MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. december 4.

MIR-TUS Irodalmi folyóirat 

2021. december 4.

VERS - ELSŐ KÖZLÉS 

GYENGE ILDIKÓ 

A belső szoba

Menj át a belső szobádba,

Söpörd le, mit ellepett por,

Örök gyermekkor csodája

Felszabadult lélek, nincs kor.

Falakon őseid árnya,

Időtlenség van a létbe, 

Tovaszáll lelked magánya,

Összeér eleje-vége.

Számnélküli óra a falon,

Érzed, hogy csitul a lárma,

Ítéleted hagyd a fogason,

Csak Most van, az is csak játszva!

Kandallóba dobd be dühöd,

égesd el a haragodat,

Boldogságod ezzel szülöd,

Vedd le foszlott kabátodat.

Találd az elvesztett Hited,

Valamelyik fiókban meg!

Add, kit fázni látott szemed,

Szekrényből kiakasztott inged. 

Főzz teát, bele jókedvet,

Édesítsd meg türelemmel, 

A benned élő gyermeket, 

Ölelgesd meg szeretettel.

Végül pihenj meg székeden,

Asztalodon abrosz-hála, 

Eltűnődve a léteden, 

A szeretet nyugalmával.

ZAKAR MÓNIKA 

A tanú

 

Tanú vagyok. Egy a sok közül.

Eszelős mosolyok követnek…

Hiába - ha józan ész kísér -,

biz veszélyes napok jöhetnek.

 

Nem lesz elég a jóból - mint most -,

és a Földön nem lesz annyi szent.

Nem lesz kötszer és nem lesz gyógyír

reparálni a sebet ott bent.

 

Kivágnak belőlünk valamit:

egy kart, a nyelvem, talán veséd…

lényeg, hogy egy csonka testtel már

könnyebben veszed a csúf mesét.

 

Kiszolgáltatott vagy, szegény Te!

Fájok is magamnak, míg nézlek.

Nem különbözünk ám, csak a lét…

csak abból vagy egy másik részlet.

 

Tanú vagyok. Egy a sok közül.

Eszelős mosolyok követnek.

Hiába – ha józan ész kísér -,

biz veszélyes napok jöhetnek!

ASBÓTH ANNA 

Mozdulat

Szárnyat bont a madár. Lendületén opál

áramlat fakad. Örvénye lehelletén

hajlik lágyan az ág. Fák sora táncra kész.

Minden mozdulat ismerős.

R. HORVÁTH SÁNDOR 

Visszhab

Nézem a semmit, el, hogyan árad,

dadogás ontja ki a nagy számat.

Hiába érnek még messzeségek,

ha kezeink már össze sem érnek.

Gázolok egyre végig a húgyban,

bőröm alatt még ízletes hús van.

Csak ártó, mi árthat a világnak,

vírusa lett a szívnek a bánat.

Fürdetem némán magam e korban,

visszhabzik rám egy új holnap holtan.

VASKÓ ÁGI 

Téli szonáta 

Őszi csodának - csipkebokornak hullik a vére,

elcsorog immár hajnali dérrel nyári reménye.

Téli szonátát játszik a fákon - szél fagyos ujja,

kerti virágtól lopja az álmát újra meg újra.

VERCSEK GYÖRGYI 

Időtlenség

Semmi sem változik.

Toporog, hezitál a lét.

A várakozás fárasztó,

az áhítozás felesleges.

Egyre szűnik a tér,

az időtlenség elmélete 

csak gondolat-foszlány.

kaján vigyorral

búcsúzik a múlt, 

már semmi sincsen... 

lassan és csendben

porlad el minden...

HORVÁTH-TÓTH ÉVA 

Bent a fény

A fák pőre vállaira

szűzi csipkét varr a fagy,

az őszi lomb hervadt avar,

ropog a talpak alatt,

mint ügyes takács a vásznat,

hószín csendet sző a tél,

a hideg szél fel-felkapja,

s teregeti szerteszét,

fent frissen tömött vánkosok

a meghízott fellegek,

mint puha parány sóhajok

zsongva szállnak a pelyhek,

illanó fehér pilinkél

a rőt kémények felett,

égre füst ered, bent a fény,

és az otthon melege,

a gyermekkacaj csilingel

mint kristálypohár széle,

a házba hála, szívekbe

beköltözik a béke.

SZILÁGYI FERENC HUBART 

Renyhe tél

Bohém nyarunk zokogva bújt az őszbe.

Ki Vesta hű kegyén hever ma, boldog;

a föld felett kacagva, kergetőzve

mulatnak égi csintalan koboldok.

 

A hajnalokra zord derek tapadnak.

Közöny ködébe lépve, szédelegve

silány füvekre kedve múlt a vadnak,

gyökér alá odút kotort a medve.

 

A nyári vágyaink, ha nem csitulnak,

fohászt a láztiporta szív dorombol,

s a néma percek vért csepegve múlnak,

az éj szelíd nyugalmat oszt koromból.

 

Tavaszra vársz, ameddig elvetél

az árva és havatlan, renyhe tél.

ANDRÁSSY RÉKA 

Sziget

Tenyerem sziget. Csend lakja.

Aranyló, meleg homok a partja.

Ujjaim között folyók tekeregnek.

Zöld tükröt tartanak az egeknek.

Kusza vonalak útjain szél poroz,

egy- egy kósza emléket eloroz.

Arcod dombokba, hajlatokba bújva

feldereng szigetemen újra meg újra.

Elhord itt az idő mindent, szél a homokot.

De tenyerem hűen őrzi állad ívét, tarkód, homlokod....

PELESZ ALEXANDRA 

Úgy hiányzik

Ott! Igen ott, azon a fán

a Mennybe felmászhatok talán?

Hogy öleljem egyszer 

azt a nőt, az őserőt, 

mert úgy hiányzik… úgy hiányzik

minden szó, minden békét simító

úgy hiányzik a dunyha

ami alatt az álom igaz volt

amibe most is belebújna 

velünk az éj… a csillagok,

amikhez az a fa! Igen, az a fa ott!

Pont felér…

Mondd! Ha most nagyon akarok,

Őhozzá a Mennybe felmászhatok?

ÉLES ANETT 

Az utolsó levél

Csak bámulom a markomban nyújtózó nyár sóhaját érett gyümölcsbe zárva,

madárszárny lebben mustszínű fákra,

míg andalog a csend.

Pókhálón szellő hintázik csintalan;

kacéran az érett hölgy hajába túr,

lomb zörren - sápatag -, aztán elpirul

egy levél odafent.

Majd kecsesen hull alá a rozsdaszín.

Bimbót hozó ifjúság emléke száll,

sorsát elfogadva búcsúzik a nyár,

és utolsót üzen.

Így halunk mind. A szívben még szerelem,

és illatos tavaszok dobbanása;

mikor lehull az utolsó levél is,

Isten kegyelme rápillant a fákra,

s lelkünk megpihen.

MAGLAI BARNABÁS 

80

Talán nyolc perc: megszülettél

Nyolc óra lehetett míg 

A távirat megérkezett

Addigra elmúlt a fájdalom 

Anyád ölébe vett

Fogadd el 

És még oly sokáig

Siessünk egymás mellett

Nem kell még köszöntsük

Azt a szép Fejedelmet

/K.Gy. születésnapjára/

MAJOR PETRA 

Töredék

...hiszem, hogy a messzeségből

lépteimet ma is őrzi,

s hogy a kezem kezévé válik,

ha lekvárt készülök főzni,

a derűm meg a nagyapámé,

mikor drótra ül az első fecske,

hiányzóim sokan vannak,

halottam az nincsen egy se.

Töredék (2)

Egyszer suttog, máskor ordít,

borult égre napot lódít,

dudorászik, mikor sírnék,

cipeli, mit én nem bírnék…

Töredék (3)

Ha közelebb jössz, elmesélem,

milyen átkot törsz meg éppen,

hogy olvadásom hány év jege,

isten tudja, megérted-e.

Töredék (4)

Óvóhelyed vagyok,

ki tudja, egy sem érti,

hogy emlékem az emlékedet

kitől, mitől félti.

Töredék (5)

Őszi reggel jön majd értem,

nem kopog és nem köszön,

végignézi szótlanul,

hogy elmerengve öltözöm,

autóba tesz, nem kér számon,

nem tiltja a könnyeket,

dudorászni kezd valamit:

rám bontja a kék eget.

Töredék (6)

…hagyd most az istent

csak valld meg a falaknak,

hányszor ígértél békét

magadnak!

