Versválogatás a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal állandó szerzőitől
Immáron másfél éve, hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában.
Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az ott megjelent írásokból válogattunk.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az ott megjelent írásokból válogattunk.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!
VERS
KOVÁCS DANIELA
A Szépség Koldusának
Hány kusza álom sompolygott melletted,
de sose jutottál messzebb a vágynál,
s bár harminckét nyár szépsége megejtett,
ugyanannyi telet keresztülfáztál.
Mily parányi csöpp volt, amire vágytál,
mégse váltotta valóra azt senki,
míg te egymillió lelket tápláltál,
tiédet nem tudták viszontszeretni.
De úgy hordtad bölcs türelmedet végig,
mint Krisztus hordta a töviskoronát,
s hiába gázoltál bánatban térdig,
szívedre húztad a világ nyomorát.
Hamvas tenyered nem szorult ökölbe,
míg fogukat fenték rád a nagy urak,
ha be is fogtak álnok, buta pörbe,
csak nemes lelkedet vitted tanúnak.
Jaj, ma hogy óvnának, hogy védenének,
most, hogy mindörökké fogva tart a rög,
habár jól tudom, ma se értenének,
hisz nem te kiáltasz, a föld dübörög.
MILLEI LAJOS
Óhatatlan
Kapaszkodom, nézek fel a szirtre,
lábamat a múlt indája marja,
kötelednek telik még a hitre,
de csak megtart, húzni nem akarja.
Kúszni kéne foggal és körömmel,
megfogódzni, hisz a kötél várja,
felmászni, és élvezni örömmel,
ahogy harsog az élet fanfárja.
Mosolyodtól reményem megszédül,
százszor halt el már a biztatása.
Minek álom, ha úgyis megvénül?
Minden életnek halál a társa.
Asztalához hív a csend
Asztalához hív a csend:
legyen ma az este hallgatag,
ha magamat belőled kirekesztve,
magamon kívül hagytalak.
Szétfolyt a bor, a pohár üres,
s hajnalban szürke, fakó a fény.
Szorongva ébred bennem a másnap,
hitétől fosztva koldul a vér.
A remény voltál, az ébredés,
a múlandóságtól szabadító szó,
buja mozdulatomra a késztetés,
a lázadást áhító béklyó.
De legyen az este hallgatag,
ha magamat belőled kirekesztve,
magamon kívül hagytalak.
Arctalan álom űz…
Rongytakaróm vagy.
fagyos, forró
két hasonlat között hozzád bújok élni
megfagyott a világ jobb lenne nem félni
cserépszívembe már beleégtél rendre
hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre
gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal
a híd alatt alszom betakarsz papírral
karton az ég s a menny sztaniolos álom
csillagokként fogy el rajta minden lábnyom
A fotót készítette: Weber Kristof
Verseny utca
Lassan és szürkén folyt haza az út
fáradt autók lassú tükrében.
Párhuzamos cédrusok
íratlan ágai levelekre várva,
halkan és tompán fújt bele a szél.
A Verseny utca sajgó térdízület,
ponyvaszárnyú ménesek
hazafelé dobogó vágtatása.
Körforgás
Utca vagyok, rajtam kocsit toltak,
felsepertek, pedig tiszta voltam.
Felbontottak, mert eltörött a szív,
Te vagy, ki ismét dobogni tanít.
Hegylánc vagyok, míg átölellek én,
megvédelek, mert itt leszek, ne félj.
Rajtam indáim örökké élnek,
karjaimmal épp az égig érek.
Szellő vagyok, mint gyengéd simítás,
hosszú ölelés, kacér kacsintás,
labirintus. A végén menedék.
Együtt megtaláljuk. Csak Te meg én.
Forrás vagyok, mi folyammá szédül.
Tenger leszek, így eltűnök végül.
Testem harmatként arcodra cseppen,
Életre kelek a közeledben.
célKereszt
Tiéd a világ,
Vedd minden kincsét –
Benne mi fénylik:
Fényed az;
Tépd le az anyag
Csalfa bilincsét –
Hited legyen rá
Sebtapasz.
Hidd, ami éltet
Szívedbe zárván;
Keresd az úton
Célodat,
Fürödj a fényben –
Léted oltárán
Te magad légy az
Áldozat.
Elhagyatnak
Lám, elhagyattak végül mindenek,
csillagmorzsára gyűlnek a legyek.
Puszta irgalom? Az is önjelölt,
apám gallérján reng az anyaföld.
Láttam az Istent, szeme almazöld,
ajkain viasz, velem sem pörölt.
Vakvágányra dőlt, teli állomás,
élethű, mint egy baljós látomás.
Fohászokból gyűlt szeméttelepen
rozsdás szögekbe mártom a sebem.
Szemem sarkában kibomlik az ég,
bábeli fénye olcsó menedék.
Keresztülömlik repedt házfalon,
szívből buggyanhat így a fájdalom.
Mikor már minden kétséggel teli,
szabad az embert megfeszíteni?
Apám csuklója vállamra kövült,
mandzsettagombja három fele tört.
Egy a földbe hullt, kő lett belőle,
másik virágként hasadt a kőbe.
Mégis azt félem, amit rám hagyott
szememből vájom vele a napot.
Innentől talán semmi sem muszáj,
meztelen csöndnek pokróca a táj.
Tündérrózsákat szomjazó tavak
fojtják a hínárt, horgot nyelt halat.
Sírva hajlanak meggyfa ágai,
keresztet vetnek rajtam árnyai.
Gerleszárny ívén hasad a homály,
jószággal teli lángol a hodály.
Minden mozdulás kegyelemdöfés,
kardvirág szirma tiszta élű kés.
Világ virága sárból nőtt vadon,
isten lábnyomát kézzel takarom.
S belepusztulni akkor sem lehet,
ha elhagyatnak akkor mindenek.
Az angyal
Sorompók merednek elborult égnek
Játékos villámok rebbennek szét
Illatod mákony, vagy néha beléndek
Ládánkban űr van és némi szemét
Faragott ceruzát lóbál a jelen
Visszhangos műhelye sovány vagyon
Arcokat rajzolgat, gyümölcsöt terem
Torz képet satíroz papírlapon
Jegenyék merednek áradó vízre
Félember horgászik, hullámot lát
Halászlé rotyoghat, csípős az íze
Estére elkél az esőkabát
Túloldalt váratlan kacagás támad
Szerelmes párokat csábít egy kéj
Csukd be a szemed és nyisd ki a szádat
Hallgatlak, hallgatlak, kérlek, beszélj
Kémények merednek erőmű szélén
Lapuló füstöket tükröz a tó
Sámliján pihenve álmosan két vén
harisnyát stoppol az Örökvaló
Villamos kocsikon döcögő napok
Kicsorbult tányéron édes falat
Látod-e glóriám, örökké ragyog
Lázadó börtönben mindent szabad
Mennyből az angyalka eljött a földre
Légies küldetés, ördögi kör
Közmunkás szerszámát kapta örökbe
Mélabús mosollyal utcát söpör
A semmi tornya
Másképp jár a hit, a tett
kifordultan megfelelt,
nekem, neked, bárki másnak
akárkinek jó kabátnak,
felöltöttem, de lehámlott,
kezem között széjjelmállott,
felfeslett - de hol a cérna
megvarratlan volta - holta:
összerogy, ropog, kopog,
megszáradtan imbolyog,
esőtlenül ki nem hajthat,
kóbor iga, otthont bontat
velem, veled bárki mással,
értetlen vak fejrázással,
most leülj, ne menekülj,
megállt imát hegedülj,
ábrándimát kitalálva,
űrből kovácsolt az álma,
neki is, meg neked is,
lehetne tán nekem is...
ZAJÁCZ EDINA
Marasztaló
Mondd, hova sietsz mellőlem göndör fürtjeiddel,
rügysirató nyarat sose látott tavasz,
mintha éppen a sárga csontú Napot kergetnéd,
ahogy felhői mögül a halálra klikkel,
már megint elvitt valakit.
Mondd, hova sietsz mellőlem karcsú derekú lány,
ugyanúgy félhold ívű melledre omlik a hajad,
mint amikor először láttam meg a tükörben
vadgesztenye-virággá szelidűlt szemed országútján
elbotlani az Isteneket.
Mondd, hova sietsz mellőlem gerleszárnyú szerelem,
tegnap úgy aludtál térdemen akár a háborús hősök,
hazavágyó homlokod és tenyerem között béke volt,
és megnyertél minden harc nélküli csatát nekem.
Egy lobbanásnyit maradhatnál még.
Nincstelen
Középúton, a semmin át,
kettőjüknek jut egy kabát,
apró lábakon, nagy cipő,
amit az öccsének majd kinő,
szemükben parázsló tűz ragyog,
sovánnyá testesült angyalok,
elosztják az utolsó szendvicset,
mesélnének, de nincs kinek,
játékuk pajkos, szer-telen,
a szomszéd kertjében fű terem,
cannabis illatot hord a szél,
a bajokról senki nem beszél,
kényszeres vigyor, a kényszer úr,
arcodba nevet, majd hátba szúr,
párokban rúgják az út porát,
észre sem veszik : nincs tovább...
Gondolatok
(írás kontra kritika)
egy hangom van
vagy több
szitaszövetből
szőtt köd
netán páncéltalan
testem hagyom
hogy faragja bárki
szabadon
betűk kanyarognak
tollamból kényesen
vagy történetem
mesélem
kicsit véresen
ki tudja
ki érti
mindenki
a saját versét érzi
könnyedén
borít bárki leplet
tör ízekre
kedvet
néhány jól
irányzott lövés
és betalál
a döfés
de akkor minek
szántom az ívet
kacatot firkálok
naponta halomba
lomtalanításkor elviszi
egy iskolai csorda
nem tartalomra
súlyra
VII. szonett
Ánizs-illat jár szunnyadó szobámban,
Lámpásom is csak egy szikrányit villan,
Odakint két kabóca zenél párban,
Míg a Hold tánca arcomról elillan.
Botladozik még párat lusta szemem,
Alig néhány perc, s éjfélt üt az óra,
Ringat minden, mi nappal történt velem
Idill-hajnalom hűvös csókja óta.
Nektáríz ajkamon, még nem alhatok,
Gyerekes kéjjel bámulom az estét.
A pillámon, érzem, csillagfény ragyog,
Téged sem várlak, pusztán napfelkeltét.
Vállamon itt már te-hiány sem delel,
Apró mosolyomra csend dala felel.
Alszanak
Csak ásít egyet a pillanat,
és elalszanak rajta a gondolatok,
majd álmukban aláhullnak
és én velük zuhanhatok.
Ott lent a sötét -
vak társa lesz a csendnek,
a tegnap és a holnap,
bennük sírva elpihennek.
Kalitka
Te szóltál hozzám, és az én ajkam mozzant.
Sóhajtottál, és a keblem nekem lobbant.
Megindultál, megindult a világ velem,
Éreztél, s én voltam benne az érzelem.
Karok tárultak, oltalmuk közé fogtál.
Édes kalitkámnak Te ura - a fogdár-,
Én madara lettem, s léthelyem e fogda,
Verdeső lélek, én vagyok lelked foglya.
Örök-várakozók (2014)
Örök-várakozók világa ez.
Törökülésben virraszt a tudat
kukák lehajtott tetején.
Árkok mélyére söpört vágyak,
megalkuvások görcsében
hajnalhasadást remél.
Nap nap után némán kutat:
vegetál, fülel, időt múlat.
A pirkadat mindig elmarad.
SAPA BROWN
Nekem, ha leszel
Virág vagyok, tégy vázádba,
illathozó hűs szobádba.
Selymed bontsd ki, szirmod leszek:
ne bántsanak kérges kezek.
Földed vagyok, tégy cserépbe,
magom Te légy majd cserébe.
Ketten növünk egyhajtásra:
Te egy szép fa, én az árnya.
( Szerk.: Sapa Brown )
Jó kis válogatás szerintem, köszi :-) és gratulálok minden szerzőnek!
VálaszTörlésGratulálok minden szerzőnek, kitűnő verseket olvashattam!
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok!
VálaszTörlés