MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. december 4.
MIR-TUS Irodalmi folyóirat
2021. december 4.
VERS - ELSŐ KÖZLÉS
GYENGE ILDIKÓ
A belső szoba
Menj át a belső szobádba,
Söpörd le, mit ellepett por,
Örök gyermekkor csodája
Felszabadult lélek, nincs kor.
Falakon őseid árnya,
Időtlenség van a létbe,
Tovaszáll lelked magánya,
Összeér eleje-vége.
Számnélküli óra a falon,
Érzed, hogy csitul a lárma,
Ítéleted hagyd a fogason,
Csak Most van, az is csak játszva!
Kandallóba dobd be dühöd,
égesd el a haragodat,
Boldogságod ezzel szülöd,
Vedd le foszlott kabátodat.
Találd az elvesztett Hited,
Valamelyik fiókban meg!
Add, kit fázni látott szemed,
Szekrényből kiakasztott inged.
Főzz teát, bele jókedvet,
Édesítsd meg türelemmel,
A benned élő gyermeket,
Ölelgesd meg szeretettel.
Végül pihenj meg székeden,
Asztalodon abrosz-hála,
Eltűnődve a léteden,
A szeretet nyugalmával.
ZAKAR MÓNIKA
A tanú
Tanú vagyok. Egy a sok közül.
Eszelős mosolyok követnek…
Hiába - ha józan ész kísér -,
biz veszélyes napok jöhetnek.
Nem lesz elég a jóból - mint most -,
és a Földön nem lesz annyi szent.
Nem lesz kötszer és nem lesz gyógyír
reparálni a sebet ott bent.
Kivágnak belőlünk valamit:
egy kart, a nyelvem, talán veséd…
lényeg, hogy egy csonka testtel már
könnyebben veszed a csúf mesét.
Kiszolgáltatott vagy, szegény Te!
Fájok is magamnak, míg nézlek.
Nem különbözünk ám, csak a lét…
csak abból vagy egy másik részlet.
Tanú vagyok. Egy a sok közül.
Eszelős mosolyok követnek.
Hiába – ha józan ész kísér -,
biz veszélyes napok jöhetnek!
ASBÓTH ANNA
Mozdulat
Szárnyat bont a madár. Lendületén opál
áramlat fakad. Örvénye lehelletén
hajlik lágyan az ág. Fák sora táncra kész.
Minden mozdulat ismerős.
R. HORVÁTH SÁNDOR
Visszhab
Nézem a semmit, el, hogyan árad,
dadogás ontja ki a nagy számat.
Hiába érnek még messzeségek,
ha kezeink már össze sem érnek.
Gázolok egyre végig a húgyban,
bőröm alatt még ízletes hús van.
Csak ártó, mi árthat a világnak,
vírusa lett a szívnek a bánat.
Fürdetem némán magam e korban,
visszhabzik rám egy új holnap holtan.
VASKÓ ÁGI
Téli szonáta
Őszi csodának - csipkebokornak hullik a vére,
elcsorog immár hajnali dérrel nyári reménye.
Téli szonátát játszik a fákon - szél fagyos ujja,
kerti virágtól lopja az álmát újra meg újra.
VERCSEK GYÖRGYI
Időtlenség
Semmi sem változik.
Toporog, hezitál a lét.
A várakozás fárasztó,
az áhítozás felesleges.
Egyre szűnik a tér,
az időtlenség elmélete
csak gondolat-foszlány.
kaján vigyorral
búcsúzik a múlt,
már semmi sincsen...
lassan és csendben
porlad el minden...
HORVÁTH-TÓTH ÉVA
Bent a fény
A fák pőre vállaira
szűzi csipkét varr a fagy,
az őszi lomb hervadt avar,
ropog a talpak alatt,
mint ügyes takács a vásznat,
hószín csendet sző a tél,
a hideg szél fel-felkapja,
s teregeti szerteszét,
fent frissen tömött vánkosok
a meghízott fellegek,
mint puha parány sóhajok
zsongva szállnak a pelyhek,
illanó fehér pilinkél
a rőt kémények felett,
égre füst ered, bent a fény,
és az otthon melege,
a gyermekkacaj csilingel
mint kristálypohár széle,
a házba hála, szívekbe
beköltözik a béke.
SZILÁGYI FERENC HUBART
Renyhe tél
Bohém nyarunk zokogva bújt az őszbe.
Ki Vesta hű kegyén hever ma, boldog;
a föld felett kacagva, kergetőzve
mulatnak égi csintalan koboldok.
A hajnalokra zord derek tapadnak.
Közöny ködébe lépve, szédelegve
silány füvekre kedve múlt a vadnak,
gyökér alá odút kotort a medve.
A nyári vágyaink, ha nem csitulnak,
fohászt a láztiporta szív dorombol,
s a néma percek vért csepegve múlnak,
az éj szelíd nyugalmat oszt koromból.
Tavaszra vársz, ameddig elvetél
az árva és havatlan, renyhe tél.
ANDRÁSSY RÉKA
Sziget
Tenyerem sziget. Csend lakja.
Aranyló, meleg homok a partja.
Ujjaim között folyók tekeregnek.
Zöld tükröt tartanak az egeknek.
Kusza vonalak útjain szél poroz,
egy- egy kósza emléket eloroz.
Arcod dombokba, hajlatokba bújva
feldereng szigetemen újra meg újra.
Elhord itt az idő mindent, szél a homokot.
De tenyerem hűen őrzi állad ívét, tarkód, homlokod....
PELESZ ALEXANDRA
Úgy hiányzik
Ott! Igen ott, azon a fán
a Mennybe felmászhatok talán?
Hogy öleljem egyszer
azt a nőt, az őserőt,
mert úgy hiányzik… úgy hiányzik
minden szó, minden békét simító
úgy hiányzik a dunyha
ami alatt az álom igaz volt
amibe most is belebújna
velünk az éj… a csillagok,
amikhez az a fa! Igen, az a fa ott!
Pont felér…
Mondd! Ha most nagyon akarok,
Őhozzá a Mennybe felmászhatok?
ÉLES ANETT
Az utolsó levél
Csak bámulom a markomban nyújtózó nyár sóhaját érett gyümölcsbe zárva,
madárszárny lebben mustszínű fákra,
míg andalog a csend.
Pókhálón szellő hintázik csintalan;
kacéran az érett hölgy hajába túr,
lomb zörren - sápatag -, aztán elpirul
egy levél odafent.
Majd kecsesen hull alá a rozsdaszín.
Bimbót hozó ifjúság emléke száll,
sorsát elfogadva búcsúzik a nyár,
és utolsót üzen.
Így halunk mind. A szívben még szerelem,
és illatos tavaszok dobbanása;
mikor lehull az utolsó levél is,
Isten kegyelme rápillant a fákra,
s lelkünk megpihen.
MAGLAI BARNABÁS
80
Talán nyolc perc: megszülettél
Nyolc óra lehetett míg
A távirat megérkezett
Addigra elmúlt a fájdalom
Anyád ölébe vett
Fogadd el
És még oly sokáig
Siessünk egymás mellett
Nem kell még köszöntsük
Azt a szép Fejedelmet
/K.Gy. születésnapjára/
MAJOR PETRA
Töredék
...hiszem, hogy a messzeségből
lépteimet ma is őrzi,
s hogy a kezem kezévé válik,
ha lekvárt készülök főzni,
a derűm meg a nagyapámé,
mikor drótra ül az első fecske,
hiányzóim sokan vannak,
halottam az nincsen egy se.
Töredék (2)
Egyszer suttog, máskor ordít,
borult égre napot lódít,
dudorászik, mikor sírnék,
cipeli, mit én nem bírnék…
Töredék (3)
Ha közelebb jössz, elmesélem,
milyen átkot törsz meg éppen,
hogy olvadásom hány év jege,
isten tudja, megérted-e.
Töredék (4)
Óvóhelyed vagyok,
ki tudja, egy sem érti,
hogy emlékem az emlékedet
kitől, mitől félti.
Töredék (5)
Őszi reggel jön majd értem,
nem kopog és nem köszön,
végignézi szótlanul,
hogy elmerengve öltözöm,
autóba tesz, nem kér számon,
nem tiltja a könnyeket,
dudorászni kezd valamit:
rám bontja a kék eget.
Töredék (6)
…hagyd most az istent
csak valld meg a falaknak,
hányszor ígértél békét
magadnak!
Töredék (7)
Minden szót,
mi szádból s számból
lágy kezébe hullt,
édes, vásott
gyermekeként
ringat el a múlt.
Töredék (8)
Valami változik itt belül,
és a tudat, mint egy búvár,
a mélybe alámerül,
hogy felhozza a titkot
- légszomja van itt-ott.
Töredék (9)
Pontok, vesszők nélkül,
hosszú mondat szalad,
s egy szótaggal a célja előtt
betűire szakad.
VIRÁG ESZMI
Árnyalakok árnyélete
Kialudnálak
magamból végre végleg
hogy álmodhassak
valami újat szépet tisztát
hófehéret; - ne vakon lássak
mit eddig láttam
fals látszatkép volt csupán
hullott falevél
nem vettem észre hol te voltál
hol pedig én - a denevér
lelkeink fagya
tüzelte fel értelmünk
nem is éreztünk
csak lélekgondoztunk, öntöztünk
héthatáron - mi - gazok, temettünk
fátyolok rongya
a vágy és a szeretet
szétfolyt képzelet
így történt az hogy két ember
szeretet nélkül szeretett.
H. GÁBOR ERZSÉBET
Isteni szerelem
Zeusz, Lédát, mélán nézte,
sóhajtozott elemésztve,
– enyém leszel úgy is! - mondta,
míg a tervét kigondolta.
Hattyútestet öltött csellel,
tudván, Léda, minden reggel
fürdőt vesz a langyos tóban,
vérpezsdítő asszonypózban.
Zeusz, égő férfivágyban
átfonta az asszonyt lágyan,
s testük lázas szenvedélyben
egyesült a lenge szélben.
Megfogant a hattyú magja,
Isten lett a „fattyúk” atyja,
s kettő égi gyermekének
Zeusz adott öröklétet.
(A verset, Zsidákovics Mihály:
Léda c. festménye ihlette.)
TÓTH ANDREA ~ REA
Amikor jöttél
amikor jöttél hanyagul
ledobott kabátod alá
gyűrtem a szavakat
és a boldogság kökényszemű
madarát engedtem hátamra ülni
hajamat kibontva hagytam
válladon hogy szélnek dőlve
lobogjon a kétségekkel
teli másnapon hullámokon
amikor hozzám léptél
nem volt a kezedben sarló
sem váltás csak a szíved
mely enyémbe égett s azóta
egy dobbanás éltet két emberi létet
VERNYIK LÁSZLÓ
December három...
Már este volt, s Te kenyérért siettél.
A lakásajtón a kilincs utánad kapott.
Téli hideg járt, s Te nem ettél, csak mentél
a sínekig, mint eleven halott.-Kopott
kabátodon járt át a szél, lopott
mosolyod még lencse végre kapva...
S a következő kép...Egy cafat hús fekszik
rongyosan, holtan és vérbefagyva.
A vas tette a dolgát. A lágyszövet szakad.
Tolató vonatok nem mérlegelnek.
És jóságos szentek sem énekelnek
mozdonyoknak acél kereke alatt.
-Tudod-e hogy irigyellek Téged?
Bár fájt, de, könnyű volt halálod!
Ma nem tűzzel, nem vassal
ölik meg a tehetséget!
A "szörnyethalni"-itt ma már nem átok!
Ma hájfejek, felpuffadt hassal terelik a népet
vágóhidakra, és- mivel a vértől undorodnak-
a kivégzés vértelen!-Lassú és mérgező halált halunk.
...Lassú és mérgező halált...
Saját ágyunk lesz saját ravatalunk
és annak is, ki a jó oldalra állt.
Tudod, százszor is elgondoltam, mit mondtál volna Te,
a a világháborúban,
ha még láthatott volna a nagy Költő szeme!
Hitler számodra nem népirtó volt...
S bár Thomas Mann európai.
A koncentrációs táborokról nincs fogalmad!
S csak vakítóan nagy, írtó folt
számodra már a hőssé lett római...
Szóval jó halálod volt...Irigyellek!
Magamhoz ölellek, mint apját a gyermek!
Nekem nagy feladatom van...
És, mert vagyok, meg is kell tennem!
De keresem minden percemben,
Attila, hol van?
-Halott! De itt él a szívemben!
Itt él minden decemberemben
minden áprilisomban...
Érzem a zamatát, ha almába harapok,
a számat marja az út széli somban.
Mert igen is, tudd meg, a barátom lennél!
Együtt írnánk,
és együtt sírnánk
a kályha előtt, az áldó melegnél.
Te verset szavalnál,
s én néznék, hallgatnék.
Te ott könyökölnél egy üres asztalnál,
s én a hátsó udvarban gyújtóst hasogatnék...
És azután, ha beléptem én is a házba,
megosztoznék veled e szűk helyen.
Egymásnak szemébe nézve,
állnánk ott gyász-vigyázzba!
Mint két piromán szörnyeteg
mint két tűzből lett angyal.
Én talpad előtt szőnyeget görgetek...
S Te kikacagsz, ha rámrogy
egy üres vacsoraasztal...
Egymás szemébe nézünk,... én kezet nyújtok....
Bólintuk, s mert Te vagy az idősebb
A világot a gyufával fel ma Te gyújtod!
2021.12.01
OROSZVÁRI KATALIN
Megvagyok, s lám Te is meg...
Hová futunk létezésért,
az értelem meddig cipel?
És hol kezdődik az érzés,
ami maszkot már nem visel?
Felpróbálom, de arcomat
teljesen nem takarja el.
Felpróbálod, de igaznak
vélt valód nem mutatja meg.
Próbánk mással csak viszonyít.
Egyszer túl tág az a határ...
máskor meg éppen, hogy szorít.
Nekem fáj most, de visszavág:
neked holnapután majd más.
Magányt hoz zilált életed.
Meddig mehet, ki kit használ?
Hová bújt el a szeretet?
KAPOCSI ANNAMÁRIA
Korunk mozsara
Összetörnek, mozsárba raknak,
elmorzsolnak és kiborítanak,
megformálnak, kapsz kezet, lábat,
hogy elfuthass és vadászhassanak,
majd összetörnek, faragnak, vágnak,
darabokban puhul az alázat,
porrá őrölve az leszel hamu,
összekeverve száraz őszragú,
kifőznek, zöldnek - hazudnak újnak,
kimosnak érződj frissen idomultnak,
kiterítenek száradni s roppan,
valami tegnap ott maradt? nyomban:
elkapnak gyorsan, oly láthatatlan,
nem látod mi volt, oson mi van, s hamm,
sehol sem vagy már, nem láthatsz másképp,
mozsár mos, s törik, minden mi vall Rád.
KERECSÉNYI ÉVA
Éjjeli anzix
Behajolt a tél az ablakon,
a naptárról egy lapot letépett,
a jégen sikló szélvész idő
elfújta az őszt, mint tollpihéket.
Fagyos kezét nyújtja az este,
állig felhúzom télikabátom,
puha paplanom orromig ér,
még lepedőm is vacog az ágyon.
Gondolat kattan, éjjel ébreszt,
angyal suttog a hűvös homályban,
balzsamos csendben új film pereg,
szövődnek a szálak, ahogy vártam.
Suhannak képek, fények, árnyak,
tapogatózom a vaksötétben,
kezem a kapcsoló után kutat,
jó, hogy velem vagy a kedvenc részben.
EGERSZEGI ÉVI
Lehetsz
Lehetsz sík, kit eltaposnak
vagy színsemleges szürke egérke,
ha nem engedsz láttatni magadból,
a katedrálnak is van szeszélye.
Bár nem túl jellemes de lehet tetszetős.
Nem úgy, mint a bedrótozott,
vagy savmaratott mögött reszketős,
ki a légytől is mindig ódzkodott.
Lehetsz bárki és bármilyen,
ha szemed magadon fönnakad,
a tükör is minden nap másmilyen,
attól függ, hogy látod önmagad.
Lehetnél reflexiós vagy hőálló,
szavakat hárító s tüzeket,
nem vagyunk más, mint megrepedt
keretbe foglalt üvegek.
LOVASS ADÉL
Mint megrontott…
Az Élet újabb tanulságot osztott
nekem, s Te, gyönyört őrző gondnok.
Kiver a víz, s már hangodtól borzongok,
nem kell ujjaiddal sem kedélyem, sem a szőrt borzolnod,
de jó szakember lévén az összes erogén-pontot
ismered. Rátapintasz… Igen, pont ott!
Karodba veszel. Nem is… Karodba omlok,
s rá se érve, míg gyertyát gyújtok, vagy pezsgőt bontok,
csókolsz, s te nekem, én neked rontok,
elfelejtem az összes tabut, az összes gondot,
agyam nem ér egy petákot, egy fontot,
elborítják felhőikkel a forró meleg-frontok,
hasunkon hamar izzadtság és egyéb csorg’ ott,
feszül a csukló, tartod a frontot,
összegabalyodott csapzott loboncok,
roppanó térdkalács, csattanó combok,
csiklóhoz verődő ágyékcsontok,
az ütemesen ütő… Igen, pont ott!...
ülőgumókon fékező puha dombok,
szemem kerekedő, mint megrontott
szűzé, kiben a feltörő tűz égve gátakat rontott,
Igen, pont ott! Igen pont ott!...
Úgy dobtam neked oda magam, mint kutyáknak a koncot,
s mialatt tövig lenyalják azok a kilökött csontot,
vizslatom magamat, én, kényszerű kórboncnok.
Mindegy már minden. Csak ölelj!
Akaratom szét- és összeomlott.
TISZAÚJHELYI ANNA NOA
A testvér...
A gépe egy melegebb őszi estén érkezett.
A Los Angelesi járat pontos volt, mint az óramű.
A repülőtérről egyenesen a nagypapám lakásába ment.
Letette a bőröndjét a kisszobába és elment az anyukájáért.
Elvitte az édesanyját oda, ahol ő is gyerekként élt.
Azon a péntek estén megcsörrent a telefonom... és nem kellett sok idő, máris jött értem a taxi.
Ahogy megérkeztem az Üllői útra, minden megváltozott. Csak álltam, lélegzevisszafojtva a hatalmas 3 emeletes bérház kapujában és megelevenedett a múltam.
A nőből kislány lettem, lázadó kamasz, akinek minden nap tanítás után el kellett mennie a 3. emeleti , kopott lépcsőházas nagyapa lakásba és megkapta azt a bizonyos nagyapa rántottát, amiről szinte regélnek az emberek.
Ha nem hazudtam arról, milyen volt aznap az iskolában, és nem tagadtam le, milyen rémes jegyeket szereztem, nagyapa még meg is dícsért.
Az őszinteságet mindig megjutalmazta, így eszem ágában nem volt neki hazudni.
Szóval, csak álltam, és beütöttem a kapukódot.
Semmi nem változott. Ugyanaz az illat, az erős falak és a tekitélyes kovácsoltvas korlátok, hosszú lépcsők az emeletek közt, mintha egy komor kastélyban lennék.
Felértem a 3. emeletre. Ahogy végigmentem a keskeny folyosón, láttam magam előtt, ahogy nagyapa majd bordó köntösben kijön elém az ajtóba.
Vártam, ahogy megsimogatja lázadó fejem búbját.
...és vártam, ahogy megölel.
De az ajtó csukva volt.
Hangulatos fény szűrődött ki az üveg ablakos bejárati ajtón át.
Bekopogtam.
A szivem kalapált.
Tudtam, hogy az ajtó ki fog nyílni.
És ott fog állni valaki.
Valaki, aki nagyon hasonlít nagyapára. Az én drága öcsém, Zsolti.
Zsolti, akit 12 éve nem láttam.
Zsolti, akiről a fiamat is elneveztem.
És megszólalt egy erős hang..." gyere be Pannikám, nyitva van ".
Nyitva...ahogy a szívünk is egymásra, s a távolság sem tud közénk éket verni, ahogy a változatlan állandóság egybeolvasztott minket 52 éve.
Azóta ismerem. Azóta szeretem.
Ahogy megölelt....megdermedt minden, ami kívül a világban mozgásban volt, megszűnt minden zaj és csak a szeretet maradt.
A tapintható, tiszta, kedves testvéri szeretet.
Nem változott . Ez soha nem változik.
Sokáig álltunk így.
Talán csak a lakás változott és az is csak annyiban, hogy a konyha kisebb lett és le lett választva belőle egy rész, amiből fürdőszobát csináltak.
Nagypapa 1986 telén halt meg, egy hűvös, februári napon.
De nagyapa, mégis itt maradt.
A bútorokban, a régi zongorában, a festményeken a falon, minden kis tárgyban, az ajtófélfában.
Csak ültem és beszívtam a szoba és az alkov illatát.
Hirtelen nem vágytam semmire.
Amikor leültem a régi asztal mellé, ahol nagyapával tanultunk, megrohanták szívemet a szavak, azt se tudtam, melyiket mondjam először.
Ilyen az, ha valaki mindent akar és mégsem.
Mert minden ott van.
Ottragadt minden az atmoszférában, a lichthof ablakában, a tűzfalon, a szomszéd Rózsika néni ablakában...és mindta azt vártam volna, hogy egyszercsak kikönyököl azon az ablakon és mosolyogva, ahogy 40 éve is, megszólít engem.
Néztem testvérem szépen ívelt szemöldökét, tiszta tekintetét, és a derűt, amit édesapámból is megőriztem.
Láttam, hogy boldog, látta, hogy én is az vagyok.
Los Angeles messze van.
Hiába szoktuk meg, hogy messze vagyunk, a szívünknek ezt nem lehet elmagyarázni.
És nem is kell.
Ezen a novemberi napon nekem eltörtek a fájó pillanatok...és már azt éreztem, nem is olyan nagyon szomorú ez az egész.
Talán nagyapa is ott volt valahol velünk...talán nem.
De azt érzem, volt ott valami varázslatos.
Ha más nem, hát a mi kettőnk összekapaszkodott szíve.
Ha nagyapa látta, mi történik ott...akkor most végre megnyugodhat.
Az otthona mindig a szeretet menedéke volt.
Most is az volt.
Ennek a történetnek még nincs vége....nem is lesz, és sosem volt eleje.
Az Üllői úti nagyapa lakása az idők kezdete óta ott van...talán nem is építették....talán csak egy mesebeli kunyhó...talán nem is létezik.
Vannak dolgok, amikről nem lehet csak úgy simán mesélni...csak az értheti, aki ott járt.
És aki ott járt, annak áldás van az életén.
VÁRHEGYI ISTVÁN
Karácsonyi elmélkedés
Advent négy hetében az utcákon sétálva elnézegetem az ablakokba elhelyezett karácsonyváró fényeket és elképzelem, milyen lehet az ablak mögött élő család ünnepre készülése? Miként öltöztetik díszbe lelküket és lakhelyüket? Egyáltalán van-e még igény a várakozásra és az áhítatra? Adventi képzeletjátékom hasonlóan működik, mint amiket a tömegközlekedéskor játszom.
Elnézegetve az embereket, sorstörténeteket aggatok rájuk. Nem tudom próbáltak-e már felruházni vadidegen embereket életutakkal és kitalálni az öltözékük, az olvasmányuk és jellegzetes mozdulataik alapján, hogy mi lehet a foglalkozásuk vagy a kedvenc időtöltésük. Fantasztikusan izgalmas játék, két dologra kell nagyon odafigyelni. Az egyik, hogy véletlenül tovább ne utazzunk. A másik, hogy a vizsgált személy félre ne értse a bámészkodásunkat.
Az ablakokon is csak annyi ideig szabad belesni, amíg elsétálunk mellettük, ha megállunk, akkor könnyen gyanússá válunk. Ilyenkor felködlenek a gyermekkorom karácsonyai. Mivel sok helyen éltem, ezért számtalan benyomással gazdagodtam, bár akkoriban nem mindenhol szerettem élni, de ma már belátom minden tapasztalással gyarapszik az ember.
Emlékszem a régi időkre, mikor még nem jutott a családok asztalára banán, narancs és mandarin, a meghittség mégis ott lakozott a szívekben. Vajon teljesen eltűnt minden felelősségérzet és minden szeretet az emberekből vagy vannak még ablakok, amelyek mögött egymásra találnak a családok? Hiszem, mert hinni akarom, hogy a válasz: IGEN, vannak olyan családok, ahol az emberek összetartanak, mert tudják, hogy abban van az erő. Összetartanak, mert tudják, hogy együtt elérhetik azt, amit külön nem tudnak. Összetartanak, mert tudják a várakozás is együtt teljesedik ki. Az adventben pedig erre van a legnagyobb szükség, kis böjtölve, lelkünkbe apró örömlángot őrizve egymás kezét megérintve, várakozunk a kisded születésére. A kisdedre, akit édes teherként hordozott Mária és még világra sem jött máris kiközösítették, nem adtak neki szállást. A kisdedre, aki azért jött a világra, hogy magára vegye az emberiség bűneit. A kisdedre, akit a napkeleti bölcsek a barmok között is megtalálták az istállóban, mert a csillag csalhatatlanul mutatta az utat hozzá. Hiszem – mert hit nélkül értelmetlen a lét – hogy a szeretet nem veszett ki az emberekből csak meg kell tanítani évről-évre, az elcsendesedést és a befelé fordulást, hogy megleljük a belső fényt, amelyet a szeretet életet. Mindenkiben világít a fény, ám a külsőségek fogságában vergődőket körülölelő sötétség, ami elnyeli a ragyogásukat.
Mindenki feladata, hogy keresse a rést a sötétségben és észrevegye mások belső fényét. Ha ezt megteszik, akkor a fényeik összeadódnak és beragyogják a karácsony éjjelt, amikor felcsendül az ének: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett.”
A karácsony misztériumát átélve, a család szentségét megőrizve pihenjünk meg, mert nehéz esztendő terhét hagyhatjuk hamarosan magunk mögött. Örüljünk és legyünk büszkék az eredményeinkre. Búcsúzzunk el, az óévtől hajtsunk fejet az öreg előtt! Ha már a karácsonyban ráhangolódtunk a belső értékek felismerésére, ne hagyjuk elsorvadni a képességet.
APEVA - ELSŐ KÖZLÉS
(Szerk.: R. Horváth Sándor)
Köszönöm hogy helyet kaptak a gondolataim!
VálaszTörlésItt ennyi remek szerző között!
Eszmi
🙂🤗
Törlés🙂🤗
TörlésKöszönöm a lehetöséget kedves Sapa! Színvonalas összeállítás ismét. Gratulálok a szerzötársaknak!
VálaszTörlés