Töredék (7)

Minden szót,

mi szádból s számból

lágy kezébe hullt,

édes, vásott

gyermekeként

ringat el a múlt. 

Töredék (8)

Valami változik itt belül,

és a tudat, mint egy búvár,

a mélybe alámerül, 

hogy felhozza a titkot

- légszomja van itt-ott. 

Töredék (9)

Pontok, vesszők nélkül,

hosszú mondat szalad,

s egy szótaggal a célja előtt

betűire szakad.

VIRÁG ESZMI

Árnyalakok árnyélete

Kialudnálak

magamból végre végleg

hogy álmodhassak

valami újat szépet tisztát 

hófehéret; - ne vakon lássak

mit eddig láttam

fals látszatkép volt csupán

hullott falevél

nem vettem észre hol te voltál

hol pedig én - a denevér

lelkeink fagya 

tüzelte fel értelmünk

nem is éreztünk

csak lélekgondoztunk, öntöztünk

héthatáron - mi - gazok, temettünk

fátyolok rongya

a vágy és a szeretet

szétfolyt képzelet

így történt az hogy két ember

szeretet nélkül szeretett.

H. GÁBOR ERZSÉBET 

Isteni szerelem

Zeusz, Lédát, mélán nézte,

sóhajtozott elemésztve,

– enyém leszel úgy is! - mondta,

míg a tervét kigondolta.

Hattyútestet öltött csellel,

tudván, Léda, minden reggel

fürdőt vesz a langyos tóban,

vérpezsdítő asszonypózban.

Zeusz, égő férfivágyban

átfonta az asszonyt lágyan,

s testük lázas szenvedélyben

egyesült a lenge szélben.

Megfogant a hattyú magja,

Isten lett a „fattyúk” atyja,

s kettő égi gyermekének

Zeusz adott öröklétet.

(A verset, Zsidákovics Mihály:

 Léda c. festménye ihlette.)

TÓTH ANDREA ~ REA 

Amikor jöttél

amikor jöttél hanyagul 

ledobott kabátod alá

gyűrtem a szavakat

és a boldogság kökényszemű

madarát engedtem hátamra ülni

hajamat kibontva hagytam 

válladon hogy szélnek dőlve

lobogjon a kétségekkel

teli másnapon hullámokon

amikor hozzám léptél

nem volt a kezedben sarló

sem váltás csak a szíved

mely enyémbe égett s azóta 

egy dobbanás éltet két emberi létet

VERNYIK LÁSZLÓ 

December három...

Már este volt, s Te kenyérért siettél.

A lakásajtón a kilincs utánad kapott.

Téli hideg járt, s Te nem ettél, csak mentél

a sínekig, mint eleven halott.-Kopott

kabátodon járt át a szél, lopott

mosolyod még lencse végre kapva...

S a következő kép...Egy cafat hús fekszik

rongyosan, holtan és vérbefagyva.

A vas tette a dolgát. A lágyszövet szakad.

Tolató vonatok nem mérlegelnek.

És jóságos szentek sem énekelnek

mozdonyoknak acél kereke alatt.

-Tudod-e hogy irigyellek Téged?

Bár fájt, de, könnyű volt halálod!

Ma nem tűzzel, nem vassal

ölik meg a tehetséget!

A "szörnyethalni"-itt ma már nem átok!

Ma hájfejek, felpuffadt hassal terelik a népet

vágóhidakra, és- mivel a vértől undorodnak-

a kivégzés vértelen!-Lassú és mérgező halált halunk.

...Lassú és mérgező halált...

Saját ágyunk lesz saját ravatalunk

és annak is, ki a jó oldalra állt.

Tudod, százszor is elgondoltam, mit mondtál volna Te,

a a világháborúban,

ha még láthatott volna a nagy Költő szeme!

Hitler számodra nem népirtó volt...

S bár Thomas Mann európai.

A koncentrációs táborokról nincs fogalmad!

S csak vakítóan nagy, írtó folt

számodra már a hőssé lett római...

Szóval jó halálod volt...Irigyellek!

Magamhoz ölellek, mint apját a gyermek!

Nekem nagy feladatom van...

És, mert vagyok, meg is kell tennem!

De keresem minden percemben,

Attila, hol van?

-Halott! De itt él a szívemben!

Itt él minden decemberemben

minden áprilisomban...

Érzem a zamatát, ha almába harapok,

a számat marja az út széli somban.

Mert igen is, tudd meg, a barátom lennél!

Együtt írnánk,

és együtt sírnánk

a kályha előtt, az áldó melegnél.

Te verset szavalnál,

s én néznék, hallgatnék.

Te ott könyökölnél egy üres asztalnál,

s én a hátsó udvarban gyújtóst hasogatnék...

És azután, ha beléptem én is a házba,

megosztoznék veled e szűk helyen.

Egymásnak szemébe nézve,

állnánk ott gyász-vigyázzba!

Mint két piromán szörnyeteg

mint két tűzből lett angyal.

Én talpad előtt szőnyeget görgetek...

S Te kikacagsz, ha rámrogy

egy üres vacsoraasztal...

Egymás szemébe nézünk,... én kezet nyújtok....

Bólintuk, s mert Te vagy az idősebb

A világot a gyufával fel ma Te gyújtod!

2021.12.01

OROSZVÁRI KATALIN 

Megvagyok, s lám Te is meg...

Hová futunk létezésért, 

az értelem meddig cipel?

És hol kezdődik az érzés, 

ami maszkot már nem visel?

Felpróbálom, de arcomat

teljesen nem takarja el.

Felpróbálod, de igaznak

vélt valód nem mutatja meg.

Próbánk mással csak viszonyít.

Egyszer túl tág az a határ...

máskor meg éppen, hogy szorít.

Nekem fáj most, de visszavág:

neked holnapután majd más.

Magányt hoz zilált életed.

Meddig mehet, ki kit használ? 

Hová bújt el a szeretet?

KAPOCSI ANNAMÁRIA 

Korunk mozsara

Összetörnek, mozsárba raknak,

elmorzsolnak és kiborítanak,

megformálnak, kapsz kezet, lábat,

hogy elfuthass és vadászhassanak,

 

majd összetörnek, faragnak, vágnak,

darabokban puhul az alázat,

porrá őrölve az leszel hamu,

összekeverve száraz őszragú,

 

kifőznek, zöldnek - hazudnak újnak,

kimosnak érződj frissen idomultnak,

kiterítenek száradni s roppan,

valami tegnap ott maradt? nyomban:

 

elkapnak gyorsan, oly láthatatlan,

nem látod mi volt, oson mi van, s hamm,

sehol sem vagy már, nem láthatsz másképp,

mozsár mos, s törik, minden mi vall Rád.

KERECSÉNYI ÉVA 

Éjjeli anzix

Behajolt a tél az ablakon,

a naptárról egy lapot letépett,

a jégen sikló szélvész idő

elfújta az őszt, mint tollpihéket.

 

Fagyos kezét nyújtja az este,

állig felhúzom télikabátom,

puha paplanom orromig ér,

még lepedőm is vacog az ágyon.

 

Gondolat kattan, éjjel ébreszt,

angyal suttog a hűvös homályban,

balzsamos csendben új film pereg,

szövődnek a szálak, ahogy vártam.

 

Suhannak képek, fények, árnyak,

tapogatózom a vaksötétben,

kezem a kapcsoló után kutat,

jó, hogy velem vagy a kedvenc részben.

EGERSZEGI ÉVI 

Lehetsz 

Lehetsz sík, kit eltaposnak

vagy színsemleges szürke egérke,

ha nem engedsz láttatni magadból,

a katedrálnak is van szeszélye.

Bár nem túl jellemes de lehet tetszetős.

Nem úgy, mint a bedrótozott,

vagy savmaratott mögött reszketős,

ki a légytől is mindig ódzkodott.

Lehetsz bárki és bármilyen,

ha szemed magadon fönnakad,

a tükör is minden nap másmilyen,

attól függ, hogy látod önmagad.

Lehetnél reflexiós vagy hőálló,

szavakat hárító s tüzeket,

nem vagyunk más, mint megrepedt

keretbe foglalt üvegek.

LOVASS ADÉL 

Mint megrontott…

Az Élet újabb tanulságot osztott

nekem, s Te, gyönyört őrző gondnok.

Kiver a víz, s már hangodtól borzongok,

nem kell ujjaiddal sem kedélyem, sem a szőrt borzolnod,

de jó szakember lévén az összes erogén-pontot

ismered. Rátapintasz…  Igen, pont ott!

Karodba veszel. Nem is…  Karodba omlok, 

s rá se érve, míg gyertyát gyújtok, vagy pezsgőt bontok,

csókolsz, s te nekem, én neked rontok,

elfelejtem az összes tabut, az összes gondot,

agyam nem ér egy petákot, egy fontot,

elborítják felhőikkel a forró meleg-frontok,

hasunkon hamar izzadtság és egyéb csorg’ ott,

feszül a csukló, tartod a frontot,

összegabalyodott csapzott loboncok,

roppanó térdkalács, csattanó combok,

csiklóhoz verődő ágyékcsontok,

az ütemesen ütő… Igen, pont ott!...

ülőgumókon fékező puha dombok, 

szemem kerekedő, mint megrontott

szűzé, kiben a feltörő tűz égve gátakat rontott, 

Igen, pont ott! Igen pont ott!...

Úgy dobtam neked oda magam, mint kutyáknak a koncot,

s mialatt tövig lenyalják azok a kilökött csontot,

vizslatom magamat, én, kényszerű kórboncnok.

Mindegy már minden. Csak ölelj!

Akaratom szét- és összeomlott.

NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 

TISZAÚJHELYI ANNA NOA 

A testvér...

A gépe egy melegebb őszi estén érkezett.

A Los Angelesi járat pontos volt, mint az óramű.

A repülőtérről egyenesen a nagypapám lakásába ment.

Letette a bőröndjét a kisszobába és elment az anyukájáért. 

Elvitte az édesanyját oda, ahol ő is gyerekként élt.

Azon a péntek estén megcsörrent a telefonom... és nem kellett sok idő, máris jött értem a taxi.

Ahogy megérkeztem az Üllői útra, minden megváltozott. Csak álltam, lélegzevisszafojtva a hatalmas 3 emeletes bérház kapujában és megelevenedett a múltam.

A nőből kislány lettem, lázadó kamasz, akinek minden nap tanítás után el kellett mennie a 3. emeleti , kopott lépcsőházas nagyapa lakásba és megkapta azt a bizonyos nagyapa rántottát, amiről szinte regélnek az emberek.

Ha nem hazudtam arról, milyen volt aznap az iskolában, és nem tagadtam le, milyen rémes jegyeket szereztem, nagyapa még meg is dícsért.

Az őszinteságet mindig megjutalmazta, így eszem ágában nem volt neki hazudni. 

Szóval, csak álltam, és  beütöttem a kapukódot. 

Semmi nem változott. Ugyanaz az illat, az erős  falak és a tekitélyes kovácsoltvas korlátok, hosszú lépcsők az emeletek közt, mintha egy komor  kastélyban lennék. 

Felértem a 3. emeletre. Ahogy végigmentem a keskeny folyosón, láttam magam előtt, ahogy nagyapa majd bordó köntösben kijön elém az ajtóba.

Vártam, ahogy megsimogatja lázadó fejem búbját.

...és vártam, ahogy megölel. 

De az ajtó csukva volt. 

Hangulatos fény szűrődött ki az üveg ablakos bejárati ajtón át.

Bekopogtam.

A szivem kalapált. 

Tudtam, hogy az ajtó  ki fog nyílni. 

És ott fog állni valaki.

Valaki, aki nagyon hasonlít nagyapára. Az én drága öcsém, Zsolti.

Zsolti, akit 12 éve nem láttam. 

Zsolti, akiről a fiamat is elneveztem. 

És megszólalt egy erős hang..." gyere be Pannikám, nyitva van ".

Nyitva...ahogy a szívünk is egymásra, s a távolság sem tud közénk éket verni, ahogy a változatlan állandóság egybeolvasztott minket 52 éve.

Azóta ismerem. Azóta szeretem. 

Ahogy megölelt....megdermedt minden, ami kívül a világban mozgásban volt, megszűnt minden zaj és csak a szeretet maradt.

A tapintható, tiszta, kedves testvéri szeretet.

Nem változott . Ez soha nem változik.

Sokáig álltunk így. 

Talán csak a lakás változott  és az is csak  annyiban, hogy a konyha kisebb lett és le lett választva belőle egy rész, amiből fürdőszobát csináltak.

Nagypapa 1986 telén halt meg, egy hűvös, februári napon.

De nagyapa, mégis itt maradt.

A bútorokban, a régi zongorában, a festményeken a falon, minden kis tárgyban,  az ajtófélfában.

Csak ültem és beszívtam a szoba és az alkov illatát. 

Hirtelen nem vágytam semmire. 

Amikor leültem a régi asztal mellé, ahol nagyapával tanultunk, megrohanták szívemet a szavak, azt se tudtam, melyiket mondjam először.

Ilyen az, ha valaki mindent akar és mégsem.

Mert minden ott van.

Ottragadt minden az atmoszférában, a lichthof ablakában, a tűzfalon, a szomszéd Rózsika néni ablakában...és mindta azt vártam volna, hogy egyszercsak kikönyököl azon az ablakon és mosolyogva, ahogy 40 éve is, megszólít engem.

Néztem testvérem szépen ívelt szemöldökét, tiszta tekintetét, és a derűt, amit édesapámból is megőriztem.

Láttam, hogy boldog, látta, hogy én is az vagyok.

Los Angeles messze van.

Hiába szoktuk meg, hogy messze vagyunk, a szívünknek ezt nem lehet elmagyarázni. 

És nem is kell.

Ezen a novemberi napon nekem eltörtek a fájó pillanatok...és már azt éreztem, nem is olyan nagyon szomorú ez az egész. 

Talán nagyapa is ott volt valahol velünk...talán nem.

De azt érzem, volt ott valami varázslatos.

Ha más nem, hát a mi kettőnk összekapaszkodott szíve.

Ha nagyapa látta, mi történik ott...akkor most végre megnyugodhat. 

Az otthona mindig a szeretet menedéke volt.

Most is az volt.

Ennek a történetnek még nincs vége....nem is  lesz, és sosem volt eleje.

Az Üllői úti nagyapa lakása az idők kezdete óta ott van...talán nem is építették....talán csak egy mesebeli kunyhó...talán nem is létezik.

Vannak dolgok, amikről nem lehet csak úgy simán mesélni...csak az értheti, aki ott járt.

És aki ott járt, annak áldás van az életén. 

VÁRHEGYI ISTVÁN 

Karácsonyi elmélkedés

Advent négy hetében az utcákon sétálva elnézegetem az ablakokba elhelyezett karácsonyváró fényeket és elképzelem, milyen lehet az ablak mögött élő család ünnepre készülése? Miként öltöztetik díszbe lelküket és lakhelyüket? Egyáltalán van-e még igény a várakozásra és az áhítatra? Adventi képzeletjátékom hasonlóan működik, mint amiket a tömegközlekedéskor játszom. 

 

Elnézegetve az embereket, sorstörténeteket aggatok rájuk. Nem tudom próbáltak-e már felruházni vadidegen embereket életutakkal és kitalálni az öltözékük, az olvasmányuk és jellegzetes mozdulataik alapján, hogy mi lehet a foglalkozásuk vagy a kedvenc időtöltésük. Fantasztikusan izgalmas játék, két dologra kell nagyon odafigyelni. Az egyik, hogy véletlenül tovább ne utazzunk. A másik, hogy a vizsgált személy félre ne értse a bámészkodásunkat. 

Az ablakokon is csak annyi ideig szabad belesni, amíg elsétálunk mellettük, ha megállunk, akkor könnyen gyanússá válunk. Ilyenkor felködlenek a gyermekkorom karácsonyai. Mivel sok helyen éltem, ezért számtalan benyomással gazdagodtam, bár akkoriban nem mindenhol szerettem élni, de ma már belátom minden tapasztalással gyarapszik az ember. 

Emlékszem a régi időkre, mikor még nem jutott a családok asztalára banán, narancs és mandarin, a meghittség mégis ott lakozott a szívekben. Vajon teljesen eltűnt minden felelősségérzet és minden szeretet az emberekből vagy vannak még ablakok, amelyek mögött egymásra találnak a családok? Hiszem, mert hinni akarom, hogy a válasz: IGEN, vannak olyan családok, ahol az emberek összetartanak, mert tudják, hogy abban van az erő. Összetartanak, mert tudják, hogy együtt elérhetik azt, amit külön nem tudnak. Összetartanak, mert tudják a várakozás is együtt teljesedik ki. Az adventben pedig erre van a legnagyobb szükség, kis böjtölve, lelkünkbe apró örömlángot őrizve egymás kezét megérintve, várakozunk a kisded születésére. A kisdedre, akit édes teherként hordozott Mária és még világra sem jött máris kiközösítették, nem adtak neki szállást. A kisdedre, aki azért jött a világra, hogy magára vegye az emberiség bűneit. A kisdedre, akit a napkeleti bölcsek a barmok között is megtalálták az istállóban, mert a csillag csalhatatlanul mutatta az utat hozzá. Hiszem – mert hit nélkül értelmetlen a lét – hogy a szeretet nem veszett ki az emberekből csak meg kell tanítani évről-évre, az elcsendesedést és a befelé fordulást, hogy megleljük a belső fényt, amelyet a szeretet életet. Mindenkiben világít a fény, ám a külsőségek fogságában vergődőket körülölelő sötétség, ami elnyeli a ragyogásukat.

Mindenki feladata, hogy keresse a rést a sötétségben és észrevegye mások belső fényét. Ha ezt megteszik, akkor a fényeik összeadódnak és beragyogják a karácsony éjjelt, amikor felcsendül az ének: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett.”

A karácsony misztériumát átélve, a család szentségét megőrizve pihenjünk meg, mert nehéz esztendő terhét hagyhatjuk hamarosan magunk mögött. Örüljünk és legyünk büszkék az eredményeinkre. Búcsúzzunk el, az óévtől hajtsunk fejet az öreg előtt! Ha már a karácsonyban ráhangolódtunk a belső értékek felismerésére, ne hagyjuk elsorvadni a képességet.

HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS 

CSIKI MELINDA  Egy az igazság. Akárcsak az Isten is. Ki számozta meg? * Hová tűnt a múlt? Mindig ezt teszi velem. Tegnap még megvolt. * Jó a frizurám. Nem a fodrászokon - a hajszálon múlik. * Mindenben hiszek, s hálás vagyok azért: hogy a semmiben nem. * Irigy csillagok! Titokban szemez velem a hatalmas Hold.	SOMOGYI KLÁRA  Fájdalomparfüm női szívekben terem gyönyörillatú. * Fürdetem magam arcod tisztaságában boldogságillat. * Tudom mit jelent ha a nap felkel velem soha nélküled. * Angyalszemöldök hullámai alatt két gyöngypatak gördül. * Nyárban is ott van a tavasz elmúlása - mégis szeretlek.
TUBOLY ERZSÉBET  szabadon szárnyal kerengő levelekkel a fantázia * szél cibál vadul hervadt krizantémokat még ellenállnak * angyalok tánca sok csillogó hópehely zöld fenyő körül * decemberi nap világít de lelkedet nem melengeti * öröm és bánat utolsó rózsák nyílnak dérbörtönükben	MÉSZÁROSNÉ GÁRDOSI GABRIELLA  bársony köntösét  hecsedli menyecskének  dér szabja-varrja * vágyálmaimat  pilléző hólepkék a  szárnyukra kapják * puha pamlagon  tüzet csiholnék komoly  tekintetedbe * pont azt álmodom  karácsonykor mindenki  hófehér angyal * kisharang kondul  minden ember szívében  áldott december
VIRÁG ESZMI  Mérlegre tettem lelkem és életem nézem súlytalan * Éket vert belém az élet sokasága egy váza csöpög * Foszló álruha ki bújik meg alatta miért lettem az * Táncol a hajnal súlyokkal perdült szoknya árnyék fejtsd már le * Míg hallgattalak lelkemet nap sütötte hová tűntél mond	GYEBROVSZKI ILONA  Hiszed-e vagy sem,  mégsem vonóval húzza, bársonytappancsos.  * Juharlevélen  áttetsző harmatcseppek, Édenkert pont hu. * Felébredetten  felbugyog a gondolat. Minden készen áll. * Cselekedj mindig  csak szívednek mélyéből! Erkölcsi törvény. * Tiszta tükörhöz makulátlan kép tapad. Lásd a lelkeddel!
TURÓCZI LEVENTE  egy betű csupán elveheted, hagyhatod ez az i-gazság * építs nagyobbat hatalmad hirdetője kicsinységednek * torony magasán nem él virág illata forrása térded * megöregedni - ha addig él - bárki tud a bölcs hagyja is * délről nyugatról északról mindenhonnan pont kelet kezek	VÁRHEGYI ISTVÁN  virágzó világ jéggel járó jelenés tél tollrajzai * hasad hullámzón kemény kebled remegőn kegyelmet kérő  * térbe terelte téli teremtményeit törékeny torzók * ágon álmaid szétterítve száradnak mocskos magányban * ívelővonal csábítón lágy csókcsapdák emlék nyelvemen
FITORI MELINDA  origamilét puska holnap hajó cél a szívalátét * lepattant rólam mit rámszerettél máz volt gurul egy dió * mindennapjaim/ fehér vásznon szénrajznyom/ fény-árnyék játék * sápadt fűszálak ölükben hópihékkel könnyű látomás * szenvedéseim kikevert sötét színek szántásban hollók	JÉCKEL ILDIKÓ  ácsolt kereszten szögre akasztott könnycsepp - vértócsát tükröz * ha majd a halál csillaghálójába gyűjt - ragyogni fogok * szoknyák alá bújt elrejtett karácsonyest - felnőtt-tartalom * jégbe dermedt szív éji csengettyűszótól - olvadozni kezd * apró s nagy várjuk, holnapunkat  reméljük - talányos csomag
DOBROSI ANDREA  életed könyvét hogy hívnák - a pénz és te vagy te és a pénz?  *  éld meg az álmod álmodd meg az életed meghalni ráérsz  *  tegnap karácsony volt és holnap is az lesz szeress bármikor  *  korunk tele van bizonytalansággal de a legbiztosabb *  meg kell értened halnak hiába mondod de cuki pingvin	MIKÓ PÉTER  hulló varázslat bűvöl szirom nyárpihe levél hópehely * érintésekben ujjperceken mért időd adod örökül * lélek mérlegén mást és mást – más súllyal nyom egy egységnyi sok(k) * szívükben zengő összerímelő szemek csend-szerenádja * időteremtés – egy lélekzetvételnyi megélt pillanat

APEVA - ELSŐ KÖZLÉS 

BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA  Fák színes sóhaja eső koppan őszi lombokon * Csók izzik ajkakon szikra lobban ködfoltos esten * Tar ágon gerlepár csókba forrva tavaszt álmodik * Míg csicserg kikelet Benned élek forró szerelem * Künn táncol Hótündér téli tájon csipkepelerin	BÖRZSÖNYI ERIKA  Tél, hideg  érintés, újra itt van zord szelek fújnak * Köd borít be mindent halvány fények derengenek csak * Hó után vágyik a lelkem, téli varázslatra vár * Oly szürke lett minden, a színeket ellopta a tél * Év vége közeleg: múló évek, fakuló képek
SZAKÁLYNÉ NAGY IRÉN  Köd,  terít a múltra könnyes fátylat egy kis időre.  * Dér, csipkés  fenyőkön, zúzmara-csend.   Porcelánliget. * A hajnal, kint deres. A kedvesem bent - meleg kályha.  * Az  örök  szeretet, kapszulája; univerzumunk.   * Fény  árad,  a fenti  világból - egy Küldött..érkezik.	TAMÁS ANDREA  Fagy formál zúzmarát, ablakomra jégvirágot fest. * Jég csúszik, jégcsapok díszelegnek- kályhában tűz ég. * Szán siklik - önfeledt gyermekkacaj tölti be lelkem. * Hó csillan - Mikulás lábnyomában ugrál egy veréb. * Hull már a szeretet, Karácsonykor szíveket ér el.
MOLNÁR GÁL IRÉN  Vagy hit és  tagadás, korbácsod a megpróbáló Lét. * Míg szívem ikonként őrzi arcát gyertyám fénye Ő. * Ki  kereszt sùlyát itt felvállalja épít fény- kaput. * Ég salak gyertyák lobogásán; kegyelem tüzén. * Hit és Vágy ha vezet, megtalálod a Megváltód vár.	GÁLL JÚLIA  Dér lepte  hegycsúcson  zokogva zeng  búcsúdalt a szél. * Egy  árva  liliom  szeliden ont  bánat illatot.  * Rét  virág   nélkül csak  feketéllik  szél is gyászdalt fúj  * Az  erdő  csendjében visszhangzik a hulló falevél  * Légy  mindig  önmagad  akkor is ha  nyár vagy ősz lenne.

(Szerk.: R. Horváth Sándor)