MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. szeptember 3.
2023. szeptember 3.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ASBÓTH ANNA
Első éjszaka
Narancs víztükörként
falra freccsen a fény,
üvegtéglán napcsepp,
hullámzó bíborörvény.
Teli-üres szobák,
kongó visszhang csendben.
Nincs még függöny, így is
látom, ahogy meglebben.
Ecetes sziloplaszt
szúrós, s mégis édes.
Alakul a csempe,
s csak pár sarok penészes.
„Kasban a méh, rózsában…”
a melegvíz zümmög.
Lassan kioldódik
festőhengerből a rög.
Glettcseppek a földön,
elszórt fugakeresztek.
Takarítás közben
hálasóhajt eresztek.
Közelít az este…
Nincs ágyunk, takarónk.
A mindenség miénk,
többet nem is akarunk.
Földre kuporodunk,
szoknyám terül ránk ma,
egymást átölelve
kulcsolódunk imára.
ZAKAR MÓNIKA
Estebéd
Szeletet vágok a Holdból
s asztalra teszem azt.
Vecsernyére tálalt
ódon ember-malaszt.
Bort is tálalok melléje,
erős isten-nedvet.
Elűzhet minden bajt,
s meghozza a kedvet.
Erőt kell adjon látáshoz,
s szóra nyíló szájat.
Víziót jövőhöz,
kardforgatót - párat.
"Borban az igazság...vigasz"
Nótázik a lélek...
Borgőzös vacsorân
tán, már nem is félek.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Buggyant világ
Kivert kutyából hogy lesz szalonna,
kövér disznóból fess primadonna?
Gyilkosból rendőr, rabló a papból,
a sok élelmes bármit elhappol.
„Szabad” a világ, tombol a gender:
állattá vedlik lassan az ember.
Aki még józan, ellene lázad,
óvd a családod, védjed a házad!
Szivárványszínű zászlók lobognak,
hirdetik jussát rusnya dolognak;
egy állig tetkós félpucér blődnek,
bajuszkirálynak dudái nőttek.
Az Isten nézi, tán ő sem érti,
honnan lett ennyi töketlen férfi…
Riherongy nőci feslett csajt csókol,
elege lett a megunt macsókból.
Messzire bűzlik bűneik odva,
Ninive népe megzavarodva.
Nyugat szívében őrület tombol,
légvárat épít – hamis betonból.
Aki tervezte, jól el is cseszte,
hatalmi vágya lészen a veszte:
a bajban egymás nyakára hágnak,
s vége lesz majd e ronda világnak.
Ha igazhitnek gyúl csipkebokra,
vigyáz-e majd az ártatlanokra?
M. KARÁCSONYI BEA
Nyárság
Szitakötő szállt hajára -
szivárványként lágyan vibrált,
bársonyarcát beragyogta,
gyönygyöt formált a nyakára.
Istenképnek felajánlva
maga volt a napnak lánya,
ezerfényű, természetes,
olajágak fonták körbe,
szája akár csöppnyi málna.
Emlékbe én így teszem el,
üde nyárság, fényszínező,
ködgomolyban gondolok rá,
míg az idő csak vesztegel,
hogy a télben ne vesszek el.
VASKÓ ÁGI
Repíts egedbe
Csak álmaimban érintelek újra,
ott simul rád vágyó sóhajom,
hogy szenvedélyünk régi lánggá gyúlva,
pokol legyen, vagy égi oltalom.
Csak álmaimban bújok két karodba,
mint hangjától fosztott kismadár,
s nem bánom én, ha dalunk csak dadogva
repít egedbe, s dől a kártyavár.
*
Vadtátikák
itt van a nyár
láng a határ
pipacs lobban
édes a bók
mézes a csók
két karodban.
lobban a vágy
rét ma az ágy
tűzben égünk
vadtátikák
s ezer virág
halt meg értünk.
TÓTH ANDREA ~ REA
Cafatok
Mesterséges füvek borítják a kertet,
Vázában a virág szemétszagú, gyér,
Alattam bús flanel, izzadt duhanycihák,
Jégvirágos párnán melegszik a fény.
Ide-oda szökken, imbolyog a csillár,
Távolból a ma éppenhogy kifér,
Szívem ablakain belát egy vulkán,
A túlnyomásos terek kapnak szét.
Mint a fanyar gyümölcs, hús, cafat
a tálcán - belsejétől fuldoklik a héj,
nedv-fosztott szájam spirálba cibálja
a szavakat – a hallgatás helyén.
MAJOR PETRA
Metamorfózis
Valahol felreped egy gubó,
s azután minden régi érvénytelen:
megakadok ezerszer ismételt dolgaimban,
eltévedek unásig járt tájakon,
a betanult rend folyton alakot vált,
és tenni nincs mit ellene.
Aztán szárny feszül,
csillanó pora az arcomra hull,
kétségbeejtő ünnep ez, teljes átalakulás:
megismersz, mondd?,
most először vagyok az,
aki már veled tud csak élni.
SZÉCSÉNYI CSILLA
Zápor
Madár
röppen
magas
ágra
szíve
harang
öröm
rázza.
Lepke
táncol
tüzes
égen
vihar
támad
árnyék
lészen.
Mező
felett
villám
csattog
égbolt
remeg
döngő
nagydob.
Eső
hullik
arany
nemes
frissül
világ
minden
nevet.
MAGLAI BARNABÁS
Jolinda szeme
Kölyökként nézem szemével
A hangot mi padon álmodott
Utolértem…beszéltem talán
Bolondvoltammindent… ellopott
Fenyőkközt csavarogtunk
Olyan szép lett volna keze
Örökfogság… belémnézett
Csend volt szép bogárszeme
"Rontottam de nem romlottan"*
Bezúzott padok maradtak
Halálra ölelném a múltat
Ha hinnék a hazug akaratnak
Perzselt madártollrepülés
Bűvészpohárnyi kortyok
Magambanszéptüzijáték
Egemen eltűnő foltok
*Anyegin II.leveléből
H. GÁBOR ERZSÉBET
Hajnali varázs
Toll-puha felhők szállnak az égen,
fodruk azsúros csipkevarázs,
hajnali harmat rezzen a réten,
tarka virágok kelyhe az éden,
friss mézet csen egy sárga darázs.
Ébred a Nap, s egy vörhe sugárka
színezi át a nyári mezőt,
szőke kalásznak hajlik a szára,
kincset vajúdik magjába zárva,
dús feje ígér drága jövőt.
Ablakom tárva. Vadrózsa bontja
szirmát remegve, bársonya lágy,
zendül az élet; érik a bodza,
illata árad, szél viszi-hozza -
versbe dalolni, elfog a vágy!
Nézem a tájat, s áldom a létem -
élni e Földön oly gyönyörű!
Istennek művét néha nem értem,
nem látom őt, de általa érzem;
kincs, amit kaptam - dús örömű!
Toll-puha felhők szállnak az égen,
lázas az arcom, csókol a Nap,
megbabonázva állok a fényben,
kék ereimben tombol a vérem -
izzik a versem, lángol a lap!
STÁBEL REZSŐ
Szeptemberi szél
Port fúj a törtető szeptemberi szél,
gondot súg fülekbe szüntelen mesél,
hajnali ködfény az egyetlen társa,
cikáznak pörögnek megbabonázva.
Sort túr a haldokló levelek között,
holt kút szárazon a vize elszökött,
altatja már az utolsó meleget,
pára színezi a könnyező eget.
Most bút szitál az est tört lehelete,
zord és rút hangoknak első serege,
elhalkult élet már a semmi süvít,
szeptemberi szél csak bánatot repít.
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Holnap: Fűszál zizeg az eső előtt
Mert minden csendnek megvan a maga ideje,
az enyémnek is.
Mint ahogy ideje van a jónak,
úgy ideje van a rossznak is.
Lám sosem becsülném így a jelen nyugalmát,
ha nem harcoltam volna már meg eleget érette.
Be kellett hát érnie a csendnek,
és be kell érnie újra a zajnak is.
Mert mint vihar után a napsütés,
úgy szép idő után a rút jön.
Hívom avagy nem, a változás beér, utolér.
Mint a bor. Kell idő az íznek, kell idő a hatásnak.
A nyugalom már-már zizeg,
mint fűszálak ébredése eső és szél előtt.
Serceg a változás íze,
de most még harap a csend, kegyetlen.
Van az úgy, hogy érzi az ember, nem jó ez így,
érzi, de nem érti,
s hadakozik magával mintha mással tenné,
idegennel, pont akként.
Hát így indulunk mi is napra nap.
Ma megfogadom, hogy holnap Élek!
Bíz megfogadom majd mindegyik napon.
S halkan azt suttogom: Holnap ...
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Elmondhatom
Tudod, most már elmondhatom
pöröltem sokat Istennel,
mert az élet, ’mit rám szabott
valahogy nem volt jó méret
- legalábbis úgy éreztem.
Mondtam neki a magamét,
kerestem Őt a kő alatt,
kértem fölém óvó kezét,
s hogy küldjön őrangyalokat…
de oly sokáig vak voltam.
Tudod, most már elmondhatom,
szót értek én az Istennel,
jól hallja azt, amit mondok,
és érti Ő a csendemet,
mert hitet tett a szívembe.
*
Fény-foltok
Elmálló emlékeket
sodor felém a nyár,
kopott kerítésléc,
foszlány mosoly,
üresen álló szék,
darabnyi kacaj,
lengő sóhaj a diófán,
fényszilánkok a földön
szemek íriszéről,
lerakódott por a bútoron,
hangok töredéke,
szómorzsák,
néma befőttek a polcon,
néhány korhadó
gondolat reccsen
a távolban
villámlik,
mennydörög,
fehérre meszelt
falakon eső csorog,
tépáz az idő
nem válogat,
a halál sem, a gyász
nem a ráncokban él,
bárhol megül
ahol fészke van,
ág-bog aorta,
a hiány mint az űr
végtelen fekete
nincs foltja csak
tán a szeretet,
elmálló emléket
ringat mákvirág gubója
hangodon dúdol
egy dalt a szél régóta,
kacajod gyöngy
madár begyében
lehull az égből
gurul felém
felveszem elteszem
fény-foltos
aorta.
DOBROSI ANDREA
A vágy tudta
A vágy tudta,
muszáj.
Az ébresztőt be kell állítania.
A munkásléthez ez hozzátartozott:
nem szunyókálhat,
mint állat.
A vágy tudta,
muszáj.
Ki más gyártana csodákat?
Magához ragadta a hajnalt,
(pedig kávét sem ivott)
s dolgozni nyargalt…
A vágy tudta,
muszáj.
Nélküle nincsenek mesék;
semennyi kívánság -
semmi,
de semmi egyáltalán!
OBERST FANNI
Egykoron
Elveszett örömöm,
Éjjelben, nappalban,
Nincs már bizodalmam,
Tegnapban, s holnapban.
Könnyed dallamra
Felettem ringatózik,
Az a sötét árnyék,
Mivel szíved takarózik.
Bársonyos palást,
Szívkínnal átitatva,
Burkolózok bele,
Ne láss megfakulva.
Az a szép érzés,
Mit egykoron adtál nekem,
Megtiporva senyved már
A dágványos gyepen.
*
Mi a bűnöm?
Láttalak ma újra,
Pedig már rég nem,
Elsuhantál melletem,
Nem köszöntél, én sem.
Mondd mikor lettél,
Ennyire zord, mint a tél?
Áruld el végre,
Miért így döntöttél!
Melyik bűnöm oly' nagy,
Hogy nyugodni nem hagy?
S el mikor követtem?
Esküszöm nem emlékszem.
El miért nem mondod?
Vágd bús képembe bele!
Mert én sem nyugszom,
Míg gondolatom veled van tele.
PELSŐCI GABRIELLA
-Rádiócsend-
1.
Minden megnémult nap után
egyre hangosabb bennem hiányod.
(Azt hitted gyorsan elmúlik?)
Felírták a receptet,
de sajnos mindig kihányom.
Nekem tőled kell! -
az éterből is kiváltom.
Akármeddig tart míg leér,
itt ülök és kivárom.
Persze, hogy segít -
csak nem mondtam.
A dozírozást jól el is rontottam.
Reggeli után vagy lefekvés előtt?
Mondd meg kérlek, hogyan hat előbb!
2.
Most meg álmodtam valamit,
amire inkább ébredtem volna.
Nem voltál benne,
mégis te vittél oda.
Színes sem voltál,
szép arcod fekete-fehér romlatlansága -
köd felett remegő csillag,
robbantott sárga.
Öleltelek.
Egy megvakított házban.
Annyira fájt elengedni…de felkeltem
és fáztam.
*
-Üdvözlet-
Hónapok óta itt laksz, nekem közel
s kertemből a nagyfa ágai
áthajolnak hozzád határaid sérteni.
Mint ha számolnád az időt,
úgy nyírod vissza az átkúszó perceket.
Kerítésünk a Holdig ér,
nézd a mindent - s azt meglehet,
már nem a jegyzőnek jelented.
Te nem láttad ezt, tényleg?
Pedig milyen gyorsan nőtt ez itt…
Az a mindig részeg éjszakás postás
hozzám hordta leveleid.
Én meg csak odatettem őket,
a nagyfa alatt bomlik - tápanyag.
Felszólítás, díjbekérő,
névtelen szerelmeslevél…
S az utolsó - fakivágásról reklámanyag.
Hát ezért lódult ilyen hatalmasra -
gyümölcsei őrzik minden bánatát.
Semmiből lett, ihatatlan
keserűség párlatát.
R. HORVÁTH SÁNDOR
Én nem tudom
Én nem tudom, mi bántotta meg
az éjjelt, hogy ilyen hűvös,
velem a szoba elszendereg,
s a csillár is, hogy itt ülök.
És nem tudom, mi riaszt jobban,
a nappal, vagy a rút sötét?
De magányom, mint árnyék moccan,
s falakat húz, emel körém.
És mitől félti tőlem mását
a szőke Hold, hogy nem köszön?
Ma rám se veti finom báját,
s a Göncöl tűnő fényözön...
*
Gyere kicsit szeretni
Gyere kicsit szeretni,
nem bírok már nevetni.
Fáj az élet hogyha ránt
karjába egy kis magányt.
Mutasd meg hogyan lehet
élni egy szebb életet,
és az ember, mit tehet,
amikor majd épp szeret.
Gyere kicsit szeretni,
Jó lesz kicsit feledni.
Gyere kicsit szeretni,
Jó lesz kicsit elveszni
Benned, bennem.
Gyere, segíts érezni,
mit kellene feledni,
ha jön az a pillanat:
könny mossa az arcomat.
Siess kicsit ringatni,
ne kelljen ma meghalni
attól, ami néha rág:
vállamon egy kiskabát.
Gyere kicsit szeretni,
Jó lesz kicsit feledni.
Gyere kicsit szeretni,
Jó lesz kicsit elveszni
Benned, bennem.
ÉLES ANETT
Zsákok
Mentem - én bolond -, és akartam, hittem,
hogy a reggel bozontos pillái közt
megpihenhet majd a szegény űzött vad,
ki éjjel csak futott, túlélni próbált,
kerülni sok aljas, csattogó fogat.
Mentem, és láttam deres hajnalokon
ásító fényt, megkopott takaróba
csavart, elgyötörten szűkölő magányt,
és fázó, reszkető, koszos kabátot,
penészes undort, mi az utcára hányt.
Csak mentem, álmodtam, s akkor láttam,
egyszer majd hátamon viszem a világ
minden fájdalmát egy hatalmas zsákban,
és mély tenger gyomrába belevetem.
De mindez oly’ nehéz, bírni nem lehet,
hát cipeli csak mindenki sajátját
reggel, délben, este, szakadatlanul
-az is épp elég-, mások úgyse látják,
benne mily’ teher, sok fájdalom lapul.
TOTH ENIKŐ
Szeretni
Szeretni kell, egyre jobban,
széthullóban a nagyvilág,
megtanulni csak szeretni,
hervadó lett minden virág.
Egy nyelvet beszélni mindig,
szeretettel szólni máshoz,
eltűnnek a próféciák,
nem köt semmi a világhoz.
Moly rágja a vén gerendát,
megtérdel az öreg otthon,
portát gaz növi fel lassan,
elpusztul a szegény-koszton.
Eltűntek az ősök is mind,
elhagyott temetőt laknak,
utánuk megyünk mi sorban,
előbb, utóbb úgy szép lassan.
Csak a szeretet marad meg,
univerzum vigyáz rája,
szeretni, s szeretve lenni,
talán ez az élet bája.
OROSZVÁRI KATALIN
Elég
Elég-e minden napnak a száraz kenyere?
Elég-e, ha más éppen hogy csak elviselne?
Elég-e az a hús, mert már megint nem figyel?
Elég-e, ha mindig a jobb tenyerem viszket?
Elég-e az élet, amit adhatott, hitért?
Elég-e, ha semmi, de semmi nem a tiéd?
Elég-e megértés nélkül is a szeretet?
Elég-e az erő, hol a lélek megrekedt?
Elég-e a jövőbe látni egy nagy ablak?
Elég-e, ha függöny takarja a múltadat?
Elég-e megtisztulni egy divatos böjtön?
Elég-e, ha a házunk táját is felsöpröm?
Elég-e az íz, ha nincs fűszer a polcodon?
Elég-e csak só, vagy aranyruhát kell hozzon?
Elég-e megmérettetni ma a piacon?
Elég-e csak elhinni, hogy elég jó vagyok?
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Egy kép
Hideg, metsző szél fúj.
Némaság.
Úgysem égsz meg,
hiába adom rád a kabátom.
Nem kell.
Egy képet hordozok, és minden reggel élesebben látom.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Vonatok
a lélek utazik
fellobbannak,kihunynak
a fények,a peron
megtelik, kiürül
csak a heg marad,
ahonnan leválik ki
más vágányra téved...
a sínek szaladnak,
mindig a mozdony elé
lépnek, a kerekek
kattognak, felvillan
egy árnyék az ablakban
s száll, száll a füst,
szemet éget...
GÁLL JÚLIA
Ha múlik a szerelem
Fényt lesünk a hajnalhasadásban
csend szitáján szűrjük a reményt
illúziót kergetünk magunkban
kiszínezünk minden kis szürkét.
Emléket idéznénk ha lenne erőnk
de csak egy kis borzongás ha ér,
hanyatlik már bennünk az életerő
színforrásunk apad, szűkül a tér.
Az ígéret ablaka rég bezárult
dalunkat messzire fújta a szél
szerelem ajtajához nincs már kulcs,
könnyem harmat lett kertünk füvén.
GYENGE-RUSZ ANETT
Lujza
Más lettem, amikor lettél,
magadat, minket te teremtettél.
Apró testben öreg lélek,
akivé itt lettél. Neked, s nekünk egy új élet.
Csillogó szemmel nézel és látsz is,
elmédben örökös kíváncsiság játszik.
Játsszon csak sokáig! Eget-Földet
erre kérem! Légy boldog, amíg a Nap fölkel!”
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Az utolsó szolgálat
Csendesen lapult gazdája mellett az elhagyatott lakóház kertjében. Az óriási kéz a fején pihent, jelezve, hogy ne mozduljon, csak figyeljen a következő parancsra. Izmai remegtek, hátán felborzolódott a fekete szőr. Minden idegszálával gazdája reakcióit figyelte. Olyan régen voltak már társak, hogy egy apró mozdulatból is kiolvasta a rendőr gondolatait.
Hét éve szolgált a férfi társaként. Anyja és testvérei szagát már régen elfelejtette. Korán kezdte a szolgálatot tanulni majd néhány hónap elteltével eljött érte ez az ember, akiért bármit megtett volna, akinek egyetlen szava elindította vagy megállította őt. Még akkor is, amikor a szagok, az érzések úgy elragadták, hogy ölni tudott volna. De nem tette meg, soha. Olyan érzés volt ez, mintha egy illatos sültcsirkecombot tartana a szájában, melynek illata felkúszik az orrába, mégsem zárhatja össze az állkapcsát, nem nyelheti le az inycsiklandó falatot. Ilyesmi vele soha nem fordulhatott elő.
Már számtalan hasonló helyzetben vártak együtt, mozdulatlanul, az óriás tenyérrel a fején. Sötét volt, de ő jól látott, nem is igazán a szemével, hanem az érzékszerveivel, a legkisebb neszt is meghallotta, ezer féle illatot tudott azonosítani.
A kéz lassan felemelkedett a fejéről és tudta, mindjárt vége a várakozásnak, ugrani, futni kell, ledönteni a félelem szagú embert. Egy századmásodperccel előbb hallotta meg a hangot, mint gazdája, ínyét felhúzva halkan morogni kezdett, kissé megemelkedett a készenléti helyzetéből.
- Nyugi öreg! - szólt a férfi - mindjárt.
Visszaerőltette magát a földre, de izmai pattanásig feszültek.
Ebben a pillanatban kicsapódott a ház ablaka és valami fényes röpült feléjük, bevilágítva a kertet. Egyszerre ugrottak fel és a ház felé vetették magukat. Kiáltozás, éles hangok, csattogó, fényes lövedékek röpültek a fejük fölött. Egy sötét árny után vetette magát, majd ráfogott egy csuklóra melyben az a sötét és rossz szagú dolog volt, ami hangosan szokott csattogni. A félelemszagú ember ordított de nem engedte el a fegyvert, azzal együtt a földre zuhant. Távolabbról kiáltások hallatszottak. A fegyverek szaga néha összezavarta érzékszerveit, de ilyenkor a gazdáját kellett követnie. Azonban félelemszagú ember csuklóját fogta és a parancs nem hangzott még el, hogy elengedheti és mehet tovább. Lefeküdt az ember mellé, csuklóját szorosan tartotta. Egyetlen mozdulat és a fogai az édes húsba mélyednek. De ez nem történhet meg. Vele nem. Figyelt, hogy a hangzavarban hátha meghallja hogy a nevén szólítják, de hiába. A hirtelen beálló csöndben felsírt egy kisbaba a házban. A kutyának ismerős volt a hang. A gazda házában is hallotta ezt a hangot mostanában. Meg is szagolhatta az apró kis teremtményt, akinek tejszaga volt. Védelmeznie kell a tejszagú, magatehetetlen embert. Hirtelen elengedte a félelemszagú csuklót és a ház felé vetette magát. A nyitott ajtó fényében egy asszony állt, kezében a tejszagú emberke. Átugrott a bejárati lépcső korlátján. A csattanást szinte ugyanabban a pillanatban hallotta amikor a gazdája a nevét kiáltotta mikor átvetődött a korláton. Valami az oldalába mart. A földre zuhant, zihálva vette a levegőt, meleg vette körül majd hirtelen fázni kezdett. A tejszag megmaradt, hirtelen az emlékeibe villant egy pillanat, anyja testmelege, testvérei szaga. Jóleső érzés volt. A nevét hallotta, fején érezte a meleg nagy kezet, fáradt volt nagyon. Muszáj volt lecsuknia a szemét.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Az út
Mellettem zölden suhan el a táj. Nem nagyon szoktam vezetés közben nézelődni, de most feltűnt, hogy egyszeriben nyár lett körülöttem. A tél sokáig tartott, vártam már a susogó lombokat. Lehúzom az ablakot. A hűs szél bezuhog körém. Belélegzem a hárs tömény, simogató illatát. Eszembe jut, ahogy a kertben a fa alatt ülünk a padon. Fejemet válladra hajtom, karod óvón öleli testemet. A közelgő est hangtalan csillagokat hengerít fölénk és csak a tücsökhegedű cirpegése lebeg körülöttünk. Hallgatom légvételeid puha neszét, magamba szívom ropogós inged öblítőjének illatát. A szánk nem szól semmit. Mindig is szerettük a közös csendek meghitt melegét.
Szorosabban markolom a kormányt, hogy ne kalandozzak el túlzottan, nehogy eltévesszem a célt. Hagyom, hogy hajamat összeborzolja a menetszél. Szerinted jobban áll nekem a göndörödő fürtök puha halma, mint szorosan összefogott kontyom. Szinte érzem, ahogy ujjaid beletúrnak lobogó tincseim közé. Libabőrös leszek már a gondolattól is. Ösztönösen ajkamba harapok. A visszapillantó tükörben látom tekintetemet, épp úgy csillan benne a vágy, mintha itt ülnél mellettem. Pedig az ülés most üres. Bekapcsolom a rádiót. Brahms csendül fel. Nagyon szeretem hallgatni, most mégis inkább elzárom. Jó ez a csend. Csak a szél süvít be az ablakon. Pont elég ennyi zaj körém. Jobbról egy kócsag lebben fel a vízről. Lassítok, nem jön mögöttem senki. Megbabonázva nézem kecses mozgását. Hatalmas hószín szárnyaival másodpercek alatt emelkedik fel a kék égre. Mint a lélek a testből, akkor, abban a pillanatban. Fenséges madár. Ahogy tollai alá tereli a szelet, abban annyi alázat van, mint térdre boruló asszonyimák suttogásában. Felhővé válik egyik pillantásról a másikra. Az ámulatom még eltart egy darabig, nem is gyorsítok fel azonnal. Tetszik ez a tempó. Mindig rohanok, sosem engedem meg magamnak a csendeket. Azokat az igazi csendeket, amikor csak magam vagyok a gondolataimmal. Eszembe jut egy hónapokkal ezelőtti misén hallott szónoklat. Azt mondta az atya, hogy merjünk hangosan szólni Istenhez. Emlékszem, mosolyogtam rajta. Mégis hogyan kellene azt? Furcsán érezném tőle magam. Te sosem jöttél velem a templomba, mindig azt mondtad, neked hited van, nem vallásod és ahhoz nem kell sem hely, sem pap, sem ima, semmi sem, csak te magad. Bosszantott ez a nyakasság, de sok dologban voltál makacs. Én csak egyben. Abban, hogy akármit tettél is, én szerettelek. Óvó, féltő, ragaszkodó szeretettel. És szerelemmel. Hamarosan ott vagyok, a tábla azt írta, még tíz kilométer és megérkezem a célhoz. Hamarabb, mint hittem. Hamarabb, mint hittem... Telefut a szemem könnyel. Lassítok megint. Alig látok, inkább lehúzódok és megállok kicsit. Az üres ülésre nézek. Az ott a te helyed. Mindig is az marad. Mint a szívemben az a szeglet. Csak a tiéd, míg élek. Elevenen hasít belém a fájdalom. De a düh is szorongatja a mellkasomat. Nem tudtak megmenteni téged, pedig próbáltak. Haragudtam Istenre, mert hiába kértem, mentsen meg, nem tette. Nem voltam azóta templomban. Körbenézek. Nem jön senki. Leállítom a motort. Nagy levegőt veszek. Remeg minden porcikám. Kiszállok és az út melletti rétre sétálok. Szépek a pipacsok. A távolból szénaillatot hoz a szél. Hallom, ahogy tücskök ciripelnek mindenhol és halk madárdal úszik felém. Azokat az estéket idézi, amikor a kertben a fa alatt ültünk és én a fejemet a válladra hajtva belélegeztem ropogós inged öblítő illatát. Azt a te illatot, ami csakis a tiéd volt. Fogalmam sincs, honnan jön, de valahonnan nagyon mélyről felszakad belőlem egy kiáltás. Egyenesen az ég felé ordítok, nyakamon pattanásig feszülnek az erek. Az egész testem kifeszül, akár egy kereszt. És valamiért még hosszú másodpercekig élő keresztként állok a pipacsokkal tarkított rét közepén. A kiáltás után mintha légüres tér lebegne körülöttem, mert minden elnémul. A tücskök, a madarak, a szél sem susog. A csend, akár egy burok, körbevesz. Ölel. Ölel, mint régen te. Aztán megindul a szó belőlem és azon kapom magam, hogy csak mondom és mondom, hol haragosan, hol hibáztatva, majd engesztelőn és fájdalmasan azt, amit az elmúlt hónapokban éreztem. Ha valaki látná, biztosra venné, hogy ez a nő a mező közepén megbolondult. Talán igaza van. Talán nem. Istennel pörölök éppen, ő pedig hallgat. Meghallgat. Csendre intette a tücsköket, madarakat és még a szelet is, hogy hallhassa, amit neki szánok. Aztán amikor már nem jön több szó onnan bentről, elnémulok, mint a rét körülöttem és térdre rogyok. Imádkozom.
Aztán amikor kinyitom a szemem csak az aranyló napfényt látom a fejemre ömleni. Megkönnyebbülök. Súlytalannak érzem magam. Ezer kérdésem volt, de csak egy választ kaptam. Egyetlen választ, ami felel minden kérdésemre. Visszaülök az autóba. Nyugodt vagyok és hálát érzek. Holnap reggel első utam a templomba vezet, ideje már. Mindjárt ott vagyok a GPS szerint a célomnál. Különös, hogy az a koncert, amire igyekeztem közel sem lesz akkora élmény, mint az, ami az odáig vezető úton ért. Mert most már tudom, újra jó úton járok. Azon az úton, ami Istenhez vezet. És hozzád. Hiszen ott vársz rám.
TORMA ÁGI
.jpg)
Yoonah
Kim felállt a kanapéról és egy nagyot nyújtózott a délutáni szunyókálás után. Odakintről halvány rózsaszínes fények váltották fel az eddigi világoskékeket. Tudta, elérkezett az idő, készülődnie kell, hisz várják. És ő is várja a különleges találkozást, bár a körülmények, amik ehhez a találkozóhoz vezettek nem voltak mindig kellemesek.
Hét évvel azelőtt útban hazafelé rosszul lett, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hisz borzasztó meleg volt, a monszun a küszöbön állt és igen magas volt a páratartalom is, így betudta ennek a rosszullétet. Sokáig minden rendben volt, de fél év múlva ismét rosszul lett, majd egyre gyakrabban törtek rá a semmiből, minden előjel nélkül ezek a furcsa, egyensúlyvesztéssel járó tünetek. Nem tagadhatta maga elől tovább, hogy valami baj van. Így bejelentkezett az orvoshoz, hogy megvizsgálják mi okozza a tüneteket. Hosszas vizsgálatok vették kezdetüket, rengeteg várakozással, amíg a leletek megjöttek. Egy kora tavaszi napra hívta be az orvos, hogy átbeszéljék a helyzetet. Felsétált a harmadik emeletre, ahol az orvos magánrendelője volt. Ő hellyel kínálta, és pár kedves mondat után rátért a lényegre. – Nézze kedves Kim. Az összes lelet vizsgálati eredménye megérkezett, és konzultáltam a kolléganőmmel is, hogy minden kétséget kizárjunk. Baj van, méghozzá elég nagy, ám ön fiatal és erős, így sok lehetősége is van, hogy legyőzze a betegséget. Kérem, próbálja meg higgadtan fogadni a diagnózis, és vele együtt megérteni, hogy van kiút is! – Kim csak nézett az orvosra, és igyekezett a lélekjelenlétét megőrizni, hisz baljóslatúak voltak a szavai. Felidézte magában bölcs nagymamájának szavait, aki kiskorában mindig azt mondta neki, kis unokám, sose felejtsd el, amit most mondok neked. Ha bármi baj ér, mindig tudd, van belőle kiút. Mindig! Lehet más lesz utána az életed, de élni fogsz és egy új minőségű élet veszi kezdetét. Hm. Az orvos is ugyanígy mondta, mint a nagyi. Van kiút. Tehát bármi van is, lesz belőle kiút is! Ebben biztos volt. Szinte érezte a nagyi jelenlétét is maga mellett. Szerencsére ritkán történtek vele rossz dogok és ritkán kellett őt ilyen erősen koncentrálva maga mellé idéznie. Vett egy hatalmas levegőt, kifújta, és nekiszegezte az orvosnak a kérdést - Mondja doktorúr, mi a diagnózis? Felkészültem rá. – Az orvos fejében sokféle gondolat futott át, látott ő már mindent, de Kimből mégis valami megfoghatatlan erő áradt ki, így ő is nagy levegőt véve közölte, hogy a diagnózis: leukémia. Látta, ahogy Kim arcán átsuhan egy felhő, és hosszas csendbe burkolódzott. Hagyta Kimet, hogy felfogja, megemészthesse a diagnózist. Szerencsére az orvosa is azon ritkafajta volt, aki valódi együttérzéssel és odafordulással volt jelen a betegeinél. Amikor látta, hogy az első sokkon túl van, elkezdte mondani, hogy ez a betegség mit is jelent pontosan, de itt belelkesülten mondta a tudnivalókat, lévén ebben ő otthon volt, és nem vette észre, hogy Kim már kicsit máshol jár. Kim ugyanis nem sokat fogott fel a limfómák, monociták és citokinek említéséből, lévén hogy valami furcsa véletlen folytán az ő kicsi korában elhunyt nagymamája teljes valójában megjelent mellette. Teljesen megdöbbent, hisz az egy dolog, hogy a nagyi jelenlétét gyakran érezte, de hogy lássa is, arra nem volt eddig példa. Ami még furcsább volt, hogy amíg az orvos vele szemben a lehetséges gyógyítási módokról magyarázott, a nagyi a kimondatlan kérdéseire kezdett válaszolni. – Igen, itt vagyok, nem csak képzelődsz drága kis unokám. Te is tudod, több a világ, mint amit a szemünkkel látunk, hisz tudom, hogy gyakran érezted a jelenlétemet. És most, hogy látszólagosan baj van, erőteljesebben leszek melletted, hogy segíthessek neked. Most köszönj el az orvostól kérlek, és járjunk egyet a folyóparton, most kezdenek ek nyílni a cseresznyevirágok. A többit ott megbeszéljük. – ezzel rákacsintva eltűnt. – Kérem, doktor úr! Hagyja abba. Értem, felfogtam amit mondott, de ne szaladjunk annyira előre. Most szeretnék egy kis időt magamnak, és utána térjünk majd rá az egyéb dolgokra, jó? – Ezzel elköszönt az orvostól, aki a lelkére kötötte, hogy maximum egy héten belül jöjjön vissza, hogy a továbbiakat megbeszéljék.
Hát így kezdődött, így kezdett el a nagyival egy folyamatos élő kapcsolatban lenni és így segítette a nagyi végig a közel egy éves tortúrán, megpróbáltatásokon keresztül kedvenc unokáját. A fél év alatt igen sok nehézség merült fel. Rosszullétek a kezelésektől, a csodaszép hullámos, hollófekete haja kihullása, a lelki zuhanások mind-mind végig kísérték, de a nagyi mindig ott volt mellette. Amikor donort kerestek és hónapok teltek el, anélkül, hogy megtalálták volna. A nagyi mindig ott volt. - Emlékezz kislányom! Mindig van kiút. És mindig valami újat is hoz a kiút. Higgy és bízz. Magadban, istenben, vagy bennem. Mindegy milyen névvel illetjük, mert mind ugyanazt jelenti. Olyan csodálatos ajándékot fogsz kapni a hitedért cserébe, amit álmaidban sem tudsz elképzelni. – Kim néha elvesztette a hitét, összetört, összeomlott, dúlt a szívében harag és gyűlölet az isten iránt, aki ilyen terhet rakott rá fiatal kora ellenére. Húsz évesen még igen korai meghalnia, hisz alig élt. Bár jó élete volt, de még családot szeretett volna, gyerekzsivajtól hangos kertet, és csónakázást a kedvesével, akit még pillanatnyilag nem is ismert, a folyón a cseresznyefák virágfüggönye alatt. Romantikus hajnalokat, napokat, estéket, szerelemtől forró éjszakákat, ahol nemcsak a test, de a szív és lélek is összekapcsolódhat. Amikor ezek a szép képek jelentek meg előtte, a nagyi mindig megjelent és csak sejtelmesen mosolygott. A legnagyobb krízisekkor még a nagyira is haragudott, de ő akkor is csak mosolygott és szeretettel ölelte unokáját.
Aztán amikor a nagyi bíztatása ellenére minden reményét és hitét feladta, az orvos felhívta, hogy találtak számára egy alkalmas donort. Egy nagyon távoli unokatestvért, aki alkalmas lehet csontvelő donornak. Ezután már felgyorsultak az események. Vizsgálatok, műtét, és egy gyógyulási folyamat, ami meghozta a meglepetést is, amire a nagyi célozgatott. A távoli unokatestvérnek ugyanis volt egy mostohatestvére, aki rendszeresen elkísérte az előkészületekre a kissé félős, de segíteni akaró unokatesót. Amikor Kimmel meglátták egymást, valami megváltozott. Nem lehetett megmondani mi, de valahol a lelkük mélyén már ott, akkor tudták, ők összetartoznak öröktől fogva. Ezt később meg is beszélték, hogy mindketten ugyanazt érezték. A lábadozás, gyógyulás alatt Myung-Hee már nem a mostohatestvér miatt járt a kórházba, hanem Kim miatt. Végig mellette volt amíg felgyógyult és ki nem engedték a kórházból. Egyre szorosabb lett a kapcsolatuk, és Kim néha kezdett reménykedni benne, hogy a nagyi igazat mondott, és Myung-Hee lesz az ajándék. Bár tévedett, mert Myung-Hee csak a csomagolása volt az ajándéknak. Amikor felgyógyult, újra munkába állt, és repkedett a boldogságtól, mert pontosan olyan szerelmes volt, amilyennek elképzelte, hogy lennie kell, ha megleli az igazit. Persze mindenki lehetne igazi, de csak kevesen vannak, akik egymást segítve, támogatva válnak egymás számára IGAZI-vá. Így, nagybetűvel. Lassan a múlt tavába úszott el a leukémia, és a tortúra amiken keresztül ment, Néha olyan volt, mintha nem is ebben az életben történt volna.
Myung-Heeval egy év után össze is költöztek, és esténként a teraszra kiülve nézték a naplementét, és szövögették a közös életük terveit. Gyerekekről egyenlőre nem beszéltek. Mindkettőjükben volt egy halvány félelem, így, hogy Kim leukémiás volt, lehetséges-e. Mégis Kim biztosan tudta, érezte, hogy az álma meg fog valósulni. S eljött egy tavaszi nap, amikor ismét változásokat vett észre a testében. Néha picikét megszédült, de ez nem öntötte el félelemmel. Valahogy érezte, ez most más. Ez nem olyan szédülés, mint amikor kiderült a betegsége. Kolléganője, aki barátja is volt egy ideje, meg is jegyezte, hogy valami megváltozott benne, mert másabb a kisugárzása. - Te. Kim! Nem vagy te véletlenül áldott állapotban? - kérdezte tőle az egyik közös ebéd alatt. – Nem tudom Dea, lehetséges, mert én is érzek valamit. Szerdán megyek az orvosomhoz, akkor kiderül. De kérlek, ezt tartsd titokban! Senkinek ne szólj róla, jó! Legfőbbképpen Myung-Heenek ne! – Rendben, ez természetes, de mindent tudni akarok! – kacsintott barátnőjére. Szerdán aztán kiderült amit már ő is sejtett, hogy babát vár. Ám a pár évvel azelőtti leukémia, csontvelő átültetés és kezelések miatt jó néhány vizsgálatot végig kellett csinálnia, hogy meggyőződjenek róla, hogy minden rendben és nincs akadálya, hogy a csepp kislány megérkezhessen hozzájuk. Kim ebben bizonyos volt, hogy kislánya lesz.
Myung-Hee délután felhívta őt telefonon, hogy szeretne tőle egy randevút kérni. Kim hangosan kacagott, hogy de hát együtt élünk! Hogyhogy randizni akarsz? De Myung-Hee csak annyit mondott, el akarja vinni őt vacsorázni, és egy kis meglepetéssel is készül. Hát ez remek, gondolta magában Kim, ugyanis ő is meglepetéssel készült. Aznap délelőtt tudta meg biztosan, semmi akadálya nincs, hogy a babát kihordhassa. Kicsit gyakrabban kell majd ellenőrzésekre járnia, de gyakorlatilag az orvosok is zöld utat adtak. Kim és a nagyi gyakran nevettek ezen is, mert ők már tudták ezt azelőtt, hogy az orvosok vizsgálgatni kezdték volna. De így volt biztos és a családjaik is így nyugodtabban tudnak a gyermekáldás elé nézni. Délelőtt vásárolt egy halványrózsaszínű kis babacipőt, amit dobozba tett és becsomagolt. Most, hogy a délutáni szunyókálásból felébredt és boldogan készülődni kezdett, már előre jókedve volt, hogy mennyire meg fog lepődni Myung-Hee, ha megtudja, apa lesz. Zuhanyozáskor megsimogatta a hasát és nagy szeretettel gondolt a bent lakóra. Felöltözött, feltűzte hollófekete haját, leheletnyi púdert és szemfestéket kent magára, és halvány szájfénnyel zárta le a készülődést. Vállára akasztotta a kistáskáját, benne a csomagocskával, belebújt a cipőjébe és kilépett az ajtón. Olyan ragyogással sétált le a folyópartra, ahová Myung-Heevel a randevút megbeszélték, hogy mindenki megfordult utána. A nők elismeréssel, a férfiak némelyike pedig füttyentéssel is kifejezte csodálatát, de többnyire csak mosolyogva fordultak utána, és próbálták megérteni, mitől ragyoghat ez a nő. A folyópartra érve Myung-Hee a karját nyújtotta neki.
- Életem hölgye, karoljon belém, és bízza rám magát! – Kim belekarolt, és felléptek a kishajóra, ami a parton állva rájuk várt. Amikor elindultak, a pincér italokat hozott, később felszolgálta a vacsorát és csendesen háttérbe húzódott, Tudta mi készül, így az ő létható jelenléte felesleges volt. A hajó halkan suhant, s mire a vacsora végéhez értek, beértek a hegy lábához, ahol az egész hegy rózsaszínben fürdött. Nemcsak a csodás naplementétől, hanem a milliónyi cseresznyefavirágtól is. A víz visszatükrözte a színeket, így olyan érzésük volt, mintha valami habos, babos vattacukorban suhannának. Teljesen belefeledkeztek a látványba. Csak nézték az isten által eléjük festett csodát. Hisz minden csoda amit ő alkotott. Ekkor Myung-Hee fejbiccentésérre a pincér halkan az asztalhoz lépett és pezsgőt töltött nekik. Kim ránézett Myung-Heere és csak mosolygott, mosolygott, mert szavakat nem nagyon talált. Így ebben a meghitt, szinte már giccsbe hajló idilli pillanatban Myung-Hee felállt, és Kim lába elé térdelt. – Drága Kim. Szerelmem, életem társa az idők végtelenje óta. Szeretném megkérni a kezed. Szeretném veled leélni ezt az életemet is. Akarsz-e a feleségem lenni, és velem leélni te is ezt az életünket? – Kim meghatottan nézett Myung-Heera. Majd ő is felállt, és ő is letérdelt vele szemben. – Tudod Myung-Hee amióta megláttalak, az első pillanattól szeretlek. Sőt, én azt hiszem, talán már előtte is, csak még nem tudtam róla. A nagyi mindig mondta, hogy váratlan ajándékot fogok kapni. Számomra te vagy az egyik ilyen ajándék. Myung-Hee. A neved kötelez. Azt jelenti fény. S amikor a szemedben nézek, mindig látom ezt a fényt. Számomra is az voltál, amikor azt hittem, hogy nem fogom túlélni a betegséget és néha csak a feketeséget, sötétet láttam. Elég volt a szemedbe néznem, és a fény átjárt, meggyógyított engem is. Így számomra nem is lehet más válasz, minthogy igen. - ezzel hosszan összeölelkeztek. – Azonban nekem is van egy meglepetésem számodra. Ezzel elővette a táskájából a kis csomagot. Myung-Hee csodálkozva nézett Kimre, majd elkezdte kibontani amit kapott. Amikor felfedte a dobozka a rózsaszín cipőcskét, Myung-Heenak eleredtek a könnyei. Nem szégyellte, hisz a lelkéből jöttek, és az érzéseit hordozták. És az ígéretet, hogy amitől titokban félt, hogy nem lehetnek Kimmel saját gyermekeik, téves, hisz lehet. Mert minden lehetséges. A szívére húzta a cipőcskét és Kim kezét. Mikor végre meglelte a hangját, csak annyit bírt kinyögni: - De hát… ez… mégis hogyan…!? – Kim hangosan nevetni kezdett. – Hogyhogy hogyan…!? Csak emlékszel rá, hogyaaan…!? – Erre Myung-Hee is nevetni kezdett. – Istenem, amikor ma randevúra hívtalak, és bíztam benne, hogy igent mondasz, azt hittem ennél nagyobb boldogság már nem érhet. De igaza van a nagymamádnak. Isten mindig több meglepetést tartogat számunkra, mint azt legmerészebb álmainkban elképzelni merjük.
De mondd csak Kim. Miért pont rózsaszín a cipő…!? – kérdezte nevetve, mert annyira abszurdnak hatott a kérdése. Erre Kim is nevetni kezdett, és csak annyit mondott: - Azért, mert lányunk lesz. Bár az orvosok még nem tudják, de én igen. És szeretném, ha Yoonahnak hívnák. Ahogy a te neved jelentése fény, az övé Isten fénye.
– Akkor legyen így kedvesem.
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Úgy tesz
Már megint Sára!
Úgy tesz, mintha nála lenne a gombolyag, és szabadon köthetne egy csíkos pulóvert, amit aztán télen, zimankós időben magára vehet, vagy akár laza, szinte csipkézett felsőt készíthetne, mely alá egy halvány toppal, máris kész lenne a nyári szett...
Úgy tesz, mintha a gombolyag az övé lenne, a Gordiuszi csomót könnyedén kibogozná, és ha akarja, körbekötheti vele a világot, vagy csupán hidat húz két part között, vagy jókedvében a kis fonallal csiki-csukit játszik.
Úgy tesz, mintha szabadon rendelkezne a gombolyaggal, de úgy tűnik, mégsem.
A gyártósorról lefutó színes pamut mindvégig őrzi az összes géphibát, az olajozás foltjait, az első szál emlékeit, a végigfutó minták árnyékát, sőt a gyapot napsütötte perceit, vagy aszályos időszakát is.
Úgy tesz, mintha a gombolyagot markában tartaná, és a "húzd meg-ereszd meg" nem fájdítaná. Úgy tesz, mintha Ariadné fonalából merítene erőt, és ismerné az utat, mely a fény felé tart. Úgy tesz, mint aki nem veszi észre a kirojtolódást, és csupán a fények játékának tartja a színváltozást is.
Úgy tesz, de unja már, hogy úgy tesz, ahogy tesz. És tudja, hogy semmit tenni a gombolyaggal akár lehet a legrosszabb vagy a legjobb döntés is. Hisz úgy tesz, mintha tehetne valamit. Úgy tesz, mint rajta állna. Pedig csupán egy macska szórakozik.
LOVAS LANA
Betti asszony a cinege utcából
Émelygés, hányinger, golflabdányi méretűvé szűkülő fájdalmas gyomor. Ez az érzés jön vissza Eszterbe három év után is, mikor beér a most épp zsúfolt pusztai faluba, de amikor elhalad egy bizonyos ház előtt, amire rá sem mer nézni, mintha hasba döfnék egy sóba mártott késsel és jól meg is forgatnák, mert úgy biztosabb a kín. Július van, kellemetlen, szárító forróság, amikor látni a levegő égését, érezni a bőrön a fájdalmas perzselést. Istentelen sok autó, lovak, gyalogosok, turisták, gyerekek, lakókocsik. Eszter fejében cikázik a gondolat, hogy miért kellett neki pont ezeket a napokat választania, hogy visszajöjjön? Idiótának érzi magát, hiszen sohasem akarta látni ezt a helyet újra, de most még is itt van, a lehető legkellemetlenebb körülmények között, de tudja, hogy itt a tömeg majd elbújtatja, ha azt akarja… és azt akarja. Ezek a felemás érzések elindították benne a parancsoló énjét, és már mondta is magának hangosan:
– Csak ne sírj, könyörgöm, csak sírás ne legyen! Tönkre megy a sminked, feldagad és vörös lesz a szemed. Megalázó is, és azt utálod! Ne sírj! Itt vagy, ezt akartad, erős vagy, kurva erős, csináld végig!
A tizenöt órányi vezetés után Svájcból Eszter már fáradt és csak egy hideg italra és zuhanyra vágyik. Egy napot marad, egy éjszakát tölt itt, csak ennyi esélye van. Beérve a hotelba próbálja a hely hangulatát beszívni, de elképzeléseinek túl autentikus, túl magyaros a hely, sok a pusztai filing, de érti, hogy erre buknak az ideutazók.
Eszter a szoba teraszán valami alkoholos, halványzöld hideg löttyel a kezében gondolja át mai tervét, hogy mit is akar itt, mit is vár ettől az egy naptól. Nem tudja eldönteni, csak annyit tud, hogy látni akarja őt, látni akarja Attilát. Nem baj, ha távolról, nem baj, ha őt Attila nem látja, nem baj, ha nem beszélnek, csak láthassa, hogy jól van, hogy egészséges, hogy boldog, hogy nevet, hogy együtt van a családjával. Semmit sem tud róla, nem áll szóba vele Attila, nem reagál se levélre, se email-re, semmire már három éve. Eszter jól tudja, hogy a férfi dühe jogos, de az nem lehet, hogy még mindig nem tudott megbocsátani neki. Sokáig ő sem tudott magának, folyamatosan vezekelt és most azért van itt, hogy lezárhassa végre élete legőrültebb, legmeghatározóbb és legnagyobb szerelmi történetét, ami nem hagyja szabadulni.
Nem akarja, de csukott szemhéja mögé alattomosan bekúszik annak a szeptemberi napnak a filmje, amikor legutóbb itt volt. Attila kivitte a lovaihoz a pusztába, megmutatta a birodalmát. Nagyon büszke volt rá, ez volt az egyik nagy terve, amit sikerült megvalósítania. A többi emléket nem akarja beengedni, a csókokat, a testiséget, az érzéseket, a fájdalmat, és azt a sok szart, ami utána jött, amit ő okozott mindkettőjüknek. Inkább újabb italért nyúl, azt is lehajtja, majd egy langyos zuhany, mielőtt elindul a faluba szétnézni, keresni a férfit.
Előbb azonban egy kávét akar mindenáron. A kávézóba megy, ami inkább vidéki kocsmahangulatú, mint kávézó jellegű, főleg a pultban álló, széles mosolyú asszonyság miatt. A nő hatvanöt év körüli kontyos, fekete hajú, népies ruhában serénykedik. Szinte minden asztalnál eszik, iszik a turista tömeg. Eszter leül a pulthoz, ahol észrevesz egy szótlan, nagybajuszú, fehéringes, betyár kinézetű bácsit, akiről később kiderül, hogy ő Józsi, a pultos-kocsmáros Éva férje… a második. Eszter elkortyolja a kávéját, és lehúzza a Józsi bácsi által finanszírozott visszautasíthatatlan meggypálinkát, amit azért kap, mert olyan szép asszony, mint anno a felesége, a kocsmáros Éva, és ezt gyorsan meg kell ünnepelni. Eszter utálja a pálinkát, ez is szétmarja a torkát, de mosolyogva issza, és mielőtt megint ünnepelni kellene valamit, elindul a falú nyüzsgő része felé.
A tűző nap, a halványzöld lötty és a pálinka kihívást jelentő koktélként keveredik a fejében és az ereiben. Cipője talpa gömbölyödik, a feje pedig akkor tud leszállni a zavaróan zajos ringlispílről, ha koncentrál egy olyan képzeletbeli egyenes vonalra, amit követhet séta közben. Le is tér a főutcáról és kisebb mellékutcákon sétál tovább. Végre kevesebb az ember, kisebb a zaj, nyugodtabb a környék. Több helyen, a házak előtt asztalokon kipakolva lim-lomok, különböző kerti szerszámok, gépek, valahol cserépedények, hímzett terítők, lószerszámok, turista csalogató vackok. Itt-ott megáll, több mindent megcsodál, vagy csak megmosolyog. Céltalanul, öntudatlanul bolyong, már azt sem tudja merről, merre tart. Megnéz ezt-azt, de nem akar venni semmit, hiába tukmálják rá kedvesen.
Az egyik utca végén egy kissé elhanyagolt, fehér kis házat talál, ahol a kertben az épületet gyümölcsfák rejtik. Egy asztal van csak a kerítés előtt, amin csupán néhány tárgy áll. Poharak, boroskancsók, bögrék és egy különleges, barokk mintás, gyönyörű bordó váza egy kézzel írott cetlivel, amin ez áll: „5000,- Ft, vagy vidd ingyen!” Eszter értetlenül áll, néz körbe, vár, hátha előjön a tulaj, és elmondja mi akar ez lenni, de nem jön senki. Furcsa, megmagyarázhatatlan késztetést érez és tudja, hogy vinnie kell ezt a vázát, ezért az egyik boroskancsó alá becsúsztat egy ötezrest. Örömmel magához öleli a szerzeményét, de váratlanul forróság majd hidegrázás borítja el a testét. Izzad, szédül, dolgozik a hőség, a pálinka, kellemetlen rosszullét telepedik rá, azt érzi menekülnie kell. Valahogy visszatalál a főutcára, onnan pedig a szállodába. A szobában hagyja a vázát, és újra elindul a tömegbe, a programokra, hogy megtalálja azt, aki miatt itt van. A főtéren bolyong, ahol a legtöbb ember, és a programok nagy része van. Szól a zene, a hangosbemondó szpíker folyamatosan közvetíti a fogathajtó versenyek, a pásztorok lovas versenyeinek eseményeit, végeláthatatlan sorokban árusok, pecsenyések, lángososok, kürtőskalácsosok... és hömpölygő embertenger. Itt megtalálni Attilát lehetetlen, ha egyáltalán itt van, ha egyáltalán még itt él, mert ez sem biztos. Csalódottan sétál, figyel mindenkit, gondolkodik, mit tegyen, de közben rettegve néz körbe, mikor látja meg őt. Leül egy üveg vízzel az egyik asztalhoz, ahol szemben vele két asszony beszélget. Nyilvánvaló, hogy helyiek, ahogy kinéznek, ahogy beszélgetnek, ez nem kérdés. A rendezvény szervezését szidják, és hogy miért jön egyre több ember, nem lehet ezt már bírni, régebben azért ez még sokkal jobb volt panaszolják egymásnak. Eszter próbál nem rájuk figyelni, de a tehetetlen elkeseredése tuszkolja ki belőle a kérdést:
‒ Elnézést hölgyeim, kíváncsiskodhatnék egy kicsit? Ismerik esetleg itt a faluban Farkas Attilát és a családját? Megtudják nekem esetleg mondani, hogy hol találom az említett urat?
Az asszonyok némán merednek Eszterre, majd egymásra, még levegőt sem vesznek, és a válasz nem jön. A feszültség ridegen áll köztük. Eszter megtudná fogni, mint egy serleget, a feje fölé tudná emelni győzelemittas büszkeséggel, mert ezzel a kérdéssel ebben a pillanatban bajnok lett, az érthetetlenül félelmetes kérdések bajnokságán. De végre megszólal az idősebb, miközben kíváncsian fürkészi és lenézően végigméri az idegent.
‒ Látom, maga nem sima turista itt nálunk, valami céllal jött igaz? Túl csinos is ahhoz, egyedül is van. Nos asszonyom, ismerjük a családot, de nem szoktunk róluk beszélni, mert nem lett szép vége a történetüknek. Ne keresgéljen, és ne kíváncsiskodjon itt, úgy sem találja meg amit akar, élvezze azt, amit lát, aztán menjen szépen haza. Honnan jött?
‒ Svájcból.
‒ Ahh, szóval Svájcból, akkor maga lenne az? A svájci nő, aki tönkre tette egy boldog család életét?
Eszter felhúzott szemöldökkel hátrébb húzódik, és érzi, hogy egy láthatatlan ököl gyomorszájon vágja.
‒ Nem tudom, mire gondol, én biztosan nem tettem ilyet, ez valami félreértés, összekever valakivel ‒ próbálja ártatlanra venni a figurát.
‒ Hát persze… – a nők búcsúzóul kierőltetnek egy-egy műmosolyt, és köszönés nélkül ott hagyják az asztalt.
Eszter sértődött csalódottsággal és tanácstalanul indul vissza a hotelbe, miközben átfuttatja agyában a hallottakat. Érti is, meg nem is és tudja, hogy valamibe most csúnyán beletenyerelt. Hogy lehet az, hogy itt úgy tudják, hogy egy svájci nő tönkretett egy családot. Három év után ezt még hogy tudhatja valaki. Mi a francot okozott ő itt? Sohasem gondolta, hogy ekkora botrány lett ebből. Igen, tudja, hogy szemét volt, hogy rosszul reagált, de nem tudott máshogy szabadulni ebből a kapcsolatból, csak úgy, hogy elvágott minden visszafelé vezető utat. Ez volt az egyetlen megoldás.
Reggel kábán, és zavaros fejjel kopogásra ébred.
‒ Igen, tessék! – kiabálja, majd egy szobalány dugja be a fejét.
‒ Jöhetek asszonyom?
‒ Persze, mit szeretne?
‒ Csak takarítanom kellene egy kicsit, meg megkérdezni, hogy szeretne-e reggelizni?
‒ Jesszus, hány óra?
‒ Negyed tíz. Ugye tudja hölgyem, hogy tizenegyig el kellene hagynia a szobát.
‒ Huh, akkor igen, jó lenne egy kávé, tud nekem esetleg hozni. Jó nagy csészével ‒ kéri mosolyogva. – Összeszedem magam, aztán útra készen leszek időben.
‒ Persze, máris hozom a kávét. Te jó ég! – kiáltja a lány hirtelen az ablak felé hátrálva. – Ki halt meg? – és mereven nézi az asztalon a bordó vázát.
‒ Senki… remélem. Ez csak egy váza, amit tegnap vettem az egyik háznál – feleli Eszter kissé kételkedve a lány épelméjűségében.
‒ Ez nem váza hölgyem, ez egy urna! Higgye el tudom jól, az apám az egyik helyi sírásó, felismerek egy urnát. Szüzmáriaszentjózsef és ráadásul azt is tudom, hogy ez kié. Te szentséges ég, ez a Betti asszonyé a cinege utcából. Emlékszem rá, mert baj volt vele. Sokáig senkinek nem tudták odaadni, mert a férjétől elvált, a gyerekei nem akarták, a szülei rég meghaltak, testvérei meg nem voltak – és mondandója közben veti a kereszteket.
‒ Ne vicceljen már! – elszánt bátorsággal igaza bizonyításáért Eszter már veszi is a kezébe a vázát. Kipihenten, józanul megnézve már egyértelmű! Ebben a pillanatban leesik neki, már tudja, hirtelen mellbe vágja, rögtön érzi. Ezt tegnap nagyon elcseszte, hiszen a vázának teteje van, rajta egy cirádás „B” betű. Ez egy urna!!!
– Te atya úr Isten! – és leroskad egy székre.
‒ Asszonyom én hozom a kávét – és a lány sietve elhagyja a szobát.
Eszter összezuhanva ül, kezében az urnával, láthatóan kattogó aggyal, de bénultan, mintha turmixba került volna a feje, egy épp gondolat nem tud kibukni belőle. Lesokkolva érzi magát, vett egy urnát! Valakinek a hamvaival? Betti asszonynak a hamvaival van együtt? Undor keríti hatalmába, az asztalra teszi a tárgyat, még magában sem tudja kimondani, hogy urna. Hátrál, leül az ágyra és csak filmszerűen pergeti a gondolatait:
Ki az a Betti asszony a cinege utcából? Mit csináljak most ezzel? Vissza kell vinnem, ez csak valami tévedés lehet, senki nem adja el a szerette urnáját. Ezt biztosan keresi valaki. De hol is vettem, melyik ház, melyik utca? Fogalmam sincs, merre császkáltam tegnap. Vissza kell adnom, most azonnal! Meg kell keresnem azt a házat, nem maradhat nálam ez az izé, mit csináljak én ezzel a Betti asszonnyal?
‒ Ó, hogy az a … ez nem lehet! Betti asszony a cinege utcából? Nem! Basszus ugye nem? Nem! Nem! Nem! ‒ mondja magának félhangosan, rettegve.
‒ Attila lakik a cinege utcában és a felesége neve Bettina! De az ő felesége nem öreg, miért halt volna meg? Nem, az lehetetlen! Ilyen nem létezhet.
A gondolatok mérges darázsként repkednek ki a fejéből, csak káosz van benne és kiakarja deríteni, hogy kié ez az átkozott urna, és ugye nem azé, akit gondol. Felöltözve, magához veszi a most már tudja, hogy nem vázát és rohan. A recepciónál közli, hogy még ma marad. Beszáll a kocsiba elindul pontos cím nélkül vakon azt a házat megkeresni, ahol az urnát vette. Ha ez az a Betti, akkor az a ház talán Attiláé? Miért rakta ki az urnát, miért adja el a felesége hamvait?
Eszter autózik mindenfelé a faluban, utcákból ki, utcákba be, de fogalma sincs merre járt tegnap. Aki benéz az autóba azt látja, hogy egy valószínűleg zavarodott elméjű nő keres valamit, miközben sír. Utolsó ötlettől vezérelve Eszter elhajt a cinege utcába, ahhoz a házhoz, amit elakar kerülni, ami az egyetlen biztos pont, amit tud, hogy Attila háza. Ahhoz a házszámhoz parkol, amitől retteg, pedig lehet, hogy itt kellett volna a tegnapi napot kezdenie? Meg kell tudnia, hogy ez a Betti az a Bettina-e, ezek a hamvak a volt szerelme, szeretője feleségének a hamvai-e?
A kert elhanyagolt, a ház pedig üres, látszik, hogy hónapok óta nem járt itt senki. Se Attila, se Bettina, se isten, se ember, sehol egy lélek. Eszter úgy érzi, megint elkapja az őrület, nem tud gondolkodni, ösztönből csak ordítana. Itt ez a nyomorult urna. Kié? Hogy adja vissza? Mit csináljon vele? Hova vigye? Kinek adja? Elvigye a temetőbe? Leadja a rendőrségen? Mit mondjon, honnan van? Normális ember nem hiszi el, hogy vette valahol, mert azt hitte, hogy egy váza, de nem már tudja hol. Ki kell ezt valahogy derítenie. Úgy dönt kifaggatja a szobalányt, ő azonnal tudta kié. Visszavezet a hotelba és rögtön a recepcióst kérdezi, hol a szobalány, aki reggel nála járt. A férfi ijedten válaszol:
‒ Böbe már délben hazament és csak a jövőhéten jön megint.
Eszter morog valamit az orra alá és visszamegy a szobába. Ott fel-alá járkálva magában beszélve hol halkan, hol hangosan elmélkedve ötletel, mit kellene most tennie, hogy derítse ki, kinek a hamvai vannak nála, mi legyen ezzel az urnával. Semmi értelmes nem jut az eszébe, míg végül összeroskad egy sarokban, és tehetetlen zokogás tör ki a testéből. Minden annyira mellé ment ezen az utazáson, nem is érti, hogy gondolhatta, hogy ennek bármi értelme is lesz, hogy ez megoldja, elfeledteti az elmúlt évek gyötrő fájdalmait. Mikor elege lesz az önsajnálatból, nagy levegőt vesz, a fürdőbe megy, megmossa az arcát, majd a tükörbe nézve hangosan kineveti magát, mint egy pszichopata, mert nem érti, hogy hogy lehetett ilyen naiv hülye, hogy azt hitte azzal, hogy ide utazik, kitörli az összes mocskot, amit okozott.
Végül lemegy a kávézóba, ahol a pultos Éva és Józsi bácsi mosolyogva fogadják őt.
‒ Hallom marad még egy napot kisasszony – mondja Józsi.
‒ Igen, ma még itt vagyok.
‒ Na, jóvanakkó’ jöhet a pálinka? De most maga hímmeg’! – kacsint rá kedélyesen a bácsi.
‒ Józsi, te mihaszna, hagyd a hölgyet békébe’! – mordul rá Éva a férjére.
‒ Nem gond, igyunk pálinkát, kérünk kettőt-kettőt, de cserébe szeretném, ha válaszolna nekem egy kérdésemre Józsi bácsi.
‒ Mondja kislány mikéne?
‒ Ki az a Betti asszony a cinege utcából? – nincs kedve udvariassági köröket futni, rögtön rákérdez arra, amit tudni akar. Az öreg a feleségére néz, és aggodalmas csendben a levegőt is visszatartja.
‒ Aj-jaj ebből még gond lesz! Na, kisasszony erre jobb, ha az Éva válaszol – mondja Józsi és felhúzott szemöldökkel jelentőségteljesen a feleségére néz, majd összehúzza magát egy mérettel kisebbre.
‒ Nem lesz gond! – mondja Éva, majd folytatja. – Betti a menyem volt, Attila fiam felesége. Mindenki ismerte, nagyon nagy embernek számított itt, ő volt itt a gazdaság igazgató asszonya, mindenki szerette. A tavasszal halt meg, mindenét megette a rák, tele volt vele az egész teste. Miután megtudta gyorsan elvitte, mert már mindenhol áttételei voltak, vagy hogy mondják ezt? Felfalta belülről a betegség. A fiam próbált mellette lenni, de miután két éve elváltak, Betti nagyon rosszba volt a fiammal. Ellene hangolta, aztán eltiltotta tőle a gyerekeket, mindenéből kiforgatta őt. Az volt a szerencse, hogy a fiam a válása után a munkába és az új vállalkozásába temetkezett, ami hála a Boldogságos Szűzanyának sikeres lett. Csinált egy kis sajtüzemet, ahol nagyon jó sajtokat gyártott, amiket végül Svájcba tudott eladni. Az egész üzemet átviszi most oda. A recepteket, az eljárást, mindent. Az egészet megvette valami svájci sajtmester. Attila is odaköltözik, ő lett az új üzem vezetője, nagyon büszke vagyok rá, tegnap este indult el. Pár éve az én fiam, még nem sokra vitte. Nem sikerült neki semmi. Soha semmilyen nyelven nem tudott megtanulni, de aztán nekifeküdt, és végül most meg már egész jól tud németül. Pedig a világ lustája volt, Betti mellett semmit nem csinált. Elvégezte a főiskolát, majd férj lett, végül apa, de sikeres, boldog embernek sohasem mondtam volna. Hát ennyi a történet, de miért kérdezte? Kik pletykáltak már megint a fiamról?
‒ Nem tudom pontosan, hogy hol hallottam valamit – próbálja terelni a szót Eszter –, de azt elmesélné még nekem, hogy miért vált el a fia?
‒ Hát ez nem szép történet, hagyjuk inkább.
‒ Ugyan Éva, mond el, vagy én mondom – vágja közbe Józsi bácsi.
‒ Akkor mondjad te öreg, mindenbe beleütöd az orrod úgy is!
‒ Attilának pár éve volt valami nagy szerelmi ügye Betti mellett, ami kiderült, mert a nő, aki egyébként egy svájci nő volt, borította a bilit. A mai napig sem tudni miért, de a nő árulta el a kapcsolatot Bettinek, akinek fogalma sem volt róla, hogy Attilának szeretője van és elakarja őt hagyni. Az elején úgy nézett ki, hogy kiheveri a házasságuk ezt a botrányt, de Betti csak kínozta a vejemet, ezért végül Attila elköltözött a nagy házból és beadta a válást. Az egész rokonság, az egész falú ellene fordult, ezért nem volt itt maradása főleg most Betti halála után. Mi próbáltunk mellé állni, de Bettinek nagyon nagy hatalma volt itt, kirúgta volna Évát is és engem is, ha tudja, hogy Attila pártján állunk. Enni meg ugye nekünk is kell, a nyugdíj semmire sem elég, hát hallgattunk és csendben vigyáztunk a vejemre ahogy tudtunk. Most meg elment ugye Svájcba. Hogy a nő után, vagy sem, azt nem tudja senki. A válás után Attila nagyon más lett. Addig is zárkózott volt, de utána már szavát is alig lehetett hallani, csak tanult meg dolgozott.
‒ Köszönök mindent, mennem kell! ‒ pattan fel hirtelen Eszter. Pénzt hagy a pulton, és még visszaszól, hogy az ő pálinkáját megihatja Józsi bácsi.
Villámgyorsan összepakol, összedobálja a cuccait a bőröndbe, az urnát egy szatyorba teszi, a recepción fizet és a helyi gazdaság bejáratához vezet. A hamvakat a fűbe önti, az urnát mellé a földre teszi. Nem érdekli tovább Betti sorsa. Mire kijön a biztonsági őr, ő már az autó visszapillantójából láttja csak a tanácstalan fejvakarást.
Eszter boldog, végtelenül boldog, és már megint sír. De nem tudja, hogy most épp miért, és azt sem tudja, hogy miért boldog, miközben fájdalmasan szégyelli magát, hiszen most temette el volt szeretője feleségét, akinek az életét talán ő tette tönkre.
Nem érti, hogy Attila miért nem kereste meg, tudna neki segíteni. Attila elvált, Svájcba költözött, de mégsem kereste őt meg, miért nem? Egyedül boldogul? Ez nagyon nagy dolog!
Eszter most haza megy, vissza Svájcba… és ott keres tovább!
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
VINCZE ANDREA VICTÓRIA
Augusztusi vágyak
Hűvös hajnalon
lila álom hajt tovább
jégszívek közé…
*
… felforrt a reggel,
fényvirágokat hervaszt
árnyékká a Nap.
*
Testem, mint a tűz,
reménytelenné olvaszt
vad perceimben…
*
Fűszálak között
alig él a teremtés,
– pusztulás, halál…
*
Kékmadár szárnyát
suhintja a szél felém,
– talmi boldogság.
*
Katlan az éjjel,
kéretlen tüzek gyúlnak
ágyam rejtekén…
*
… kegyetlen álmok
szaladnak szét a szobám
izzó falain.
*
Újabb hajnalon
esőt ígér a nehéz,
szürke felhőnyáj.
*
… ezüstköntösét
végre rám terítheti
óvón a zápor…
*
Korai őszön
lelkem színes levélként
őrzi az időt…
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése