MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. augusztus 1.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2023. augusztus 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
PELSŐCI GABRIELLA
-Anyám szíve-
Anyám szíve arany,
jóllakom belőle.
Anyám szíve sebzett,
menekülök előle.
Anyám szíve füst,
szemeimet nyilallja.
Anyám szíve égzengés,
földemet pusztítja .
Anyám szíve tömjén,
sebemet gyógyítja.
Anyám szíve kimerült,
hátamat súlyozza.
Anyám szíve szabad,
csőrével muzsikál.
Anyám szíve gyermek,
fülemben sírdogál.
Anyám szíve mirha,
melegít illata.
Anyám szíve enyém,
emlékeztet mi van ha…
*
-Előhívatlan-
Bőrömön a képet
együttérzőre ráncolom.
Gondolataim nehezemre esnek,
oly’ könnyedek - csak rám hagyom.
Pedig egykor figyeltem itt,
minden szemmel, sok ezer órámat.
Verseny volt vagy háború? -
hol helye nincs jóságnak.
Most már nem figyelnék akkor sem,
ha nem volna ez a rátarti múzsa.
Ez a mindenkit magára öltő,
agyonajnározott, hazug gúnya!
Bennem táncol, borral leönt,
kiéget - tőled így is messze járok.
Ha egyedül kell elszédülnöm,
mondd, hát mégis mire várok!
Zajos esték, suhanó Duna partja -
fújja a szél illatod.
Nap alatt szívem elpihen,
lombfürtös szil árnyékod.
Játszunk a fénnyel, felnevetsz rám
beteg ágak, száz porszem…
Hegyek felől jön egy sóhaj,
tudhatnád, hogy vagy nekem.
*
-Szerelem-
Magamban vagyok itt,
száz emelet fekete mélyen.
Forgatom testem,
életre fejlődnek tagjaim,
szűk gyomra belsejében.
Ejj, hová falt engem? - rágódom rajta át.
Ez a vattacukor-nagyra fújt,
marionett délibáb.
Menedék kényelme tart erősen -
légypapír-porond.
Innen leesni nem is oly könnyű,
meghalni bolond.
M. KARÁCSONYI BEA
Hő-passion
Kiszáradt torkom, hangom sincs,
a limonádé délibáb,
látom, pohárnyi jégkocka
táncra perdül és számra vár.
Izzó nyár van, hő-passion,
kolibriként ver a szívem,
madárijesztő szép réten,
gyászos versem és félrímem.
Nézd, szellő fúj, száll a függöny,
reményfodra most megtalál,
árad vele a napillat,
hullámban úszó szalmaszál.
TÓTH ANDREA ~ REA
Vihar
Az ezüstfelhők lágyan megrepednek,
szél süvölt a pállott réteken,
a távolba nőtt füzek térdepelve,
fröcskölnek a szén-szürke vízen.
Mályva-szirom röppen fel az égre,
fejet hajt a réce-mellű nád,
elkopott a vidék szőkesége,
feketében tündököl a táj.
Ólom veri szét a tollas éjjelt,
elnyaklik a hold - az ég kiszáll,
feljajdul a föld a gyűrött kéjben,
villám rúgja ketté a magányt.
*
Magány
Magam zárom holt-nyitott szememre
Kis-éji lángok sistergő kezét
Belőlük fakasztom aranyló búmat
Liános szívemben szilánk az ér
Körülhasalnak bársonyos tollak
Párolgó erdőn zümmög a mély
Párnás vállamon karvalyok nyúznak
Vér-selyem avarba fésül a szél
*
Eső
némán néztük
a szórt lámpafényben
ahogy elsétál szerelmünk
a lehulló ősszel
míg illatán merengve
betakart az este
párát csókolt ajkunkra
vörösbarna leple
mi csak álltunk szótlan
a koppanó esőben
egymást keresve
GYENGE ILDIKÓ
Ülj le mellém
Én már nagyon fáradt vagyok,
megtett kilóméterek mögöttem-
rajtam nyomot hagyott,
mégsem öltözöm közönybe.
Ha leülsz mellém,
szememben utam látni fogod,
minden kövét, virágát,
minden lábnyomot.
A fény, még ott bujkál szememben,
rég elvesztett otthon melegét
őrzöm ölelésemben.
Egy szivárványt hordozok zsebemben,
neked az útról elrejtettem.
Ha elmondod mi bánt,
én meghallgatlak,
nem lehet olyan gondod,
mire gyógyírt lelkem neked nem adhat.
Csak húzódj közelebb,
s ha nem akarsz, ne mondj semmit,
karjaimmal paplan leszek,
mosolyommal fürdetlek,
szavaimmal betakarlak,
s tudod jól, megnevettetlek.
*
Én nem tudom/tudom
Én nem tudom mi miért van,
és van-e, vagy csak látszik,
vagy épp fordítva,
csendben, vagy ordítva.
Isten vagy Univerzum játszik,
vagy a semmi rend, a káosz cikázik,
s oly nehéz néha minden,
átlátni a semmit, érezni ha nincsen.
De szeretem a Földet, a létet,
a váratlant, mi ontja a kincset,
az utat, mely titkokat rejt,
a csavart, a meglepetés kanyart.
Mert mindenben ott a semmi,
s a semmiben a minden,
a fekete őrzi a fehéret,
s a fehérben a fekete pihen meg.
És tudom, hogy a csendben
ott vannak a hangok,
mint házon az ablakok,
lehetőségek, vonalak a tenyérben,
csak figyelj, vedd észre!
Magadba keress, ne másba,
tetteid fordítsd imádságba,
engedd meg, hogy érezz,
mert az életre nincs szabály,
ahogy szeretnél-úgy létezz!
VINCZE ANDREA VICTÓRIA
Édes…
Ma éjjel ezer bíbor rózsaszirom az ágyam,
karomra ráhull a Hold törékeny fénye,
csillagok szemérme pislog az ablak üvegén,
s a szerény,
bólogató fűzfák szelíd szívére szállnak
az éjjeli lepkék…
Az éjjel bolyongó királynői régen elfeledték
a hamis ragyogásban megbújó veszélyt,
s a fényt,
mint ősi szeszélyt követik mindhalálig…
Mozdulj, épp’ szempillámig ér a vágyad,
hullámzó hajad bársonyának
szégyenlős pislogás az ára,
de mára
már nem kellenek semmitmondó szavak,
felesleges minden gondolat,
ami nem
a lelked és a lelkem közti tér zenéje,
így végre a homlokod homlokomhoz ér
és nem kell ígéret, se eskü, se semmi,
csak engedd,
hogy ránk boruljon ezernyi csillagával
és szerelmes dalával a nyár esti langyos éj…
2023, július
FÁBIÁN FRANCISKA
.jpg)
1.
Új rezgések
A régi kattanásaimat eltapostam,
Egy új rezgés tudatlan tátog,
Friss seb vagy a mellkasomban
Minden makulátlanságom
Műhiba csak.
Kiműtötted belőlem a rozsdás gépszívet,
Az eredeti kinőt magától,
Mennyibe fájt a szervizem?
És a net milyen kúrákat tanácsol
Neked,
Mert én hús vagyok megint hibásan
Élőszövet és acélhiányos
Érints, s mint felhő, sok vizet igyál ma,
Egylényegű világban, ha kívánod
Azt.
2.
Játszok
Piros-fekete pacnik,
Titkolok valamit,
Kényszeres vagyok,
Veszek egy lapot,
Nem nyert ez sem,
Letettem.
Darabossá tettek az ünnepnapok
Az üveges pikkelyek behálóztak
A kétszínűség drogos fázisain át
Ellensége lettem önmagamnak.
Kezeim tik-tak ütemre sárt dobálnak
És az éles hormonok felvágják a hasam.
Inkább visszamegyek játszani.
A függés felszabadít,
Törődés helyett,
Egymás fedésében,
Fekete-piros pöttyök.
3.
Magánterület az erdőben
A szarvasoknak kiírták,
hogy bevágtatni tilos!
A tulajdonos meg arra panaszkodott,
hogy manapság még olvasni sem tudnak
ezek a fiatal vadak.
„Ez az új generáció túlságosan szabad!
Műveletlen füves népség,
tegnap is a wellness szálló kertjének a füves részét
barbár módon letaposták,
és ezt még az interneten meg is osztják!
Én nem akarok ilyen káoszt!
Nyugati társaiktól látom,
hogy egyes szarvas tik-tok sztárok
az üvegen át közlekedve
betörnek az üzletekbe.
Miért nem nevelték őket a rendre?!
Régen teljesen más volt az erdei élet,
az állatok még akkor rendesebben féltek.
És igyekeztek egy kicsit kihalni is,
de mi meg építettünk újépítésű vadasparkot is,
hát az nem jó nekik?!
Ott mindenki annyit zabál
amennyit csak akar,
ott nyugodt az élet,
nincs se küzdelem, se ragadozó,
van is már néhány nem önkéntes csatlakozó,
ott bőgés nélkül baszhatnak a bikák,
mert mi töketlen törekszünk elhozni a
a világok legjobbikát.
A bőséget
a világbékét
a földi Éden kertet
a Kánaánt
a Nirvánát
a hetedik mennyországot
a Valla-halált,
halált?!
Vagy-vagy mit?!”
OROSZVÁRI KATALIN
megvarrom
testre szabom magam
de ki tükrének
anyámnak apámnak megfelhetőségre
példaképnek vagy
vagy valaki másnak
kirakat külsőért
magazin-hatásnak
nehogy már nincsen ránc
photoshop szerkesztett
való lét ál világ
profilba rejtezett
keresem magamat
hova is tartozom
álruhám nem örök
maholnap kimosom
van másik bohócnak
mért fáj ha nevetnek
függöny ha legördül
marad az egyszer egy
lemosott sminkemmel
a tükröt megtartom
új ruhám én vagyok
lelkemet megvarrom
STÁBEL REZSŐ
Nincs középút
Forró kövek pattognak az úton,
lábam támadják csontig égetnek,
védtelen talpamra tüszős hólyagok nőttek,
bőr mállik, tűzviharban a pokolba futok.
Hirtelen nyílik a vörös égbolt,
ömlik a lángoló bíboreső,
szikra a földön mi később már jeges erő,
középút nincs biztos, talán soha sem volt.
Heveny párában kéne azt látnom,
melyik elem visz helyes utamra,
hamuvá változom a semmiben suhanva,
vagy fagyott porhüvely ahogy jégcsappá válok.
ÉLES ANETT
Felhők felett
Hallottam sokszor messziről a sóhajt,
szép rímekbe zárva, oly’ fájdalmasat,
villámlott ott fent, több emberöltőnyi
mély szomorúságtól úgy fázott a Nap.
Dalokban szunnyadó szívdobbanások
a partokon térdeplő felhőhabok,
megállok szárnyán a nagy végtelennek,
nézem a Tiszát, s csak magam vagyok.
Megbújnak benne csengettyű dallamok,
a cseppek, mik sohasem veszhetnek el,
erekből patakok folyókká válnak,
majd gondterhelten hull a felhő lepel.
Néha egy kiáltás, néha meg ének,
a szó csupán egy lehet, sose hamis.
Szabadság, szerelem!* - Mennydörög ott fenn.
Élni csak így lehet, s meghalni is.
*Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem
*
Szemedben a szemem
(Ady Endre: Őrizem a szemed reflexió)
Kezem a kezedben,
mosolyom szemedben
felragyog;
szikrája ég, vakít,
őrjítőn andalít
illatod;
égbolton csipketánc,
tó tükrén ezüstlánc,
fényszirom,
csillagfény simogat,
szádról a csókokat
én iszom.
Hogyha majd őszi nap
fényéből tüzet rak
halk szavunk,
csend suttog, árny alak,
képzel ránk szárnyakat,
hallgatunk.
Semmi más nem marad,
miénk a pillanat,
zúg a lét,
szemedben a szemem,
örökké őrizem
rejtekét.
KONDRA KATALIN
Erdélyi nyár
Messze-messze szülőhazámban
peng a kasza, pata dobog
este a csendes istállóban
a barmok szájában széna ropog
délben a nehéz munka hevében
nem gyötrődnek távoli gondokon
sercegő gereblye elől a kaszálón
egy sikló riadtan oson.
Nyugtával a napnak a végén
szénával telik meg a csűr
nyugalmas éj közelít a házhoz
az esti ég ma csillagos űr
üstben rotyog a jó vacsora
felderül tőle a szív meg a száj
kacagástól hízik a jókedv
daltól visszhangozik a táj.
*
Csak egy pillanatra
Míg tart a kegyelem
addig nyújts a kezed
míg eléred ami körül vesz
most nyitsd ki a szíved.
Holnap talán semmi se lesz,
mint homokszem
az ujjaid között
az idő, a szépség elpereg.
Amit ma látsz
amit ma felfogsz
amit ma megfogsz
az a tiéd!
Amennyi elfér a kezedben
amennyi belefér a szívedbe
legyen elég!
*
Nyári vihar
Viharból született
feldúlta szívemet
széttépett álmaim
messzire sodorta
nem bánom
engedem
vigye jó messzire
beállok a sorba
jöjjön ami jön
fájjon ami fáj
ha kiderül az ég
boldog leszek újra.
FITORI MELINDA TASZÓ
Erős szerelmes vers
Óh, én úgy szeretlek téged,
hogy meg sem kérdezem a sorstól,
miért Te vagy
ki elmémben fészket rak,
s onnan küldesz madarat
a vállamra, hogy tartson
mindennap a tudat,
hogy vagy.
Szívem vörös bársonyán
süppednek zajok, vágyak, kéjek,
Te azon lépkedsz.
Sohse hallom,
hogy bennem jársz-kelsz, laksz,
csak érzem,
véget nem érő gyönyörűséggel,
én királyom, én bölcsem!
H. GÁBOR ERZSÉBET
Éj-szonett
Szemem már nem, csak szívem lát, vakon;
Tested a Tejút, a mosolyod félhold,
íriszed csillag, fényében lakom,
ezernyi mécsestől ragyog az égbolt.
Lelkemben régen egy vagyok veled.
Mellettem alszol, a vállam a párnád,
liánként átfon féltve a kezed.
Felrebbensz, s mintha a csókomat várnád;
arcodat felém fordítod lágyan,
a csókomat bársony ajkadra hintem…
Álmomban véled szárnyal a vágyam,
s a lebegő létben, miénk lesz minden.
Tejút a tested, mosolyod félhold,
ezernyi mécsest gyújtott az égbolt.
TORMA ÁGI
.jpg)
Ha úgy érzed...
Ha úgy érzed, elsodor az ár,
És átcsapnak rajtad a hullámok,
Ha sötét számodra a láthatár,
Biza, benyeltél sok hazugságot.
ÉPpen ideje megállni egy cseppet,
A kinti zajról elvonnod figyELMEd,
Megnézni, benned mi is ami reszket,
Szemed lecsukva, nagyot lélegezned.
KözÉPre beho(ú)z mindig a lÉGzés,
Ott már nem hat semmilyen vetítés,
ÖnNŐn válaszát hordja minden kérdés,
KiOLDódik magátol az összes feszítés.
Bent, bent a tornádó szívében,
Békében és csendben van a mag,
Létünk áld-ott vizének öblében,
Nem verődik fél-re a harang.
Elválik benned búzától az ocsú,
Markánsan látszik tiszta és a salak,
Ez még korántsem a végső búcsú,
Csak leomlottak a hazug falak.
Már látod, kit/mit hord benned,
Rejtőzködve minden egyes salak,
Magadba mindet te rejtetted,
Mind te vagy, s nem egy furcsa alak.
Ne rugdosd többé FÉLre őket,
Engedd, hogy napvilágra jöjjenek,
Bejárathoz se állíts senkit őrnek,
Hisz egyikük sem szörnyeteg.
Ölelj hát magadhoz mindent,
Jót és rosszat egyformán,
Nem címkézheted fel Istent,
Csak így juthatsz át a tű fokán.
VASKÓ ÁGI
Félszeg álmot rajzolok
Mindig este szárnyalok,
mikor az ég, ében,
félszeg álmot rajzolok
hulló csillagfényben.
Gondolatban repülök,
alattam a tenger
lágy hulláma énekel
kacér szirénekkel.
Megfürdetem lelkemet,
tiszta legyen mára,
rab madárként bezárom
aranykalitkába'.
Mindig este szárnyalok,
imám ölén hála
gyógyítja a szívemet,
kelő napsugárra.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Alkonyattól pirkadatig
Lágyan loccsan menny peremén az alkony
akár ég vizén egy gigászi madár,
szárnyvégein még skarlát napfény lobog
míg hamvadó csönddel éj fészkére száll.
Reszketőn siklik vízen a holdsugár,
ezüst fodrokat hengerít a hűs szél
kavicsos partig sodorja sóhaját
és csónak bölcsőt dajkál a lomha éj.
Harmatot hullatnak már a csillagok
szűz rózsák alvó szirmának selymére,
s álmok akadnak fenn a pókhálókon,
lomha fák alatt pislákol gyengéden
a holnapokba oltott remény, s felszáll
fészkéről az égő tollú éj madár.
BRAUN KRISZTINA
Papírhajó
Hová tűntem, mivé lettem?
Hová tűntél, mivé lettél?
Elfúj a szél, felkap, ledob.
Hozzád futnék de nem vagy ott.
Csúszik kezed, körmöm szakad,
Kihúnyt csillag fényed marad.
Itt vagy velem, de nem nekem.
Ég s föld között fogod kezem,
Elfogy a lég körülöttem,
félbeszakadt papír lettem, kimondatlan mondat lettem, torkon akadt szálka lettem! Elsuttogott átok lettem, félbehagyott ima lettem!
Papírhajó a tengeren, izzadtság lázas testeden.
Sodor a szél egyre messzebb, ahogy jégtáblámon fekszek.
Hová lettél, mivé lettem?
Saját sírhalmomon fekszem, azt suttogom, nincsen Isten!
OBERST FANNI
Éjjeli sziluett
Ében éjben, csekély fényben,
Ragyog fel, mint derék sziluett,
Lázas vágyam, hogy rátaláltam,
Eloszlik kétely mi addig belepett.
Ében éjben, csöppnyi éden,
Bennem táncot jár a verő buján,
Mert ő az enyém, szerelmes regém,
Róla szólhat már csupán.
Ében éjben, fáradt csendben,
Búj oda mint kisgyermek,
Szuszogása csoda óda évek óta,
Karjai szelíd öleléssel illetnek.
Ében éjben, szerény neszben,
Nyugalmas álom pihen szemére.
Csak ámulom, mert már tudom,
Kezét örökké teszi az enyémre.
*
Testvéred vagyok
Én nem vagyok ellenséged,
Ki mélybe ránt.
Nem vagyok én gaz galád,
Ki saját vérének rútul árt.
Nem vagyok zord,
Szívem sincs sziklából.
Angyalod vagyok talán,
Ki megóv minden problémától.
S anyád is vagyok,
Oly sokáig vigyáztalak.
Minden szeretetem tiéd,
Pedig nem én hordtalak.
Nővéred vagyok,
Fájón őszinte sokszor,
De minden érted volt,
Csak nem értetted olykor.
Barátnőd vagyok,
Kivel éjjeleken át,
Bormámorban énekelted
Minden kedvenc dalát.
Nélküled jót megélni,
Nem tudtam soha,
És mi lettem mára?
Egy gonosz mostoha.
Jártam már e ösvényen,
Min te lépkedsz éppen,
S próbállak leterelni,
De mit sem ér segítségem.
Féltelek olyannyira...
Talán nem is értheted.
Angyal helyett,
Démon vigyázza minden léptedet.
Uram hát segíts
Gyönge angyalodon,
Szárnya szegett,
Jámbor galambodon.
Kevés voltam!
Bocsásd meg ezt nékem!
Se szép szó, se csúnya,
Nem visz át a gyengeségen.
Elvesztettem a csatát,
Most téged is elveszítlek,
Többé már nem lesz,
Testvér, barát, se anya se gyermek.
*
Édes
Vele vígasztalódik
Több hónapnyi bánat.
Színesre festette
A sötét, üres vásznat.
Bókol folyton,
S mennyi szépet hazudik,
Miközben szívében a bánat,
Mint tátongó verem lakozik.
Mily édes ő,
Amint szóra nyílik ajka,
Várom csak egy pillanatra
Megint kölcsönbe adja.
Szebb álom az,
Mit ő hoz el a nap végén.
Jó éjt kicsi drága,
Aludjál most békén.
Mégis alig alszom,
Éppenhogy eszem,
Mert míg másnak könnyű pille,
Engem megfojt a szerelem.
TAMÁS ANDREA
Egy cseppnyi kívánság
Nem vagyok napsugár,
inkább esőcsepp vagyok,
megszületek, zuhanok, majd földet érek,
társaim közt észrevétlen maradok,
beleolvadok a zuhogó esőbe,
olyan vagyok mint mindenki más,
ha földet értem, egy elázott levélről
fölszárít a vakító napsugár.
Aztán kezdődik minden elölről,
ismét megszületek és a földig zuhanok,
tavakban, folyókban, tengerekben,
csakis egy kis csepp maradok.
Ha tehetném egy ember szemébe költöznék,
érzésekkel feltöltve születnék újra,
könnyként csorognék végig az arcán,
s az érzelem velem együtt záporozna.
Hogy mi lenne a sorsom? Nem tudom!
Földre zuhannék, vagy egy zsebkendő magába inna,
vagy talán egy másik ember, szeretete fölitatna.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Léleksámli
Pedig már akkora voltál, mint a csillagok,
elértem lelked a sámliról,
nem tetted magasra és nyújtottad kezed,
mosollyal húztál fel, magad mellé.
Úgy ültettél, mint más a virágot,
jól rám húztad földed - ne dideregj,
csak elfeledtél már innom adni,
és szomjam is kiszáradni kész.
Mintha elmúlhatna a vágy a jóra,
mikor már nem várja, vágyja az esőt,
az utolsó élő ága a fának,
már nem repes viharfelhőt.
Nem néz az égre mikor dörög,
már hiába hull az ár, mi jár,
már szerfelett mindegy tudja jól,
száraz gyökerektől nem bandukol.
Nem ér el hozzá egy sem már,
mi életetőn hull, csak hull alá.
Fáradt levelét mind szét fújja,
szét fújni hagyja, alszik már.
*
Szívdobogás a falakban
Sebesre koptak az ujjbegyek, de mindenhez hozzá kellett érnie.
A kinti fal karcosságához, az eső áztatta hullámpalához.
Végig kellett húznia kezét a tornác deszkáin, és az elszálkásított időt észre sem venni, igen azt kellett tenni.
Megérintenie a szobának falát ahogyan a hajnali nap reá vetítette fényét,
ahogy játszva remegtette a fák hulló levélárnyékait,
s a kályha hidegén is a meg-megtört meleget, a megtört színjeleken nevetett.
A szőnyegek kiszálasodását tekerte kezére, egészen míg vágni nem vágott,
s mégis a mosoly a szemében hogy látszott.
A kamra falának támasztotta fejét és úgy hunyta le a szemét, mintha átutazott volna éveket, magába itta a temérdek illatot, sebeket - lélegzetet vett.
Az ablak üvegén a megtöréseket, a páralenyomatok, szívügyek virágát.
Elrajzolt homályok lenyomatát.
Mintha még mindig ott lenne mindahány, valaha is párára rajzolt kép, talán...
s talán ott is maradt mind, számolatlan rajz, lenyomat, firka, skicc és egyebek,
elcsorgó vízlenyomata mindent eltemetettnek.
Rálehel...visszarajzol, ujja meg csak kopik
falak, ajtók padlók bordáin ahogy átinteget.
Belemélyed keze a kert földjébe, s a magasba szórt földdel éltét telehintve,
nevet, csak nevet, mintha így volna miért,
és lassan közben beborultan, testére hullik az ég. Esik...
Sárba tapad, mely folyik karján, ruhája elmosódott ráncán
- folyóáramlás mossa egybe,
a Ma a jelent átjelenti...
és ő érint, és érint megint...
Nézd, hogy kopik keze, elhalványul: látszat.
Mintha átlátható lenne lassan a test, mintha így volna Alázat.
Elkopott lélekkopogások kísértik, kísértik a házat.
Lopott osonások, sóhajszelek apró rebbenése,
ahogy átsuhan a szobán, mint a függönyrezgések alig árnyéka.
Úgy van ott mindenben,
beleivódva a múltba
s jelene épp most,
most kopog,
visszhangzó lépteivel imbolyog,
Örökkön körbe, mintha volna az a dallam,
szívdobogást hallgat a falakban...
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Tollfosztás
Hagyjatok, károgó varjak,
szellőkön suhanó sasok,
hagyjatok, némán tiltakozó szemek,
hagyjatok, hangok,
hagyjatok, hagyjatok végre,
csak csendet akarok!
Csendet, halk neszt,
sötétet, lehúzott redőnyt,
mert vérzed, szinte véged,
telepszik rád a düh,
a "nem elég", a "még",
vörös láng ég benned,
tűz, mi hevít,
ég, bont, tarol!
S hol a lélek?
Tépik, fosztják tollát,
"engedetlen"," léha",
"semmi ágán" kócos felhő,
smaragd, gyémánt, mi volt,
s lett holt szivacs
koholt vád alatt,
rozzant széndarab,
mi épp kohóra vár!
Taposd még!
Bírja a batár!
GÁLL JÚLIA
VII. Szonett
Első szerelem
Szonettet írni régmúlt szerelemről
nem olyan könnyű higgyétek el nekem,
csókja édes volt, soha nem feledem
mámoros érintés a szerelemtől.
Arca bársonyos, kedves volt a hangja,
csillagok alatt sétáltunk esténként,
dalolva táncoltunk a Holdnak fényén,
kedvenc dalunk, csak a madarak dala.
Oly régen történt már alig emlékszem
barna hajamon fénylett a telihold
ahogy átöleltél, még most is érzem.
Tavasz itt van, őszülő hajamra hull
cseresznyefáról sok apró kis szirom
jó emlékezni kedves, szív lángra gyúl.
VITOS IRÉN
Szélcsend
szélcsend ül az alkonyon
a vágyakkordok pendülését
ma egyedül hallgatom
kicseleznek a napok
mással vagy közös
én minden közösből kimaradok
a rezzenéstelen lombokon
keresem
hol bujkál a szél
ha átcsap a levegő a városon
szárnyra kelsz
és szárnyaid felborzolják
a napot
addig lehántolom szívem bábjait
ne lásd a törések
sóvártól elmélyült árkait
míg velem enyésznek a hajnalok
lenyelt szavakat emésztek
elsózott lett a paplanom
a Dunán fodrozódok
álmodom
MAGLAI BARNABÁS
Nézem
Nézem a csendet
Oly ismerős barát
Összeforrt ölelések
Szunnyadják szemem vánkosát
Csak egy piciny csoda
Csonthártyát féltve
Zsebemben annyi ajándék
Egy pillantást adjál cserébe
SZÉCSÉNYI CSILLA
Csak előre!
Egyensúlyban tart a szél,
léptem gyors egymásután,
mint eldobott cigarettavég:
félelmem mögöttem botorkál.
Tempózom. Csak előre!
Körcsapda: visszanézni.
Szükségem van minden erőmre,
az életet is túl kell élni.
Túl. Csillagokig vezet.
Sugárzó jövőm írom;
Fehér tollvonások lelkemen.
Egyedül kelek át a hídon.
TOTH ENIKŐ
Mirákulum
A már ezüstbe fordult idővel,
még tavaszba zsong a vágyam,
s nem várom jöjjön az éjjel,
álmatlanságra gyűröm ágyam.
Elém vetülnek a múlt rémképei:
törött bútorok, csörömpölő edények,
kísértenek - alkoholpárlat – emlékei
családi-erőszakot lődörögnek a szépek.
Érzem, gyermekvállamra nehezülő
munkának terhét… elalél a menekülő,
félek, hogy reggel csatatérközepén
ismét züllött-civódásra ébrednék.
Nem alszom el… álmodni nem merek,
olykor a belső csendem is szepeg…,
s felnőtt jelenembe sír a kisgyerek,
nincs játékait kutatva… könnye csepeg.
Nem láttál… sújtó kar elől menekültem,
és roskadtam kíntól nehezülten,
nyárporában vagy bokáig latyakban,
düh bőszült, mint ösztön a vadakban.
Nem voltál ott … megfogni a kezem,
fájdalomtól visszhangzott a kórterem,
angyaloknak átadtak a gyógyászok,
- és toporgó törpékből lettek óriások -
hallottam… többet nem tehetünk érte…,
ám akaratom a távoli csodát elérte,
s lettem, megtestesült Mirákulum,
azóta nyújtom mindenem vigaszul
Ha valaki kiált: Segítség! Sietek elébe,
nem kérek semmit ezért cserébe,
tűzbe megyek… oltom a pusztító lángot,
menteni próbálom a kigyúlt-világot.
Ám, ha lehull az éj-ármánykodó-leple,
utcára lépek, s bólogatok nevetve,
megmosolyogtatom a szomorúságot,
fénnyel hintem a ködös világot.
Mindezt tavaszod nem tudhatja,
hisz - magad keresztjének is van bánata,
s szétszórta lelkeinket a mindenség,
hogy mindenütt legyen egy kis istenség,
hol jégpáncélban dermednek a szívek,
vigyünk meleget és emberszeretetet.
BARNA JÚLIA
angyal nélkül
a fájdalmak odalöknek
a szaporodó jajnak
ijesztenek mint a sötét kapualjak
őrző-védő angyalt álmodni magam mellé
túl szegény vagyok a hitben
magam megóvni figyelmetlen
veszélyt jelent élő élettelen:
tűz-rózsák színükkel sértenek
vagy csak halványságomra felelnek?
szépséges tulipánok vetik szememre:
ami lehetne nincsen
előző életek kísértenek
rég lebontott házak
a szembesülésből kifordulok
a tanulságokat nem veszem tudomásul
aknamezők készülnek virágozni a jövőmben
a Föld közönyösen forog velem
idegen tereket építenek körém a véletlenek
áramlik az elkerülhetetlen:
botrányok törnek ki az égtömb-repedéseken
viszonylag ártatlanul bár vesztesen
az alkony bujtat kékes árnyék titkosít
hullámzik a szokatlan színű ég tava
minden hiába
a liliomok elszívják
a lélegzetem éjszaka
*
a simogatást nem hiszem
szép homályok filmje derengő opál
nem marasztal elenged a táj
mint az álom meghitt melege
hull le rólam tekintete
ha tartoznék is valahova
ahol mindenki szeret
a helyet nem találom nem talál meg
hűvös a mások otthona
a kényszerítő körökből kiválok
nem akarok hasonulni hasonlítani
a mindenségből csak magamat
akarom kihasítani
a simogatást nem hiszem
kinyújtott kezekből mindig
a kevesebbet veszem el
minden reggel elölről kezdek mindent
beillesztem a világot
érrendszerembe minden érzékszervembe
befogadom kerengetem
látványosan burjánzik bennem:
megfoghatatlan megható
egyszerre végleges és változó
bűvöl az alkony
a mára érvényes színösszeállítás
legendák fémszálas rongya leng
a hámozott valóság felett
a fa nyújtózkodó sejtelem köd-csalás
a magány felsőfokán vitorlázó
lombtalan árvaság
*
a szív közhelyei
homályban csügged a ház magának nevel
függönyt húz tekintetemre befelé terel
múltamat ülepedni sohasem hagyja
minden gondolat felkavarja
a szív közhelyeibe írom magamat
otthonosan forgok
áhítom a boldogság-színű létezést:
szeretet-kenyéren önmagamban-hittel élni
ha jönne a csoda hozzáadódnék benne felejtődnék
mindenkinek magamtól értetődnék
de a szív kérgesedő részeiben
bűnök kísértenek
elűzik érdemeimet
a csend súlytalansága vonz
engedek neki cserébe feloldoz
hintázom a felejtés
vagy a nem emlékezés könnyűségén
- érzékeim pihenője -
mesékkel etetem éhező éveimet
igyekszem semmit nem bánni meg
GYENGE-RUSZ ANETT
Nyugtató
Felzaklatom magam,
majd boldogokkal elegyedek,
hogy megint bántsam magam.
Kislány, miért kell ezt?
Szemem a szépet látja,
mások mosolyát vágyja.
De szívem sajog.
Hát mondd, mi bajod?
Tovább szenvednék,
ha gondom a Kedvesnek ki nem mondhatom.
Ó, szerencsétlen Szerencsés,
kinek furcsa természetem hitvesül adatott.
Sorsát ő mégsem bánja,
testem minduntalan megkívánja.
E testben él lelkem, a fordított szinuszgörbe,
így fogad el a Kedves már örökre.
Félned hát nem kell, Kislány!
Engedd a napnak, rásüssön szívedre,
kövesd a mások boldog mosolyát.
És arcodon felderül végre a csinos gödröcske.”
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Titkos tekerés
Hetek óta gondolok a bicajomra. Öt éve szinte minden nap használtam, dolgozni jártam vele vagy a szabadnapjaimon kirándulgattam, bebarangolva a környék apróbb falvait, nyelvkilógatós dombokon felfelé és hűsítő lejtőkön lefelé.
Tibinek Bromptonja volt évekig, aztán eladta, hiszen kellett a pénz a hajóra amivel aztán soha nem tettünk meg egyetlen tengeri mérföldet sem. Jött a járvány, majd egy nap az én sportos, egészségesen élő társam alatt megnyílt a föld. Azóta is zuhan lefelé, vele zuhanok én is.
Valamikor egy itteni raktár áruházban vettem az én kerékpárom nagyon olcsón. Olyan mint a régi, összecsukható kemping kerékpárok voltak. Mivel gyerekkoromban soha nem lehetett ilyen bicajom, sőt egyáltalán semmilyen sem volt, nagyon boldog voltam amikor megvettem. Mikor a hotel munkát felváltotta a gondozói munka és az idősek otthona közelebb is volt, a kertben tartva lassacskán berozsdásodott. Sajnos a lakásban nincs helyünk, Tibinek az utcáról lopták el az előző bicaját, aztán vette a Bromptont ami nemcsak hogy egy legenda itt hanem az ára is borsos. Legalábbis nekünk az volt. Részt vett vele a Brompton világbajnokságon is néhány éve, Londonban. Az enyém nehéz, olcsó bicaj a Bromptonhoz képest. Amikor két éve kivettem az apró kis hátsókertből, szinte mindenhol rozsdás volt, a kereke leeresztett, pókok fészkeltek az ülése alatt, a lánc nyekergett. Tibi azt mondta ez csak egy rozsdakupac, vesz nekem Bromptont. Nem kell, válaszoltam, majd rendbe hozom ezt. Szétszedtem, lecsiszoltam, letisztogattam, pirosra festettem és új gumikat vettem rá. A karantén alatt néhányszor használtam is, majd jött a tél, azután Tibi betegsége és újra egy kis pincehelyiségben kötött ki a vasparipám.
Mostanában úgy vágytam arra hogy korán reggel leguruljak a kikötőbe, mint régen. Nem mondtam senkinek. Tibi szívét nem akarom ezzel fájdítani, két éve nem vezet, nem fut, nem bicajozik, pedig ezek voltak élete értelmei. Kihoztam lepucoltam. Szerencsére nem viselte meg a két év pihenés annyira mint előző alkalommal hiszen zárt helyen volt. Felpumpáltam a gumikat, tettem egy rövid kört, úgy ahogy még a váltó is működött. Sajnos elég dimbes dombos helyen élünk így nem árt ha fel tudok egy emelkedőn jönni vele. Másnap hajnalban hat órakor felkeltem, kiosontam a házból, felhoztam a bicajt majd legurultam a kikötőbe. Még csak ébredeztek a futók, üres volt a város, langyos szellő fújdogált. Végig gurultam a promenádon, a tenger parti úton. Az utolsó szakaszt felfelé lihegve, a bicajt magam mellett tolva tettem meg. Hiába, a gyakorlás hiánya. Felszabadító érzés volt, hogy végre csináltam valamit újra pusztán a magam szórakoztatására.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Önből is lehet író!
Ezzel, vagy valami hasonló címmel jelent meg egy hirdetés a világhálón. A szerzője nem kevesebbet állít, mint azt, hogy minden emberben ott szunnyad a sikeres irodalmár az összes adottságokkal, képességekkel együtt, ami elegendő a sikerhez, csupán föl kell ébreszteni azokat a talentumokat. Ő ennek a módszernek a szakavatott tudora, és egy néhány órás tanfolyamon – az első foglalkozás teljesen ingyenes! – bárkit megtanít arra, hogyan aktiválja a képességei kiteljesítése érdekében a bal agyfélteke helyett a jobbot.
Azonnal megszólalt bennem a szkeptikus. Nem "beszólt”, inkább csak kérdezett. Író emberként vajon szükséges-e tudatában lennem, hogy melyik agyféltekémet, esetleg tekervényemet veszem igénybe, amikor tollat ragadok? Nekem ehhez nem anatómiai ismeretekre van szükségem, hanem adottságra, ihletre, késztetésre, némi rutinra, és persze, nem árt, ha tisztában vagyok egy jó alkotás esztétikai követelményeivel is. Tételezzük fel, hogy az istenadta adottságom, készségem eleve megvan hozzá. Amikor úgy érzem, hogy motoszkál bennem egy gondolat, akkor leülök, és megírom. Sohasem úgy fogok hozzá, hogy "most éppen ráérek, elő azzal az aktív agyféltekével, nosza, rittyentsünk csak egy novellát!" Ha ez a módszer beválik, talán ki lehetne terjeszteni más irányú tevékenységre is. Gondoljunk bele: a családalapítást tervező párokat is ugyanígy felvilágosíthatná egy pihent agyú, botcsinálta genetikus, hogy a leendő apuka melyik féltekére – Uram bocsá’– fél tökére koncentráljon, ha fiút szeretne nemzeni!
No de komolyra fordítva a szót: vajon a feslő rózsabimbónak súg-e "valaki", hogy milyen vegyi képlettel rendelkező illóolajat szintetizáljon ahhoz, hogy vonzó, netán bódító legyen a rovarok és más élőlények számára? Vagy pedig egyszerűen követi a természet törvényei által évmilliókon keresztül kitaposott utat? Egyéni mutációi révén esetleg hozzáad még valami újat, különlegeset is. Ahogy a madarak is dalolnak, mindegyik a saját hangján. No persze, megfigyelhetik és utánozhatják is egymást, de közben fingjuk sincs, hogy milyen neuronokból indul ki az inger, és milyen szinapszisokon halad keresztül, miközben stimulálja a hangképzőszerveket.
Vajon nem pusztán arról a jelenségről van itt szó, amit az élet más területeiről is jól ismerünk, a hit erejéről? Ha elhiszem az orvosomnak, hogy meggyógyulhatok, a plébánosnak, hogy nekem is jár az üdvösség, a porszívóügynöknek, hogy ez a legjobb háztartási gép, akkor nyilván nagyobb lesz az önbizalmam. Esetleg vékonyabb a pénztárcám... Mert a hirdetés mögött némi anyagi érdekeltséget is vélek, és a pénzért a mai ember mindenre képes, arra is, hogy a laikusokkal bármit elhitessen.
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Sára, a párkapcsolati tanácsadó
Kész röhej, nem? Olyan, mint amikor egy depressziós pszichológus lelki segély szolgálatot tart, vagy amikor egy karosszéria lakatos lába kilóg a kocsiból, mint a jó öreg kőkorszaki szakiknak, vagy amikor az öntömjénezés mögött esendő lélek lakik, vagy amikor a saját tükrünkben csak gnómot látunk, vagy amikor a romhalmaz mögötti kicsi házról készítünk fotót, majd Photoshop-pal zöldövezeti, kétszáz négyzetméterré alakítjuk, előtérben pálmafás-úszómedencés csodával. Kész röhej, nem?
Sára, mint párkapcsolati tanácsadó üzemel mostanság. Lehet, a homlokára van írva: Bizalom. Ki tudja?
Csörgött a telefonja. Sz.L. hívta, de ennél bővebb információt nem áll módjában közölni, a titoktartás írt - íratlan szabálya miatt. Szóval Sz.L. valahol a negyvenes éveiben járó férfi (vagy inkább fiú) kétségek között, válaszokat keresve, segítséget, tanácsot vár. Mert mint tudjuk, a nőkkel csak baj van. És ezért épp Sárát, a női nem, vagy igen, esetleg talán ismerőjét kérdezi: mit jelenthetnek a jelek, merre mehet, vagy érdemes- e egyáltalán, vagy adja fel, esetleg tartson ki, de miképp? Húzzon álarcot, vagy szemtől szembe adja a valót?
Létezik –e nagy Ő, azon túl, hogy nagy betűvel írjuk? Létezik-e végső válasz a kérdéseinkre? Ha választ várunk, sunnyogni lehet- e, vagy csak félelmünkben maradnak el? Vagy a nem létező válaszokban, eleve ott a válasz, csak még hiszünk, bízunk, bár egyre kisebb a remény?
Tehát Sz.L. szeretetszállal, vagy csupán némi nemi fantáziával kötődik M.-hez. Volt már több is, jobb is, de most csak ennyi. Az előhívott képen lassan előtűnik F. is, aki talán már több is, jobb is….A kérdés, lehet-e, kell-e harcolni és hogyan? Mennyi van egy szemvillanásban, egy hangsúlyban, egy szóban? És, hogy a harmadik jelenléte, mennyire befolyásolja a döntést? Féltékennyé tétel a cél, vagy valódi kapcsolat, ami látszik?
Mennyire tartozik másra, egy fél cég hozománya lehet- e?
A mimika csupán mimikri, vagy tényleg jelent valamit? És végül, a kábelek, amik elválasztanak, összekötnek –e? Elég-e néhány színes köteg, hogy szivárvány legyen? Elég-e egy közös kávé, hogy közös doppingszerré váljon, vagy egy füst alatti burokból születik –e valami lényeges, örök?
Sára tanácsadói szerepben kénytelen, szakadt élete ellenére, játszani a hitelességet.
Kész röhej, nem?
2023.07. 10.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor /Sapa Brown/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése