MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023.július2.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2023. július 2.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ASBÓTH ANNA
A parton
Körülkerít a fény. Ciripelve száll,
csipogva lebben, döng a levél alatt.
Zenére lélegző a fűzfa.
Ága között susogása gyűlik
a szélnek. Élő oltalom odva búg.
A tó fejére enyhe korall-azúr
virágzik..., elvirít a vízben.
Cseppje a csend. Tenyerembe gyűjtöm.
PELSŐCI GABRIELLA
Gyors döntés
Minden csendemben benne vagy,
mint a fémkorlát, olyan ismerős-hidegen.
Benyúlsz fölém magasan,
rám öltöd magad, ördög-szép idegen.
Nem kérdezed hogy vagyok,
libabőr-szövetem szorító mollban.
Maradsz rajtam kívül,
begyújtva zsigerem vibrálva lobban.
Nyikorgó parkettád összes lécét
ránk hangolnám ha világra szólna.
Óvatosságra intem magam, bár
ordíthatnék- tutta la forza.
Még akkor is, ha álmomból
a reggel úgy rángat át túlra,
kivár rám egész éjjel,
erőt vesz belőlem súlya.
Érzésem oly kegyetlen,
betöri az ablakod.
Szívdobbanásom rádiósugarát
elhangolni nem tudod.
Nutella illata…rosé és cigaretta…
madár-kék dallammal,
perzsamacskám szőre a kávéban,
úszkál a tejhabbal.
Vajon téged is húz ilyen sűrű mélyre,
egy mondat véletlen éle,
gyors döntés falánk nyelve
véget ölt a kezdetére?
Ha befejezem, mit el sem kezdhettem
benne maradok.
Napszítta ponyva ráncaiba gyűrt homok,
várva zuhanok.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Vészjósló idők
A stressz egy furcsa lelki bomba –
magára ejti azt az ember.
Ha félelem csap kis lakomba,
a száj, a néma szólni nem mer.
Világ urának érzi máris
magát a pénz, de sír a nóta,
hogy megbukott a jó morál is,
ám flottul él a maffióta.
Ha egyszerű a nagyszerűvel
ma összefogna, manna hullna
– a Fennvaló csodákat művel –,
s a rossz talán megboldogulna.
M. KARÁCSONYI BEA
Tündér-vihánc
Fülledt románc ez a nyár,
tüll-lebegő fényjáték,
epres szájfény az égen,
felmelegszik és átég.
Nap öleli a fákat,
a lég lassú fátyoltánc,
mezők izzadásában,
gyomszagú tündér-vihánc.
Málnaillat fedi el
nagyvárosok piszkait,
fülledt románc ez a nyár,
ránk simítja szirmait..
ÉLES ANETT
Álmok
Bús hajnalon szomorú dér ül,
szürke felhők közt öreg hajó,
halk zene szól, vagy csak álmodik
meleg otthonról egy takaró;
utolsó lesz ma az alkonyat,
vagy tán sosem lesz többé neki,
ami volt, az oly régen elszállt,
gyilkos fogát a halál feni,
hol vérvörös pipacs virított,
most csak vérgőzös akna terem,
és nyúlnak a napok, nincs vége,
folyton éhes a gyilkos verem;
hol szögesdrót ujjú a hajnal,
húsba karmol a reggeli fény,
a bordák közt napok zörögnek,
sír a méhekben nyíló remény,
és megannyi halál és kínt közt
majd világra jön az új élet,
és terem majd talán a holnap
egy másik világot, egy szépet.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Alkonyi csendben
Alkonyi csendben nézem a tájat,
vénül az este, bágyad a nap,
fénye a tó vizén álmosan játszik,
képzeletemnek szárnyakat ad.
Lebben a függöny, lágy zene hallik,
rajtam egy érzés átbizsereg;
nyárvégi esték, perzselő csókok,
emlékek árja visszapereg.
Vállamon könnyű sálam a stóla,
langyos a kő a talpam alatt,
álmatag ágakat dajkál a szellő,
s bennem egy emlék dalra fakad.
Rólunk regél, s a szép ifjúságot
fénylő ruhában hinti felém,
múltunk varázsa gyengéden átfon,
gyúlnak a fények az ég peremén.
