MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. október 1.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2023. október 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
ZAKAR MÓNIKA
A pártütő
Furcsán jelez a Teremtő,
esetenként még mókázik.
S mit sem sejtve ember fia,
a természetbe rókázik.
Nah, de a Vörös - lévén ő -
e területen őslakos,
lelkiismeretet dönget,
mint valamilyen vén fa-kos.
Zajtalanul, minden este
kis faházak között kutat,
megleckézteti lakóit
s kitartásból példát mutat.
Hegy lábánál, erdő szélén
"civilizáció" pihen...
(Míg fajtáját elűzik és
nem jut számukra hely, ilyen.)
Ravasz lélek nem adja föl,
camping lakóira pirít,
s ajtó előtt reggelente
nem két, de egy papucs virít.
Lábbelinek másik fele
(és véletlenben hinni... jó)
darabokban gyepre szórva...
ám Rókánknak ez misszió.
PELSŐCI GABRIELLA
-Zárva tartás-
Kortyolgatva iszom,
minden nap megkívánom
ezt az édesen lefutó mérget.
Nem marja torkom -
fel sem tűnik ezért,
hogy halálosan téved.
S ahogyan belém zúg
őrült sebességgel,
úgy oldom fel magamban,
mint folyókat a tenger -
természetességgel.
Tényleg nem akaródzik
kiharapnom a beled,
nekem elég lesz a serclije.
Csak vágynék veled leugrálni
szakadék mély messzire.
Vagy szédelegjünk
idétlen tánccal, mint ez a pillangó,
ki ideszállt most kezemre.
Micsoda hülyeség, hogy te jöttél! -
mégis ez jut eszembe.
S tudom ki vagy nekem már,
de meg nem ismerlek.
Kiváglak, elteszlek minden igazságból,
meg is ágyaztam egy zárható fiókba
eltörölt hibáinkból.
Nincs sehova, ez volna a széle -
zárva voltál, ennyit mondhatok.
Leírom magamnak,
mert neked nem fogom:
- Jobban, mint azt gondolod.
OROSZVÁRI KATALIN
Tangó
Vörös ruha a szárítón,
szél hogy fújja, úgy lengedez.
Nap sugara átüt rajta
áttetszően, sejtelmesen.
Esti tánchoz magassarkú,
csak egy kis smink, rúzs lehelve.
Félhomályba rejtett vágyhoz
nem is kell más: lélek-zene.
Az a ruha lágyan libben:
itt kitakar, ott elfedhet.
Gombok mentén láb kivillan,
könnyen karol táncban testet.
Egy ölelés. Ennyit kérnek.
Se többet, se kevesebbet.
És ki adja szív a szívhez:
mozdul együtt, lélegzetben.
SZÉCSÉNYI CSILLA
Egy korty lélegzet
A szomjúság láz-pallosával
bolyongtam nélküled - kínzó tengés -
lélegzeted ajkamra csókoltad,
és lettem csönd-lágyságú szentség.
Mohó remeteségem kérted,
rejtsük a tenger fenekére...
Zuhanjunk összefonódott szívvel
a beleszépült érintésbe.
VINCZE ANDREA VICTÓRIA
Szeptember végi díszlet
… hajnalra már sárga levelekbe öltöznek
a fák,
minden virág bíbor fátylat ölt apró fejére,
az ősz szemérme sápadt,
mint Hold,
de parázslik,
mint a vágyódó szüzek,
mint a kertekben meggyújtott őrzőtüzek...
Lassan megerednek a felhők,
minden esernyőt játékként használ a szél,
a hullámzó,
fehér ködpára alatt
halkan bújnak el a nedves bokrok alá
az őszi párát kilélegző ártalmatlan vadak...
Aztán éjjel már csak az álom suhan tovább,
elhagyott gesztenyebáb arcára
mosolyt küld a kéken hullámzó fény…
… az estém sötét, selymes, langyos és lágy,
mint a bársony,
mint lefolyó vízfesték a vásznon – végtelen,
s féktelen,
belülről izzó tűz oldja fel lágyan
a fanyar ősz vibráló mogyoróbarna szívét...
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Lélegzet előtt
Nem tudom, és nem tudod,
hol az ami, nem tudod,
séta, léha él mi vág,
rám aprózza a ruhát.
Szép az, szép és borzalom,
gyújts tűzet a vállamon,
áldd meg, fektesd le ma még,
földig rongyos létmarék.
Szende, szerény, vak vigasz,
tölgyeserdőbe harapsz,
rút porrá elégeted,
lesz mi hajt, vagy elnyered:
Amit úgy vágysz, s megszűnik,
lélegzeted tűnt fahíd,
nem köt már, meg nem veszed,
szádat fogod, s elfeded.
MAGLAI BARNABÁS
Széppé aludtam
Széppé aludtam hajad illatát
Gyöngybuborékok ülnek tenyeremben
Úgy szorítanám amit elengedtem
Úgy szorítanám amit elengedtem
Szemben a köddel meséim szállnak
Bölcs követői meghunyt tenyeremben
Úgy szorítanám amit elengedtem
Úgy szorítanám amit elengedtem
STÁBEL REZSŐ
Szökik a fény
Olyan lágyan süt ma a Nap, fénylik,
ing alá kúszik szunnyadó lángja,
végigsimogat testet, áramlik,
ahogyan a szív a vért pumpálja.
Begombolkozunk hideg napokon,
elrejtve mindent a nagykabátban,
ködcsepp kúszik sok ráncolt homlokon,
majd belevész az utca zajába.
Elrohanunk egymás mellett vakon,
sok szemet félig vassapka takar,
egykor egymást fogó kezek rabok,
nincs ki igaz s szeretetet akar.
Szökik a napfény hideg ruhából,
nem talált ágyat, helyet pihenni,
szomorú lett, nem kér e világból,
pedig szerelmet, fényt jött hirdetni.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Varjúsors
Tombol az ősz szele, sárga avart fú,
roskatag ágon reszket a varjú;
tépett a tolla, fázik az árva,
Istenek könnye hullik reája.
Pőre bokorban hányatott fészek,
nincs benne élet - néma az ének,
szélzene zúg csak, harsány a hangja,
ostorként csapkod durva haragja.
Ágakat tépked, messzi dobálja,
felhőket kerget égbeli bálba,
őrült a tempó, vad táncra késztet -
nincs helye fán már tarka levélnek.
Fekszik a varjú, sáros az ágya,
ég könnye hullik az ősz, mocsarába.
Vad szél az útról jó nagyot markol,
sírhantot szór rá sárga avarból.
VASKÓ ÁGI
Elmentél Anyám…
Elmentél Anyám… messzire…
a csillagdíszes semmibe,
ahol a csend, az árny az úr,
ahol a fény is megvakul.
Nem harcolsz, lelked díszt kapott.
Rád tűzték ékül a Napot!
2023.09.23.
DOBROSI ANDREA
Anti-fogyókúra
Zenekarban játszott Antal,
egyszer brácsán, máskor lanttal.
Sosem mondta azt, hogy hurrá,
változzon át minden húrrá.
Helyette ő csak pengetett,
a türelme volt rengeteg.
Lehetett a dal épp hamis,
tiszta hangra vár ő ma is.
Viszont gurult, mint a labda,
az evést nem hagyta abba.
Akkor is, ha épp gyakorolt,
csipszet evett, kesudiót.
Ám a kürtös azt elvette,
vérlázító volt a tette.
Ezért aztán morgott Anti,
mint óceán, az Atlanti.
GYENGE ILDIKÓ
Túl mindenen
Első lépések
fájdalmas esések.
Édes szavak,
őszinte ölelések.
A kis szobában nagy család,
hangzavar, nevetés, biztonság.
Az idő pereg,
kattan a zár,
a babából kisgyerek,
már biztosan lép, már jár.
Követik iskolás évek,
első betűk, számok és képek.
Majd párás a szem,
fájdalmas az első szerelem.
Titkok és viták,
barátságok és témák,
váltják gyorsan egymást.
A szoba nagyobb már,
de az asztalnál egy szék, hiába vár.
Kislányból nagylány,
fiúból legény,
próbatételek zöme,
mint egy fájdalmas regény.
Közben sok vicces jelenet,
akad egy kis szeretet,
küzdelem, harc, vidámság, komor arc.
S akkor jön Ő, a pillanat,
mikor azt hisszük az idő áll,
csak a boldogság halad.
A remény, a jövő, a célok, a hit,
hogy minden rendben, a jövő már itt.
S hogy kerek legyen a történet,
jönnek sorba a gyerekek,
az asztalnál újra nagy a zaj.
Emlékek köztünk, mint díszek,
jövőt a múltból idézek.
Aztán a kép megkopik,
a napok csak szaladnak,
az a millió teendő, nem hagy helyet,
semmi másnak.
Mindig eggyel nagyobb cipő,
ezt mindig szorozva kettő,
most ide menni meg oda,
nem tudom a végén, ki kicsoda.
Az ember pislant, s mire feleszmél,
fátyolos köd pihen a lelkén.
Keresné kutatná-e ködön át
minden egyes nyárnak illatát.
Hová lett minden?- csapódik a kérdés
az üres falak között, egy magányos estén.
A tányérban a leves kihül,
az asztalnál, az ember, már csak egyedül ül.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Csodálatos világ
Hiába vonz a szfinx, a táj, a Nílus,
ne tartson sakkban ott a randa vírus;
nehéz a lég, ha gyilkos pára rója,
prédára vár a gyíkok fáraója.
A parton beste szúnyoghorda cirkál.
Amerre ember-rakta gúlaszírt áll,
s legenda éled ősidőktől fogva,
fejét világunk dugja rőt homokba.
Akár a sült galambra, szája tátva
s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!
*
Ha Indiába vinne kóbor álmod,
ne hidd, hogy ott a békét megtalálod!
A nagy tömeg talán el is sodorna,
mert közlekedni, ó, de kínos torna!
Hiába vár a Tadzs Mahal, s a Gangesz,
turistaléted drága, talmi rang ez!
Eltévelyedni hív ezernyi dogma,
botolva szent tehénbe, koldusokba.
Bazári csillogást rikít a kelme,
s e színes forgatagba vész az elme.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!
*
Bohém kalandra vágysz? Kitárul Párizs:
Mont Martre, a Place Pigalle – csalódni máris –
szeánszra invitál a Szajna partja,
az ős litániát ma szajha tartja.
Torony iránt haladsz, ha vár az Eiffel,
megmászni tervezed? Korábban kelj fel!
Lapos lesz ám zsebed, s a buksza gyomra,
csak egy bagettre vágysz – mesés vagyonra.
Előtted új varázslatok teremnek,
de fáradsz, s éhezel: mindent a szemnek!
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!
*
Az Andok messzi, irdatlan hegyének
oly hódolattal zeng a hálaének,
amit, ha boldog emberelme tárol,
regél a régi mítoszok szaváról.
Ha egyszer arra vinne tán a lábad,
kerekre nyisd szemed, s ha könnybe lábad,
előítéleted se téve félre,
gondolj a sok kiömlő inkavérre!
Nevét e kőbe írta rég a tette
hitének szent falába építette.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!
*
Tekints a büszke felhőkarcolóra,
a boldog város ez, s a boldog óra,
a virtus vérkörében Ford barangol,
és raccsolásra ferdített az angol.
A lét zihál, zubogva fő a pokla,
ne várj szelíd, nyugalmasabb napokra!
Nehéz ügyesnek lenni, jónak, szépnek,
s ha nem vagy szemfüles, nyakadra lépnek.
De csőre töltve véded éji álmod,
s a Mc Donald’s-ba ülsz, ha kell zabálnod…
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodtan élni: legjobb otthon!
*
Öreg, poros falum, te, Miskafalva,
ki tönkretett, csak erre volt hatalma!
Száz hosszú éve elnyomott a Részek,
a senki földje lett az ékes fészek!
Virágaink a vad taposta sárba,
kezekre vár az elhagyott, az árva.
Mocsár az Ér, akár egy bűzös holtág
zsiványtanyán, mióta elrabolták.
Sivár homokba tüske nő, s a dudva,
a népe szolgaságba messze fut ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol megél. Pedig csak itt van otthon!
ÉLES ANETT
Zárójel
Színeket festettem mindig magamnak,
felhőkre álmondtam a büszke Napot,
sziklaszirtek szélén egyensúlyozott
élet és halál, és súgták: meghalok;
de nem, nem lehet most más, csak az élek
sajognak bőrömön, tű sziklafogak;
zárójelbe tettem, kibírom, messze még,
hogy az alkony egy végső tüzet rak,
mert több az élet ezerszer is annál,
ahogy itt, kufár földi létben mérik,
valami fényesebb, végtelen csoda,
nyújtózom majd, és elérek az égig…
TÓTH ANDREA ~ REA
Október
Letérdelt a fák ölén a nap,
Tompa fényét rőt-arany szitálja,
Harmat cseppje szelíd tükröt tart,
A vörös ruhát öltő bús platánnak.
Hol van már a sok gólyamadár?...
Szárnyat bontott az érctestű nyárral,
Sötét lőre, mézbor, muskotály,
Kurjongat a sápadt napsugárban.
Párás arcát megvédi az ősz,
Ködpaplant húz bágyadt homlokára,
Leszüretelt, elcammog a csősz,
Fonnyadt felhők szállnak dajkaságba.
Ág hajában szőke-szép a csend,
Sokszínűre feslik hallgatása,
Tánclépésben vér-lombot seper,
Az októberi szél az elmúlásra.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Őszi alkony
járkál koppintójával
a vén lámpagyújtogató
s ahol már csak kínlódik
a láng, botjával ráüt
így könyörül...
kilobban a fény,körül
est oson,sötétjébe
vasalja a csendet
s béke lesz végül, nagy
némaság...
a szén ha moccanna is
feledésnek hammuja
dért szitál rá ,sajtol harmatot,súlyos cseppje remegteti szempillám.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Hervadó
Még reszket a hajnal az ég alatt
és gerle búg a sárga ágon
levélélen az ősz méla sóhaj
hűs szél moccan egy pókfonálon,
és tompán koppan kis barna ékszer
kabátját leveti nem fázik,
talpak alatt a nyár zörgő szőnyeg
szálai közt ökörnyál úszik,
még zölden kacsint a fakó muhar,
körötte holt kukoricaszár
a tarlón vadludak árnya suhan
felkavarja kazlak illatát,
gondolat szökell, mint riadt suta
a hervadó táj füve felett,
csókot lehel szőlőfürtre a nap,
s csendben nézi a halált velem.
*
Ha most itt lennél
Ha most itt lennél
válladon fény-pehelyként
ücsörögne a napsugár,
s hajad ezüstje akár
a gyémánt szikrát vetne
a mézszín délutánban.
Ha most itt lennél
a zörrenő lombok alatt,
talán kézfejedre hullna
a közelgő ősz rőt csókja,
és szárnyra kapna
sóhajodtól egy fecskeraj.
Ha most itt lennél
az ég kékebb volna,
a csönd is szebben szólna,
a rét sem fázna, muzsikálna,
madárbegyben a dal
gyönggyé válna…
…de már nem itt vagy,
s most fűszálakon a hűs szél
harmatcseppek helyet
angyalkönnyet ringat...
BURI ALEXANDRA
Színek
Rám mosolygott Isten
Sötétségbe taszítva, ahol megfullad
a gyertya lángja, voltam én számkivetett.
Feketével fedve a tarka színeket,
a remény is csak gyorsan elsietett.
Kétségbeesetten a levegőt nyeltem,
magatehetetlen mozdulni se bírtam.
Lidérces látomások béklyói alatt,
mint egy kisgyermek: sírtam és csak sírtam.
A hamis álmokat nem kergetem többé,
feladtam. Az élet irgalmára várva
vakon és fázva doh-szagú félelemben
egy hang fülembe súgta: "nem vagy árva".
Fényében oszlani kezd a sötét börtön.
Még félek. Ezer pillangó röppen itt bent,
és boldogság-illatú, új színeket fest.
Általa, úgy érzem, rám mosolygott Isten.
THAMÁSSY NAGY GÉZA
Csupán egy korty
Bejártam bérceket
örömtáncot lejtve,
könyörögtem létrát
mély gödörbe esve.
Pocsolyából ittam,
szomjam nem oltotta,
kolduskenyér sarka
ínyem hasította,
s itthon most újra, lásd,
magam húzok vizet
– kutam mély, jéghideg –,
egy korty csupán a vágy.
TOTH ENIKŐ
Hiányzol
Tudom, te most azt mondanád nekem:
Ne légy szomorú, hisz az nem te vagy!
De mit tegyek, ha hiányod fájom,
felemészt a bú és csikar a fagy!
Mért bánt az élet, s galádul becsap,
elvesz mindent, amit úgy szeretek,
naiv, buta fruskája a sorsnak,
miért hiszem, létezik szeretet!
És visszatér majd minden jó egyszer,
mikor a ma rosszabb, mint volt tegnap,
s várom a holnap hozza a szépet,
de ki tudja jön-e még újabb nap?
Nélküled már nem élet, az élet,
csontra hízva és fél halott vagyok,
hiába szeretnek olyan sokan,
szép zöld íriszem már nem úgy ragyog.
Te már őrködsz Isten seregében,
vigyázod - Angyalok birodalmát,
nem maradt semmi dolgod a Földön,
remélem találkozunk Odaát!
VITOS IRÉN
A múló idő
A holnap már lopózik a kerteken,
Az éj sötétje alatt a vermeken,
A hajnal már itt éri csak utol,
Kéretlenül tör le ránk, s bitorol.
Az édes mából csak a tegnap maradt,
Elmúlt, s az idő máris tovább haladt,
Sok apró történet szertefoszlott,
A feledés mételye jóllakhatott.
GÁLL JÚLIA
Tiszta lappal
Néha-néha fáj az élet
fáj a szív és fáj a lélek
a szó a könny is bentreked
sok emlék fájón felreped.
Olykor-olykor úgy érzem
minden mit eddig elértem
elveszítette lényegét
túlértékeltem szerepét.
Repül a perc súlytalanul
élni vágyok hibátlanul
kiszáradtam akár egy fa
mit nem locsol senki soha.
Egy-egy csalódás hogyha ért
megvizsgáltam mit miért
néha ráment a tisztelet
befeketített engemet.
Derűs a szívem s a lelkem
nem kell nekem megfelelnem
bizanyítgatni igazam
minősítésem tiszta lap.
BARNA JÚLIA
az ősz színei
az önemésztő
ősz a színeket lobogva falja
előbb a zöldet vöröset végül a sárgát is
a fakó levelek spirál-utakon hullanak
a föld kihagyó lélegzetére
- békés átmenet egy másfajta létezésbe -
az ősz hatásos képeket komponál
az elmúlás elemeiből
a látvány fátylasodik sötétedik
az álmokhoz képest a valóság telik
a nyár színeit leveted
az ősz árnyait viseled:
együtt forogsz az Egésszel
kérdez felel a csend későn érted meg
(a teljességet nem ígérték nem is adatott
zilált fák sovány karjukban
ringatják panaszod)
VERS - MÁSOD KÉZBŐL
M. KARÁCSONYI BEA
Dulcinea mutatványok
A reggel szárnyára ülök.
A csödcseppek zuhogó
nappallá érnek.
Zsong-bong a tükörfényű magamutogatás.
Az árnyékomban öltözöl fel,
míg más nők árnyékában kivirulsz,
rózsaszirmokat szórsz,
ha haza érsz,
nézem, ahogy egy árva szirom konyhalány-kezemre hull,
és mintha mindegy lenne,
kifeszíted szám,
a tiéd már tátva,
enni akarsz belőlem.
Azt mondod meghíztam,
pedig csak lédús barack a lelkem,
azt mondod buta vagyok,
de értem sóhajaid morzéjét.
Combjaim találkozása
föld, folyó és tó,
maradék Gilgames eposz,
hittel ver meg és bűvöl szemem,
boszorkány-macska lakik bennem,
és nővérem a többi nő.
Bármilyen mocsokba is taszítasz,
reggelre szűzi kendővel ébredek.
ASBÓTH ANNA
Ősbizalom
Egy ágon áll a létra,
te tartod, én- ki rajta
ül és vár: jöjj mellém fel!
Ne félj, létránk nem dől el,
hisz egyként tartjuk ketten,
MI vagyunk: te, én: egyben.
Te kísérsz kézen fogva,
te léptetsz újabb fokra.
Ha szólsz, belőlem szólnak,
ha hallgatsz: én a csónak,
ki csend ölébe fektet-
a most a folyton kezdet.
R. HORVÁTH SÁNDOR /SAPA BROWN/
Lila köd
Megtanultam, hogyan éljek:
megcsókolni szeretnélek.
Illat lenni, amint ragad
bőrödhöz a ruhadarab.
Íz a szádnak, mosolyodnak,
lila ködbe csomagollak.
Szép szavaktól erős legény,
félig gazdag, félig szegény.
Lágyult idő, puha anyag,
nem üresen kongó harang.
Ruhád dísze, selyme, fénye:
vibrálnék a messzeségbe.
S ami együtt, sose külön
dereng majd át a küszöbön.
És az ágy, mi minket ringat,
vigyáz ránk, míg meg nem virrad.
Lenni holnap csillag: ékes!
Ki ma lelép, az a vétkes.
*
Hangadó
(október 23-ára)
Nos, nagyurak,
hát hogy vagytok?
A nép ugat,
s ti hallgattok?!
Fény a fényben
a tiétek,
s nekünk – kérdem:
jut-e étek?
Zsebetek nagy,
mély és kövér,
nem kacagtat
ásó, kötél?
Kapzsi törpék,
barbár zöld nép,
mint öröklét
csúsztok összébb.
Hogy lehettek
ily aljasok,
s oly sebesek,
mint a sasok?
Vérzik a zseb,
dörzsölt a seb,
egy lyukat sem
varr érme meg.
Ez az ország,
ez az otthon,
hol zsarnokság
ül porondon?
Szép a magyar,
szép az ugar,
ahogy akar,
ahogy ural.
Hát, nagyurak,
most menjetek!
A nép ugat
s felemleget:
múltat, s jövőt,
az új időt,
a működőt,
az elmenőt.
Lássátok hát,
nem engedünk,
védjük tovább
az érdekünk.
Arat a szó,
s ezernyi jó,
vár a hajó:
menj hát, csaló!
Közöttünk már
nincs helyetek,
sokat tűrt, bár
kegyellenes
lét és nem lét,
cél és nem cél,
meg az egy-két
tennél, s tettél.
Mit mondhatnék?
Mit, és minek?
Kék itt az ég,
van még kinek.
S arany a csönd
testet, ha ölt,
mint az a gömb
épp odafönt.
BRAUN KRISZTINA
Midőn meglep az ihlet
Egy melengető őszi délután ablakomban ülve vágytam
hogy megérintsen, csak épp
fedetlen vállamhoz érjen, rövid hajamba túrjon,
megbökjön,
"hé, hát itt vagyok újra! Nem mentem messzire épp csak egy másik galaxisba, de most veled maradok ha gondolod!
Ha gondolataid kigombolod majd papírsárkányként engeded szárnyalni őket, fel a bodros felhők tengerébe, nem bánom vendéged leszek egy néhány hétre, vagy akár évre..."
Csikorgó, rozsdás vaskapu, nem gomb, szalag vagy kisbatyu gondolataim zárkájának őre. Nem oly könnyű megnyitnom azt. Légy türelmes, vagy kérlek adj vigaszt, ha mégis kudarcot vallanék!
"Kedvesem, én az IHLET vagyok, nem holmi gügyögve pátyolgató dada!
Türelmem véges, időm kevés! Ha elméd nem nyitott hát ma itt holnap meg ott vagyok, s majd várhatod mikor bukkanok fel újra, egy rozsdabarna napsütötte falevél mögé bújva egy másik őszi délután!"
Majd elrugaszkodott vállamról puhán s már el is tűnt a vöröslő alkonyatban.
Kezem csak levegőt markolt amint utánakaptam.
MAJOR PETRA
Félszáraz
Derékig ért a víz, mikor kiszálltam a csónakból,
álmomban kérted,
mondván ideje indulnod,
ideje maradnom,
s mert azóta hátrálva megyek a part felé,
láthatom majd, miképp olvadsz ponttá a horizonton,
ahonnan csukott szemmel visz tovább a képzelet.
Nyugodtan ring a kék alattad,
biztatón fénylik az ég felettem:
tudom, a nap legforróbb arcát fordítod most felém,
hogy ne kelljen túl soká vizes cipőben járnom.
KONDRA KATALIN
Évszakok
Most az ősz ragad magával,
mert lenyűgöznek a színek
Holnap megint tavaszt várok,
virágokat, fényt remélek.
Azt mondják tél jön megint
mikor én a nyárra vágyom,
s kályhám lázas melegénél
viszatér régmúlt világom.
Látom magam kisgyermekként
pillangót kergetek a réten,
aztán fiatal leány vagyok,
reményekkel a szívemben
Valakit várok, ahogy most is,
régi-új érzések eggyé válnak
amint múltamra visszanézek,
az emlékek már nem fájnak.
RADNAI ISTVÁN
eltitkolt szenvedély
izgatottak a rügyek feketék a fák
valószínűtlen felhőkkel játszik a szél
felkap a fekete madársereg levél
sodródik elfelejtve penderül tovább
bódul a levegő és izgatott a szív
távolodik a tél már csalfa tavasz hív
tavalyi tócsák befagynak hajnalra még
kopasz fákon az ágak égi ablakok
tavalyról maradt itt a nap kaján a hold
hosszabbodnak a nappalok vidám a kép
mire fátylát nyitja a zsenge nedvű lomb
virágzik a jácint az élet kiárad
napsütésben tócsák örök könnye szárad
és magával ragad április a bolond
*
felfoghatatlan
a szeretet százszirmú virág
síkjából emelkedik szárnyas illata árad
aranyban a dicsőség a tömjén önégető
keserű verejték a gyógyító mirha
fájdalomra balzsam ágát felmetszik
aki gyógyít előbb megszenvednie kell
miért vitték a kisded királynak
az angyalok láttatták-e a jövendőt
ahol megállok megáll velem a csillag
ahol botlom a kereszt súlya emel
mennyien követik a koponyák hegyére
a test elporlik a kín temetetlen
*
danse macabre
aki ölelt csupasz csont már
madárcsont a testem vele repül
felhő peng őszi levél száll
a szellőre fagyott árnya vetül
szétterül hazug harmóniákban
csámpásan illeg dobban a lábam
hajlik a bánat nem comme il faut
szoknya leng a dallam elé toppan
héja üres egekbe mos a való
hogy repesett csalóka ifjúságom
amint a víg táncosok közt ellebegett
kagylót a parton a kertben virágot
parázna szüretkor szőlőt szemezgetett
elmerültek hát az alkonyi órák
csiliagport ver fel lendül a lábam
pazarló hitemet dúlt kezek szórják
cintányér pendül a cirkuszi bálban
elejtik szemükből a sugarakat
fillérekért már az utakat róják
csorba élű éjfél a sarló arat
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Hogy vagy?
Sára. Talán kicsit beteg, talán fóbia gyötri, talán némi autizmus szorult bele, talán gyenge, talán …bármi. De tudja jól, hogy az őrült némaságban csak rosszabb lesz, de tudja jól azt is, hogy a valódinak tűnő kérdések mögött - hogy vagy?- csupán az illem kérdezősködik, messze járó gondolatok futnak közben a szomszédról, a következő dalról, a rádióról, az elnyomott csikkről, a kiürült pohárról, a leégett pörköltről, a rozsdás ígéretekről, a lyukas cipőről, a be nem teljesült álmokról, a híradásokról, a főtéri lámpákról, az egérméreg hatásfokáról, a befőtt romlásáról, a felmosó vödör hasznosságáról, a vasaló embert próbáló súlyáról, a kenyér áráról, a tepsis hurkáról, a legújabb könyvről, a mezről, amit a focicsapat kapott, a hamburgerről, amit harminc éve ettünk, a szoknyáról, melyből rég kilógott a …., és a versről, amit nem értünk, vagy mégis, és a múltról, mely elvett és adott, és a jövőről, mely talán nincs is.
–Hogy vagy?
Igen, Sára talán elmondhatná, ami nyomja. Talán beszélhetne, talán nyithatná a száját. Talán a meddő percekből kitörve új útra lelne, talán a fakóság mögött újra élne, és talán az állkapcsában rejlő görcs, a gyomrában feszülő ideg, és a visszatartott hányinger gúnyos fintorát letörölhetné, és akkor, csakis akkor megértenék végre, hogy a „hogy vagy?”- ra csak őszintén érdemes, ha érdemes, akit kérdeznek, és aki kérdez.
- Hogy vagy?
És Sára már tudja, hogy a vécé kacsa kifogyott, a ruhák mosásban, a hörcsög prüszköl, a hal meg tátog, a jog, amolyan sáncjog, hogy a várat védje, de a Terus térde recseg, és a köpenyt állandóan mossák, hogy a szultán lányát elvette Tarik, és lement a paprika ára, holnap lecsó lesz, és ha esik, az ereszen kopog, és a leveshez négy deci víz kell, és pihenj, mert reggel csörög a vekker.
- Hogy vagy? Épp mennem kell, majd holnap.
Csend van.
A szájzár feszül. Egy fél alma sem ment le. Feladta végül.
Toga
2023.07.04.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Őszi történet
Talán késő van már meginni egy kávét, de most olyan jól esne. Végül is a legrosszabb, amit történhet, hogy ébren leszek fél éjszaka. Az e nélkül is megesik egy ideje. A kertben iszom meg, nagyon kellemes az idő. Nincs már az a forró nyár, egy hete mire a nap az ég pereméhez ér, frissítően hűs szél lengedez kint. Megvárom, amíg lefő a karakteres aromájú feketém. Szórakozottan dobálom csészémbe a cukrot, nem is értem miért, hiszen mostanában mézzel iszom. Mindegy már, megengedek ma ennyit magamnak. A konyhában rettenetesen meleg van, érzem, hogy csurom víz a tarkóm. Beletúrok a hajamba. Barna tincseim engedelmesen siklanak rögtönzött fésűm nyomán. Rövidre vágattam, megelégeltem a hosszú frizura kezelhetetlenségét. És már untam is a sok macerát vele.
A hátsó teraszajtónál megyek ki, azt nem látni az utcáról és a szomszédok számára is rejtve maradok. Most nincs hangulatom Erikához és Ibolyához sem. Igazi kis kuckót varázsoltunk magunknak a kertben pont azért, hogy ha el akarunk bújni kicsit a világ elől, akkor el tudjunk. A dús sövénynek hála lett egy zöld szigetünk. Mezítláb vagyok. Egyszerűen imádom, ahogy a frissen nyírt fű a talpamhoz ér és a szálak a lábujjaim közé folynak, mint valami selymesen csiklandó iszap. A pad ismerős reccsenéssel üdvözöl. Régi darabja már ez is otthonunknak. Mint én. Mondtad, hogy cseréljük le egy modernebbre, de nem akartam. Erősködtél, hogy ez már vacak és hiába fested nem lesz szebb. Emlékszem, odavágtam, hogy én sem cseréllek le téged, pedig te sem leszel szebb az évek múlásával. Először csak néztél rám megdöbbenve, szóhoz sem jutottál. Aztán mire megijedtem volna, hogy túllőttem a célon, felnevettél. A pad maradt. Megsimítom rajta a számlálhatatlanul sokadik réteg festéket. Tenyeremhez simul az eltelt idő. Sóhaj hagyja el tüdőmet. Megkondulnak artériáimban az emlékek és zakatolva nekiiramodik a szívverésem. A csészét a fehér abroszra teszem, megvárom, míg hűl kicsit. Hátradőlök és elégedetten futtatom körbe tekintetemet kinti birodalmunk rendezettségén. A fák - akár gyöngyüket a kagylók -, már lombjuk belsejében rejtenek néhány sárga levelet. Még féltőn óvják a kíváncsi tekintetek elől elmúlásuk nyomait. Én is takargatom ősz hajamat. Elmosolyodom a furcsa párhuzamon. Majd eljön az ideje, amikor hiúságom felett győzedelmeskedik a természet és én hagyni fogom, épp mint a fák. Édeskés virágillat lebben felém. A rózsáim. Gyönyörűek, mint mindig! Hatalmas szirmaik közül reszketőn áramlik a bódító sziromsóhaj. Minden évben kaptam tőled egy-egy tövet. Nincs köztük két egyforma, mindig valami különlegessel leptél meg. A csészéért nyúlok, ujjaim körbefonják a langyos porcelánt. Nézem a kerítés felett elsuhanó kismadarat. Valahol erre fészkel, sokat jár a kertbe. Hamarosan elköltözik, és tavaszig nem látom majd. Épp úgy fog hiányozni, mint a napsütés. Abból is napról napra kevesebb lesz. Egyre távolabb kerülnek a mézszín sugarak, lassanként hűl bennük az aranyló parázs. A fák is levetkezik magukról a susogó nyarat, zörögve hull hamarosan földre az a sok szép levél. A rózsák szirmán fázósan remeg majd az elmúlás és a hideg hajnalok felékszerezik a kert összes pókhálóját. Csillogó vízgyöngyökkel lesz tele mind. Hétről hétre észrevétlenül elfogy a nyár megint. Rád emlékeztet ez a fájó hervadás. A te erőd is úgy fogyott el, veled együtt, ahogy a nyár után apad el az élet a tájból. Végignéztem, ahogy megrezdült benned a halál, mint a szirmokon rezzen az elmúlás az ősz közeledtével. Hervadtál, akár a rózsák, amiket vettél nekem. Az utolsó sziromnál is ott voltam veled. Mire a tél megjött, ahogyan az utolsó levél az ágat, te is elengedted a kezem. Én még nem akartam, de nem tarthattalak vissza. Sóhajod az őszi szél volt, ami átlendült akkor ott a szobán.
A csésze megremeg ujjaim ölelésében. A torkom elszorul, tartok tőle, meg sem tudom inni a kávét. Leteszem az asztalra, hogy megtöröljem az arcomat. Nem is a kismadár fog hiányozni, hanem te. Nélküled lenni megszokhatatlan állandóság. Az ősz után legalább jön a tél, aztán a tavasz meg a nyár. De a nélküled után nem jön egyszerűen semmi. Beletúrok a hajamba és tudom, hogy tetszene neked így röviden. Bemegyek inkább és letusolok, az megnyugtat majd. A kávét meg inkább nem iszom meg. Talpam alatt a hűs pázsit cirógatásával besétálok. A konyhába megyek, hogy letegyem a csészét. Zsebkendőt keresek és újra megtörlöm az arcom. Fogalmam sincs miért, de azon kapom magam, hogy kortyolom azt a kávét, amit az előbb a lefolyóba akartam önteni. Csak egy korty. Megdobban a szívem. Nem a koffeintől. Te ittad így. Pont ilyen íze volt. Meredten nézem a fekete italt. Ebben a pillanatban huzat lebben át a konyhán. Az illatodat hozza valahonnan. A bőrömön langyos borzongás fut végig. Olyan érzésem van, mintha átölelnél. Lehunyom a szemem. Itt vagy. Érzem, tudom, hogy itt vagy. Elmosolyodok. Leteszem a csészét. Megyek tusolni, közben arra gondolok, hogy nem is vagyok nélküled. És nem is leszek sosem. A mi történetünk nem ért véget az ősszel, csak másképp folytatódik.
NOVELLA - MÁSOD KÉZBŐL
A "vakrandi”
Harminc év körüli férfi lép a forgalmas kávézóba. Körülnéz, felfedezi akit keresett, majd elindul felé, határozott léptekkel.
Tímea fehér, spagettipántos trikóját igazgatja. Barna bőre fényesen csillog. Néhány napja, a Velencei tónál szerezte ezt a kellemesen barna tónust a bőrének. Szőkésbarna haja lazán omlik a vállára, melyet a napszemüvege tart kordában, hogy ne hulljon minduntalan a szemébe. Kár lenne eltakarni, hiszen még így alig kifestve is határozottan szép. Kicsit ideges. A fehér tulipánt megigazítja az asztal sarkán, és csak most veszi észre a felé közeledő férfit. Idejön! Ő az... Szíve egy űrhajóséval versenyezve kalapál, amikor a férfi megáll az asztalánál, és megszólítja.
- Tímea? - A nő végignéz a férfin, aki most hátrasimítja dús fekete haját. Farmer, fehér ing van rajta, amely a melegre való tekintettel két karján fel van tűrve. Nem rossz, sőt túl jó, gondolja. Hiszen hiába a hajzuhatag, hiába az igéző szemek, mégiscsak bő húsz kilóval több, mint kellene lennie. Zavartan elmosolyodik.
- Igen, az vagyok.
- Szia! Fenyő Tamás vagyok! - és, mivel a lány csak félszegen mosolyog, kihúzza a széket.
- Megengeded, hogy leüljek? Vagy esetleg nem engem vártál? - kisfiús a mosolya, hófehér fogai akár egy fogkrém reklámban.
- Oh, de valószínű, hogy téged - mosolyog már a lány is.
Nemcsak a szeme mosolyog, gondolja a férfi, hanem az egész arca napsütötte lesz ilyenkor.
- Tudod, el kell, hogy mondjam én... - kezd Timi egy mondatba félszegen.
- ...először csinálsz ilyet - fejezi be helyette Tamás. Arcán önelégült mosoly árad szét.
A lány arca komoly marad.
- Nem, pont ellenkezőleg. Már sok ilyen randim volt, és azt hiszem, ez az utolsó, mert…
- Ezt én is így gondolom - kacsint Timire.
- Egy picit magasabb az egód, mint kellene nem? - kérdezi félrefordított fejjel a lány. Arany haja az arcába hull - Megengeded, hogy befejezzek egy mondatot? De, ha úgy érzed, sokan vagyunk a beszélgetéshez, akár el is mehetek.
Tamás elmosolyodik, látva, hogy a lány arcát elönti a pír. Milyen cuki, ha dühös.
- Bocs, nem úgy gondoltam. Persze folytasd kérlek… - közben int a pincérnek, aki odavitorlázik hozzájuk.
- Mit innál? Vagy egy sütit…? - néz tétován.
Tímea arca újra piros lesz, ami még a kellemes barnaságon is átüt. Utálja, ha sütivel kínálják. De legalább nem nézett végig rajta a férfi, mialatt ezt kérdezte. Duci lánynak sütit kell kérni, mert biztos azt eszik minden nap.
- Egy ásványvizet kérek.
- Na neeee, komolyan csak egy vizet? Mi lenne, ha megünnepelnénk ezt a jól sikerült vakrandit, és kérnénk egy üveg pezsgőt?
Timi szeme kikerekedik, de szája mosolyra húzódik.
- Pezsgőt délután egykor, egy kávézóban? - néz most kétkedő arccal Tamásra, majd a pincérre.
- Tartunk pezsgőt - bólogat hevesen az.
- Akkor kérünk egy üveggel, és két poharat hozzá. Köszi.
A felszolgáló elmegy, és most Tamás az asztalra könyökölve néz Timi szemébe.
- Szóval, folytasd kérlek.
Timi zavarba jön a férfi tekintetétől.
- Csak annyi, hogy… szóval ez az utolsó alkalom, hogy így találkozom valakivel. Túl… izé, nagyon kényelmetlen egy vadidegennel beszélgetni, akit nem ismerek, és ki tudja, hogy az hová szeretne kilyukadni.
- Hát… bizony, vannak piszkos fantáziájú férfiak. Azokkal nem is érdemes szóba állni. Mi vett rá, hogy ilyen módon ismerkedj?
- Engem? Nem is tudom. A környezetemben nem ismerek olyan férfit akivel szívesen randiznék és úgy gondoltam, döntsön a vakszerencse - vonja meg vállát - és téged?
- Nekem ez az első… de tényleg! - emeli esküre a kezét - És szerintem az utolsó is - akaratlanul végigpásztáz a lány meztelen vállán a szemével.
- Ügyes - mondja Timi - Mindenkinek ezt mondod? Egyáltalán miért van erre szükséged pont… pont neked?
- Ezt most, hogy érted?
- Hát… jóképű vagy. Beszélni is tudsz, és intelligensnek tűnsz. Mégis ilyen módon ismerkedsz.
- De, hát akkor én is feltehetném ezt a kérdést neked!
- Ó én… - mosolyog újra Timi - az én helyzetem teljesen más.
- Nocsak.
- Ugyan már! Nem vagy vak! Láthatod, hogy kissé… izé, túlsúlyos vagyok.
- Valóban? Ezt eddig nem vettem észre. Felállnál, és megtennéd, hogy körbeforogsz lassan, hogy pontosan megnézzelek?
Timi durcásan néz a férfira. Most komolyan megsértődött.
- Hogy lehetsz ilyen… tapintatlan? - haját hátrarázza, napszemüvege leesik a padlóra. Tamás a gyorsabb, felkapja mielőtt Timi elérné. Az asztal alatt nyújtja át neki, keze véletlenül a lány combjához ér. Az asztal fölött újra felbukkan, széles vigyorral.
- De hiszen te hívtad fel a figyelmem arra, hogy több vagy, mint egy csontos Barbi baba…
A pincér megérkezik a pezsgővel. Timi megbékél. Belátja, hogy Tamásnak igaza van.
A pezsgősüveg tartalmának csökkenésével, egyenes arányban lesznek egyre nyíltabbak, őszintébbek egymással. Timi arca ragyog, mosolyog, kacag ha a fiú valami humoros történettel szórakoztatja. Egy óra múlva együtt hagyják el a kávézót. A pincérek fogadásokat kötnek, hogy vajon hol köt ki ezek után a szimpatikus pár, aki szép borravalót hagyott az asztalon.
A lépcsőház hűvös sötétje jól esik mindkettőjüknek, mikor a zajos, forró utcáról belépnek a régi ház kapuján.
- Erre… - mondja Tamás, és most először megfogja a lány kezét.
- Nem is tudom… - mondja a lány.
- Ugyan már, hiszen nem vagyunk gyerekek. Éljünk a mának! - Tamás odahajol és a félrehajtott hajtincsek mögött, a lány nyakába csókol. Timi megborzong. Igaz is, mi a frászt parázik itt. Kell neki ez a férfi. Most. Aztán, utána mi lesz? Ki tudja...
Nyílik az ajtó. Körülnézni sincs idejük, mert összeér a szájuk. Macska dörgölőzik lábukhoz, ahogy csetlő botló léptekkel a hálószoba felé táncolnak. A függöny meglebben a lehúzott redőnyökön átszökő légáramlattól, ahogy az ajtót kinyitja Tamás. Összeölelkezve csókolóznak, mezítláb állva a parkettán és egyre jobban érzik, ennek most meg kell történnie, bármi is legyen ezután.
Tamás zsebében monoton rezgés hívja fel a figyelmüket a külvilágra, ami sajnos létezik.
A férfi nem engedi el a lányt úgy suttogja a fülébe - Bocsáss meg, ezt fel kell vennem.
Füléhez emeli a telefont miközben Timi egy lépést hátralép és igazgatni kezdi a ruháját. Tamás bólint.
- Rendben, mindjárt megyünk… persze - jelentőségteljesen néz Timire, szája kisfiúsan görbül le, ahogy a telefont visszasüllyeszti a zsebébe.
- Orsika lázas. Azt mondták, menjünk érte.
- Ó szegénykém! Már megint. A múlt hónapban is ez volt. Biztos ez a hülye vírus. Az Ica is mondta, hogy kering most valami az ovikban - Timi sietősen helyrehozza a ruházatát, nagyot sóhajt, mikor Tamás magához húzza.
- De jövő héten már biztos jobban lesz. Akkor lesz újra egy szabadnapom szerdán - kacsint a lányra.
- Oké! Megoldom - mosolyog vissza Timi. - Te menj a gyerekért, én meg hívom a doki nénit, hogy adjon időpontot.
És az élet megy tovább...
LOVAS LANA
A kettős mérce és a limerencia
Attila elitéli, megveti másokban, és bennem is a hazug, ferdítő, maszatoló, sunyítva lapító emberi gyarlóságokat és ezért kerüli. Azért ezt a mondatot ízlelgetnem kellett egy darabig. Elolvastam párszor, hátha a szemem csalt, de nem. Ilyenkor azért értetlenül pislog bennem a buta szőke nő, mert nem értem, hogy Attila melyik bolygón él. Ha lenne eszem, akkor azért megkérdezném tőle, hogy minek számít egy szeretői viszony, amiben épp nyakig benne van, amit épp boldogan élvez, ha nem hazug, ferdítő, maszatoló, sunyítva lapító emberi gyarlóságnak, amit ő annyira elítél és elkerül. Minek számít az, amit ő csinál éppen a feleségével, ha nem pontosan annak, amit ő most épp annyira elítél az én viselkedésemben?
Miért hazudunk? Mert ezt várják el tőlünk? Mert sem mi, sem a másik ember nem tudná befogadni az igazságot. Tele vagyunk ellentmondásokkal, amiket mi magunk sem tudunk önmagunkban sokszor elfogadni, feldolgozni, ezért muszáj hazudni, egyszerűen nehéz elviselni az igazmondás következményeit. Attila nem volt tisztában azzal, hogy mit is tesz éppen, hogy kettős mércével mér. Engem elítél, de saját magában észre sem veszi ugyanazt a viselkedést. Na, ezt aggasztó előjelnek kellett volna tekintenem. De nem tettem, felmentettem megint, mint mindig.
Hányszor mondtam neki, hogy ne építsen misztériumot körém, hányszor mondtam neki, hogy ez veszélyes, hányszor mondtam neki, hogy nem vagyok tökéletes tündérhercegnő, mint aminek elképzel, de meg sem hallotta. Olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel folyamatosan egymást, amiket akartunk a másikban látni, de hogy bennünk van-e? Talán. Remélem.
Amikor megismerkedtünk, akkor mindennap azt éreztük, hogy annyira stimmel minden, hogy képtelenek vagyunk nem egymásra gondolni, nem léteztünk a másik nélkül. A pillangók repkedtek a hasunkban és elképzelni sem tudtuk, hogy ne egymással akarjunk lenni egész nap. Elindultunk egy csúszós lejtőn, aminek az alján a limerencia, azaz a szerelemfüggőség várt csak minket. Ez egy legális drog, ami tényleg olyan veszélyes, mint az igazi drogok, mert kezdetben mennyei magasságai vannak, de ez nem szerelem, hanem egyfajta extrém romantikus megszállottság, ami sokkal intenzívebb és ártalmasabb, mint bármi más. Az ember elveszíti a kapcsolatot a valósággal, hiszen a vonzalmad tárgya tökéletes, de elfelejted, hogy a tökéletesség nem létezik. Éppen ezért a limerencia leginkább akkor üti fel a fejét, amikor távolról rajongsz valakiért, mondjuk egy 1500 km távolságot átívelő szeretői kapcsolatban. Én egyáltalán nem ismertem őt, ő nem ismert engem, sohasem látjuk egymást a hétköznapokban, ezért túl könnyű volt kapcsolódni a másik személyiségének tetszetős részeihez és az ismeretlen részeket kitöltöttük a fantáziaképeinkkel. Mindkettőnkben kialakult a megszállottság kaotikus érzelme, amit a másik idealizált verziója felé tápláltunk.
Az okosok azt mondják, hogy ez egy tudatalatti védekezési mechanizmus, amely a valódi intimitástól való félelmen alapszik. És Attilánál tényleg ez volt a helyzet. Több ilyen „kapcsolata” is volt már, ahol csak rajongott és direkt egy elérhetetlen fantáziába kapaszkodott, mert valahol mélyen tudta, hogy úgysem lehet belőle semmi, ezzel védve magát attól, hogy igazából sebezhetővé váljon. De én ezt nem vettem észre, nem akartam észrevenni, csodát akartam magamnak teremteni egy olyan emberből, aki nem is létezett csak az én fejemben.
Nagyon rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, mert az álomvár, mint egy légvár elkerülhetetlenül össze fog dőlni. A miénknek kezdtek repedezni az alapjai és haladtunk a limerencia értékcsökkenésnek nevezett fázisába, hiszen már harcolnunk kellett magunkkal és egymással azért, hogy életben tartsuk az illúziót, amit a fejünkben egymásról alkottunk. Az én rajongásom szép lassan rohamtempót követelő pánikba csapott át, az övé pedig egyenesen haladt a bűntudat útján a lebukástól való állandóan gyötrő és mérgező sokkos pánikba, ami iszonyúan férfiatlanná tette őt a szememben.
Azt hittük, hogy az a cél, hogy az érzelmek őrülten bódító és lángolóan szenvedélyes elegyét érezzük életünk legmeghatározóbb szerelmi történetében. A tapasztalataink arra determináltak mindkettőnket, hogy csak akkor érzünk igazi nagy szerelmet, ha mindent elsöprően megszállottjaivá válunk a másiknak. Csakhogy a megszállottság ártalmas és hatalmas sérüléseket okoz, mert a magasságok egy idő után nem lesznek elég magasak és állandóan többre vágytunk, majd az addikció szépen lassan átvette az irányítást az életünk felett. Fel kellett volna ismernünk a függőségünket, mert ez már olyan akaratlan rajongás és idealizáció állapota volt, amely szerelemnek tűnt, de valójában annak a legsötétebb oldala, amit a vágyaink tárgyáról szóló tolakodó gondolatok kontrollálnak és melyeket az elutasítástól való félelem és a magány érzése kísér.
Sajnos semmi romantikus nincs a megszállott rajongásban és ezt a mindent elsöprő függést nehéz kordában tartani, de a legnagyobb baj az, hogy képes elvonni a figyelmet totálisan a valóságról, végül pedig az ember egy igazi érzelmi hullámvasút fogságába kerül, amit elnevez karmikus kapcsolatnak. De ez nem más, mint limerencia, vagyis egy rögeszmés és kényszeres rendellenesség az agyban. Folyamatosan a másikon járt az eszünk, függetlenül attól, mit csináltunk éppen, ezzel megnehezítve a saját életünket. Az érzés droggá vált bennünk, aminek magaslatait megállás nélkül kergettük, miközben elkeseredett vágyakozással keveredett, gyötrő érzelmi kilengések színesítették az életünket, és tették szinte lehetetlenné, hogy bármi másra fókuszáljunk a másikon kívül. Az érzés rohadtul kitartó, önkéntelen és ellenáll a külső befolyásnak, miután elkap valakit.
Egy egészséges kapcsolatban amire nekünk esélyünk sem volt − hiszen a szeretői státusz eleve kizárja az egészséges kapcsolatból a mi viszonyunkat −, a kötődés őszinteségen és bizalmon alapul. Nálunk ez csak nyomokban volt tapasztalható. A kapcsolatunk elindult az átalakuláson, ami végül mindkettőnket az érzelmi pokol láthatatlanul mélységes és sötéten fájdalmas Dantei büntetések sodrásába taszított és mindkettőnk személyiségét, életét alapjaiban és örökre megváltoztatta. De addig azért csináltunk még magunknak életre szóló emlékeket, élményeket és kalandokat nem is akár milyeneket…
*(részlet a "Szerelmes vagyok beléd" című regényből)
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
HAIKU - MÁSOD KÉZBŐL
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor - Sapa Brown)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése