MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2023. november 1.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2023. november 1.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
M. KARÁCSONYI BEA
Újszülött holtak
Bizonytalanság,
majd szédülő massza,
és foltérzékenység
- újszülött halott.
Ismeretlen köz,
a közepén kassza.
Mit kell fizetni?
A számláló kattog.
Kóvályognak vér
és almaszag fölött
- anyaméh fejű fák,
testetlen arány -
lesütött szemmel
két születés között,
ahol biblia majdnem,
és Isten talán.
ASBÓTH ANNA
Monokróm tájban
Karmazsin, égő őszi levél lobban fejed ormán.
Fröccsen a skarlát, ajkadon áldás- rád köti tükrét.
Szellő csokra: hajunk közt alszik most a pipacsrét.
Horzsol az imbolygó fények zuhanása. Ahogy dől,
mozdulatukból átlebegő neszek ejtik el csókunk.
Oldódó formák közt békés semmibe válunk.
VASKÓ ÁGI
Őszi Bolero
Úgy jött az ősz
ahogy szokott,
kertek alján
lopakodott,
ezüst harmat
csillant ajkán,
szél muzsika
szólt a lantján.
Úgy jött az ősz
ahogy szokott,
nyár öléből
színt, s fényt lopott.
Fakóvá vált
néma csendben,
bús öreg lett
énekemben.
2023.10.20.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Whisky rendel!
Jú Esz Éj-ből jött haza
néhány hétre Frenki;
akár egy sztár, oly laza,
egy jenki nem senki!
Büszkén rakja az eszét,
mint egy gróf, úgy raccsol,
szégyen a magyar beszéd,
fél-inglisre kapcsol:
„Háudujudú, máj dárling!
Mi a nyúz felétek?”
„Aranylánc és fingör ring
meg bjutifull vétek!”
Bjudira sem jár gyalog,
mindig fenn az orra,
„Whisky rendel!” – fanyalog
a bogácsi borra.
Kint égnek a levelek
pörpölbe meg pinkbe,
bent görlökkel enyeleg
sokcsillagos ingbe’.
Seggén Lévisz farmere,
kojotbőr a csizma,
big mani a partnere –
szeköndhend karizma!
R. HORVÁTH SÁNDOR /SAPA BROWN/
Egyedül
Cirógat a szél,
hegedül.
Vagyok az éjben
egyedül.
Dagad az égbolt,
feketül,
hasa a földre
nehezül.
Holt gyomra korog
a földnek,
hamuval hamut
elfödnek.
Tövis bök, kettő -
ítélet:
Háború, béke
a rémed.
SZÉCSÉNYI CSILLA
Mit ér?
Mit ér a szelídség,
ha a világ dzsungel?
Napot is hálózzák
tekintélyes gőggel.
Ha a kiejtett szó
savba mártott penge,
nap mint nap hadonász,
nincs szeretet benne.
Sírni sem szabad már,
közöny csak az erény,
betonszilárd szívben
egy kavics a remény.
Érintés sem bársony,
pedig az volna jó!
Sebekre gyógyírként
önzetlen adható.
Mit ér a szelídség?
Az erő legjava!
A túl fényes páncélt
örökre lebontja.
MAGLAI BARNABÁS
Néha az is jó
Néha az is jó
Hogy van mit elveszteni
Tetszettvolna engem
Öllel megsegíteni
Venni egy doboz cigarettát
Sálat a nyakamba meleget
Igazítni vállon kabátot
Megnézni néhány verebet
Megdobni kaviccsal kicsivel
Fröcskölni bolond kacajászt
Szépsárral bekenni arcomat
Majd mosdatni hogy beleláss
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Lényegtelenség papírheve
Nem vagyok több,
mint vízpermet árnyéka,
átszitál egy sóhaj könnyű halála,
elhagyja ajkad a szó - Hiába.
Fény hull alá
illat pereg,
Isten tenyere is
beleremeg...
Kockás nyakkendőt köt a felismerés,
fintorog orrán a "vajh mi kevés?"
majd elpöccint laza mozdulattal,
egy papírpalacsinta gombóccal,
az eltalált sarokban halkan megáll,
ott marad estig - mire is vár,
kezemre, tettre, hol a helye,
kihajtogatott papírheve.
Olvasható, még olvasható,
jaj vigye a láng, és égjen ma. Jó?
Hamuíz illata betölt s bár fáj,
ki tudja mit rejtett, vibrál a báj.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Hozzád az út
Teérted mindent felkutattam…
Kereslek szóban, mozdulatban,
görnyedve, fázva, térden állva,
kutatlak, mint egy lázas árva.
Kereslek borban, gyászdalokban -
szívemben mázsás fájdalom van,
magamat csalva, haldokolva,
fetrengek lenn a szürke porba’.
Kifosztott kamra, kong a gyomra!
Talán az álmom visszahoz ma,
s elrepít véled kósza vágyam,
oda, hol annyi vadvirág van,
ahol az út a hegyre kaptat,
ahol az első csókot adtad,
ahol az eskünk égig reppent,
s ahová könnyem gyöngye cseppent.
Nem jössz, de úgyis megkereslek -
akár egy gyermek úgy szeretlek,
épp olyan égi tisztasággal
- ahogy a szél beszél a fákkal -,
s ahogy az Úr vigyázza léptünk -
muszáj még tarka csokrot tépnünk!
Azt hittem látok, mégse láttam,
a legtöbb lépést elhibáztam.
Kereslek mindig; nappal, éjjel,
asszonyi, őrült szenvedéllyel -
többé már biztos nem hibázok,
tudom, hogy újra rád találok
ott, hol az út a hegyre kaptat -
lábnyomod jelnek rajta hagytad,
s elvezet hozzád. Nem hibáztatsz,
megbocsájtok, s te megbocsájtasz.
ÉLES ANETT
Ablakok
Belesuttog lágyan a fülembe az ősz.
átsuhan az álmos utcán, elsodorva
a nyár avarban rejtező minden ízét,
Balaton színét szőlőszemekbe zárva
kis kortyonként önt az élet poharába
minden édes, aranyló, megáldott percet.
Tompa fények nyúlnak árnyékkal az úton,
csupasz vállamon pihen már a pillanat,
kopott a macskakő, az utca hallgatag,
kezemen tündöklőn a holdvilág ragyog,
és nyílnak már, nyílnak az égi ablakok.
Mögöttük szépen cseng az öröklét zene,
nem hervad el a rózsa, tüskéje sem szúr,
ott fent a mély sötétkék mindig csak azúr,
ezernyi vágy sem lobog többé szüntelen,
felhőpaplan lágy ölében csilingelő
csillagok közt az égi béke végtelen.
*
Mátrix
Szánkra olvad a pillanat,
végtelent álmodik a vágy,
örökkévalóság időnk
forró fénysugárban úszik,
fürdenek az órák, percek,
az évek, és nem is tudom,
mennyi minden lebeg köztünk,
sűrűsödik egy kis pontba,
melybe most belezuhanunk,
a valóság ki tudja, mi.
Talán mi magunk sem vagyunk.
STÁBEL REZSŐ
Mindig változik
Hangulatunk olyan változó
mint ahogy tél fullad tavaszba,
ősz tűnik fagyokba álmodón
s a nyár hőt visz az éledő illatba.
Kedvünk ha elhamvad a holnapban,
vágyat ver a szeles hideg eső,
bút feledtet mikor fényt látni a napban
s hisszük hogy velünk az ősi erő.
Lüktető az élet, egy örvény sodor,
állandód nincs talán csak a szeretet,
fosztogatják ezt is hűvös pókerarcok,
csontig hatoló szenvtelen érdekek.
VINCZE ANDREA VICTÓRIA
Didergő
A házakon hólyagos foltot hagy az eső,
a kertekben a fű csak árnyéka a zöld,
nyári ragyogásnak,
szikrázhat a fény a felhők tetején,
de hideg sóhajával november a lelkünk
közepébe támad.
Lábamon bélelt bakancs,
álmos, meleg, sáros és nehéz,
didereg a bőr a vékony csontokon,
a sálam a kabátba kapaszkodva is kevés…
Míg október
lassan elhordja az élet utolsó csokrait,
még ámít a túlérett gyümölcs a fán,
de lehullik,
megposhad
és a dermesztő széllel végleg eltűnik.
A színek bánat-szürke ruhába bújva
kísérik a hirtelen elenyésző hamvakat,
s október sárga-vörös szívén
nem marad más csak egy mélybarna lakat…
2023, október
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Lombok alatt
Akár ében hópihék
hangtalan pilinkél
a kormos este
a fák koronája felett,
fázós tücsökzenét
rejteget ölén a néma rét,
és pipacspendelyeken
reszket a hűvös szél.
Csendet tereget
a létezés, és holdharmatot
présel rőt kontúrokkal
festett levelekre
az ősz kérges keze,
a bolyhos csillagok
ezüst szálai rést ütnek
szürke felhők dundi testén,
eső esik, ázik a csend,
csend alatt a mező,
sárgul a rét, s végül
pőre vállakkal állnak a fák,
eltemetett nyár szunnyad
a lehullott lombok alatt.
OROSZVÁRI KATALIN
Őszi este
Csillagok csillanak
ezüstben a falon.
Redőnyöm résein
játszani hív a Hold.
Ringatón táncot lejt,
szél támad, reszketeg.
Megbúvik, bekacsint,
fényévnyi sejtelem.
Lepedő ráncain
gyűrt selyem lesz arcom,
úgy őrzi álmaim,
elsimult óhajon.
Párnába fúlt sóhaj
másnappal vezekli,
de enyém, ezt már el
senki nem veheti.
Csendbe bújt a kis kert,
az ablak még nyitva.
Csakazértisnyárvan,
pedig nincs már szirma.
Kihűlhet a szoba -
ez is csak egy frázis:
magamat szeretve
betakar majd más is.
GYENGE ILDIKÓ
Szeress!
Ahogy patak árad medrében,
úgy te bennem hömpölyögj!
Vadul, simulj, ölelj, zúgj!
Majd, mint a naplemente a
tengeren - csendben belém bújj!
Legyen létedtől, mint a bortól,
részeg a fejem,
kezed, mint térkép –
vezesse szívem.
Zeneként szóljon a szél,
tavaszi virágként pompázzon
az őszi levél!
Léptem, alatta olvadjon a hó,
legyek nagyon vidám és őrülten kacagó.
Szeress úgy, hogy ne tudjam ki vagyok,
csak pillanat legyen,
nem holnap s tegnapok!
Feledjek mindent mi fáj,
veled legyek, széllel szörfölő,
szabad madár.
TÓTH ANDREA ~ REA
Örök csend
Némaságba burkolózva
Hajolnék zúgó mellkasodra
Rezegnék bordáid megett
Mint őszbe hullt gesztenye-levelek
Tartalak ahogy paréj a zöldet
Tavak a nyugvó csónakot de
Hiába hívlak erővel is
Te azt válasz nélkül hagyod
Elhervadt virág egy zord fakeretben
Kövek közt szétmálló sóhajok
Mondd hogy bírod el a sötét-mélyet
Ha feletted sír a csillagod?
THAMÁSSY NAGY GÉZA
Kirándulunk
te onnan valahonnan
én meg innen indulok
és kézfogva megyünk
boldogan valamerre
hátra sem nézve
élvezni a mai napot
ma kirándulunk
sárgán hulló levelekre
nevetve taposunk
és táncra perdülünk
ma ne mondj nemet
hisz ez a mi napunk
nem sietünk
plédet terítek a mezőn
bújj hozzám mert
virággal hintelek és
együtt számoljuk majd
égen a csillagot
csókkal ébressz
ha csak álmodom
DOBROSI ANDREA
Sírok
Sírok.
A magány harcosai.
Kinek márvány,
kinek korhadt kereszt -
krizantém,
művirág,
őszirózsák valamennyi,
időtlen időkben mohák,
mécsesek.
(A temető temető,
vagy csak ott nyugszik
az emlékezet?)
Sírok…
Értetek!
TAMÁS ANDREA
Leheletnyi élet
A test a léleknek a hangszere,
használja, a húrjait pengeti,
általa lesz megismerhetővé,
nélküle a hangszer nem működik.
Eljátssza az élet szimfóniáját,
majd egy lehetettel eltávozik,
egy leheletnyi lélek az élet,
s az élet terhe alatt változik.
Tanul, mert tanulni jött a Földre,
gyakran sír, fáj, mosolyog vagy nevet,
olykor hirtelen, máskor meg nyögve
beleolvad a túlvilági csöndbe.
TOTH ENIKŐ
Apámhoz
Szeretnék hálát adó szavakkal
szólni, tehozzád - drága, jó Apám,
megköszönni a sok szépet és jót,
amiért értünk sokszor izzadtál.
Ám nincsenek erre szavak, még nem
születtek meg, szegény a gondolat,
mely áldozataidhoz felemel,
megcsókolnám százszor lábnyomodat.
Ó bárcsak itt lehetnél velem most,
dolgos kezedre sírnék örömet,
ha már nem is tudnék szólni hozzád,
- értenél és törölnéd könnyemet.
Messze vagy, a Csillagvárosban laksz,
hol, azt mesélik nincsen fájdalom,
figyelsz rám, átölelsz fény-karoddal,
Te lettél - éjben, legszebb csillagom.
Láthatod, hányszor gondolok reád,
nem felejtem el azt ki felnevelt,
kérdésemre, hogy miért mentél el,
sem az idő, sem a gyász nem felelt.
BURI ALEXANDRA
Hogyan mondhatnám "Ég veled!"?
Régi emlék, sokat már befedett
Évek homálya, de vannak képek,
Mikre élesebb kontrasztot festett
Szeretetpennájával az élet.
Nagyapám fején már nyomot hagyott
Az idő, hajában megült a dér,
Szánkónkra meleg takarót rakott,
Mikor ridegen köszöntött a tél.
Hajnalban a nap az úton érte,
A dolgos ember soha nem henyél.
Korán ment boltba, hogy legyen végre
Kakaónk mellé friss, ropogós kenyér.
Olykor borvirág bimbózott arcán,
Ha vizsgálta a pohár fenekét.
Nem is enni gyűjtötte az almát,
Az íze a cefrébe kellett még.
Elszálltak feje felett az évek,
Iskolába már nem kísér minket.
Karját fogva mellette én lépek,
Szemében látom, megtört a tekintet.
Homályt húzott szemére az élet,
Ellopta a szeretett arcokat.
Végül négy fal közé zárta végleg,
De hősként állta mind a harcokat.
Mégis többet kapott, mint remélt,
Néha láttam, könny áztatja szemét,
Nem vágyott sokra, egyszerűen élt.
Hálával kulcsolta imára kezét.
Üres ágy mellett némák a szavak,
Tűrni, ha fáj, mégis a tagadás
Felüvölt, leomlanak a falak.
Szívbe karcolt, sajgó rianás.
Búcsúzni kellene, de hogy tegyem?
Még látom, még hallom, csak a képzelet
Játszik. Többé át már nem ölelem.
Mégis... Hogyan mondhatnám: "Ég veled!"?
***
Megannyi emlék, miket megsarcolt
Az idő mára, de vannak képek,
Mikre erősebb vonalakat karcolt
Gyásznak ében tollával az élet.
MOLNÁR GÁL IRÉN
Október
mint lépből pergő
mézzé étett
virág- lélek,
úgy folyik le
ágak celláin
az októberi nap,
melegít még,
dús fürtökben
édes levet érlel,
rajta színes pille
nedűt kóstolgat...
szél se lebben,
horizontra festett
akvarell a táj,
áll moccanatlan,
mintha attól félne,
földre zuhan ha
átrepül kékjén
egy madár...
GÁLL JÚLIA
Elmúlásunk
Ó azok a fiatal évek,
mily lazák voltunk és boldogok,
nem gondoltuk, hogy leszünk vének
s a halál a közelben itt bolyong.
Jönnék az utcádba kedves
jaj, te már rég nem vagy itt,
de tudd, a napom oly kevés
ezért egy virágot hagyok itt.
Ha este a csillagok ragyogása
bearanyozza szirmait,
megszólal szívem csalogánya,
érzed a csókom, mi felvidít.
Másik életben ha találkozunk,
újra tervezzük dolgaink,
amit itt a földön kihagytunk,
majd beteljesítjük vágyaink.
KONDRA KATALIN
Álláspont
Mindent csak most tanulgatok
le vagyok maradva ezer évvel
amit ma tanulok holnapra elavul
új tudással lesz tele az éter.
Mióta az internet az ablak
ömlik be a sok információ
mindenki hiszi tud mindent
egymást öli sokféle náció
Célunk egy karnyújtásra van
de senki semmit nem ér el
pedig a távolság nincs távolabb
nem változott a kilométer.
Csillagos égbolt sem határ
s ha nem tilt le egy illető
a hogy éljre nincs szabály
minden nyomon követhető.
2022. október végén
BÖRZSÖNYI ERIKA
Régi arcok
Úgy örülök, hogy megtaláltuk egymást
itt a virtualitásban! - Írja nekem az
ismeretlen arcú nő, akivel valamikor
régen kedveltük egymást. Több évtizede
tán, de én balga még mindig hiszek
abban, hogy régi barátságok feléleszthetők
egy találkozással, ezt írom hát neki válaszképpen:
valóban jó lenne találkozni! Ám a dolog ennyiben
marad, mert az ismeretlen arcú nő csupán
ismerőseinek számát gyarapítja velem, de érzem,
amit még nem tudok, csak tudni vélek: nem írunk
egymásnak, és nem fogunk találkozni sem, mert
elkopott köztünk a kötőanyag, a szeretet, ami már
csak a múltban létezett, és nekem végre tudomásul
kellene vennem, hogy a kihűlt barátságok már nem
élednek fel sosem, akárcsak a szerelem. Örökös a
múlt idő, már nem találjuk az utat egymás felé.
Szomorúság fog el, míg felidézem magamban a régi
arcokat, találkozásokat, melyeket betemetett az IDŐ.
2023 10 17
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Strigulázva
Az infúzióként csepegtett
kábulatból, kínból kivezető sztráda,
és a kerülő út roppant távolsága
rútnak nevel, és semmivé foszló
álmok temetőjét hízlalja bennem.
Vétséget strigulázva
szürke lapra feszül a csend,
a ’felesleges áru’
levegőtlensége porzik.
*
énidő
ébredni hajnali széllel,
a pirosló éggel,
az álmoknak eltűnni éjjel,
majd főzni a kávét,
foltozni a rendet,
torokból ordítani a csendet,
alsó, felső, és király
cipő, táska,
reggeltől estig
kémlelőnyílásból szemléző magányba
fojtani a percet
és meddő törvényből
kapálni a kertet,
festett képeket
ragadt cukorfoltról
lopni viaszos vásznon
és kertelni, perelni, terelni
a beteges csendet,
telítve az űrrel,
24-ben bámul én-időt
az óra
2023.07.24
VERS - MÁSOD KÉZBŐL
ANDRÁSSY RÉKA
Összefonódva
A kocsimban ültem, kint esett az eső, mindenen szürke árnyék.
Indulnom kellett volna, de mintha még valamire várnék,
úgy ültem ott, mozdulatlan, az eső halkan dobolt a tetőn,
s én átadtam magam a pillanatnak, csak voltam megengedőn.
Kint a lakótelep egyforma kockái, dobozba zárt életek,
magunkba vagyunk legjobban bezárva, gondoltam, de lehet, hogy tévedek,
aztán hirtelen időtlenné nőtt a pillanat, néha mostanában megesik,
végtelenbe tágul a tér azokban, kik a választ legbelül keresik.
Hát így ültem ott, megadva magam, történjen bármi,
jó így ebben a kitágult téridőben semmire se várni,
mikor egy néni tipegett el előttem, sárga esernyője alá bújva,
kilátszott kabátja alól vasalt ruhájának ujja,
hullámos, fehér haja szépen összefogva,
ahogy az élet a dolgokat szálanként összefonja
- s végül rá kell jönnünk, hogy mind egyek vagyunk
s hogy semmire nem megyünk egyedül, magunk -,
szóval ment a néni s egyszer csak pont előttem megtorpant, mint ki lát
maga előtt valami mások által láthatatlan akadályt.
Nézte a semmit, de lehet csak én voltam vak akkor,
vagy vele űzött tréfát a részvétlen agg kor,
mindenesetre megállt, a pillanatba fagyva,
valamit motyogott, aztán legyintett, hagyva
maga mögött mit el kell hagyni, hogy haladni lehessen,
tanulni kell lépni és hogy az ember élni szeressen,
azt is tanulni kell mindig, gyakorolni élni szeretni,
főleg annak, kit nem tanított meg rá se anyja, se apja, se Istene, se senki...
Aztán a pillanat kiengedett s a néni, mint ki álomból ébred felocsúdva,
megigazította haját és elindult újra.
Sárga esernyőjét még sokáig néztem,
kis bicegő napocska a betonszürkeségben,
és átjárt a létezésnek valami sodró, fenséges mámora,
hogy bár mögöttem múltam süppedő lábnyoma,
mindig léphetek előre, van saját Napom és Holdam,
egyszerre vagyok az, kivé válok s az is, aki voltam.
Így ültem még hosszú percekig, hálás szívvel köszönve mindent.
Aztán elindultam én is, de megőriztem itt bent
a szívem tájékán mit megtanultam.
Tudom, hogy jelenemben ott van a múltam,
de nem vagyok már szomorú foglya,
a megértés a szálakat végül összefonja.
Pont ahogy a néni fehér hajában az ezüst szálak összekapaszkodnak szépen,
pont úgy fonódik jelenné a múlt és minden értem történik. Értem!
MAJOR PETRA
Zúgás
Gerinc mentén zúg egy folyam
- ha most nem is érzed,
ráeszmélhetsz, valahányszor
mások szemét nézed,
mert bármilyen a tekintet,
a folyam medrét vájja,
de másképp zúg, ha gleccser,
és másképp, mikor láva.
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Fényben várok
Gyűrt sárgán sóhajt a rét
foszló papiros,
szirmokat tép a nyers szél
pőre pipacsok,
tornyokat épít az ég
kövér fellegek,
fák alatt sovány árnyék
padon emlékek,
ág közt silbakol a fény
őriz engemet,
itt várok rád örökké
lámpásod leszek.
VASKÓ ÁGI
November
November mint a rőt vad őz,
puhán lépked, majd elidőz
vén erdők alján, réteken,
s avarral ágyaz félszegen.
November szeme könnyező,
ólmos ég sírta könnyeső
oson át falun, városon,
mélázva nyári lábnyomon.
November ajkán hárfadal,
mely ledér széllel táncra csal
csenevész bokrot, gyönge fát,
törékeny múltat, s lágy imát.
November karja nyirkos ág,
s ha dér csókolja bíborát,
nincsen szívében semmi félsz,
fagyos levéllel halni kész.
R. HORVÁTH SÁNDOR /SAPA BROWN/
Ablakok
Ülök a lépcsőn, hallgatok,
velem szemben ablakok
szárnyai nyílnak a mennyre:
Maradni? Menni? Merre?
Harsan az ének, szabadság,
- lehet enyém is manapság,
egy tű ad reményt, vagy a mély:
Maradni? Menni? Mi a cél?
Én tudom, hogy látod,
én tudom, hogy érzed,
hogy nekem ez rég nem játék,
de lehet, hogy meg se érted.
Az arcomat nézd csak,
pont ezernyi pontban,
rajta hasad csak az élet,
de lehet, hogy meg se érted.
Nagyobb a félsz is egyedül,
tudva mi van legbelül,
mikor eldöntöm, hogy kell-e:
Maradni? Menni? Merre?
Félek a gyönyör lankatag,
elvész úgy, mint az almaszag.
Repülnék, járnék a hitben,
tarts meg, ha tudsz engem Isten.
Én tudom, hogy látod,
én tudom, hogy érzed,
hogy nekem ez rég nem játék,
de lehet, hogy meg se érted.
Az arcomat nézd csak,
pont ezernyi pontban,
rajta hasad csak az élet
de lehet, hogy meg se érted.
Fekszem a kövön, hallgatok,
felettem zárt ablakok
üvegén kéznyom: szabad vagy.
Biztosan így akartad?
NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS
BRAUN KRISZTINA
Vadhajtás
- Gyere, Melinda! Egy család látni szeretne - a nevelőnő próbál könnyed mosolyt erőltetni az arcára, de
azonnal ráfagy, ahogy meglátja a tekintetem.
- NEM vagyok Melinda! - sziszegem az arcába - Mindenki tudja, hogy Mel vagyok, és semmi kedvem
találkozni hülye családokkal - fordulok a fal felé az ágyamon, és ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést.
A többiek már kint vannak az udvaron. Hallom ahogy zsibongnak, jókedvűen. Hogy is lehetnek ilyen
vidámak?
- Ugyan, ugyan Mel - nyomja meg a nevemnél a hangsúlyt - meglátod, igazán kedves emberek.
- Mi a francért mutogatják a képemet idegeneknek? Mi vagyok én? Valami kibaszott árucikk a
kirakatban? - morgom, vissza se fordulva.
Háromszor vittek el, különböző nevelőszülők. Nagycsaládosok, gyerekre vágyók, vagy olyanok, akik
ezzel akarták bizonyítani a külvilágnak, hogy ők jó emberek. Mindháromszor visszahoztak, baromi
gyorsan. És vissza sem néztek. Mondjuk én sem tettem sokat, hogy megkedveljenek. De egyszerűen
utálom a negédes, putyulgatós, vagy kioktatós, majd én megnevelem stílusú anyukákat, és apukákat.
Főleg az új testvérkéket, akik az anyjuk kérésére próbálnak kedvesek lenni velem, de négyszemközt
tudtomra adják, hogy nehogy azt higyjem, hogy egy koszos lelenccel együtt akarnak élni. Ilyenkor vagy
orrba vágom, vagy szembeköpöm az új tesót. Az meg zokogva megy az anyjához, aki persze, hogy az ő
pártját állja. Na és, amikor leeresztettem az akvárium vizét a méregdrága japán harcoshalak alól? Másnap
már itt aludtam. Meg amikor felküldtem apucit a tetőre, mert azt mondtam, hogy láttam a lcicát, amit
előző nap óta hiába kerestek. Aztán kivettem a létrát, mikor már fent egyensúlyozott a pasas. Akkor
kaptam két nagy pofont, és mikor tökön rúgtam, még neki állt feljebb. Ott se voltam három napnál
tovább. Hányok már ezektől, de tényleg.
- Hogy beszélsz? - keményedett meg a nevelőnõ hangja. - Szedd össze magad és gyere, mert különben
jövő héten visznek egy másik otthonba. Tudod, hogy itt nincs sokáig maradásod. Elég sok van a
rovásodon, kishölgy!
- Menj a picsába! - fordulok meg, és ugyanazzal a mozdulattal becsúsztatom a lábam a kitaposott
tornacipőmbe. Gyilkos tekintettel megyek ki mellette a folyosóra.
- Ez a beszéd! - húzza be mögöttem az ajtót, és a vállamra teszi kezét, úgy kísér. Kirántom magam a
meleg kéz alól, kapucnim a fejemre rántom és megszaporázom lépteim. Összeszorítom az ajkam mikor a
szobába lépek, és úgy hordozom körbe a tekintetem az ott lévőkön, mint egy vad párduc. Legalábbis azt
hiszem, úgy nézek ki. Az igazgatónő ül széles íróasztala mögött, szembe vele a két fiatal férfi felpattan
beléptemkor. Az egyik, a szőke hajú, elmosolyodik és azonnal leguggol, hogy szemmagasságban legyek
vele. A másik, egy sötét hajú, morcosabb kinézetű a háta mögött áll, kezét zsebredugva méreget, de az ő
szemében is mosoly bújkál. Az egyikről a másikra kapom a tekintetem, kissé értetlenül, mert nem látom a
CSALÁD-ot, akit a nevelőnő emlegetett.
- Szóval - szólal meg végül az igazgatónő - Ő itt “Mel”, teljes életnagyságában. Jó napjuk van - kuncog,
mint aki valami vicceset akar mondani - mert ide fáradt a kisasszony. Sok esetben ki sem lehet robbantani
a közös hálóból - majd rám néz - Mondj valamit kislányom.
- Ja - fordulok körbe kitárt karokkal - kibaszott jól nézzenek meg.
A szőke pasas, aki előttem guggol, lehajtott fejjel próbál nem felröhögni a viselkedésem láttán. A két
nevelőnő szemforgatva néz össze, a barna mogorva külsejű megszólal.
- Mit szólnál egy ismerkedős hétvégéhez, Mel? - Értetlenül nézek, hol az egyikre, hol a másikra. Szóval,
ők a CSALÁD? Akik haza akarnak ENGEM vinni?
- Van más választásom? - kérdem pökhendi hangon.
- Nincs - szólal meg az igazgatónő és a nevelőnő egyszerre.
- Azért elolvasták az előéletem, ugye? - hangom felnőttesen cseng. Akárha egy üzleti tárgyaláson
lennénk.
A barna hajú az igazgatónőhöz fordul.
- Azt mondta, nyolc éves?
- Annyi - mondja a nő szűkszavúan.
A szőke nem veszi le rólam tekintetét, úgy mondja.
- Én hét éves voltam, amikor kikerültem innen.
- Én tizenkettő - szólal meg a barna.
- Most sírnom kéne a meghatottságtól? Remélem, nem fakadtok dalra? - jegyzem meg cinikus hangon.
Magamban kérdések millióit fogalmazom, de egyet sem teszek fel. Csak nézek a két pasasra, akik úgy
látszik egy párt alkotnak, de valahogy ez egyáltalán nem zavar. És bár nem mutatom, de rohadtul
imponál, hogy ők is innen kerültek ki.
Egyszerre nevetnek fel, és a szőke hajú, leseggel a padlóra nevettében.
- Na, ha befejeztétek, akkor szóljatok! - fordulok ki a szobából, és indulok a közös háló felé, hogy
összecuccoljak. A szívem zakatol, franc tudja, miért. Olyan jó lenne, ha most az egyszer nem kerülnék ide
vissza.
TÓTH GABRIELLA (TOGA)
Hogy vagy?
Sára. Talán kicsit beteg, talán fóbia gyötri, talán némi autizmus szorult bele, talán gyenge, talán …bármi. De tudja jól, hogy az őrült némaságban csak rosszabb lesz, de tudja jól azt is, hogy a valódinak tűnő kérdések mögött - hogy vagy?- csupán az illem kérdezősködik, messze járó gondolatok futnak közben a szomszédról, a következő dalról, a rádióról, az elnyomott csikkről, a kiürült pohárról, a leégett pörköltről, a rozsdás ígéretekről, a lyukas cipőről, a be nem teljesült álmokról, a híradásokról, a főtéri lámpákról, az egérméreg hatásfokáról, a befőtt romlásáról, a felmosó vödör hasznosságáról, a vasaló embert próbáló súlyáról, a kenyér áráról, a tepsis hurkáról, a legújabb könyvről, a mezről, amit a focicsapat kapott, a hamburgerről, amit harminc éve ettünk, a szoknyáról, melyből rég kilógott a …., és a versről, amit nem értünk, vagy mégis, és a múltról, mely elvett és adott, és a jövőről, mely talán nincs is.
–Hogy vagy?
Igen, Sára talán elmondhatná, ami nyomja. Talán beszélhetne, talán nyithatná a száját. Talán a meddő percekből kitörve új útra lelne, talán a fakóság mögött újra élne, és talán az állkapcsában rejlő görcs, a gyomrában feszülő ideg, és a visszatartott hányinger gúnyos fintorát letörölhetné, és akkor, csakis akkor megértenék végre, hogy a „hogy vagy?”- ra csak őszintén érdemes, ha érdemes, akit kérdeznek, és aki kérdez.
- Hogy vagy?
És Sára már tudja, hogy a vécé kacsa kifogyott, a ruhák mosásban, a hörcsög prüszköl, a hal meg tátog, a jog, amolyan sáncjog, hogy a várat védje, de a Terus térde recseg, és a köpenyt állandóan mossák, hogy a szultán lányát elvette Tarik, és lement a paprika ára, holnap lecsó lesz, és ha esik, az ereszen kopog, és a leveshez négy deci víz kell, és pihenj, mert reggel csörög a vekker.
- Hogy vagy? Épp mennem kell, majd holnap.
Csend van.
A szájzár feszül. Egy fél alma sem ment le. Feladta végül.
Toga
2023.07.04.
HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése