, ami persze jóval nagyobb volt nálam, de nem számított. Egy fa mögött kivártam, míg a többiek elindulnak a faluba és fától fáig követve őket, eljutottam az iskola apró épületéig. Nem mentem be azonnal. Három napig csak az ablakból lestem őket, és azt a kék szemű tanárnőt is aki a betűket, számokat a táblára rajzolta. Ő volt az. A kék szemű tündér. Negyedik nap megráztam magam, majd követtem a többieket az ajtón befelé. A tanárnő mosolygott, mikor meglátott, odakísért az egyik padhoz, amely üresen várakozott, talán éppen rám. 

'Örülök, hogy végre újra találkoztunk! Remélem, ezután mindennap így lesz'

- És azután? Azután mi volt? - zökkentett ki egyik tanítványom, s hirtelen ott találtam magam az osztályterem sarkában a szőnyegen, a gyerekeim gyűrűjében. Kint már csitult a hóvihar. Pittyegett néhány mobiltelefon, hogy aztán megnyugtató üzenetek repüljenek szerte az éterben, hogy senki nem indult el, mindenki biztonságban van itt az iskolában. 

Körbe néztem az érdeklődő tekinteteken, majd elmosolyodtam.

- Azután kijártam az iskolát, majd a középiskolát, végül elvégeztem az tanítóképzőt. Így jutottam el ide, lassan negyven éve. Itt a vége, fuss el véle! - csaptam össze a tenyerem, mint általában amikor befejezek valamit.

- Aaaaa, nemááár! - kezdtek zúgolódni a gyerekek.

- Még hallgattuk volna! 

- Tanárnő, és kiderült, hogy miért volt ugyanolyan kék szeme mint annak a tanárnőnek? És a napló? Mi volt benne? - kotnyeleskedett az egyik csitri.

Rákacsintottam.

- Ezt majd egy másik hóvihar alkalmával elmesélem…

SZILÁGYI FERENC HUBART 

Mesélő szilvafa

A nagyapám kicsi háza előtt áll egy öreg szilvafa. Nem valami flancos, nemesített, csak amolyan félvad fajta, ami aprószemű, de nagybetűs Gyümölcsöt terem. És azt nagyon önzetlenül teszi, hiszen nem kell érte sem metszeni, sem permetezni. Génjeibe az ősi természet kódolta a konok ellenállást a kártevőkkel szemben, és a csoda vagy a vakszerencse a nagyobb csapásoktól is megkímélte. Évtizedek óta hálásan fizet azért, mert egyszer valaki odaültette, és az utókor bölcsen eltűri a puszta létét. A gyümölcse nem mutatós, de nyersen is ízletes, sőt, kiválóan alkalmas kompótnak, lekvárnak és pálinkának is. Nyaranta soha nem mászok fel rá, és karóval sem szoktam biztatgatni – hiszen tudja ő a dolgát anélkül is. Türelmesen kivárjuk, amíg a terhe tökéletesen megérik és önként kínálja fel nekünk zamatát.

Olyankor minden reggel gyöngéden megrázom, de csak annyira, hogy meg ne bántsam, ő pedig méltányolja diszkrét igyekezetemet, és örömmel szolgál ki termésével. A mézédes gyümölccsel boldogan ballagok haza. A hibátlan szemek kisebb része a gyümölcsöstálba kerül, nagyobb része pedig a befőttesüvegbe. A túlérett, vagy sérült szemekből főzzük magvalás után a lekvárt, amikor pedig a szokottnál is gazdagabb a termés, akkor a pálinkát. Ez utóbbi esetben a gyümölcs előbb az érlelő cefrésedénybe kerül, ahol cukortartalma az erjesztő gombák és baktériumok munkája révén kiforrik, úgy válik a lepárlás bódító nyersanyagává. 

A lekvárfőzés, és a lepárlás egyaránt kétszemélyes, „közösségi” program, már-már szertartás, amit együtt végzünk a feleségemmel, gondosan betartva e műveletek előírásait. A nap fénypontja, amikor a lekvár és a pálinka szapora kóstolgatás kíséretében végre felcímkézett üvegekbe kerül. A produktum olyankor nem mulasztja el, hogy meséljen a gondos kezek türelmes gazdáinak. Nem szavakkal, hanem illatával, ízével, aromájával. A tavaszi virágzásról, amikor nektár után kutatva szerelmes méhecskék rajongták körbe, aztán a nyári lombsusogásról, az árnyékában megpihenő járókelőkről csakúgy, mint az enyhe szellőkről, nagy viharokról, áztató esőkről, és nem utolsó sorban a darázsdongásos, érlelő napsugarakról. A többit már el sem kell mondania, hiszen arról már mi is tudunk, és olykor az egész mesét tovább is adjuk vendégeinknek néhány szem édes kompót vagy egy-egy stampedli szilvórium kíséretében.

HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS 

VÁRHEGYI ISTVÁN 

didergő tavasz

színes szótlanságával

napot csalogat

*

cseresznyepillék

fuji-san tiszteletére

tavaszt köszöntik

*

életed filmje

előtted pereg pőrén

tovább játszhatod 

*

szélfútta haja

mint sűrűn szőtt pókháló

álmát átfonja

*

eltáncoltatta

őseink örömtáncát

tavaszünnepre

MIKÓ PÉTER 

papírra vetem

szómagjaim – virágozz

lélekkertészet

*

hallgatva gyűlik –

halogatom hallgatni

arany csengését

*

hajlik vagy törik

szakítópróbáinkon

életfa ága

*

könnycseppel írt vers 

– folt itatóspapírrá 

lett szív rostjain

*

hótakarófátylas

hullt barna levelek – szép

fehér szemfedél

MOLNÁR GÁL IRÉN 

Farsangi-bábu

feje körül síratók

jégcsap vére hull

*

Karácsony fényén

húsvéti bárány fogant

megváltást igér

*

Csókból csöppent méz

ha árulás mérge lesz

keresztet ácsol

*

Baál tanítás:

csábítsd el ellenséged

erejét veszed

*

Kövekre kicsal

gyíkokat sütkérezni

tavaszi sugár

TORMA ÁGI 

az élet tele

van apró örömökkel

gyűjtsd őket össze

*

ha élet szagú

látványokra vágysz keresd

a természetet

*

farsangra készül

holdsarlónk, sóskiflinek

álcázza magát

*

cinkék trillája

tavaszt hív, jöjj kikelet

nyitnikék, nyitni

*

felhők rohannak

vihar tombol, változás

szelei fújnak

FITORI MELINDA 

aki akar tűz

ki nem akar csicsonka

tükörjég s fogda

*

mákszemnyi hitünk

nyelv alatt csírát bont szólj

ébredj tavaszom

*

hóviráglányok

napcsókolta hófolton

alabástromék

*

kipányvázott éj

fekete bársonyán vér

átszúrt álomkép

*

pörgetni múltat

jövőt elodázni a

jelen halála

APEVA - ELSŐ KÖZLÉS 

SZAKÁLYNÉ NAGY IRÉN 

Egy

Múzsa

cirógat 

megszállottan 

lelkem bűvöli. 

*

Szív 

tüze

melegít

nem éget ha

gyengéden ölel.

 

*

Légy  

erős 

lélekben 

árazd a fényt

mert azért jöttél.

*

Hit  

ott van 

Tebenned

hisz az Isten

tart a tenyerén. 

*

Még 

távol 

a jövőnk

szépsége ha

mesére alszol.

GYEBROVSZKI ILONA 

Gyónt

s újra

vétkezett.

Megbánt bűnét,

cédula őrzi.

*

Gond

üli

válladat.

Tedd le menten,

ne cipeld tovább!

*

Párt

talál

milliárd...

De az az egy,

szomorú özvegy.

*

Vonz

benned

valami

ami talán,

csak illúzió.

*

Volt

idő

amikor

úgy vártam rád,

mint egy kisgyermek.

(Szerk.: R. Horváth Sándor)