Versválogatás a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal állandó szerzőitől

Immáron másfél éve, hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában.
Itt, a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az ott megjelent írásokból válogattunk.
Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó!

VERS

KOVÁCS DANIELA

A Szépség Koldusának

Hány kusza álom sompolygott melletted,

de sose jutottál messzebb a vágynál,

s bár harminckét nyár szépsége megejtett,

ugyanannyi telet keresztülfáztál.

Mily parányi csöpp volt, amire vágytál,

mégse váltotta valóra azt senki,

míg te egymillió lelket tápláltál,

tiédet nem tudták viszontszeretni. 

De úgy hordtad bölcs türelmedet végig,

mint Krisztus hordta a töviskoronát,

s hiába gázoltál bánatban térdig,

szívedre húztad a világ nyomorát.

Hamvas tenyered nem szorult ökölbe,

míg fogukat fenték rád a nagy urak,

ha be is fogtak álnok, buta pörbe,

csak nemes lelkedet vitted tanúnak.

Jaj, ma hogy óvnának, hogy védenének,

most, hogy mindörökké fogva tart a rög,

habár jól tudom, ma se értenének,

hisz nem te kiáltasz, a föld dübörög.

MILLEI LAJOS 

Óhatatlan

Kapaszkodom, nézek fel a szirtre,

lábamat a múlt indája marja,

kötelednek telik még a hitre,

de csak megtart, húzni nem akarja.

Kúszni kéne foggal és körömmel,

megfogódzni, hisz a kötél várja,

felmászni, és élvezni örömmel,

ahogy harsog az élet fanfárja.

Mosolyodtól reményem megszédül,

százszor halt el már a biztatása.

Minek álom, ha úgyis megvénül?

Minden életnek halál a társa.

M. KOVÁCS MELINDA

Asztalához hív a csend

Asztalához hív a csend:

legyen ma az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Szétfolyt a bor, a pohár üres,

s hajnalban szürke, fakó a fény.

Szorongva ébred bennem a másnap,

hitétől fosztva koldul a vér.

A remény voltál, az ébredés,

a múlandóságtól szabadító szó,

buja mozdulatomra a késztetés,

a lázadást áhító béklyó.

De legyen az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Arctalan álom űz…

Rongytakaróm vagy.

BAKKNÉ SZENTESI CSILLA

fagyos, forró

két hasonlat között hozzád bújok élni 

megfagyott a világ jobb lenne nem félni 

cserépszívembe már beleégtél rendre 

hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre 

gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal 

a híd alatt alszom betakarsz papírral 

karton az ég s a menny sztaniolos álom 

csillagokként fogy el rajta minden lábnyom

ALBERT ZSOLT 

                                            A fotót készítette: Weber Kristof 

Verseny utca

Lassan és szürkén folyt haza az út 

fáradt autók lassú tükrében.

Párhuzamos cédrusok 

íratlan ágai levelekre várva,

halkan és tompán fújt bele a szél.

A Verseny utca sajgó térdízület, 

ponyvaszárnyú ménesek

hazafelé dobogó vágtatása.

VÉGH ATTILA dr. (dr.vegha)

Körforgás

Utca vagyok, rajtam kocsit toltak,

felsepertek, pedig tiszta voltam.

Felbontottak, mert eltörött a szív,

Te vagy, ki ismét dobogni tanít.

Hegylánc vagyok, míg átölellek én,

megvédelek, mert itt leszek, ne félj.

Rajtam indáim örökké élnek,

karjaimmal épp az égig érek.

Szellő vagyok, mint gyengéd simítás,

hosszú ölelés, kacér kacsintás,

labirintus. A végén menedék.

Együtt megtaláljuk. Csak Te meg én. 

Forrás vagyok, mi folyammá szédül.

Tenger leszek, így eltűnök végül.

Testem harmatként arcodra cseppen,

Életre kelek a közeledben.

   

LAJTAI GÁBOR 

célKereszt

Tiéd a világ,

Vedd minden kincsét –

Benne mi fénylik:

Fényed az;

Tépd le az anyag

Csalfa bilincsét –

Hited legyen rá

Sebtapasz.

Hidd, ami éltet

Szívedbe zárván;

Keresd az úton

Célodat,

Fürödj a fényben –

Léted oltárán

Te magad légy az

Áldozat.

MÉSZÁROS LÁSZLÓ 

Elhagyatnak

Lám, elhagyattak végül mindenek,

csillagmorzsára gyűlnek a legyek.

Puszta irgalom? Az is önjelölt,

apám gallérján reng az anyaföld.

Láttam az Istent, szeme almazöld,

ajkain viasz, velem sem pörölt.

Vakvágányra dőlt, teli állomás,

élethű, mint egy baljós látomás.

Fohászokból gyűlt szeméttelepen

rozsdás szögekbe mártom a sebem.

Szemem sarkában kibomlik az ég,

bábeli fénye olcsó menedék.

Keresztülömlik repedt házfalon,

szívből buggyanhat így a fájdalom.

Mikor már minden kétséggel teli,

szabad az embert megfeszíteni?

Apám csuklója vállamra kövült,

mandzsettagombja három fele tört.

Egy a földbe hullt, kő lett belőle,

másik virágként hasadt a kőbe.

Mégis azt félem, amit rám hagyott

szememből vájom vele a napot.

Innentől talán semmi sem muszáj,

meztelen csöndnek pokróca a táj.

Tündérrózsákat szomjazó tavak

fojtják a hínárt, horgot nyelt halat.

Sírva hajlanak meggyfa ágai,

keresztet vetnek rajtam árnyai.

Gerleszárny ívén hasad a homály,

jószággal teli lángol a hodály.

Minden mozdulás kegyelemdöfés,

kardvirág szirma tiszta élű kés.

Világ virága sárból nőtt vadon,

isten lábnyomát kézzel takarom.

S belepusztulni akkor sem lehet,

ha elhagyatnak akkor mindenek.

SZÉKELY-MÁTÉ LÁSZLÓ 

Az angyal

Sorompók merednek elborult égnek

Játékos villámok rebbennek szét

Illatod mákony, vagy néha beléndek

Ládánkban űr van és némi szemét

Faragott ceruzát lóbál a jelen

Visszhangos műhelye sovány vagyon

Arcokat rajzolgat, gyümölcsöt terem

Torz képet satíroz papírlapon

Jegenyék merednek áradó vízre

Félember horgászik, hullámot lát

Halászlé rotyoghat, csípős az íze

Estére elkél az esőkabát

Túloldalt váratlan kacagás támad

Szerelmes párokat csábít egy kéj

Csukd be a szemed és nyisd ki a szádat

Hallgatlak, hallgatlak, kérlek, beszélj

Kémények merednek erőmű szélén

Lapuló füstöket tükröz a tó

Sámliján pihenve álmosan két vén

harisnyát stoppol az Örökvaló

Villamos kocsikon döcögő napok

Kicsorbult tányéron édes falat

Látod-e glóriám, örökké ragyog

Lázadó börtönben mindent szabad

Mennyből az angyalka eljött a földre

Légies küldetés, ördögi kör

Közmunkás szerszámát kapta örökbe

Mélabús mosollyal utcát söpör

KAPOCSI ANNAMÁRIA 

A semmi tornya

Másképp jár a hit, a tett 

kifordultan megfelelt, 

nekem, neked, bárki másnak 

akárkinek jó kabátnak, 

felöltöttem, de lehámlott, 

kezem között széjjelmállott, 

felfeslett - de hol a cérna 

megvarratlan volta - holta: 

összerogy, ropog, kopog, 

megszáradtan imbolyog, 

esőtlenül ki nem hajthat, 

kóbor iga, otthont bontat 

velem, veled bárki mással, 

értetlen vak fejrázással, 

most leülj, ne menekülj, 

megállt imát hegedülj, 

ábrándimát kitalálva, 

űrből kovácsolt az álma, 

neki is, meg neked is, 

lehetne tán nekem is...

ZAJÁCZ EDINA 

Marasztaló

Mondd, hova sietsz mellőlem göndör fürtjeiddel,

rügysirató nyarat sose látott tavasz,

mintha éppen a sárga csontú Napot kergetnéd,

ahogy felhői mögül a halálra klikkel,

már megint elvitt valakit.

Mondd, hova sietsz mellőlem karcsú derekú lány,

ugyanúgy félhold ívű melledre omlik a hajad, 

mint amikor először láttam meg a tükörben

vadgesztenye-virággá szelidűlt szemed országútján

elbotlani az Isteneket.

Mondd, hova sietsz mellőlem gerleszárnyú szerelem,

tegnap úgy aludtál térdemen akár a háborús hősök,

hazavágyó homlokod és tenyerem között béke volt,

és megnyertél minden harc nélküli csatát nekem.

Egy lobbanásnyit maradhatnál még.

ERNST FERENC

Nincstelen

Középúton, a semmin át,

kettőjüknek jut egy kabát,

apró lábakon, nagy cipő,

amit az öccsének majd kinő,

szemükben parázsló tűz ragyog,

sovánnyá testesült angyalok,

elosztják az utolsó szendvicset, 

mesélnének, de nincs kinek, 

játékuk pajkos, szer-telen,

a szomszéd kertjében fű terem,

cannabis illatot hord a szél,

a bajokról senki nem beszél,

kényszeres vigyor, a kényszer úr,

arcodba nevet, majd hátba szúr,

párokban rúgják az út porát,

észre sem veszik : nincs tovább...

ÖTVÖSNÉ NÉMETH EDIT 

Gondolatok

(írás kontra kritika)

egy hangom van

vagy több

szitaszövetből

szőtt köd

netán páncéltalan

testem hagyom

hogy faragja bárki

szabadon

betűk kanyarognak

tollamból kényesen

vagy történetem

mesélem

kicsit véresen

ki tudja

ki érti

mindenki 

a saját versét érzi

könnyedén 

borít bárki leplet

tör ízekre

kedvet

néhány jól 

irányzott lövés

és betalál

a döfés

de akkor minek

szántom az ívet

kacatot firkálok

naponta halomba

lomtalanításkor elviszi

egy iskolai csorda

nem tartalomra

súlyra

ANDRÁS ADÉL 

VII. szonett

Ánizs-illat jár szunnyadó szobámban,

Lámpásom is csak egy szikrányit villan,

Odakint két kabóca zenél párban,

Míg a Hold tánca arcomról elillan.

Botladozik még párat lusta szemem,

Alig néhány perc, s éjfélt üt az óra,

Ringat minden, mi nappal történt velem

Idill-hajnalom hűvös csókja óta.

Nektáríz ajkamon, még nem alhatok,

Gyerekes kéjjel bámulom az estét.

A pillámon, érzem, csillagfény ragyog,

Téged sem várlak, pusztán napfelkeltét.

Vállamon itt már te-hiány sem delel,

Apró mosolyomra csend dala felel.

KISS-TELEKI RITA 

Alszanak

Csak ásít egyet a pillanat,

és elalszanak rajta a gondolatok,

majd álmukban aláhullnak

és én velük zuhanhatok.

Ott lent a sötét -

vak társa lesz a csendnek,

a tegnap és a holnap,

bennük sírva elpihennek.

ASBÓTH ANNA 

Kalitka

Te szóltál hozzám, és az én ajkam mozzant.

Sóhajtottál, és a keblem nekem lobbant.

Megindultál, megindult a világ velem,

Éreztél, s én voltam benne az érzelem.

Karok tárultak, oltalmuk közé fogtál.

Édes kalitkámnak Te ura - a fogdár-,

Én madara lettem, s léthelyem e fogda,

Verdeső lélek, én vagyok lelked foglya.

DOKTOR VIRÁG 

Örök-várakozók (2014)

Örök-várakozók világa ez.

Törökülésben virraszt a tudat

kukák lehajtott tetején.

Árkok mélyére söpört vágyak,

megalkuvások görcsében

hajnalhasadást remél.

Nap nap után némán kutat:

vegetál, fülel, időt múlat.

A pirkadat mindig elmarad.

SAPA BROWN 

Nekem, ha leszel 

Virág vagyok, tégy vázádba, 

illathozó hűs szobádba. 

Selymed bontsd ki, szirmod leszek:

ne bántsanak kérges kezek. 

                        

Földed vagyok, tégy cserépbe, 

magom Te légy majd cserébe. 

Ketten növünk egyhajtásra:

Te egy szép fa, én az árnya.

( Szerk.: Sapa Brown )