Jó itt a balkon sarkában állva
bámulni fenn a csillagokat,
míg néked benn, a hűvös szobában,
angyal vigyázza álmaidat.
VASKÓ ÁGI
Halálba hullva
Szédülve csurran
július vére,
aranyként olvad
a mindenségre.
Tétován libben
két rózsa szirma,-
szomjazó pázsit
mindkettő sírja.
2023.06.26.
ZAJÁCZ EDINA
Úgy kéne
Tisztán kéne ragyogni ahogy a Nap,
amikor fasorok árnyán lángra kap,
és a felhők habjában úgy merül el,
miként Istent hisszük néma esküvel.
Úgy kéne szeretve egymásnak lenni,
hogy sose kérdezzük időnk még mennyi,
és a percet utolsónak hinni el,
amit nem cserélnénk már el senkivel.
Többet kéne osztani, mint a szárnyak,
mikor végtelent adnak a határnak,
sóvárogni még egy ölelés után,
s engedni, hogy levedd rólam a ruhám.
Ha lehetnék, mint a lélek, meztelen,
akkor sírnék, s te fénylenél könnyemen.
TÓTH ANDREA ~ REA
Mezsgye
Bennem kazalnyi polyvás nyár roszog,
bágyadt, kisikló sorokba vetnek az évek,
elámul rajtam szökésben a lomb,
kóválygó helyek mezsgyéjén éltem.
Pókhálós szemem, mint dérlepte kő,
semmibe vész,- a köd kijátssza,
hidegen sajtolt erek között,
pumpál a szív, rést önmagába.
BÖRZSÖNYI ERIKA
Selyembársony
Több, mint húsz éve nem láttam, nem éreztem,
mégis, ma hajnalban teljes bizonyossággal tudtam,
megéreztem, hogy az álomban érintett test az ő bőre,
teste, aminek érintését úgy szerettem, magamban
úgy neveztem: selyembársony, és nem értettem,
hogyan lehet ilyen finom egy férfi testének érintése?
Tegnap épp, csak megemlítettük egy kedves régi
közös baráttal a nevét, és lám, a hajnali álom máris
megidézte őt. Úgy illant el az emlékezete, mint ő maga,
amikor az ébresztő hangja beleharsant a hajnali csendbe.
Eltűnt az álom és a hajdani test selyembársony érintésének
emléke. Csak a nappali gondok maradtak utána, bár kezem
alá simuló cicám selyembársony bundájának finom érintése
kárpótolt némiképp az elveszített, örökre elsüllyedt álmokért.
2023 06 19
OBERST FANNI
Mérget ittam
Mérget ittam ajkadról,
Mely lassan megöl.
Mézédes mérget,
Azóta szüntelen bűvöl.
A szívembe csak egy kis
Nyugalmat akarok,
Mert mindennap felkelek,
Majd újra meghalok.
A sors mily borzalmas
Játékot űz velünk,
Hogy hiába nyújtózik,
Össze nem ér kezünk.
S mily bolond
Az én szerencsém,
Hogy ilyen rossz időben
Kerültél pont énelém.
Nyújtózz csak,
Nyújtózz még, hátha...
Hátha két kezed végre
Szerencsével járna.
Csókolj bután újra,
Mert mérgedet vágyom,
S legyen e pillanat
Az én gyönyörű halálom.
KOZÁK MARI
Ma még…
zokog a falon a vaksi óra
tavasz kopog az ablakon
aprócska lépés a múltba ballag…
kerítésen varjú hallgat
fonnyadt az arca a tegnapoknak
kötélen lóg a pillanat
az eresz földre böfögi a mát…
kerítésről varjú kiált
pőre fákon matat az elmúlás
avarban bűz és rothadás
amott rejti magát egy hóvirág…
kerítésen a varjú vár
öregasszonyokká lettek a fák
már útra keltek a bokrok
szél törte karját a csemetéknek…
kerítésen varjak félnek
nehéz eső veri a házfalát
tótágast áll ez a világ
ember embernek farkasa…
varjúbél lett az otthona.
… most még csendes a ma
a tegnap rossz volt – térdepel
a holnap csal – az emberrel felesel
és fulladozva ébred a reggel
pedig a bodzák elküldték illatuk
de nem volt senki aki rátakarja – a világra.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Naplemente
Lomhán lebben a lomb susog
árnyék ring ágain,
napfény ül színes szirmokon
szél súgja titkait,
pipacs lágy pendelyén a rőt
buján izzik-remeg,
bíbor színűre fest felhőt
az alkony nyílt sebe,
pókhálóba ragadt a csend
nem mozdul hajnalig,
ágak hegyéhez ér az est
a holdat érleli,
némán lobban a napkorong,
lehulló tűzmadár,
holnap szunnyad a vánkoson,
szívekre béke száll.
OROSZVÁRI KATALIN
Sub rosa
(bizalmasan)
Főleg a rózsák
hiányoznak majd,
pedig a kertet
régen feladtam.
Már nem táplálom
a virágokat -
bennem és kívül
is hervadoznak.
De az a bordó,
sötét, illatos,
nyílik akkor is,
ha a kedv fagyos.
Bársonyos szirma
kérlelhetetlen
utat mutat, ha
éppen feledem,
mi az, ami kell
neki és nekem,
hogy barnára ne
fakuljon lelkem.
Régen a sárga
volt a kedvencem.
Fogva tartott az
elérhetetlen,
pedig én voltam
ki bent ragadtam
egy pocsolyába
fúlt pillanatban.
Vak mutáció,
véletlen csupán,
hogy megmaradtam
a lét pórusán.
Talajom köves,
szikes, megfáradt.
S bár nem maradt már
mit megbocsássak,
gyökerem mélyen
földbe rejtezett -
megtalálja azt
amit még merhet:
víz az élethez
és tápanyagok.
Érzem vagy csak épp
szeretném nagyon,
hogy nyomot hagyjak
mint mindenki más,
s ellenállásom
ne legyen vitás -
lehessek rózsa,
ki tövis nélkül,
tüskével őrzi
színét, míg szépül.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Könnycsepp
titkos éjjeken,
lelked falára,
hodsugár-ecset
krisztusi arcot
modelez...
mint az éjszaka,
energiád ha fogy,
menti a lélek
égi mezőkre
kincseit..
gyökeret,mi köt,
föld ha elszakít,
fénybordák szövik
szárnyakká kötik
szálait...
mérleged ha inog,
kiegyenlíteni;
kegyelem-harmat
Krisztus szeméből
egy könnycsepp.
DOBROSI ANDREA
Fecskék ha szállnak
Mit mondjak neked,
ki hazát vinni készül,
kinek az otthon ott-hon?
Magam ezt az országot magamra húzom,
de nem várom el ugyanezt tőled,
még annyi minden válhat belőled!
Én már belaktam szobám sarkait,
visszatértem fészkembe,
mint a fecskék,
ám vannak,
kiknek szűkös e tér -
azok keressék!
Lehet kitágul,
ahogy az univerzum is,
lehet,
szúrni fog,
mint egy tövis.
Én se bántam,
te se bándd,
vidd el fecskék víg nyarát,
s bármerre szálljon,
ne feledd:
ha elmész is,
én itt vagyok neked!
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Feladat-ok
Neki az ingét,
Néki ruháját,
Kéri a lepkét,
Keresi tollát,
Ő meg a sapkát,
Táskáját, erszényt,
Hol van a, merre a,
Oldjam és most még,
Fogjam és tegyem,
Hordjam a... máris,
Majd igen mindjárt,
Viszi is, hárít,
Holnap utánra
Feledett dolga,
Vigyem mert ő már,
Pihen, én tudjam,
Ó, éhes,
hogy-hogy,
Nincs még meg,
nem megy,
Messze a bolt ma,
Nem az ő dolga,
"Mért én" ha van más,
Mindegy mi, Miért ez?
Futok és lassú,
Minden kiélez,
"Hol van az olló?"
Hol van az álom?
Ki vágja arcon,
Tegnapi állon.
Mára már keljen,
Kell legyen énje,
Hagy üljön csendbe,
Holnapok vére.
Hagyj, nincsen semmim,
Engedj a Holdra.
Egyedül fekszem,
portakaróba.
SZÉCSÉNYI CSILLA
Hajnalban
Hold köténye alá bújtak a csillagok,
a Nap sugara óriásként egyet-egyet lép,
ereje drámai valóságként feszül, s villanyoz,
a szemnek alig láthatót deríti épp.
Az imádságos árnyakra fény-permetet fröcsköl,
élesedjenek a képek, határtalan legyen a tér,
a csendszoba ajtaján szikrázva vág gömböt,
hogy táncteremmé táguljon észak és dél.
GÁLL JÚLIA
Nyári tűnődések
Szobámba bújva izzadok csendben
ontja melegét az áldott Nap
klímát nem kapcsolok
drága az áram
spórolni kell, a költség nagy.
Elfoszlott álmok szakadt rongyok
körbeveszik megfáradt életünk,
emlékeink életre kelnek
előhozzák gyermeki éveink.
Hirtelen körülvesz egy lámpa fénye,
a petróleum lámpa illata
felsejlik benne egy kicsi lányka
gyufával a kanócot ahogy gyújtja.
Olvasni szeretne a gyenge fényben
a hold fénye is erősebb,
de hunyorogva merül el
a szép regény rejtelmeiben.
Nyugodt, boldog
gyermekkori emlékek,
nem voltunk elkényeztetve
hálát adva köszöntük,
tiszteltük szüleink érte.
Becsüld amid van, szeresd akit kell
nem számít ha téged nem szeretnek,
tollamból fogy a tinta,
én is elfogyok
majd eltöröl egy mozdulat.
VITOS IRÉN
Újraindult várakozás
tested hiányán
anyagtalan párolgás
üres kontúr
összedobbanásokból
visszamaradt
néma interferenciák
még érzem
bőröd súrlódását
ez is elmúlt
reggelre kihűl az ágy
velem didereg
az újraindult várakozás
dobbanásokban
a számláló
TAMÁS ANDREA
Szabadon
Én nem tudom...
hogy jutok kettőre,
bodzát gyűjtök
egy régi kendőbe,
vadsóskát szedek,
bogarakat nézek,
olykor megpihenek
egy öreg fa tövében.
Én nem tudom...
melyik út merre visz,
s melyiken indul el
aki egy célban hisz,
inkább maradok,
önmagam vagyok,
s hagyom repülni
a tarka pillangót.
MAGLAI BARNABÁS
Hová hullnak
Hová hullnak le a meghalt varjak
Micsoda csontbőség kullog velünk
Imádkozom az ízét a zivatarnak
Bolond szemünk…nem figyelünk
Halkbizonyt…csodát remélve
Köszönök minden álomajaknak
Csendesül olyannyi bánat
Hová hullnak le a meghalt varjak
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Átmenet
- Anya nyisd ki az ajtót! Tudom, hogy bent vagy, kérlek nyisd ki! Muszáj beszélnünk! Tominak is telefonáltam, de még nem vette fel, de ha felveszi biztosan ő is idejön és akkor együtt leszünk !
Angéla rázza a kilincset, az ajtó üvegén keresztül látom a sziluettjét. Kint már alkonyodik, mindjárt felkapcsolódnak az utcai lámpák és a körfolyosó világítása is felkapcsolódik. Nem kell már hozzá házmester. Napelemes, és érzékelők vannak rajta, így szürkületkor magától felkapcsolódik. Emlékszem húsz éve még a Terike kapcsolta fel este, végigtrappolva az emeleteken, egyenként csapta fel a villanykapcsolókat, közben hangosan káromkodott. Az urát szidta, akinek a dolga lett volna, de akkor soha nem volt otthon amikor kellett. Terike két éve meghalt, nincs szükség házmesterre. Van valami házkezelő cég aki csütörtököntént kirakja a kukákat és idejön egy takarító csapat minden hétfőn és rendet rak a folyosókon. Minden megváltozott, mindenki elment, elköltözött vagy meghalt. Nincs már olyan élet a házban mint ötven évvel ezelőtt.
- Anya! Ha nem nyitod ki, hívom a tűzoltókat, majd azok betörik az ajtót! Hallod?!
Fenyegetőzik. Úgysem törné be az ajtót, mert túl drága lenne megcsináltatni. Mikor is volt itt legutoljára Tomi? Talán öt éve is van annak. Akkor is csak azért jöttek, mert valami aláírás kellett, hogy a zsámbéki telket el tudják adni, mert még az is az én nevemen volt. Akkor szétnéztek a lakásban, megjegyezték, hogy majd nem ártana egy felújítás, de ráér, majd később. Tudom én mikor, majd ha meghalok.
- Anyu! Kérlek engedj be, már minden szomszéd engem bámul! - Angéla suttogva üvölt az ajtó mögött.
Szegény Angéla! Ő az egyetlen aki törődik velem, pedig nem is a gyerekem. A szomszéd Friciék lánya, de egész gyerekkorát a konyhámban töltötte, mert az részeges szülei elhanyagolták. Aztán amikor el akarták venni tőlük a gyereket, akkor beadtam a gyámügyre a kérvényt, hogy majd én nevelem. Anyának hív. A vérszerinti anyja temetésére el sem ment. Aztán jól kifogta ő is. A férje egy balesetben mozgáskorlátozott lett, lebénult deréktól lefelé. Ő viszi, hozza, ápolja lassan tíz éve. Gyerekük persze nem született, hogy is születhetett volna. Pedig ha neki lenne gyereke, az lenne az én igazi unokám, hiába nem a vérszerinti. Tominak két fia van. Már mindkettő középiskolába jár. Nem is láttam őket felnőni. Néha idejöttek, kényszerűen, szép ruhában, jó gyerekként kellett viselkedniük. De soha nem mondták, hogy nagymama. Szerintem azt sem tudják, hogy én vagyok a nagymamájuk.
- Anyu....- Angéla sírva könyörög. Lecsúszik az ajtó mellé a földre. Szegénykém, meg nem fázzon. Akkor majd ki fogja őt ápolni? Mindig problémája volt a veséjével, az a folyosó meg olyan hideg.
- Csak most az egyszer, kérlek nyiss ajtót!
Hátrálok, szinte eggyé válok a fehérre meszelt fallal. Szemben a régi falikútból lassan csepeg a víz. A folyosón felkapcsolódik a világítás, beszűrődik a konyhába is. Én nem gyújtok villanyt. Angéla csöndesen sírdogál a küszöbön, aztán meghallom Tomi hangját. Az ideges, feszült suttogást nem értem, de a fiamnak van kulcsa. A zárral matat, majd végre kinyílik az ajtó, de nem tudnak bejönni. Valami akadályozza az útjukat. Tomi fél kézzel tapogat majd megtalálja a villanykapcsolót.
Most látom csak, hogy valaki fekszik a konyhakövön az gátolja a bejutást. Benéz a fiam majd visszahúzódik, aztán lassan betolja mégis az ajtót. Megcsap a hideg levegő, teljesen a falhoz tapadok, akkor talán nem vesznek észre. Angéla sír, Tomi megfogja a földön fekvő asszony csuklóját, a mellkasára teszi a fejét, fülel. Viccesen néz ki, olyan rémültek a szemei ahogy felkapja a fejét. Angéla ráborul, az asszony kötényét teljesen eláztatja a könnyeivel. Jó lenne lehajolni és megsimogatni a fejét. Próbálok közelebb menni hozzá, de úgy érzem,mintha a falhoz láncoltak volna. Tomi telefonál, idegesen borzolja a haját. Az ő szemeiben is könnyeket látok, vagy csak a villanyfényben tűnik úgy? Idegesen hadar valamit, kétszer is el kell ismételnie a címet. Pedig milyen sokáig járattam logopédushoz, de ha ideges mindig hadarni kezd. A hangját egyre távolibbnak hallom, Angéla sírása is úgy hat mintha valahonnan a víz alól jönne. Csönd vesz körül, távolról Terikét hallom ahogy káromkodva csapja le a folyosón a villanykapcsolót.
TÓTH GABRIELLA (Toga)
Sára remeg
Sára remeg. Hülye kocsonya.
Egyszer ezért, egyszer azért, de remeg. Leeshetett a cukra? Lehet. Többször volt már így. Akkor szőlőcukor, vagy egy rágó segített. De sokszor benne maradt a gyomrában, karjában, lelkében ez az érzés. Egy pillanat csupán, és a megfáradt, magányba bújt testből hullnak a cseppek, vagy egy pillanat csupán és feltartóztathatatlanul sodródik benne az érintésnyi vágy, hogy arcát, mintha nem lenne holnap, úgy simítsák, rejtsék két tenyér közé, és hogy lássák, valóban lássák, és a meddő csendben is értsék, mi hajtja, mi az a belső feszültség, mely nyugtató karokra vár, és mekkora a hőség, melyet magában rejt.
Sára remeg.
Úgy elengedné a közösségi tükörből visszaköszönő merevségét, a magába forduló hangokat, a bűntelenség feleslegességét, a jóságába vetett hitét, hogy a várt, érdemes élet elmaradásának nyugodt, megmagyarázható okát találja benne. Nem lehet, hogy egyetlen csalánként csípjen a réten, vagy a virágzó facélia-tábla mentén egyetlenként riasszon. Nem lehet, hogy kinyújtott leveleiből csak a kóbor disznóknak jusson, akik nem látnak át a csalánszőrökön.
Sára remeg.
A hidegnek, a gondolat szabadságát és a szeretet erejét hirdetőknek, de a szavakra béklyót kötőknek, az őszinteség mellett kiállóknak, de akik mégis menekülnek előle, és azoknak, akik nem tudják, hogy minden elvesztett fénylő medál a mellkason fáj, azoknak, igen azoknak tartaná arcát, tükrében fürdetné, hogy végre, lehullva álarcaik, jól lássák önmaguk.
Sára remeg.
Szemedben tükröt keres.
KONDRA KATALIN
A vörös hajú lány
Az interneten böngészve láttam meg a fotót. Egy neves magazin címlapjáról mosolygott rám, elképesztően hasonlított arra a lányra...
Gyorsan rákerestem a neten, kétségtelen, ő az. A vörös hajú lány az osztályból, aki sohasem mosolygott. Meglepett, hogy befutott fotómodell lett. Hogy vett ekkora fordulatot az élete? Mindent el tudtam volna róla képzelni, ezt nem.
Zoénak hívták, kábé három hónapja jött az osztályba. Azért csak kábé, mert ebből a három hónapból összesen három hetet hiányzott, állítólag beteg volt.
Lángvörös haja miatt ő volt a vörös hajú lány, az osztályban mindenki csak így szólította. A szeme színét nem tudtam, mindig lesütötte, amúgy nem csoda, hisz mindenki csúfolta a haja miatt, ő pedig soha nem állt ki magáért, egykedvűen ült a leghátsó padban, mintha nem zavarná ami körülötte történik.
Többször láttam, hogy kihúzott a padból egy füzetet és valamit írt, de biztosan nem a leckét, mert olyankor csinálta, amikor a tanár épp magyarázott. Egyáltalán nem figyelt oda, mégis mindenből jó jegyet kapott.
Egyszer megpróbáltam a közelébe férkőzni, de nem vett rólam tudomást, onnantól hagytam legyen csak egyedül.
Egy nap azonban feltűnt, hogy más mint lenni szokott. A máskor kifejezéstelen arcon mély szomorúság ült, megsajnáltam, főleg azért mert a többiek épp gúnyolódtak rajta.
Odamentem hozzá, nem törődve a lehetséges negatív reakciójával, a fülébe súgtam, hogy barátként jöttem.
Meglepett, hogy nem utasított el.
- Mi a baj? - kérdeztem. Mért vagy szomorú?
Bizalmatlanul nézett rám, mintha nem hinné, hogy tényleg érdekel.
Fogtam a csokimat és ketté törtem, a felét oda nyújtottam, elfogadta. Azalatt míg evett, bizonyára felmérte a helyzetet és eldöntötte, nem jelentek rá veszélyt, mert miután lenyelte az utolsó falatot, megszólalt.
- Anya be akarja festeni a hajamat barnára.
- De miért? - lepődtem meg.
- Azért, hogy ne csúfoljanak.
- De miért? - kérdeztem újra, mert jobb nem jutott eszembe.
- Anya szerint az a jó, ha olyan leszek mint akárki. Érted ugye? Mindig azt hajtogatja, hogy ebben a világban muszáj egyformának lenni.
- Te mit gondolsz erről?
- Biztos igaza van - sóhajtott.
2 / 3
- Ez nem volt valami meggyőző.
- Szeretem a vörös hajamat, szeretem, hogy nem vagyok olyan, mint te és a többiek – fakadt ki.
- Egy kicsit sem bánt, hogy a hajszíned miatt csúfolnak?
- Megszoktam. Mindig ez van, hiába költözünk egyik helyről a másikra. Azt sem bánom, hogy nincsenek barátaim, legalább nem kell úgy tennem, mintha érdekelne kinek mi a kedvenc zenéje, ki - kibe szerelmes. Így van időm arra, ami igazán érdekel.
Ebben a pillanatban úgy láttam, nem is olyan elveszett ez a vörös hajú lány. Nagyon is öntudatos, majdhogynem nagyképű. Gondoltam kicsit megrendítem ezt a magabiztosságot, ezért megmondtam neki, ami tulajdonképpen az elejétől kezdve zavart benne.
- Láttam, hogy az órákon mindig valamit írogatsz ahelyett, hogy odafigyelnél mit magyaráz a tanár.
- Miért figyeljek arra, ami nem érdekel?
- Egyáltalán mi érdekel téged? - kérdeztem dühösen, mert idegesített, hogy ennyire megingathatatlan.
- Jól van, megmondom, de eskü, nem mondod el a többieknek.
- Eskü!
- Verseket írok.
- Mi? Ne már! A versek unalmasak.
- Látod, ezért jó nekem, ahogy van. Remélem megérted.
Megértettem.
Szerettem volna megmondani neki, hogy szerintem nem a vörös haja, hanem az egyénisége miatt különleges, de másnap nem jött iskolába. Elköltöztek.
Próbáltam megtalálni, de nem akadtam a nyomára mostanáig.
A Google segítségével kiderítettem hol dolgozik, az ügynökségtől megszereztem a telefonszámát és felhívtam.
Emlékezett rám, sokáig beszélgettünk és megtudtam, hogy kemény munka árán sikerült kitörölnie a múltban keletkezett sérelmeket, csak a jó dolgokra emlékszik. Amikor később találkoztunk meglepett, hogy bár külsőre még mindig ugyanaz a vörös hajú lány, a tekintetében amit többé már nem sütött le, megláttam a belső változást, az önmagáért vívott harcokat és győzelmeket.
-Mi történt veled, mesélj – biztattam, miután váltottunk néhány közhelyes mondatot.
-Minden egy fotóval kezdődött. Az önéletrajzomhoz kellett, az interneten találtam rá a fotósra aztán elmentem hozzá, beszélgettünk, közben csinált rólam néhány fotót, de azokon nem azt láttam amit szerettem volna. Arra gondoltam ez vagyok én, nincs bennem semmi látnivaló, erre ő hirtelen azt mondta, öleljük meg egymást. Nem értettem mire jó ez, de hagytam magam megölelni és akkor valami furcsa dolog történt. Én nem vagyok az az ölelgető típus, általában kerülöm az embereket, nem is tudtam milyen egy jó ölelés.
- Milyen? -szóltam közbe ösztönösen, mert láttam rajta, hogy megváltozik az arca, ha erre gondol.
3 / 3
- Azt éreztem, kezdek feloldódni az ölelésben, már nem vagyok feszült. A jó ölelés azt üzeni jó vagy, szerethető. Megértettem milyen fontos ez a tapasztalat, az ezután készült fotó lett életem fotója, mert azt mutatja amit én soha nem láttam magamban, pedig ott volt. Minden érzésem ami be volt zárva kiszabadult és magasba emelt.
Ragyogott az arca ahogy beszélt, arra gondoltam, milyen szerencsés, meg is mondtam neki, ekkor hirtelen megváltozott az arca, szomorú lett, olyan mint akkor amikor elmondta, hogy az anyja be akarja festeni a haját.
-Nem valódi – suttogta.
- Mi? -kérdeztem értetlenkedve.
- A hajam, csak paróka.
- De pont úgy néz ki...
- Mert a saját hajamból van. Levágattam, amikor megtudtam beteg vagyok, meg akartam menteni, tudod a kemotól úgyis kihullt volna.
Ezek után alig tudtam megszólalni.
-Okos ötlet – motyogtam félszeg mosollyal az arcomon.
Még te panaszkodsz, hogy szar az élet! – korholtam magam hazafelé.
Ma is tanultál valamit öreglány! – vizsgáltam este a tükörben az arcomat, hátha bennem is ott bujkál valahol az a valaki, akit látni szeretnék.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
Szerk.: R. Horváth Sándor /Sapa Brown/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése